Dávid megközelítése

347. Dicsőség a kiválasztottnak! Jaj a kiválasztottnak! És jaj a nem kiválasztottaknak. A kiválasztott kiválasztódik. Az lett a király, akit az Úr akart? Azt akarta az Úr, aki király lett?

Az öreg próféta a legutolsót akarta, a szép pásztorfiút, aki juhai védelmében medvével és oroszlánnal is elbánik. Fölkente. A fiú nem sokáig maradt pásztor.

Talán azért esett az Úr választása Dávidra, mert hallotta a lantpengető fiú dalait. A felkent rejtett erőforrásokra ismer rá önmagában. Megtanul győzni. Ő az a vezér, akit a sereg, a papság, a vének és a próféták kara elfogad. Vannak szerencsés konstellációk, mikor összejön a megfelelő jelölt és a jószemű zsűri.

A kiválasztott varázsköpenye a többiek hite őbenne. De tudni kell viselni azt a köpenyt.

Aki táncával és lantpengetésével el bírja űzni a gonosz szellemet, aki sűrűn fordul az Úrhoz és hallja az üzenetét, amely tettre vagy mozdulatlanságra biztat, azt körülveszi a győzelem mítosza, amely a munka felét elvégzi, de a másik felét a kiválasztottra bízza.

Más szóval a kiválasztottság nem egyszer s mindenkorra szóló, hanem óránként és percenként igényelt és kapott sugallatszerű segítség, kegyelmi cirkuláció. Minden pillanatban végérvényesen megszakítható. Szegény kiválasztott minden percben érezheti, hogy talán ez volt az utolsó, és hogy a következő lépés már nem megy, hogy az Úr elvonja tőle a jóváhagyó tetszését.

Van azonban addig, amíg a kiválasztott bírja az Úr bizalmát, van egy sugárzó időszak, amikor az ifjú bajnok megy fölfelé, amikor a nehéz rézpáncél helyett az erények sugárpajzsa oltalmazza, de ez mind nehezebb menet, mert a történet kiemelkedő hősét körülveszi számtalan kísértés a rosszra.

Mint égen a szivárvány, olyan a győzelem aureolája.

A dicsőségnek jaj az ára.

 

348. Ha Jézust – aki Dávid után ezer évvel lépett föl, és akiről azt mondták, hogy Izrael (legalábbis szellemi) királya – Dávidtól eredeztetik az életrajzírói, ami nem csupán királyi eredetre utal, de az eszményi királytól való származásra is, akkor a keresztény templom mintegy a Dávid által alapított templom egyik kiágazásaként tekinthető, hiszen Jézus is ebben a jeruzsálemi Dávid és Salamon által épített templomban szerette volna az ő igazát hirdetni.

A templomhegyen, annak a tövében, vagy a közvetlen közelében három vallás tart szentnek köveket, épületeket, barlangokat. Dávid és Salamon, az apakirály és a fiúkirály műve előtt lépett fel Jézus, és éppen onnan repült föl Mohamed is. Utóbbiak mind a ketten fölmentek az égbe. Dávid és Salamon teste lent maradt a földön, amelybe eltemették őket. Mennybemenetelükről nincsen híradás. Földi királyok voltak mind a ketten, és megvalósították életükben minden földi mese legfontosabb eseményeit.

 

349. Dávid? Ő a király, aki először igazán király, aki bejárja a férfiélet összes állomását. Dávid a férfiőskép, a pásztorból lett költőkirály, a mesebeli harmadik fiú, sőt nem is harmadik, hanem hetedik, egyszóval a szombat, Isai ünnepi gyermeke.

Az ártatlanságból indul, harcolt már, de embert még nem ölt, csak oroszlánt és medvét, szinte puszta kézzel, megküzdött velük bárányainak védelmében.

Ő a megkísértett és a bűnbe eső, ő a vezeklő és a megbüntetett, a szerelmes és a többnejű, a kíméletes és a kegyetlen, és részben ő írta a zsoltárokat, másrészük az ő udvarában született.

Ő egyesítette az országot, Izraelt és Júdeát, ő alapította meg a fővárost, ő teremtett erős királyságot, és ő nemzette Salamont, az ő szerelméből lett király a legalkalmasabb, aki az öröklött uralmat nagyszabásúra fejlesztette.

Költőnek költő a fia, a zsoltáros Dávidnak a bölcsnek mondott Salamon, aki – a vágyaktól átitatott elbeszélés szerint – szerzője az erkölcstanként használható példabeszédeknek és az Énekek Énekének, amelyet tetszés szerint lehet misztikus vagy érzéki szerelmes versnek tekinteni, majd tőle származik a Prédikátor könyve, amely szerint mindennek rendelt ideje van, és minden nagy hiábavalóság.

Dávid a nyers történet és a nagy ábránd. Ő volt az, akiből szobor lett. Ő volt az, aki a birkák mellől a fölkent székébe emelkedett, aki az Úrnak krisztusa lett, vagyis messiás, vagyis szent olajjal fölkent király, aki a frigyláda őrzője, akit a papok támogatnak, aki vad törzsi harcosból a törvény megszabója és az isten előtt való megalázkodás énekese lett.

Életrajzírói odaadtak neki mindent, az élet összes antipódusát, minden kétértelmű és drámai helyzetet megkapott. Lehetséges, hogy az ő története az Ótestamentum anekdotikus szíve. Több szó esik róla, mint az ősatyákról együttvéve.

