A láthatatlan hang

 

Polgár vagy alattvaló

1. A huszadik század uralkodó eszméi kivétel nélkül gyilkos eszmék voltak, bár eredetileg egyik sem akart az lenni. Kellő ok ez arra, hogy a közösségek – az eszméikre büszke civilizációk – megzavarodva magukba nézzenek, és mindenekelőtt a maguk portáján igyekezzenek a bűnt felkutatni. Századunkban hány tömegsír származott irodalmárok képzavarából!

A történelem eseményei általában sok ember erőszakos halálával egyértelműek. Gyilkolt a jobboldal, és gyilkolt a baloldal. Gyilkoltak a közelben, és gyilkoltak a távolban. Valamennyi nacionalizmus gyilkolt, némelyik módfelett szorgalmasan. Gyilkoltak a gazdagok, és gyilkoltak a szegények, gyilkoltak az öregek és a fiatalok. A nők és a gyerekek aránylag keveset gyilkoltak.

A többes szám első személyek közül egyik sem ártatlan. Még az írók közössége is elég csúnya múltra tekinthet vissza, jó tollú emberek mindenfajta becstelenséget igazoltak, szépítettek vagy legalábbis támogattak a hallgatásukkal.

 

2. Mit képes megtenni az egyik ember a másikért? Mennyire vagyunk megbízhatóak? Mikor árulod el a másikat? Nem vagyok hiszékeny. Nem gondolom, hogy az emberek természettől jók. Tudom, hogy a harc, a szenvedélyek tornája örök, csak a harcosok cserélődnek.

Egyik a másikat le akarja teperni, akár mert fél tőle, akár mert irigyli. Nem számít, hogy gazdag vagy szegény. Akinek van, az éppúgy szeretné kitombolni magát, mint az, akinek nincsen.

A rossz önálló erő, nemcsak félreértés és nemcsak a jó hiánya. Hogy a másik ember élete tökéletesen veszendő, némelyeket még inkább csábít a megsemmisítésére.

A rosszhiszeműség angyala pedig jogcímeket ad az emberölésre. Azt mondja: az egyes ember élete nem szent. Elvont fogalmakat szentnek állít, és fölment a bűntudat alól, hogy a meghökkent, tanácstalan ember képes legyen belefeledkezni a bűnbe.

 

3. Hogy volt lehetséges közülünk, zsidók közül, ötödfélmillió embert megölni? Miért nem védekeztek legalább egy késsel az aggastyánok és a gyerekek is? Meg kellett volna ölnünk azt a néhány embert, akik képesek voltak a nemzetiszocialista lendületet a tömeggyilkos paroxizmusig fokozni. Kevesen voltak közülünk olyan bátrak, mint a varsói gettó lakói.

Aki nem áll ellen, az puszta tárgy. Helyeslem az ellenállás erkölcsét, a szellemi ellenállásét, ha nem akarnak megölni, és a fegyveres ellenállásét, ha meg akarnak ölni.

A zsidó nép is felelős azért, hogy ilyen rettenetes arányban áldozattá vált. Apáink gondatlanok voltak, elsajátított eszméikkel meggyengítették magukat. Gyanútlan lelki függésbe kerültek a helyi hatóságokkal szemben. A fasiszta államok – a hazafias hűség örvén – a zsidóktól elpusztításuk fegyelmezett jóváhagyását várták el. Sorakozzanak szépen az ugródeszkán, a befagyott Duna felett. Miután megkapta a maga tarkólövését, bukjon a zsidó egyén folyamatosan a lékbe, a jégpáncél csákánnyal hasított üregébe. Az édesanyák csendesítsék el a síró gyereküket! A parancs fegyelmezett teljesítésével izraelita vallású honfitársaink ebben a nehéz órában bebizonyíthatják, hogy lojális alattvalói államunknak.

 

4. Negyven év múltán úgy tapasztalom, hogy az öreg zsidó férfiak még mindig nem tudnak napirendre térni hajdani fiatal feleségük és a kisgyerekeik meggyilkolása fölött. Még mindig nem értik, miért kellene őket elfelejteniök. Van seb, amely nem tud behegedni.

Hinni akarom, hogy a meggyilkoltak életének az értelmét nem pusztítja el az erőszakos halál. Hinni akarom, hogy ittlétük és iparkodásuk nem volt hiábavaló.

Mindazonáltal leszögezem: súlyosan hibáztunk. A szülőnek kötelessége megvédeni a gyermeke életét. Akkor is, ha őt ezért megölik. Aki őrnek, hóhérnak engedelmeskedik, aki nem szökik meg a fogolymenetből, az a gyávaság bűnét veszi magára.

 

5. Ha az ember könnyen, gyorsan valamilyen ideológiához akar jutni, leggazdaságosabb gyűlölködnie. Aki nem meri azt mondani, hogy mindenki az ellenségem, az keres magának egy szűkebb csoportot, amelyet kevésbé kockázatos gyűlölnie. Legkényelmesebb egy kisebbségi csoportot gyűlölni.

Mivel lehet megrágalmazni a versenytársat? Sok egyéb között azzal, hogy nem elég jó hazafi. A hazafi helyére mást is tehetsz, de azért ez a vád a legtöbb országban hatásosnak bizonyult. Ha mozgásba lendül a kerék, és dübörög a hazafiasság, akkor a nagyobb hazafiakat a még nagyobb hazafiak gyorsuló időközökben váltják le.

Az állami és a többségi gyűlölet összeolvadása különösképpen megolajozza az előmenetelét annak, aki jócskán tud gyűlölni és mindig a helyes irányban. A többséghez szenvedélyesen hozzátartozni többnyire előnyös, karriergyorsító szenvedély. Kirobbanó és pazar ellenségességre pedig legtöbbnyire a fegyveresek képesek, akik biztosak abban, hogy a másik nem tud visszaütni.

Az utálkozó többség nevében pogromot rendezni az utált kisebbség körében: édes, őrült kielégülés. Azt a bizonyos csecsemőt a falhoz vágni, azt a bizonyos szüzet megerőszakolni, azt a bizonyos aggastyánt a szakállánál fogva a sárba vonszolni olyan cselekedetek, amelyek csak a pogrom népünnepélyén maradhatnak büntetlenek, s részesülhetnek a többségi érzület részéről erkölcsi jutalomban. A pogrom transznacionális népünnepély; nincs év a földön pogrom nélkül, de el lehet mondani, hogy a zsidóknak világtörténelmi tapasztalata van a pogrom és a bozóttűz hasonlóságról.

 

6. Egyes szám első személyben nem lehetünk különösképpen erőszakosak, mert kiközösítenek, vagy bűnözővé nyilvánítanak. Azért viszont még köztéri szobrot is kaphatunk, ha többes szám első személyben fejtjük ki erőszakos indulatainkat.

Befelé a közösségtudatokra jellemző valami zsíros, izzadó elegyülhetnék. Nedves szemű emberek bizalmaskodni kívánnak. Hajlamosak összecsókolózni is, mint a részegek, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy a következő percben halálosan megsértődjenek. A legkülönfélébb közösségekben előbb-utóbb megcsapta az orromat egy katonai sátor bensőséges, nyers lábszaga, valami eltehénkedő, vastag kedély, valami bárgyú magabiztosság, hogy mi vagyunk a legkülönbek.

Ha olyan emberrel vagyok egy szobában, aki valami kisebbségtudatban szenved, várom, hogy mikor tör elő az érzelmes durvaság belőle.

 

7. Nem lenne pontos azt állítani, hogy a polgárosodás útján járó népek – élükön a németekkel – túlságosan szerették magukat, és önszeretetük túlcsordulásában megölték a zsidókat. Inkább az volt a baj, hogy nem hitték el maguknak a dicsekvéseiket. Velünk is jobban meglettek volna, ha önmagukkal jóban lettek volna.

De egyedül a németekben volt meg az a képesség, hogy a zsidók kiirtásának paranoiás gondolatát ilyen tökéletes körültekintéssel hajtsák végre. Egyetlen más nép sem tudott volna ennyire kiirtani bennünket, csak egy ilyen alapos. A többi nép valahogy ellazsálta, feliben-harmadában megunta volna a zsidóirtást.

Minden nép úton van az emberiség felé, de amíg odaér, egyszer legalábbis mindegyik belebonyolódik valami szorongásos nagyzási hóbortba. Ilyenkor a népek elvesztik az eszüket, és mindenre képesek.

A németek – úton Európa és a világpolgárság felé – nacionalizmusuk rohamában megbosszulták rajtunk, előképükön, hogy túl kell majd lépniük magukban a csak-német nyárspolgárt.

 

8. Nyugat-Berlinben német barátaimmal beszélgetve zavartalanabbul vagyok magyar és zsidó, mint Budapesten, ígyse-úgyse német, más. Sem asszimiláció, sem disszimiláció, igyekszem jól megférni a környezetemmel. Mind a magyarokkal, mind a zsidókkal szemben elfogult vagyok és szolidáris. Jobban szeretem a tizenötmilliós magyar és a tizenötmilliós zsidó közösséget a többi népnél.

Nem azért keressük az igazságot, mert jutalmat kapunk érte. Egy közösséget sem azért tartunk a magunkénak, mert jutalmaz. Azért tartjuk a magunkénak, mert választottuk. Azzal, hogy dolgozunk a javára – az általunk helyesnek gondolt módon.

 

9. Melyik az az értékrend, amelyik az emberi személyt öncélúnak tartja, és összetett különösségét magasabb értéknek véli csoportjellegzetességeinél? Nem gondolom, hogy hasonlítani termékenyebb, mint különbözni.

Ha nem lett volna antiszemitizmus, a zsidók butábbak maradtak volna. Akitől elveszik a kézzelfogható értékeket, az a szellemi értékek világába húzódik. Ez a fegyelmezett transzcendencia megedzi az elmét.

Lehet megbecsülni a minőségek sokféleségét is az emberekben. Lehet finom együttélésüket is elősegíteni. Számot vethetünk az emberi jelenség bonyolultságával. Két nyelvet beszélni több, mint csak egyet. Utazás közben alkalmasint, ha a lelki beszűkülés fölenged, váratlan empátiák szédületében kezdjük éppenséggel vonzónak találni a másságot.

Hűvös, tapintatos, sportszerű, megbízható és ironikus emberek társaságában tisztelettel gondolok a civilizációra.

 

10. A nem hivatalos indulatok a kelet-európai országokban inkább nacionalista, mint liberális színezetűek. Ha nincs jelen a liberalizmus gyakorlata, miért lenne jelen a szelleme? Kihúzódva az államszocialista Egó-ból, sokan áthúzódnak egy olyan nemzeti Egó-ba, amely arra ösztönöz, hogy mindent a nemzet szemszögéből nézzünk. A közösségi morál a másik emberben a csoport-hovatartozást nézi, és nem a személyiséget. A nemzeti tudat kirekesztő elhatárolódása hasonló szerkezetű, mint az osztálytudaté. Századunkban a szépirodalom tekintélyes része nemzeti és osztálygőgben fürdött.

Gyermekkoromtól úgy alakult, hogy minden közösségben csak fenntartásosan voltam jelen. Elhúzódom az olyan emberektől, akik elképzelni sem tudnak vonzóbb társaságot, mint a magukét.

Értelmesek vagyunk és erőszakosak, értelmünket többnyire az erőszakosságunk szolgálatába állítjuk. Minden közösségi ideológia valamilyen csoportagresszió érvtára.

A nacionalizmus követelménye: döntsd el, hogy mi vagy, és más ne legyél – elvont okoskodáson alapul. Lehetetlen óhaj, tagadja az emberi valóság sokrétűségét. Az emberi valóság plurális, miért akarnánk, hogy monolitikus legyen?

Nacionalista kívánság: legyek a nemzetállam tükre. Nem vagyok az. Semmilyen közösségben nem voltam a többség embere, akit zavar a másféle kisebbség, és annak beolvadását szorgalmazza. Ezt a goromba többségi mentalitást a társadalmi butaság klasszikus formájának tartom.

Tapasztaltam, hogy kisemberek országuk számbeli nagyságától magukat is nagyobbnak érzik. Beszéltem már nagy létszámú nemzetek polgáraival, el voltak telve attól az önelégültségtől, hogy ők sokan vannak.

Én az izlandiakat tartom az eddig megismert nemzetek közül a legrokonszenvesebbnek; azt hiszem, csak kétszázezren  vannak, nyolcszáz éve már írástudók, és demokráciában élnek.

 

11. Ha nincs demokrácia, akkor van diszkrimináció, és reakcióképpen a hátrányosan megkülönböztetettek között megjelenik a kiválasztottság-tudat.

Demokráciában a zsidó kiválasztottság-tudat elég nevetséges rigolya a többi százféle arisztokratikus kisebbségi gőg között. Komikusnak tartom a zsidót, aki büszke a Tórára, a Talmudra és a Kabalára, noha nem ismeri őket. Akár a franciát, aki az általa nem olvasott Racine és Baudelaire nevében különbnek érzi magát a többi európainál.

New Yorkban úgy észlelik a zsidók másféleségét, mint az olaszokét, kínaiakét, némi humorral. Ha mosolyognak rajtunk, akkor nem ölnek meg.

 

12. Fél századot töltöttem Magyarországon; ha méregetném magamban a súlyegyent a magyar és a zsidó műveltség között, nagyobb a magyar részarány. A kettőből talán valami harmadik születik meg, voltaképpen egy metafora.

Azon vagyok, hogy inkább a gondolkodásom határozzon meg, s nem valamely született minőségem. Miért lennék büszke a személyi adataimra? Mindenkinek vannak személyi adatai, azokat nem én csináltam.

Nacionalista nézőpontból magyarnak lennem kétes, jóllehet már az ükapám is ugyanabban a bihari faluban született. Azt viszont, hogy zsidó vagyok, még sosem vonták kétségbe.

A diaszpóra-zsidóság értelmi ereje minőségeinek bonyolult összetételéből származott. Kultúrák kereszteződésében élt, élesebben rálátott az emberi dolgok viszonylagosságára.

Diaszpóra-zsidóként holtomig kérdés maradok, amelyre sohasem fogok tudni kielégítően válaszolni. Együtt fogok élni a paradoxonaimmal. Attól még, hogy az élet legfontosabb dilemmái megoldhatatlanok, együtt lehet élni velük.

Minden városban – a magaméban is – találok néhány embert, aki szívesen barátkozik velem. Valószínű, hogy olyanok is vannak, akik ellenszenvvel gondolnak rám mint zsidóra, ezek nem járnak hozzám. Annál, hogy engem ki szeret, jobban érdekel, hogy én kit szeretek.

A második világháború óta az antiszemitizmus Magyarországon nem volt hivatalos és többségi érzület; ha támadóan megjelenne, kivándorolnék.

 

13. Zajlanak a világban a transznacionális folyamatok. Európában is éledezni kezd fölrészünk közös, nemzetfeletti öntudata. Ez a melléknév – európai – kezd valami rokonszenves és reális értelmet nyerni. Ez a kulturális átrendeződés a zsidóktól nem idegen. Ők már korábban is föltűnő arányban próbálták európainak érezni magukat.

A második világháború után eltelt évtizedekben a szórványos népi antiszemitizmus még nem emelkedett Európa egyik államában sem tartósabban az állami antiszemitizmus rangjára. Éber ösztönnel azonban megérezheted, hogy a sokféle ellenérzés a zsidók iránt valahol a légkörben vagy a föld alatt összeér.

Aki zsidó a második világháborút túlélte, az nem bírja elfelejteni, hogy őt meg akarták ölni. Másra sem emlékszik a zsidó történelem, mint a zsidóölés ismétlődő járványaira. Egyik sem volt indokoltabb és ésszerűbb a másiknál.

Egyre több szó esik arról, hogy a zsidók sem angyalok. A zsidó szervezetek erélyessége időnként katasztrofális arányú veszélyként említődik. Mit hozakodnak elő mindig azzal az Auschwitzcal? Másnak is megvolt a maga baja, mások is szenvedtek éppen eleget.

Újra megjelent az etnikailag tiszta nemzet igénye sztálinista és szélsőjobboldali fogalmazásban. Mert az nagyszerű, ha tiszta, keveretlen és egynemű, nincs gond a kisebbségekkel, egy nyelv, egy vér, egy áldozat, no és persze egy vezér; az üdvösség embere, ha még nincs itt, majd eljön és kiabál.

Egyre többen gondolják és mondják: nem vagyunk hajlandók többé bűntudatot érezni a zsidókkal szemben. A légkör Európa keleti felében elég zavaros. Sokan, ha zsörtölődve is, egész jól megtalálják a helyüket a rendi szocializmusban, és nem vágyódnak a formális szabadságjogok után.

Egyre előkelőbb helyet kapnak a nemzeti kultúrák szoborcsarnokában azok, akik előkészítették a közhangulatot a zsidó népességszám talán túlságosan is radikális csökkentéséhez, mert megszállott indulatukká nyomult előre a zsidókérdés megoldásának vágya, mert azt a meggyőződést táplálták önmagukban és környezetükben, hogy a társadalmi bajok fő oka és hordozója a zsidóság.

Már csak egy könnyű szellemi ugrás megértően rehabilitálni a radikális antiszemitákat, akik mindig is fölléptek a bomlasztó, liberális individualizmus ellen. Ezen a nem nagyon szellemi úton nehéz megállni a végső megoldás logikus konzekvenciája előtt.

Immár a harmincas évek lettek a régi szép idők, amivel együtt jár, hogy megnemesednek az akkori idők ideológiai divatáramlatai is.

Az önvédelem etikája

14. Sem a keresztények, sem a zsidók nem beszéltek elég nyíltan egymással. Valóban, a keresztény–zsidó viszonynak nemcsak etnikai-faji, nemcsak szocio-kulturális összetevői vannak, a különbség fundamentuma: a kétféle istenfelfogás. Érthető, ha a szégyensüveges rabbi – a gettóból – nem lelkesedett a hitvitáért: megpörkölhették miatta.

 

15. A nemzetiszocialista Új Európa kísérlete bizonyítja, hogy az életveszély nem avult el. Mind a keresztény papság, mind a hittan szomorúan erőtlennek bizonyult a harmadik birodalom ideológiájával, az állami törvénnyé emelt zsidóüldözéssel szemben. A felebaráti szolidaritás zsidó–keresztény eszméje felmondta a szolgálatot. Ha főpapok ajánlják elfogadásra a zsidók állampolgári kiközösítésének a törvényét, akkor a keresztény egyházak ebben a tényben alapos okot lelhetnének arra, hogy mélyreható szellemi önvizsgálatra vállalkozzanak.

 

16. Korunk nem kedvez a mélyreható szellemi önvizsgálatoknak. A ruganyos lélek visszavágni akar:

„És a zsidók? Ők talán ártatlanok? Palesztin szempontból nézve is olyan nagy demokraták? Ha az áldozat is bűntettes, akkor mindannyian követünk el bűntetteket, akkor a bűn egyenletesen oszlik el a fejünk fölött az égen. Kis bűn, nagy bűn, egyre megy. Mellőzzük az önvád szónoklatait: tegnap ellenségek voltunk, ma nem vagyunk azok, ilyen a politika.”

Mindenki a maga szenvedését dicséri, bízd istenre a bűnök mérlegelését. Nem ember dolga embertársait bűneik súlya szerint osztályozni.

Kedveseink halálára nincs vigasz, ahogy a magunkéra sem lesz, de a túlélők szemlátomást mégiscsak vigasztalódni tudtak.

A tettesnek pedig meglepő tehetsége van arra, hogy a múltba visszanézve önmagát is áldozatnak tudja látni.

 

17. Ezerkilencszáznegyvennégy telén Budapesten bújhattunk volna mi is keresztény házakban hamis papírokkal, álmenekültekként Erdélyből, már a szovjet csapatok által megszállt helységekből, kérjenek onnan igazolást, ha nem hisznek nekünk. Sok ilyen papírt az igazoltatók egyszerűen széttéptek, és az embert beküldték a sorba.

Megvásárolhattuk volna a zsidórejtegetés kockázatát, de nem tettük. Egy saját és négy rokon gyerekkel szép, fiatal nagynéném azt mondta: senki iránt nem tudom örök hálára kötelezni magamat, amiért segít elrejtőznünk, hogy ne öljenek meg. Miért ölnének meg? Nagynéném büszkén és tanácstalanul nézett ránk. Csakugyan, miért kellene bennünket megölni?

 

18. Több mint kétszáz zsidó gyerek volt a falumban, külön elemi és Talmud-iskola, negyvenöt nyarára már csak heten éltünk. A többit megfojtották.

Az én szememben a gondolkodásnak és a politikának az a folyamata, amelynek végkimeneteleképpen az iskolatársaimat gázzal megfojtják, visszamenően sem bűntelen. Minden olyan szellemiség, amely a lágercsinálásban cinkos, megérdemli, hogy ezt kimondják róla.

Hamiskodásnak tartom az olyan modern etikát, amely nem a lágervilág, a nagyipari emberölés abszolút tagadására épül.

 

19. Hogy jutottunk ide? – kérdeztük sárga csillagos házakban, gettókban, táborokban. Egy nagy tévedés áldozatai voltunk. Óvakodva a különbözéstől elvesztettük magunkat.

Tudhattuk volna, hogy nem sikerülhet igazán egynek lenni a többiekkel. Ha a különbözés ígéretét megtagadjuk, bűnt követünk el magunk ellen. A törvénytisztelet, a többséggel szembeni lojalitás csak feltételes lehet.

Kívántuk a hasonlóságnak legalább a látszatát. Önfeladásunkkal nevetségessé tettük magunkat, de nem segítettünk magunkon. Közeledve a többségi néphez, a közönségesebb zsidók tolakodóan viselkedtek, ráerőltették magukat a háziakra.

Megroskadt az önérzetünk, és magunkat kiszolgáltatva engedelmeskedtünk rendeleteknek, amelyek lépésről lépésre kiszorítottak bennünket az élők közösségéből. Büntetésül, mert túl mélyen hajoltak az állambálványok előtt, a zsidók gyámoltalanok lettek.

 

20. Az emlékeim lombozata nem zsidó, de a gyökere az.

Olvastam a zsinagógában a szent szöveget, amelyet nem értettem. Kohanita apámat felhívták tóraolvasásra a szent könyv állványához, körülhordozta a bársonytokba csavart pergamentekercset, amelyre kézzel volt felírva Mózes öt könyve. Amikor apám énelém ért karján a tekerccsel, én is a számra tettem az ujjamat, megérintettem a bársonytok rojtját.

Emelvényén ott énekelt a kántor, és ott hallgatott a rabbi. Tudása miatt választotta őt a hitközség, de nem volt nyája. A rabbi tanító volt, nem pedig pásztor.

Áhítatos fiatalemberek, fecsegő öregek, futkározó kisfiúk, csak annyira voltunk szentek, amennyire tellett tőlünk. Volt, aki üzletet kötött, volt, aki üveggolyót cserélt, volt, aki viccet mesélt.

 

21. Nem vagyok kóser, a nagyobb gyerekeimnek keresztény az anyja, a gimnáziumban a rabbi elbuktatott, mert a vicclapból csináltam magamnak föveget a Dohány utcai zsinagóga előtt, ahhoz ugyanis, hogy hittanjegyet kapjunk, minden péntek délután el kellett mennünk oda. A szertartás végén boldogan együtt énekeltem a többiekkel „Sema Jiszrael, adonaj elohenu, adonaj ehod – Halljad, Izrael, az örökkévaló egy, egyetlenegy!” Mi pedig kitódulhattunk a bal oldali fiúpadsorból, hogy közel kerüljünk a jobb oldali padsorból kitóduló lányokhoz. Én a leginkább egy fekete szeműhöz kívántam közel kerülni, akivel az istentisztelet alatt pillantásokat cseréltünk.

Csúfolódhatom, alakoskodhatom, borzadozhatok hitsorsosaimtól, nem számít, zsidó maradok. Használhatjuk minden más nép nyelvét, lehetünk bármely állam polgárai, kitérhetünk, asszimilálódhatunk, összeköthetjük más kultúrcsaládokkal a magunkét, lehetek keresztény, muzulmán, buddhista, kommunista, mindegy. Eljön az óra, amikor rálátok magamban a bújócskázó zsidóra.

 

22. Az antiszemitizmus ostoba érzület, de mégiscsak van valami oka. A befogadóknak sem volt könnyű dolga. Nem könnyű szeretni a furcsát. Nem könnyű nem félni tőle.

 

23. Közép- és Kelet-Európában több etnikai közösség volt, mint ahány állam. Nemzeti sértettségek és gyűlölségek. Kisebb nemzetek szerettek volna megszabadulni a későn érkezettek lelki kényelmetlenségétől. Mind akart egy államot. És mi kapkodtuk a fejünket, előbb még az egyik államban éltünk, aztán már a másikban, pedig a falunkból ki sem mozdultunk.

 

24. Nekem minden fölmenő ági rokonom zsidó volt. Őseim a tizennyolcadik századig követhetően mind Magyarországon, Bihar megyében éltek. Vallásomból soha nem tértem ki, imádkozni az egyetlen istenhez némán, magyarul szoktam, vagy csak úgy nyelv nélkül gondolok rá.

Hozzátartozóim deportálása az országból Auschwitzba az országgyűlés által megszavazott törvények alapján történt. A német gyámság alatt működő magyar állam zsidótörvényei a második világháborúban többtucatnyi rokonom állampolgári jogait olyan messzemenően kétségessé tették, hogy még az élethez való jogot sem hagyták meg nekik.

A magyar állampolgárok többsége közönnyel nézte, nagyobb kisebbsége helyeselte ezt az eljárást, és csak szerény kisebbségük fordult ellene érzésben és tettben. Az együttérzés felebarátaink emberi jogaival a Kárpát-medencében zsenge palánta. Ha engem nem bántanak, jobb, ha csendben meghúzom magamat, mondja az egyszeri ember. Amíg a közösség így okoskodik, addig majdnem mindent meg lehet csinálni vele.

 

25. A budapesti zsidók a kárpátaljai zsidókra mutattak, mi már, lám, milyen előrehaladást tettünk a hasonulás útján, mi már nem vagyunk olyanok, mint ezek. A fiatalabb középosztályi család szégyellte az ortodox nagyapát. Szégyellték a nevét, a kiejtését és azt, hogy minden kézmosásnál elmormolja az áldásmondatot.

 

26. Én leginkább azt szégyelltem, hogy mi, zsidók Magyarországon nem harcoltunk. Hogy ingyen adtuk a bőrünket. Hogy ellenállás nélkül hagytuk magunkat terelni. Ha lett volna Budapesten a varsóihoz hasonló gettófelkelés, én biztosan részt vettem volna benne. Büszke voltam a két unokabátyámra, akik partizánosztagot vezettek, vagy beálltak egy már létező csapatba.

Tizenegy éves koromban megfogadtam, hogy ha ez még egyszer megismétlődik, akkor nekem is lesz fegyverem. Ha jönnek értem, így képzeltem, inkább az előszobaajtó mögé, a földre fekve tüzelek, amíg el nem találnak engem is, de nem hagyom magam csak úgy elvezetni.

És nem hagyom magam beterelni egy helyiségbe, ahol már minden mindegy, ahol már a kezükben vagyok. Ahol már a tetőn át beengedhetik a gázt, én meg szerencsétlenül és rászedetten fuldokolhatok, belülről hiába verve az ajtót, ahogy ezt százszor is elképzeltem. Mindig az unokahúgaimat láttam magam előtt, amikor fulladozni kezdtek. Elképzeltem az arcukat, ahogy a szájuk nyitva maradt. Amikor ezt látom magam előtt, összeszorítom a fogamat.

Mutasd a szemed

27. Mi az elsőrendű? Az-e, hogy ott voltunk Közép-Európában, vagy az, hogy többé-kevésbé kiirtottak bennünket onnan? A magamfajta makacs optimista meghatározóbb jelenségnek gondolja a jelenlétünket, mint a megsemmisülésünket. Vagy ez csak a túlélő egocentrizmusa?

 

28. A zsidók minden bizonnyal érdekes helynek találták Európa földrajzi közepét. Lehetett itt szertehálózó kapcsolatokat kiépíteni, lehetett föllendülő áruforgalmat bonyolítani, gyárakat építeni és bankokat alapítani.

A Hungáriában élő zsidók szívesen lettek magyarokká. Átvették a nyelvet, és megotthonosodtak benne. Magyarul költöttek, bölcselkedtek, tudósítottak, értekeztek, üzleteltek, gyógyítottak, színészkedtek, énekeltek, vicceltek, szerelmeskedtek, veszekedtek, imádkoztak, és ez igen hamar természetes lett nekik.

Mások a bevonulást ünneplik, mi a kivonulást. Vannak helyek azonban, ahonnan a zsidóknak sehogy sem akaródzott elmenni. A liberális nemesek jóvoltából emancipált magyar zsidók értelmen túli makacssággal kapaszkodtak bele a tarka népességű Hungáriába. Lelkesülten beleadták magukat az országépítésbe. Tettek, nem is keveset azért, hogy Budapest korszerű nagyváros legyen.

Úgy látszott, hogy a környezetnek szüksége van a zsidó orvosokra és kereskedőkre, gyárosokra és tudósokra, művészekre és iparosokra, mulattatókra és kurvákra. A legkevésbé szívesen Magyarországról vándoroltak el a zsidók. Mi volt ez a különös ragaszkodás nemcsak a Duna–Tisza vidékéhez, hanem a befogadó többségi magyar nemzethez?

 

29. Tanuló apák tanuló fiúkban folytatódtak. Kétezer éven át a tanterem volt a zsidók temploma. Természetes, hogy az írott törvény népe az iskolában jól tanul. Mikor az emancipáció jogilag megtörtént, a zsidó közösségek kivirágoztak. Ahol a siker elvont mértékkel mérhető, ott a zsidó fiúk és lányok jól haladtak.

Aki sokat hallat magáról, annak nagy esélye van arra, hogy nem állhatják. A zsidók sokat törődtek azzal, hogy mások mit gondolnak róluk, de magukról, együttélési kísérletükről a többiekkel, saját polgárosodásukról nem sokat gondolkodtak. Azt remélték, hogy a törvény betűje az ő egyenlő jogaikat biztosítani fogja.

Egy darabig biztosította, aztán nem. Holnap, a közhangulat nyomására hatályon kívül lehet helyezni a tegnapi törvényt, és az egyenjogú polgárokból párianépet, barakknépet, csíkos ruhásokat lehet csinálni a jogállam keretein belül, törvényesen.

Illúzióikat valóságnak hitték, jóllehet a zsidó történelem feljogosít az elővigyázatosságra. éberségük átlagos volt, tehát elégtelen. A liberális zsidóknak sikerült megfeledkezniük arról, hogy a pogromok népünnepélye még felújulhat nagyobb műszaki fejlettséggel.

Csak a cionisták figyelmeztettek erre az esélyre és arra a körülményre, hogy ha a zsidók nem fogják megvédeni magukat, más ezt nem fogja helyettük megtenni. Figyelmeztetésük helytállónak bizonyult.

Sokkal több zsidó élhette volna túl a nemzetiszocializmust, ha lett volna állam, amely befogadja őket. Hitler a harmincas években nagyobb részüket kiadta, hajóra rakta volna. Tömeges elpusztításukban az elsőrendű felelősség a gyilkosoké, a másodrendű azoké, akik kiadták őket nekik, a harmadrendű azoké, akik nem adtak nekik menedéket.

De ha nem tekintem magunkat gyámoltalan jószágnak, lelketlen tárgynak, ha ellenkezőleg, sorsunk alanyának tekintem magunkat, akkor mindezeknél jobban érdekel a saját felelősségünk.

 

30. Az Osztrák–Magyar Monarchián belül, a magyar királyság területén, magyarul beszélő elődeim még nem érezték vendégnek magukat.

Az első világháború előtti országban románok és szerbek, szlovákok és németek, horvátok és ukránok között a zsidók is lehettek egyenjogúak. Lehettek azok, amik lenni akartak: magyar anyanyelvű zsidók, zsidó vallású vagy éppen kikeresztelkedett magyarok, Hungária patriótái, az Osztrák–Magyar Monarchia emancipált állampolgárai. Magyarok annyiban, amennyiben ennek a közép-európai kulturális és politikai nemzetnek odaadó és érdekelt tagjai.

De az első világháború, a forradalmak és az ellenforradalom után, a trianoni békeszerződés által harmadára kisebbített Magyarországon mi, zsidók – a cigányokkal együtt – nem szívesen látott vendégekké lettünk. Nyomatékosan emlékeztettek rá, hogy „népidegenek” vagyunk. Előzően mintha túlságosan is megfeledkeztünk volna róla, hogy vendégek vagyunk. Aztán megtanultuk, hogy a jog nem minden. Lehet törvényesen, aprólékos rendeleti szabályozással is eltüntetni bennünket a föld színéről.

 

31. Nagybátyáim a közös hadsereg többszörösen kitüntetett tisztjei voltak. Némelyik vakmerősködött, kártyázott, lumpolt, énekelt, hegedült, majdnem úgy, mint a vidéki magyar úriemberek. Úgy rémlik, hogy ez az arányos vendégmagatartásnál kevesebb is volt és több is. Nem könnyű a hasonulás és különbözés finom proporcióit megtalálni. A tapintatos együtt létezés élethossziglani tanulás. Meg kell tanulni az utas, a vendég helyes magatartását. Ilyesmit próbáltak az érettebb zsidók abban a közeledési folyamatban, amelyben a sietős hasonulás csakúgy megkapta a maga büntetését, mint a makacs különbözés. Természetesen az érettebb zsidók is megkapták a magukét az egyensúlyozó művészetükért.

 

32. A háború után öreg zsidó hittanárom azt mondta: „Tanuld meg, fiam, hogy kell az utasnak viselkednie. Az értelmes utasnak van miből adnia a többieknek, tud gyerekekről, öregekről, gyámoltalanokról gondoskodni, mindig arról, aki mellé szegődik. Az utas legyen nagylelkű, de egyszersmind tartózkodó is. Ne versengjen a helybeliekkel zajos vigalmaikban. Bánjon szelíden a szolgálójával, és ajándékozza meg a vendéglátóit, de tartsa a keze ügyében a fejszét. Az utas szíve nem vidám, mert érzi, hogy valami készül. Számot vet azzal, hogy ő ezen a helyen – amelyet bortól mámorosan tartós menedéknek vélt – idegen. Most sokat nevet, de fog majd nyögni is. Ha jobban meggondolja: nincsen sok megbízható embere. Szívélyes és óvatos a többiekkel, belül szilárd és igazságkereső, és mindig észben tartja, hogy neki az út az otthona.”

 

33. A nemzeti emancipációk nem szüntetik meg a nemzetközi zsidó szórványok egymásrautaltságát és összetartozását. A zsidók nem mondhattak igazat, ha mégoly őszintén akarták is hinni, hogy ugyanolyan magyarok, németek, franciák akarnak lenni, mint a többiek, csak éppen izraelita vallásúak. Maguknak sem mondtak igazat.

A teljes asszimiláció – akár mint külső igény, akár mint zsidó ígéret – irreális volt. Volt abban valami végzetes elbutulás és lealacsonyodás, hogy francia és német zsidók az első világháborúban halomra lövöldözték egymást.

Néztem a nagybátyámat a Signum Laudisszal: ment 1944 nyarán mindenhova sikertelenül, hogy a kivételezett zsidók papírját megkapja. Hajdani vitézkedése a múló idő tükrében groteszk törleszkedéssé változott.

Nolens volens, létrejött valamilyen összefüggés a serény beilleszkedés és a tömegsírok között. Az állampolgári jogegyenlőségért túlságosan nagy ár volt a zsidó öntudat feladása.

 

34. Mindegy, hogy mit hiszel magadról, zsidó vagy, bomlasztó, kártékony elem, nem tartozol közénk, mondták a zsidótörvények megalkotói, előbb a nürnbergiek, aztán az epigonjaik.

Az úrnép és a csatlós népek orákulumai pedig azt mondták: asszimilációtok felületes és hamis, sohasem lesztek egyek velünk. Sem a habitusotok, sem a stílusotok nem lesz olyan gyökeres, mint a miénk. Elbíztátok magatokat, magszedtétek magatokat, fölibénk akartok kerülni. Lehet, hogy tegnap még elvártuk, de most már nem is kívánjuk a beolvadásotokat.

Kérdés vagytok nekünk, amelyet meg kell oldani. A legegyszerűbb az volna, ha elmennétek. Ha nem mentek el, odáig fajulhatnak a dolgok, hogy esetleg megölünk. Ne vigyetek, furfangos zsidók, kísértésbe mibennünket.

 

35. Amikor egyre több nem zsidó értelmiségi gondolta úgy, hogy van zsidókérdés, sőt hogy ez minden kérdések legsúlyosabbika, amely megoldásért kiált, akkor már csak idő és logikai következetesség kérdése volt eljutni a gázkamrához. Ha a megoldás gépezete nekilendül, ki fogja megállítani a „végső megoldás” előtt?

A püspök, aki beterjeszti a törvényjavaslatot a zsidók korlátozására, moshatja a kezét a túlvilágon is. Az az országgyűlési ülésszak ott marad az évkönyvekben. A törvényalkotókat örökre körüllengi a krematórium illata. Az előzmények és a következmények nem elválaszthatók.

 

36. A kiutasítók élesebben nevezték nevén a dolgot, mint a beolvadók. Utóbbiak a kezüket tördelték, és elfogadták az áldozatromantikát, ez bűnös felelőtlenség volt.

Minden zsidó mögött ott van Auschwitz. Az eltökélt gyerekirtás fölött nem lehet napirendre térni. Az ember nem tagadja meg a közösséget azokkal, akikkel egy kemencében kellett volna elégnie.

Meg lehet számolni a hullákat. Vigasztalan könyvelés. Közülünk sokkal többet öltek, mint ahányat a közülünk való gyilkosok öltek.

Akciójukhoz a németek bőven találtak segítőtársakat az osztrákok és a lengyelek, a litvánok és az ukránok, a magyarok és a románok, a horvátok és a szlovákok között. Viselkedésével az emberek többsége kifejezte, hogy nem kíván bármit is kockáztatni a zsidók életben maradásáért.

 

37. Többször találkoztam már azzal a nézettel, hogy a zsidók kelet-európai kalandja tulajdonképpen véget ért. A többi országban már nincsen számottevőbb zsidó közösség. Utoljára Lengyelországból kényszerítették a zsidókat kivándorlásra a hatvanas évek végén, bizonyítva, hogy szocialista országban is emelkedhet állami rangra az anticionizmussal álcázott antiszemitizmus.

Magyarországról is elmentek sokan, különböző hullámokban, de az életben maradt és a háború után született magyar zsidók fele itt maradt. Vidéken jóformán nincsenek zsidók, Budapesten van azonban Moszkva és Párizs után Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége, közel százezer ember, és ha a félzsidókat is hozzájuk számítjuk, még több is. Akik elmentek, azok is visszajárnak.

 

38. Lett volna Kelet-Európában sztálinizmus zsidók nélkül is, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kommunista zsidók tevékenyen elősegítették a térség beillesztését a Sztálin tervezte szocialista táborba. A kapcsolat azóta megromlott, megkezdődött a szovjet zsidók kivándorlása. A második világháborút követő években azonban az életben maradt zsidók nem elhanyagolható hányada antifasiszta lendületében eszköze lett Sztálin politikájának.

Volt olyan zsidó is, aki kegyetlenségeket művelt a politikai rendőrség tisztjeként. Megemlítendő, hogy nemcsak a kihallgatók, hanem a kihallgatottak között is elég sok volt a zsidó, és a legelvetemültebb titkosszolgálatos sem bocsátkozott gyerekirtásba.

Ahol pedig nem voltak már zsidók, ott az új adminisztrációt nem zsidók csinálták meg. A sztálinizmus jó néhány zsidót felhasznált, egyszersmind azonban bebizonyította, hogy korántsem nélkülözhetetlenek.

Kapitalizmusért, kommunizmusért ezen a vidéken a zsidókat tették felelősség. Unokahúgaim megfojtását azonban sem a kapitalizmussal, sem a később jövő kommunizmus előrevetülő árnyékával nem lehet megindokolni.

 

39. Falum zsidói közül az életben maradott férfiak többsége nem ezt az utat választotta. Nagy részük elment Izraelbe. Aki meg belépett a kommunista pártba, az is többnyire ugyanazt csinálta, mint azelőtt: maradt terménykereskedő vagy intéző, csak most egy állami vállalat vagy egy állami gazdaság élén. Mások meg osztályidegen polgárokként éppen csak hogy megtűrettek.

Olyan is volt, aki, miután a megélhetésétől állami törvénnyel megfosztották, Budapestre költözött, szerény állami állást vállalt, és meghúzódni próbált, de 1951-ben, egy szép nyári délelőtt rendőr kézbesített neki egy hatósági végzést, hogy Budapestről kitelepítik, még ma este. Kényszerlakhelyéül kijelöltek neki egy ismeretlen alföldi falut.

Csomagoljon, még ma este jönnek a családért teherautóval, de a legszükségesebbeken kívül mindenét hagyja ott. A bútorai, a könyvei, az ingei mind a beköltöztetett új lakó használatába és birtokába mentek át. Akkoriban sokszor mondták, hogy az új felváltja a régit.

 

40. A Duna mentén az elmúlt fél évszázadban sok volt a félelem és kevés az összefogás. Régiónkban az utasítás és a függés lelki szokásai túlnyomóak, az önrendelkezés kultúrája pedig gyér. Sok az aggályoskodás, kevés a szolidaritás. Az ismeretlen alattvaló nem volt kíváncsi az igazságra, viszont az emelkedett óvatosság bőrkötést kapott.

Budapesten az elmúlt évtizedben még a leginkább a föld alá nyomott, második nyilvánosság emberei tanúsítottak egymás iránt szolidaritást akkor is, ha ebből bajuk lett. Ahol pedig valami tilosat kimondanak, ott biztosan találsz néhány zsidót.

Mivelhogy mindig is volt egy kisebbség, amely tett valamit a fenyegetett embertársaiért, mivelhogy a szolidaritás olyan kincs, amely gyarapítható, igazságtalan túlzás volna azt állítani, hogy nincsen semmi keresnivalónk Közép-Európában.

 

41. Vannak felvilágosult polgárok, akik a másik embert nem utálják azért, mert az, aki.

Sok magyar zsidó bebizonyította, hogy itt akar élni mindezek után, és nem érez semmi indíttatást, hogy menekültnek nyilvánítsa magát. Némelyik ilyen passzionátus kisebbségi tenni is próbál valamit azért, hogy saját városa inkább kíváncsi legyen a másfélére, mintsem hogy gyanakodjon rá. Azzal tesz jót a városának, ha iparkodik jól érezni magát a másféleség lelki bőrében.

Majd jön talán egy nap, amikor ablakunk alatt elsuhan a messiás, és nyomában felgyorsul a történelem. Akkor megélednek a lelkek, furcsa találkozások sűrűsödnek, megpattan a rutin, és minden nap új tanulságot hoz. Akkor a diákok olyan szorosan összekarolnak, hogy már nem lehet őket szépszerével szétválasztani. Az egész várost betöltő mosoly elnyeli a fenyegetőzést.

Majd jön talán egy nap, amikor a tanulók gyorsuló előmenetelről tesznek tanúbizonyságot az emberi iskola fő tantárgyában: egymás megértésében.

Az ismeretlen messiás pedig, aki kopott táskájával bandukol a Körúton, nem nézi, hogy akinek a homlokát megérinti, az zsidó, keresztény avagy muzulmán-e, csak azt nézi, hogy mi van a tekintetében.

Jeruzsálemi gondolatok

42. A zsidóság nép, amelynek nemzete Izrael államban él, nemzetiségi csoportjai pedig szerte a világon. A zsidó nemzet létezése kétezer éven át szünetelt, de a huszadik században a bibliai földön megújult. Maga a nép nem szünetelt.

A cionizmus a nacionalizmusok korában logikus válasz volt. Ha mindenáron haza kell, ám legyünk nemzet, Izrael, száz országból érkező zsidók kicsi Amerikája. Ha mindenki nemzet akar lenni, és nemcsak kisebbség, akkor kétezer éves szétszóratás és kirekesztés után legyen nekünk is saját államunk, hogy megvédhessük magunkat.

Ha itt nem állhatnak bennünket, akkor menjünk innen. Teremtsünk hazát a Szentírás hagyományával, hogy egyetlen zsidó se érezhesse magát kétes jogú, megtűrt jövevénynek. A cionisták megelégelték az asszimilánsok önáltatásait, és úgy remélték, hogy a siratófal tövében otthon lesznek. A cionisták a legmélyebb múltból vették az igazolást, hogy alkossanak egy utópiát.

Az ember legelső kötelessége, hogy megvédelmezze a maga és az övéi életét. Az élet célja a túlélés, s mert ez egyáltalán nem könnyű, a zsidónak az élet maga is teleologikus feladat.

Nem tudsz humánus lelkiismeret-furdalást ébreszteni az antiszemitában. Hivatkozhatsz Jézusra, a demokráciára, nem használ. A gyűlölet olyan, mint a kő.

Akár cionista egy zsidó, akár nem, éreznie kell, hogy Izrael állama vele is összefügg, őt is sajátos megvilágításba helyezi. Nem tudja elkerülni azt a gondolatot, hogy odamegy, ha itt elkezd égni a talpa alatt a föld. S ez egyszersmind lelkiismeret-furdalás okozója. Csak akkor? Miért csak akkor? A diaszpóra-zsidók sem Európában, sem Amerikában nem tudnak ettől a kérdéstől szabadulni.

 

43. Beszélhet akármilyen nyelven, éljen bárhol és bármilyen szokások szerint: a zsidónak valahogy nem sikerül tartósan elfelejtenie azt, hogy ő zsidó. A zsidók különállása akkor is megmarad, ha ugyanúgy és ugyanabban a kultúrában élnek, mint keresztény barátaik. A zsidó származás mindig drámaibb annál, hogysem csupán színezője legyen egy ember kulturális hátterének.

Nem vagyok zsidó, csak zsidó származású, mondja egy zsidó – keresztény társaságban. Mint egy orosz származású francia vagy egy német származású magyar. Nem vagyok vallásos – folytatja –, nem beszélek sem héberül, se jiddisül, nem akarom megkülönböztetni magamat a többi embertől.

A háta mögött zsidónak mondják. Ha másért nem, a tárgyi igazság és a nyelvi könnyebbség kedvéért. Nem várhatja, hogy a többiek alkalmazkodjanak a tévhitéhez önmagáról.

Ha vállalja a zsidóságát, akkor inkább a különbözőségét vállalja, mint a közösségét a többi zsidóval. A kívülállást elveszíteni nem lehet. Ez a lényegünk.

Akartunk sejtelemszerű otthonosságra lelni, és elfelejtettük tisztelni magunkban a kívülállót.

A többiek a hátunk mögött összemosolyogtak. Ezt éreztük a tarkónkkal, de nem néztünk vissza. A közép-európai zsidóknak egymást követően túl sok állami-nemzeti közösséghez kellett vagy illett hozzátartozniuk. Minden közösség egészen akarta, és ha nem tudta lenyelni, akkor inkább kiköpte őket.

Túlságosan erős karakter, öntudat, hagyomány és transzcendencia, hogysem teljesen beolvadhasson. Aki nem szeret különbözni, annak elég nagy teher, ha zsidónak született. Aki szeretne egyszerűen jó hazafi lenni, aki szereti gyakran hangsúlyozni az ő zsidó identitását, az jobban fogja magát érezni Izraelben. Azért az egyért legalábbis, mert zsidó, ott nem utálják.

Másnak lenni nem szégyenletes és nem kellemetlen. Csak akkor az, ha úgy képzeljük, hogy minden rendes embernek tetőtől talpig hozzá kell tartoznia egy nemzeti közösséghez. A zsidók többsége is inkább alkalmazkodni kíván a többséghez.

Ha viszont már nem bánom, hogy más vagyok, mint a többiek, akkor egy bajjal akár zsidó is lehetek.

A zsidó, ha már egészen olyan, mint a környezete, ha mindent megtanult, ami a környező népek kultúrájából megtanulható, akkor is valahogy más marad. Elvi lehetetlenség a zsidók teljes asszimilációja valamely más nemzeti környezetben, még akkor is, ha a tényleges asszimilációjuk messzemenő vagy éppen látványos.

 

44. Ha elolvasod az Ószövetséget, megérted, hogy a legnagyobb érték a fennmaradás, a zsidóként való fennmaradás. A zsidó transzcendencia nem más, mint ennek a kényelmetlenségnek az elvállalása. A zsidóként való fennmaradás kötelessége egyértelmű a fokozott létezés igényével.

Istennel terhelt létezés: ez a zsidók adománya és csapása. Innen a radikalizmus, amely átlendíti a zsidókat az adott valóság határain, és kiugrasztja őket a konszenzusból a saját közösségükön belül is. Zsidó az, aki nemcsak egyszerűen lenni akar, hanem az istentől rendelt kötelességének a teljesítéseképpen akar lenni.

Ez a szenvedésteljes itt és most: ez az utópia. A törvény által megszentelt élet, amely bárhol lehetséges. Jöjjön el a te országod! Üljön le ehhez az asztalhoz az Úr követe! Lehet, hogy ez a gyerek a megszabadító.

Ha az élet megszentelhető, akkor a földi élet nem siralomvölgy. Ha a megváltás állandó munka, akkor a létezés nem botrány. Meg kell tanulni a létezés istentől ihletett módját. A derekas élet végére elfáradunk, és akkor a halál még nem a mennyek aranykapuja, hanem az örökkévaló irgalmából a semmi és a sehol.

Van, aki azt mondja, hogy mindenkit meglátogat és egy-egy pillanatra megszáll a Messiás. Van, aki azt mondja, hogy az a Messiás a szamáron sohasem jön el. Lehet, hogy vonaton jön, és senki sem várja a pályaudvaron.

 

45. Apám hagyományosan átadott engem a zsidó sorsomnak azáltal, hogy engem körülmetéltetett. A nemzőszerv körülmetélése a szív körülmetélését helyettesíti, az aktus neve szövetség. Az apa azt akarja, hogy a fia, akárcsak ő, istenre vonatkoztatott életet akarjon élni.

Törvényeinket és személyes döntéseinket az istennel kötött szövetségünkből vezetjük le, nem a vérből és nem a földből, hanem a vallásból. Nem a terület, nem a nyelv és nem az állam teszi a zsidót, hanem egyes-egyedül: a frigytábla. Tízparancsolat és gólyaszárnyalás, ezt láttam gyerekkoromban, ha a reggelizőasztal mellől fölemeltem a tekintetemet.

 

46. A zsidók megtiltják maguknak isten képszerű ábrázolását, de maga a Szentírás is kép. Istennek végtelen számú megközelítése és ábrázolása lehetséges. Mindenki lefordítja a megközelíthetetlent a maga együgyű látomására. Lásd, ha neked így esik jobban: borjúnak, bikának, szarvasnak, sasnak vagy éppen ember formájú, örök életű mulató és civakodó kompániának. Nevezd isteninek az önfeláldozó fiatal prófétát vagy a családjától elvándorló ifjú herceget, aki hosszú élete során nagy bölcsességet szerzett. Mondd, hogy a sokat tapasztalt, furfangos tevehajcsár az ő leghitelesebb tolmácsa.

De csak jobb híján mondd mindezeket, mert ha magadba nézel, akkor tudod, hogy Istennek minden arca álarc csupán, fénycsillám az üvegcserépen. Az isteni végtelenséghez képest Mózes és Jézus, Buddha és Mohamed regényhősök csupán.

 

47. Őszintén tenném, ha áttérnék az összes létező vallásra, s világjáró metafizikai vándorként keresztül-kasul őgyelegnék az isten-piacon. De nincs időm körülményeskedni a papokkal, akik nem rosszabbak, de nem is beavatottabbak, mint mondjuk az egykori gimnáziumi tanáraim.

Nem, egyáltalában nincsen szükségem lelki vezetőkre. Könyvekre van szükségem és barátokra. Én egyáltalában nem vagyok hívő. Hívő zsidó sem vagyok. A Tórát és a prófétákat nem hiszem, csak olvasom. Higgyem az Énekek éneké-t? A prédikátor töprengéseit? A fiamnak hiszek, amikor egyetlen rikkantással jelzi, hogy mi kell és mi nem kell neki.

Tudom, hogy a papok zöme nem szenteskedő, vannak barátaim is köztük, de a velük folytatott beszélgetés még sohasem indított arra, hogy a teológiát elébe helyezzem a költészetnek, ennek a világi misztikának, amely cinikus is tud lenni.

Jeruzsálemben bandukolva egyik vallás templomából a másikba, és szemügyre véve isten szolgáit különböző egyenruháikban, olyan pompásan éreztem magam, mintha körülöttem egy jelmezkölcsönző megelevenednék.

 

48. Jeruzsálemben az utcán vagy az autóbuszon gyakran elfogott egy vizuális otthonosság: mélyről jövően ismerősnek éreztem ezeket az arcokat. Tetszettek a gyerekek, ahogy az utcán táncoltak, vagy ahogy a zsinagógában lármáztak. Éreztem, hogy a gyerekekért van az egész. A zsidós gyermekkultusz, amit érzelmességnek is lehet tekinteni, igazolva van attól, hogy eszünkbe jutnak az elégedett gyerekek. Unokanővérem, amikor az unokáit dédelgeti, talán a gázkamrába vitt kislányára is gondol. Itt nagyon fontosak a gyerekek, itt nincs divatban a házasságtörés. Férj és feleség együtt marad, itt valamivel jobban megbecsülik egymást a házastársak, mint más kultúrákban. Itt vannak normák, amelyek az életet szabályozzák, újra lettek költve, háromezer éves normákat folytatnak.

Jeruzsálemben kóser kosztot ennem csak annyit jelent, hogy nem járok külön gonddal a tréfli után, hogy nem megyek el a Jaffa kapuhoz, a keresztény palesztin henteshez sertéskarajt venni. Izraelben egyszerűbb kóser kosztot ennem, és ráadásul még jó is. Ottlétünk során sokkal több növényt és sokkal kevesebb húst ettünk.

A vallásos ünnepek népi ünnepekké lettek. Szidhatod azokat a csirkefogókat és hülyéket a televízióban, mert egy normális zsidó élvezetét leli abban, ha a nyelvét köszörülheti a hülyéken és a csirkefogókon, de egyvalamiben biztos lehetsz: zsidóként itt nem vagy védtelen.

Tudom, hogy Jeruzsálem fájdalmasan hiányozni fog, ez a kékség és ez a fehérség, a dolgok éles körvonala.

Az izraeli zsidók csináltak egy nemzetet, a modern élet intézményeivel, nagyszabású infrastruktúrával és építészettel, fenntartották és megvédték magukat. Eleven demokráciában élnek, amely nem változtatható át diktatúrává. Én magam diaszpóra-zsidó maradok, de a lényem egyik részét odahelyezem. Örülök, hogy vannak Izraelben unokatestvéreim. Ottani ismerőseimet nem nyomasztja a közhazugság, sem a félelem a közhazugság megsértésétől. Nekik más bajaik vannak, éppen elég súlyosak, ők azoktól szomorúak.

 

49. Túl hamar bezártuk a szent fogalomkörét. Túlságosan leegyszerűsítettük a szentséget az élettechnikára. Nem kívánom ennyi aggályossággal kezelni az étkezés, a viselet és a mindennapi szokások ügyét. Azt eszem, ami van, ami ízlik. Közönséges európai ruhában járok, mint ma már a legtöbb ember a világon.

Úgy tagolom az időmet, hogy ne kelljen a szakrálist és a profánt elkülönítenem benne. Az is szent idő, amikor írok, amikor a fiamat sétáltatom, vagy amikor a barátaimmal beszélgetek. Az is szent idő, amikor a feleségem örvendezéseiben, hogy mit tud már a fiúnk, és hogy milyen pompás ez a meggy, kellő átéléssel részt veszek. Pontosan annyira szent, amennyire profán, és pontosan annyira profán, amennyire szent.

Megszoktam, hogy zárójelbe tegyem a rendreutasítók észrevételeit. Mit szabad ennem és mit nem szabad? Sem az orvosra, sem a rabbira nem hallgatok. Öltözködésemben, hajviseletemben nem sok ügyet vetek a divatra vagy a vallási előírásokra. Szeretem a sötétszürke tweedzakót és a sötétszürke flanelszövet nadrágot. Az ing legyen fehér vagy világoskék. Nyakkendőt, pajeszt nem viselek.

Valamennyi vallásnak az arra irányuló törekvését, hogy a híveiket bizonyos szokások és ünnepek megtartására kötelezzék, kultúrhistóriai tényállásnak tekintem. Tanácstalanul nézem a vallási államot, amely a létező zsidók társadalma helyett háromszázhatvan parancsra, a Tóra rabbinikusan értelmezett törvénygyűjteményére épül.

Izraelben is, és szerte a nagyvilágban sok zsidó van, aki nem hajlandó az életét a szövegértelmező teológusok ítélete alá rendelni, és arra sem hajlandó, hogy az állam és a vallás elkülönítéséről lemondjon. A polgári szabadság veszélyben van, ha a politika és a vallás ügyei összekeverednek.

Minden közösségben – a zsidók között is – a félbolondok beszélnek a leghangosabban. Zsidók közösítenek ki más zsidókat a közösségből.

Ha Izraelben a fundamentalizmus kerekedik felül, akkor nem sok közlekedés lesz az izraeli és a diaszpóra-zsidók között. Akkor mi támasztalanok leszünk, ők pedig elszigeteltek.

A zsidóknak szüksége van Izraelre, Izraelnek szüksége van a zsidókra. A világzsidóság támogatása nélkül Izrael bizonytalanabb a Közel-Keleten. De én, a diaszpóra-zsidó is magam mögött tudom támaszul azt az országot, ahol befogadnak, ha odamegyek, méghozzá nem egyéni elbírálás alapján, nem kegyből, hanem mert ehhez jogom van, az állam alaptörvénye szerint.

 

50. A zsidóságnak is megvan a hajlama arra, hogy rázáruljon a szűkösebbre, a nemzetire, az izraeli állam belügyeire, a vallásos zsidóság különböző hitközségeinek, vallásosoknak és világiaknak a küzdelmére az állami szellem kialakításában, továbbá a Talmud számos helyének mai értelmezésére, s mindezek a kívülállók szemében inkább elhomályosodott értelmű antropológiai rigolyának tűnnek fel, nem pedig metafizikai horderejű dilemmáknak.

A zsidók nem képesek laza derűvel elválasztani egymástól az életet és a vallást. Az ittlét a zsidó számára megszentelendő feladat, nem rossz ideiglenesség, hanem keret, amelyet be kell tölteni. A meg nem szentelt azonban gyanús. Ami nem szent, az tisztátalan.

Vajon nem látszik-e szorongónak az olyan lélek, amelynek ennyi szabad–nem szabad megkötésre, előírásra, tilalomra és szőrszálhasogatásra van szüksége? A törvény népe hajlamos arra a gyengeségre, hogy kiszolgáltassa magát a törvénymagyarázóknak. Van gettófal, amelyet mások építenek a zsidók köré, és van gettófal, amelyet maguk a zsidók építenek önmaguk köré.

 

51. Mi az én zsidóságom, ha nem vallás, ha nem tradicionális közösség és ha nem visszatérés Izrael földjére? Találkoztam olyan emberekkel Izraelben, akik azt gondolják, hogy mi, akik itt maradtunk Közép-Európában, tulajdonképpen tévedtünk.  Szerintük fogyatékos önérzettel, öncsalásban élünk. Azzal, hogy ideragadtunk a hajdani táborok környékéhez, tulajdonképpen kiszolgáltatjuk, feladjuk magunkat, én is megkérdezem magamtól: mi ez a makacsság bennem, hogy nem kívánok tartósan messze lakni attól a kapualjtól, ahol majdnem lelőttek? Talán az is számít, hogy néhány sarokkal odébb voltam később ifjú házas.

Sehol sem keresek magamnak misztikus anyaöl-hazát. Azt, hogy köztem és a többiek között távolság van, nemhogy tragikusnak, de még elszomorítónak sem tartom. Még eddig bárhol voltam, mindenütt találtam magamnak alkalmas beszélgetőtársakat. Lehet, hogy a kihívásért, ami vagyok, egyszer még megbüntetnek. Ez majd akkor lesz.

Szívesebben vagyok vad, mint vadász, de azért az irhámat olcsón nem adom. Lehet, hogy egy zsidó nézi úgy a dolgokat, ahogy én nézem őket. De mikor a borotválkozó tükörbe nézek, eszembe sem jut, hogy most egy zsidót látok.

 

52. A zsidóság az én értelmezésemben a gondolkodás személyes szabadságának az imperativusát jelenti. Egy zsidónak Közép-Európában az a dolga, hogy felnőtt legyen. Öreg és sokat támadott, túlélésben jártas népeknek kitüntetett esélye van a felnőttségre.

Diaszpórában, szétszórtságban élni annyit jelent, hogy kis csoportokban, sőt egyedül is megállunk a lábunkon. Mindig úgy éreztem, hogy csapatban az ember félkész termék. A tipikus közösség: az óvoda. Az ember, aki olyan, amilyennek típusa szerint lennie kell, nekem egy kissé visszatetsző.

Követni tudom többféle nacionalizmus észjárását, de nem osztom egyiket sem. Ember vagyok, minden szűkebb meghatározásom esetleges, tehát kérdéses.

A zsidók vágya, hogy közösségre leljenek, megindító, de nem teljesülhet. Izraelben elérték, hogy államként legyenek magányosak.

 

53. A zsidóknak az a legnagyobb erényük, ami egyszersmind a legnagyobb bűnük is a zsidóellenesek szemében: az, hogy valamivel szolidárisabbak, mint a többi nép. Ennek a szolidaritásnak, most, hogy nincs a küszöbön életveszély, egyre nagyobb távolságokat kell áthidalnia. Nő az idegenkedés az Izraelen belül élő és az azon kívül élő, a vallásos és a világi, a héja és a galamb, az elkülönülést és az együttélést hangoztató, a fundamentalista és a pluralista zsidók között.

A pluralizmus nem idegen a zsidóktól. Kétségtelen, hogy a zsidók sokfélesége a legsokfélébb a többi nép között. Szinte minden nyelv, kultúra, társadalmi helyzet, testi jelleg és politikai törekvés megtalálja a képviselőit közöttük.

Tény azonban az is, hogy a zsidóságnak éppúgy megvan a maga fundamentalizmusa, mint a többi népnek. Vallási és nacionalista fundamentalizmus, amely a sokféleséget hibának, az egyéni szabadságot pedig a közösség gyengeségének tekinti.

A különböző nemzeti fundamentalizmusok igencsak hasonlítanak egymásra, jóllehet a saját nemzeti lényegük páratlanságát hangsúlyozzák. Ironikus, de így kell lennie: a nacionalista retorika a leginternacionálisabb szellemi termék.

 

54. A zsidó fundamentalizmus legerősebb érve a többi nép zsidóellenes fundamentalizmusa. Alighogy az európai keresztény, majd nacionalista fundamentalizmus elpusztította az európai zsidóság nagyobb részét, megjelent a közel-keleti, iszlám fundamentalizmus, amelynek gyújtópontja és közös nevezője az anticionizmus.

Lehet-e pluralista választ adni a fundamentalista megtámadtatásra? Valószínű, hogy az iszlám fundamentalizmus tartós jelenség lesz, nem múlékony divat. Hódító világnézet, amely életegységet kínál, és radikális megtérést követel. A legkézenfekvőbb válasz: egyik makacssággal csak a  másik makacsság tud megbirkózni. Minden csapást ellencsapással megtorolni. Meggyőzni őket arról, hogy fegyverrel nem sokra mennek. Ha te nem vagy kemény, ők lesznek azok. Csak azt tisztelik, aki vissza tud ütni.

Ha az izraeliek nem tudnának visszaütni, ha ki lennének szolgáltatva ellenfeleik fegyvereinek, akkor azok ugyanazt mondanák, amit hajdan a németek mondtak: „Mi nem akarjuk megölni, a tengerbe kergetni a zsidókat, mi csak azt akarjuk, hogy menjenek innen el. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Mit bánjuk mi, hogy hova, menjenek Európába, bárhova, ahol befogadják őket!”

Csakhogy egy arabnak és egy zsidónak más a helyzete. Arab ország húsz is van, zsidó ország csak egy. A palesztinok minden autonómiát megkaphatnak akár az izraeli jobboldaltól is, csak állami-katonai önrendelkezést nem, mindaddig, amíg az iszlám fundamentalizmus nemcsak a hatvanhetes határok visszaállítását akarja, hanem egyáltalán a „cionista képződmény” eltüntetését a Közel-Keletről.

A megszállt területekből valóban nem következhet más, mint területi megszállottság a konfliktus mindkét oldalán. Vannak aktuálisan megoldhatatlan ellentétek. Két nacionalizmus ugyanazt a földet akarja.

Lehet, hogy az arabok és a zsidók csak akkor fognak békésen egymás mellett élni, ha kölcsönösen elfáradnak? Lehet, hogy a zsidók előbb fáradnak el, mint az arabok? Egyik sem fog elfáradni. Még lesz sok halál, de egyik sem adja fel. Egyszer talán majd észreveszik, hogy már megszokták egymást az ellenségeskedésben.

 

55. Ki tudja megítélni, hogy melyik gyilkosság helyes, és melyik helytelen? Amikor a zsidó repülőgépek megtorló támadást hajtanak végre egy arab falu ellen, melyik asszony halála helyes és melyiké helytelen? Melyik fiatal férfit kellett okvetlenül megölni? Melyik kődobáló gyerekre kell lőni?

Ha visszapörgethetnénk az időt, és a kiterített emberek közül bármelyikkel közelebbről megismerkedhetnénk, melyiknek a megölését helyeselné az, aki átsiklik a hír felett, és egykedvűen jóváhagyja a megtorló támadást? Megtorlásra általában szükség van, mondja az utca derék embere, nincs értelme az áldozatok kilétével sokat foglalkozni. Ők is lőnek, mi is lövünk, ez ilyen egyszerű.

Korunk hőse: a felületes ember, aki csak annyi időt szentel a vad híreknek, amennyit azok a híradó műsoridejéből elfoglalnak. Az embereknek szükségük van az ostobaságok ismétlésével együtt járó gerjedelmekre. Szeretnének megijedni és dühbe jönni.

 

56. Az izraeli zsidók sokat dolgoztak. Csináltak egy országot, ahol nincs nyomor, ahol éber demokrácia fékezi a nacionalista fundamentalizmusokat, ahol mindenki mondhatja azt, amit gondol, ahol a zsidók normális nép lettek.

Látom, hogy kihúzták magukat a rokonaim és a hajdani ismerőseim. Látom, őhozzájuk képest milyen bizonytalanok azok a budapesti zsidók, akik titokban, nyugaton kiváltott vízummal osonnak ide látogatóba, és engem megkérnek, hogy otthon ne említsem a találkozásunkat.

Az izraeliek elvállalják magukat akként, amik, és ezért üdítőbb az aurájuk. A magyarországi zsidók többsége nem vállalja el magát zsidónak, és van, aki belebetegszik a kisebbségi zsidó szerepébe. Aki a sorsának nem alanya, csak tárgya, az előbb-utóbb idegbajos lesz.

 

57. Ha van értelme a kiválasztott nép fogalmának, ez az: szolidáris nép. Annyira kiválasztott, amennyire szolidáris. A vágóhídon csak akkor van szolidaritás, ha a marhák nekimennek a mészárosoknak. Ha kitörnek a vágóhídról.

Nem elég nem tennem másnak azt, ami nekem rossz. Tennem is kell néha a másiknak azt, ami nekem jó. Alkalomadtán meg kell mentenem. A személyes felelősség alól nem ment fel semmilyen rituális szabálykövetés, sem mint jógagyakorlat, sem mint szimbolikus cselekedetek füzére.

Sokat emlegetik a zsidó családiasságot, amely, bár tud lenni fojtogató is, de jelenti azt is, hogy a zsidó szülő valamivel többet ad a gyerekének, mint amennyit adni szokás.

Az is megtörténhet, hogy az áldozat útján nem lehet megállni és oda kell adni mindenünket a hozzánk közel állókért, azt is, amin kívül semmi egyebünk nincsen.

Aki így cselekszik, az nem azt fontolgatta, hogy mit lehet tenni, hanem azt tette, amit kell. Ha az ember megteszi a dolgát, akkor jöhet az utolsó óra, emberünk ül a napon, derűsen és szárazon.

 

58. Sétálok Jeruzsálemben a Rehavián, Budáról, Berlinből ismerős villanegyed. Közép-európai, értelmiségi-polgári építészet, két-három emeletes társasvillák, terméskő fal, balkonok. Körül a kertben van fenyő és fűz is, de van pálma és narancs is. Ismerős minden, a harmicas-negyvenes évek tartósan jó minőségű ízlése. Az emberek itt újra megcsinálták azt, amit odahagytak.

Itt lakik az unokanővérem a gyógyszerész férjével. Innen már nem viszik el őket táborokba. Ezt a kislányt már senki sem fogja letépni az anyja karjáról merő jóságból, hogy az anyát ne tereljék a gyerekkel együtt a gázkamrába. Ezek a tanárok, orvosok, kereskedők és tisztviselők már nem fognak alázatosan bevonulni a haláltábor kapuján. Itt már van biztonságuk és természetességük.

A negyvenes évek végén hatszázezer izraeli zsidó befogadott kilencszázezer zsidó menekültet, főként az arab országokból, akiknek egyszer csak menniük kellett. Az új állam polgárai, akik közül sokan sátorban laktak, úgy döntöttek, hogy a zsidó államnak csak akkor van létjoga, ha minden zsidót, aki oda akar menni, befogad. Másképpen nincs értelme nemzeti szolidaritásról beszélni.

 

59. Ha a zsidók elhagyják saját vallásuk parancsait és tilalmait, akkor hajlamosak arra, hogy keressenek maguknak egy új hitet, átfogó életstratégiát. Mi más lenne a vallás, mint a személy és a közösség átfogó életstratégiája? Elmondhatjuk, hogy a zsidók valláséhesek. Biztosak akarnak lenni abban, hogy amit csinálnak, az helyes. Kisebb arányban van meg bennük az erkölcsileg gyanúsban való eltanyázás realizmusa, mint a nem zsidó környezetben. Vagy alkudozunk az Örökkévalóval, vagy megtagadjuk. Ha viszont megtagadjuk, akkor legott fabrikálunk magunknak egy másik istenséget.

Lemondunk az isteni transzcendenciáról? Jöjjön akkor az emberi! Jöjjön akkor a tudományos! Új vallás, egy hitehagyó zsidó alapította: tudományos szocializmus. Elterjedt, ahogy valaha elterjedtek az eretnek zsidó igehirdetők eszméi is az emberré vált istenről.

A vallástalan zsidók körében szociológiai és közgazdasági fogalmak vallásos rangra emelkedtek, teoretikus szövegek a kinyilatkoztatás érvényét kapták. Életfontosságúnak bírták tartani a világegyetem vagy az emberi tudat újfajta szerkezeti leírásait. Belegabalyodtak a haladásba, a türelmesen felvilágosítóba és a türelmetlen forradalmiba. Ha pedig éppen konzervativizmus járja, akkor radikálisabban konzervatívok a többieknél.

A zsidók között sok a szigorú vagy szarkasztikus elme, akik erkölcsileg hibáztatják azokat, akik nem értenek egyet velük. Másrészről lázongó és makacs fajta; nonkonformisták, disszidensek, másképp gondolkodók, eretnekek, szabadgondolkodók, avantgardisták, elfajzottak, destruktív egységbontók, csábítók, kísértők úgy teremnek a zsidó társadalomban, mint eső után a gomba.

Kútba dobhatod a prófétát, tűzbe vetheted, keresztre feszítheted, olyan makacs, olyan megátalkodott, hogy inkább meghal, de nem vonja vissza a szavát. Veszélyes tanokat hirdet, aláássa az állam szilárd alapjait.

Az önmagukban hordozott paradoxon teszi a zsidókat olyan termékenyítővé és nyugtalanítóvá: egyidejűleg képesek a törvény radikális igenlésére és tagadására. A zsidóknak szenvedélyes viszonya van a törvénnyel, akarják és ellenzik, rajonganak érte, és kijátsszák. Az egész életet a törvény hatalma alá akarják fogni, egyszersmind azonban szabadulni kívánnak minden tekintélytől. Azért olyan fontos a zsidónak a törvény, mert az nemcsak a viszonyok szabályozása, hanem az üdvösség kutatása is.

 

60. Elég anakronisztikus, elég kihívó dolog istennel magyarázni és igazolni a huszadik század végén, a hatodik évezredben polgári és nemzeti viszonyainkat. Az arabok is ezt teszik, ezért olyan zavaros a Közel-Kelet. Isten alighanem bolonddá teszi az embereket: mindenkinek mást súg.

 

61. Jeruzsálemben írások és előadások címét átfutva, úgy rémlett, hogy a világkultúra ott leginkább abból a szempontból érdekes, hogy van-e valami köze a zsidósághoz. Van, aki még zsidóbb lesz egy izraeli látogatás után, van, aki kevésbé. Egy nacionalizmus annál elviselhetőbb, minél öregebb és önironikusabb.

Ez a két jelző nem illik a mai izraeli nacionalizmusra. A fiatal nacionalizmusok meg vannak győződve róla, hogy „mi vagyunk a legjobbak”, amazok pedig, az ellenfelek, nagyon rosszak. Melyik népet ne tudná megbolondítani az Úrnép eszméje?

Az a néhány szöveg, eszme, hagyomány, amivel mi rendelkezünk, minden igazság forrása, az értékek summája. Előáll valami nacionalista-vallási fundamentalizmus, egy elszánt zsidó partikularizmus, amely rossz szemmel néz az európai zsidó univerzalizmusra.

Gyakran észleltem sértődöttséget a keresztény és az iszlám kultúrával szemben általában, ami valami zsidó autizmust szül. Túlságosan gyakori a panasz, hogy a többiek hozzánk mindig rosszak voltak, és az önsajnálat, hogy bennünket mindig bántottak. Társaságban, vacsora mellett az idősebbek újra meg újra elmondják a maguk koncentrációstábor-történetét.

A megismételt önsajnálattal együtt jár valami gőgös élvezet, ami a hallgatóknak nem annyira élvezetes. Különösen idegesítő, ha fiatal amerikai zsidók a holocaust vádjával más közösségek fölébe helyezik magukat, ha büszkélkednek más emberek szenvedéseivel, amiből ők, fiatal amerikai zsidók mit sem éltek meg.

 

62. A holocaust sok szörnyű hatása közül nem is a legkisebb az, hogy szakrális eseménnyé válik a patetikusan emlékező tudatban. Illetéktelen szóval említeni tilos. Hozzá fogható emberi szenvedés nincsen, és nem is gondolható el. Az egész zsidóság felmagasztosul általa, és ez a mások szenvedéséből merített erkölcsi előkelőség alkalmasint kamatozik is.

A holocaust-retorika Izraelben hivatalos frazeológiává változott, az állami lét, a személyes odaérkezés és a bevándorlási politika legfőbb legitimációjává, olyannyira, hogy a Ciszjordánia annexióját is igazolni látszik sok zsidó szemében. Mindinkább sértő gondolat azt állítani, hogy a zsidó gyerekek elgázosítása nem igazolja a palesztin táborok bombázását Libanonban, amelyeknek gyerekek is áldozatul esnek.

Egy üldözött kisebbség államot alapítva és többséggé válva elkezdi elnyomni a helyben talált vagy a szomszédos országokból idevándorolt arab lakosokat, akik ugyanazt a kései nacionalizmust fedezik fel és élik át, mint a zsidók.

Szomszéd népek konfliktusát csak a retorikák növesztik élethalálharccá. Igaz, hogy meg tudják rontani békés civilek egymás mellett élését is.

 

63. Az izraeli zsidók államot akartak, olyanok akartak lenni, mint a többi nép. Felélesztették a héber nyelvet, és bezárták magukat abba. Átadták magukat a nacionalista ásatásoknak, bizonyítandó, hogy ők mindig itt voltak. Még az építészetük is nacionalista, valami fölényt hivatott igazolni.

Lemondtak a kozmopolitizmusról, a területen kívüli gyökértelenségről, és ezzel elvesztettek valami értékeset. Az európai kultúrának aligha voltak szenvedélyesebb szeretői a zsidóknál. A különbözést el lehet veszteni, lehet a zsidó államnak is nacionalista, magába fordult kultúrája, amely ennyiben hasonlít a többi provinciális kultúrára.

 

64. Ha ez az új közösség önmagát leginkább a többiekkel való szembenállásban állítja, akkor a legerősebb összetartó kapocs a háború lesz. Nem a vallás, nem a kulturális tájékozódás, nem az emlékek, hanem az, hogy fegyveresen megvédik magukat. Ha a zsidók ilyen mértékben előtérbe helyezik a katonáskodást, akkor bizonyára jó katonák lesznek, tehát hódítani fognak.

Csakhogy a hódítónak megárt a hódítása. A megszállt terület mindig megrontja a megszállókat. A megszállásból következik, hogy a nemzeti vallási közösség különleges érdekei fölébe kerülnek az emberi jogoknak és a humanista univerzalizmusnak.

A nacionalizmus nem tud mást csinálni, ellenségeskedik a szomszédokkal, igazolja agresszióit a többiekkel szemben, a katonai erényeket a civil erények fölé helyezi, fölényes lesz más népekkel szemben, és a harcban látja a nemzet lényegét.

 

65. Különös szellemi örvényhatás: az ember másra sem bír már gondolni, mint a helyi-nemzeti ügyekre és sérelmekre. Minden őróluk szól a sajtóban és a könyvesboltokban. Ha a világ elutasítja az arab területeket elfoglaló Izraelt, akkor ők is elutasítják a világot. A beszélgetésekben eluralkodik a megbántott neheztelés. Hozzátartozik ehhez a beszűkülő tudatállapothoz a morális mindent-jobban-tudás, amely hajlamos vád alá helyezni a többieket.

Egy tel-avivi társaságban régóta Izraelben élő magyar zsidók nyomban megkérdezik, hogy ha ellenzéki vagyok, miért nem vándorolok ki. A magyarok előbb a nácizmust, aztán a sztálinizmust is elfogadták, mondják.

De hát a zsidó kommunistáknak is része volt a sztálinizmusban, jegyzem meg.

Még a keletnémetek sem akasztottak az ötvenes években, csak a magyarok, mondja vitapartnerem.

Igen, Rákosiék. Őket az oroszok felhasználták, majd amikor a csúnya munkát már elvégezték, ejtették. A második világháború után a fiatalabb magyar zsidók egy része a maga internacionalista illúzióival naiv eszköze lett a sztálinizmusnak.

Negyvenötben sok zsidó fiatalember állást vállalt a politikai rendőrségnél, s ezzel az események logikájára bízták magukat, amely továbbragadta őket. Előbb fasisztákat vertek, így hitték, aztán már mindenféle ellenséges elemet, zsidót is közöttük szép számmal. Erről a zsidóknak, akik a nyolcvanas években hangos oroszellenességükkel tüntettek, nem illett volna megfeledkezniük.

 

66. Gettónak is nevezhetném azt a szellemi falat, amely a zsidó és a keresztény társadalmat elválasztja egymástól. Nem érintkezni egymással, nem házasodni egymással, nem bízni meg egymásban, nem nyílni meg egymás előtt.

A másik ember attól függetlenül tiszteletre méltó, hogy milyen állam polgára, milyen nép fia, hogy milyen a bőrszíne és milyen a vallása. Csúnya lenne megbántani valamilyen hovatartozása miatt.

Minden nacionalizmussal egy csomó előítélet jár együtt, többek között lenéző, barátságtalan, gyanakvó és ellenséges előítéletek ilyen vagy olyan kipécézett másik csoport iránt. Egyik ellenséges nemzet a másikról csak rosszat bír feltételezni, és erre azzal is ráfizet, hogy minden gondolatát és szellemi energiáját leköti ez a folyamatos sértődöttség.

 

67. Közép-Európában, Magyarországon vannak körülöttem antiszemiták szép számmal. Ellenségeket mindenhol találsz. Ha zsidó vagy, kiváltképpen. Azok, akiknek nincs jobb dolguk, mint engem utálni, sokféle megokolással utálhatnak. Már szinte megszoktam, hogy ez a helyzet. Éppen azt tartsam különösen elviselhetetlennek, éppen amiatt menjek el Magyarországról, hogy a rám gondolók kisebbségén belül az a kisebbség, amely utál, ezután növő arányban zsidó mivoltomat fogja emlegetni?

Az európai antiszemitizmus ma nem készül a zsidók lemészárlására. Erre nem is volna módja. Az Izrael körül élő fanatikus muzulmánok véresebb tettekről ábrándoznak. A fanatikusok arányszáma a népen belül mindig csekély, néha azonban szigorral és rajongással megfertőzik egész környezetüket.

Nem szeretnek? Ne szeressenek. Ez az ő dolguk, nem az enyém. Sem vezérük, sem kedvencük nem igyekszem lenni.

Csak akkor hagynám el végképp a hazai földet, ha a népi antiszemitizmus az állami antiszemitizmus rangjára emelkedne.

Nem is olyan könnyű nem vegyes érzelmekkel nézni a zsidókat. Veszekedős nép vagyunk. Megyek el innen, Izraelből. Túl sok itt a zsidó. Már kezdem azt hinni, hogy csak mi szenvedtünk ezen a földön, hogy csak mi létezünk a világon.

Beszélgetőtársaimat, akárcsak otthon a magyarokat, nem igazán érdekli, hogy mi történik a világ más tájain. Csak mi érdekeljük magunkat igazán. Ha mások nem zárnak be engem a zsidóságomba, én zárjam be oda magamat?

Hosszú beszélgetések, esték egymás után, csak helyi ügyekről esik szó. Igaz, van elég beszédtéma, mindig történik valami heveskedés.

Fantasztikus egocentrizmus, én még ilyen pici földdarabról, mint Ciszjordánia, a Jordán folyó jobb partja, a korábban Jordániához tartozó jelenleg izraeli katonai közigazgatás alatt álló terület, amelyet többes számban emlegetnek, de nem nagyobb, mint egy magyar megye, pedig Magyarország is elég picurka, szóval ilyen kicsi földről még ennyit nem gondolkoztam.

Időlegesen megoldhatatlan ügyek. Csak akkor lesznek kezelhetőek, ha az arabok és a zsidók egymással megférnek, és mindkét fél fölismeri az együtt lakás különös esélyeit, ha kölcsönösen belefáradnak a kizárólagos megoldások keresésébe, ha kínjukban egy kissé egymáshoz igazítják a világfelfogásukat, talán még a vallásukat is.

Ezek a közel-keleti népek hajlamosak rá, hogy felfújják magukat. Kultúrájuk is ezt a felfuvalkodást szolgálja, holott éppen ettől kellene óvni őket azt sugalmazva, hogy nincsenek egyedül a házban, nincsenek egyedül a világtörténelemben.

A kultúra valóban arra való, hogy ezt a nyavalyás, dülleszkedő, pöffeszkedő, nagyzoló, terjeszkedő, tolakodó, másokat túlkiabáló és félrelökdöső énünket egy kissé lehűtse, megfegyelmezze és szabatos fogalmazásra kényszerítse.

 

68. A fasizmus, amelynek számos változata van, és ezért szerte a világban újra és újra felbukkan, valójában csak szélsőséges nacionalizmus – teljhatalommal. Az állam ebben az esetben átalakul vádhatósággá. A fasizmusnak a zsidóölés nem az uralkodó megkülönböztető vonása.

Lényegesebb eleme a nacionalista állam- és hadseregkultusz, az egypártrendszer, a vezéristenítés, a politikai rendőrség omnipotenciája és az intézményesített diszkrimináció.

Az uralkodó politikai csapat kiszemel egy társadalmi csoportot a határokon belül, lehetőleg erős külkapcsolatokkal rendelkezőt, és azt demonizálja, majd kriminalizálja. Ellenségnek nyilvánítja és üldözi. A kisebbség megkülönböztetése összetapasztja a többséget.

Kétségtelen azonban, hogy zsidók mindenféle fasizmusban kiválóan megfelelnek a hivatalos ellenség szerepének. Külső kapcsolataik kétségessé teszik belső odaadásuk mértékét. Alighanem vonakodnak a helyi tekintélynek egészen alávetni magukat. Nem egészen hiszik a helyi hiedelmeket, nem teljesen osztoznak a helyi előítéletekben.

Mihelyt a kezedben van a nép gyűlölködése, a kezedben van a nép. Amikor a nép leteszi a vezér lába elé a gyűlöletét, akkor a saját nyakára pórázt köt, és a végét a vezér kezébe adja. A vezér lehet egy mitugrász senki is, egy dagályos nyelvezetű demagóg, aki még koránt sincs fenn a hatalmon, de megvan benne az irányított és megszállott gyűlölködés adottsága.

A zsidók tehát számos fasizmusnak jól jöttek. Az antiszemitizmus nélkül Hitler nem kaphatta volna így a kezébe a németeket. Ha nincsenek zsidók, vagy ha őket már nem lehet a hivatalos ellenség szerepére jelölni, akkor más csoport is megteszi, de a fasizmusoknak mindenképpen kell egy hivatalos belső ellenség. Az uralkodó pártot – élén a vezérrel – imádni kell, a befurakodó ellenséget, az ötödik hadoszlopot pedig gyűlölni kell. Még csak fasisztának sem kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen bárgyú manicheizmus eluralkodjon egy nép öntudatán.

 

69. A negyvenes évek második felében beköszöntött az új rendszer, és az osztályharc retorikája betöltötte a levegőt. Én kamaszfejjel inkább néző voltam, nem akartam részt venni benne. Talán azért sem, mert lehetetlen volt nem észrevennem, hogy ez a harc is ellenem folyik. Most egy másik nevem ellen. Most egy másik tulajdonságom – polgári mivoltom – ellen.

Igyekeztem ebben az osztályharcban tárgyilagos maradni. Meg akartam érteni magam körül az embereket, akiket inkább tájékozatlannak és elbutítottnak találtam, mint eredendően rosszindulatúnak. Voltaképpen az is osztályharc volt, amit az előző rendszerben a gazdagok csináltak a szegényekkel. Megalázó szegénységben tartották és ridegen kihasználták őket. Most fordult a kerék, és elérkezett a szegények bosszúállásának órája.

Minden újabb megrövidítés vagy kellemetlenkedés egy fair biccentést váltott ki belőlem. Igen, tulajdonképpen logikus, hogy kizárnak az ő egyetemükről, mondtam, amikor kizártak.

 

70. Inkább tágulni akartam, mint szűkülni. Nem akartam semmilyen rítusközösségbe belebújni. A zakatolásnak nevezett kommunista táncot ugyanúgy nem táncoltam, mint annak az eredetijét a cionistáknál. Cserkész sem voltam, iszonyodtam mindenféle cserkészkedéstől.

Nem akartam alávetni magam különféle mesterkélt életszabályoknak, hogy általuk a nagy többségtől megkülönböztessem és nagyon kevés emberrel összekössem magamat. Nem voltam hajlandó erkölcsi jelentőséget tulajdonítani annak a kérdésnek, hogy írok-e szombaton, vagy megeszem-e a sonkás zsemlét. A fasiszták a kósert ugyanúgy megölték, mint a tréflit. Sőt azzal, hogy olyan feltűnő, az ortodox zsidó megbénította magát, alkalmatlanná vált az illegalitásra, képtelen volt elrejtőzni, és ezzel még inkább kiszolgáltatta magát a genocídium gépezetének. Mindenki tudta, hogy az asszimilánsoknak több lehetőségük volt a megmaradásra, mert voltak keresztény barátaik. Minél konzervatívabb volt a zsidó közösség, mint például az én falumban, annál lehetetlenebb volt megmenteni egyes tagjait.

Sok fiatal zsidó úgy érezte, hogy a szülők igazsága nem érvényes többé. Visszajöttek a fiatal zsidó férfiak a munkaszolgálatból, és már nem viseltek sem pajeszt, sem szakállt, de kaftánt és kalapot sem. Kibújtak a vallási egyenruhából. Azt mondták, hogy nem viselnek többé önkéntesen megkülönböztető jelvényeket.

 

71. Ez a mondat helyes, az a másik helytelen. A többség kerüli, hogy valami helytelent mondjon. Inkább semmit sem mond. Veszélyes diktatúrákban az a legokosabb, ha az ember butának tetteti magát. A gyanúsított mindig alamuszi, nem tudja, nem hallott róla, nem emlékszik rá, nem, ezt ő még sosem gondolta, a gyanúsított semmiről sem gondol semmit. Az a legcsüggesztőbb ebben a szürkítő álcázásban, hogy egy idő múlva az ember csakugyan meglehetősen szürke lesz.

Abból a tapasztalatból, amit addig szereztem, valamit el kell titkolnom. Annyiféle ideologikus cenzúra van: fasiszta és kommunista, vallási és nemzeti; a kollektív érzékenységek páratlan tehetséget mutatnak a sértődésben. Vigyáznod kell, hogy mit mondasz és hogy kinek mondod. A falnak is füle van, nem tudhatod, mi lakik a másikban. Amit nem mondasz ki, abból nem lesz baj.

A fasizmus után jó lecke volt a kommunizmus. Az egyik nemzetet mond, a másik osztályt, de mindkettőben nagyon kell vigyázni arra, hogy mit mondunk, mert egy könnyelmű mondatból baj lehet.

 

72. Fiatalkoromban nem tetszett, ahogy az idősebbek a megtörténteket érzelmes mitológiává alakítják át, büszkélkedve szinte. A társalgás mindig az élvezkedő önsajnálathoz kanyarodott vissza. Ebben a makacs ismétlésben valami furcsa hedonizmust éreztem.

Egyébként is, a rendszerváltozás után általános lelki szokássá válik a múltbeli sérelmek, elnyomások, frusztrációk hosszas előadása; alighanem így védekezik késleltetett reakcióval a lélek a megaláztatások emléke ellen. Minél többet szenvedtél, annál különb vagy. Annál szebb karrier vár rád. Olyan évek következtek, amelyekben egykori szenvedések érdemekké változtak. Emberek egykori sérelmeik és veszteségeik hivalkodásszerű felsorolásával előnyökhöz jutottak. Megindító életrajzi példák a napszámos- vagy a városi proletárnyomorból megnyitották az utat fölfelé a társadalmi ranglétrán.

Már kezdtem úgy érezni, hogy az előző rezsimben mindenki iszonyúan szenvedett. Aztán így lett ez a sztálinizmus üldözötteivel is. Egy kis üldöztetés a kommunista rendszerekben Nyugaton vagy a nem hivatalos közvéleményben emelte az ember értékét, némelyeket meg éppenséggel szentté, orákulummá avatott. Mondhat akármekkora szamárságot az egykori rab, joga van hozzá, sokat szenvedett. A börtönévek aureolát vonnak sok szamárfej köré.

Váltások szertartása, a volt üldözöttek hatalmat szereznek, és elnémítanak más panaszokat. Vannak hivatalosan méltányolt panaszok, és vannak illetlen panaszok. A bosszú hangulatában a vesztes panasza csak bosszantó. A győztes visszaemlékező panasza viszont felmagasztaltatik. Politikai kérdés, hogy melyik szenvedéssel helyes együttérzőnek mutatkozni, és hogy milyen szenvedéseket kell részvét nélkül ignorálni.

 

73. A németek és a magyarok zömének semmi része nem volt a zsidóüldözésekben, kisemberek voltak, senki sem kérdezte őket, hogy mi történjen a zsidókkal. A nép nagy többsége ezen a közép- és kelet-európai térségen legtöbbnyire kész tények elé volt állítva.

Utáltam a passzionátus felelősségre vonókat mint antiszemitákat, szeressem őket, mert zsidók vagy kommunisták? Most meg már megint egy másik egyoldalúság nevében mutogatnak ujjal a gunyoros ügyészek.

Visszataszított a kollektív bűn fogalma, közösségek általános elítélése. Bűnös faj? Bűnös vallás? Bűnös nép? Bűnös osztály? Én személyeket láttam, nem kollektívumokat.

Mindenesetre átkerültem a népidegen, bűnös faj kategóriájából az osztályidegen vagy még inkább az osztályellenség kategóriájába. Nem mondom, hogy cseberből vederbe, mert ezúttal nem akartak megölni, ha majd ez a címke leszárad, jön más, csak legyen.

Az elmúlt évtizedekben abban a tekintetben, hogy hozzám ki volt jó és ki volt rossz, nem jellemző, hogy az illető zsidó-e vagy sem. Azok között is, akik jók voltak, azok között is, akik rosszak voltak, ilyen is, olyan is akadt. Ha jobban meggondolom, leginkább talán éppen zsidó funkcionáriusok cenzúráztak ki a nyilvánosan létező kultúrából, ami elégségesen bizonyítja számomra a zsidó cinkosságról szóló hiedelmek eltúlzott mivoltát.

Úgy rémlik, szálka voltam nemcsak a heves lelkű zsidó kommunista militánsok szemében, de ironikus módon a heves lelkű zsidó antikommunista militánsok szemében is. Nemcsak a zsidókéban.

Sok embernek nem tetszik, ha egy magának való ember elhárítja magától az ideológiai érzelgősséget, vagyis nem fogadja el, hogy bizonyos embereket nagyon kell szeretni, másokat meg nagyon kell utálni. Az ilyen viselkedést az ötvenes években arisztokratizmusnak bélyegezték. Különféle kizárásaim sorában ez volt az egyik visszatérő indok.

Nem vagy közénk való, mondta egy kedves fiatal lány, akit gyengén fűtött külvárosi házacskájukban a párttagsága melengetett. Alighanem igazad van, mondtam. Erre aztán igazán megharagudott amiatt, hogy ettől a felismeréstől nem semmisülök meg.

Minden nemzedékben sok a kereső lélek, a háború utáni keresők nem kis része a kommunista párttagkönyvecskét szorította a keblére. Most majd talán újraszületett keresztények vagy zsidók lesznek, vagy a nemzeti zászlónak fogadnak hűséget naponta, esetleg kötelező reggeli szertartással, mint nemsokára az amerikai iskolás gyerekek. Ha nem is sodorja magával, a hullám a makacson is átcsap, olyan vadul méghozzá, hogy kapkodhat a levegőért.

Deus semper maior

74. Minden embert isteninek gondolok, de egyiket sem gondolom istennek. Judaizmus és kereszténység őszinte párbeszéde nélkül egyik sem tud valóban személyes vallássá lenni, egyik sem képes annyira megújulni, hogy ne csak a hagyomány tisztessége szóljon mellette, hogy ne csak tanítás legyen, hanem eleven gondolkodási mód is.

Nincsen katolikus egyetemesség a zsidó monoteista univerzalizmus nélkül. Viszont a judaizmus etnikai-nemzeti határok között maradva, a jézusi etikai továbbgondolás nélkül formalizmusra hajlik.

Ha meg a kereszténységből vonom ki a zsidó alap komor nagyságát és realizmusát, akkor az, ami marad, könnyen lesz dogmatikus vagy kegyes.

Közös a Szentírásunk háromnegyede. A maradék egynegyed, a keresztény Újszövetség szövege is zsidó szerzők munkája. A zsidók a kereszténységnek köszönhetik, hogy szent könyveik a világ legelterjedtebb szöveggyűjteményévé lettek. Hálásak lehetünk a kereszténységnek, hogy a tízparancsolatot elterjesztette a világban. Éppen ezért hétszer is meg kell fontolnunk: ne tegyük-e magunkévá a hegyi beszédet is?