Dávid a beteljesülés, vele kezdődik az aranykor, ő az ünnepi pillanat, amikor sikerül. A zsidóknak ez volt az aranykora, amely az érett és önmagán túlnéző Salamonnal ezüstkorba hajlott. Ebben a nagyszabású elbeszélésben az ősatyák és a törvényt alapító Mózes után következik az uralmak egyesítése, és még egy felragyogás. Azután jönnek a viharok, a szétszóródáson belül a térbeni és időbeni szigetkísérletek, illumináció és elsötétülés.

 

350. Akárhogy is alakult a zsidóság és a kereszténység viszonya, Dávid a bibliaolvasók kedvenc ószövetségi hőse, a gyakorló férfi, nem a tanító, hanem a mélyből magasba jutott vezér, aki ismeri a hatalom gőgjét és a megalázkodást, aki ismeri az ártatlanságot és ismeri a bűn kísértő hatalmát, de tud ellenállni is egy magasabb törvény nevében ennek a kísértésnek.

Dávid teljes férfiéletet élt, mindent megkapott, amit ember megkaphatott. Táncolt a diadalmi menet élén, olyan volt, mint a boldog bajnokok az olimpián, és istennel tudta azonosítani magát, mert a próféta őt kente föl, és így a győzelme isten akaratának a teljesülése volt.

Ez a zsidó tánc az Úrral: elkülöníteni magunktól, amilyen messze csak lehet, eltolni az elvont végtelenségbe, hogy ne lehessen lehúzni a földre, hogy senki emberfiának ne jusson eszébe önmagát az Úrral összetéveszteni. Merész gondolat volt elhatározni, hogy isten nem olyan, mint mi vagyunk, és nem is olyan, mint bármi, amit láttunk. Ez felszabadítja az emberit. De azért ott vannak szigorú beszédükkel a próféták, és hogy melyik igaz, melyik hamis, azt a kortársaknak nehéz eldönteniük, hiszen mind az Ő nevében szól.

 

351. Papi nemzet, mondta Isten Mózesnek, ezért minden zsidó feljogosítva érzi magát erre a közbülső szerepre, az Úrral való dialógusra, erre a folytonos egyezkedésre az ő nagyon is evilági személyisége és az Örökkévaló között, aki a föltételezett végtelenség. Erről szól a vallás, egyeztetni kell az emberien végest az istenien végtelennel.

Ha az Úr nem lenne végtelen, akkor nem követelne végtelenül sokat, akkor nem kellene magunkat és mindannyiunkat isten képére teremtett gyarló kreatúrának tekintenünk, olyannak, aki a legmagasabbat magában hordja.

 

352. Lám a közönséges pásztorfiúból hányféle tökéletesség bukkan elő, mint olyan bányából, amelyet isteni jelzésre tár fel az ihletett személy. Ezúttal Sámuel próféta az, akinek isten jelt ad, hogy ne érje be a fölvezetett hat testvérrel, hanem igényelje még a hetediket, a beteljesülést.

És utolsóból lesz az első, ez a nagy népmese. Méghozzá többé-kevésbé tisztán lesz király. Noha módjában lett volna egy lándzsadöféssel is királlyá lenni, nem tette ezt, mert a vérontást az Úr bünteti. és mégis ez az alapítók sorsa, hogy vért kell ontaniuk, emiatt pedig nem mehetnek be az ígéret földjére, és nem áll jogukban felépíteni a templomot, mert túl sok vérontásért felelnek, habár a szentélyt Cion hegyén elhelyezhetik.

Dávid érzelmes ember, tud szeretni és képes a bűnbánatra. Fényes tekintete, arcának és termetének a szépsége rögtön feltűnt az öreg Sámuel prófétának, értette, hogy miért éppen őt választotta az Úr, a juhok után menő szerény pásztorfiút. Dávidban fokozatosan emelkedik a királyi szintig a méltóság.

 

353. Saul szereti Dávidot, aki előtte táncol, de lándzsát dob rá. Az Úr kedvencének azonban jók a reflexei, ért az elhajlás művészetéhez. Dávid táncol és énekel Saul előtt, aki egy fejjel magasabb a többieknél, és ő is kiemelkedik a szépségével. A kisebb, de kecsesebb Dávid Saul királynak kedves hadnagya, udvari embere, de azt, amit az idős vezér a feltörővel szemben tud érezni, azt Saul is érzi most: nem bírja elismerni, hogy gyengébb. Az uralkodó, akiben megvan az elsőség érzése, az nem bír hátralépni másodiknak. Mind a ketten dicsérve voltak, ezret leverni a filiszteusok közül – az sem kutya, de hát Dávid tízezret vágott le, ami elviselhetetlen.

Kétszáz filiszteus előbőrét adja Dávid a királylányért, a körülmetélés alighanem legyilkolással párosult. Dávid ugyanabból a világból való, mint a kortársai. Nem mondja azt, hogy az ő országa nem ebből a világból való. Az ő országa innen való, csak ő mint király valamivel jobb.

Nagy szomorúság Dávidnak, hogy Saul, akit ő szeret, akihez hű volt, a király, akire Isten váltakozva jó és gonosz szellemeket küld, meg akarja öletni. Sziklavárba búvik az üldözött, a zergék kőszikláján fekszik.

Nagy szomorúság Dávidnak, amikor hírét veszi, hogy lemészárolták a papokat családostul, barmostul, mert őneki szállást, ételt és kardot adtak, nagy szomorúság halált hozni azokra, akik segítőink voltak.

Az üldözött, aki bújt, és aki felé kard nyúlt barlangjába, mikor a felgyorsult szívdobogása lecsillapodik, úgy érzi, hogy mindenki ellene van, és hogy vele nincsen mondhatni senki sem. Még nem tudja, hogy meglesz a királyság, még körülveszi a halál.

 

354. A kedvenc hadvezérből lázadó lett, mert a dicsőségből több jutott neki, mint Saul királynak, és ezért Dávid halálfia. Ő is megölhetné a királyt, de nem emel kezet az Úr felkentjére. Döglött kutyának, árva bolhának nevezi magát alázatosan. „Nem vétkeztem ellened és te mégis el akarod venni az életemet?”

Ez valóban nem ésszerű. A pokol az emberi történelemben – a pokol, amely itt lappang köztünk, és itt garázdálkodik ezen a csekély glóbuson élő személyekbe, kortársainkba, netalán mibelénk bújva – ebből az ésszerűtlen gyűlöletből áll, amelynek nincsen szüksége józan indoklásra, megvan anélkül is.

Az előlegzett gyűlölet a történelem ördöge; roppant szívós ördög, hisz a gyanakvó képzelet táplálja; ez az ördög falja az eszméket; és különös előszeretettel csemegézi a képzavarokat.

 

355. Dávid az Urat szólítja. Minden fontosabb döntése előtt megkérdezi az Urat, ez pedig mond neki valamit, tanácsokat ad. Közvetlen beszélő viszonyban vannak, nincs szükségük holmi próféta-tolmácsra. Dávid attól kiválasztott, hogy az Úr szóba áll vele. Istennel megosztott magány, de a barlang mélyén sötét van, és az éjszaka árnyai az oroszlánölőnek is félelmetesek.

Boldog a zsoltáros, van kihez fordulnia, de van, amikor az üldözött nem tud énekelni, csak borzong és didereg, és nem hallja az angyal szárnysuhogását, csak a denevérét.

Az életrajzírónak, amelyet akár sorsnak is nevezhetünk, vagy az Úr elhatározásának, kell a végső elárvulás képe: csak így tudja később Dávidot a mesebeli igazság tekintélyével megjutalmazni. A királylány kezéhez és a királysághoz megpróbáltatások vezetnek. Akkor lesz hiteles a köré sereglés képe, ha előbb mindenki elhagyja.

Lehet sajnálni az ifjú Dávidot nagy búsulásában, vigasztaló azonban, hogy ő még nem tett olyat, amiért maga ellen kellene fordulnia, vigasztaló, de nem különösebben drámai. Dávid akkor lesz valóban sajnálatra méltó, amikor királyként halmoz bűnöket a maga fejére, vagy mert él, vagy mert nem él a királyi hatalmával. Hibáival halálokat okoz. Nem lehet királynak lenni és nem hibázni. Az Úr kiválasztotta, majd időteltével lesújt rá.

 

356. Ha képes vagy a bűnbánatra, vagy ha rád esik a választás, eljön hozzád az angyal, hangot hallasz, látomásod van, és érezni fogod, hogy az Úr veled van, ott van, ahol te vagy, mert látható vagy a magasból a homokon.

Kell lennie valamilyen lelkiismeretednek, valami rugalmasan elhalkuló és fölerősödő belső hangnak, amelytől semmilyen önmagadon elvégzett lobotómiával nem tudsz megszabadulni.

Az ember magában hordja istent, de nem tud azonosulni vele. Elég messzire tolta magától el, hogy ne legyen lehetséges valami forró intimitás vele. És elég közel van, hogy az ember ne tudjon sehova elrejtőzni előle. Ezért a végtelenségig tart ez a kettős bújócska – hol Ádám búvik el az Úr elől, hol meg az Úr rejtőzik előlünk, fátyolként maga elé húzva netán a krematórium füstjét.

 

357. Ha nem lenne feletted az Úr, akkor a kevélységed nem ismerne határt. Kell az ember és a király, az Úrnak krisztusa, más szóval a próféta által olajjal meghintett személy fölé a nagyobb, a végtelen hatalom, amelynek ő is alá van vetve. Kell, hogy legyen az ő akaratánál magasabb akarat, ezt gondolták a régi zsidók, akik megérezték, hogy milyen porlandóak a bálványok.

No persze ez az Úr! Megéri a pénzét. Felsokszorozása a kor vad erkölcseinek, mert végtelen haragra tud gerjedni, és többször haragszik, mint örvendez. Némelykor tobzódik a büntetésben, máskor meg az ő éppen lesújtó kezének megálljt parancsol, ő tudja, miért. A kor vad férfiainak istene. Minden kornak, minden népnek megvan a magához hasonlító istenképe. Az emberek istenének is van története, nevelési regénye. Mindenen túl van és végtelenül messze, és innen van minden máson, végtelenül közel.

Azt olvassuk, hogy Isten gonosz szellemét küldi a bűnösökre. Vannak tehát jó és gonosz küldöttei. Ami ellentmondást az emberi lét mutat, azt megleljük ezekben a bibliai históriákban. Ezért megfelelő irodalmi alak ebben a nagy családregényben Dávid, isten felkentje. Az ő tettei és szavai által megtudunk valamit ez ember és az isten viszonyáról. Az beszél istenről a zsoltárokban, akinek ismerjük a cselekedeteit.