 

75. Jézus sorsa a zsidó sors személyes ábrázolása. A bibliai zsidóság istennel fogadott különleges szövetséget. Az evangéliumi Jézus többféleképpen utal a maga különleges szövetségére az Atyával. A názáreti Józsua egyik mondatával alázatra biztat, majd a következőben azt állítja, hogy az Atya házából jött ki. Lehet, hogy csak annyit akart mondani: Isten gyermekei vagyunk mindahányan.

Minden bizonnyal megkísértette az a gondolat is, hogy csak ő, egyedül csak ő. Népnek sem, embernek sem lesz könnyű élete, ha úgy érzi, és ezt nem is titkolja, hogy közelebb áll az Atyához, mint mások. A többiek közül a jámborabbak elfogadják ezt, a büszkébbek nem, ők legföljebb az isteni ihlet oligarchiáját hajlandóak tudomásul venni.

Jézus idejében ezrével feszítették keresztre a büszke zsidó fiatalembereket, akik prófétának gondolták magukat, és azt állították, hogy jobban tudják a többieknél, sőt egyedül ők tudják helyesen, hogy mit akar az Örökkévaló. Zsidó szokás majdnem mindent jobban tudni a többieknél. Evilági tehetetlenségében mi egyebet tehet a próféta, mint hogy valami magasabb, a legeslegmagasabb nevében feddi, dorgálja, fenyegeti és vigasztalja a többieket.

 

76. A kereszténységet egy radikális kisebbség csinálta meg: a Római Birodalomban szerteszét élő zsidó disszidensek. Jézus valódi disszidens; közli, hogy isten mindenkié. Túlnéz saját közössége szellemi határain. Nézi a rómaiakat: ők a testünket hódítják meg, mi a lelküket. Szellemileg állunk ellen a birodalomnak.

Látván a fegyveres partizánharc reménytelenségét, megjelent az erőszakmentes szellemi ellenállás stratégiája. Ha kis népet tart megszállva a birodalmi túlerő, akkor ezek reális politikai-stratégiai alternatívák. Hogyan szabadíthatnánk fel magukat?

Jézus erkölcsi gerilla volt, cenzúrasértő: azért ítélték halálra, amit mondott. A zsidó vádlottat római bíró ítélte el, amellyel együttműködött a zsidó papi rendőrség. A nép inkább a partizánvezér Barabás életét kívánta megmenteni, aki úgy volt lator, ahogy századunk sok partizánja, akit a másik oldal mindig terroristaként emleget.

Jézus kora is vad idő volt, mint az idők általában; ezerszám pusztították a zsidók földjén a zsidó tanítókat. A híradások szerint Jézus mágikus szenvedélyességgel, nyilvánosan gondolkodott. Lemondott a kardról, vállalta a keresztet, kereszthalála azonban nem a rezignáció képe. Az áldozatnak néhány száz év alatt sikerül meghódítania a Római Birodalmat.

 

77. Miért nem tudta megnyerni a teljes erőszakmentesség ideája Jézus zsidó honfitársait? Nem válasz, hogy a történelmi valóságban a későbbi keresztényeket sem nyerte meg. A jézusi szellem valóban idegen mindenfajta területi-etnikai idegengyűlölettől, zsidótól és kereszténytől egyaránt, radikálisan nemzetfölötti és planetáris szellem.

A keresztény egyházak azonban nem létezhetnének, ha nem áldották volna meg a fegyvereket, ha nem kötöttek volna reálpolitikai egyezségeket minden idők erőszakos hatalmaival. A történeti kereszténység nem volt kevésbé realista, mint a rabbinikus judaizmus.

Ami pedig a vallási erőszakot illeti: a keresztes hadjáratokat, az eretneküldözéseket, a vallásháborúkat és az inkvizíciót nem a zsidó rabbik kezdeményezték.

 

78. Ha az élet szent, akkor az életet, a családot, a várost meg kell védeni, mondták a zsidók. A zsidó, ha kell, nem rossz katona. A Római Birodalomban keresettek voltak a zsidó legionáriusok.

Az is tény, hogy a zsidókat átlagon felül izgatja eszme és valóság viszonya. Nehezen bírják elviselni, ha a gondolkodás és a gyakorlat ellentmond egymásnak. Nem szívesen vallanának olyan tanokat, amelyeket biztosan nem fognak gyakorolni. A pragmatikus és szenteskedő képmutatás nem jellegzetesen zsidó tulajdonság.

Jézus híveinek az egykori fegyveres gerillák bizonyára azt mondták: nem szabad megengedni egy másik népnek, hogy megszállja az otthonunkat, és parancsoljon nekünk. Lehet, hogy most túlerőben vannak, lehet, hogy a fegyveres harc most oktalanság volna a birodalom ellen, de ha van a győzelemre esély, miért ne harcoljunk? Miért ne szabaduljunk meg  egy csapásra attól, ami ránk nehezedik? Elég volt a kiszolgáltatottságból! Elég volt a keresztre feszítésekből! Elég volt a rómaiakkal együttműködő zsidó előkelők hatalmából! Ilyeneket mondhattak Jézusnak az ő kortársai, harcos fiatal zsidók.

És amit ők mondhattak, ahhoz hasonló gondolatokat mindig is mondtak és mindig is fognak mondani a fiatal, harcos férfiak. Azt mondják, hogy van arányos önvédelem. Azt mondhatták: ha egy nép meg akar szabadulni a megszállóitól, akik semmiképpen sem hajlandók önszántukból elmenni, akkor jogos a megszállókkal szemben a fegyveres erőszak.

 

79. Ne legyen sem anyám, sem apám, se feleségem, se gyerekem? Csak lelki szövetségem legyen tizenkét másik férfival, akik maguk is otthagyták a családjukat? Heréljem ki magam a mennyek országáért? És akkor hogyan lesznek gyerekeim? Ne fogantassék mámorban az ember? Milyen tanítás ez? Hogyan tartsam én ezt meg?

Világvégeváró javaslat. De hát a zsidónak a családi folytonosság a legnagyobb érték! Kinek nem azt? Kereszténynek, mohamedánnak nem az?

Sok zsidó úgy érezte, hogy a keresztények egy olyan embert istenítenek, akit nem szeretnének követni. Népi, közösségi vallás nem tekintheti a legszentebbnek, tehát mindenek felett való értéknek a szenvedést, a szolgáló vértanúságot. A régi zsidók ebben valami nem igazán meggondolt, fiatalos gesztust érezhettek, amiből képmutatás származhatik.

Nekik olyan vallás kellett, amely a családapának ad útmutatást. Nem a bátorság hiányzott a zsidókból, tudtak ők vértanúhalált halni. Isten azonban a zsidót, Ábrahám sarját családi fennmaradásra ítélte, munkára és szeretetre, ünnepre és meditációra.

 

80. A zsidók zöme azt sem bírta elfogadni, hogy a messiás csakugyan megjelent, és éppen ennek a fiatalembernek a képében. Szelídséget hirdet, és lám, felborogatja a galambárusok meg a pénzváltók asztalait. A poklok kínjaival fenyegeti a makacsokat, akik nem követik őt, és nem fogadják el az ő tanításait? Ez ismerős, hiszen a próféták mind indulatos, önhitt, a maguk igazától elvarázsolt és mások igazát lekicsinyelő emberek voltak, költők, akiknek az írástudók mindig is az útjában vannak.

De miért lennének a próféták istenek? Hogy egy bizonyos anyaszülte ember isten volna: ez amolyan pogány mesének látszhatott, közel-keleti népi misztikának. Isten az Isten, ember pedig ember, a kettő nem lehet egy.

A zsidó szkepszis az isteni és az emberi között a párbeszédnél testibb kapcsolatot nem tudott és nem is kívánt elképzelni. Szemérmesebb volt annál. A többi nép isteneitől eltérően a Tóra istene nem hált földi nőkkel.

A zsidóknak csak álmessiássai voltak, megannyi imposztor. A rabbik éles szemében mindenki nagyon kétes, aki azt állítja magáról, vagy akiről mások azt állítják, hogy ő a messiás. A személyes megváltó ígéretének úgy látszik, nem szabad beteljesülnie.

 

81. Minél szigorúbban üldözték őket, annál konokabbul ragaszkodtak a zsidók az Egyetlen Isten gondolatához, akit emberi vagy állati alakban ábrázolni: bálványimádás. Hogy isten teherbe ejt egy földi nőt, fölveszi saját fiának alakját, majd a fiú halála által visszaszáll önmagához?

A zsidók szemében ez görögös-népszerű mese lehetett. Ők úgy gondolták, hogy Istent az emberi képzelet elvileg nem tudja megragadni. Isten mindig több, mindig nagyobb, mindig más.

Isten annak a tényállásnak a hitszerű föltevése, hogy a világban működik egy, a miénket megfoghatatlanul túlhaladó értelem, hogy a tudhatóról a mai tudásunk egy kis szikra csak.

Ne húzd le Istent a magad képére. Az ember végzetesen hozzá van ragadva az ember képéhez, mert rövid a képzelete. Nagyon nehéz munka Istent a kényelmesen-érzelmesen emberitől megszabadítani.

 

82. Az ember alakú közvetítők történetét regényként olvasva szembeötlő, hogy milyen gyarlóak, hiúak, könnyen felbosszankodóak, méghozzá akkor a leginkább, amikor emberfölöttinek, más világból érkezettnek állítják magukat, amikor különleges összeköttetéseikre hivatkoznak, a többiek pedig jelét adják a kételkedésüknek.

Nem volt életemnek olyan korszaka, amikor ne olvastam volna a Bibliát. Úgy olvasom az egészet, mint egy népi és metafizikai realizmussal megírt nagy regényt.

Jézus fenyegetését, hogy lesz majd fogaknak csikorgatása, ha nem hisznek neki, ugyanoda sorolom, mint az egész könyv erkölcsi kétértelműségeit, Ádám árulkodását és Mózes őrjöngéseit. Ettől jó a regény.

Mózes figurája nem feszélyez, nagyon is emberi. Közülünk ő látta a legmerészebb álmot rólunk, és az egyistenhit népévé tett bennünket. Az viszont sosem volt kétséges, hogy Mózes közülünk, emberek közül való. Mózes istene nemcsak rejtőzőn, kínaian lakik benne az öregemberben, a kőben, a virágban, hanem állandó társunk az életben. Az álmodók, a próféták meghallják a hangját a lelkiismeretükben. Ez a megnevezhetetlen jön, fenyeget, ígér, csillapít, személy szerint mindenkitől akar valamit.

 

83. Magáról a megnevezhetetlen nem sokat árul el: vagyok, aki vagyok. A zsidó módon felfogott istennek ez a legfőbb tulajdonsága, az identitás axiómája.

Isten nyomában az ember is, a nép is legyen az, aki. Erre utal Jézus javaslata: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok. Radikális tanács.

A zsidók nem félték, nem istenítették embertársaikat, a császár szobra előtt sem hajoltak meg. Isten egy zsidó szemében sokkal titokzatosabban végtelen, hogysem egy ember véges életrajza többet mondjon róla, mint egy tükörcserép a napról. Tisztaságérzéküket sérti az emberi és az isteni határának az ellágyítása.

 

84. A legnagyobb szentek és bölcsek megvilágosodása elfogadható. A megvilágosultakat az isteneszme hiteles kutatóinak és tanítóinak tartom. Ez a buddhista gondolat kezdettől szeretetre méltó volt a számomra. Jézus bölcs mártír, mint rabbi Akiba, megvilágosodott, mint Jeremiás vagy Franz Kafka. A társaságban Konfuciusznak és Lao Ce-nak, Zarathustrának és Mohamednek egyaránt jogos helye van.

Hajlamos vagyok minden bölcs embert elfogadni prófétának. Nem erőlködöm, hogy emberfeletti lényeknek láthassam őket. A tudó és a tudatlan között emberi rangsor van. A prófétának semmilyen más igazolása nincsen azonkívül, amit mond. Olyan, mint egy író. Ha rosszul beszél, elfelejtik. A hamis próféták rossz írók.

Misztikus rálátással elfogadható a bűnös is, a hülye is az isteni értelem hordozójának. Az igazi tudó nem a tan beavatottja, hanem a megkérdőjelezője.

Némi teológiai pluralizmussal elkerülhető lett volna a világi és a spirituális irodalom elválása. Így történt, végzetesen elszakadtak egymástól, inkább talán a spirituális, mint a világi irodalom kárára. Abból azonban, hogy a történelem megmásíthatatlan, nem következik föltétlen tiszteletreméltósága. Hogy az isteni szféra a teológusok birtoka volna, azt a költők, mint professzionális misztikusok, sohasem vették komolyan.

Egy gyerek is részesülhet olyan ihletésben, amely egy másik dimenzióból érkezik. Rejtelmes érintkezéseink lehetnek bennünket meghaladó intelligenciákkal, áldassék a neve annak, akitől az inspirációk jönnek.

 

85. Isten létének a hipotézisét a tudományos racionalizmus nem tudja meggyöngíteni. A názáreti Jézus isteni mivoltának, szeplőtlen fogantatásának és testben való feltámadásának dogmája jóval nagyobb próba elé állítja kétkedő értelmünket. Itt valóban szükség van a hit vakugrására.

Az örökkévalóban az eszemmel is tudok hinni. Tudok hinni egy általam föl nem érhető és a világban ható értelemben. Tudok az én teljes öntudatommal hinni a világ engem abszolút értelemben meghaladó öntudatában. Jézus istenségében még ha akarnék is, csak öntudatom erőltetésével tudnék hinni.

Minél udvariasabb a krisztológia a modern ember szelleméhez, tehát minél perszonalistább, minél közelebb hozza Krisztust a hívőhöz, minél inkább testvérünknek és nem királyunknak ábrázolja, annál meggyőzőbb és szeretetre méltóbb az etikája, viszont annál inkább zárójelbe teendő és értelmünknek egy külön szférájával szemlélendő Jézus teológiai státusa.

 

86. Tény, hogy a zsidó monoteizmusnak – némi módosítás árán – az emberré vált isten képe győzelmes utat biztosított. Kisebbségi és zsidó szokás nem elfogadni a tömegsikert az igazság legfőbb mércéjének.

Paradox igazság, hogy ugyanaz, ami a zsidó isten útját megkönnyítette a többistenhívő rómaiakhoz, vagyis a Fiú története, az nehezíti meg a spirituális gondolkodás útját a mai keresztény kultúrában, megkönnyítve a szekularizáció terjedését.

Ha Jézus zsidó biográfusai nem tettek volna túl nagy engedményt az ember-isten-császárok korában a Római Birodalom népi politeizmusának, akkor az újkori kultúra nem a spirituális világképtől elkülönülve építette volna ki a világi tudást és értékrendet, akkor nemcsak a judaizmus és a kereszténység, de az iszlám és a kereszténység között sem lenne süket inkommunikáció.

A hatalmak kevéssé feszélyezik magukat a szellemi értékektől. Az egyházak és a vallási hangadók nem törekszenek spirituális dialógusra, előtérbe helyezik az ortodoxiáikat, és többre tartják a korlátaikat a transzcendens tartalmaiknál.

 

87. A zsidók emlegetik, hogy majd egyszer jön a Messiás. Én inkább azt hiszem, hogy már sokan voltak itt, csak mi nem vettük észre őket. Az emberek azzal váltják meg magukat, hogy a dolgukat elvégzik, és szeretik azt, akit szeretniök megadatik.

Ki oldozhatna föl engem a bűneim súlya alól? Ezt a hátizsákot – amíg élek – cipelnem kell. Papi kéz sem veheti le a hátamról.

Menny és pokol egy és ugyanaz; most és örök idő egy és ugyanaz; ezek számomra zsidó ideák. Nézhetem örökké, hogy mit tettem. Álljon az ember szemtől szemben a maga istené tér a mi életidőnk: egy igen hosszú színpadi este. Hogy ki mivel tölti meg a maga idejét, hogy ki mit játszik a színpadon, ez a mi szabadságunk, ez a mi drámánk. Ingyen nem kapsz itt semmit sem, itt minden döntésnek ára van. Minden választással egyértelmű a nem választott variánsok elutasítása. Minden életszárnyalás egy-egy zuhanás a halál felé. Igen, a mi életidőnk tere nyomorult börtöncella csak. Nincs vigasz.

 

88. A zsidók számára a tanulás és az imádkozás hasonló értelmű műveletek. Felfogható a tanulás úgy is, mint az idő kinyitása, felülkerekedés a halálon.

Éljünk, de nem mindenáron. Inkább halj meg, de ne legyél áruló, mondta fáradt, öreg, hajlott hátú hittanárom, akinek sok lánya és nagyon kicsi keresete volt.

Egy aránylag zárkörű különállás fenntartása mindenképpen kihívó. Minél nehezebb volt a sorsuk, annál horgasabban kapaszkodtak a zsidók az ő életmegszentelő istenképükbe. Belekapaszkodtak a kiválasztottság eszméjébe. Meggyökeresedett bennük az a gondolat, hogy a zsidóknak különös feladataik vannak a népek között.

A szerződés feltételeit legalábbis nekünk, embereknek teljesítenünk kell. Egyoldalúan előlegezve a bizalmat. Isten és az ember szövetsége a Törvény, az Írás, amely több az embernél, de kevesebb az örökkévalónál.

Isten szerződésteljesítését a haláltáborban kétségbe vonták a rabbik. Volt, aki azt mondta: ezt sem tennie, sem megengednie nem lett volna szabad. Isten elárult bennünket.

Egy igen jámbor ember azt mondta: Isten nemcsak egy emberöltőre szövetségesünk. Hogy ő megszegi-e, vagy hogy miképpen értelmezi a szavát, az az ő dolga. Isten mulasztása nem igazolja a miénket.

Valóban nem, mondta egy fiatal rabbi: előrelátóbbnak és bátrabbnak kellett volna lennünk. Nem elég a szent könyvek fölött hajlongani. A nagy tudású, szent emberek nem tudtak mit mondani a többi zsidónak miheztartás végett. A bölcsek nem voltak elég bölcsek.

 

89. Ezzel az egyoldalú és axiomatikus ragaszkodással a szerződés eszméjéhez, bizonyos nézőszögből jól jártunk. Az egyoldalú hűség nem rossz önfenntartási stratégia. Dolgos élet párosul hozzá és a tehetségek karbantartása.

Más nézőszögből rossz stratégia: mert bármiben adták jelét a zsidók a beavatottságuknak, a pénzügyektől a zenélésig, a többiek annál inkább gyanakodtak rájuk. Megfizettünk azért, hogy nem szabad elhagynunk magunkat. Dolgoztunk, tanultunk, sikereket értünk el, de tény, hogy ezzel nem tudtuk megszerettetni magunkat a keresztények Európájában.

Kíváncsiság, gyanú, irigység, nemi vonzódás, felülkerekedési és leigázási vágy. Ki tudja, mi minden színezi az ősi és örök új zsidóellenességet, amely a zsidó érdemektől és teljesítményektől egyáltalán nem enyhül?

 

90. Kezdettől meggyőző volt számomra az a gondolat, hogy a keresztény antiszemitizmushoz hozzájárult a keresztények bizonytalansága Jézussal kapcsolatban. Istenként kell imádniuk a názáreti Jézust, a zsidók királyát? Mit kezdjen a jámbor keresztény azzal a tényállással, hogy Jézus, a tanítványok, az apostolok, az első keresztények mind zsidók voltak? Nem kevésbé, mint a szanhedrin, nem kevésbé, mint az elbeszélésben szereplő gúnyolók a keresztfa körül. Legegyszerűbb volt erről a tényről olyannyira megfeledkezni, hogy Jézus kereszténnyé legyen, a zsidókra pedig éppenséggel a szövetség helyett a fordított szerep, a negatív kiválasztottság súlyosodjon évezredeken át: a minden húsvétkor fölemlegetett istengyilkosság vádja. Ahhoz, hogy a zsidókat – a nürnbergi törvények szerint: nem árja fajúakat – ölni lehessen, kellett az istengyilkosság háttéraurája.

Magyar–zsidó számvetés

91. Van Magyarországon, főképpen Budapesten körülbelül százezer zsidó – nem igazán közösség, nem igazán nemzetiség, nem igazán etnikum. Lehetne állítani, hogy a magyar nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne állítani, hogy a zsidó nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne azt is mondani, hogy magyar zsidók, ahogyan azt is lehetne mondani, hogy zsidó magyarok.

Ezek az elbizonytalanítások azt célozzák, hogy a szó megfeleljen a tárgyának, és hogy ne maradjon ki a jelentésköréből senki, akinek köze van a zsidósághoz, akinek van zsidó érzékenysége, öntudata, aki szenved attól a történelmi gyilkosságsorozattól, amely a zsidók számát és befolyását volt hivatott csökkenteni, aki ha mégoly szigorúan alá is rendelné magát univerzális elveknek, de a másik zsidóval szemben nem tud elfogulatlan lenni, aki elsápad és a falnak támaszkodik, amikor az újságban azt olvassa, hogy háború kezdődött Izrael és arab szomszédai között, aki dühös, ha egy zsidó rosszat cselekszik, ahogy az ember rokonságon belül tud igazán haragudni.

Van itt tehát közel százezer zsidó vagy talán több is, ha idesorolom azt is, akiben működik egy fél, egy negyed, egy nyolcad zsidó érzékenység, aki megrezzen a zsidó szóra, akinek a jó közérzetéhez hozzátartozna, hogy ezt a minőségét is nyugodtan viselhesse miként az anyaságát vagy az apaságát, aki szívesen dolgozna azért, hogy békében élhessen önmagával és az embertársaival.

 

92. De ha már szóba került a nyugalom, én azt leginkább Magyarországon, vidéki kertes házakban szoktam megtalálni, ahol a szemem olyasmit lát, amivel kezdettől fogva összeszokott. Budapesttel is így vagyok, ha este kedvem van gyalog hazasétálni valahonnan.

Ezen a tájon kezdtem nézni a nőket, főként olyanokba voltam szerelmes, akik itt laknak. Itt tanultam meg, hogy mi az élet rendje hét közben és hét végén.

Közben megtanultam a népvándorlást és a honfoglalást, a tatárjárást és a törökdúlást, aztán a folyamatos kínlódást a németekkel, majd meg már 1849-től kezdve mindinkább az oroszokkal is.

Ahogy illik, büszke vagyok a világban szétszéledt magyar tehetségekre, a jobbára magyar zsidó Nobel-díjasokra az Olasz fasori evangélikus gimnáziumból, a majd kétezer amerikai egyetemi tanárra, akiknek java részét az ötvenhatos emigráció adta. Mellesleg otthon érzem magam ennek az ötvenhatos generációnak a körében, azokéban, akik ötvenhat táján voltak fiatalok.

Közel érzem magamhoz Késmárkot és Brassót, apám Késmárkon járt kereskedelmi iskolába, nagybátyám pedig a brassói Korona Szálló igazgatója volt.

A távoli légi járaton, ahogy egy magyar útitársam akad, végigbeszélem vele az utat, ha nem is végig, de mindenesetre sokkal többet beszélgetek vele, mint más utassal tenném. Kíváncsibb vagyok életének kisebb-nagyobb mozzanataira, van, ami összeköt vele, lehet vele arról az országról beszélni, ahol élni szoktam, ahol az embertársaimmal az anyanyelvemen közlekedhetem, ahol megtanultam az ételek ízét és a kertek szagát, ahol az érzékeim birtokukba vették a világot.

És mivelhogy zsidó létemre hagyományosan szóban élő és a szóbeli kinyilatkoztatásra figyelő nép fia vagyok, hogyan is ne töltene el érzéki élvezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is lehetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt, akikkel ezen a nyelven otthonosan beszélhetek?

Fia lévén a zsidó népnek, polgára vagyok a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.

 

93. Kettős baleset, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két, tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér, angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon.

Balsors, akit régen tép, így jellemzi népét a költő abban a versben, amelyet egy egész nemzet megilletődötten énekel ünnepeken, és amelyet az elmúlt másfél század történelme a magyarság kultikus énekévé tett. Egymás után háromszor is elénekeltük a Himnuszt a Madách téren, ötvenhat decemberében, hogy a lóról kardlapozni és a talajszintről gumibotozni készülő rendőrök ismét vigyázzállásba legyenek kénytelenek merevedni, mert a Himnusz közben nem illik mozogni, s így mikor harmadszor is összekötöttük magunkat ezzel az emlékeztetővel, ők nem ütöttek, mi pedig szétoszlottunk. Nem nagy győzelem, elismerem, de az is valami, hogy nem bántottuk egymást.

Nos, a zsidók is el tudnák mondani ezt magukról: balsors, akit régen tép. Ezt a két népet tépi, tépdesi. Mind a kettő nagyon is tudatában van ennek, hajlamosak rá, hogy meggyászolják magukat, számon tartják és nem akarják elfelejteni a sérelmeiket, a veszteségeiket.

 

94. Két tizennégy-tizenötmilliós nép. Mindkét népnek nagy a diaszpórája. Mindkettőnek hosszú ideig kétségessé volt téve vagy éppen szünetelt az állami léte. Mindkettő fenyegetve érezhette és érezte a maga nemzeti-népi-közösségi létét. Mindkettőből sokan vándoroltak ki a század elején Amerikába. A világzsidóság egyharmada, a magyar zsidóság kétharmada erőszakos halál áldozata lett a második világháborúban. Ugyanekkor a keresztény magyarok közül is minden huszadik belehalt a háborúba. Mindkettőnek sok közös tapasztalata van, sok mindent megértek az idők során egymással.

Tény, hogy sehol Európában nem volt akkora a zsidók számaránya, mint a magyarság körében. A magyar állampolgároknak öt százaléka volt zsidó, a német állampolgároknak csak egy százaléka. Mégis a németek voltak intoleránsabbak a zsidó kisebbséggel szemben.

Ha Kelet-Közép-Európában van még számottevő zsidó közösség, akkor ez az. A magyar zsidóság nagy részét megölték, a maradékból sokan elmentek, mert bizonytalanul érezték itt magukat. Sokan elmentek, mert a létükben sokszorosan kérdésessé tétettek. Először magyarokként, aztán polgárokként, majd esetleg értelmiségiekként. Megunták. Hányszor lehet egy embert kérdésessé tenni úgy, hogy még mindig győzze türelemmel?

 

95. De vajon akarja-e a magyarság a megmaradt zsidók további itt maradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről. Személyek és közösségek bemutatkoznak. Keresztény és zsidó magyarok együttélése ez a forró kása, amelyet a kultúrmacska a népi-urbánus ellentétpárral kerülget.

Mivel a keresztény magyaroknak voltak kellemetlen élményei több zsidóval az elmúlt évtizedekben, hatalomban részesedő zsidókkal, természetes, hogy ezek az élmények meg akarnak szólalni. Az emléktől nem muszáj eljutni a paranoid általánosításig, de ez a lelki munka bejáratott pályán halad, és azzal kecsegtet, hogy kezedbe adja a bajok kulcsát. Nem a rendszer a bajunk, mondták sokan az elmúlt években, hanem a zsidó funkcionáriusok. A jó király rossz tanácsadói.

Az elmúlt évben kiderült, hogy mégiscsak a rendszer és nem csak néhány ármányos alak. A jámbor képzeletnek, úgy látszik, szüksége van valami ördögmaskarára, nem éri be a szociológiai absztrakciókkal. A jámbor képzelet bűnösöket igényel. Most, hogy nő a szólásszabadság, meg fog-e jelenni és vajon milyen terjedő erővel az új antiszemitizmus beszéde? Vagy csak a jobbszélen, és ott is csak célozgatva, tízszázalékosnál csekélyebb választói befolyással?

És mit fog választani a keresztény magyar értelmiség – a nyitott vagy a görcsös, a tanuló vagy a regresszív önmeghatározást? Inkább területi-politikai és kulturális vagy inkább etnikai-faji és vallási jelenségnek fogja-e értelmezni a magyar nemzetet? Óhajtani fogja-e ismét az etnikai homogeneitást?

 

96. Ha egy közvélemény-kutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók, vagy menjenek-e el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahol beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot.

Valószínű, hogy akkor előbb-utóbb ugyanez az érzés elfogná a magyarságot a maradék németekkel és a cigányokkal szemben is, akkor az ébredező öntudatú egyéb kisebbségek is szúrnák a kiközösítő hangulatú többség szemét, akkor előkerülne ismét a fajvédő szűkkeblűség, amely végül is igencsak összeszűkülhetne, hiszen olyan magyar, akinek néhány embertöltővel odébb ne lenne más etnikumú őse, inkább kevesebb van, mint több ebben az országban, amely az óta az ezer év óta, amióta a magyarok országolják, ugyancsak forgalmas hely volt, hadak és vándorok megtelepedő- és temetkezőhelye, amelyen például zsidók előbb éltek, mint magyarok, ha hihetünk az aquincumi héber betűs sírköveknek, ahova alighanem jöttek már zsidók keletről is, talán a magyar törzsekkel is, ahova jöttek északról is, délről is, nyugatról is, az egész magyar történelem folyamán, ahol ők is, akár a magyarok, meggyökeresedni, fészket rakni, otthont teremteni akartak, mert ha éppen nem űzték el innen őket, akkor úgy vették észre, hogy megélnek a mesterségeikből, megvannak a magyarokkal, lehet mit tanulni egymástól.

 

97. Ennek a földnek a népe, ha olvasni tudott, azokon a magyarra fordított verseken, történeteken és mondásokon nevelkedett, amelyeket csupa zsidó ember írt és gyűjtött össze egy könyvbe. És ennek a földnek a népéhez jobban illett az egyetlen isten gondolata, aki nem egészen akarván a magyarok istene lenni, inkább a sors arcát veszi fel magára. Mert ki tudja, mi jön holnap, és mit takar a végzet, mert ki tudja, merről jön a balsors fegyveresek képében a piactérre?

Az Úr legyen mivelünk. Az Úr, aki a zsidókat is szörnyen dúlta, vagy csak hagyta őket martalékul veszni. Az Úr, aki még a csecsemőket sem hozta ki a gázkamrából. Az Úr, aki ha bármiféle jóakarattal lenne is választott népe iránt, a második világháborúban ezt a jóakaratot szerfölött talányosan és rejtőzködően érvényesítette, mondhatni, leplezte.

Magyar is, zsidó is isten áldását kéri, vígabb esztendőt, azután, hogy bújt az üldözött, mert felé kard nyúlt barlangjába. Valószínű, bár nem szép, hogy a megbántottak egymást is bántják. Nem kis óhaj a szerencsétlenektől nagylelkűséget kérni. Vagy kiengesztelődünk, vagy elválunk végképp, mondaná a radikális gondolkodó, aki még nem ismeri igazán a rossz házasságok életképességét.

 

98. Jézusról nincsen szó. A magyar is egyistenhívő, ha egyáltalán hívő, ezt olvasom ki a magyar költészetből. A Tiszántúl, ahonnan jövök, ritka a feszület, de nem idegenek a zsidótól a dunántúli tömzsi Jézusok sem a kőkereszten, hiszen egy volt közülünk, egy volt prófétáink közül, egy volt az igazak közül.

Mert mit mond Jézus? Azt, hogy szeresd istent és a felebarátodat. Megpróbáljuk. Nem mindig könnyű. A próféták is ezt mondták. A bölcs emberek mind ezt mondták.

Azt nem mondta Jézus, hogy engem imádj, mert én vagyok a te istened, hanem csak azt, hogy térj meg Istenhez. Hogy Jézust istenként kell imádni, azt csak egy akarnok zsidó agitátor mondta, a Paulusszá lett Saulus.

A sorsvert népek szemében van valami szigor, valami hitetlen józanság. Újabb hiszékenység a vesztüket okozhatja. Tudják, hogy mondani sok mindenfélét lehet. Ezért, amikor a magyar keresztény, a magyar keresztyén és a magyar zsidó az ő Urához és Istenéhez imádkozik, akkor tulajdonképpen ugyanahhoz szólnak. Kiszámíthatatlan sorsistenhez, aki néha meglágyul irántunk, és aki ilyenkor maga a teljes megértés. Imádkoznak az atyához, noha sok kényeztetésben nem volt részük.

A vallásos szerződés azért több, mint a jogi szerződés, mert ebben a szerződésben vállalt kötelezettségeimet akkor is megtartom, ha a másik fél rosszul bánt velem, amit szerződésszegésnek is nevezhetnék. Megtartom, mert a vallásos szerződés olyasmi, amit alkalmasint szülő, testvér, házastárs, gyermek és barát iránt érezhetünk: akkor is szeretjük, ha rossz. Mert a mi gesztusunk a kéznyújtás, az előleg, az ingyenes adás.

Van, aki olyan reménytelen makacssággal hitelez az Úrnak, mint a lottójátékos, aki egy hetet sem hagy ki, pedig sosem nyer. Ha éntőlem megtagadta, hátha megadja a gyermekemnek. Ha tőle is, akkor az unokámnak. És ha nincs unokám, talán annak a gyereknek ott a túlsó járdán.

Ha tehát a magyarok és a zsidók istene és imája igencsak hasonlít egymásra, akkor bírnak egymásra úgy is nézni, mint két szomszéd egy kórteremben. Érdekük, hogy adjanak egymásnak egy pohár vizet.

 

99. Meg kell fontolnunk azt a lehetőséget is, hogy a többség a távozásunkat kívánja. Lehet, hogy az együttélési kísérlet különböző hibák miatt nem megy. Egy válás sohasem csak az egyik fél hibájából történik. Elmehetnénk mindahányan Izraelbe, mert van egy ország, amely befogad, ahol jogunk van az állampolgársághoz. Sokan elmehetnének Amerikába és más országokba is. Elmehetnénk, ha ismét úgy éreznénk, hogy Közép-Európa földjén ki tudja, milyen szükségletek kielégítéseképpen terjed az ellenszenv irányunkban, ellenszenv, amely apránként ideológiává intézményesülhet. Ha ismét népidegennek mondanak, akkor el kell mennünk oda, ahol sem a népidegen, sem az osztályidegen szó nem szerepel a kormányzat és a mérvadó közvélemény szótárában.

Más kérdés, hogy tévednek, és az is más kérdés, hogy az új tisztogatók tisztasága nem sokban különbözhet a tisztogatókétól általában. Megtapasztalva, amit megtapasztalhattunk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a méltóság fontosabb, mint a hollét. A gyerekek iránti felelősség azt tanácsolná, hogy ha kinéznek innen, akkor menjünk. Azt a régi játszmát, hogy apránként kiszorultunk az életből, mindig megértve azokat, akik kiszorítanak, nem fogjuk megismételni.

Ahogy elmentek a maradék zsidók Lengyelországból és Bulgáriából, Romániából és Csehszlovákiából, ahogy mennek és mennének továbbra is sokan a Szovjetunióból, úgy elveszíthetnénk mi is a hitünket annak értelmességében, hogy kitartottunk itt Magyarországon vagy még pontosabban Budapesten, ahol Párizs és Moszkva között Európában tudtommal a legnagyobb létszámú zsidó közösség él. Bár a Moszkva felé vezető úton Kijevről sem kellene megfeledkezni.

Akkor hát menjünk mind át a nyugati, keresztény, liberális, kapitalista demokráciákba, ahol a megélhetésünk és a gondolkodásunk összefér a környezetünkkel? Vagy éppen vándoroljunk-e föl, minden zsidó–arab konfliktus ellenére is, a szent városba, hogy az ősök földjén megkapaszkodjunk, harcolva és egyezkedve azokkal, akik úgyszintén az ősök földjének tekintik a szent várost? Kínlódjunk, zsidók, egymással, és menjen el a kedvünk az emberiségtől a saját fajtánkon bosszankodva, annak hanyatlását, romlását panaszolva ott, ahol az alaptörvény kétségbevonhatatlan jogot ad a létezésünkre?

Jelentsük ki, hogy a zsidók kelet-európai története véget ért? Mondjuk azt, hogy Közép- és Kelet-Európa népeinek keresztény-nemzeti föllelkesedésében már nem tudunk teljes szívvel részt venni, mivel aki átadja magát ennek a lelkesültségnek, az hajlandó nosztalgikusan nézni az 1945 előtti Magyarországot, amelyre nosztalgikusan visszatekinteni a magyar zsidónak nincsen oka?

 

100. Vagy ha a különbség a többségnek elviselhetetlen, ha mi magunk is egyértelműbb azonosságra vágyunk, mégpedig itt, ahol vagyunk, szegődjünk akkor a harmincas évek zsidó neokatolikusainak, esetleg neoprotestánsainak a nyomába? Térjünk ki és sértődjünk meg, ha keresztény magyarok továbbra is zsidónak néznek?

Az ötvenes-hatvanas évek internacionalista szocialista asszimilációs sémáját elvetve, próbálgassuk ismét a húszas-harmincas évek nacionalista konzervativizmusát vagy talán populizmusát mint asszimilációs sémát?

Borítsunk árnyékba bizonyos életrajzi tényeket? Akarjunk másnak látszani, mint amik vagyunk? Ne mondjam azt, hogy az apám is, a nagyapám is zsidó vaskereskedő volt Berettyóújfalun? Mit mondjak ehelyett? Azt, hogy a dédapám meg az ükapám zsidó kocsmáros volt Berettyószentmártonban? Tagadjam, hogy őseim – ha a hagyomány igaz – kohaniták lévén, a szentély papjai voltak már évszázadokkal Jézus születése előtt a jeruzsálemi nagytemplomban? Amelynek falmaradványait hasonló főhajtással érintem, mint a berettyóújfalui zsinagóga falát, amely most a gyermekkori házunkból kialakított vasáruház raktárépülete. Menjünk el innen, mert itt már végóráit éli egy maradvány?

Vagy, ha olyannyira ragaszkodunk ehhez a helyhez, a magyarsághoz, akkor miért ne olvadnánk bele egészen, akár vegyes házasságok révén, és miért ne lennénk hálásak a befogadtatásért? Hiszen a keresztény magyarság a vendéglátó többség, mi pedig többek szemében csak amolyan nyugtalanító átutazók vagyunk.

Tűnjünk el a beolvadás révén, mimikrivel, eltüntetve már nemcsak a felszínről, de a mélyből is különállásunk jeleit, hogy ne zavarjuk a befogadók szemét semmiféle különállás látványával? Igazoljuk a mások zsidóellenességét a magunk zsidó öngyűlöletével? Fejezzük be az asszimilációt, hogy jó magyarokként újjászülessünk? Igyekezetünket méltányolnák, némi fenntartással persze, hogy még mindig nem az, még nem tökéletes, még mindig nem elég hitelesen vagyunk mások, mint amik valójában vagyunk.

 

101. Több zsidó barátom elment ötvenhat novemberét követően, mert az volt a benyomása, hogy a magyar politikában csak ez a két véglet lehetséges: a sztálinista, illetőleg posztsztálinista elnyomás vagy az újra színre lépő jobboldal, amely majd ismét teret ad a spontán antiszemitizmusnak. Nem volt idő pesszimizmusuk bizonyítására vagy cáfolatára, ki-ki beállítottsága szerint jósolta meg, hogy mi lett volna, ha nem jönnek megint az oroszok. Én azt mondtam, hogy valami új jött volna, és az most a föld alá megy. Ezért maradtam. Ők csóválták a fejüket és azt mondták, hogy álmodozó vagyok, mert valami régi jött volna, valami olyasmi, ami már volt, és ami többé nem kell nekik. Ennek megfelelően elmentek, mert a kommunizmusból is elegük volt.

Én azt gondoltam, hogy tudna itt egy normális demokrácia is kialakulni, amelyben ugyan a nagyszájú gyűlölködők is megpróbálnak egy kis publikumhoz jutni, de nem sok hívük van, mert az emberek zöme a józan centrum körül helyezkedik el. Én ötvenhatban is, csakúgy, mint most, úgy érzékeltem, hogy az emberek nem hisznek a demagógoknak, és úgy képzeltem, hogy a jobboldali extremizmus csupán marginális jelenség volna. Ezt súgta a valóságérzékem.

Aztán végigcsináltuk, ki-ki a maga módján a visszafogottabb, gyakorlatiasabb utósztálinista elnyomást, a Kádár-korszakot. Az ellenzék mindvégig ellenség volt. Amolyan ördög, mint az antiszemita mitológiában a zsidó. Nem gondoltam, hogy ötvenhat után a rendszernek még ennyi ereje lesz, hogy még harminchárom évvel sikerül elhalasztania az alapvető, kézenfekvő kérdések nyilvános megvitatását.

 

102. Ma is vannak megfigyelők, nemcsak zsidók, itthon és külföldön egyaránt, akik attól tartanak, hogy itt a demokratikus közép csak gyenge átmenet valamelyik véglethez, a jobboldali vagy baloldali extremizmushoz. Úgy érzik, hogy itt a kommunizmusnak nem a liberális demokrácia az alternatívája, mert annak kevés előzménye van, hanem a nacionalista rendállam, amelyben a Horthy-korszak szelleme korszerűsödve újjászületik. Nehéz megfeledkezni róla, hogy az a szellem geostrategikus reálpolitikával vállalta a német csatlós szerepet, és mintegy hálából a visszacsatolt területekért meghozta a zsidótörvényeket, majd – ugyancsak törvényesen – deportáló vonatokba zsúfolta és kiadta a magyar zsidóság háromnegyedét a németeknek, sejtvén, hogy mi vár rájuk a határokon túl.

 

103. Ez az előlegezett csömör a reakciós mentalitás reneszánszától az én megítélésem szerint ötvenhat végén túlzott volt, és csak sporadikus megnyilvánulásokra hivatkozhatott. De aki egy deportálást már túlélt, az sejt valamit arról, hogy egyszer csak milyen gaztettekre képes sok derék ember, ha a gaztett büntetlen marad, sőt felsőbb parancs írja elő.

Az angolszász egyetemekről visszatérő barátok emlékeztetnek rá, hogy a civilizált mértéktartáshoz hosszú nevelődés kell, önfegyelem, amely megóv a hisztériáktól, és tudja, hogy a hisztéria nem mentség a bűnre. Barátaim, akik ezzel a megfontolással mentek el, még ma sem biztosak abban, hogy vajon megérett-e itthon időközben az a civil mértéktartás, amely nélkül nincsen demokrácia. Abban sem biztosak, hogy elterjedt-e annyira a másik emberrel szembeni tárgyilagosság és méltányosság szelleme, hogy már ne érhessen egy embert, polgártársat bármilyen kisebbségi mivolta miatt sértés, hátrány vagy éppen halálos fenyegetés. Szemük előtt volt a példa az ország háború utáni történelmében, hogy ha azért nem is, mert zsidó, de azért mégiscsak diszkrimináció érheti az embert, mert polgárnak született, és mert nem lát okot arra, hogy szembeforduljon a polgári viselkedés eredendő normáival.

Normális országban nem lehet bántódásod sem a vallásod, sem a társadalmi származásod, sem a világnézeted miatt. Liberális demokráciában szégyen antiszemitának lenni, mert az ideológiává vált ellenérzület bármilyen csoporttal szemben ellentétes a demokratikus rendszer egészével, mert a kisebbség hátrányos megkülönböztetése nem illik bele a törvények szellemébe, az uralkodó logikába.

 

104. A zsidók közül sokan hibáztak, amikor a liberális demokrácia helyett a kommunista szocializmust választották zsinórmértékük gyanánt, mert az nekik biztonságot nyújtani nem tud. Nem állítható, hogy az elmúlt évtizedekben mindent egybevéve a zsidó középosztály derekasabban állt volna ki, mint a keresztény középosztály a polgári szabadság és az egyén méltósága mellett.

Tény, hogy mind a rezsim kulturális apparátusában, mind pedig a demokratikus ellenzékében a zsidók – az ő tényleges budapesti statisztikai számarányukhoz képest – túl voltak reprezentálva. Mellesleg itthon és külföldön felsorolható még néhány paraméter, ahol ugyanez a helyzet. Annyi kereszteződő áramlatban tűntek föl zsidók, hogy antiszemita legyen a talpán, aki mindezt egy velős általánosításban csomózza össze.

A Kádár-korszakban, amely egy restaurált diktatúra lassú fellazulásának története, ebben a kommunista udvari kultúrában sokan polgári puhasággal fészkelték ki a helyüket. Még ma is sokan bizonytalankodnak, hogy rajongjanak-e olyan nagyon azokért a polgári szabadságértékekért.

Az értelmiség körében a személy méltósága jóformán napjainkig nem volt magától értetődően mindenek fölött álló érték. Itt hol nemzeti, hol meg osztályfogalmakkal illett az intézményesen uralkodó gondolkodásmódnak operálnia. A háború előtt is és azután is kisebbségi áramlat volt az európai humanizmus és a vele konzisztens liberális demokrácia szelleme, amely az emberi személy szabadságát és méltóságát teszi az értékek rangsorában az első helyre.

 

105. A zsidók csak akkor konzisztensek önmagukkal, ha a liberális demokrácia elveihez tartják magukat. Azért, mert eddigi tapasztalataink szerint az életbiztonságunkat, a félelemmentes és eredményes létezésünket csak a liberális közállapotok biztosították. Azért, mert intellektuális és erkölcsi kriticizmusunknak a formális demokrácia úgy-ahogy megfelel. Azért, mert a Tórából és a tradícióból, a zsidó történelem leckéiből következően: nekünk a személyek egyenrangúságának axiómájához ragaszkodnunk kell. Valójában csak egyenrangúságunkhoz képest lehetünk személyenként igazán különbözőek. Azért is kell a zsidóknak a liberális demokrácia, mert a kommunizmus instabil és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy a kezdetben nagy számban részt vevő zsidókat egyszer csak kitisztogatja, és táborba viszi. A zsidók, akik a sztálinista hatalom apparátusba beszálltak, balekok voltak. A sztálinizmus nélkülük is kiépült volna, így azonban buzgó eszközül használta őket. Ez a társaság nem a zsidóság javából került ki, a finomabbak, ha beszédültek is a pártvallásba, aránylag korán kiváltak belőle, de inkább bele sem keveredtek. Az is lehet, hogy az antifasisztaként választott kommunizmus egy későbbi szakaszban deportálja híveit. A kortársak nem sokat tudtak a kommunizmusról. Nem állt módjukban megfontolni, hogy ha a deportálás intézménye, vagyis személyek, esetleg egész népek erőszakos áttelepítésének az intézménye konzisztens az uralkodó ideológiával, akkor a zsidók veszélyben vannak, hol ilyen, hol meg amolyan minőségükkel. A zsidó csak abban a társadalomban van biztonságban, ahol senkit sem lehet deportálni, ahol a szabad polgár a normális. Ha a szabad polgár nem lehetséges, akkor a zsidó különösképpen veszélyeztetett.

 

106. A kicsinek leginkább attól kell őrizkednie, hogy kisszerű és kicsinyes legyen. Kis nép is viselkedhet nagylelkűen. Kis nemzetnek a csatlós szerep a rémálma, mert kísértő és veszélyes szerep. Kísértő, mert az erőviszonyok reális felmérését sejteti, továbbá mert a gyengébb fél helyzetét előnyökre váltja át, hűbéresként odatapadva a hűbérúrhoz. Veszélyes, mert a szerepbe bele lehet tanulni, olyannyira, hogy reflexszerűvé, mondhatni jellemmé válik. 1967–68 volt a Kádár-korszak fénypontja, a gazdasági reform elindításának az ideje. Már azt hittük, hogy kezdjük kihúzni magunkat. Izraellel megszakítani a diplomáciai viszonyt és a szovjet csapatokkal együtt bevonulni Csehszlovákiába – nem volt nagylelkű gesztus. Túlságos alkalmazkodás, idomulás, hasonulás a nagyhatalmi befolyáshoz, ez a kis nemzeti mintahiba. Olyan viselkedés, amely nem igazán úrra, nem is igazán szolgára vall, hanem valamire a kettő között, talán az ispánra, akit parancsolásra kineveznek, nem pedig megválasztanak, és aki emiatt a felsőbbséghez húz, nem az alája tartozó néphez. A helyi vezetőség hol a némethez idomult túlzással, hol meg az oroszhoz. És mindkét esetben még területi jóvátételt is remélt a farkcsóválástól. Ebben a stratégiában a kormányzatban szereplő zsidók is bőségesen benne voltak. Kezdett érlelődni, a reformista nemzeti közmegegyezés, a magyar elit pedig, keresztény és zsidó egyaránt, tisztelet a névvel könnyen felsorolható kivételeknek, engem beleértve hallgatott. Cinkosai voltunk tehát a kormányzatnak ebben a két igazolhatatlan cselekedetben. Emlékezetem szerint akkor lebecsültük ennek a két hibának a történelmi szimbolikáját. Tudjuk, hogy a kollektív erkölcsi ballépések az idővel nemhogy elsimulnának, de egyre kínosabbak, minél többet tudhatunk róluk, mert kiolvasható belőlük egy olyan latens nemzeti stratégia, amely eddig csak bajt hozott. A kisokos stratégia, amely rövid távú előnyökre pislog, és érettük képmutatóan bűnöket is elkövet, minden esetben irreális politikához, vereséghez, elmaradottsághoz vezetett. A kisokosság hosszús távon olyan, mint az eladósodás. Nehéz összegyűjteni egy nemzeti kulturális-erkölcsi tőkéjét, elveszíteni könnyebb. Lehet erkölcsileg is eladósodni.

 

107. Az Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolat egyoldalú felbontásával a Kádár-rendszer hivatalossága az itthon és a külföldön s ezen belül Izrael államban élő magyar zsidóságot árulta el. Hatvannyolc augusztusában a csehszlovákiai bevonulással megismételtük az 1940-es jugoszláviai bevonulás erkölcsi gesztusát. Csapataink csatlós szerepben bevonultak egy olyan szomszédos országba, amellyel előzően barátsági és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötöttünk.

Hogy ez a két árulás nem ütközött a maga idejében számottevő ellenállásba, mutatja, hogy milyen kevéssé szuverén volt a magyar civil társadalom akkoriban, ha létezett ilyen egyáltalán.

Az is lehet, hogy némelyeknél egyik esetben az antiszemitizmus, másik esetben az irredentizmus színezte a közönyt. Akkoriban volt olyan újnacionalista vélemény is, hogy majd az oroszok, ha elég lojálisak leszünk hozzájuk, talán megismétlik a bécsi döntéseket.

Ez a ravaszkodó, minden erkölcsi hibát és hazugságot igazoló kisnemzeti túlélés-stratégia, ami a Kádár-rendszer egészének fenntartója volt, a kisebbik rossz vállalása, a gyarapodás ellentételéül a kiengesztelődés a valósággal, az ahogy lehet – tényleges korrespondenciában volt a korabeli magyar társadalom mértékadó többségével.

Nem lett volna muszáj a Kádár-rezsimnek annyi embert kivégeztetnie. Prágában és Varsóban a demokratikus kísérletek leveretése után – nem volt akasztás.

 

108. Nyomasztóan hatott a magyar zsidó közösségre a Kádár-kormányzat hivatalos részvétele a keleti tömb anticionista propagandájában, amely esetenként alig burkoltan antiszemita is volt. Kínos emlék, hogy ebben az anticionista propagandakampányban zsidó újságírók is közreműködtek, s készséggel megfogalmazták Izrael-ellenes, egyoldalúan arabpárti kommentárjaikat.

És emlékeztessünk arra a politikai és anyagi támogatásra, (fegyverekre és kiképzőtáborokra), amelyben a magyar kormányzat az Izrael elleni harci akciókat támogatta, megbélyegezve a békét kötő Egyiptomot és ünnepelve az engesztelhetetleneket, akik hivatalos okmányaikban Izrael állam megsemmisítését tűzték ki elsőrendű céljuk gyanánt. Amíg Arafat a napokban a maga nevében vissza nem vonta a palesztin parlament Chartájának azt a tételét, amely szerint a cionista entitásnak a Közel-Keletről el kell tűnnie, ami még nem jelenti az egész palesztin vezetőség álláspontváltozását, addig a magyar külpolitika egyszer sem emelte fel a szavát ez ellen a Charta ellen, és kritikátlan szövetségese volt a PFSZ-nek, legfeljebb azon szomorkodva, hogy még az El Fatah különböző frakciói is egymást gyilkolják, ahelyett hogy minden erejüket a közös ellenség ellen fordítanák.

A judaizmus és a cionista eszme ismertetése, tanítása politikai kihágás volt, elegendő ok a politikai rendőrség akcióihoz. Illett hallgatni arról, hogy valaki zsidó, voltak visszataszító eufemizmusok helyette: a nácizmus üldözöttei, végső esetben: zsidó származású. Mintha az még hagyján volna, hogy valaki zsidó származású, de az már mégsem volna rendjén, hogy valaki felnőtt fejjel is zsidó.

Felkínálták a részvételt a közmegegyezés látszatában; lehetett bekapcsolódni a Kádár-korszak simulékonyan szókimondó és hallgató elitjébe, lehetett elfogadni a díjakat, a kegyajándékokat, de a kényes dolgokról hallgatni kellett, pontosan kimérve a határokat. Zsidó írók nem mondták magukról, hogy ők zsidók. Már nem a munkásosztályba stilizálták át magukat, hanem a keresztény középosztályba.

 

109. Sok fiatalabb, tehát a háború után születet zsidó nő és férfi vagy nem is tudta magáról, hogy zsidó, vagy ha tudta, azzal a szülői kommentárral, hogy az nem számít. Később ezek a fiatalok összebarátkoztak más hasonló fiatalokkal, akiknek ez ugyancsak nem számít.

Együttesen a nagy nehezen észrevették, hogy az istenmegszólítás közvetlensége és a kritikai-ironikus kívülállás, ez az igen zsidós paradoxon közel áll hozzájuk, és nemcsak azért, mert ez a belülálló-kívülállás a modern európai kultúrfejlődésnek lényeges kreatív eleme volt.

El kellett gondolkozni zsidó szerzők művein, amelyekben a zsidó szó elő sem fordul, de egészükben mégis zsidó identitásreflexiókként is olvashatók. Miért ne tudná az ezredforduló felé utazva egy cenzúratörő nemzedék kocsija elé fogni szerteágaskodó identitásait?

 

110. Új helyzet állt elő. Valószínűleg erre vártunk. Magamról elmondhatom, hogy én ezt akartam: az igazság óráját, amikor sorban minden kimondatik. Mikor az önfenntartásnak nem előföltétele a nyúlós őszintétlenség.

Lesz-e itt demokrácia, ha eddig nem volt? Én azt gondolom, hogy igen. Mindenütt el kellett valamikor kezdeni. Igen, azt hiszem, át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Az a benyomásom, hogy a cenzúra oszlásával bekövetkezik egy stiláris fordulat is. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a szőnyeg alá beseprés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása.

Keresztények is, zsidók is hajlanak arra az önámításra, hogy ők mindig csak naiv áldozatok, a történés szenvedő részesei; sohasem kezdeményezők, csak reagálók; ennélfogva fel is vannak mentve minden erkölcsi felelősség alól. Lelkünk mélyén pedig mindannyian sejtjük, hogy egy egész közösség viseli a felelősség ódiumát, mindenki, aki a maga népének, társadalmának a viselkedését és beidegződését tanulja.

Mind a magyarság, mind a zsidóság hajlamos felszabadulási kísérletekre, de tény, hogy mindkettőtől régen megvonatott az állami függetlenség, és azért mind a kettő a szubordináció szerepében próbálta a nehéz időket túlélni.

 

111. Egy zsidózó fiatalember, mikor ezért kérdőre vonták, ezt mondta: „Ha van demokrácia, akkor szabad zsidózni is. Nem?” és ebben addig a határig, hogy nem uszít erőszakra a zsidók ellen, tulajdonképpen igaza is van. Eddig sem ez, sem az nem volt lehetséges: sem a vállalt különállás megfogalmazása, sem a zsidóval szembeni elutasítás.

A szorongósabbak társadalmi robbanásoktól tartanak, mert olyankor könnyű az utcán fegyverhez jutni, és sok zsidó nem kívánja ezt. Ki tudja, ki miért fog dörömbölni az előszobaajtón?

Tény, hogy Nyugat-Európában a zsidók nem érzik bizonytalanságban magukat, de a Rajnától keletre igen. A német és az osztrák újnáci szidalmak a zsidó temetőkben, a maradék zsidók eltávolítása húsz évvel ezelőtt Lengyelországból, Sztálin antiszemitizmusa után a mai orosz újfasisztáké jelzik, hogy Európa keleti térségein az antiszemitizmus a második világháborút követően is virulens maradt, nem véve ki ez alól akár az önmagát önérzetesen Közép-Európának nevező térséget sem.

 

112. A magyar zsidóknak akkor helyes itt maradniuk, ha lesz magyar alkotmányos demokrácia. Ha a demokratikus átalakulásnak, az európai társulásnak nincsen esélye, akkor a magyar zsidóknak sincsen esélye itt a Duna–Tisza vidékén. Akkor – a gyermekeink iránti felelősségünket átérezve – fel kellene számolnunk ezt a megmaradt szórványszigetet. Demokráciákban nincsen politikai antiszemitizmus, ha van is népi antiszemitizmus.

Hogy alakul a magyar demokrácia? Ebbe a jóakaratú és igazságszerető irányba? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak.

Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogják vinni innen a családjukat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni. Hisztérikusnak nevezem az olyan antiszemitát, aki minden bajban a zsidók keze művét látja.

A magyar zsidók annyira fogják otthon érezni magukat Magyarországon, amennyire módjukban áll itt, ahol születtek, szabad országban élni, amennyire meg tudnak állapodni mértékadó keresztény magyar honfitársaikkal az alkotmányos demokrácia filozófiájában és erkölcsében.

Ha különböző pártokhoz tartozó emberek magától értetődően kötelezőnek tartják magukra nézve a fair play, mondjuk magyarul, a becsületes játék erkölcsét és stílusát, akkor úgy érezhetnénk az utcán járva, hogy magunk között vagyunk.

 

113. Közkeletű igazság lesz-e, hogy az egykori illetékesek közreműködése a magyar zsidók nagy részének, hatszázezer embernek az elpusztításában, bűn volt. De vajon vállalhat-e magára hitelesen kollektív felelősséget egy őszinte ember?

Amikor egy közösséget vállalok, akkor legszívesebben a dicsőséget vállalom. De ha az erény hagyományát vállalom, nem kell-e akkor részesnek éreznem magamat a bűn hagyományában is? Mert hiszen az erény mindig a bűnnel való birkózásból születik, sohasem áll tisztán. Egy németnek nem lehet csak Goethét és Beethovent kimazsoláznia a német múltból, egy orosznak csak Puskint és Csehovot. A vállalás emlékezni akaró szenvedést is jelent. Megkapjuk a választott közösség egész múltját azzal a sok rémes alakkal egyetemben.

Mit vállaljak, ha két közösségbe születtem? Néha az egész poggyász ránk nehezedik. Nem lehetünk zsidóként sem csak áldozatok, annál is inkább, mivel a történelem számos zsidó tettet és tettest tart számon. Nincs bűntelen nép, csak erkölcsi tompaság van. Nem lehet a lelkünkre nehezedő teherként nem vállalnunk Rákosit és zsidó uszályát. Egy zsidónak szenvednie kell, ha izraeli katonák arab gyereket lőnek le.

 

114. Keresztény és zsidó magyarok – két erős identitás. Az egyik a dolgokat csak a magyarság szemszögéből nézi, a másik nem tud megfeledkezni arról, hogy zsidó. Nem tud úgy beolvadni, mint a német vagy a szlovák. Lehetetlen, hogy ne legyen kettős identitása. Lehetetlen, hogy ne legyen többé vagy kevésbé szolidáris a világon szerteszét élő zsidókkal.

A támadó beszédektől a mészárlásig vezető utat a zsidó el tudja képzelni. A magyar sem bír megfeledkezni a nemzethalál rémlátomásáról. Két sértődős, kényes, sötéten látásra hajló alkat. Vereséghalmozók, gyásznapokra, kivégzésekre emlékezők. A város pusztulása, az ország megszállása, szeretteink elégetése, az elgázosított szülők, feleségek és gyerekek nem feledhetők.

Itt a veszteség csinál közösséget, sokat költünk a halál emlékére, a sírköveink fanasztikusabbak, a temetőink meghittebbek, mint a nyugati temetők. Tudunk-e legalább a halottak fölött kezet nyújtani egymásnak? Ha már őket nem tudtuk megtartani, legalább az emléküket tartsuk meg.

A zsidó többet bírálgat, okoskodik, radikálisabb, de a szellemi sietségből nagy bolondságok is tudnak kisülni. A két igazi magyar forradalomban, 1848-ban és 1956-ban összetalálkozott a két közösség, egy részük együtt csinálta. Bizakodó kedvünkben mondhatnánk: furcsa, idegenkedő-vonzódó kapcsolat. Mintha kiegészítenék egymást.

A magyar értelmiségi kultúrában a keresztény és a zsidó magyarok egymáshoz való viszonya az egyik legérdekesebb kérdés. Ez a viszony most megint tisztázódhat vagy meggörcsösödhet. Előbb a közeledő kíváncsiság, szívélyességre készülődés, majd hirtelen valami sértett begombolkozás, bántódások tartós fölemlegetése. Két kisebesedett öntudatú nép, szeretnék büszkébben nézni a múltjukat, de ez nem könnyű. Mindenesetre úgy látom, hogy ezt a legfrissebb és intellektuálisan a legérdekesebb forradalmat, ami most bennünk, körülöttünk zajlik, ismét csak együtt csináljuk.

 

115. A magyar zsidóság tartós érdekeivel ellentétes minden antidemokratikus antikommunizmus, minden bosszú vezérelte jobboldaliság. Ha a magyar középosztály számottevő része valamilyen okból mégsem akarná a liberális demokráciát, akkor nem maradna számára más, mint valami periferikus elegy a nacionalizmusból és a kommunizmusból, valami nacionálkommunista felsőbbségi állam, a maga sajátos ízlésű paternalizmusával.

A liberális demokrácia logikai antitézise valamilyen diszkrimináló autoritárius rendszer, amely megakadályozza a magyar nemzetet abban, hogy Európába integrálódjék.

A demokratikus világközvélemény Magyarországon is demokráciát akar, és ez minden tekintetben tartós érdeke ennek az országnak is. Most mintegy ajtó nyílik a magyar nemzet előtt, amelynek a zsidó kisebbség is része, hogy egy helyes lépést megtegyen a nyugati ésszerűség irányában.

Ebben a magyar zsidók semmivel sem kevésbé érdekeltek, mint a magyar keresztények. Most igen sok erőnek érdeke, hogy Magyarországon legyen demokratikus politikai kultúra, mert az teszi csak lehetővé a koherens értékrendet és a személyes kibontakozást.

 

116. Voltak és vannak demokraták ebben az országban mind a keresztény, mind a zsidó magyarok között, de nem ez volt a többség. A többség kisebb-nagyobb kollaborációval megpróbálta átvészelni a folyamatosan nehéz időket. És volt még egy olyan kisebbség is, amely elkötelezte magát valami olyan politikai gondolkodásban, amely hangsúlyozottan tagadta a liberális demokrácia értékeit. Két csőd kíséri ezt a két extremizmust. A jobboldali kilengés a második világháborús vereséget és Trianon megújítását eredményezte rossz állapotú nemzeti öntudattal, a baloldali extremizmus újabb negyven év félelmet, veszteglést és leromlást.

A demokratikus átalakulás keresztény és zsidó magyaroknak társadalmi és nemzeti érdeke. Nincsen személyi szabadság, jogbiztonság és civilizált érintkezés a polgárok között alkotmányos demokrácia nélkül. Minden jel szerint az államok és rendszerek belső stabilitásának is ez a feltétele. A szomszédos országokban a magyar kisebbségeknek csak az alkotmányos demokrácia biztosít személyes és közösségi autonómiát, valamint szabad érintkezést az anyaországi magyarokkal. A magyaroknak nemzeti-társadalmi érdeke a demokratizáció felgyorsítása a közép-európai térségben. Magyarország alkalmasnak látszik az aktív közvetítő, a kezdeményező, az élesztő szerepére.

 

117. A zsidók érdekeltek az egész világon az alkotmányos demokrácia kiépülésében, az egyetemes emberi jogok egységokmányának érvényesítésében. Ha zsidók ezzel ellentétes gyakorlatot folytatnak, akkor az ellentétben áll a zsidóság történelmi érdekeivel.

Izraelben a zsidók ugyancsak szemben állnak egy alapvető opcióval, a nacionalista és a demokratikus prioritás válaszútján. Mit választanak: a megszállt területeket vagy a demokráciát? Ha megtartják a megszállt területeket, akkor nem tudják megtartani a demokrácia szellemét, akkor folyamatosan gyakorolniuk kell az arabokkal szembeni emberi jogsértéseket. Akkor az izraeli társadalom a kritikus határon túl is militarizálódni fog. Akkor az izraeli kultúrában uralkodó lesz az elszigeteltség reakciójaképpen a sértett neheztelés, ami az alkotó képzeletet lehúzza.

A nacionalista-autoritárius opció magával hozza a cenzúrát, hiszen befelé ideologisztikusan igazolni kell a szembehelyezkedést a világközvéleménnyel és az amerikai támogatókkal. Ha az izraeli politikai osztály a nemzeti önvédelem expanzív stratégiáját túlságosan is tartósan elébe helyezné a demokráciának, akkor megnehezednék a zsidó öntudat helyzete a világban.

 

118. Az asszimiláció legfőbb gesztusa: a helyi értékek kritikátlan elfogadása. Lojális alkalmazkodás a nemzeti köztudat uralkodó előítéleteihez, ez volt a hagyományos asszimiláció hibája. Ez vezetett az antiszemita kivetéshez: „Nem! Nem igaz, hogy egy vagytok velünk!” A hamis azonosulás – mind keresztény, mind zsidó részről – elfogadott követelmény volt. Legyetek egészen magyarok, mondták a szabadelvű befogadók. Egészen magyarok vagyunk, pihegték a frissen befogadottak. Az előbbiek hamisságot kértek, és hamisságot kaptak. Az utóbbiak hamisságot ígértek, és hamisságot adtak. Megvolt mindkét félben a jóakarat. De az egyezség tartalma lehetetlen volt.

Meggondolkoztató, hogy ez a felállás mind a mai napig megismétlődik, van keresztény magyar, aki teljes asszimilációt igényel a zsidók részéről, és van zsidó magyar, aki önmagában felszámolni kívánja a zsidóságot, a keresztényeknek teljes asszimilációt ígérve. Megvan tehát még az irodalomban is az igény és a készség a hamis paktum felújítására.

 

119. Tegyük világossá az értékeinket. Az önelvállalás és az öneltagadás erkölcsi ellentétpárjáról van szó. Az öneltagadás az önmegtagadás gyengébb fokozata. Az öneltagadás inkább szembe nem nézés, téves önismeret, politikus önmeghatározás, ki nem mondás, megkerülés, elfeledtetés.

A zsidó, aki teljes asszimilációt ígér – hazudik. Ígéretét nem fogja tudni megtartani. Ha erőszakot is követ el magán, ha bele is esik a zsidó antiszemitizmus, a zsidó öngyűlölet hibájába, amivel együtt jár, hogy tagadnia kell minden szolidaritást a helyi zsidó közösség és a világzsidóság iránt, akkor sem fogja tudni sohasem elfelejteni a zsidó nézőszöget a dolgokra.

Az asszimiláció ígérete magában foglalja az antiszemitizmushoz való adaptációt is. Keresztény részről pedig az asszimiláció követelése folytatása a középkori keresztény antiszemitizmusnak, amely a zsidóktól önmegtagadást, kitérést követelt.

A nemzeti kultúrába való asszimiláció igénye változatlanul a kitérés vagy még inkább a megtérés igénye. Ezúttal azonban nem vallási, hanem nemzeti-világi megfogalmazásban a népi-etnikai fogalomként használt nemzetbe. Ez lehetetlen. Ezt kívánni is, ígérni is értelmetlenség.

Ezzel szemben lehetséges a magyar zsidó közösség integrációja a magyar nemzetbe, mint nyelvi, kulturális, politikai és területi közösségbe, az alkotmányos-demokratikus értékrend tulajdonosának az önérzetébe.

Persze az is lehetséges, hogy a magyar keresztények és zsidók valahogy úgy egyeznek ki egymással, hogy kölcsönösen felelőtlen áldozatokká stilizálják át magukat, meghosszabbítva a felelőtlenség korszakát az egész kommunizmus történetével, mind a mai napig érően, és ezáltal mintegy erkölcsi újszülöttekké átlényegülve kölcsönös szemhunyorítással.

 

120. Mindenesetre kettőnek kell lennünk, és meg kell különböztetnünk magunkat egymástól ahhoz, hogy őszinte egyezségre juthassunk. Híd csak ott lehet, ahol két part van. Régóta együtt élünk, azonosak vagyunk, és nem azonosak. Ebben voltaképpen érdekességet is találhatnánk.

Bizonyára azért folytatjuk ezt a feszült együttélést, mert túl minden csalódáson, még találunk értéket, meghittséget vagy akár erotikus vonzóerőt egymásban, sok mindent, ami nélkül a szívós kapcsolatok elgondolhatatlanok.

Sok a kimondatlan, és nem is muszáj mindent kimondani. Íme, eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözésünket, már csak azért is, hogy inkább csak kellemes meglepetéseket tudjunk egymásnak okozni az őszinteségünkkel, mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös.

 

121. Van egy ország, ahova a zsidók odamehetnek, ha minden kötél szakad. Van egy darab föld, ahol azonnal teljes jogú állampolgárok lehetnek. Megvalósult az ország, vannak intézményei, politikusai, konfliktusai. Emberi és gyarló, sokban hasonlít a többi nép országára. De az öncenzúrának és különösképpen a zsidó öncenzúrának ott vége van. Minden izraeli állampolgárnak módjában áll az izraeli nemzet öntudatos tagjaként viselkedni, bárhol helyezkedjék is el a széles politikai színskálán. Az élet egyáltalán nem könnyű, de olyan kérdéssel nem kell többé szembesülnie, hogy mennyire célirányos álcáznia magát.

 

122. De hát az embernek megvannak a maga határai. Olyan szépen azért nem sikerült a dolog. Az ország lakva volt. Nem nagyon sűrűn, de sűrűsödően. Az európai zsidó, megszabadulva a keresztény antiszemitizmustól, ott van a jórészt szemita arab-iszlám antijudaizmus, még inkább anticionizmus kellős közepén, egy népbe szorulva a keleti zsidókkal egy mindinkább közel-keleti országban, ahol a zsidók önmagukkal szembesülnek. Azzal, ami kialakult és van. Inkább azzal, amit csinálnak, és nem elsősorban a fantomképükkel.

 

123. Ha vállalom a zsidó azonosságot, miért nem vagyok cionista? Diaszpóra-zsidóként vállalom, aki, többek között, egy időre még Jeruzsálembe is költözhet, de ideje nagyobb részét már inkább Budapesten, magyarul beszélgetve fogja eltölteni.

Azt hiszem, van különböző nyelveken, különböző nemzeti kultúrákban föltalálhatóan és közös nevezőre hozhatóan egy modern zsidó kultúra, nem héber és nem jiddis nyelvű, inkább világi, mint vallásos. Van nemzetközi zsidó kultúra, amely csak spirituális szálakon kapcsolódik a zsidó hagyományhoz.

A sokszor emlegetett zsidó írók, gondolkodók, tudósok művei úgy is értelmezhetőek, mint identitásreflexiók, válaszok a zsidóságra mint kihívásra, stilizált önarcképek.

Auschwitz után már csak sokk és stupor volt megfeledkezni arról, hogy zsidók vagyunk. Ha a lényeget tudod, mellőzheted a szertartást.

Ha elfogadod önmagadat másnak, akkor a többieket is elfogadod másnak. Akkor felismered az egyéni közvetítések szentségét. Csak ha elfogadod magadban a zsidót, csak akkor tudod elfogadni magadban és körülötted a keresztényt, a magyart, a közép-európait és a föld lakóját.

Itt csak egy kombinációt említettem, végtelen számú kombináció létezik. Aki zsidónak születik, maradjon meg annak, de értse meg a többi vallást. A megértés hitelesebb találkozás, mint az áttérés.

 

124. Hogy egy francia, egy lengyel, egy orosz vagy egy magyar zsidó minek tekinti inkább magát, zsidónak-e vagy franciának, lengyelnek, orosznak vagy magyarnak vagy valami egészen másnak? Függjön ennek a kérdésnek az eldöntése a kérdéses személytől magától, ne pedig mástól. Valószínű, hogy élete különböző korszakaiban inogni fog a belső mérleg.

Mindenki az, aminek érzi magát. Nem vagyok én senkinek sem a bírája, hogy eldöntsem, eléggé albán vagy eléggé belga-e. Azt már inkább el tudom dönteni, hogy bölcs-e vagy balga-e.

Nem nagyon érdekel, hogy mások szerint eléggé magyar vagy eléggé zsidó vagyok-e.

Úgy látom, hogy továbbra is van egy nem asszimiláns, de nem is ortodox, nem is elzárkózó és nem is cionista zsidó mentalitás Izraelen kívül sok országban.

Magyar vagyok és zsidó vagyok, ez már így alakult. Eszembe sem jut egyik részemet igazinak, a másikat nem igazinak tartani. Szétboncolni sem akarom, nem is tudnám őket.

A Távol-Keletről nézve valószínűleg zsidó-keresztény vagyok. Magyar, zsidó, európai? Colorado Springsben gépelem ezeket a sorokat 1988 augusztusában, a kora nyári szünidőt Budapesten töltöttem, otthon mozgalmasabb, itt nyugalmasabb. Itt van mind a négy gyerekem; a munka, köszönöm, megy.

Most nem bánom, hogy itt olvasom a Magyar Nemzet című napilapot. Nekem eddig inkább az volt a benyomásom, hogy az emberek túlnyomó többsége a feje búbjáig benne ül a saját kultúrájában, amivel együtt járnak a hely sztereotípiái. A gondolkodás nem nélkülözheti az időnkénti eltávolodást eredeti környezetünktől.

 

125. Radikálisok között mérsékelt voltam, mérsékeltek között radikális, magyarok között világpolgár, a nagyvilágban magyar, polgárok között marginális, a marginálisok között polgár.

Nem a többieket akartam bosszantani, hanem inkább azt a valami mást védelmeztem, ami azonkívül is vagyok, mint amiben velük egy.

Erkölcsi dolgomnak tartom védelmezni azt a nagyobb tartományt, amely minden közösségtudatból kimarad, még a szerelemből is.

Amikor még voltak pártok, mindegyiknek a szövegében találtam valami értelmeset. Baloldaliak között a jobboldal kérdésfölvetését érzem egyre jogosultabbnak, jobboldaliak között a baloldalét.

A harcos közösségtudatok az emberi valóság tekintélyes részét száműzik. Ahol száműzetés van, én a száműzöttekkel vagyok. Író megengedheti magának ezt az álláspontot, politikus nem. Neki csinálnia vagy színlelnie kell a többségi álláspontot.

Mihelyt politikai a diskurzus, a beszélő lelki szeme előtt ott lebeg mérce gyanánt az uralkodó erkölcsi többség konszenzusa. Tudnia kell, hogy mennyire távolodhat el attól. A politikai beszédnek nemcsak a többségi Mi-re kell hivatkoznia, de rosszallania is kell a rosszak kisebbségét. Lehetnek ezek a rosszak radikálisok vagy konzervatívok, ha van egy Mi, akkor kell, hogy legyen egy Ők is, akikre görbe szemmel nézünk. Valahonnan őket kirekesztjük.

Egy sokaságot, nem személyeket, en bloc. Ha másból nem, akkor az erkölcsi tiszteletreméltóságból rekesztjük ki őket.

 

126. Az emberben levő magasabbrendűt a meghatározatlannal azonosítom. Férfi? Miért nem nő? Felnőtt? Miért nem gyerek? Fehér bőrű? Miért nem színes? Európai? Miért nem óceániai? Zsidó? Miért nem buddhista? Író? Miért nem szakács? Hogy az vagyok, ami vagyok, se nem szégyen, se nem dicsőség. A tölgyfa nem lehet bükkfa. Hencegjen azzal, hogy nem bükk?

 

127. Jólesik fölfedezni, hogy azzal is megértjük egymást, aki nagyon különbözik tőlünk. Egy szerető, akinek alig értem a nyelvét, egy ókori kínai filozófus, egy ausztrál kikötőmunkás kézfogása egy tengerparti kocsmában, egy öreg néger szaxofonos mosolya. Az a legjobb bennünk, ami túlhatol rajtunk, és eljut a másik emberhez. A szóbeli és a szótalan megértés, amely átmegy a határokon.

 

128. Közléseim nagyobb része kevés embernek szól, esetleg csak egynek. Jól aludtál? Ízlik? Mikor jössz haza? Akarjam, hogy a gondolkodásom csakis a baráti körömé, a családomé legyen? Maradjak szigorúan csak budapesti elme? Így is éppen eléggé az vagyok. Más városokban is mindig az én budapesti történeteimmel hozakodom elő.

Még ha szeretném, akkor sem tudnám átugorni az árnyékomat. Viszem az atyafiságot, a szomszédokat a legkalandosabb portyára is. A földobott kő arra legyen büszke, hogy milyen magasra repül, és nem arra, hogy a földre visszaesik.

Mondatok a zsidó–keresztény megbékélésről

129. A Biblia egy istenalkotó nép sok szerzős irodalma. Nagy egyéniségek hívják magukkal a hallgatót, az olvasót, átszellemülten hirdetnek a sokaságnak, s amikor egyedül maradnak, mind párbeszédet folytat az egyetlen istennel, de egyik sem azonos vele. Egyik ilyen, másik olyan, mind esendő, mint az írók általában, auktorok elbeszélését olvassuk rendkívüli alakokról és tapasztalatokról.

A vallást sérthetetlen hagyománynak tekintő zsidó és keresztény fundamentalizmus annyiban egymás szövetségese, hogy nem lehetséges közöttük valódi dialógus, s ennyiben rokonai az iszlám, sőt a kommunista fundamentalizmusoknak is.

Ha ez a két vallás élni akar, számot kell, hogy vessen a bibliai idők óta lefolyt kétezer évvel, mindazzal, amit az emberek azóta tettek és írtak. Mind a kettő számot kell, hogy vessen egy harmadik szellemi autoritással, a széles értelemben vett világirodalommal, amelyen belül a centralista hierarchia elgondolhatatlan.

Mind a bibliai, mind a talmudi, mind a rabbinikus időkben volt zsidó pluralizmus, s van is, ha az elmúlt két évszázad zsidó szerzőinek szövegeit olvassuk. Lett keresztény pluralizmus is, ha sok harcba került is, de a felvilágosodás kora óta kialakult a keresztény vallások aránylag türelmes együttélése. Bizonyos, hogy a politikai kereszténység legfontosabb irányzata, a kereszténydemokrácia is kötelezőnek tartja magára nézve a pluralizmus értékét.

Az idősebb és az újabb testvér kézen fogva körülnéz a bolygón, és észleli, hogy egyre többen vannak körülöttük mások, akik ugyanúgy hisznek vagy nem hisznek az ő hitükben, mint a zsidó-keresztények. Csak az emberiség egynegyede él a zsidó-keresztény hagyományban; eljött a globális, mindenoldalú vallási társalgás ideje. A konverzáció nem igényeli a konverziót, a megtérést; mindenki marad, ami; csak jobban érti a másikat.

 

130. Ember és isten viszonya mindig dráma marad. Az ember magasabb támaszt keres, és hiszi a bizonyosság óráiban, hogy talált is, de aztán jönnek másfajta órák, amelyekben nem látszik szükségesnek isten és a létezés elválasztása egymástól.

A zsidó nem emel maga fölé emberré vált istent, istenné vált embert, számot vet azzal, hogy a tanítók hallani vélik isten szavát, meghallgatja őket, de a legmagasabb helyre az ünnepet teszi, a családi élet megszentelését.

Van, akinek isten benne van a létezésében, minden cselekedetében, tehát nem kíván róla külön beszélni. Vele beszél, avagy a lelkiismeretével? Kérleli: ne hagyj el; keserüli: miért hagytál el engem? Isten és ember viszonya, amelyet halandóságunk tesz drámaivá, személyes és szemérmes ügy, nem igazán sok köze van azokhoz, akik hiábavalóan, iparszerűen veszik a szájukra a nevét.

 

131. Most, hogy a szocialista államkultúra összedőlt, sokan keresnek valami egyszerűsített fogódzót és valami egyszerű ellentétet. Aki csak az imént fedezte fel magában a keresztényt, holnap már szívesen tesz hellyel-közzel antiszemita megjegyzéseket. Legújabban a vallási tekintély jön az állami tekintély helyébe, és a bizonytalan ember beburkolózik a vallásos nyelvezetbe. Templomból a pártba, a pártból a templomba.

Gyanakszom azokra, akik nagy hirtelenében fölcserélik a szocialista frázist a vallásos frázisra. Türelmetlen államkultúra után visszakanyarodnak a vallási türelmetlenséghez.

Van egy tekintélytisztelő, egykönyvű, fundamentalista személyiségalkat, amely egyúttal vallásos-kegyesen óhajtja vetélytársát lebunkózni. Tartuffe tegnap még marxista-leninista volt. És ma?

 

132. Tisztán látó zsidók és keresztények szemében a megváltás nincsen befejezve. Nem vagyunk megszabadítva a csapásoktól, az emberi gonoszságtól. Ezzel szemben minden egyes jó cselekedet egy morzsa megváltás. Megváltás? Feloldozás. Kiengesztelődés. Megbékélés. Elnyugvás. Végtelen álom. Kiszabadulás az emberi mivoltunkhoz tartozó kínlódásainkból. „Megváltás volt számára a halál.”

 

133. Ahhoz, hogy embereket meg lehessen égetni, ahhoz olyan intézmények kellenek, amelyek a gyilkolással szellemileg jóban vannak, ám ezt zavaros beszéddel leplezik.

A fiatalabb és az idősebb testvér között mindig lesz súrlódás, féltékenység. Megbékélés – egymás megtanulása. De milyen pozícióból? Nem két szellemi lövészárokból, mivelhogy nem vagyunk mindenestül keresztények, illetve zsidók, hanem itt- és most-létünkből.

Itt állunk többé-kevésbé elvilágiasodott keresztény és zsidó magyarok, európaiak, zömünkben nem nagyon vallásosak, és okosabbat, mint az emberi személyek politikai egyenjogúsága és erkölcsi-metafizikai egyenrangúsága, nem tudunk kitalálni. Az alapvető emberi jogok eszméje többé-kevésbé kiengeszteli a keresztényeket és a zsidókat egymással, valamint az összes többi emberrel.

 

134. Az ember leírásához sokkal több szó kell, mint az, hogy zsidó vagy keresztény. Óvakodnunk kell ismét az elvont fellengzősségtől. Most újra fennáll egy őszintétlen fordulat lehetősége: egy hitszerű baloldaliság után egy hitszerű jobboldaliság. Kötelező ateizmus után kötelező vallásosság. Egyik is, másik is a lelkiismereti szabadság sérelme. Vallás és politika összemismásolásából semmi jó nem jön ki. Ha nem választjuk külön ezt a két emberi dimenziót, akkor ismét összezavarjuk a politikai fogalmakat és lemondunk a szabatos beszédről.

A dialógus görcstelenít, a felek kihívása újraélni és személyesen megkölteni önmagukban vallásuk szellemét. Lelkiismereti szabadságát az ember nem rendelheti alá semmilyen emberi intézménynek, sem államnak, sem egyháznak. Európai tapasztalat, hogy az emberi személy méltósága legyőzhetetlen értéknek bizonyult.

Margináliák a tízparancsolathoz

135. Zsidók, keresztények, mohamedánok – az emberiségnek közel a fele – szentnek tartják azt a tíz erkölcsi parancsot, amelyet az írás szerint isten közölt a néppel, igénybe véve a hozzá közel álló Mózes tolmácsolását. Isten és a nép között a frigytábla a szövetség tartalma és ára.

A népnek ez a tíz parancsolat mond valamit, zavarja a megszegésében, bűntudatba és vezeklésbe ragadja, képmutatásra gerjeszti, de el nem bocsátja. Megsebzi az ártatlanságát.

Morális lény az, aki a jó és a rossz tudásával cselekszi akár a jót, akár a rosszat. Mihelyt vállalta a tíz parancsolatot, mint feltétlen szabályt, az ember vállalta a bűnt, és ezt a köztes bolyongást a tudatlanság és az isteni hívás között. Cselekedete egyszersmind döntés is, amelyért a megnevezhetetlen autoritásnak személyes felelősséggel tartozik.

 

136. Tiszteld a szüleidet. Ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne törj házasságot, ne irigykedj. Vagyis ne tégy a másiknak olyat, amit magadnak nem kívánsz, ezt parancsolta a hang a népnek, amely alkalmasint tiszteletlen volt a szüleivel, ölt, lopott, hazudott, házasságot tört és irigykedett. De a szó beleégette magát a nép emlékezetébe.

„És közelebb jöttetek és álltatok a hegy alján, és a hegy tűzben lángolt az ég szívéig sötétség, felhő és sűrű köd alatt.”

És akik ott álltak azt hallották: én az örökkévaló vagyok, a Te istened.

Az örök hatalom megszólít, isten jön az emberhez, de láthatatlan marad és nem akarja, hogy lássák. Ha láthatnánk, akkor ábrázolhatnánk, és e képeket istenítve könnyű alkut köthetnénk az abszolút parancsokkal és tilalmakkal.

A javaslat nem kínál középutat ölés és nem ölés, lopás és nem lopás, hamis és igaz tanúságtétel között, nem mérsékelt parancs. A tudás, ahonnan a tíz ige jön, értesült már arról, hogy az emberek miket művelnek, de a mércét nem a gyarlóságukhoz igazítja. Súlyos törvényeket ad, megtartó törvényeket. Ez a legegyszerűbb tanítás: a másik ember kímélete, amiben a föld lakói egyet tudnak érteni.

A tíz ige nem kíván semmi különöset, csak olyan tiszteletet a másik ember iránt, hogy az emberek – mint nép, mint társadalom, mint emberiség – együtt tudjanak élni egymással.

Isten szavak, szövegemlékek közvetítésével beszállásolja magát az egyén öntudatába, mert a Te lehet a magányos halandó és lehet a nép, amely e törvény által köt szövetséget az egyetlen és örök hatalommal, hogy hosszú életű lehessen a Földön.

 

137. Mózes segít, ő a tolmács, ő az, aki legközelebb merészkedik a tűzben szóló hanghoz, aki így mutatkozik be: vagyok, aki vagyok. Az örök hatalom az, aki, az isteni másik, az egyetlen Te.

Mózes létrehozza a dialógust, amely aztán csak megy valahogy. Ő is, a próféták is gyarló emberek. Gyarló emberek dialógusa egy féltve őrködő, voltaképpen gyarló istennel. A dialógus föltételezi a kölcsönös gyarlóságot, a szerelem a féltékenységet.

Isten és ember között, végtelen és véges között a feszültség örök, a szövetség feltételes. A szerződés érvénye feltételezi annak kétoldalú megtartását. A feszültséghez hozzátartozik Isten vád alá helyezése, ha az elvadult történés szerződésszegésként értelmezhető.

Túlzott? Nem figyelt oda? Bizonyos tények után a meghökkent embernek nincs kalauza. A huszadik századi öldöklés-tömkeleg után, amelynek gyilkosai mind úgy képzelték, hogy ők jó hazafiak, van-e még értelme ennek a két szónak, hogy ne ölj? Kit köt ez? Istent? Embert? Senkit se?

Meglátni a másik emberben az örökkévaló egy másik képmását, önmagunk tükörképét tehát, amelynek nem illik olyasvalamit tennünk, amit mi magunk rossz néven vennénk tőle, mert ugye nem szeretnénk, ha megölne, meglopna, megrágalmazna, elszeretné a feleségünket és folyvást irigykedne ránk: a maga erkölcsi minimalizmusával így hangzik a lehetséges népi erkölcs alapja. Ez a szolidaritásnak az a minimuma, ami a megmaradás feltétele. Mint láttuk, nem teljesen üzembiztos feltétele.

A mózesi tíz ige az a transzkulturális minimum, az a hordozható erkölcsi üzenet, amelyet nem kerülhetsz meg, és ami más néven, más fogalmazásban minden kultúrában fölmerül. A másik ember respektusa, igen, ez a tanítás lényege. A többi csak kommentár.

Sabbati Zevi – Messiás? Szélhámos? Művész?¹

138. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy Isten szólal meg bennük, hogy általuk egy magasabb szellem gondolkozik. Én nem vagyok én, én több vagyok, mint én. Én, ha kinyitom a számat, égi hatóság szól hozzátok, kérlek, tiszteljetek és szeressetek. Nem volt könnyű gyerekkorom, és sokszor vagyok szomorú. Néha azonban mi egyéb lennék, mint maga a szent lámpa. Ilyen okoskodás a rajongó-búskomor féleszűek körében gyakoribb, mint az átlagnépességben.

Van közöttük egy szmirnai polgár, mediterrán, európai utas, eléggé tudós, jó énekes színész, rögtönző szürrealista játékmester, aki megrendezi a nagy menyegzőt, és a boldogságtól zokogva táncol a menyasszonyával – egy tóratekerccsel. Szűzen vészel át két házasságot, nem nyúl derék hitveseihez, akikhez a hagyomány hozzájuttatta, sem az elsőhöz, sem a másodikhoz, válnak, s életében először egy vizionáló kurvával ölelkezik, aki messziről felismerte benne, Sabbatai Zeviben a zsidók királyát.

Aztán képzeljük el, hogy a szegény lelkibeteg, akiről Scholem doktor azt mondja, hogy psychosis avagy neurosis maniaco-depressiva a kórisméje, egy jeles fiatal pszichiáterhez fordul (a lurianista kabalista lélekelemzési iskola hívéhez), a gázai Nátánhoz, ez meg leborul előtte, és azt mondja. „Te vagy a Messiás.”

Csoda-e, ha az ember elhiszi azt a sok szépet, amit mondanak neki? Különben jó esetben félbolondnak nézik. Inkább messiás, mint félbolond.

 

139. Mind Isten gyermekei vagyunk. És ki az, aki nem gondolja, hogy sokan vannak az elhívottak, de csak kevesen a választottak, s e kevesek egyike éppen ő, mondjuk éppen Sabbatai? Tartózkodó kabalisták szóltak bizonyos rejtőző, sőt olyannyira rejtett messiásokról, akikről sem mások, sem ők maguk nem tudták, hogy azok. Isten beérte azzal, hogy ő, egyedül ő tudja.

Ha meg az ember a várakozás korában él, mondjuk éppen 1666. előtt, az apokaliptikus fordulat küszöbén, amikor mindenki vár valamit, azt például, ha megérintette a kabala szelleme, hogy isten visszatérjen a világba, ahonnan visszahúzódott teret adva jó és rossz vitájának, a halálra ítélt emberinek.

 

140. Egy színházi tehetségnek pedig ekkoriban eszébe jut, hogy ne csak a nyakat szegő szablyaél pirosán csillanjon meg a rejtőző isten üzenete, ne csak a halálra szántak győzelmében vagy pusztulásában, hanem inkább jelentse magát barokkos-teátrálisan, zászlóvirágos gályákon, ünnepségek és akadémiák keretében. Jöjjön a nagy messiás-show?

Mit tud csinálni a messiás? Okosakat mondani? Azt a doktorokra hagyja. Harcolni? Azt a katonákra hagyja. Zsoltárokat énekel. A szövegről Nátán, az ifjú kabalista image-maker gondoskodik, Sabbatai mellett ő lesz Paulus. Nem utólag, hanem most. Mellette. Te ne sokat beszélj, inkább énekelj, majd én beszélek.

 

141. Gondolhatnánk, hogy a mániás-depressziós Sabbatai mellett Nátán a hideg stratéga. De nem gondoljuk ezt, mert vajon ő miért hitte, hogy a szultán meghódol majd, ha meglátja Sabbatai pompáját, ezt a szép nagy kövér embert, ezt a piros orcájú, ragyogó szeműt, az ő gondosan nyírt körszakállával, hogy a szultán, ha meghallja a mestert dalolni, leszáll a trónjáról, és odatessékeli Izrael házának királyát, és azt mondja, tessék, ülj te ide, mert jár neked ez a hely. Ez a fiatalember túlságosan el volt mélyedve a tanulmányaiban, és ezért alaposan túlértékelte a zsoltárok hatalmát. Hogy komoly tudósok, hajózásban, kereskedelemben, pénzügyekben járatos emberek, könyvszerzők és nyomdászok mind osztoztak Nátán illúziójában, az dicséri mindkettejük tehetségét. Jó pár voltak, Sabbatai és Nátán, a misztikus illuzionisták, a fellépéseik sikerültek. Ami jelzi, hogy a kortársaknak kellett ez a mutatvány, a levegőben benne volt, hogy most kell jönnie a csodának, a fordulatnak, valami várva várt váratlannak.

 

142. Komoly zsidó messianisztikus kísérlet eddig a Sabbatai Zevi-lázig nem volt, csak egy. Bar Kochbáé, kinek az oldalán ott volt a szellem embere, Rabbi Akiba. Ez volt a fegyveres fölkelés, a népi forradalom a birodalom ellen. Nem sikerült, megölték őket. Akiba kérte a felgyújtóit, időnként locsolják meg a tüzet, hogy égése tovább tartson, nem szeretné elhamarkodni az utolsó imát.

Megemlíthető a másik, a sikeres kísérlet, a názáreti disszidens esszénusé, egy korai tolsztojánusé. Ne állj ellen erőszakkal a gonosznak. Egy megátalkodott zsidó kereszthalállal áll helyt a szavaiért. Ezrével feszítették keresztre akkoriban a zsidó értelmiségieket. A mártírhalál mint a megváltás, a rabbié helyetted, egyszer s mindenkorra. Az áldozat áthárítódott Jézusra. A megváltás amúgy láthatatlan, ebben a földi országban nem lesz a tiéd, majd csak odaát.

 

143. A zsidók egy része nem találta kielégítőnek a hitet a másik ember kereszthalálában. Ők a fennmaradásban hittek, mert tudták, hogy az nem könnyű. Ezért az ő szimbólumuk a pátriárka, az idős férfi népes családdal, netán királysággal, az Énekek énekének érzékiségével és a Prédikátor irgalmatlan tisztánlátásával. Inkább a tapasztalt, mint a kezdő. Végül is Mózes, a törvényalkotó. Aki a népet papi néppé kívánja emelni azáltal, hogy elválasztja az istenit az emberitől, hogy elutasítja Istennek minden ember formájú ábrázolását. Ez az érzékenység elfogadhatatlan engedménynek tartotta a halott test istenítését. Megtörtént a skizma, elvált a két vallás, kölcsönös szerencsétlenségükre.

 

144. Miben bízhattak a zsidók, miután kiűzték őket Hispániából, és mészárolták őket ukrán–lengyen földön? A cionizmus akkoriban még nem tűnt fel, a jeruzsálemi zsidók szegények voltak, éppen Sabbatai mestert kérték, hogy menjen el pénzt gyűjteni az ő javukra a gazdag alexandriai zsidókhoz, majd a sabatajánusok vállalkozását is egy gazdag amszterdami zsidó tartja fenn. Alexandria és Amszterdam gazdag hely, Jeruzsálem szegény hely volt.