 

358. Minden kisfiú vezér vagy király akar lenni, és az a nagy mese, ha valamelyik csakugyan az lesz. Örökölni a királyságot kevésbé érdekes, ahhoz csak a többi trónkövetelő fivért kell megölni. Dávid a self made king. Méghozzá a sikeres király. A parittyás fiú, aki egyesíti az országot, és költ, lantol, táncol, szerelmeskedik, ráadásul prófétál is, minden férfi ráismerhet benne némely ábrándjára. Nagy Károly az új Dávid akart lenni, és benne látta Michelangelo a tökéletes ifjút.

Salamon talán bölcsebb volt, de nem ő a csillag, és nem őhozzá vezetik vissza az életrajzírók Jézus családfáját, hanem az alapító apához, aki a maga erejéből lett király, aki egyesítve a déli és az északi országrészt, elfoglalta Jeruzsálemet, és megalapította benne a fővárost, amely attól fogva a szentély helye is lett.

Dávid király alárendelte magát a prófétáknak, nem lett istenkirály, de papi uralomnak sem engedett. Dávid és Salamon az értelmes kompromisszum, a szellemileg irányított reálpolitika emberei, egyezséget szereznek a próféták és a katonák, a törzsek és az állami szervezet között. De minden ilyen egyensúly természeténél fogva törékeny, Salamon után el is törik tehát.

 

359. Ez a későbbi hanyatlás éppen hogy melankolikusabbá teszi Dávid tökéletességének az egyszeriségét. Mondhatnánk esztétikai és nem etikai tökéletességről van szó, mert Dávid mint regényalak tökéletes. (Mindazoknak, akik általa haltak meg, nem volt tökéletes.) Esztétikai igazsága van, ami magasabb megértést feltételez, mint a csupán etikai megítélés, mert több szempontú és gazdagabb, ugyanis a személy teljes igazságát latolgatja, noha nem vonatkoztat el a bűn és a szentség követelő antipódusaitól.

A mai földkerekségen sehol sem tartanák érthetetlennek Dávid történetét; a mai kamaszoknak is tetszene, és a mai öregek is ráismerhetnek a férfiasság modelljére, aki tudja, hogy van felette úr. Ráismernének a cselekvő emberre, aki isten vélt sugallata szerint dönt, aki a hűséget, a lojalitást, az erkölcsi találékonyságot, az ihletett tisztánlátást becsüli a legtöbbre, ő a cselekvő és imádkozó ember.

 

360. Hogyan kell a hatalmat törvényesen megszerezni és törvényesen átadni a kor felfogása szerint? Példázat a törvényes királyságról. Kiviláglik a történetből, hogy az lesz a király, akit a próféta felken isteni sugallat szerint.

Igaz, hogy a próféta, vagy az általa tolmácsolt Úr néha olyan vad követelésekkel áll elő, hogy megnyugvás tudni: nincsen királyi hatalma. A próféta hosszan hallgat, és néha a balsors tudójaként, vagy akár a balsors nagyköveteként jelenik meg. És mi más lenne a balsors, mint isten üzenete?

Íme, az ember reménytelen kísérlete, hogy a történést, mint nevelő sorsot, mint a gondviselés intelmét, mint jutalmat és büntetést értelmezhesse, hogy a sorsba valamilyen erkölcsi értelmet lásson bele.

De ha isten felelős azért, ami történik, akkor igazságtalan. Vagy? Nem felel, mert nincs. Ezt a két gondolatot el kellett űzni a zsidók tudatából, mert ha nem hisznek a nagy szövetségesben, akkor ők sincsenek. Akkor praktikusabb legalábbis színleg ide-oda konvertálni. Hinni kell csak azért is az alig hihetőt.

 

361. Dávid teljes erővel járja a szent táncot a szövetség ládája és az Úr színe előtt egész Izrael örömrivalgásának, kürtzengésnek, citerának, lantnak, dobnak a kíséretével. Viszi haza a veszedelmes ládát, amely az alkalmatlanul hozzányúlót megöli. Legyen a közelében, de ne a házában, őrizzék csak a papok, most nyugvó helyére viszik ökrös szekéren a szövetség ládáját, amely, mivelhogy csak egy van belőle, sérülékeny.

A szent ládából egy van, nem másolható, de ami benne van, a szóba foglalt hang, az a néhány parancsoló és tiltó elv, jónak és rossznak a megkülönböztetése, az írás igen, a történet és a vers továbbadható. Akár Dávid király írta a zsoltárokat, akár körülötte íródtak, ilyen dalokat adtak elő mindenféle ciprusfa hangszer kíséretével, ilyen dalokra táncoltak Dávid udvarában alighanem részegen a bortól és az Úr megszólításától. Azóta is éneklik őket háromezer éve, különféle templomokban.

 

362. Amilyen közel érezte magához Dávid az Urat, olyan nagyokat tudott szökkenni áhítatos táncában; körülötte meg ott forgolódtak a rajongó nők. Látta ezt az ablakból Mikál, az első feleség, Saul király lánya, a hűvös királylány, aki több férfi mellett is gyermektelen maradt. Nem nézte jó szemmel a juhakolból mellé kapaszkodott Dávid bakkecske-ugrándozását, „és szívből megvetette őt.”

Ezért még megkapja a magáét: az Úr – Dávid szájával – tudatni fogja vele, hogy nem lesz gyereke. Azért nem, mert Dávid nem nyúl többé hozzá? Vagy hozzányúl, és mégsem?

A király másképp látja a dolgot, mint az asszony. A nép, a törzsek és a papság átmenetileg kiegyezett, nincsen nagyobb külső veszély. Ha az Úr egyelőre megáldani látszik az egyesült királyságot, akkor a főváros-alapító az égig ugrik örömében, és táncol, mint a bolond az Úr színe előtt, kivetné magát a testéből is, és összefogózik boldog-boldogtalannal.

Áll az alku, igyunk, emberek, verjétek csapra a hordókat, jusson mindenkinek lepény és datolya, a szövetség megerősíttetett. Dáviddal a próféta tudatta, hogy a háza és királysága örökre megmarad.

 

363. Egy ilyen ígéret sokféleképpen értelmezhető. Fennmarad az elbeszélés Dávidról. Az Úr fölemeli majd Dávid utódját, aki az ő véréből származik, aki majd házat épít az Úr nevének tiszteletére, és szilárddá teszi a királyságát. (Dávid és Betsabé fiának, Salamonnak a királyságát?) Ha bűnt követ el, megfenyíti, férfihez illő bottal és embernek kijáró csapásokkal, de nem vonja meg tőle a szeretetét.

Ami a botot és a csapásokat illeti, az ígéret megtartatott. És ami a szeretetet illeti? Nem irtatott ki egészen a nép, amely az Úr és az ember közvetlen beszélő viszonyát próbálja makacsul gyakorolni, kerülvén az Úr képének minden olyan azonosítását, amely az emberi képzelet számára lehetséges, hiszen isten éppen attól isten, hogy túl van azon, amit el tudunk képzelni. Ez az igény, amely az örökkévalót minden ábrázolhatón túl létezőnek gondolja el, nem tudja nem túlélni a bármily viszontagságos évezredeket.

Az Úr szemmel nem látható, de hangként a lelkünkben hallható. A vizuális pesszimizmusnak és az auditív optimizmusnak ez a különleges társulása auktoroktól, a könyv embereitől származhat csupán.

Dávid abban bizakodik, hogy az utódai között is lesznek felkentek, lesznek kiválasztottak, és az Úr tetszését elnyerők. Sokan lesznek az érdemesek, de nem mind lesz kiválasztott. Valamelyiknek talán sikerül Dávid hagyatékét felfogni: a juhok pásztorából is lehet népének pásztora.

Dávid – a legkisebb – lett a legnagyobb, megjárta a lent és a fent tapasztalatát, tehát úr mindannyiunk felett a maga történetével, hiszen ő az uralom legismertebb képe a bibliaolvasó országokban. Dávid az istentől fölkent és kiválasztott uralkodó parabolája. Tudja a prófétától, hogy egyszer király lesz, ezt a feladatot kell méltóan teljesíteni.

Olvasunk egy királymesét, amelynek a hőse egy gyarló ember, nem elhihetetlen szent, nem a szellem eszelőse, nem vajákos, nem csodatevő, nincs belepréselve semmilyen egyoldalúságba, de magában viseli az ingamozgások mindkét pólusát. Épp a gyarlósága által a testvérünk.

Él bennünk Dávid megvetése az árulás iránt, és testvérünk ő a jámborságban is. Vannak hasonló fogalmaink a becsületről. Közel van és mégis messze, mert az emberi faunában nem gyakori példány az olyan, akinek bár hatalma van, mégis bírja önmagát semminek látni.

 

364. Dávid ezekben a kettős, ambivalens helyzetekben valamilyen nem szokásos, a legrövidebb úton célszerűnél magasabb szintű döntésekhez jut egy emelkedettebb lojalitástól vezettetve. Minden egyes élethelyzet ellentétes sugallatokkal teszi próbára. Ízig-vérig a valóság embere, nem próféta, bár néha prófétál, akárcsak Saul, akinek a helyére lép.

Sokoldalú. Meghallgatja a prófétát, de politikai cél vezeti: az északi és a déli ország, Izrael és Júdea, az Eli- és a Jahve-kultusz egyesítése a törzsileg semleges, frissen elfoglalt, de katonailag és esztétikailag előnyös Jeruzsálemben, ahol a helyi jebuzeusokat sem irtja ki a kor szokásai szerint, hanem inkább beolvasztja.

Dávid nemcsak hadvezető, de életszervező és struktúra-teremtő is. Jeruzsálemben egymás közelében, de mégis egymástól külön helyezi el a királyi palotát és a frigyláda hajlékát, a templomot. Egymástól elválasztja az államot és a kultuszt. Van egy politikai víziója, amelyet profetikus segítséggel megvalósít. Elkerüli a királyi hatalomra emelkedés bűnös eszközeit, ezért tud mitologikusan jóváhagyott, törvényes király lenni.

Van egy másik szempontja is, amit a lelkiismeret hatalmának is tekinthetnénk. Egy transzcendens lelkiismereti követelés, amely istentől ered, és amelyet a próféta közvetít: ez a legfőbb úr. Dávid maga fölé emeli úrnak a lelkiismeretét, teret enged a papoknak, meg tudja haladni a közvetlen érdeket, szembe tud fordulni magával, képes a bűnre és a bűntudatra, tud győzni és tud veszteni. Látjuk a győzelmi menet élén – rajongó nőktől körülvéve – Dávid hivalkodó táncát, amelyet a felesége megutál. Felvirágozva, részegen táncol, önmagától, az üdvrivalgástól és a közszeretettől megittasodva.