Fennállt a bajok sokasága mint tény, és fennállt az igény, hogy valaminek történnie kell. Valami nem fegyveres akciónak. A zsidók szükségét érezték valami új örömhírnek, az evangéliumi történet, a kereszthalálé, az áldozaté nem volt elég örvendetes nekik.

 

145. Akkor hát? Tegyünk úgy, mintha. Higgyük, hogy egy hippibanda tarka hajókon megszédíti a mediterráneumot? Higgyük, hogy mély értelmű mondásokkal, zsoltárokkal és ünnepségekkel, amelyek a szerelmi szabadságnak is helyt adnak, meg lehet indítani az uralkodók szívét? De vajon hitték-e? Komoly emberek hitték-e? Tény, hogy nagyon szerették volna hinni. Ez a sabatajánus kaland, ez volt a zsidóság nagy, groteszk delíriuma.

 

146. Na gyere, te híres, mondja a szultán Sabbatainak. A messiás kísérete abban a reményben száll partra, hogy a mester megtéríti a szultánt.

„Vagy fölveszed ezt a turbánt, vagy levágatom a fejedet, válassz!” Sabbatai fölvette a turbánt, és így járult a kapu előtt várakozó hívei elé.

Megverték, megköpdösték, faképnél hagyták, de nem mind. Volt, aki úgy értelmezte a történteket, hogy a szentnek át kell esnie az önmegtagadás bűnén, a halálos bűnön, a hitehagyáson, hogy megmenekítse magában az újrakezdés esélyét. A maradék hívek elfogadták a gyarló messiás gondolatát. Egy darabig.

 

147. Tragikomédia keres egy szerzőt. Scholem professzor, akit a zsidó misztika vonzott ugyan, inkább a tudós vagy akár a rabbinikus moralista szigorával nézi ezt a történetet a nagy barokk szélhámosságról, imposztorságról, amelynek egyszeri szépségét az adja, hogy annyian hittek benne.

Valószínűleg jó darabig nem jön több zsidó messiás. Ez az utolsó kísérlet is komikumba fulladt. Jobb lett volna a darab, ha Sabbatai levágatja a fejét?

Sabbatainak a turbán voltaképpen csak jelmez volt. Kedvelte a furcsa, színpompás öltözeteket, miért ne viselné – akár kedvességből – a muzulmánokét? De hát melyik fejfödő nem jelmez? Láttál már nem-jelmez kalapot?

A többiek persze kicsinyesek, de nem várhatják a mestertől, hogy Jézust utánozza! Ő különféle kalapokkal énekel, amikor énekelni van kedve, a közönség megvan, ő pedig még elhordozza egy darabig az irháját.

 

148. Nekem ez a kolléga tetszik. „Szegény barátom, kellett neked messiást játszanod?” Aztán meg azt mondom: „Jól tetted, hogy eljátszottad!” Majd pedig: „Az sem volt ostobaság, hogy a fejvesztés alternatíváját elhárítva még egy kis utóéletet szereztél magadnak.” Rokonszenvünknek ez a gyarlóság nem szab határt. Ez a szegény, beteg, de minden bizonnyal tehetséges bohóc volt az utolsó messiásunk.

 

149. Ez volt az utolsó vallási kísérlet, amely Izrael házának egészében sok embert az elragadtatás hangulatába bírt hozni. Aztán jöttek ugyan a cadikok, és jött doktor Kafka meg az ő fajtája, de ezek már a transzcendencia egyedi esetei voltak. A 17. században még stílszerű volt ez a misztikus vitorlázás, ez a hálózatszerűen szétterjedő közös mámor, a hit abban, hogy igen, most, ez a kitüntetett idő, hogy ez a beteljesedés ideje és a hit abban hogy felismerhetjük a messiást, sőt éppenséggel mi vagyunk a meglátói ebben a furcsán viselkedő, nagydarab emberben. Mert az üzenet igenis benne van az ő talányos mondásaiban, az ő szövegmagyarázóiban, az éneklő, táncoló hajósokban. Igen, ez a most, ez a csábítás és elcsábíttatás volt a nagy idő. A tény, hogy sokan elhitték: a zsidóknak királyuk van, aki úgy győz, hogy énekel és nem öl.

 

150. Ez olyan jóleső mese volt, hogy egy darabig érdemes volt hinni benne. Aztán, amikor kétértelműbb, bonyolultabb lett, akkor elkezdődhetett volna a realista zsidó regényirodalom, nagyjából Cervantes idejében. Akárcsak Don Quijote, Sabbatai is nekilátott a lehetetlennek. Korai abszurd hősök.

 

151. El tudom képzelni, hogy Heinét érdekelhette volna Sabbatai figurája, de ironikus, világi metafizikára zsidó szerzők már inkább csak ebben a században vállalkoztak, két-három évszázados késéssel. Mitológiájukban önálló hely illeti meg a gyarló messiást, a művészkollégát, Sabbatai Zevit, akinek védelmében a nemzetközi PEN soron következő világkongresszusa okvetlenül tiltakozó táviratot küldene a szultánhoz, és akitől a PEN-centrumok gyülekezete éppúgy nem venné rossz néven, hogy áttért muzulmán hitre, mint ahogy Salman Rushdie kollégánkat sem szólta meg senki ezért. A szultán aránylag kegyes volt: miután fölvette a turbánt, hagyta élni Sabbatait Isztambulban.

Levél a buchenwaldi koncentrációs tábor egykori foglyaihoz

152. Fogadják tisztelgő fejhajtásomat azért az egyszerű tényért, hogy ott voltak. Már az is erkölcsi érdem, hogy odakerültek. A jó gyanújába fogható az, akit odazártak, valamit talán tettek a zsarnokság ellen, és a szabadság nevében tették ezt, ha sokféleképpen értelmezték is ezt a szót.

A testvériség az emberek között sohasem lehet teljes, a kivégzőfalnál az áldozatoké mindenképpen teljesebb, mint a kivégző-különítményé.

Hogy önök hajlott korukkal dacolva még találkoznak egymással közösen emlékezni, bizonyítja az egykori táborlakók szolidaritását. Egykori őreik valószínűleg nem találkoznak. A fogság, amelyet a sors kegyelméből sikerült túlélniük (hozzátéve az állhatatosságot és a kölcsönös összefogást), csak annyit bizonyít, hogy akkor önök vállalták azokat az igazságokat, amelyek veszélyesek voltak, viselték azt a különös mivoltukat, amely akkor halálra volt ítélve.

Tisztelet a halálraítélteknek és az életben maradottaknak, zsidóknak és keresztényeknek, vallásosoknak és vallástalanoknak, embereknek, akiket politikai meggyőződésükért a diktatúra szögesdrót mögé tett.

 

153. A táborlakó szenvedései még nem biztosítják az egyenes utat az igazsághoz, annál is kevésbé, mivelhogy az igazsághoz nem vezet egyenes út, az igazsághoz a tévedések labirintusa vezet.

Aki ott volt, az megtudott valamit, de nem lett csupán ezáltal az igazság letéteményese. Részesült egy igazságban. Belenézett a fasizmus arcába. Megértette a fasiszta retorika és a megsemmisítő gépezet összefüggéseit.

 

154. Nem elsőrangú kérdés, hogy a védtelenek tömeges elpusztításának hol milyen technikáját alkalmazták, a gáztól a bunkóig vagy az éhhalálig sok módja van a lázas vagy csupán nemtörődöm öldöklésnek.

Az elsőrangú tény: az embert meg lehet ölni csak azért, mert az, ami. Mert más. Mert zsidó. Mert demokrata. Mert kommunista. Mert mondott egy viccet. Mert bújtatott valakit. Mert nem jelentett fel valakit. Mert nem volt áruló.

 

155. Tudom, hogy Buchenwaldban voltak kommunisták, azt is tudom, hogy szervezkedtek, és beépülve a fogolyhierarchiába segítették egymás túlélését, alkalmasint a nem kommunista foglyok rovására.

Azt is tudom, hogy a volt foglyok közül többen nem akarták tudomásul venni, hogy a Szovjetunióban is voltak koncentrációs táborok, sőt némelyek a fasizmus és imperializmus elleni harc jegyében helyeselték vagy éppen előmozdították emberek kivégzését vagy fogságba vetését, azért, mert demokraták, mert másképp kommunisták, mert mondanak egy viccet, mert azok, amik.

Volt, aki nem tette, sőt ellenezte ezt. De talán helyeselt más erőszakos cselekményeket mások ellen, mert egy ellenségesnek nyilvánított közösséghez tartoznak, noha nem bűnözők.

 

156. Hogy államok tisztességes embereket, akik másokat nem bántottak, csak azért, mert ilyen vagy olyan faji, vallási, társadalmi, politikai csoporthoz tartoznak, kollektive bűnösnek nyilvánítottak, és elpusztítani igyekeztek, ez a huszadik század nagy elfajzása volt.

Ez a század hozta újra divatba az általános bűn barbár eszméjét, hogy embereket lehet szervezetten gyűlölni csak azért, mert ide vagy oda tartoznak, hogy együgyű osztályozások és kategorizálások nyomán egy fehér kesztyűs kéz jobbra vagy balra, halálra vagy ideiglenes túlélésre ítélhet egy személyt néhány másodperc alatt, és hogy nem az emberről van szó, hanem egy kliséről, egy elvont fogalmi képről a fegyveres hatalommal rendelkezők agyában, hogy absztrakcióból lesz a tömegsír vagy a krematórium – ez mindannyiunkat évente a történtek újragondolására kell, hogy késztessen.

 

157. Aki embereket koncentrációs táborba küld, az sok szóképet eszel ki embertársainak egy bizonyos köréről, bizonyítván, hogy nem nézi őket embernek, hanem állatnak, azon belül rovarnak vagy még annak sem.

A nácizmus az empátia ideologikus visszavonása volt, nem érezhetsz együtt a fogollyal, mert az végső soron nem ember. A bolsevik hivatásos forradalmár is arra volt kötelezve, hogy tagadja meg együttérzését a fogolytól, mert az nem ember, hanem szörny, és ráadásul rothadt. Ha erre a két primitív redukcióra visszagondolok, az emberi rangtól való megfosztásra a nemzet vagy az osztály vélt igazsága nevében, leginkább az okfejtés kezdetlegessége tűnik fel, mondhatnám, butasága.

Látjuk: továbbra is lehet szervezetten és pusztítóan gyűlölni most újra a nemzet, az ilyen-olyan nemzet nevében. Akik ma nemzetük nevében lőnek, azok mind meg vannak győződve az igazságukról, és nagyon sértőnek találják, ha mások egymáshoz hasonlónak találják őket.

 

158. A táborok foglyaiban én a valószínű áldozatot látom, az embert, akivel ezt nem lenne szabad megtenni. A fasiszta táborok annyiban páratlanok, hogy nagyiparilag ölték a gyerekeket. A Gulágra ez nem volt jellemző. A gázzal megfojtott gyerek az abszolút áldozat, a nagyipari zsidógyerek-irtás volt a század abszolút bűne, amelyhez képest alacsonyabb szintigjut fel az összes többi szervezett gyilkolás.

A többi is iszonyú, de ez volt a legiszonyúbb. Ha kisgyereket nézek, néha jön az a kép belső elsötétüléssel.

 

159. Tisztelet a fogolynak, aki otthonába visszatérve nem munkálkodott mások fogságba vetésén. Mert ha a szenvedélyes igazságérzet ingalengése mindig újakat büntet és avat áldozattá, akkor a bosszú mint egy teniszlabda pattog ide-oda, s tesz felváltva gyarló embereket fogollyá és foglárrá.

Meghajtom a fejem minden embertársam előtt, mert mindegyikben benne lakik az áldozat. Mert senki sem mentes a halálfélelemtől.

Nem hajtom meg a fejem a tettesek előtt, akkor sem, ha életüknek egy előző korszakában áldozatok voltak.

 

160. Az elszenvedett sérelemre hivatkozó diadalmaskodást valamennyi rendszerváltás és politikai fordulat idején kételkedve néztem.

Ha van hangulat, amely kedvez az újabb bűnöknek, mert a cselekvőt önelégült bárgyúságba taszítja: az a triumfalizmus. Amikor a környékünkön gaztettek esnek meg, nézzünk borzalommal magunkba. Talán mi is belekeveredhettünk volna, mint egy országúti tömegkarambolba.

 

161. Aki ott járt, lehet, hogy megértette, hogyan nem szabad viselkednie embertársainkkal. Valószínű, hogy az egykori táborlakók zöme olyan országot kívánt magának és társainak, amelyben nincsenek táborok. A táborépítésnek, a táborba zárásnak a demokratikus Európában nincsen valószínűsége. Van, ahol még van, és a helyi vezetők ott okkal szoronganak, nem vár hosszú életű dicsőség rájuk.

Amikor felszabadulásukat ünneplik az egykori foglyok, ne sajnálják a fáradságot a táborfilozófia és a táborpszichózis tanulmányozásától.

Az a megbízható ország, amelyben koncentrációs tábor nem volt, nincs, és nem is lehetséges.

Hogy a felebarátok táborba zárásának betegségétől egy társadalom megszabadult-e, azt hosszú lappangási idő elmúltával lehet csak megállapítani.

Tartós várakozók¹

162. Mi a kérdés? Maradhatnak-e a zsidók Közép- és Kelet-Európában?

Magyarországon él mintegy 80-100 ezer zsidó, Romániában mintegy húszezer, a térség többi országában ezrek. A közép-európai zsidóknak több hullámban módjukban állott elvándorolni a lakóhelyekről, és sokan el is mentek, van, ahonnan a túlnyomó többség, Magyarországról az életben maradottak bő fele.

Akik maradtak, azok a maradás mellett döntöttek. Az időseket talán a gyámoltalanság tartotta vissza, de akik ma idősek, a háború után még nem voltak azok. Nincsen ma sem rohamos elvándorlás, nincs a szovjet zsidókéhoz fogható „alija”. A fiatal tudósok, a magas képzettségű szakemberek egy része csendesen másutt vállal munkát, az ideiglenesség gesztusával.

A közép-európai zsidóság túlnyomó része vár. Várja, hogy mi lesz. Ha Közép-Európában alkotmányos demokrácia lesz, ha az állam viszonya az egyénekhez és a kisebbségi csoportokhoz liberális lesz, ha a társadalom eltűri a pluralitást, mert maga is egyre „tarkább köntös” lesz, akkor a zsidók maradnak. Ha nem lesz az, akkor fogyatkoznak, és talán el is fognak menni hullámszerűen.

Igaz, ha a nagyja már elment, akkor még mindig marad egy kevés, és az a kevés már nehezen fogy el egészen. Maradnak néhányan őrizni az imaházat, a temetőt, a zsidók közép- és kelet-európai jelenlétének írásos emlékeit.

 

163. A kérdés megválaszolása elsősorban nem a zsidóktól függ, hanem a környezettől. A zsidókérdés nem a zsidók kérdése. Nem a zsidók kérdésesek. Nem az a kérdés, hogy itt akarnak-e maradni vagy sem. Aki el akart menni, elmehetett. Aki maradt, az maradni akart. Nem külső kényszer tartotta őket, hanem belső választás. Nem az a kérdés, hogy milyenek a zsidók. Az a kérdés, hogy milyen a környezet, hogy milyen a többség, befogadó-e vagy kirekesztő.

Nem az a kérdés, hogy a zsidóknak megfelel-e Közép- és Kelet-Európa, hanem az a kérdés, hogy ez a térség újra kiveti-e őket vagy sem. Az a kérdés, hogy megint divatba jön-e a politikai zsidóellenesség, vagy elfogadja-e ez a térség a nyugati demokratikus értékközösséget.

Ha elfogadja, akkor nem törekszik megkonstruálni a történelemnek egy olyan folytonosságát, amely átsiklik a zsidók kiirtásán, és ezt az 1945 előtti rezsim nem igazán jellemző vonatkozásaként tárgyalja. A zsidók számára elfogadhatatlan a deportálás környezetének erkölcsi tisztára mosása. Kitől várható el, hogy visszamenőlegesen megértse és jóváhagyja családjának részleges vagy teljes elpusztítását? A nácibarát csatlósrezsimek rehabilitálása a prefasizmusnak és annak az atmoszférának a fölértékelését jelenti, amelyben a zsidótörvények sorozata lehetséges volt.

Az európai radikális jobboldal szívesen fordul vissza a családi-etnikai származás, tehát a faj fogalmához. A margón jön vissza az újnácizmus, és az európai zsidóellenesség párosul az iszlám szélsőségesek zsidóellenességével. Ha valamennyi európai nemzet a szakadás nélküli folyamatosságot akarja helyreállítani a saját történelmében, akkor az Európa-ellenes nacionalizmus elismerően fog visszatekinteni a hitlerizmusra, mivel ötven éve szinte egész Európa német fennhatóság alatt állt.

 

164. Most tanulja meg a többféle élet lehetőségét ez a társadalom. Az uralkodó tendencia inkább a pluralizáció, mint a homogenizáció. Ilyenkor jön az aggodalom a széteséstől, a bomlástól, és jön a vád, hogy ezért a csapásért az ördögi bomlasztó felel.

Sokféle törekvés és életforma lépett be a lehetőségek vásárába az elmúlt években, heves mozgások adódtak fölfelé és lefelé. Sokféle politikai lehetőség kínálkozik. A bűnözésnek és a lecsúszásnak is sokféle alkalma kísért. A társadalom a korábbi rétegződésnél jobban szétnyílt, és az átlagostól a különös felé mozdult el.

Megjelentek a legkülönfélébb öntudatos kisebbségek. Természetes, hogy a kisebbségeket csak átmenetileg képviseli ugyanaz a vezetőcsoport, jönnek a funkcionáriusok, akik önmagukkal azonosítják a kisebbség érdekét, és megnehezítik a kisebbség plurális választásait, sokirányú elindulásait. Megjelenik a nemzetiségi szervezetekben is a meghasonlás, a többfelé tájékozódás, és ezért az sem egyértelmű, hogy az etnikai politikusok mennyire képviselik az etnikai kisebbséghez tartozó személyek érdekeit.

 

165. A kulturális-gazdasági szférában a szerveződést, egyesülést semmi sem akadályozza, ott a zsidóknak semmiféle törvényi kedvezményre nincsen szükségük. A zsidók normálisak akarnak lenni, és világosan akarják látni a kötelezettségeiket, hogy törvénytisztelő állampolgárok lehessenek. Úgy van rendjén, hogy lojálisak legyenek az országhoz, a belpolitikai orientációban pedig szabadok, oda csatlakoznak és szavaznak, ahova akarnak. Az a tény, hogy zsidók, semmiféle kötelezettséget vagy tiltást nem jelent számukra.

Ha az uralkodó szellem a jog és a polgári szabadság lesz, akkor a kevés zsidó a maga különösségével a társadalmak megbecsült értéke lesz. Ebben az esetben a közép-európai nagyvárosokban éppenséggel zsidó bevándorlás is elgondolható. Ebben az esetben érdemes számba venni a zsidók magatartásának alternatíváit. Ha viszont menni kell, akkor nincs sok választási lehetőség.

 

166. Előrebocsátom a válaszomat. Arra számítok, hogy ebben az évtizedben a közép-európai övezetben meg fog szilárdulni a demokrácia, és az ellentétes opció, a nacionalista diktatúra, amely a zsidóknak nem sok jót ígér, nem fog teret nyerni. A közép-európaiak többségére nem hat a radikális nacionalista jobboldal retorikája, sem az ellenséges propaganda a szomszédos országok vagy etnikumok ellen, vagy a tegnapi kommunista rezsim személyzete ellen, vagy pedig ama képzelt sárkány ellen, amelynek egyik feje Amerika, a másik egyszerűsítve: a Világbank, de a harmadik a legveszedelmesebb: a nemzetközi zsidóság. Nem látom a radikális indulatokat, sem a szenvedélyes irracionalizmust, inkább kelletlen, enyhén bizakodó és az extremitásokra legyintő embereket látok.

 

167. Minden korábban létező tendencia és szellemi család föléled, semmit sem lehet véglegesen eltemetni, de egyik sem jut tartósan meghatározó túlsúlyhoz, egyik sem alakíthatja ki a maga szilárd tekintélyuralmát, mert nagy a mozgás, és nagy a változékonyság.

Figyelembe véve a személyek sokféle irányulását, az életstratégiák nagy  variabilitását régiónkban, és szemlélve a gazdasági átalakulást, városaink arcát, én a pluralizációt tartom a fő tendenciának. Megy előre a polgárosodás törvényes és törvénytelen csatornákon. Megy előre a professzionalizáció, dinamikusan alakul egy új középosztály és egy új elit, amely természetesen új is, régi is.

A polgárok megszereztek bizonyos szabadságokat, és rossz néven veszik, ha bármely eszme nevében meg akarják őket e szabadságok valamelyikétől fosztani. A heves pluralizáció nem fér össze új kollektivista divatokkal. Az érvényesülés egyéni útjai érdekesebbek a fiataloknak, mint valamilyen egyenruha-viselet és jelszókiabálás. A fő trend továbbra is a polgárosodás, az embourgoisement, a rokonszenv leginkább a mérsékelt, kiszámítható és józan hangadók felé áramlik.

 

168. A zsidók kimentek a gettóból, és ezt már nem lehet visszacsinálni. Kimenni a zárt rítus-közösségből, a zsidó rendi-feudális szervezetből – ez volt a nagy kaland! Olyannyira, hogy levetették a szent és a köznapi nyelvet, a rituális és a nyelvi-vallási összekötő kapcsolatot. Kérdés, hogy ez a nagyfokú levetkőzés szükséges volt-e. Vajon ez nem a gettóból kijövők neofita túlbuzgósága?

Mindenesetre a zsidóság képes volt vegyülni és elfeledkezni magáról, de még amikor elfeledkezett is magáról, és amikor semmi jelét nem mutatta, hogy más: még akkor is másnak látszott. Csak ő hitte, hogy nem különbözik, a környezete nem hitte ezt.

 

169. A zsidóknak is maradhat szégyenérzetük, amennyiben divatoskodva részt vettek a nacionalista és a kommunista feloldási kísérletekben. A zsidó mivoltuktól akartak szabadulni ezekben. Az antiszemita zsidók meglehetősen veszélyesek, nyugtalanok, nem lehet hova tenni őket. Másrészt sok zsidó antiszemitizmusnak fog fel mindenféle specifikusabb megállapítást a zsidókról.

 

170. A felvilágosodásba és a modern korba lépő emancipált zsidóság számára nem volt könnyű feladat azonosulni annak a népnek a kiválóságaival, amelynek a közegében él, de nem azonosulni a sovén elfogultságaival. Alapos értelmi munkát igényel látni a világ sokféleségét és a világkultúra nagy viszonylagosságait, egyszersmind azonban látni azt is, hogy vannak alapvető, közös erkölcsi törvények.

Ezeknek van zsidó értelmezésük is, amely tartósnak bizonyult, de a mai világi zsidóság intellektuális horizontján nem zár ki más értelmezéseket. A megértés stratégiája a világ integrációját elő tudja mozdítani, hiszen felfogja a különböző utak szépségét.

 

171. A tegnapi Kelet-Európa nyugati övezete türelmetlenül sürgeti az integrációt Nyugat-Európával minden síkon, a katonait is beleértve, de meg fogja tanulni, hogy a megbízhatóságnak kemény feltételei vannak. Egyebek között a türelem és az önuralom. Ha erre is képes lesz, akkor lépcsőzetesen bekövetkezik a társadalmi tudat szerves kapcsolódása a nyugati értékközösséghez. Ha tehát Varsó, Krakkó, Prága, Brno, Pozsony, Ljubljana és Budapest nyílt és pezsgő nagyvárosok lesznek, márpedig úton vannak efelé, akkor a természetes forgalom (szinte függetlenül az intézményes csatlakozás grádusaitól) kialakítja a közös európai normákat, és ebben a légkörben a zsidók is megtalálják a helyüket.

 

172. A fenti optimista prognózis hangsúlyozottan vonatkozik a fent említett városok övezetére és óvatosabban, aggodalmasabban, némi időeltolódással a tulajdonképpeni Kelet-Európára, beleértve a volt szovjet országokat, továbbá Romániát és a Balkánt.

Prognózisom szerint az az örvény, amely a volt Jugoszláviában kialakult, és amelyet nevezhetnénk Bosznia-szindrómának is, inkább elriasztó, mint kísértő hatással van az egész régióra.

Az etnikai polgárháborúhoz kell a tarka etnikai összetétel a hegyek között és a régi gerillahagyomány a fegyveres férfi kultuszával. Másképp és máshol nincsen. Ha valamit nem szeretnének a közép-európai polgárok a maguk vidékén, akkor éppen ezt, amit esténként a híradóban látnak.

A Bosznia-szindróma nem ragályos. A Kaukázus nem a Balkántól tanul, előbb kezdett lövöldözni. A közép-európai térségen sokféle aktív alany működik, de ezek között a bolondok kisebbségben vannak, és a centrum kiszorítja a margóra a felelőtleneket.

 

173. Természetesen van és lesz radikális jobboldal Közép- és Kelet-Európában, amely vagy hangoztat, vagy nem hangoztat antiszemita programokat, de mentalitásának logikája a sporadikusan fellépő újfasizmus közelébe viszi. A hozzá húzók, a vele egyetértők köre a lakosságnak legföljebb tíz százaléka, de ennél inkább kevesebb. Tehát körülbelül ugyanannyi, mint a nagyobb nyugat-európai országokban.

Az exszovjet országokban és Délkelet-Európában a politikai artikuláció még kialakulatlanabb, mint Közép-Európában, és itt az újfasiszta frazeológiára fogékony vevőkör aránya az egyötöd és az egynegyed között mozog. Lehetséges azonban, hogy ez az ingékony és helyét kereső tömeg egy modern fasiszta mozgalom alól is kiolvadna. Alkalmi, tiltakozó szavazók, akiknek rokonszenve ide-oda pásztáz a politikai palettán.

 

174. A szélsőségre a komoly válasz a szilárd alkotmányos, parlamentáris demokrácia kiépítése, és bizonyos konszenzus a konzervatívok, liberálisok és szocialisták között, hogy mi az, amit eltűrnek és mi az, amit nem.

Ha van is szkepszis és csalódott fanyarság a Nyugattal szemben, a többpártrendszerű alkotmányos demokráciánál és a piacgazdaságnál jobbat ma sem a radikális jobboldaliak, sem a régi-új kommunisták nem tudnak ajánlani. Egyik is, másik is szeretne helyet kapni a parlamentben, ehhez viszont kénytelen magát a parlamentáris logikának és szokásoknak alávetni.

Nem tartom reálisnak a weimari demokrácia hasonlatát: a nagy földcsuszamlás a jobbszél felé nem egyéb fantazmagóriánál. A nácitörténet a többséget ugyanúgy elriasztja, mint Bosznia. A szereplők tanultak, a meghatározó erők óvatosak, a radikális-populista lelkesedés nem jellemző rájuk, újfasiszta kalandok támogatásától tartózkodnak.

 

175. Fel tudom mérni ennek az optimista prognózisnak a kockázatát, és nem ismeretlenek előttem a baljós forgatókönyvek. Számot vetek azzal az eshetőséggel is, hogy a közép-európaiak csatlakozási óhaját Nyugat-Európa belátható időn belül nem fogja elfogadni, ami ezekben az országokban nyugatellenes sértett neheztelést támaszthat, és identifikációs zavart okoz: hova is tartozzanak? Ami kedvezhet egy közép-európai emancipációs folyamatnak, de kedvezhet az autoritatív-etatista struktúrák helyreállításának is, ezúttal nem szocialista, hanem nacionalista frazeológiával.

A nacionalista frazeológia elkerülhetetlenül szembetalálja magát a területi-politikai, illetőleg az etnikai-vallási nemzetdefiníciók közötti választás dilemmájával. Egyértelmű, hogy a zsidók számára az előző nem diszkriminatív, az utóbbi viszont azzá válik.

Ha például ahhoz, hogy valaki magyarnak tartassék, nem elegendő az, hogy Magyarországon él, magyar állampolgár és magyarul beszél, hanem még két másik kritériumnak is eleget kell tennie – legyen keresztény, és legyen régi magyar család sarja –, ha a magyarság definíciója az etnikai eredet homályába vész, ha tehát az etnikai (hovatovább: faji) nemzetfogalom győz a politikai nemzetfogalom fölött, akkor többség és kisebbség konfliktusa kiéleződik, és előáll a nacionalizmusnak egy olyan vallásos és gyanakvó változata, amely ha tartósan berendezkedik, akkor a zsidók ebből az országból elvándorolni kényszerülnek. A magyar nemzetmegjelölést természetesen fölcserélhetjük a közép- és kelet-európai régió bármelyik nemzetnevével.

 

176. A volt Jugoszlávia szétesésében kulcsmotívumnak tekintem, hogy a nemzeti értelmiségi bürokráciák hangos kisebbségei a föderatív, jugoszláv politikai nemzet fogalmát a maguk még csak nem is nyelvi-kulturális, hanem etnikai-vallási nemzetfogalmával cserélték fel a médiák nyilvánosságában és a politikai tárgyalásokban, a Nyugat pedig felelőtlenül elfogadta a prioritásnak ezt a megfordítását, elfogadta, hogy az összes érdekelt fél szerződéses megállapodása nélkül – etnikai-vallási legitimációval operáló politikusok csinálhassanak nemzetállamokat.

Mindazt, ami ebben a szerencsétlen országban történt, az összes gyilkolást és szenvedést összefüggésben látom a jugoszláv politikai osztályok eszméivel kollektív önmagukról, nemzetükről és azzal az ambícióval, hogy az állam legyen egységes és homogén – etnikai, vallási, nyelvi tekintetben –, mert úgy szép. Nem úgy, ha nagyobb és sokszínű, inkább legyen kicsi, de egyszínű.

Mondhatnám, hogy Kelet-Európában van erre hajlandóság, megragadni az etnikai-vallási kollektív énnél, de ha észak-Írországra, az antwerpeni választásokra, az olasz szeparatizmusra és újfasizmusra vagy arra gondolok, hogy Németország nyugati részében nem ritkábbak az újnáci jellegű erőszakos akciók és nézetek, mint a keleti részben, akkor mondhatjuk, hogy Európa régiói különböző mértékben, de általában bizonytalanok abban a kérdésben, hogy miképpen értelmezzék a saját nemzetfogalmukat, pedig abból következik, hogy kit tartanak maguk közül valónak és kit idegennek.

 

177. Az európai integráció egyik előnye, hogy ezek a dilemmák drámai erejükből sokat veszítenek, és nem fordulhat elő az, ami például a volt Jugoszláviában normális eset, hogy egy gyermek, ha vegyes házasságból született, választani legyen kénytelen az anyja és az apja között, mert a szülők etnikai hovatartozása első számú kérdéssé változott, amire a hajdani gondatlan fiatalok a nász idején még rémálmaikban sem gondoltak.

Az európai integráció másik előnye, hogy a kollektív ÉN-ek kénytelenek már az illendőség okán is tágabb keretben látni önmagukat, és narcizmusuknak határt szabni. Ez óhatatlanul a multikulturális társadalom és a plurális személyiség esztétikájának az elfogadásával együtt jár. Az európai integráció logikája a politikai-területi nemzetfogalomnak kedvez, amivel összeegyeztethető, hogy ez a mentalitás a nyelvi-kulturális, illetve az etnikai-vallási közösségeket az európai nemzet különös és értékes virágainak tekinti, akkor is, ha nincs önálló hadseregük.

Ha az európai integráció a maga természetes nehézségeivel, de működik, akkor a zsidók normálisak ott, ahol vannak. Ha volt a századfordulón és a két háború között olyan európai polgárság, amely Európáról ábrándozott, az a zsidó volt, mígnem jött a hitleri új Európa, amelyben a zsidóknak már nem volt többé helyük.

 

178. Kétségtelen, hogy a politikai állam, az alkotmányos hazafiság, az európai vagy éppen az atlanti értékközösségre támaszkodó polgári öntudat modern és racionális alkotások. Nem nőnek ki gyomként a történelmi múlt talajából. Kinő viszont a múlt talajából az a tényállás, hogy a népi közösségek meg tudnak férni egymás mellett, és a legkülönfélébb szomszédi-családi szimbiózisokba bocsátkoznak, ha közéleti véleményirányítók nem piszkálják őket egymás ellen. De mert piszkálják, kinő a „magunkra maradtunk”, az „elhagyattunk” szorongása is, kivált, ha a nemzetközi viszonyok alakulása ezt a benyomást erősíti.

 

179. A közép-európai eliteknek azt az esélyt is számításba kell venniük, hogy egyenjogú tagságuk az Európai Közösségben beláthatatlan időre elnapolódik, ebben az esetben viszont a közép-európai együttműködés intézményes formáinak kialakításával valami értelmeset cselekszenek, aminek később még sok haszna lehet.

Egy ilyen közép-európai kooperáció partneri viszonyt alakíthatna ki a világ másféle regionális társulásaival, és a két nagy nemzet, a németek és az oroszok közötti térségben, a kisebb nemzetek és népek körében olyasféle érzelmi familiaritást teremthetne, amely az északnyugat-európai demokráciákban érzékelhető, ahol az autonómia szelleme egyesült a szerződő ésszerűség szellemével.

 

180. A legjobb tehát a nem túl távoli európai integráció. Ennél kevésbé jó a külön közép-európai integráció. Ennél még kevésbé jó, sőt elég rossz a nemzeti egyedül maradás lelkiállapota körülvéve egy barátságtalannak vagy éppen ellenségesnek, sőt fenyegetőnek gondolt környezettel.

Ez az eshetőség is számításba vehető, és ez a zsidók számára kellemetlenebb, mert ez az etnikai-vallási öndefiníció kényszerét hozza magával a többségi etnikumok számára, és azt a háborús világfelfogást, amely a másik etnikai-vallási csoportban eleve ötödik hadoszlopot lát.

Gyakorlatilag mindegy, hogy ennek a kisebbségnek mi a neve: ugyanúgy lehet zsidó, mint magyar, szerb, mint horvát, muzulmán, mint keresztény. A közös lényeg a geopolitikai neurózis. Az egyedül maradás nagy próbatétel lenne valamennyi érintett közösség számára, és lehet, hogy a maradék zsidóság számottevő elvándorlását eredményezné.

Hazugság és mészárlás nélkül nem lehetett innen eltüntetni a zsidót. Nem lehet az etnikailag kitisztított házakból eltüntetni a korábbi tulajdonosok és lakók emlékét. Minden erőszakos operáció, amely a népek együttélését katonai-állami úton akarta megakadályozni (exkluzív nacionalista babonáktól feltüzelve), gyenge ahhoz, hogy az egykor ott élők emlékét is el tudja tüntetni. Ott marad a rossz lelkiismeret. A feldolgozhatatlan bűntudat.

 

181. Van esély rá, hogy mind az európai, mind pedig a közép-európai integráció kézzelfogható feladat és távlat lesz a régió lakói számára, és ebben a reményteljes atmoszférában, ebben a nagyszabású európai munkában a keresztény környezet számára a zsidók hozzáértő és megbízható partnernek minősülnek. Ez az esély még nem került le a napirendről.

Én valószínűbbnek tartom az optimista forgatókönyvet, mint a lemondót. Részben szokásból, hiszen a Jalta néven szerepelt tömbrendszert már akkor is múló fantomnak láttam, amikor még a többség szemében nem látszott annak. Részben pedig abból a nézőpontból adódóan, hogy a társadalmi-kulturális folyamatot, jelen esetben a polgárosodást és a kulturális pluralizációt tágabbnak és meghatározóbbnak tartom, mint a nemzeti bürokrácia egyik ideologikus szárnyának az érdekeit.

 

182. Ez a jobbszélső szárny a nemzeti magány és bekerítettség hisztériájával táplálkozik. Mint mondtam, a többségnek ez nem kell. A demokrácia megtanulása időbe telik. A közép-európaiak sokat nyertek és sokat vesztettek, jelentős társadalmi átalakulást éltek át erőszak nélkül, és hogy a jugoszláv határtól három kilométernyire béke van, és az emberek nem dühösek egymásra, az legalább olyan teljesítmény, mint az, hogy Németalföldön béke van, és az emberek nem dühösek egymásra.

Leszámítva a leszámítandót, Boszniát és a Kaukázust, a nagy keveredések és az új államalakulások helyét, ahol az etnikai-vallási közösségek politikai önrendelkezésének az igénye szinte elkerülhetetlenül véres összeütközésekhez vezetett, Közép-Európa alapjában nyugodt része a kontinensnek, noha megszenvedi a rendszerváltás krízisét.

 

183. Mindazok a szorongások, amelyeket a nyugati tudatalatti szívesen transzferál a városkapun kívüli félbarbár szomszédokra: a népvándorlás, a szervezett bűnözés, vad extremizmusok beáramlásának horrorképeire gondolok, mindez elmaradt vagy nem drámai arányban jelentkezett: Csehszlovákia békésen vált ketté, s a maradék nemzetek többé-kevésbé stabilnak mondhatók, kialakultak, jobban-rosszabbul működnek, nemzetközi határaikat az érdekeltek adottnak tekintik és nem vitatják. Etnikai-kulturális-vallási-nyelvi kisebbségeik megfelelő jogainak biztosítása viszont hosszú kísérlet lesz, mert úgy kell véghezvinni, hogy a többséget ne vadítsa meg az elszakadás és a polgárháború rémképe.

 

184. Vannak újfasiszták, de föl lehet lépni ellenük, és az ilyen tartalmú közlönyök eladott példányainak száma nem nagy. Jogszerűen az Egyesült Államokban is lehet fasiszta lapokat előállítani, legtöbbjüket eredetileg ott is nyomták, de mert csekély a közönségük, a hangadók olyan vírusnak tartják ezt, amely létezhet, de a szervezetnek megvan vele szemben az immunreakciója.

Mivelhogy az újfasizmus már szinte minden európai országban jelentkezik, nem alaptalan egy fasiszta nemzetközi hálózatról beszélni. A hasonlók örülnek egymásnak, és noha egymás ellen is szavalnak, megtalálják a közös hangot és a közös érdeket.

A nemzetközi fasizmus, amennyiben a demokratikus intézményeket diktatúrával próbálja felváltani, amennyiben paramilitáris szervezeteket hoz létre, amennyiben gyújtogat, amennyiben erőszakos bűncselekményeket követ el, amennyiben fegyverkészleteket halmoz fel, és amennyiben erőszakra uszító jelszavakat hangoztat és ilyen szövegeket terjeszt, ugyanúgy a bűnüldözés tárgya kell hogy legyen, mint a baloldali terrorizmus, mint bármilyen destabilizáló nemzetközi terrorizmus.

 

185. A Nyugat a volt vasfüggönytől keletre érdekelt a demokratikus fejlődés elősegítésében. Ha a térségben a nyugatosok ismét kulturális-gazdasági és politikai vereséget szenvednek, ha a többségnek a demokrácia csak nyomorúságot hoz, ha a Nyugat harmadik világbeli állapotba szorítja Kelet-Európát, akkor jönnek a félbolond sarlatánok fasiszta beszéddel és kiszámíthatatlan uralmakkal a nukleáris arzenál fölött.

Ha nincs demokratikus világstratégia, akkor a világ kockázatos hely lesz, és a mulasztásért később bűnhődni kell. Mivelhogy bárhol, ahol a fasizmus van készülőben, megerősödik az antiszemita retorika, és az mindig nyugatellenes irracionalizmust jelent, ezért a zsidóellenes utalások és célzások felszaporodását mintegy hőmérőnek is lehet tekinteni.

 

186. Az antiszemita-újfasiszta retorikát komolyan kell venni, mint egy társadalmi járványt, mert nagy és erőszakos zavarokat okozhat. A második világháborús tömeggyilkosságot az antiszemita retorika dagasztása előzte meg. Ez készítette elő a talajt ahhoz, hogy a zsidóknak mint parazitáknak a kiirtását a környezet jóváhagyja. Az erőszakos beszédet követni szokta az erőszakos tett.

Néha komikusnak látszik alkotmányos érveket felsorakoztatni a névtelen levelek alpári káromkodásaival szemben, amelyek azt követelik, hogy a címzett takarodjon innen, ha jót akar, Izraelbe vagy bárhová, mindegy, csak innen el, mert a jelenléte itt elviselhetetlen.

 

187. Az antiszemiták úgy képzelik, hogy valami belső titkos információs hálózat köti össze a zsidókat, s azon át egyeztetik a lépéseiket. Van egy sértődékeny réteg, nem nagyon nagy, de nem elhanyagolható, amely szeretne fölháborodni a zsidók ellen. Ezeket nem lehet meggyőzni, megnyerni, korrekt párbeszédbe vonni, mert indulataik megelőzik az észítéleteiket, mert az empátia és a gyűlölet között nincs a lelkükben szembesülés. Ha itt akarunk maradni, akkor nem őket, hanem azt a többséget kell megnyerni a korrekt együttéléshez, amely kijelöli e szélsőségesek helyét a játszmában.

 

188. Amíg a Nyugat a trend, addig a zsidókat nem bántják. Ha valóban egyenjogúak, akkor a zsidók itt maradhatnak. Valószínű, hogy a közép-európai újpolgári társadalmak a jogszerűséget az ideológiák elé helyezik, meg akarnak felelni az európai diszciplínának, és mind kevésbé kérdés számukra a népi-urbánus, populista-nyugatos, nacionalista-demokrata ellentétek egyik alapkérdése: legyenek-e, lehetnek-e ebben a térségben, ebben a hazában zsidók is?

 

189. Elmenni onnan, ahol nemkívánatosnak mondanak néhányan, olykor sokan? Vagy éppen iskolát alapítani azon a helyen? Én úgy döntöttem, hogy ezen az adott és az élet során választott helyen leszek a magam módján zsidó. Gyertyafény mellett írom ezt. A hóviharban kialudt a faluban a villanylámpa. Maradok, ahol születtem és nevelkedtem, ahol a családom századok óta tisztességgel dolgozott. Múlékonynak tartom az erőszakos hullámokat.

 

190. Lehetne azt is mondani, hogy az életben maradás a játszma tétje, amely a zsidók és az ő gyűlölőik között zajlik. Folyamatosan ébernek kell lenni, aki a játszmában rosszul lép, az veszít. A zsidó, ha akarja, ha nem, benne van egy társadalmi játszmában, nemcsak mint állampolgár vagy a mestersége szerint, hanem a vallása és a családi származása szerint is.

A legtöbb nemzetállamban van vagy megjelenhet egy diszkriminatív hangulat, amely tetszőleges faji-vallási-kulturális kisebbséget elutasít, és lesz egy radikális csoport, amely ebből az elutasításból él meg, ezt fejleszti ideológiává, a faji-etnikai-nemzeti-vallási tisztaság, más szóval homogenitás eszméjét. Aki ezt választotta, az vagy valószínűséggel eljut az antiszemitizmushoz, és azt szenvedéllyé fogja fejleszteni. Igen, rá lehet szokni a zsidózásra, az antiszemitizmus addikcióvá fejleszthető. Akkor válik szenvedélybetegséggé, ha a páciens agyának muszáj mindig oda visszakanyarodnia, ha mindenről az ördögi zsidók jutnak az eszébe.

 

191. Ha az itt született zsidók itt akarnak élni, a szorongástól el nem torzulva, ha azt akarják, hogy a szülőföldjük egyben a hazájuk is legyen, megbízható ország, amelynek jövőjével az ő reménykedésük is össze van kötve, amely nekik nem tartogat megaláztatást, akkor a közéletben megnyilatkozó zsidóknak az lehet a logikus céljuk, hogy a nagy többség és a kormányzat megmaradjon az alkotmányos demokrácia keretei között. Ezzel a közjót szolgálják, mert ellenkező esetben a társadalmak a gyűlöletbe belebetegszenek, és már nem csak a szomszédot gyűlölik, de végül önmagukat is.

 

192. Közép- és Kelet-Európában megnehezíti a zsidók helyzetét, hogy nagy arányban vettek részt az illegitim kommunista hatalom-megragadásban, hogy sok zsidó működött közre a pártdiktatúra kiépítésében. Aktív és kombattáns szerepet játszottak ebben. Azt mondták, azért teszik ezt, mert ez a párt állt diametrálisan szemben a nácizmussal. 1945-ben sokan úgy látták, hogy a németeket a szovjet népek győzték le a szocialista világeszme, a proletár internacionalizmus nevében. Hogy a zsidóknak ne legyen több bajuk a nemzeti hovatartozásukkal, ám jöjjön az internacionalizmus, ám legyünk proletárok, gondolták többen.

Ez a retorika kedvezett a szegény zsidóknak, a kis zsidóknak, a kereskedők és iparosok segédeinek: most egyszeriben a párt révén magasan föléemelkedhettek a főnökeiknek, minisztériumi osztályvezetőkké, nagyvállalati igazgatókká léptek elő, és az autójukból kiintegethettek az államosított főnöknek, aki most kereskedősegédként próbált megélni.

Volt azonban egy nagyobb rész, amely ezt az utat nem járhatta, vagy csak egyszerűen nem járta, mert nem volt kedve hozzá. Volt a nagyobb rész amely ebben a rendszerben kisemberré vált, vagy az maradt. Volt, aki börtönben, volt, aki kitelepítve várta a jobb időket.

 

193. És voltak sokan, akik kivándoroltak Magyarországról, a legtömegesebben az ötvenhatos hullámban, de előtte is, utána is folytonosan, ha nem is egyenletesen. Bulgáriából szinte mind elmentek, Romániában voltak a háború után négyszázezren, most vannak húszezren. Jugoszláviából is elmentek sokan most, Lengyelországból a maradék kevés zsidó nagy többsége kényszerítő nyomásra kivándorolt 1969–70-ben.

 

194. A zsidók könnyen minősültek polgárnak, kispolgárnak. Volt kelet-európai kommunista ország, ahol már nőtt az antiszemitizmus, és beszüremkedett a hivatalos politikába. Előretört a káderek népi antiszemitizmusa, ahogy a diktatúra nemzeti retorikája erősödött. A kommunizmus utolsó évtizedeiben a nemzetállami bürokrácia fokozatosan átállt az osztályharc frazeológiájáról a nemzeti egység frazeológiájára. Megjelent az anticionizmusként fellépő hivatalos antiszemitizmus. A zsidók felismerték, hogy a brezsnyevi kommunizmus nem az ő ügyük, s hogy tévedés volt ennyit költeniük a kommunizmusra. A kis zsidók, akik felemelkedtek, vagy azoknak a gyerekei már egyértelműen nyugatra néztek, és szüleik marxista kliséit folklorisztikus érdekességként figyelték.

 

195. Itt állunk egy bizonyos kereszteződési ponton. Az iszlám már jön fel a Balkánon és Közép-Ázsiában. A másik távlat a nagy orosz szláv térség Szibériába belehatolva. Indokolt, hogy érzékeljük Ázsia és Európa összetartozását.

Itt most különféle álmok dúlnak. Ilyen álom az etnicitás és az állami fennhatóság egybevágósága is. Nem lenne méltányos azt mondani, hogy nem értjük az ilyen álmokat, hiszen a nyugat-európai nemzetek is voltaképpen így lettek azzá, amik most, erre irányuló politikájuk eredményeképpen lettek etnikailag nagyjából homogének.

A nemzetté alakulás az elmúlt két évszázadban megszakítatlan folyamat, és semmi okunk föltételezni, hogy már véget ért. Az új nemzetek beszédében felhangzik a nemzeti egység követelménye egy vezér és a csapata körül, s aki ebben nincs benne, az minden bizonnyal ellene van, tehát ellenség. Ennek a folyamatnak a konvulziói általában kedvezőtlenek a kisebbségeknek s így feltehetően a zsidóknak is.

 

196. A zsidók – tarkák. Sokféle zsidó magatartás van, mind elkülönítik, igazolják, magyarázzák az életstratégiájukat. A zsidó magatartások olyan változatosak, hogy róluk minden általános megállapítás vagy semmitmondó, vagy ideológia, amely lehet barátságos vagy barátságtalan. Találunk példát mindenre és mindennek az ellenkezőjére.