 

365. Rövid a kéj, hosszú a bűnhődés.

Ha egy király történetesen a palotája tetején sétál, és nincs a hadakozó seregénél, talán mert már unja az ölést, és ha egy ablakon át meglát és megkíván egy igen szép termetű nőt, amint éppen fürdik a barátnői és szolgálói körében, ha a király óhajára emberei elhozzák neki a nőt, akinek Betsabé a neve, ha a király vele hál és teherbe ejti, akkor már a túlzás vétkébe esett, hisz ott vannak neki a saját feleségei, és rámaradt előző urának, Saulnak is az ágyasháza, épp elég nő vár rá, de még eddig nagyobb bűn nem esett.

Dávidnak azonban ez az asszony nemcsak egy éjszakára kellett, kell neki a születendő gyerekével együtt egészen, nem osztozkodva rajta a férjjel, Uriással, aki neki hűséges tisztje. Uriás parancsot kap, hogy csatában előretörjön, emberei pedig parancsot kapnak, hogy egy pillanatban hagyják magára, mire Uriást az ellenfél levágja. A parancsot az áruló cselre a király adta.

 

366. Az Úr Nátán próféta által megüzeni Dávidnak, hogy mindent neki adott, és még többet is adott volna, Dávid azonban kevesellte ezt, telhetetlen volt, ezért az Úr még azt is elveszi tőle, amije van. Mert a vágyának fegyverrel szerzett érvényt, ezért a fegyver nem távozik el soha Dávid házától, és a baj is az ő házából, ágyasházából támad.

Elsőnek az Úr megbüntette Dávidot azzal, hogy meghal az erőszakos nász gyermeke. A király bírt szenvedni, sírni, böjtölni és könyörögni, hogy ne haljon meg Betsabé csecsemőgyereke. Dávid keresi a kapcsolatot az Úrral, vezekel, szeretné megmenteni a legkedvesebb asszonytól, a bűnnel szerzett Betsabétól való beteg fia életét, de a csecsemő meghal.

A királynak és Betsabénak tovább kell élniük, hiszen nekik még világra kell hozniuk Salamont, az elmélyülő modernistát, a kor felséges cinikusát, aki megértette, hogy milyen messze van az isten az embertől, és köztük zajlik a világfolyamat, amelyben mindennek rendelt ideje van.

Mire Betsabé második fiából király lesz, addig Dávid többi fia kölcsönösen kiirtja egymást, megszeplősítik a féltestvérhúgukat, és megnyomják az elgyengülő királyapa feleségeit, megbecstelenítik a királyi feleségek ágyasházát, vendettáznak rogyásig.

A patriarkális család királyian túlzó kiterjesztése oda vezet, hogy belülről felrobban. A férfitól, aki túl sokat akar, mindent elvesznek, ha már gyengül és vénhed, ha már letaglózza a bűntudat és kétség, ha már felülkerekedik benne a vágytalan szeretet.

Kié a nő? Ki szerzi meg a nőt? Hiteles históriák férfiakról. Nem szentekről van szó, hanem többnejű férfiakról, akik kevesebb gátlással követik érzékeik parancsoló akaratát, mint a maiak, rabolnak maguknak asszonyt. A fiaknak büszkeség – nem az anyjukat –, hanem az apjuk többi ágyasát „megnyomni”. A lázadó fiú mindenki szeme láttára bemegy az apja ágyasházába. Az apa, a királyi példány leverése és a fiuk fölemelkedése az ő helyére, és az, hogy az apa nem hagyja magát: ez az elemi történet, amely az emberek között ugyanúgy megismétlődik, mint a csordában.

Dávid a normális férfi, akit rendesen meglátogat a kegyelem és a kísértés, ő az igazságos és az istenfélő, egyszersmind azonban ő a barbár is, akinek nem nagy ügy azt parancsolni: öld meg. Sok felesége van, buja és szerelmes, szerette az asszonyait és hű hozzájuk. Mert valaha az ő felesége volt Mikal, noha már mással él, akarja, hogy legyen megint az övé, visszaveszi, éljen körülötte. Ő az, aki a nagy családban akar gyönyörködni, és ebből lesz a viperafészek.

A sok ágyastól sok fiú, akik az udvarban zabolátlankodnak és féltékenykednek, sértegetik egymást, bosszút állnak, és vért fertőznek a féltestvérhúgukkal, majd eliszonyodnak attól, akit megerőszakoltak. Minden jelenet a többértelműség sűrítménye.

 

367. Egy nagy regény körvonalazódik előttünk fragmentumokban.

A nagy próza kegyetlen igazsága. Nincs feloldozás. Nincs fekete-fehér. Angyal és bűnös egy bőrben. Van bűn, amit akar az ember, és van bűn, amelyet dehogyis akart, mégis elkövette.

Mindenki végigmegy a maga végzetrendelte útján, a történetnek belső logikája van: Dávid fiának, Absolonnak muszáj föllázadnia az apja ellen. A királyapa hiszékenyen odaküldte Absolon húgát Ammonhoz, egy másik ágyastól való fiához, aki megerőszakolta és megutálta. Mire Absolon megölte Ammont, amit az apja nem tudott igazán megbocsátani, ami az apagyilkos indulatot magyarázza. Minden alak hiteles, minden cselekedet valószerű.

Dávid nem isteni, bár néha bölcs, és meg tudja a jót a rossztól különböztetni, mint isten angyala. De őt az Örökkévaló királynak választotta ki, a kiválasztottság viszont nem a nyugalom kapuja, még kevésbé a boldogság kalauza. Gondra, töredelemre, odaadásra, küzdelemre és szenvedésre választja ki az Úr azt, akit megtesz uralkodónak. És minden cselekedet magával hozza az érte járó büntetést. Sokat ölnek abban a világban, Dávidban talán kisebb az ölési szenvedély, tud uralkodni magán, van szíve, és tud leborulni isten előtt.