Senkit sem ismerek, aki úgy vezette volna az életét, mint én. És minden zsidó barátom páratlanságát részletezni tudnám, csakúgy, mint a keresztényekét. De hát nem is az a kérdés, hogy milyen a kisebbség, erről semmi érvényeset nem lehet mondani, ahogy a többségről sem lehet.

Az a kérdés, hogyan viselkedik a kisebbséggel szemben a többség. Hogyan reagál erre a szervülő, beilleszkedő, de mégis feloldhatatlan részre a többség? Az a kérdés, hogy a többségnek mennyire problematikus a zsidóknak az a különössége, hogy nem olyan könnyű hova tenni őket.

 

197. Mikor a harag felparázslik, akkor a zsidók minden teljesítménye csak olaj a tűzre. Tételezzük fel, hogy a zsidók éppen abban válnak kiválókká, amit a többségi nép a leginkább becsül: zsidógyűlölő nézőpontból annál ellenszenvesebbek. Itt is vannak, ott is vannak, kiszorítva is előrelépnek, és ha innen kinyomják őket, megjelennek amott. A zsidó átlép egyik nyelvből a másikba, társul más népekkel, de nem tűnik el nyomtalanul bennük. Bármilyen asszimilációs kaméleonkodást előbb-utóbb valamilyen erő vissza fog utasítani.

A zsidók: folyamatos kérdőjel, mert ők voltak azok, akik nem akartak, nem kívántak és nem is tudtak teljességgel asszimilálódni, mert valami különös megmaradt bennük. A szlávok és germánok asszimilációja valamivel könnyebben megy. Az szokott fenntartás nélkül hasonulni, akinek a beolvadás a környezetbe – emelkedés. Aki viszont a saját hátterét nem érzi kevésbé értékesnek, mint a környezetét, az beilleszkedik ugyan, de csupán részlegesen olvad be. Van-e a zsidókban valamilyen mag, amely nem oldható? Csupán az önmegkülönböztetés? És vajon ez a kiválasztottság-tudat nem olyan kihívás-e, amely szakadatlanul büntetéssel jár?

 

198. Nem ingerlő-e, hogy van mögöttük egy szellemi hagyomány, egy világra kiterjedő érzelmi közösség? A nemzetek mind szívesen ábrándoznának valami nemzeti vallásról, amelyet az irodalmuk és a bölcseleti eszméik körül keresnek. Igénylik egzisztenciájuk esszenciális megduplázását. A modern korban már nem szokott sikerülni ez az összekapcsolás, a nemzeti és a vallási művi egyesítése avagy a vallási feloldása a nemzetiben, nincsen mögötte hagyomány, kilátszik belőle a szándék, és mert divatszerű, ezért nem is tartós. Ezzel szemben a több ezer éves, sokféleképpen értelmezhető hagyomány ambivalenciája, test és szellem elválhatatlansága a judaizmusban természeti adottságként is felfogható, amelynek megvan a jutalma és a büntetése is.

 

199. A többiek számára eleve feszélyező kérdés, hogy a zsidók miért nem keresztények. Ha a kereszténység az uralkodó eszme, akkor nyilván ez a legjobb. De akkor miért ragaszkodik valami sötét titokhoz ez a kisebbség? Valóban, miért nem keresztények, miért zsidók a zsidók? Mert volt ugyan kiházasodás és szexuális keveredés, de a vegyes származásúakban is visszatér a zsidó öntudat. A zsidó rész a nem zsidóban erjeszt, az öntudat aktív része. Mihez ragaszkodik a zsidó? Miért nem olvad be egészen?

Akinek a szemében rendellenes jelenség, hogy a zsidók „túlreprezentáltan” szerepelnek ilyen vagy olyan körben, anomália, amelyet el kell hárítani, akinek a zsidók aránya itt vagy ott nem kognitív, hanem politikai kérdés, az antiszemita. Aki kvótát szorgalmaz, az numerus clausust akar.

Az antiszemitizmus sok mindenre szolgál. Lehet a zsidóságot emlegetni az életkudarc magyarázataként. Megvan a lemaradási félelem, hogy eddig a marxizmus, most meg a tőke nevében fog a zsidóknak ismét följebb állani. Egy olyan ősi érzés, mint az antiszemitizmus, nem fog elmúlni.

Az antiszemiták azt mondják a zsidóknak: asszimilálódjanak, vagy tekintsék magukat nemzeti kisebbségnek, amelynek hazája Izrael, ahova végül is hazamehetnek. Innen nézve racionális az antiszemita névtelenlevél-sorozat: go home to Izrael. Normális sovinizmus. Érthetővé tenni a zsidót, lehessen besorolni. A magyaroknak is mondják Szlovákiában, kevesen és csak a bolondabb szlovákok, hogy menj a Duna túloldalára, és ugyanezt megkaphatja egy erdélyi vagy vajdasági magyar is. Itt is, ott is olyanoknak mondják azt, hogy menjen el, akinek az elődei már századok óta ott élnek. Gyakori, hogy aki asszimilációra buzdít, vagy aki leleplezi a hamis asszimilánst, az maga is ilyen problémákkal küszködik.

 

200. Közép-Európa is befogadó látomás, ha egyáltalán van ilyen. Abban minden kisebbség eggyel több kincs, és otthon van a vend, az örmény és a zsidó, egyszóval minden ember, csak mert van, függetlenül attól, hogy mit írnak az anyakönyvi kivonatába, függetlenül attól, hogy mibe születik önhibáján, érdemén kívül bele.

Ha elmúlik is a Közép-Európa-retorika habja, akkor is itt maradnak a tényleges kapcsolatok, a népi piacok, az értelmiségi közlekedés, amelynek nincsen szüksége ideológiára, itt maradnak a gyűjtők, akik csöndesen ide-oda jönnek, és ezzel-azzal beszélnek. Ez az a munka, amely a látens kulturális konföderációt megcsinálja, és amelynek bármiféle más politikai megszilárdulása már csak derivátum lesz.

 

201. Sok metafora van a többségről és kisebbségről. Gazdanép, mondják a jobboldaliak, mert a gazda ellentettje a cseléd vagy a szolga. Vendéglátó, befogadó nép, mondják a középen állók. Valóban a nemesi és nemzeti liberalizmus emancipálta a zsidóságot, és a múlt század második felében valami illendőség diktálta, hogy a politikacsinálás maradjon a történelmi osztály előjoga.

Ez jól is ment addig, amíg ez a történelmi osztály két ízben is be nem vezette az országot a világháborúba. Az elsőben a zsidó-magyar katonák éppen annyi vitézségi érmet szedtek össze, mint a keresztény magyar katonák, és ugyanúgy feláldozták fiatal életüket a nagy európai butaság oltárán, amelynek nem csekély részét építette embercsontból hazánk, a császári és a királyi monarchia. A második világháborúban pedig a zsidók családostul kaptak a hazájuktól – a saját államuktól, amelyhez lojálisak voltak – egy halálos ítéletet, amely alól a munkaszolgálatos fiatal férfiak egy részének volt némi esélye kicsúszni, gyermekeiknek, idős szüleiknek azonban már nem.

Megemlítendő, hogy a fiatal zsidók egy radikális kisebbsége akkor tört politikai hatalomra forradalmi úton, amikor a történelmi-tradicionális elit két ízben is katasztrófába vitte az országot, másodízben pedig halálra adta a hazai zsidóságot.

Akinek kiirtották a családját, gondolhatja, hogy nincsen biztonságban, ha nincsen hatalma. Államvédelmi tisztté lett volt munkaszolgálatosok elvadultak és patologikusan viselkedtek, de arról nem tudok, hogy módszeresen gyereket-öreget irtottak volna. Ami pedig azokat a kelet-európai kommunista rendszereket illeti, amelyeknek személyzetében alig volt zsidó, azokban az erőszak mérve nem volt alacsonyabb.

Mindazonáltal nagy hiba volt zsidó fiatalemberek részéről mind az 1919-es, mind pedig az 1945 utáni bolsevik típusú politikai kaland. Ezek morálisan súlyosan kifogásolható, irracionális döntések voltak. A két háború után a fiatal radikális zsidók mint politikusok kezdők voltak, jobb lett volna, ha nem kísérleteznek olyasmivel, amihez nem értenek. Hiba volt magukra venni a nemzet kormányzásának, milliók élete alakításának a felelősségét.

 

202. Milyen magatartást kövessen a budapesti, a prágai, a varsói, a bukaresti, a belgrádi, a zágrábi, a szófiai, a szarajevói zsidó? Tegyen meg mindent hazája és környezete békéjéért. Segítsen megvalósulni értelmes kompromisszumokat, ne harcoljon, a forrongó indulatoknak ne akarjon formát, jelszót adni, ne álljon a politikai avantgárdba. Ha forró is a feje, nevelje magát hűvösebb, tartózkodóbb magaviseletre. Inkább a megértést és a feltárást válassza, mint az állásfoglalást és a döntést, inkább a csendes tartóst, mint a harsány egynapost.

A közép-európai zsidók többsége nem igényeli a nemzeti kisebbségi státust, mert nincsen szükségük rá. Nem kívánják magukat elkülöníteni, szegregálni, gettósítani. Nem kérnek autonómiát – túl a mindenkinek járó, polgári egyesülési szabadságokon, illetőleg túl az egyházaknak kijáró jogokon. A demokratikus jogok követelményén túlmenően a zsidóság nem fogható fel politikai érdekközösségként. Normális, hogy vannak konzervatív, liberális és szocialista zsidók. Vannak szélsőségesek is, kevesen. A zsidók lehetnek és legyenek sokfélék. Ha egyszer az országban az alapvető szabadságjogok biztosítva vannak, akkor ki-ki menjen a maga személyes útján.

 

203. Mostanában, hogy a gyerekek oly természetesen járnak hittanórára, a felekezeten kívüli, univerzalista, vallástalan zsidók növekvő hányada visszatalál a maga judaizmusához. De miért őrizzenek meg egy genealógiailag számon tartott és leszármazáshoz kötött, zárt közösségként fenntartott vallást? A zsidó értelmiség egy része bekapcsolódott az univerzális beszédbe, abba a beszédbe, amely a tudást transznacionális szintre emeli, amelynek a határok csupán szemléleti tárgyai, de nem meghatározói. De vajon ez nem okoz-e valóság fölötti lebegést a hollét bizonytalanságával?

Ki-ki megtalálja a személyes módját és mértékét annak, hogyan tartja a vallási rítusokat. A zsidók nem akarnak politikai blokkot alkotni, szerteszavaznak, és pluralisták a különböző szervezetekben. Tudni kénytelenek, hogy ők testesítik meg a zsidót a környezetük számára, amely az ő viselkedésüket látva fog pozitív vagy negatív impressziókkal gondolkodni a zsidókról.

Nehéz volna a nemzeti nyelveken belül a zsidók beszédéről, irodalmáról valami stilárisan pregnáns megkülönböztető jegyet állítani. A zsidók talán csak az antiszemitizmus elutasításában egységesek. De talán még ebben sem, mert vannak antiszemita félzsidók, háromnegyed zsidók, akik úgy próbálják kipurgálni magukból a zsidó részt, hogy a többi zsidót gyűlölik, és hogy azok ellen uszítanak.

De aki a náci törvények szerint zsidónak minősül, az nem tud megfeledkezni arról, hogy az. Agyába bele van égetve, hogy az, bárhol a világon, bármilyen öltözékben, bármilyen szokásokkal, még akkor is, ha a világ rejtélyét nem toldja meg isten hipotézisével, és ha tudomásul veszi a többiekkel való együttlétének a határait.

 

204. Zsinagógában állok, és az imakönyvet lapozgatom az engesztelés napjának előestéjén. Ezt a sok hízelgést és hódolást az Úrnak unom. Az alázat nézőszöge az urat lobbanékony, zsarnok családfőnek ábrázolja. A Gondviselés akár áld, akár sújt: apai. A zsidók nem akarták az apa mellé odatenni az egyetlen fiút, mert ők mind fiúk voltak, akikből a dolgok rendje szerint apa lesz.

Amit éppen csinálok, az a vallásgyakorlatom. Mondták már gyerekkoromban, hogy hitehagyott vagyok, pedig világéletemben imádkoztam. Lehetne azt is mondani, istenhívő, de vallástalan zsidó.

Nem kívánom eldönteni azt a kérdést, hogy zsidó magyar vagyok-e, avagy magyar zsidó. Nézhetem magam így is, úgy is és így se, úgy se. Mikor az ember az asztalához ül, az uniformis, a jelmez, az identitás és a meghatározás, ha lehet, maradjon az előszobában a ruhafogason.

 

205. Ha a környezet nem nézi jó szemmel a zsidókat, akkor ezek közül a gyávábbak igyekeznek eltűnni észrevétlen a tömegben. A sárga csillagtól alámerülve megszabadulni. Meg aztán jön az európai jó ízlés, ne keress feltűnést, ne fitogtasd a zsidóságodat, viseld diszkréten, mint egy klubtagságot. A hangoztatás kedvrontó. Az ember, aki mestersége címerét hirdeti, elveszi a kedvünket az általa hirdetett mesterségtől.

Ugyanez áll a vallásokra. A hittérítés nem választható el a reklámtól. A zsidók értenek a reklámhoz, de nem hittérítők. Minden vallás tökéletes a maga belső konstrukciója szerint. Nem lehet szétbontani és összekeverni őket. A polgár kialakítja a maga viszonyát velük, ha választhat, ha nem muszáj neki nagy erkölcsi és szomszédsági nyomás alatt így vagy amúgy választani.

A posztmodern nézőpont partikularizmusa kedvez az ortodoxiák reneszánszának, és egyesíti a néprajzi relativizmust a divattal. Mindenesetre, aki az ortodoxiát választja, az egy viseletet választ. Azzal a szabadságával a nyugati polgárnak, hogy egyáltalán választhat. Amihez létre kellett hozni a polgári demokráciát a hozzá tartozó vallásszabadsággal. Ehhez el kellett utasítani a rendi szerveződést, a katonai vagy a papi uralmat, illetve az ortodox közösség zártságát.

 

206. Ha Izrael stabilizálódik, és a Közel-Keleten integráló tényezővé válik az arab világgal szövődő békeprocesszus által, ez Izraelnek mindinkább közel-keleti involválódását eredményezi. De az is lehetséges, hogy éppen ez a sáv a terjeszkedésben Közép- és Kelet-Európa felé orientálódik. Az Izraelben élő magyar zsidók visszajárnak Magyarországra, és a magyar keresztények is mind szokásosabban mennek Izraelbe. Magyarországnak Izraellel gyarapodó kapcsolatai vannak, feltételezem, hogy ezek előtt bővülő tér nyílik, már csak azáltal is, hogy Izraelben van számos magyar, Magyarországon van számos zsidó.

Az is megszokható, hogy a zsidóság a történelmi diaszpóra népe, amiben a magyar sorsnak is előképe valamelyest, hiszen a magyar diaszpóra is aránylag szerteágazó a földkerekségen.

 

207. Ha a zsidók itt maradnak Közép- és Kelet-Európában, akkor nem bújhatnak odúba, akkor nem a rejtőzés a megfelelő magatartás. A zsidóknak mint személyeknek és mint közösségnek ebben az újratisztázott és fogalmazott önfelfogásban, egy új őszinteség alapján kell magukra találniok.

A zsidónak az a kötelessége, hogy maga szabjon magának kötelességet, amely ne legyen ellentétben a tízparancsolattal. Akként vállalja el a megítéltetést, ami. Az ember vállalja el az olyan-amilyenségét és az épp-így-létét. Az Úr azt mondja, hogy vagyok, aki vagyok. Ezt kövesse minden zsidó, aki az Urat majmolja.

 

208. Eljött a zsidók és a keresztények között a vallási dialógus ideje. Mert amúgy már réges-régen dialógusban vannak, de ezt a vallási szférát ritkán érintették, talán mert nem is érdeklődtek a legutóbbi időkig olyan élénken iránta. Hogy a magunkénak tekinthessük őket, mind a judaizmust, mind a kereszténységet még be nem fejezettként, velünk alakulóként kell elgondolnunk. Egyiket sem azonosítjuk egészen a papi beszéddel. Mindenki, aki zsidónak, illetőleg kereszténynek mondja magát, jogosult e két szó újrafogalmazására. A szabad polgár az ő vallásáról istennek tartozik elszámolással. El kell menni vendégségbe egymás templomába, házába. Szabad gyarlónak lenni. A gyermeki kíváncsiságot csak a mester nem szégyelli.

Se tilalom, se kényszer

209. Nincs emberi méltóság szellemi szabadság nélkül: úgy hinni vagy nem hinni Istent, ahogy igaznak érezzük.

A lelkiismereti szabadság megmásíthatatlan feltétele, hogy senki emberfia, bármi legyen is a rangja, címe, hivatala, ne írhassa elő, hogy mit szabad gondolnom az emberiről és az emberfölöttiről, arról, ami a látókörünkben van, és arról, ami azon túl van.

Sem állami, sem egyházi hatóság nem kényszerítheti és nem büntetheti a lelkiismeretünket. Hogy a kényszerítő eszközök törvényes monopóliumával – ezzel a rendkívüli hatalommal – az állam ne élhessen vissza: erre való a demokrácia, amelynek alkotmányai kimondják, hogy az állam vallási igazságok, hitek, meggyőződések kérdésében nem illetékes.

Az újkori ember kivonta a testét és a gondolkodását egyház és állam szövetséges hatalma alól. Hogy mint eretneket meg ne kínozhassanak, az alkotmányokban kifejeződő polgári emancipáció (a törvények szelleme) elválasztotta egymástól a szellemi és a fizikai hatalmat.

Bizonyos, hogy a papi és a fegyveres tekintély évezredeken át összekapcsolódott, elválasztásuk pedig modern jelenség, amely a nyugati civilizációban csak a felvilágosodás kora óta lett elfogadott, és már szinte axiomatikus érvényű, tehát érdemlegesen nem is vitatott alapelvvé.

Van-e hatalmi köze az államnak ahhoz, hogy a polgár mit érez, hisz, gondol? A nyugati mentalitás szerint nincs, a keleti mentalitás szerint van. Ha az államfő egyszersmind egyházfő, vagy ha az egyházfő egyszersmind államfő, ha a pártvezér az első számú bölcs, illetve ha az ideológiai, nevelő párt feje egyszersmind a kizárólagos államhatalom birtokosa, akkor az embernek baja lehet abból, ha tőlük eltérően hisz és gondolkodik.

 

210. A szellemi szabadság mezői nem választhatók el egymástól, ha itt megsérted, ott is kornyadozni fog, minden elfogadott vagy legalábbis megszokott korlátozás egyszersmind precedens, amellyel igazolni lehet további korlátozások bevezetését.

Nem csupán az értelmiségnek, de minden gondolkodó polgárnak létérdeke annak az elvnek az elfogadása, hogy a hitek és ellenhitek, a sejtelmek és kétségek, a misztikus tapasztalatok és a tudós meggyőződések – akár a költészet – ne legyenek közösségi-állami ellenőrzés alá vethetők.

Ez a tézis nyugati jellegű demokráciákban konvencionális, tekintélyuralmi rendszerekben nem az. Teokratikus vezetők számára nem abszurd a regényírót könyve néhány bekezdéséért – vallási tételek sértése jogcímén – halálra ítélni. Demokraták szemében az ilyen ítélet eszelős képtelenség.

 

211. Érthető, ha a fizikai hatalom birtokosai vallási tekintéllyel, mondjuk ki: istennel kívánják uralmukat igazolni. Az is érthető, ha a szellemi hatalom birtokosai hajlandók megerősíteni a kormány legitimációját, ha az  viszontszolgálatként nekik is monopóliumot biztosít a lelkek fölött. A szövetség ennek is, annak is kényelmet ad. Kölcsönösen megszilárdítják egymás pozícióját.

A kormányzóknak akkor van szükségük vallási-egyházi legitimációra, ha a demokratikus-alkotmányos legitimáció hibádzik. Az önkényuralomnak vagy istenre, vagy a történelmi szükségszerűségre kell hivatkoznia, ha meg akar állni a lábán, és ha el akarja némítani a bírálóit, akik a polgárok szuverenitásával hozakodnak elő.

A szövetség mind a két felet mentesíti a verseny fáradalmaitól, vagy legalábbis jobb versenyhelyzetet biztosít nekik. Mert való igaz, ha isten egyik politikust sem részesíti nyilvánvaló előnyben a többihez képest, akkor nincs más hátra, mint a szabad választás, amelyen lehet nyerni is, veszíteni is. Ugyanígy, ha nincsen államegyház, akkor az egyházak is versengeni kényszerülnek a hívők bizalmáért.

 

212. Márpedig a modern társadalmak túlkínálatot zúdítanak tagjaikra, oly nagy mértékben elhalmozva őket különböző szellemi javaslatokkal, érzés- és gondolatformákkal, hogy a lakosságnak csak mintegy egyhatoda, egyhetede jár templomba, s a verseny gyakorlatilag ezért a kisebbségért folyik.

A többség a maga módján istenhívő, vagy még csak nem is az, de nem igényel papi-rítusközösségi közvetítést önmaga és az igazság között. Nem meglepő tehát, hogy a különböző papi közösségek, egyházak szeretnék kiterjeszteni a befolyásukat a maguk módján hívőkre, a más vallásúakra vagy a nem hívőkre is, de a megnyerhetők ez utóbbi három kategóriának csak egy töredékét alkotják, ezért a meglévőkre vigyázni létérdekük.

 

213. A vallási eszmékre mint igazolóelvekre épülő állam pusztító veszedelem a szabad művelődésre nézve csakúgy, mint az ideológiai elvekre épülő állam, amely az előbbinek modern, világi válfaja, és eddig radikális nacionalista (azaz fasiszta), illetve radikális szocialista (azaz kommunista) formában mutatkozott be. A vallási és az ideológiai államnak integráns alkotóintézménye a keményebb vagy lágyabb cenzúra és inkvizíció. Az ilyen vagy olyan eszmékre épülő államhoz hozzátartozik a könyvégetés szertartása is.

Az egyesületekbe és pártokba szerveződő független polgárok szabad szerződésén kívül a jogállamnak nincsen törvényes alapja. Eszme vagy szerződés? Ez itt a kérdés, a szabadság kérdése.

Természetes, hogy a szabadságkorlátozók mind a birtokukban lévő eszmék előkelő egyetemességét fogják hangsúlyozni a versengő-mérkőző-tárgyaló-szerződő felek partikuláris és ezért alantasnak nyilvánított érdekével szemben. Természetes, hogy a „szellem emberei” között találni fognak reklámszakembereket. A rabság útja pátosszal van kikövezve.

Az előző rezsim, az államszocializmus korszaka nemcsak a harcos ateizmus korszaka volt, hanem a szekuralizációé is, már csak azáltal is, hogy a hivatalos világnézet kényszerű terjesztése magával vonta a vele szembeni spontán ellenállást, amely jelenthette azt a polgári törekvést is, hogy az egyén meggyőződése legyen az ő magánügye, amelybe mások ne szóljanak bele.

 

214. Nincs meggyőző érv arra, hogy a gondolatszabadság a gyermekkorúakat ne illesse meg. Mivel a gyerekek érdekét nagykorúságukig a szüleik képviselik, mivel a gyermekeknek ma még nincsenek elismert érdekképviseleteik, indokolt, hogy a szülőket illesse meg a végső döntési jog abban a kérdésben, hogy milyen nevelést kapjanak a kiskorúak.

Ki az első számú illetékes a gyermek világképe tekintetében: a szülő vagy valaki más, például a pedagógus vagy a pap? A kérdésnek különös érdekességet ad az a tény, hogy templomba nem kötelező járni, iskolába viszont igen. Ha az iskola felekezeti, ahol minden tantárgy oktatása egyházi irányítás alatt áll, akkor a szülő felekezeti világkép elsajátítására kötelezi a gyermekét, amennyiben önként oda íratja be őt. Ha viszont nincsen választási lehetőség, ha a szülő nyomás alatt áll, hogy oda írassa be a gyereket az iskolai hitoktatás igényén túlmenően, akkor a gyerek az osztályozás hatalmának terhe alatt felekezeti világlátásra kényszerül.

A gyerek választási szabadságát tekintem elsőrendű értéknek. Tudnia kell, hogy a világ többféleképpen látható, és hogy az ő felnőtté válása egyértelmű a meggondolt választásra való felkészülésével. A szülő és a hivatásos nevelő ebben a felkészülésben működjék közre, hogy nagykorúságára kibontakozzon a kiskorúban a szabadság tehetsége, a szuverén ember.

 

215. Egy író részéről pedig semmi sem józanabb, mint felismerni, hogy az olvasók szíve joga az ő könyvét elolvasni vagy el nem olvasni, s ha elolvasták, a maradandó vagy a feledésre ítélt olvasmányok között elraktározni s ugyanígy szemlélni lelkészek és hívők viszonyát.

Sosem titkoltam azt a véleményemet, hogy a szentnek mondott szövegeket irodalomnak tekintem, íróikat emberi méretű, olykor zseniális, olykor csupán gyarló kollégáknak, hőseiket, a szent igazság hordozóit pedig regényalakoknak.

A különböző vallások papjainak a szellemét körülbelül olyannak találtam, mint a gimnáziumi tanáraim szellemét, akiket egyébként nagyra becsültem. Tanáraimat azzal tiszteltem meg, hogy autoritásukat a számomra megnyilvánuló bölcsességük arányában ismertem el, és ilyen módon ma sem lázongok az ellen, amit elfogadtam és megtanultam tőlük.

A papok beszédét az isteniről nem tartom sem érvényesebbnek, sem kevésbé érvényesnek, mint az irodalomtanárokét az irodalomról. Ezek is, azok is diplomás értelmiségiek, ami nem minden, ha nem is kevés, de hát magam is az vagyok. Az ember vallási érzékenységének a története egybeesik az életrajzával, halálunkig nyitott és alakuló mű.

Ha tehát íróként elfogadom a versenyt, nem látok semmi okot arra, hogy tanárok, papok, politikusok kivonják magukat alóla. Tudok templomokról, amelyek mindig megtelnek, mert kiváló pap tart bennük istentiszteletet.

 

216. Legelső értékemnek az emberi személy testi-lelki integritását, sérthetetlenségét választottam. Választhattam volna legelső értékemnek ilyen vagy olyan állami, vallási, politikai vagy kulturális közösség javát is, amelyet az intézményesen rá hivatkozók képviselnek. A kollektív jó képviselői hajlamosak a maguk tekintélyét és hatalmát mindig valami magasabb értékből levezetni, amely túl van az emberin, az egyénin és a személyesen. Választhattam volna ezek valamelyikét is, de nem tettem. Ezt is, azt is azonban nem választhatom legelső értékemnek, hacsak a zagyvaságot nem választom.

Én a társadalmi-politikai mezőben az emberi személy méltóságánál megbízhatóbb és kevésbé visszaélésre csábító értéket nem ismerek. Ezzel szemben meggyőződhettem róla, hogy a kollektív értékek, a transzindividuális normák hordozói, ha pozíciójuk állami autoritással párosul, erős kísértés alatt állnak, hogy kettőzött hatalmukkal visszaéljenek. Ilyen visszaélés lehet a munkásosztály vagy a nemzet nevében fegyelmezni a polgárokat vagy éppen a vallási közösség nevében fegyelmezni személyeket.

 

217. Mivelhogy a tényleges hívők száma jóval alacsonyabb, mint a névleges hívőké, a szerény pap a tényleges nyájra hivatkozik, a szerénytelen a névlegesre. A lelkészeknek módjukban áll istentiszteleteikre odavonzani felnőttet, kiskorút egyaránt. Tilos bárkit is tiltani tőlük és tilos kényszeríteni hozzájuk.

Annak eldöntésére, hogy melyik hitfelekezet szószólói állnak az isteni igazsághoz közelebb – másokat illetően –, semmiféle elfogadható mértékünk nincsen. Odaadásunkkal mi magunk bármely közösséghez fordulhatunk, gyermekünket is biztathatjuk erre, fordíthatjuk a devóciót bármely más irányba is, ha van, de mások fölött hit dolgában ítélni nem vagyunk jogosultak.

A személyes példa a legfőbb, amellyel másokat a magunk meggyőződésére vonhatunk. Ha ez nincs, akkor nem marad más hátra, csak a ravaszság vagy az erőszak. Ha lelkészek más lelkészek ellen politikai eszközöket vesznek igénybe, hogy versenytársaikat hitelüktől és híveiktől megfosszák, akkor vétenek a demokrácia alapvető játékszabályai ellen.

Csúnyának tartom az olyan lelkészek viselkedését, akik a maguk rövid hitét és igazát világi hatalmaskodással toldják meg. Képzelt süvegem levételével hódolok az olyan lelkészek előtt, akik bízva hitük és tanításuk igazában, alázattal közelítenek embertársaikhoz.

A beszédtől a vagonig¹

218. Tehervagonokban múzeumi tények, aki akarja, elképzelheti, hogy milyen lehetett nyolcvanadmagával napokon át vonatozni az ismeretlenbe, amely a többségnek, a gyerekeknek mindenképpen a gázhalált jelentette.

Iskolatársaim mind Auschwitzba vonatoztak, nekem sikerült egy nappal előbb Budapestre jönnöm, mert a szüleimet már korábban elvitték a faluból, ahol laktunk.

A képzeletemet csak súrolni tudja, hogy mi volt a társaim osztályrésze a marhavagonokban, az osztályozórámpán és a zuhanyrózsából ömlő gáz alatt. Állítom, hogy ezek a lányok és fiúk tökéletesen ártatlanok voltak, és hogy az ő jóformán maradéktalan kiirtásukhoz hasonló eset nem fordult elő a borzalmak ismert történelmében.

 

219. Voltak öldöklő zsarnokságok, voltak századunkban szerte a glóbuson pusztító koncentrációs táborok, de milliónyi gyerek módszeres legyilkolása mint magyarázhatatlan és menthetetlen eset magában áll. Ha egyáltalán beszélhetünk abszolút bűnről, ez az volt.

Hogy milyen természetű ez a bűn, arról csak akkor alkothatunk fogalmat, ha saját gyermekeinket, unokáinkat képzeljük el hasonló helyzetben. Ha csak egy negyedórán át megpróbálunk erre gondolni, hogy lássuk magunk előtt éppen őket, úgy, akkor megsejtünk valamit a történetből.

 

220. Kinek a bűne? Azé, aki magára veszi. Ugyanaz az államgépezet működött a német megszállás után, mint annakelőtte, ugyanazok a fegyveresek és tisztviselők. Ugyanaz a parlament és ugyanaz a kormányzó hatalmazta fel a kormányt, amely saját állampolgárait kiszállította az országhatáron túlra, tudva, nem tudva, mindenesetre nem firtatva, hogy mi lesz velük.

El tudom képzelni, hogy rövid volt a képzeletük, és ha tudják, ha látják, ha maguk is megélik, akkor nem teszik. Tették, mert nem láttak, mert a gyűlölet beszéde elvakította őket, mert a burkolt vagy nyílt zsidózás nyelvezete eltakarta a szemük elől a valóságot. Ahogy erélyes paranccsal és néhány katonai ellenlépéssel a budapesti városmag zsidóságának deportálását le lehetett állítani, ugyanúgy a vidéki zsidók deportálása is elodázható és talán elkerülhető lett volna. Ha az adminisztráció nagyon nem akarja, a német irányítók a készséges helyi közreműködés nélkül, egyedül nem boldogultak volna. Örvendezve jelentették a helyi lapok, hogy városuk zsidómentes lett.

 

221. Mind, aki szöktetett, bújtatott, hős volt, Hős azért, mert normálisan viselkedett, úgy, ahogy kollégák, barátok, szomszédok között szokás, úgy, ahogy a keresztény erkölcs is megkívánja. Úgy, ahogy némely papok és apácák eljártak. De hogy a normális már kivételesen hősiesnek számított, annak a szavak által való elvakulás, eltompulás, ha tetszik erkölcsi megbetegedés a magyarázata, amely szellemi értelemben a nagy ragályokhoz hasonlítható.

 

222. Végigvonult térségünkön a fasiszta beszéd, és a nagyfasizmusok mellett ott voltak a kis fasizmusok, a félfasizmusok, a maguk különböző méretű tömeggyilkolási listájával. A hitleri Nagy-Európa tervébe a kontinensen széltében-hosszában becsatlakoztak a szimpatizánsok, s többé-kevésbé mind elhitték, hogy ez a bódító tervezet csak úgy valósulhat meg, ha előbb megszabadulnak zsidó szomszédaiktól, és elvitetik őket mintegy köztisztasági szolgáltatásként valahova, ahova valók. Elhitték, hogy valamilyen közös név alá foglalható embercsoportról, kisebbségről lehet és helyes előbb szóbeli, majd jogi ítéletet alkotni, amely ítéletek, megkülönböztetések, törvények és rendeletek logikája elvezet a nagyipari gyerekirtáshoz.

Akinek tetszik az antiszemita beszéd, az kérdezze meg magától, hogy szemlélőként vajon kedvét lelné-e egy halom gyerekhulla égetésében. Aki ezt nem akarná nézni, az inkább ne zsidózzon.

 

223. Iskolatársaim már emlékké finomodtak, miként a túlélők zöme is, történetté válunk menthetetlen, és aki másoktól több empátiát követel, mint amennyit nyújtanak, az vizsgálja meg a maga együttérző képességét. Ha ezt teszi, akkor talán arra a következtetésre jut, hogy az abszolút bűnnek csak viszonylagos bűntettesei vannak. Meg kell borzonganunk attól, hogy ez a történet egyáltalán megtörténhetett, és nemcsak az áldozatokkal, hanem azokkal is, akik körülötte élték a maguk köznapi életét. Az abszolút bűnt nem abszolút bűnösök követték el, hanem többnyire olyan emberek járultak hozzá a munkájukkal, akik úgy képzelték, hogy ez az ő szolgálati kötelességük.

Nemcsak Közép-Európában történt ez így, nyugati demokráciákban is akadt bürokratikus személyzet, amely a deportálásban fegyelmezetten közreműködött. Többnyire. Nem mindenki. A dánok és a bulgárok nem adták ki a zsidóikat. Miért éppen ők? Van, aki nem ad ki, van, aki kiad. Egy darabig nem, aztán hirtelen mégis, nagyobb nyomás esetén.

Mikor aztán a döntés megszületett, logisztikai bravúrként bonyolították le a vonatszállítmányok, az élő anyag gyors kigördítését az országhatáron túlra.

 

224. Ennek a bravúrnak a lélektani magyarázata nem vezet messzire: nem a szív mélyén lakozó gonosz volt a tettes, hanem a nyelvezet és az általa okozott elbutulás. Valóban, mi más lenne közreműködni gyerekek szemétté nyilvánításában, mint erkölcsi idiotizmus, amely járványként hülyítette el a kontinens sok emberét? Európát, amelyre büszkék vagyunk. Európát, amely hagyta megölni a zsidókat. Ők is büszkék voltak Európára és benne a hazájukra, sőt a falujukra is.

 

225. Az egymást követő nemzedékek azzal bizonyítják, hogy őket más hasonló fertőzés nem tompíthatná el olyan gyászosan, mint az akkori felnőtt illetékeseket, közreműködőket, helyeslő kajánokat, önkéntes örökösöket, ha normálisan lennének olyanok, mint az akkori hősök a keresztény polgártársak köréből, ha senki emberfiát, ha egyetlen polgártársunkat sem hagyják előbb szóval, majd tettel kitaszítani állampolgári és emberi méltóságából.

Aki azt mondja, hogy a zsidók, a magyarok, a cigányok, a románok, a katolikus, a görögkeleti és a muzulmán délszlávok és így tovább, hiszen vég nélkül sorolhatnánk a népneveket, aki azt mondja, hogy ez a másik nép az ő baja, aki attól az, ami, hogy azt a másikat elveti, akit ez a negatív szenvedély tesz hazafivá: az már beleesett a kórba, az már szerencsétlen, mert elkapta a járványos betegséget, amely a képzelet és az erkölcs szklerózisához és bénulásához vezet.

 

226. Nem állítom, hogy ezek a dühös vakok nem veszedelmesek. Vannak ilyenek, és ha az ő számuk nem gyarapszik is rohamosan, ha igaz is, hogy a zsidókkal szemben ellenszenvet nyilvánító emberek száma a négy visegrádi országon belül Magyarországon a legalacsonyabb, hiszen tíz kérdezettből csak egynek ellenszenvesek a zsidók, de ha az az egy úton-útfélen mondja, mint akinek a nyelve magától rájár a trágár szólamokra, ha ez a beszédmód meggyökerezik, ha a nyílt vagy burkolt zsidózás bocsánatos áthágásnak látszik, amely attól, hogy olyan szokásos, már nem is rendellenes, ha az antiszemita retorika belopódzik a politikai propagandába, akkor a szemük világát és a józan eszüket féltő emberek kapjanak észbe és érezzenek késztetést arra, hogy ezt a beszédet ne tűrjék, hogy a kitaszítás nyelve ne legyen lehetséges vagy éppen kifizetődő politikai fogás.

Tisztelet mindazoknak, akik a zsidózás szenvedélyes társasjátékában nem vesznek részt. És tisztelet mindazoknak a zsidóknak, akik sohasem működtek közre kollektív sokaságok kitaszításában. Tisztelet mindenkinek, aki a másikban a személyt látja és nem az elvont karikatúrát.

 

227. Engedjék meg, hogy még egyszer összefoglaljam a mondanivalómat. A milliós nagyságrendű gyerekölést nem magyarázhatjuk a benne vétkesek, az érte felelősök különleges gonoszságával. Nem bűnözők, hanem kötelességtudó tisztviselők és egyenruhás fegyveresek tették, amit tettek. A hivatalos személyzet engedelmesen deportált.

Ennélfogva a magyarázatot nem a tettesek elferdült személyiségével magyarázhatjuk, hanem az antiszemitizmus politikai nyelvezetével, amely egy másikfajta erkölcsöt épített az agyukba, az etnikai tisztaságét, amely ideálból következik az etnikai tisztogatás.

Vannak gondolati pályák, amelyek csapdának is tekinthetők, ha valaki elindul a zsidóellenes közhelyek mentén, az úgynevezett zsidókérdés taglalásával fokról fokra odakeveredhet az Endlösung, a végső megoldás aktív támogatóinak vagy utólagos mentegetőinek körébe.

Ha egy kisebbséget, amely vállalta a törvénytisztelő patriotizmust, és csak azt kívánja, hogy hagyják békén, ha egy kisebbséget valahonnan ki akarnak iktatni, akkor azok a politikai képzelődők, akik a többséget a kisebbségtől féltik, el fognak jutni valamilyen végső megoldás ideájához. A politikai paranoia odaviszi őket, úgy eluralkodik az elméjükön. Akik azt képzelik, hogy ők maguk boldogabbak lennének, ha egy másik közösség nem lenne, azok szellemi-lelki rokonságba kerülnek a gyerekégetőkkel.

A történelem időnként radikálisan meghosszabbítja az akaratokat, és némelyiknek szörnyeteg sikert biztosít. Jobb nem gondolni olyasmit, aminek a vége bárki embertársunknak, polgártársunknak, honfitársunknak a deportálása lenne.

Egyvalamit azonban a zsidók is megtanultak 1944 katasztrófájából. Azt, hogy a marhavagonba nem kell szófogadóan beszállni.

Október idusán

228. 1944. október 15-én nagy fény volt, éles őszi fény, vasárnap délelőtt. Megmámorosodtunk, hallván a rádióban a kormányzó fegyverszüneti nyilatkozatát. Zsidó házban laktunk, a Loyd mozi fölött, összetömörítve. A házban mindenki zsidó volt, nők, öregek, gyerekek. Az idős férfiak a ház kapujáról létrára állva leszedték a fekete papundeklire festett sárga csillagot. Voltak emberek, akik az utcán tépték le a bal mellükről a kabátjukra varrt sárga csillagot.

Felötlött bennünk, hogy esetleg életben maradunk, hogy hazamehetünk, a szüleinkkel találkozhatunk, hogy minden úgy lesz, mint a talán sohasem volt békében.

Vártuk az újabb megerősítő híreket, a rádió azonban nem mondott semmit, csak számunkra érthetetlen felhívásokat. A kormányzó szózatát nem követték támogató beszédek.

Körüljártuk a háztömböt, a környéken nem minden zsidó ház kapujáról merték eltávolítani a megkülönböztető jelzést. Valamelyik gyerek meggyújtotta a sárga papundekli csillagot, körülálltuk a tüzet. Egy sárga csillag nélküli pár sétált el mellettünk karonfogva, a kalapos férfi azt mondta a kalapos nőnek: „Látod, elszemtelenednek.”

 

229. Sehol sem tűnt fel az új karhatalom, ellenben német katonai járművek rohangáltak a Körúton, majd olyan teherautók is, amelyek tele voltak zöld inges, nyilaskarszalagos férfiakkal. Izgatott elszántság honolt az arcukon. Volt olyan zsidó, aki megkérdezett egy rendőrt, hogy most mitévő legyen, van-e új rendelkezés, szabad-e a kijárási idő leteltével is az utcán maradni. Ha jól emlékszem, délelőtt tizenegytől délután ötig voltunk csak feljogosítva köztéren tartózkodni. Rendetlenség, sőt kihívás volt délután negyed hatkor is kint ácsorognunk.

Általános volt a bizonytalanság, senki sem tudta, hogy most mihez tartsa magát. Mit kell tenni egy száznyolcvan fokos fordulat esetén, mikor nem a hősi harc lesz a hivatalos beszéd, hanem a béke, amikor mindaz, ami volt, talán már nem érvényes, és a zsidók sem lesznek elválasztva az árja fajú nemzettesttől. És mit kell nekünk, zsidóknak tennünk akkor, ha többé nem szabad ránk törvényesen vadászni. Nem tudtuk, hogy mit kell tennünk magunkért.

 

230. Mire besötétedett, már sejtettük. A nyilasvezér bejelentette a kormányzó félreállítását, még eltökéltebben harcolunk nagy német szövetségesünk oldalán a végső győzelemért, és megtisztítjuk hazánkat – tőlem. Féregirtás következik, poloska, csótány, zsidó, itt a véged.

A szándék megvan, a többi már csak lebonyolítás kérdése. Száz-egynéhány ezer ember nyilvános megsemmisítése defetista hangulatot szülhet a keresztény lakosság körében.

Azt gondoltuk, hogy most mészárlás következik, Szent Bertalan-éjszaka, rejtőzzön, aki tud, ne lakjon a lakcímén, oszoljon el a keresztény civilek között, ne különböztesse meg magát, simuljon bele a környezetbe, hogy ne hívják ki a többiek közül, és ne durrantsák le a sarkon túl.

Lenéztünk a gangról a mozi vetítővásznára, a nyitott tetőn át, a Tarnopolból jöttem ment továbbra is, egy zsidógyűlő propagandafilm. Fel-alá nyargaltunk a ház belső folyosóin, kimerészkedtünk az utcára, és izgatottan tárgyaltuk az eseményeket.

Vadak voltunk az erdőben, és féltünk a vadászoktól, akik ugyanolyan kisemberek voltak, mint mi, csak egy politikai divat fegyvert adott a kezükbe, és szóbeli felhatalmazást, hogy akár öreget és gyereket is megölhessenek, ha azok a törvényes rendelkezések értelmében a sárga csillag viselésére vannak kötelezve.

 

231. Egy ügyetlen kormányzó ügyetlen lépése: először a német nagykövettel tudatja szándékát, és csak azután a saját csapataival! Az a fajta ostoba lojalitás, amely annyiszor megtévesztette itt az embereket, és amely nem engedte meg nekik, hogy az erkölcsi legalitást állítsák szembe a diktatúra törvényével.

Én abból indultam ki, hogy az a törvényesség, amely engem megsemmisítendőnek nyilvánít – törvénytelen, mivelhogy én még ártatlan vagyok. Láttam, hogy saját államunk képében, hazánk nevében kis csirkefogók öldöshetnek oly könnyűséggel, ahogy nyulat lősz vagy legyet fogsz. Megjelent az a végső ellenségesség, amely egyszerűen az életedet akarja, és ha más módszer nem kínálkozik, akkor kész belelőni a Dunába, hogy vigyen le a víz.

 

232. Volt egy nagybátyám, Ödön, aki a családnak nem volt öröme, tény azonban, hogy megmentette az életemet. Amikor a szüleimet elvitte a Gestapó, Ödön bácsi küldött egy meghívólevelet, s hogy később elhagyott, az már csak szorultságának következménye, és nem homályosítja el, hogy megmentett bennünket, Éva nővéremet és engem.

Nem volt szép ember, délcegen igyekezett tartani magát, magasba emelte az állát és hátrafeszítette a vállát. Volt valami nyájasan lekezelő a modorában, bátorítóan a hátamra vert, néha azonban meglepő érzelemkitörései voltak, eredendően bájtalanok. A társaságában folytonos közeli esélyét éreztem a lelki durvaságnak. Nyomatékosan úriembernek kívánt mutatkozni, a csöves kukoricát és az őszibarackot késsel-villával ette.

A húszas években a nagypapa vagyonát kicsalta, huszonegy szál vörös rózsát küldött Hermina néninek, anyám nővérének, hogy elnyerje a hozományt, amelyből majd rendezi az ügyeit. A házasságkötés után előbb méltatlankodva, majd térden állva kérte nagyapát, hogy az ő bankjában helyezze el a pénzét, mert milyen színben tünteti fel a vőt, ha az após sem bízik az ő intézetében. Nagyapa engedett, áttette, másnap Ödön bankja csődöt jelentett. Nagyapám a veje jóvoltából tönkrement.

Ödön a család támogatásával lakást bérelt Budapesten, a Hollán utcában, és kesztyűüzemet nyitott a lakástól egysaroknyira, egy alagsori helyiségben, amelynek fehér vasrács volt az ablakán. A kesztyűgyár tűrhetően működött, polgárian megéltek belőle, Ödön bácsi konszolidálódott.

A zsidótörvények fölszaporodásával kitűnt, hogy az első világháborús tiszti érdemrendjei kivételezést biztosítanak számára, és negyvennégy nyarán ő még bízott abban, hogy ez a kivételezés tartós lesz. A signum laudis és a vaskeresztek ott voltak a nippek és szobrocskák között a vitrinben.

Ödön bácsi valami különleges igazolvánnyal rendelkezett, hogy bejárhasson a Zsidótanács hivatalába. A házban otthon ő volt a légoltalmi parancsnok, csipogó lámpával fel-alá vonult az óvóhely és a földszint között, fényes sisakot öltött, amely alól gőgösen előremeredt az álla és a rózsásvörös tokája. Naponta ment be a Zsidótanácsba, de hogy mit végzett ott, azt nem kötötte az orrunkra.

 

233. Ödön bácsiék lakásából el kellett költöznünk, a zsidóknak összébb kellett húzódniok. Ödön bácsi, Hermina néni és a két unokatestvérünk egy kis szobát kaptak, amelyben éppen elfért a négy fekvőhely a négy személynek. Emlékszem valami nehéz szagra, barátságos, de ismeretlen idősebb asszonyokra, gyerekekre.

Világos volt, hogy nekünk itt már nincsen helyünk. A szomszéd házban lakott Zsófi néni, aki nem is volt rokonunk, apám unokatestvérének, dr. Zádor Gyulának a felesége. Nála lakott már a két unokatestvérem, Zádor István és Pál, és Zsófi néninek is volt egy hozzánk korban közel álló fia, Péter. Ebben a lakásban is laktak mások is; rövidre nyírt őszes férfiarc jön fel a ködből, és valami nagyobb gyerek, folyosón ugrálás. Zsófi néni elfogadta, hogy nála lakjunk, ha Ödön bácsiék enni adnak nekünk. Néhány napig még visszajártunk ebédelni a rokonainkhoz.