 

368. „Vigyázzatok nekem a fiúra!” – ezzel bocsátotta útjára a seregét, hogy menjen csatába, a magát önkényesen királynak kikiáltó fia, Absolon ellen, aki ráadásul apja meggyilkolására készül, hogy a trón kétségbevonhatatlanul az övé legyen. „Csak a fiút kíméljétek!”, kérte az öreg Dávid. De ha Absolon harcosait nem kímélik, akkor őt magát sem. Rettentő halál: fennakad talán a hajánál fogva egy tölgyfán, és Joáb, a parancsnok, a király hűséges embere, bár tudja, hogy mi volt a király akarata, háromszor is átveri lándzsájával a függő testet, majd amikor az már földön hever, ráuszítja a testőreit, hogy tiporják ki egészen belőle az élet maradékát.

„Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon!” Így nyög az öreg király, mikor a hozzá hű sereg leveri és megöli a lázadó fiút, csapataival együtt. Absolon azt kapta, amit a lázadó trónbitorló a kor szokásai szerint megérdemel, és ami a sereg akarata lehetett. Miért véreznének, ha nem a győzelemért? Közülük meghaltak sokan, haljon meg tehát az ellenség vezére is, így kerek a győzelem. A sereg diadalmasan tér meg, örömünnepet remél, de a király sír és jajgat. Jön a kemény vezér és a király szemére veti, hogy azt szerette, aki gyűlöli, és hogy Dávid alighanem kevésbé bánta volna az őérette harcolók pusztulását, mint a fiúét. Jöjjön ki végre a király a palotából, a nép és a katonák közé.

Kiül a városkapu elé Dávid magába roskadva, és innentől fogva didereg. Még helyén az esze, nagylelkű, vagy legalábbis óvatos döntéseket hoz, de már szüntelen fázik, mire a vének tanácsa a legfigyelmesebb döntést hozza, egy szüzet rendelnek mellé, hogy esténként fölmelegítse. A tudósítók, akik azt is tudják, hogy mi zajlik a takaró alatt, erkölcsösen hozzáteszik, hogy Dávid a szűzzel hált ugyan, de nem ismerte meg. Dávid története csupa szívszaggató paradoxon. Mert ugyan megvédte a maga, a feleségek, az ágyasok, a hozzá hű udvari és hadi nép életét, a trón méltóságát, de hol van a fia?

 

369. Ahogy Achilleus, úgy Dávid is képes a szerepéből kilépni, és együttétezni a másikkal, akár az ellenségével is. Az empátiára való képessége különbözteti meg a környezetétől.

A legyőzöttet megölik. Elementáris és barbár világ ez, amelyben megszületik egy nép szövetsége egy erkölcsi hatalommal.

Nem tudom, hogy Szentírásnak kell-e tekintenem ezt a szöveget, én regénynek tekintem. A nagy elbeszélések példázatok minden kor számára.

Dávid az a regényhős, aki cselekszik. Aki elkezd, megépít, fenntart és megvéd. Ám aki cselekszik, az bűnbe esik. Nem cselekednie viszont nem lehet. Megadja istennek, ami istené, de a királyi állásnak is megadja azt, ami jár neki, és ezt is, azt is megadni nem egyszerű.

Sámuel könyvében úgy fekszik a történet, mint szarkofágban a tetszhalott, Dávid kiszáll belőle. Aki újra elolvassa, magára ismer benne, arra, amire vágyik, és arra, amit nem lehet elkerülni, mert a legdicsőségesebbek is vereséggel zárják a pályát. Valami azonban megmarad, a legkedvesebb, az elrabolt asszony, Betsabé fia, Salamon, és a szentély alapja.

Ennek a bibliai elbeszélésnek az a nagysága, hogy nem ad oda egyetlen személynek minden igazságot, hogy látja és bevallja minden cselekedet árát, és azt, hogy az élet csupa döntés, amelyek mindegyike olykor szörnyűséges veszteséggel jár. Mégis: vannak jobb és vannak rosszabb, istennek tetsző és nem tetsző döntések, de ha azt teszed is, amit az angyal tanácsol, akkor is elkövetheted a bűnt, amelyért vezekelned kell, és amely alól téged senki meg nem válthat, mert a bűn megesett, és nem lehet meg nem történtté tenni, vele élünk akkor is, amikor mulatunk. Diadalittas gőgre Dávid története nem jogosít fel.

Nem maradhatott volna fenn ez a regény, vagy mondjuk krónika, ha nem minősült volna Szentírásnak. De csak egyvalami szent ebben a történetben: az emberi igazsága, a regényes igazsága, az e világban, ellenfelek között létező királyság bonyolult igazsága.

 

370. A királyság katonai legyőzésére, a fizikai vereségre, a birodalmi megszállásra válaszul adódik az eltűnés, a felolvadás lehetősége. És van egy másik is: a szellemi felülkerekedés. De hát az megint királyságokban testesül meg.

Az egyik válasz: megteremteni a nemzeti államot; és azóta is nagy szorgalommal teszik ezt a népek, ami sok haszonnal és gonoszsággal jár. A másik lehetőség azt mondani: ami a császáré, az az övé, vigye. De ha már Konstantinus is megtér, ha az emberi kondíciókból, családból, államból kilépés tanítása államvallás lesz, akkor ismét előállnak bizonyos nehézségek.