 

234. Azon az estén, október 15-én Zsófi néni is ment rejtőzni a fiukkal, Péterrel, Istvánnal, Palival, ahova tudott. Kevés csomaggal mentek át a Margit körútra, egy ismerős adta oda a lakást, fölmentek, csillag nélkül. Éppen hogy letették a csomagot, kisvártatva egy lakó a házból föltelefonált, hogy most gyorsan szökjenek, mert a házmester följelentette őket, hogy talán zsidók. Zsófi néni és a három fiú azonnal iramodtak lefelé. Látták, hogy megy fel a lift, benne a nyilasok fegyverekkel. Odafenn dübögnek az ajtón, ők azonban már a lépcsőház alján jártak, és iszkoltak vissza a félelem szokásos helyére.

 

235. Mi is olajra léptünk, bujkálni kezdtünk, ahogy akkor mondták, Ödön bácsi stratégiája szerint, amelyet komor dölyfösséggel közölt velünk. Szökünk a kesztyűüzemnek nevezett műhelybe, háromsaroknyira. Nem sokat vihetünk oda, hogy fel ne tűnjünk, mert már járőröznek a nyilasok, de még nem kezdtek akcióba. Valamit mégis, hogy a szabászasztalokon alhassunk, majd hátul a vécében, a mosdónál tisztálkodhassunk. Villanyt nem szabad gyújtanunk, de kívülről az alagsori helyiségbe, ha odakint süt a nap, jön annyi fény, hogy olvasni is lehessen déltájban.

 

236. Volt bennem némi szkepszis, és nem volt nagy kedvem visszatérni Ödön bácsi felügyelete alá, mert újabban együtt aludva berettyóújfalusi unokatestvéreimmel otthonosabban éreztem magam Zsófi néni lakásában. Ott megint természetes mi voltunk, amely a családnak egy másik ágát jelezte, apámét, István és Pali apai nagybátyját, a munkaszolgálatos táborban távollévő dr. Zádor Gyula ideggyógyászt, aki gyermekkori mitológiámban az irónia arcképe volt. Akárhányszor láttam, szívélyes mosolyába valami kis belső mulatozás kevert egy másik, hűvösebb fényt. Gyanús volt, mintha énrajtam szórakozna.

 

237. Mert például ötéves koromban, sérvműtét után a kórházi ágyon teljes szenvedéllyel üvöltözöm, hogy vegyék le rólam ezt a kötést. Most ébredtem az altatásból, nem tűröm, hogy lekötözzenek, és nem hallom meg, hogy friss operáció után nyugton kell maradnom. Felháborít a bizalmatlanság is, mintha nem volna ötéves személyemben elég értelem ahhoz, hogy megalázó lekötözések nélkül is veszteg maradjak, ha éppen ez az orvosi tanács, amelyet józan értelemmel felülbírálok. De mert az eszméletlenség mélyéből jöttem, többen a kórházi ágynál örvendeznek öntudatra térésemnek, anyám a leginkább, akiből csak a jó sugárzott, aki felől biztos lehettem. Magától értetődik; hogy anyánk legyen ott, ahol mi, kisfiúk éppen vagyunk.

A fehér géz, amivel lekötöttek a fehér ágyon, és a fehér személyzet a fehér szobában természetes ellenszenvet váltott ki színízlésemből. Nem vagytok ti, angyalkáim, olyan fehérek, amilyennek látszotok. Lívia pongyolája, a nevelőnőmé melegdrapp, mivelhogy teveszőrből van, és ha ő erőszakoskodik, például ha lenyeleti velem a kanalas orvosságot, vagy ha lefogja a bal karomat lázmérés közben, az sok testi kedvességgel párosul. De ez az idegen, középkorú nőszemély, csak azért, mert fehér burkolat álcázza, nincs följogosítva arra, hogy a testemhez nyúlkáljon. Vigye innen az agresszív, sportos kedvességét! Látom rajta, hogy siet, valami kötést szeretne megigazítani, mert miközben én bőgök, egy kissé fészkelődöm is, amivel némi összefüggésben állhat, hogy a kötés félrecsúszott, és amíg így hídba merevedem és ordítok, hogy kifejezést adjak a felháborodásomnak és annak, hogy nem, ebbe nem nyugszom bele, oldják fel a kötelékeimet, az ágy lábánál megjelenik egy ismerős fiatal arc, dús őszes haj, magas homlok és a száj körül az a pimasz mosoly, mintha nem hinné, hogy csakugyan dühös vagyok, mintha föltételezné, hogy játszom. Ami persze nem egészen jogosulatlan föltételezés. De hogy jön ez a fehér köpenyes ahhoz, hogy belém lásson? Erre még akkor sem hatalmaztam föl, ha kiderül, hogy Gyula bácsi bújt ebbe a fehér maskarába.

 

238. Hozzánk a háziorvos, Spernáth doktor, aki elől az ebédlőfüggönyök mögé bújtunk, hogy ne tudjon megszúrni, hogy ne kelljen bevennünk az undorító csukamájolajat, és hogy egyáltalán elbújjunk, hogy fojtottan kacagó cinkossággal adhassuk hamarosan meg magunkat, szóval Spenót bácsi mihozzánk civilben jött, szürke öltönyben apámmal politizálni, közben azonban meg is hallgatni a mellünket, ami csiklandó és nem igazán kellemes érzés, mert Spernáth doktor úr kopasz, és hideg koponyájának volt valami orvosságszaga, ami belőlünk nem váltott ki jó hatást; dideregtünk, ha csupasz mellünkre az a fej odanyomult.

 

239. Gyula bácsi, noha fehér köpenyt viselt, most mégis azt javasolta, hogy oldozzák fel a kötelékeimet, én meg ne izegjek-mozogjak. Az egyezség megköttetett és megtartatott.

 

240. Vagy harminc évvel később egy másik ironikust, Mérei Ferenc pszichológust kérdeztem unokanagybátyámról, hogy ismerte-e, ő meg valami olyat mondott, hogy félbolondnak nézték.

Dr. Zádor Gyula 1942-ben nagy lakást bérelt a belvárosban, a Szép utca 5. szám alatt, bebútorozta a felesége Bauhaus ízlése szerint, és a heidelbergi szakdiplomájával mint a Zsidó Kórház neurológus főorvosa megnyitotta a magánrendelőjét.

Teszi ezt, mintha nem volna második világháború és Harmadik Birodalom, csak mert polgárilag ezt logikus tennie. Gyönyörű asszonyt talált, elhódította a férjétől, egy sikeres újságírótól. Zsófiának érdekes kapcsolatai vannak, költők, festők, mindenféle forradalmárok.

Gyula bácsi backgroundja szerényebb és szolidabb volt, a berettyóujfalusi család, amely most átnyújtotta neki az arányos örökségrészt, hogy azzal kezdjen valamit. Az újfalusiak házat építenek, amely egyben a bolt vagy a műhely is. A maguk gazdái, és szívesen néznek át maguk választotta pillanatokban a ház családi meleg öblébe. A munkaszobában, a boltban az utcával, a világgal szembenézünk. A hátsó szobák és a konyha a biedermeier övezet, a szenvedélyek világa, boldogság és kétségbeesés sűrű egymásutánja, sértődések és kiáradások váltóláza. Ott hátul az egész világ gyönyörű, majd a következő pillanatban az egész világ rémes.

Szóval ez az újfalusi világpolgár, aki ránk, tősgyökeres újfalusiakra ironikusan merészelt letekinteni, itt a fővárosban szépen letelepedik, mintha normális időket élnénk, mintha minden a legjobb rendben menne, mintha most az lenne a legfontosabb érdek, hogy a pacientúráját kiépítse és újabb közleményeket jelentessen meg a hazai és a nemzetközi szaklapokban.

 

241. A kertben, odalenn a filagóriában porcelánnadrágban ült, és sárga cipőt viselt, némileg jampecesen, ehhez kékes rózsaszín selyeming járult, ugyanezt a hatást növelve. Meghallgató beszédmodora bennünket, jó beszédű falusiakat érvényesülni enged, de közben a városi ravasznak megvan minderről a maga belül somolygó véleménye.

Mi voltunk a naiv azonosság önmagunkkal, nem tudtuk hova tenni az iróniát s talán a tényállást sem, hogy a lét kettős, és a szeretet is kaján. Falusi optimizmusát Gyula bácsi megcsavarta egy kis városi mögélátással. A városi mindenbe beleüti az orrát, és mindig tudja, hogy mi van a dolgok háta mögött. Mintha mindaz, ami van, nem mutatná meg önmagát a maga valójában, pusztán csak azzal, hogy bemutatkozik.

Ha éppen lát a szemed, akkor tudod így szemből azt is, amit kukucskálással megtudhatnál. Fölösleges annyit izegni-mozogni.

Amikor Gyula bácsi engem így nézett, még nem volt negyvenéves. Most, hogy én hatvan vagyok, érzem, hogy Gyula bácsi naiv lénye, ha életben marad, felülkerekedett volna. Talán így is felülkerekedett, önpusztító módon, a falusi polgár törvénytiszteleteként.

 

242. Meglóghatott volna a munkaszolgálatos táborból, el is engedték egy napra a családjához, negyvennégy karácsonyán. A felesége marasztalta, de az orvos visszament, mert megígérte a parancsnokának, és tartozott a betegeinek. Közben a jóérzésű parancsnokot leváltották, és a szótartó Zádor doktort a betegeivel, költőkkel, tanulmányírókkal együtt egy tömegsírba belelőtték.

 

243. Zsófi néni akkor harmincéves lehetett, föl-föltünedezett egy kaján fény a szemében, hangjának volt valami másik partról jövő finomsága. Önálló ember volt, férje munkaszolgálatos táborban, ő pedig a fiával és a férje két unokaöccsével egy háromszoba-hallos lakás felében.

És akkor mi történik. Kap még két gyereket Berettyóújfaluból. Nem kérte, de kapja. A sors és Ödön bácsi kegyéből.

Nem habozott tenni, amit az ízlése diktált, úgy kezelni őket, mint a magáét, tudomásul venni, hogy öt gyereke van. Stratégiai elgondolásait nem osztotta meg velünk, világos volt, hogy megteszi, amit lehet, de arra is ad, hogy az emberi méltóság ne sérüljön méltatlan körülmények között, hogy a gyerekek ép lelki bőrrel éljék túl ezt a förtelmes időt.

 

244. De most még behúzódunk a kesztyűüzembe, most még egy széken alszunk október tizenötödikéről tizenhatodikára virradóan. Odakintről nem jön fegyverdörgés, azt gondolnánk, hogy a legrosszabb elmarad. A sötét műhelyben egyszer csak hiányozni kezd a komfort, leginkább Ödön bácsinak, aki reggel észleli, hogy borotva-felszereléséből otthon maradt a pamacs. Fájdalmas nélkülözés, habár ujjbeggyel dörzsölhető ugyan vizezés és szappanozás után némi habcsökevény, és a borotva leszedi akkor is, ha a bőr nagy habzás nélkül puhult, de sem a művelet, sem az eredmény szépsége nem lesz kielégítő.

Ha nem volt is Szent Bertalan-éj, most még nem tanácsos hazamenni, de hazulról a borotvapamacsot el kellene hozni. Elismerem, lett volna abban némi komikum, hogy rejtekhelyéről Ödön bácsi szépen kisétál, hazamegy háromsaroknyira, majd visszajön, és belülről gondosan belakatolja az utcáról nyíló vasrácsos ajtót. Ha már elmegy a pamacsáért, akkor miért nem megy haza szépen az egész család, várva, hogy mi lesz, vagy talán jobb búvóhely után nézve?

A legésszerűbb megoldás – kizárva a pamacstalan borotválkozás vagy a borotválatlanság sanyarú választásait – Ödön bácsi szemében az volt, hogy én menjek el a pamacsért.

 

245. Indultam. Nyomban a harmadik háznál harapófogóba keveredtem, karszalagos katonák álltak a kapuban, szemergett az eső, és talán nem is tudták igazán, hogy most mi a dolguk. Odahívtak: „Te öcsi, gyere csak. Nem vagy te zsidó?” „Miért lennék?” kérdeztem. „Hát csak, lehetnél”, mondták. „Lehetnék”, mondtam. „De nem vagy?” „Miért lennék? ” – tértem vissza eredeti kérdésemhez. „Te, így a zsidók beszélnek.” „Maga zsidó?” kérdeztem. „Miért lennék?” kérdezte. „Mert úgy tudja, hogy beszélnek.” „Na, ereszd le a nadrágodat!” Nem mozdultam, néztük egymást. „Nem húzod?” „Esik.” „No menjél.” Ő is tudta, hogy mi van, én is tudtam. Ez a katona nem kívánt megölni.

Innentől a lakásig már nem történt semmi érdemleges, ott az idős nők hevesen kérdezősködtek, hol töltötte a család az éjszakát. Már nem emlékszem, mit habogtam valami vendégeskedésről, meglesték, ahogy a pamacsot a zsebembe süllyesztem a fürdőszobatükör alatti polcról. „Ezért jöttél?” – kérdezte az egyik idős asszony. „Hát akkor, kezét csókolom”, mondtam. A lakótárs a kezembe nyomott egy pogácsát, azt majszoltam lemenet.

 

246. A sarkon azt láttam, hogy a Hollán utcán futólépésben közelednek a nyilasok, gyorsan balra kanyarodtam, és a Pozsonyi út felől akartam eljutni egy kis kerülővel a családig.

Azzal viszont nem számoltam, hogy párhuzamosan futnak, sokan vannak, és a Pozsonyi úton is feláll egy rajvonal teljes utcaszélességben, és hátulról, a Szent István körút felől is jön egy razzialánc, hogy elölről-hátulról körülkerítsék az utca népét. Akkoriban az Új-Lipótvárosban a déli órákban zsidót találni nem volt nehéz.

Hogy mit csináltak a félreállítottakkal? Talán az óbudai téglagyárba vitték őket, onnan még lehetett őket elvonultatni nyugatra, itt-ott még egy kis bevagonozási lehetőség is akadt. Ahhoz még néhány hétnek el kellett telnie, hogy a Dunába lövés egyszerűsített eljáráshoz folyamodjanak.

Nem tudtam, mi lesz a félreállítottakkal, azzal a sovány szemüveges emberrel például, aki fehér karszalagot viselt, és valami kivételezettségről papolt, hogy ő annak idején a kommün ellen az életét kockáztatta. A nyilas hallgatott, majd az arcába köpte a cigarettavéget, és félreállította.

Az egész utcát elállták. Az emberek sorban álltak az igazoltatók előtt, a papír nem volt elég, kérdésekre kellett válaszolni.

Kinéztem magamnak egy bőrkabátos, bőrsapkás embert, aki a sapkaellenzőjét feltűrte, és csípőre tett kézzel vizsgáztatta az embereket. Még ketten álltak előttem, négykézláb ereszkedtem, és átkúsztam a barna vadászcsizma mellett. Nagy volt a lárma, oldalt a mélybe nem tudott figyelni.

Vigyáztam arra, hogy ballagva menjek haza, a háztömböt megkerülve. Leskelődtem, mikor nincs a közelben senki, hogy, a műhely ajtaján kopogjak.

 

247. „Na, megjöttél?” – mondta Ödön bácsi, kedvesen megpaskolta a fejemet, megborotválkozott, az arcszesszel sem takarékoskodott, majd fel-alá járva simogatta az állát. Ebédidő volt, azt mondta, hogy ez nem jó búvóhely, ki-ki térjen vissza oda, ahol eddig lakott. Mi ketten pedig, Éva nővérem és én menjünk át őhozzájuk enni a Loyd mozi fölötti lakásba, de majd csak délután négy óra után. Várjuk meg a kései ebédet odaát annál a nőnél. Zsófi nénit értette, szeretett róla helytelenítően szólni.

Délután négykor azonban csengetésünkre csak az az idős hölgy nyitott ajtót, aki délelőtt is észlelte manőveremet a pamaccsal. Kérdésemre, hol a család, azt mondta, hogy elmentek, és nem mondták meg, hogy hova. Átmentünk másnap is, harmadnap is, rokonainkról semmi hír. Már nemcsak kvártélyt, de kosztot és törődést is csak Zsófi nénitől kaptunk.

Nagyváradon 1945 áprilisában találkoztam Hermina nénivel, egy sarkon megpillantottam, hátrahőköltem, ő pedig ment a túloldalon tovább. Egy héttel később éppen szembetalálkozunk, nagynéném azt mondta, hogy jöjjek most vele, kitértem ez elől, megmondta a címüket, hogy látogassam meg őket. Bizonytalan ígérettel gyorsan elköszöntem.

Októberi emlékezés

248. Ma ötven éve csizmás lábak között négykézláb kellett átkúsznom a nyilasok razzialáncán, hogy mentsem a bőröm. 1944-ben megtanultam, hogy a felnőttek váratlanul megőrülhetnek, és egyenruhában vagy anélkül nekilátnak gyerekekre, öregekre vadászni.

A vadászok között volt mindenféle, laza kötelékben működtek, közös volt bennük, hogy föl lettek hatalmazva az embervadászatra. Hogy szabad nekik csak úgy lepuffantani valakit, akkori szóval a helyszínen felkoncolni, mert zsidó vagy katonaszökevény.

 

249. A házunkból is kísértek embereket a Duna-partra karácsony táján, hogy arccal a víznek felsorakoztassák, és aztán egy sortűzzel, mint a kuglibábukat, lebillentsék őket a zajló jégtáblák közé.

Jöttek ilyen emberek abba a lakásba is, ahol nyolcvanadmagunkkal szorongtunk. Nem voltak gépek, hozzánk hasonló emberek voltak, csak éppen másképp látták a világot. Pénzt, jegygyűrűt követeltek, és az állambiztonság érdekében összeszedték a konyhakéseket.

A ház előtt kellett sorakozni, várakoztunk; ha a Duna felé vezetnek, mi gyerekek úgy döntöttünk, hogy szétszaladunk, mindegyikünket nem találják el, valamelyikünk megmenekülhet. Aztán jött két ember katonatiszti egyenruhában, lehordta a fegyvereseket, és visszaparancsolt bennünket a házba.

Aztán megint jöttek a nyilasok, az egyik néhány felnőttet elvitt lelőni, bennünket, gyerekeket otthagyott. Majd meg egy jóképű, magas fiatalember a kapualjban mellettem egy öregembert fejbe lőtt, pisztolyát énrám is rám fogta, néztük egymást, leengedte a kezét, megfordult és kiment.

 

250. Ezekben a karszalagos fegyveresekben is lezajlott egy döntés. Rájuk volt bízva, hogy lőnek vagy nem lőnek. Nem kellett a törvény előtt sem megokolni, sem igazolni a döntésüket. Nem volt törvény, csak az ő lelkük, szellemük.

Azt kell mondanom, készületlenek voltak, szinte gyámoltalanok, tétováztak, hogy mitévők legyenek. Mert azt is megtanulták, hogy ne ölj, de azt is, hogy ilyeneket vagy olyanokat kell, lehet és könnyű megölni. Akire a vezér rámutat, arra lőhetsz. Szívükben ott volt egy vezér, aki erre vagy arra rámutat. Mondhatnám, hogy az az idő régen elmúlt, és a normális civil férfiak ilyesmire már nem volnának képesek. Naponta látjuk mégis, hogy tőlünk délre, néhány száz kilométernyire egy nyelvet beszélő normális, civil férfiak időnként esetlegesen agyonlőnek valakit, mert katolikus, mert görögkeleti, mert mohamedán.

Őseiket hol ez, hol az parancsolta-térítette a maga hitére, és most azért, mert az egyik így imádkozik, a másik meg úgy imádkozik ugyanahhoz az istenhez, vagy még csak nem is imádkozik, olyasmiért tehát, ami korábban egyáltalán nem akadályozta őket a közös munkában, a barátságban és a házasodásban, most egyszeriben dühös korlátoltaktól feltüzelve összevissza ölnek. Némelyikük szeret orvlövészként álló alakokat egy ujjmozdulattal elfektetni.

 

251. Mit mondanak ezeknek a fiatalembereknek a papjaik? Mire biztatja őket a közvélemény-formáló értelmiség? Magas állású, tanult emberek azt mondják nekik: nem élhettek együtt egymással, szét kell válnotok. Olyanoknak mondják ezt, akik egész jól összefértek egymással. Nem az egyszerű emberek kezdték a polgárháborút. Ez a szellem, ez az oktalan, leszegett fejű megátalkodás, hogy mostantól nem viseljük el egymást, néha házasokat, barátokat, szülőt és gyereket is elfog. Mert ideje van a nyitásnak és a csukásnak.

Mi azonban úgy is dönthetünk, hogy szóval, tettel, művészettel a megértésért dolgozunk. Választhatjuk az embervadászat helyett az embervédelmet.

Legtöbb védelemre azok szorulnak rá, akikkel egy fedél alatt lakunk. Nemcsak attól kell félniük, aki az ajtón kívül van. Mindig időszerű védeni az emberiséget legelőször önmagunktól.

Akkor, ötven éve is voltak embervédők, akik a parancsot a saját lelkiismeretüktől kapták. Engem is ilyenek mentettek meg, okom van úgy érezni: ha valakire illik a hős szó, ők azok.

 

252. Ha Carl Lutz svájci követségi titkár – a svéd Raoul Wallenberg méltó kollégája – Budapesten 1944 végén nem adott volna ki bátor zsidó munkatársainak segítségével több ezer menlevelet, amelyek tanúsították, hogy alulírott a Helvét Konföderáció védelme alatt áll, ha egy svájci köztisztviselő, némiképp renitens módon (mert a követ nem volt hajlandó aláírni ezeket a menleveleket), nem tette volna túl magát lelkiismerete parancsára a hivatali előírásokon, akkor talán én sem volnék abban a helyzetben, hogy most Carl Lutz emléke előtt hálásan tiszteleghessem. A nyilasuralmat magam is egy svájci védett házban élhettem túl, amelyből a nyilasok jó néhány embert esetlegesen elvittek a Duna-partra, a többség azonban életben maradt.

 

253. Ebből a történetből, a svájci kollektív kivándorlási útlevél, a nagy tömegű svájci Schutzpassok történetéből is kitetszik, hogy az egyéni érzések a legbaljóslatúbb helyzetben is sorsdöntőek lehetnek. Lutzot nem utasították embermentésre, ő egyedül adott utasítást önmagának.

És amikor átadott egy emlékeztetőt a nyilas kormánynak, amely Roosevelt elnökre hivatkozva a felelősök személyes büntetését helyezte kilátásba további barbárságok elkövetése esetén, akkor a módszeres deportálás és elhurcolás lendülete alábbhagyott, mert a bűnösök megremegtek.

A terrorral szemben is lehet tenni valamit. Egy-egy embert, akár ezreket meg lehet menteni. Ha az ellenállás erélyes, akkor a terror parancsnokai is elbizonytalanodnak, és legalább néhány áldozat megmenekülhet. Ritkán adódnak tökéletesen zárt és reménytelen helyzetek.

 

254. Carl Lutz körül néhány bátor és önérzetes zsidó végezte el a közvetítő munkát, cionisták többségükben, akik filozófiájuknál fogva elutasították a beletörődő áldozat szerepét. Ha az embervédők feladnák a játszmát, akkor a gonoszság és a közöny áttörhetetlen végzetté keményedne. A mentés azáltal vált lehetségessé, hogy voltak emberek, akik belevágtak, akik megtalálták Carl Lutzot, vállalták a tett kockázatát, tudva, ha meg sem próbálják, akkor biztos, hogy nem lehet.

A zsidók önvédelmében a cionisták voltak a legeredményesebbek, többnyire a félhivatalos-félhamis papírok osztogatásával. Ha a magyar zsidóság akkor felnőtt nemzedéke bizalomteljes lojalitásában, törvénytiszteletében nem hunyta volna be a szemét a végleges megoldás fokról fokra előrehaladó tervezete, az európai zsidóság megsemmisítésének gépezete előtt, akkor legalábbis tágasabbak lehettek volna a szökés rései, akkor azok, akiknek a kezébe nyomták a hamis papírt, megpróbáltak volna élni vele, akkor a magyar zsidók nagy többsége nem utasította volna el a törvénytelennek látszó utat, gyávaságból is bizonyára, de mert bátor férfiak is ezt tették, inkább az állam iránti bizalomteljes lojalitás hatása alatt.

Ez nyilatkozott meg a Zsidó Tanács felhívásaiban is: legyünk engedelmes, törvénytisztelő állampolgárok. Elhintették a reményt, hogy a meghajlás jutalma méltányosabb bánásmód lesz. Az öntudat feladását a hatóságok a gyorsított halál technikai lebonyolításával jutalmazták.

Ez az illúziókergetés nyilatkozott meg abban a tényben is, hogy mi Waldsee-t erdős tópartnak képzeltük. Hallottuk, hogy oda visznek, és nem tudtuk, hogy ez Auschwitz fedőneve. Lett volna már rá mód, hogy ismerjük a valódi nevet és azt is, hogy ez mit jelent, ha szüleink és nagyszüleink nemzedéke nem hunyta volna be a szemét, mert nem akart hinni az elétáruló egyre irgalmatlanabb látványnak.

 

255. Egy fél évszázad elmúltával az európai zsidóság kiirtásának egyetemes történetén belül a magyar zsidóság kiirtásának fokozatairól egymást követik a megemlékezések. Mert ennek a processzusnak számos fokozata volt, és amíg csak az idegen állampolgárokat érintette, amíg csak a vidékieket érintette, amíg csak az elővárosokban lakó zsidókat érintette, addig mindig volt remény s valami megokolás is, hogy őket miért igen és bennünket miért nem.

Amikor ezt a sok fejezetből álló és mind kérlelhetetlenebbül előrehaladó tervet felidézzük, amelyre a különböző országokban élő zsidók nem tudtak megfelelő tisztánlátással és határozottsággal válaszolni, akkor indokolt önkritikusan megvizsgálni a tehetetlenség szellemi és erkölcsi okait.

A deportálás fegyveres és polgári adminisztrációja nem a semmiből jött, nem az alvilágból merült fel. Ha a zsidók éleslátóbbak, akkor meglátták volna, hogy mi van. Akik közülük tettek valamit, azért tették, mert tudták, hogy mi van.

 

256. Nem szabad elfogadni az áldozat szerepét. Akinek gyereke van, az nem lehet beletörődő. Az áldozat szerepe rossz szerep, mert felelőtlen. Az áldozat nem dönt semmiről, csak engedelmeskedik. Pedig az embert döntésre jelölte ki a sorsa, arra, hogy élete minden napján döntsön arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Akit nem kerített be egészen a rezignáció, az tudott valamit tenni az övéiért, és több esélye volt a megmenekülésre.

 

257. A zsidókat akkor lehet kiirtani, ha olyan a világ hangulata, hogy népcsoportokat ki lehet irtani. És ha a zsidókat ki lehet irtani, akkor sorban jönnek utánuk a következő szükségtelennek nyilvánított népcsoportok. Akkor nincs felebarát, csak kategória, rubrika, szám.

 

258. Máson segíteni csak az tud, akinek van elegendő lelkiereje és szuverenitása ahhoz, hogy magán segítsen, és amilyen minőségében támadják, abban a minőségében védje meg magát.

Ha az embervédelem nem uralkodó eszme, akkor csak itt-ott némelyeket védenek meg a Föld igaz emberei, akik az erkölcsi megértés útján előbbre járnak, mint a többiek, és hősök akkor is, ha nem szentek, mert tökéletlenek. Mindannyian többlelkű és tépelődő lények vagyunk, ez a mi gyarlóságunk és nagyságunk, ezért nem vagyunk gépek.

Akit megmentettek, annak kötelessége van a megöltekkel és a megmentőkkel szemben. Mélyen igaznak találom a talmudi mondást, hogy aki egy embert megment, az az egész világot menti meg. Az ilyen ember kaput nyit a reménynek, és ablakot a világosságnak. Bizonyítékát adja, hogy van felebarát, akiben bízni lehet, és kézfogás, amelynek érvénye van.

Biharban

259. Budapestről már 1945 februárjában visszakeveredtünk Éva nővéremmel a faluba, ahonnan a szüleinket elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás előtti utolsó napon eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna. Tizennégy éves nővérem esetleg túléli, én tizenegy éves voltam, osztálytársaimat Mengele doktor mind balra küldte, vagyis gázkamrába, csak a tizenkét éves Frankfurt fiúkat hagyta életben, ikrek voltak, kísérletezett rajtuk.

 

260. Sokat fáztam akkor, negyvenöt kora tavaszán Berettyóújfaluban, korán sötétedett, gyertya mellett olvastam a fűtetlen nagyszobában. A konyhában égett a petróleumlámpa, a gazdasszony, egy fuvaros felesége kövér volt, krumplit hámozott, borsót szemelgetett, ült a tűzhely közelében. A fia már elmúlt hároméves, azt mondta, édesanyám, éhes vagyok, a gazdasszony kiengedte hatalmas, omladékos mellét, a gyerek állt és szopott. Vagy ő állt fel a sámlira, vagy az anyja dőlt kissé előre. A szobában némi kályhaszag, ágyszag, az ablakpárkányon könyökölök, korán sötétedik, nem emlékszem rá, hogy mit olvastam. Éva nővérem többet ült kinn a konyhában, én inkább kóvályogtam.

Semmi sem volt igazi, itt voltunk Berettyóújfaluban, és mégsem voltunk otthon. Székely Imre bácsi, apám másod-unokatestvére tartott el. Melegszívű, dünnyögő, hallgatag ember volt, vállas, humoros, egyenes. A feleségét, Lenke nénit, a lányát, Pannit és a fiát, Gyurit hiába várta vissza Auschwitzból. A szüleimet itt kevésbé vártam. Imre bácsi már nem reménykedhetett, éjszakánként feljajdult, én még reménykedhettem. Tudtam, hogy a szüleim Ausztriába kerültek, ahol még zajlik a háború.

Ugyanaz és mégsem ugyanaz. Ott ültem az iskolában, s valami ridegséget éreztem, az előző évet nem lehetett a többiekkel megbeszélni. Őket senki sem akarta megölni, ráadásul engem az ő nevükben akartak megölni a nyilasok, legalábbis ilyeneket mondtak. Osztálytársaim a polgári iskola második osztályában az elmúlt évben nem voltak kétségbe vonva azért, amik. Egyedül voltam zsidó fiú az osztályban, egy kicsit féltek is tőlem. Előttem is, mögöttem is nagy bizonytalanság.

Naponta elsétáltam apám vasüzletének leeresztett redőnyei előtt, bárki fölmehetett oldalt a lakásba, taposhatott a szemétben, találni semmi érdemlegeset nem fog. Néha bementem az udvarra, fel a lépcsőházban az emeletre, végigjártam az üres szobákat, lenéztem az emeletről a főutcán haladó szekerekre. Egyenes derékkal ült egy pár a bakon, kucsma volt mind a kettejük fején. A hátam mögött neszezés, cigánygyerekek lesik, hogy keresek-e, találok-e valamit, mert ha igen, akkor őket is nyomra vezethetem.

 

261. Már nem emlékszem, hogyan jött a hír, hogy menni fogunk Nagyváradra hamarosan, menni fogunk orosz teherautóval, mert egy Bukarestben élő unokabátyám értünk jön Váradra és magához vesz. A katonák pénzért hajlandóak voltak fuvarozni ide-oda a határon. Még nem is volt igazi határ, ősszel Nagyvárad és Berettyóújfalu még egy ország, sőt egy vármegye volt, most meg már külön. Se Bukarest, se Budapest nem parancsolt itt tavasszal, csak az oroszok meg a valahonnan mindig előálló helyi hatóságok. Nem sokat kérdeztek bennünket, hogy akarunk-e menni, de apám barátai így döntöttek, világos, hogy oda megyünk, ahol tartósan elvállalnak.

Mogorva volt a március, saras, szürke, rideg. Már megéreztük, ha útban vagyunk, de azt is elég természetesnek tartottuk, hogy ott vagyunk, ahol vagyunk, és hogy valaki enni ad nekünk. Elcsendesedtünk, nem lehetett ábrándozni, bár ott voltunk a házunktól egy ugrásnyira. Mostanáig idevágyakoztunk: majd mi leszünk a felnőttek. Itt pedig az ábránd megszégyenült, gyerekek voltunk.

Fújta a régi szobámban a családi leveleket a szél, és az imakönyvlapokat a templomban. Átérezhettük a gyengeségünket, nem tudunk ennyi szemetet kitakarítani, nem tudunk új életet kezdeni. Ahol laktunk, a szobában hideg volt, a konyhában zaj, a faluban nem volt könyvtár.

 

262. Ahogy annak idején apám üzletében, úgy ténferegtem a hazatért zsidó munkaszolgálatosok áruval gyéren megrakott kis boltjaiban. Ketten-hárman álltak össze, egyikük beszerzett, a másik árult, barátok voltak a munkaszolgálat óta, egyformán elveszítették a családjukat, egyebet csinálni nem tudtak. Sárgacukor, flanel és kapa akkor még pénzért volt kapható, később már csak tojásért, lisztért, de nyílt az ajtó, jöttek a vevők.

Az özvegy, fiatal férfiak ismét nőre néztek, és feltűntek a deportálótáborokból hazaszivárgó nők vagy a helyben található keresztény asszonyok, egykori gépírónők, nevelőnők, házvezetőnők, és ha a feleséget megölték, talán életben maradt a húga. Került a házba, az ágyba egy nő, és év végére, jövő tavaszra gyerekek születtek. Az eredeti család hiánya már nem rémálom volt, hanem kaparó valóság. Ha minden sikerült, az új asszony és az új gyerek mellett is lehetett gyászolni az odamaradtakat, inkább hallgatással, mint beszéddel.

 

263. Többen kísértek a szürkészöld teherautóhoz, ha jól emlékszem, Studebakerhez, amely ponyvával volt letakarva, és mivel padok voltak benne, személyszállításra szolgált. Csomagok is voltak rajta, a lábamat nem volt hova rakni, ment a feketekereskedelem. A sofőr mellett ült egy törzsőrmester, aki minden ország nyelvét megtanulta, ahogy előrehaladtak a szovjet csapatok, és nyomban feltalálta magát a helyi kereskedelemben. Nekem egy kozáksapkát adott el, meg egy tőrt egy vekkeróráért, később bejött értem a debreceni kollégiumba, hogy akarok-e a dzsipjükön hazamenni egy kis szabadságra Újfaluba. A túlzsúfolt dzsip száguldott, lógott kifele a lábam, arra a vigyorgó törzsőrmesterre máig szívesen gondolok. Kileskelődtem a ponyva alatt, sütött a nap, zöldellt a mező.

 

264. Nagyváradon valaki elkísért kettőnket, Éva nővéremet és engem egy címre. Kövérkés asszonyok laktak ott, egy kisbaba gondozása kötötte le a figyelmüket, ügyükbe a nővérem szívesen bekapcsolódott. Én meg a kellemes magánynak adtam át magamat, kaptam egy lakást egy emelettel följebb. Egy hazatért munkaszolgálatos lakása volt ez, azelőtt ügyvéd volt, most ügyész lett, hivatalos utakon járt, ő is elvesztette a családját. Nem aludt otthon, használhattam a lakását, kiülhettem Körös-parti erkélyre. Az egyik szekrényben italok voltak, amelyekre én sorban rájártam.

Itt adatott meg először egyedül fölébrednem egy lakásban, ahova besüt a tavaszi nap, az erkélyen időzni egy könyvvel a kezemben, és elmerülnöm a pillanat teljességében, a jó időben, amely állni látszik, amelyet tartóztatni szeretnénk, ne érje semmi külső megzavartatás, semmi eltérítés. Van a gyermekkornak olyan ihletett állapota, amikor azt is tudjuk, amit nem tudunk, jóllehet nincsen különösebb szükségünk rá, hiszen az is elég öröm, hogy itt vagyunk, most vagyunk, esetleg éppen az áprilisi napfényben a folyóparton haladva, vagy a főutcán a kirakatok előtt, vagy a kanonoksor árkádjai alatt, ami valami halvány tavaszias reményt is hozott, hogy viszontláthatom a szüleimet.

 

265. Nagyapám háza, nagynéném háza, talán ez; szagra megyek, keresek egy almáriumot és egy diófát, keresek egy ebédlőkredencet csipketerítővel letakarva, keresem a porcelánfigurákat egy puskatuscsapással betörhető üvegszekrényükben.

A kertbelsők emlékeztettek régi vacsorákra a lugasban. A szép élethez nemcsak jó mód, hanem könnyűség is kell, de leginkább életbenmaradás. Meg kell adni a húslevesnek, a kávénak és a szivarnak a magáét.

Volt egy élet, amelyben mindennek helye és ideje volt, és ahogy a szekrényben a vasalt ingek szép hasábokban egymásra épültek, úgy helyeződtek egymásra a tennivalók, a levélbontás és írás ideje, a kártya és a történelemkönyvek ideje, a Neue Züricher Zeitung és a Pester Lloyd, a fővárosi és a vidéki, a kormánypárti és az ellenzéki lapok ideje, a szundikálás és a kávéház, a séta és a színház ideje. Volt egy élet, amelyben semmi oka nem lett volna a nagyapáknak a zakójukat nem ugyanarra a fogasra akasztaniuk, ha dohányszínű teveszőr házikabátot vesznek fel a mellényükre.

 

266. Annak idején, a harmincas évek végén, amikor már oda tudtam figyelni a nagyok szavára, volt miről beszélni az asztal körül. Lázongó fiaik nem Bécsbe vagy Abbáziába utaztak, hanem Párizsba vagy Londonba. Moszkvába nem utaztak. Berlinből eltávoztak. Türelmetlen nyilatkozatokat tettek az asztal mellett.

Ezüst evőeszközzel megették, amit a szobalány (szerényebb helyeken a szakácsnő) behozott, mikor a konyhában felhangzott a csengő, amelynek gombja az asztalba volt beépítve (szerényebb helyeken az asztal fölött lógott), és jelezte, hogy jöhet, viheti a szennyes edényt, és hozhatja a következő fogást.

A heti étrendben és a személyzet homlok fölött viselt, keményített fityulájában a csendes állandóság látszott érvényesülni, ha az arc változott is Juliskáról Piroskára, Erzsiről Irmára, Regináról Vilmára, de az étel elkészítésének és elhelyezésének módja nemigen változott.

A fiatalok nem tudták értelmesen megmagyarázni, hogy mi volt az, ami ebben az egészben tűrhetetlen, hiszen Juliskától Vilmáig mindenki elégedett volt. Jól mentek férjhez, hozománnyal, és a fiatalok arra sem tudtak választ adni, hogy miféle fura viszonyokat erőltetnének nemcsak önmagukra, de mindenki másra is. Összevissza beszéltek, és némelyik eltartott örökös odáig ment, hogy indulatosan lándzsát tört a vadházasság mellett.

 

267. Kabátban álltam az erkélyen, néztem a Köröst, ahogy tolakodnak a habok a köveken, ahogy morog és harsog a folyó. Sodró vízbőség volt, ha nem is áradt.

Megnőtt a hajam, kerültem a borbélyt, háromszor láttam a moziban a Hat órával a háború után című filmet, szemléltem az internáltakat és köztük a feledhetetlen futballcsillagot: vonultak mindennap egy összevissza egyenruhás rendőr kíséretében romot takarítani. A rendőr vállán egy öreg puska árválkodott, meg lehetett volna szökni, de ők szépen meneteltek, egy, kettő, egy.

Ha az első emeleti melegben a baba körül, a kövér nénik között illendő időt töltöttem, mentem föl a saját lakásomba, ahol volt néhány könyv. Kinéztem a Körösre, és boldog voltam, hogy mögöttem üres lakás van.

A köveken vergődő folyót nézni nekem sokórás időtöltés tudott lenni. Színházi látcsővel figyeltem a felugró halakat, a part bokrait és vaskorlátját. Behunytam a szemem, és igyekeztem csak a vizet hallgatni. Belekapaszkodtam a szék karfájába, a szédülésig előre-hátra ingattam a fejemet. Azt akartam, hogy ne gondoljak semmire.

 

268. Egy hónap könnyen eltelt, noha voltak feketébb mozzanatai. Ilyen volt a hazatérő deportáltak fogadóirodája, ahova délelőttönként elmentem. Április vége, május eleje, voltak már felszabadult lágerek.

Jöttek a csíkos ruhás nők és férfiak, a többség már csak félcsíkosban, eklektikus öltözetben, mondhatni. Soványak voltak, az arcuk színesebb, kutak mélyéből jött a hangjuk, vastag kőzeten át beszéltek, körbesepert a pillantásuk, honnan jön a csapás.

Egy nagy előszobában gyülekeztek az ügyfelek, a deportáltak. Az ablakok mögött a tisztviselők valami nyilvántartás alapján némi hírt adhattak arról, ki él, ki nem él. Adtak civil ruhát is. Sokan úgy mentek el, hogy a kezükben vitték tovább a csíkosat, mások a tábori ruhát otthagyták, erre nem akarnak emlékezni többet.

Megkérdeztem az ablak mögött ülő, nem nagyon barátságos hölgyet, hogy tud-e valamit a szüleimről. Nem tudott. Meghagytam nála a címünket. Leültem az előszobában egy székre, és vártam, hogy jöjjenek, mert itt fognak kapni a csíkos helyett civil ruhát, meg talán egy kis pénzt és hírt arról, hogy hol vagyunk. Hova is jönnének, ha nem oda, ahol mi vagyunk. Nagyváradi anyám természetesen Váradra fog megérkezni, mindenki a szülőhelyére, ahonnan a család gázba utazott, a nővérei, a gyerekeik és az unokák. Talán valaki megjön, ha nem is a gyerekek, ők már nem jöhetnek meg semmiképpen. Megpróbáltam elképzelni, hogy a szüleim belépnek, mennek az ablakhoz, már-már kérdezősködni próbálnak felőlünk és akkor én hátulról odasurranok hozzájuk, és megérintem őket.

 

269. Foglalkoztatott, hogy vajon nagyon megváltoztak-e, hogy könnyű lesz-e egymásra ismernünk. Ezek a hazatérők képeket mutogattak, csupa olyan embert, aki együgyű simasággal tekint a világba. Ezzel szemben ők maguk megszíjasodtak, rájuk véste a halál és gyász tudását ez az év, még a legközönségesebbekre is.

Volt, aki mellém ült és biztatott, ha a szüleim nem Auschwitzba, hanem Ausztriába kerültek, akkor jobb a túlélési esélyük, de még nem lehet semmi biztosat tudni, ott folynak éppen a harcok. Azt kellett remélnem, hogy a szüleim még német uralom alatt élnek, tehát folyamatos életveszélyben, mert azt rosszabb lett volna elképzelnem, hogy Auschwitzba vitték őket. Arról, ami ott történt, már hallottam.

 

270. Ebben a helyiségben, ahol ültem, gyerek csak én voltam. Nagyváradról és környékéről zsidó gyerek nem maradt életben. A gázkamra felől is kérdezősködtem, ültünk a padon, és az asszonyok elmondták, hogy a gyereket a lengyel zsidó foglyok kivették a kezükből és odanyomták egy nagyanya vagy más öregasszony kezébe. A nőket akarták megmenteni, hogy ne kelljen a gyereküket Mengele doktor intésére a gázkamrába kísérniük.

A doktor különösképpen a gyerekekre haragudhatott, fiatalabb és munkára még alkalmas nőket is gázhalálra ítélt, ha gyerekkezet fogtak. A gyereknek most azonnal és feltétlenül pusztulnia kell. A doktor úgy intette a gyereket s mindenkit, akivel testi érintkezésben volt, balra, ahogy összecsapja a tenyerét az ember, ha nyáron a teraszon szúnyog szálldos előtte. Nem gyereket látott a kortársaimban, hanem kártevőt. Látta a gyerekek arcát, és nem látta őket; szavaktól volt hályogos a szeme. Katonatiszt, gőgös, okos, a parancsot feltétlenül teljesíti. Ha az a feladat, hogy az írmagját is elpusztítsák, akkor az egyéni mérlegelésnek nincsen helye, akkor ez a sok zsidó gyerek egy-egy darab a felszámolandó sokaságból. Akkor nem számít, hogy milyen, csak az számít, hogy zsidó. Mondták, hogy a doktor jóképű, hiú fiatalember volt, semmi különös. Valószínűleg jobban érdekelte a tudományos karrierje, mint ezek az antropomorf kísérleti állatok, amelyek közül neki az ikrek kellettek, hiszen a Führer kedves ajándéknak találna egy olyan orvosi felfedezést, amely ikerszüléshez segítené a germán vagy inkább csak a német anyákat, másokat viszont gátolni lehetne a szaporodásban, olyannyira, hogy alkalmasint a kölykeiket is elemésztik. Bizonyos idő múlva egész Európát betöltenék a szapora németek. Nagyságrenddel emelné a számukat, ha az erre vállalkozó hazafias német anyák szisztematikusan ikreknek adnának életet.

 

271. Amolyan unikumként ültem ott, voltak szülők, akik rám sem néztek, volt, aki rám nézett és sírt, volt, aki adni akart valamit, amit nem fogadtam el, volt egy nő, aki megrázott, és ugyancsak sírt. Sok volt ez nekem, a címem ott volt, megtalálnak, ha akarnak, ha jönnek. Nem mentem többet a volt deportáltak irodájába.

Sivatagi vágyak

272. Este tíz óra, Berseva, szoba a Desert Inn nevű inkább harmad-, mint másodosztályú szállodában. Ha meggondolom, hogy itt milyen kevés mű volt, akkor ez a szállodaszoba, bár a telefon nem működik, és a léghűtés is inkább zajos, mint eredményes, csak mert van: nagyszerű.

Most voltam a Ben Gurion egyetemen, ahol Izrael tanárainak és diákjainak egytizede, amerikai és más zsidóktól kapott támogatásának egyötöde működik. Díszdoktorokat avattak, és látszott, hogy az egyetem nemzeti-állami szívügye az ittenieknek és a gazdag adományozóknak is, akiknek a nevét viselik intézetek, tanszékek. Mindenki meg akarja örökíteni magát, a tudós és az egyetemi elnök, a rabbi és a gazdag, és mind egy ügy, egy család tagjának vallotta büszkén magát.

Az egész nap furcsa kettősségben telt el. Turistavezetés bemutatással egybekötve. A sofőr és kalauz ezt tanulta, ez a mestersége, jó hazafi, kellően indoktrinált. Mindenki az. Csak MI lehetsz. Szomorú mosolyok és remény. Van történelmi remény. Ben Gurion víziója a haza és a könyvek összekapcsolásáról. A vizionárius a felesége után halt Spinoza és a zsidó tudományok, Platon és a buddhizmus könyvsorai alatt egy kis földszintes házban, amely Európában munkáslakásnak is szerény volna.

Mutatják, nézem a nagy kutatások színhelyét, hogy lehetne zölddé varázsolni a sivatagot, kis oázist látok, aztán csak a sivatagi gyomnövényeket és a beduinok sátrait. A termékennyé tett sivatagot csak elképzelni próbáltam. Van víz, ittak a beduin bárányok. Volt fa is az intézet körül.

Azoknak, akik itt vannak, ez nagyon jó. Minden nagyon jó annak, aki benne van.

A sofőr szidja Perez külügyminisztert: Csak adni, csak adni? És ők (az arabok) mit adnak?

Ha nem csal az emlékezetem, sehol sem voltam olyan egyedül, mint itt. Miért erőltetném, hogy ezekkel az emberekkel okvetlenül, megkülönböztetetten mi legyek? Sok kedves emberrel beszélgettem, de a tudatuk be van ágyazódva, másképp nem létezhetnek.

 

273. Béke, béke, mindenki a békéről beszél. A békére a legnagyobb veszély mindig mi magunk vagyunk. Az ideológiai és vallási-etnikai triumfalizmus, paranoia és szuprematizmus. Ha a zsidók nem tudják az arabokat magukkal egyenrangúnak érezni, ha magukban nem kötnek békét velük, ha mindig minden részletben a viszonosságot akarják, akkor nem lesz béke.