A nagy államférfiakat a nagy szörnyetegektől azt különbözteti meg, hogy voltak erkölcsi meggondolásaik és emberkímélő döntéseik, hogy nem mindig a legrövidebb érdek szavát követték, hanem meghallották a tartósabb érdek sugdosását is. A cselekvési mező korlátozott volt, a döntésekkel együtt járó államférfiúi nagysághoz sok erőszakos halál tapadt. Dávid is nagy volt, a létébe sok ember halt bele. Mint minden királyéba, aki valamilyen egységet kovácsol a népéből, egységet, amely fennmarad.

 

371. Egy isten lenni akart, egy isten akart magának egy kultuszt. Egy istenhipotézis megátalkodott védelmezőket akart magának, akik – ha férfiak – hajlandóak alávetni magukat, pontosabban a csecsemő fiaikat a körülmetélés követelményének, ami egyébként egészséges. Fölmerült egy kép a papi népről, amely önmagát erre a megkülönböztetett szerepre választja ki. Ennek a népnek el kellett vetnie a kényelmes utakat, a sokféle helyi érdek szerint kötött istenkompromisszumokat. Exkluzív monoteizmusra szegődött el, nincs más isten. A dávidi királyságban létrejött egy relatíve stabil, plurális szervezet, amelyben a szellemi és az anyagi bonyolult alkuviszonyban van egymással.

 

372. Ha van erkölcsi értelme ennek a történetnek, akkor az éppen az igazságában rejlik, hogy igen, ez így lehetett, ennek nagyjából így kellett lennie, így hihető. Így néz szembe az ember isteni hangokat hallván a maga helyzetével. Talán holnap csata lesz, talán holnap már nem él. Menjen vagy ne menjen? Kihívja, vagy ne hívja ki? A hősnek szakadatlanul döntenie kell, és mivelhogy fölkent és a próféta által kiválasztott személy, a hős cselekedeteinek példaértéke lesz. Sugallatot kér a döntésekhez, igényeli az istennel való összekötöttséget, jogosult erre a dialógusra. Joga van arra, hogy megjelenjen számára az Úr, hogy hangot, szólítást halljon, hogy angyal látogassa meg.

Két vagy három királyban ábrázolódik az ember viszonya a hatalomhoz. Saul hadakozik érte, Dávid megcsinálja, Salamon elkormányozza, pompássá teszi, és eljut a hiábavalóság felismeréséhez, eljut a vég belátásához. Ez a három király bejárja a hatalom ballisztikus pályaívét. Az ókorból kevés nagyobb elbeszélést olvastam, Homérosznál modernebb, shakespeareibb. Ebben a leírásban az emberi kondíció: a folytonos küzdés a kettősségeinkkel. Egyik oldalon van egy isteni hang, amely szüntelen követel tőlünk valamit, másrészt van az, amit éppen csinálunk a világban, az itt és most, a mi világunk, ez a világ.

A próféta alakjában a költő üzenethozó mester is, sok ember által elfogadott és követett szellemi tekintély, akit ezért alkalmasint meg is kínoznak vagy meg is ölnek, de aki a nép stratégiai tájékozódásáról néha csak századok múlva igazolódó víziót hordoz.

 

373. Az Ószövetség legnagyobb alakja Mózes, a dadogó vezér, aki ott járt istennél, és a legnagyobb üzenetet hozta le, a kőtáblára írott tíz parancsolatot, ami az egész zsidó–keresztény világ erkölcsi fundamentuma, és amiből további szövegek ágaznak ki, mint a hegyi beszéd.

Szövegeket írnak és szerkesztenek a papi szerzők, krónikával szolgálnak, alapvető mesékkel élünk. Tavaszi regékre vágyunk ilyenkor áprilisban a kos havában, tavaszi képre, mint az ifjú Dávid, aki a Kánaánba elérkezett, a Mózes utáni zsidóságnak valószínűleg a legnagyobb alakja, márcsak azért is az, mert őróla esik a legtöbb szó, és a neki tulajdonított zsoltárok által ő a leggyakrabban énekelt költő, az ő szavait használják keresztények és zsidók, amikor istent keresik.

 

374. A vallás több mint felszólítás – cselekvés is. Mózes és Dávid nemcsak hirdetik a szót, de végrehajtják is a prófétavezér és a király szerepében. Szembesítik a környezetükkel a profetikus megbízatást, és megvalósítják azt a politika eszközeivel, amelybe az ölés is beletartozik. Ezért isten a siker beteljesülésétől eltiltja őket: Mózes nem jut be az ígéret földjére, Dávid pedig, aki a királyságot megteremti, Jeruzsálemet meghódítja és fővárossá, szellemi és politikai fővárossá teszi, az alapító király lerakhatja ugyan a szentély alapkövét, de a templomot csak Salamon építheti fel, mert őneki törvényesen örökölt királysága során megadatott kevesebbet ölnie, mint az apjának.

 

375. És miért lett az evilági bibliai figurák közül Dávid a Biblia központi hőse? Mert ő a legfrissebb, akit a legjobban megértünk, akinek a döntéseivel együtt tudunk érezni. A próféták nem tudják összetartani a törzseket, szükség van az istennek tetsző királyokra. És Dáviddal új fejezet kezdődött az ősi drámában a szellemi és a fizikai hatalom között, amely végigkíséri az emberi történelmet. A bibliaolvasók eszméletében él egy eszményi király, aki szinte mindenben jól döntött, de a szerelmes természete bűnbe vitte. Ő az, Dávid.