A sérelmeket nem lehet megszüntetni. Mindenki emlékszik a sebeire. A másik megértése a béke. De aki maga is bizonytalan, hogyan tudná megérteni a másikat? És melyik fél nem bizonytalan az érdekeltek közül? Mivelhogy vannak a másik oldalon szélsőségesek, a középutas méltányosság mindig összerándul.

Az európai zsidók megtanulták az európai népek kultúráit, az izraeli zsidók nem tanultak meg arabul. Nem lesz béke, csak a béke igyekezete; de igazat mondanak, a békének nincsen alternatívája. Újabb háborúból, újabb győzelemből és újabb megalázásból nem lesz béke. A bosszú itt is, ott is megvan. Érdemes állammá szerveződniük a palesztinoknak, mert akkor lesz a fejük felett legitim és realista autoritás.

Legyen állam, hogy a palesztin elit felelősen viselkedjen, és megértse a kölcsönös függés törvényét.

Lehet-e fölényérzésre építeni a barátságot? Mi más a béke, mint bizalom abban, hogy kölcsönösen támogatjuk egymás érdekeit. Tudni, hogy mivel lehet megsérteni a másikat, és elkerülni az ilyen viselkedést. Mind érzékenyek, kishitűek, sérülékenyek, labilis önérzetűek vagyunk, egyénileg is, közösen is.

Amikor együttesen biztatjuk egymást, hogy mi nagyszerűek vagyunk, akkor elfojtjuk az aggodalmainkat. Kell, hogy a zsidók és az arabok egymás számára személlyé váljanak. Az arabok tudnak héberül; miért nem tudnak a zsidók arabul?

A béke nem fegyverszünet. A békét csak a teljes társadalom kötheti. Az iszlámmal kell a judaizmusnak, és az egyes arabokkal kell az egyes zsidóknak jóra jönniük. Az izraeli civilek nem bújhatnak a katonáik mögé. Ha egy fair és képviselhető ajánlat lenne a zsebükben, akkor a polgárok is tudnának békülni az arab polgárokkal.

A nagylelkűség meghálálja magát, lehet úgy viselkedni, hogy az előzékenység ne minősülhessen gyengeség jelének.

Valójában egyik fél sem fogja alárendelni a létező vagy akart szuverenitását a másiknak, egyik sem fog behódolni a másiknak, mind a két félben megvan a büszkeség, a közel-keleti hevesség. A béke igen bonyolult épület, rossz klíma neki a kölcsönös sértegetés és a szigorú inkommunikáció, a csakazértsembeszélünkvelük.

A béke az egyetlen megoldás, de sok munkát és időt igényel, nehéz türelmet, tartózkodást a túlzó reakcióktól. A konfliktus daganatát rendszerint kicsinyes gesztusok kelesztik, például egy jelentéktelen telek-kisajátítás. Vannak persze olyan vélemények, hogy még több földet kellett volna kisajátítani, hogy a jogásziaskodó erőszakot tovább kell fokozni.

 

274. Az emberiség gyerekes, nem lezüllött valami magaslatról, hanem éretlen. Még nem tart ott. A németek esetében, például, túl gyors volt az átmenet a kisállami tehetetlenségből a nagyhatalmi öntudatba, a kisemberségből a szinte totális uralomba.

Bűn? Vágy a másik fölé kerülni. A gyerek is birkózik, minden játék arról szól, hogy ki kerül felülre. Tény, hogy az arabok itt voltak a Közel-Keleten, és ha inkább a huszadik században áramlottak is Palesztina földjére, nem túl messziről jöttek, a cionista zsidók viszont Európából jöttek, orosz, lengyel, német, osztrák, magyar, román etc. zsidók gyerekei. Az is tény, hogy a kiirtás elől jöttek, vagy mert sejtették, hogy bekövetkezik, vagy mert túlélték valahogy.

 

275. A zsidók és a muzulmánok egymás számára kölcsönösen kihívást jelentenek. Természetesen a kereszténységgel is így áll a helyzet, mert a monoteizmusok nem tudnak szépen meglenni egymással, sőt finoman összekeveredni, ami pedig civilizáltabb magatartás lenne.

De, hogy a zsidóságnál maradjunk, egy embernek istennel való azonosítását a zsidók ugyanúgy nem tudják elhinni, mint istennek valamely növénnyel, állattal, égitesttel való azonosítását.

Allahnak csak egy prófétája van, ezt a kizárólagosságot a zsidók megint csak nem ismerik el, szerintük istennek nincsen kitüntetett tolmácsa, pluralizmus uralkodik, vannak a próféták és a bölcsek, ez rendben van. Vannak klasszikus szerzők.

Ha nem is hiszem a beavatkozó, alkotó, személyes istent, aki szüntelen itt van és felügyel rám, de valami ilyesmit mégiscsak érzek néhanap, amikor imádkozom. Ilyenkor igényelek valakit, akihez szólhassam, akitől erőt kérhessek, akit az igazság, a tisztánlátás parancsának, a jobbik énemnek, atyának, úrnak, fölöttem valónak és jelenlevőnek, minden szívdobbanásomról tudónak, az örök másiknak, megkettőződésemnek gondolnék.

Ez a szándékosan meghatározatlan sejtés nem igényel különös hiszékenységet, csak saját határaim felismerését igényeli, és annak föltevését, hogy ő az, aki túl van az én határain, az egész emberiség határain.

Hátha van valaki, aki nagyobb énnálam, mert én magam elég kicsi vagyok, akár az egész emberiséggel együtt is, gondolja az ember szerényebb pillanataiban.

 

276. Az arabokat a zsidók technológiai-erkölcsi sikere megalázta. De ők biztosak lehetnek magukban, mert sokan vannak. Lesz-e, lehet-e Iránnal és Irakkal méltányos párbeszéd, tudnak-e tárgyalni a fundamentalizmusok? Ha nem ismerik el egymás létjogát, nehezen.

A fundamentalizmusok egy részleges igazságot túlfeszítenek, és teljes igazsággá hazudnak át. Az egyén túlélés vágyát alárendelik valamilyen eszmének.

A polgár meg, ha élni akar, igazodik, többnyire passzívan; fél, és ezt csak az ítélje el, akitől idegen a félelem. Miért nem voltál hős? Miért nem voltál vértanú? – kérdik tőled a szigorúak.

 

277. Az értelmiségiekre felelősség súlyosul mind a zsidó, mind pedig az arab oldalon. Az értelmiségi hivatás a kezdeményező békeszerzés. A kommunikáció megnyitása másokkal, akikről nem tudunk semmit vagy inkább valami előnytelent. Az értelmiségi hivatás a többes szám első személy önbírálata. Ezért gyakran megutálják. Kiátkozzák. Átlépnek rajta. A többiek együtt dühöngenek és ujjonganak valamelyik közösséggel, és a zsidók is ezt teszik.

Nincsen kifejlett zsidó önkritika. Ha van, akkor némelyik szerző feladja a zsidóságát és áttér keresztény vagy muzulmán hitre. Az önkritikusból önmegtagadó lesz. A beduin törzsfőtől ez idegen. Ül a családfő a négy feleségével. Jól vannak.

 

278. Lehet, hogy Ben Gurion álma egy kirakatfalu. Néhány nagyon költséges kutatóintézet körül egy kis oázis. A sivatag sivatag marad. Legjobb esetben a terjedését tudják megakadályozni.

Izrael nem tudja befogadni a világ zsidóságát. Nemcsak, hogy nem tudja, azok sem akarnak jönni. Az európai zsidók sejtik, hogy ha idejönnének, hallgatni illene arról, hogy ez-az nem tetszik, és hogy otthon valami szebb volt.

Ahol vagy, ott osztoznod kell a helyi közösség előítélet-csomagjában, önámításaiban. A világban többfelé járva elég könnyű volt megbizonyosodnom arról, hogy itt sem, ott sem, amott sem kívánnék otthon lenni, hogy nem szeretnék inkább valami más lenni, mint ami vagyok, magyar zsidó.

Ekként nem vagyok kötelezve semmiféle goromba együtthazudozásra, legföljebb némi udvariasságra. Minden közösség beteg a szomszéd-sérelmektől. A gázai arabok megtanulták, hogy az sem paradicsom, ha kimennek a zsidók, és ők önmagukkal, egymással, saját közösségükkel együtt maradnak.

Magyarország sem lett paradicsom, amikor a szovjetek kimentek. A magunk csúfságát látjuk a tükörben; ha csúfságot látunk.

 

279. Különválás után új szövetkezés? Az a kijelentés, hogy Jeruzsálem ügyében nincs alku, nem győzi meg a világot. Amikor autonómiát adnak, jogos a föltevés, hogy a palesztinok nem érik be vele, mert önálló államot akarnak. Lehet, hogy a vége Izrael–Palesztina államszövetség lesz, amelynek közös fővárosa Jeruzsálem?

 

280. Ez a város, Berseva az antiurbanizmus jó szándékú példája. Hatalmas tér, nagy pazarlás. Rengeteg anyag beépítve. Végtelen lakótelep. Nincs miért kilépni a házból, nincs más. Maga a semmi, egyforma soklakásos lakóházak külön-külön, és itt-ott egy bevásárlóközpont elrejtve. Ugyanaz, mint otthon. Etatista funkcionalizmus.

Az ember autózzon vagy buszozzon a munkahelyére, és menjen haza a családjához. Korszerű városépítészet. Nincs artikuláció, nincsenek központok, nem vagy sosem belül, körülölelve a város által. Az utcán járva mindig kívül vagy, kívül a házakon, de nincs semmi kárpótló utcai belüllét.

A jó utca felül nyitott hosszú szoba, amelyből kisebb szobák nyílnak. A jó városban a házon kívül is belső tér van.

A jó városnak van centralitása, központja, sűrűsödési góca. Nincs, ha minden az autóért van. Mi az elsőrendű látvány, az ember vagy az autó? Ha a városvezetés ahelyett, hogy a belvárost autómentes övezetté tenné, az autónak rendel mindent alá, akkor a polgárok a fenekük javára döntenek plebejus módon.

Szabad a lábat is elővenni; érdemes, mert az utca a jó városban érdekes talányok sorozata, fölkelti kíváncsiságomat, és ha sikerül fölkeltenie, akkor kedvem van élni.

A város életkedvet adhat és elcsüggeszthet, depresszióba nyomhat. Ha unom, ha nem várok semmit, ha csak a monotóniát mérem a lépéseimmel, ha csak lakásról lakásra kocsizhatom jó esetben, akkor butulok.

Minek élünk, ha valahol lakni-lenni közömbös, ha az érzéki emlékezetnek nincsen mibe kapaszkodnia?

Ezt adják a bevándorlóknak, érjék be vele, legyenek boldogok, az állam adja.

 

281. Minden fiatal szeretne katona lenni. A leszerelt tisztek minden állami-közszolgálati tisztséget elvállalhatnak, megkaphatnak. A hadsereg az állam szíve. Többpárti, demokratikus etatizmus.

Ugyanazokat a hülye vicceket hallom a bevándorló oroszokról tíz éve az első baráti munkaebéden. Az írókolléga, az antropológus professzorasszony is ezekkel szórakoztat. Mivelhogy elsősorban a nemzetállam-teremtést vállalták, másra nemigen jut.

Az államtól függetlenedő, lucidus viszony az intézményesedő közhelyhez – ez az eredeti magaskultúra feltétele. Ez a derék együttlelkesedés – ez a provinciális kultúra melegágya. Ezt kapod a világ legtöbb országában. Az irónia ritka virág, ott kezdődik, ahol az etatizmus véget ér.

A dolog lényege az együtt vagyok és a külön vagyok váltogatása. A felnőtt individualizmusnak rugalmas optikája van, nálad vagyok, magamnál vagyok. Azt csinálod, amit elvárnak tőled, vagy azt csinálod, amit elvársz magadtól?

 

282. Az egyik beduin sátorban az asszonyok, a másikban a férfi a vendégeivel. Jelmondás: amit ma csinálnál, azt holnap is megcsinálhatod.

Amit ma meg kellene tenned, azt halaszd holnapra. Ha a bölcsek ítéletet hoznak, három napig várnak a kimondásával, hogy meggondolhassák, hátha nem igazságos.

Nekik nem rossz évezredek óta ugyanúgy élni. Kávé, tea, hasis. Ülni a szőnyegen vagy a teveháton, és elmélkedni. Ha vendég jön, három napig nem kérdezni tőle semmit. Az én sátramban védve van. Itt nem lehet megölni. Ha kilép, az más.

 

283. Emlékezni szeretnék a feketekalapos, paradicsomtenyésztő kisbusz sofőrre. Az ásatásvezető professzorra, aki örül, hogy a beteg lányát fölvették a hadseregbe, arra a kislányra, aki a repülőtéren kérdezgetett, az amerikai gazdag fiúkra, a nagyképű bátyra és a szerény öcsre, akik a régészeti tanszéket támogatják. Az izraeliek ittlétük néhány ezer éves nyomait szeretnék minél pazarabb bőségben kiásni a föld alól. Ha jó állapotban vagyok, akkor egy vagyok bárkivel, akivel találkozom, annyi énem van, amennyit előállítanom jólesik, áttüremlek és továbbállok. A kisgömböc mindenkit megesz, aki az útjába kerül. Ha nem vagyok jól, akkor nem eszem embert.

Peregrináció

284. Kész vagyok-e mindenre őszintén válaszolni? – kérdezték a Jerusalem Litterary Project barátságos és humoros munkatársai; egész napos interjúra hívtak meg, elteszik CD-lemezen a jeruzsálemi egyetem könyvtárában.

Hát persze, amennyire adódik. Minden interjúban őszinte voltam, legfeljebb felületes. Az éntolulásnak olykor túlságos helyet adtam. Igen, kész vagyok őszintén válaszolni minden kérdésre.

Hogy ott nagyobb a felrobbanás esélye, csak a fecsegés szintjén jelent valóságos veszélyt, statisztikailag nem értékelhető; a közlekedési balesetek számához képest a terror hatékonysága elenyésző.

Többre vállalkozom azzal, hogy eléállok a kérdéseknek, hogy ott mintegy kiszolgáltatom egyik énemet, a zsidót, olyan hallgatóknak, akiket alig vagy egyáltalán nem ismerek. Izraeli hallgatóim, olvasóim tőlem eltérően minden bizonnyal kemény azonosulásban vannak az ő zsidó és izraeli mivoltukkal, én pedig egy kissé feszélyezem őket, kívülálló a belülállókat, ami abból is ki fog derülni, hogy sokszor fogom hallani az interjún kívül is: miért élek ott, ahol élek?

 

285. Nemcsak azért teszem ezt, fogom mondani, mert jogomban áll ezt tenni, hiszen ez is elég volna. Azért is, mert megszoktam, mert így adódott. Meg is szolgáltam, tettem egy-két dolgot ezért az országért. Ezt a nyelvet beszélem, és itt vannak eltemetve a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim.

Többnyire Bihar megyei zsidók, de jöttek cseh földről is az ősök közül néhányan, megtelepültek Nagyváradon és Berettyóújfalun. El is ágaztak messzire, lett például az egyik ágon egy trieri, egy manchesteri és egy New York-i rabbi. Szerteszéledt a család: a lányom Párizsban él, a nővérem New Yorkban és unokatestvérek szerteszét. Adottság, hogy sem Magyarország, sem Amerika, sem Franciaország, sem Izrael nem lett az egész család befogadó otthona. A Földön élünk, a földgömb különböző színes foltjain.

Miért vagyunk zsidók? Mert annak születtünk. Mert zsidók voltak a felmenőink, ki tudja, meddig. Ez a tényállás soha nem volt kérdéses számomra, olyannyira, hogy a konverzió fel sem merült 1944 karácsonyán sem, amikor egy kolostor apácái elrejtettek volna, ha áttérni hajlandóak lettünk volna. Az áttérés tekintetében jobban tetszik nekem a rabbik viselkedése, akik nem kapkodnak a hívekért, inkább elutasítják a jelentkezőt, jöjjön később, majd egyszer, ha nagyon akar, és így az elutasítások sorozatán át kiderül, hogy szívós akarat vezeti-e a jelentkezőt, avagy csak egy könnyű ötlet.

 

286. Egy zsidónak mindenütt helye van a földön, ahol csillagos ég van a feje fölött. Egy zsidónak? Egy embernek. Bármilyen embernek. De a zsidót a mogorva körülményekkel szemben rezisztensebbé teszi az ő hordozható vallása és az az aránylag nagy tér, amelyet a vallás a szövegek értelmezésében a személynek juttat.

Megerősíti az egyes zsidókat az a különös interperszonális viszony, amelyet a próféták Isten hangjával létesítettek. Példájuk felszabadította a többi zsidót az utánzásra. Ez a barátság imádkozási technikává válva (vagy éppen abból kinövően) duálissá fejlesztette a közzsidók énjét. Az egyik a gyarló, a másik a törvény szava, a kötelesség, a megnevezhetetlen, aki hatalmas munkát bíz az emberre, azt akarja, hogy a lelkiismeretének az uralma alatt éljen.

 

287. Az igazi gazdát a zsidó magában hordozza; az Úr, aki benne van, méri rá a kötelességtudást, ezt az ernyedetlen hajcsárt. Ettől a drive, a szorgalom, a lényegre törő tudásvágy. Attól, hogy ketten vagyunk. Kettesben lenni erőt ad. Ha körülvesznek, ha sokan vannak, akkor is ketten vagyunk. És ő most vagy máskor mindeneknél hatalmasabb.

Majd jön a nagytestvérem, és jól ellátja a bajotokat. Ha meg most még a baj inkább a zsidót látogatja, a belső szabadságnak ezek az órái vigaszul szolgálnak neki bármely sanyarú élethelyzetben. Az istállóajtóból is kinézhet a csillagos égre. A nagyobb belső szabadság nagyobb külső szabadságigénnyé változott, ami a világi viszonylatokban kötekedő, elégedetlenkedő viselkedésekhez is vezethet. El tudok képzelni forradalmárokat tele fortyogó nehezteléssel.

Vannak gyengéd anarchisták is, kivált a művészetekben. Nincs művészet anarchizmus nélkül, amely azt mondja, itt nincsen törvény, csak a szerzőé, az alkotóé. Semmi, ami előtte létezett, semmi, ami isteni, semmi, ami embert.

És ha az Úr, a másik elégedetlenkedik, akkor mondhatjuk neki, hogy bátyám, én sem szólok bele a maga dolgába, csinált egy világot, diktálja benne a törvényeket, elég goromba törvények, ki-ki folytassa a maga üzletét, neked is megvan a magad műve, nekem is megvan a magamé.

„Jól van – mondja Isten –, csináld”, de megáll oldalt, és nézi, hogy barkácsolom össze a saját, külön törvényemet, méghozzá úgy, hogy az egésznek is meg a résznek is legyen valami értelme.

Kínlódom, mi tagadás, ő is kínlódik, mi tagadás. Itt megy, ott összeomlik az egész, küszködő mesteremberek rendetlen műhelyben.

 

288. Ebből is kihallatszott, remélem, a szemtelen zsidó szólama. Regényeimben oldalt, felül jár az eszmélet. A narratív hős a cselekvő hőssel együtt halad, de mindig egy kicsit többet tud, mintha ők mind egy bőrbe lennének összevarrva az angyalukkal. Azt a birkózást, Jákobét, Izraelét naponta kisebb-nagyobb intenzitással lebonyolítják. Van, akit az angyal már elkerül, meglátja, és messziről legyint: majd elfekszenek a csontjai, mint a kövek.

 

289. A másik meg folytatódik a gyerekeiben, az unokáiban és mindabban, amit rájuk hagyott. Ne kelljen mindent elölről kezdeni. A legtöbb, amit a szülőktől kaphatunk, a meleg jóváhagyás, amit az anya is, az apa is másképpen juttat, továbbá a fészekből kiröpítés, a repülés, vagy mondjuk inkább a saját lábunkon megállás tudománya.

A zsidók számára természetes, hogy a család mindenekfelett. Az istenfélő, értelmes zsidónak lehet sok gyereke, azokban leli örömét a felesége is, ő is, de azért oda is eljár, ahol a férfiak találkoznak, templomba, kávéházba, akadémiára, bárhova kaszinózni, esetleg csak le a térre, a kőasztalok mellé. A család nemcsak kontingencia. A család szubsztancia. Adottból választottá tehető. Azt a gyereket kell szolgálnod, aki belőled származott. És ha neked nincs, akkor egy rokon gyereket, hogy a gyerekeink ne vesszenek kárba. A megölteket pótolni kell, a megöltek lelke adoptál egy újszülöttet. Halott rokonainkkal is össze vagyunk kötve. Helyet adtunk nekik a házban, a karosszéken, az útitáskában.

 

290.  A családapa magányos órái elfogadottak, de teljes magányra nem számíthat, mert a valódi családapákból nincsen elég.

Nagy a tanácstalanság. Nincs kihez fordulni. Van, aki beleharapdál az igaziakba, úgyhogy nagy a keveredés a valódi családapák és a pozőrök között. Persze a különbség kiderül; idővel, amikor az a rész, ami a divaté, már elévült, amikor a tartós részt keressük, és akkor vagy van, vagy nincs. Olyan tanúság kell, amely nem hazabeszélés. Akkor vagyok igazmondó tanú, ha semmilyen összetartozás nem homályosítja el az emlékezetemet és az ítéletemet.

 

291. Íróként nem vagyok zsidó. Szándékom szerint legalábbis. Íróként semmi sem vagyok, csak az a két ujjam, amely a tollat mozgatja vagy a tasztatúrán petyegtet. Van a homlokom mögött egy falitábla, és ha behunyom a szemem, arra látok felírva betűket. Így elindulnak mondatok, magamban fűzöm tovább őket.

Egy elemző föllelhetne a szövegemben olyan tulajdonságokat, amelyeket ő jellegzetesen zsidósaknak minősít. De ez már az elemző dolga lenne, ha akarná, bebizonyíthatná, ahogy azt is figyelembe kellene vennie, hogy magyar nyelven íródtak olyasmiről, ami magyarokkal történt, ha magyar zsidókkal is.

Egy kissé őrült szemű német professzor egy cédulát nyomott a kezembe: az identitások pluralitása nem más, mint skizofrénia. Ami bizonyos együgyűségre vall, mert én rendelkezem ezzel a pluralitással, és mégsem vagyok bizonyíthatóan skizofrén. Lehet tehát több lovat is fogni a kocsi elé. Mert az identitás a ló és az öntudat a kocsis.

 

292. Hogy ki az Úr? Mindig kerül valaki a fejünk fölé. Például egy baba, akit magasba emelünk, vagy egy nagyobbacska gyerek, akit még mindig a vállunkra veszünk.

Minden erőlködéstől, minden hasonulástól, minden fölöttem álló lényeghez törleszkedéstől mentesíteni igyekeztem magamat. Hogy egy kis nyugságot szerezzek. Hogy ne szólhassanak túl sokan énrám. Hogy a kötelességeimtől ne kukuljak meg. Hogy ne legyek a szorongástól lelki kuka.

Rám szól ugyanis a feleségem. Őrajta kívül másnak nem adok hatalmat magam fölött. Rettenthetetlen autonóm vagyok publikusan, és alázatos papucsférj otthon. Ez a stratégiám. Ez a ravaszságom. Így jutok lélegzethez, így bírok szórakozni, így biztosítom a szükséges magányt, így esik jól.

 

293. (95 10. 17.) Jeruzsálem. A papucsférj megint a feleségét hívja; akkor normális, ha megvan köztük a vonal, ha bármikor szólhatnak egymáshoz, és együgyűségeken, életapróságokon mulathatnak.

A Miskenot Saananim vendégházban, a dolgozószobámban ülök, van egy étkezőkonyha is, és egy galérián ágy és fürdőszoba. Kávét, narancslevet ittam a fedett teraszon délinövények között, azzal az emberrel, aki holnap kérdezni fog, és akivel szemben csak annyira leszek őszinte, mint a nyilvánossággal, hatóságokkal itt és otthon, mint holnap az Izrael Hangja rádióval és utána a Háárec nevű lappal. Meghívóim ismert zsidó írókkal nyolcórás tévéinterjúkat csinálnak, cégüket a Rothschild bankház pénzeli, és Simon Perez a tiszteletbeli elnöke.

Adták ezt a remek szállodai elhelyezést, a sétalehetőségeket és a tanácsot, hogy ne menjek a óvárosba, amitől elszomorodtam, mert valahogy a zsidó rész kevésbé érdekel Jeruzsálemben, mint az arab vagy a zsidón belül is az ortodox, a más, mert a zsidó belváros az euroamerikai modern mintát követi, és ez így van rendjén, az arabok új házai is hasonlóak, csak az más, ami régi.

 

294. Most több a fény, több egészséges, elég jóképű és alakú fiatal siet fel-alá a Ben Jehudán, a sétálóutcán. Akkor, 1986-ban is sokan voltak itt késő este is, ez volt a mediterrán korzó, derékig érő hajzatok, egymásba kapaszkodó párok, némelyik fiún kipa van, de ettől még az összebújás nem kevésbé alapos. Baloldaliak a fogadóink, mérgesek a vallásosokra, világiak akarnak lenni, és egyenrangú nők. Elegük van a valóságidegen fantaziálásból. Az arabok is kezdenek ráismerni a valóságra, a zsidók is, nevezetesen arra, hogy a másik itt van, és sem a tengerbe nem lehet dobni, sem a Jordán folyón túlra áttelepíteni, de lehetetlen, hogy ne maradjon egy radikális kisebbség, amely ha arab, nem tud lemondani Izrael állam felszámolásáról, ha zsidó, nem tud beletörődni Júdea és Szamaria visszaszolgáltatásába, és Jeruzsálem megosztásába.

 

295. Meghívóim arra biztatják kérdezőmet, hogy legyen tapintatosan provokatív, és azt kérdi tőlem közvetve az itteni televízió főembere, hogy lehet-e polemikus most péntek este, amikor fölolvasok egy szöveget. Mi lehet az értelme a polémiának? Valószínűleg az a kérdés, hogy miért élek Budapesten, és miért nem itt. Mire én azt a választ adom, hogy amit hatvanhárom éves koromig csináltam, azt nem másítom meg, csak ha nagyon muszáj. Inkább megvédem a jogaimat ott, ahol vagyok.

Tudok egyéni módon is védekezni, ez hozzá van kötve a mesterségemhez és ahhoz, amit mások gondolnak rólam. Örülök, ha elismernek Izraelben zsidó írónak, mert az vagyok; örülök, ha elismernek Magyarországon magyar írónak, mert az vagyok. Ha valaki vitatja ilyen-olyanságomat, azt mondom, legyen meg az öröme. Nem épeszű, akinek az a passziója, hogy valaki másnak valamilyen hovatartozását megkérdőjelezi.

 

296. Persze hogy senki sem egészen az, aminek mondja magát. Senki sem egészen ez vagy az – hála istennek! –, hanem még valami más is. Ennek a még valami másnak a letagadása, eltávolítása hiábavaló erőszak önmagunkkal és másokkal szemben. Az a még valami más a többlet, az visz tovább ismeretlen határok felé, az tesz az emberiség nevű faj egyik példányává.

Ha zárójelbe tesszük a zsidó identitás mániáját csakúgy, mint a többit, akkor mi marad kutatási eredményként, elemezhető témaként, vizsgálati eredményként a zsidó szerzők műveiben, ami szellemi közösségnek is minősíthető?

Éppen az, amiről szó van: a problematikus, paradox, dialektikus, plurális, egyénileg megkonstruált, többelemű identitás.

Hogy túllendülnek valamilyen transzcendencia irányában az adotton. A vonzódás az egyetemes távlatokhoz, a határon túlihoz, az éppen fennállónak a vitatása, bírálata, a kritikai viszony az emberi közösség adott állapotával szemben, ami már a próféták szövegeiben megjelenik.

Hogy maguk mögött érzik az isteni igazságot; hogy mind személyesen akarnak közvetítést találni napi ügyeik és a Mindenható vagy a világtörténelem szelleme között, az absztraktnak és a kicsinyesen konkrétnak a szüntelen érintkeztetése által.

Hogy kíváncsiak, a zsidók mindig szétszéledtek, hogy oda mennek, ahol mások még nem jártak mind a térben, mind szellemiekben, a kísérletező kedv, megpróbálkozni valami originális módszerrel, üzleti ötlettel, hogy lehet a határokat átlépni, megkerülni, hogy lehet szabadulni onnan, ahonnan látszólag nem lehet, hogy lehet a zsákutcából kikeveredni, hogy lehet a gettóból kijönni?

 

297. Mihelyt nem volt olyan ellenséges a külső környezet, a gettóból hálózat lett. De a gettó belső elzárkózás is volt és maradt is valamelyest, még a hálózati szerveződés korában is. Gyanakszanak a többiekre, hogy azok vajon nem tartoznak-e oda, a zsidók gyűlölői közé. Vajon nem gondolják-e, hogy nekik, zsidóknak nem kellene létezniük, vagy legalábbis nem így, ahogy vannak. Baráti bírálattal korlátoznák őket. Ne nyüzsögjenek, ne foglalják el az első helyeket.

A zsidóknak a teljesítményeikért fizetniük kell.

Olyan régióban, ahol van irigység, ott az antiszemitizmus fennmarad, és ezt a zsidók éppen az asszimilációjukkal vagy integrációjukkal érik el, azzal, hogy magukévá teszik azokat a versenypályákat, amelyeket a környező társadalom kialakít, és azok közül többön is jó helyezéseket érnek el.

A zsidók nem lesznek utcaseprők, mert a sok évezred alatt felhalmozódó intellektuális tőke tovább öröklődik az utódokra. Az érzékenységet, az alkatot és valószínűleg intelligenciánk természetét is összeadjuk abban a génkoktélban, amik a gyerekeink. Hordozható örökség ez, és bárhol működtethető. A zsidók sok kínnal, gürcöléssel, veszélyekkel, de évezredek alatt megtanulták a munkát és a fenyegettetést.

A zsidók zöme nem tud nem diaszpórában élni. Ahol vannak, ott az intellektuális, tudományos, pénzügyi, jogi, irodalmi, mediális pályákon koncentrálódnak, tehát irritálnak, gyanakvást és antiszemitizmust keltenek, mert a puszta létükkel feszélyezik a többség intim önarcképét.

 

298. Danilo Kiš azt mondja, hogy zsidónak lenni maga az elidegenedés. Gondolhatnánk azonban azt is, hogy zsidónak lenni nemcsak büntetés, csapás, balszerencse. Egy zsidóban lakik egy internacionalista, lakik egy izraeli nacionalista, és lakik egy másik fajta nacionalista vagy regionalista, ha nem Izraelben él, például egy magyar nacionalista.

Talán a nézőpontváltásnak ez a viszonylagos könnyebbsége nehezíti, hogy a zsidók elvakultan belefeledkezzenek a dühöngő vagy éppen tompa idegengyűlöletbe. Vannak gyilkos zsidók, de a zsidókat inkább ölték, semmint hogy ők öltek volna.

Természetesen minden identitás egyszersmind korlátoltság, a zsidó is az, csak mert zsidó. Vagyis hiányzik belőle valami, ami nem ő. Bármely néphez hozzátartozni az együgyűség egyik neme. Ugyanezt mondhatnánk minden odatartozásról, földrajzi, polgári, családi odatartozásunk mind egyszersmind kijelöli a határainkat és szegénységünk, tudatlanságunk roppant tartományait. Pusztán azzal, hogy A. vagyok, fájdalmasan lemondok B.-ről.

 

299. A zsidóknak nem állt módjukban sok nemzedéken át beszövődni egy házba, egy kertbe. Diaszpóra népekre, amelyeket gyakran elűznek, nem lehet jellemző a földbe gyökerezettség, vagy ha tetszik, a röghöz kötöttség belső vigaszvilága és mitológiája.

 

300. A hagyomány őrzése nélkül semelyik nép nem létezhet. Nemcsak a tudós, reflexív őrzésre gondolok, nemcsak a történészi munkára, hanem az egyszerű ember életgyakorlatára. Vallásos zsidónak lenni annyit jelent, hogy szabad elhatározásunkból az életünkben ugyanazokat a normákat követjük, amelyeket az őseink valamikor kodifikáltak, néhány száz vagy akár néhány ezer évvel ezelőtt, és a szokásoknak ezt a megmásíthatatlan állandóságát előnyben részesítjük a változó idő ajánlataival szemben, ennélfogva személyünknél a vallási törvény megtartása fontosabb, individualitásunk csak az Örökkévalónak a törvény szerint odaszentelt élet egyik módozata lehet.

 

301. A másik út a katonailag is alátámasztott nemzetállami szuverenitás, amely egy második tömegmészárlást megakadályoz, vagy legalábbis a Maszada erőd védelmezőinek vagy akár a varsói gettófelkelés harcosainak az etikáját állítja szembe a megadó áldozat szerepével, amelyre a zsidókat a külső megfélemlítésen túl a belső megfélemedés vezette, az, hogy az ellenállást nem helyeselték volna, mert erősebb volt bennük a lojalitás a befogadó és egyszercsak kirekesztő állam hivatalos intézkedéseivel szemben. Hiszen az emancipációnak a törvénytisztelet volt az ára. A második út tehát a közös önvédelem és az együttes kiállás méltósága, a zsidó nemzeti öntudat.

 

302. A harmadik út, amely inkább a diaszpóra-zsidókra jellemző, a világi humanizmus, amely tud lojális lenni a helyhez, a nemzethez, amelybe beilleszkedni próbál, de kiszabadulva – részben a kitaszítás által – a hely elfogultságaiból, nem a másik helyi elfogultságot választja, hanem valami tágabbat, amibe belefér, hogy generációkon át ott marad, ahol van, és gyarapítja a környezete kultúráját, eszméletében azonban igyekszik túllátni a maga nemzeti korlátain.

 

303. Lehetséges természetesen három nem zsidó válasz is. Az első a kitérés, netán éppen a katolikus egyetemesség fogalmának a megalkotása, a paulusi mű, és annak hívő folyatása, vagy legalábbis színleges elfogadása. A második a modern korban a nacionalista azonosulás a befogadó nemzettel. A harmadik az internacionalizmus, mint például a marxista szocializmus vagy akár a világi diszciplínák transznacionalista realizmusa.

 

304. Elkerülhetetlen, hogy a zsidóság megértse ezt a létében hordott multipolaritást, az „autentikus” és a „nem autentikus” választások hármas útját. Nem autentikus a választás, ha a zsidóságot elutasítva, levetkőzve, megtagadva, tehernek, keresztnek, akadálynak felfogva, egyszóval asszimilánsként a környezethez hasonulunk. A zsidó áttérhet más vallásra, ez az ortodoxia radikális ellenpólusa; választhat egy másik nemzeti öntudatot, és választhat egy olyan internacionalizmust, amely az ő zsidó mivoltának a megtagadását feltételezi, ilyen volt a kommunizmus. Az autentikus utak közül első, a rendi-feudális út, az elkülönülés a nem zsidó vagy a nem ortodox, a keveredő közegtől – bezárkózással, gyanakvással és a külső világ ignorálásával jár együtt. A zsidó nacionalizmus és a világi ambivalens univerzalizmus épp úgy jelenthet vakságot és elzárkózást a másik kettőtől. Mindenesetre a zsidók kompromisszumot keresnek az életükben e között a három ajánlat között, és az az érdekes, hogy ki hogyan reagál erre a létébe épített hármasságra, ki mit választ első renden, az imát, az országot avagy a világot. Mind a három válasz egész világ, és nem áll jogunkban úgy választani közöttük, hogy értékhierarchia szerint rangsoroljuk őket.

 

305. A magyar népnek is fia vagyok, a magyarok világában telt el az életem, a felmenőim magyar zsidók. Sem az állampolgárságomon, sem az anyanyelvemen, sem a vallásomon, sem a családi származásomon nem tudok és nem is akarok változtatni. A legkézenfekvőbb így elfogadnom magamat ezzel a mérsékelt bonyolultsággal.

 

306. Aki a maga többféleségét nem tudja érdeklődően átélni, annak számára a zsidóság skizoid állapot, leszakadottság a meleg otthonosság élményéről. De hát kinek adatott meg ebben a világban a meleg otthonosság?

Mindenesetre érdekes élmény találkozni más országbeli zsidókkal és rögtön közös hangot találni. Sei gesund, mondja a belorusz zsidó taxisofőr Los Angelesben, és nekem ez megmelegíti a szívemet, mert ennek az embernek a mosolyában, a bölcselkedésében rokoni ismerősséget érzek.

 

307. Az egyöntetű ember szemében a plurális identitás vagy odatartozás, a többstratégiájú ember démoni. A szinguláris odatartozás és a plurális odatartozás ethosza kölcsönösen negatív mítoszokat alkot a másikról. A szingulárisnak a plurális megfoghatatlan, a plurálisnak a szinguláris földhözragadt.

Ambivalenciájától – polivalenciájától – egy zsidó nehezen tud szabadulni. Ez kellő elfoglaltságot ad mindenféle egomániák kifejlesztéséhez. Amiből következik, s indokolt felkészülni rá, hogy ingerlőek vagyunk.

 

308. A zsidók léte kihívó. A zsidó istenfogalom kihívó. A kihívás nem szüntethető meg sem belülről, sem kívülről. Együtt kell élni vele és a kihívás reakcióival. Sem az asszimiláció, sem Auschwitz nem alkalmas válasz a problémára. A kihívás problematikájával szembe kell nézni.

Miért nem olvad fel a környező többségben? Miért nem adja át magát egészen? Miért csak részlegesen és feltételesen azonosul környezete szenvedélyeivel?

Miért nem keresztény a zsidó? Miért nem muzulmán a zsidó?

 

309. Ha a nemzeti, az etnikai és a vallási szféra más népeknél egységesül, az a zsidóknak előnytelen, mert növeli kirekesztettségüket. Maguk a zsidók azonban összekapcsolják Izrael államban a nemzeti, az etnikai és a vallási tudatot.

 

310. A legnyugtalanítóbb kérdésekre senkinek sincsen biztos válasza. A rabbik nem monopolistái a zsidó öntudatnak, az izraeli politikusok sem azok. A zsidó irodalom egésze fogható fel csupán megközelítési kísérletnek, az irodalom ama jellegzetességének a figyelembevételével, hogy a szerzők egyetlenségüknél fogva szükségképpen korlátoltak, még akkor is, ha másoknál valamivel messzibbre jutottak is a megértés exkurziójában.

 

311. Délután, hosszú csavargásról jövet átmentem a mutatós, nyugatias zsidó belvároson, aztán a Méa-Sarimon, és az óvárosban az örmény, keresztény negyeden, ültem egy téren egy zsidó-kávéházban, ugyanezt tettem a Jereván nevű örmény kávéházban az óvárosban, majd egy muzulmán arabban a Damaszkuszi kapunál. Tegnap este óvtak attól, hogy bemenjek, kivált, hogy egyedül bemenjek az óvárosba; természetesen bementem, de egy kissé szorongtam. Két barátságos arabbal jól beszélgettem.

A nyugati város, a világi zsidó Jeruzsálem olyan, mint a földközi medencében számos város, rohanó autók, néhány felhőkarcoló, fényes bankportálok, sok bérautó-ügynökség, néhol szemetesebb, rendetlenebb, építkezésektől kusza negyedek, de aztán megint pálmák, szökőkutak, adományokból lett parkok és nagyszerű mellékutcai életek, sok vendéglőcske, nem túl nagy forgalommal, áradó turisták, akik nemzetköziesítik és a vendéglátásra fordítják az itteni viselkedést.

 

312. Ennek épp az ellentéte az ortodox negyed. Ott engem nem is láttak, tökéletesen zárt társadalom, nem látják meg azt, ami nem hozzájuk tartozik, én néztem őket, ők nem néztek vissza, érthetetlen munkálkodásokba merültek, ócska hűtőszekrényeket tettek működővé, kegytárgyakat árultak, csúf cipőket, édességeket. Sok csúnya, rossz testalkatú embert és sok gyönyörű, elmélyült arcú embert láttam, finom és elhasznált, szomorú asszonyokat, rengeteg gyereket, férfiakat a gyerekeik hadával, az útszélén ácsorgó gyerekcsoportokat, focizó, lépcsőházban síró, teraszokon, kis udvarokon csacsogó gyerekeket. A kisfiúknak kipájuk volt és hosszú, csőbe göndörített oldaltincsük. Legfurcsábbak a széles szőrmekucsmás, térdnadrágos férfiak, akik mondhatni olyan érdekes uniformisba öltöztek, mint a királyi testőrök. Hozzájuk képest az asszonyaik szürkébbek. Az ortodox férfiak parádés kakasok, a feleségeik kevésbé feltűnő tyúkok.

Nekem nagyon ismerős volt mind a polgárias, mind a vallásos negyed. Ismerős arcok a régmúltamból. Mind a villanegyed, mind a kövekből, deszkából, bádogból anarchikusan összetákolt építmények a Méa-Sarimban, a tóratudósok szoftver-boltja, amelynek egy-egy lemezén rajta van a Talmud.

Ezeknek az embereknek az elvonatkoztatás a mindene. A földi-testi életük: annak fenntartása, ami volt. Vannak bankjaik, valahonnan beszerzik az áruikat, de minden olyan, mint a háború előtt volt. Olyan arcok ülnek a boltok mélyén, mint hajdan Berettyóújfaluban.

Örök világ a hatalmas piac a bazársorokkal, ahol minden van egymás mellett, selyemkendő és hal, olajbogyó és csirkeláb, nagy marhahúsok héber betűs feliratokkal, rengeteg mag, dióféle, pompás gyümölcsök. Sok frissen sajtolt narancslét ittam, kitűnő török kávékat kardamonszemekkel. Itt könnyű meglenni hús nélkül. A levegő mindenütt mozgott, porban, homokban is lépkedtem, jártam vagy öt óra hosszat, egyre frissebb lettem. Kinéztem egy utcát, mentem rajta egy darabig, aztán elfordultam, hol a forgalom felé, hogy meg az elől. Megérzéses elágazásokat követtem, és ahogy mentem, eltűnt a csúnya, az is szép volt, attól függ, honnan nézed.

 

313. Az ortodoxok negyede tiszteletet keltett bennem, hogy így meg tudták őrizni a múltat, hogy önérzetesen kimaradtak a modernitásból, hogy eszük ágában sincs fejlődni. Őnekik a tradíció elég, ha felhasználják is a régi szövegek tanulmányozásához az informatikát, de ez csak eszköz, a lényeg a készülődés az Úr elé. Ez a világ számukra esetleges. Magukba mélyedve haladnak előre, gyakran érthetetlen sietséggel, zacskókat visznek s benne az imakendőt.

Lehet, hogy nem mind szegények, de nekem úgy tűnt, hogy inkább azok, hogy a fiatal apa nagyon gondolkozott, mit engedhet meg magának a játékboltban, mert sok gyereke van, és mit vegyen a születésnaposnak, úgy, hogy a többieknek is jusson valami, körbejárt, megnézte a kínálatot, barlangokba tévedt, ahol még mindig játékok voltak, aztán kijött a bolt elé, és állva, hosszan gondolkozott, nem lehetett sok pénz a zsebében.

Az imádkozás itt fontosabb, mint az üzlet, de a beszélgetés is, a kávézóban és a boltokban ráérős diskurzusokat láttam, aztán egyszer csak eszükbe jut valami, kijönnek, megszaporázzák a lépteiket, és nekilódulnak minden bizonnyal a túlvilág felé, ha átmenetileg érinteniük kell is a konyhát, vagy a műhelyt, vagy az iskolát.

Némelyik arcon valódi elmélyedést láttam, nagyon finom bőrt, és egy újfalusi elemi iskolai társamra gondoltam, akit megfojtott a gáz, ő sem látta azt, ami kívül volt az ő képzelődésén. Nagyon komoly fiú volt, minden leckéje hibátlan, az írása makulátlan, őt el tudnám itt képzelni, már ősz lenne a szakálla, széles karimájú fekete kalapot viselne, és vékony alakján hosszú, enyhén fényes fekete kabátot. Körülállnák a gyerekek, valamit halkan, finoman megtárgyalna velük, majd folytatná az útját, a szemét inkább lesütné, nem mintha az aszfaltot nézné, valahova befelé tekintene, talán egy sötét falra, amelyen túlról jön egy hang, és a mulasztásaira figyelmezteti.

Vendéglátó szívélyességnek nyomát sem láttam közöttük. A magamfajta az ő városrészükben betolakodó, az életükbe kukucskál, muszáj elviselni, de hogy ne legyen olyan zavaró, levegőnek nézik. Idős férfiak szemében láttam némi kíváncsiságot. Éppannyira nem jutna eszembe beállni közéjük, mint a trappista szerzetesek közé, akik nagyszerű bort termelnek, és nem szólnak egymáshoz, noha mind a két szerzetesi életformát szépnek látom, a családost is, a magányost is.

 

314. Annyi másféle közösséget láttam, sok tetszett közülük, sohasem jutott eszembe törleszkedően közéjük vegyülni, de mindegyikre érdeklődéssel néztem, magamat mindenütt inkább vendégnek felfogva, mint helybelinek, ezért be kell vallanom, hogy otthonosabban éreztem magam az arab kávézóban a Damaszkuszi kapunál, ahol mind a főnök, mind a felesége, aki épp a kislányuk körmét vágta, kedves volt, és biztatott, hogy jöjjek máskor is, és az is tetszett, hogy két fiatalember, valószínűleg közeli ismerősök, bejövet a főnök feleségének tisztelettudóan kezet adott, a gyereket pedig igazi kedvességgel megcsókolta.

 

315. Egy idős arab azt mondta, hogy Rabin, Perez, Huszein király és Mubarak a legjobbak egyike, mert megértették, hogy beszélni kell egymással, és hogy erővel nem boldogulnak, muszáj összeférni és együttműködni. A zsidóknak nincs hova menni, őket a tengerbe kergetni nem csak hogy nem lenne szép, de nem is lehet, unokatestvérnek kell tekinteni őket.

 

316. Tegnap egész nap beszéltem, az életemről meg az irodalomról, meg istenről, kellemetlenségekről, boldogságokról. A léghűtés működött, újabb és újabb borospoharakat kértem, néha megizzadtam, pamacsoltak, eltesznek CD-lemezre, platinába, a jeruzsálemi egyetemi könyvtár archívumába, bombabiztos helyre el vagyok téve, túléltem magamat.

 

317. Hosszan baktattam a fényes, sárga köveken az amerikai zsidók által megvásárolt és csak gyérebben lakott művészházak között; lassan mentem, húztam magamat, soha egy ilyen házra nem lesz pénzem. Állnak a Dávidfalu beton félgömbjei szemben az óvárossal. Szulimán műve tetszetősebb.

Mentem az autók között és mentem lefelé a gyehenna völgyébe, ahol giccsfestők stúdiói vannak.

Aztán leültem a Jaffa kapunál a Mózes nevű arab vendéglőben, ettem egy mai ételt, volt benne darált hús, vegyes saláta, sült krumpli, humusz, ittam hozzá vörösbort, török kávét, és mentem az örmény negyeden át a siratófalhoz, ahol a korláton kívül bámészkodtak a gojok, a sapkátlan férfiak, én is közéjük álltam. Befontoskodhatnám magamat, de már a kézmosásnál elakadnék, és nem tudnám, hogy megálljak-e a lejáró elején a felsőtestemet ritmusosan előredöntögetve, ahogy ezt többen gyakorolják.

Néztem a vallások parádéját a Mózes vendéglő teraszáról, ezt az uniformis-sokaságot. Hányféle ortodox viselet, hányféle keresztény ortodoxia, és a katolikus szerzetesek sokasága! Áramlanak a turisták, meglesik az imádkozást. És jönnek nagy kocsikban a szakállas férfiak, pöffeszkedve jönnek a kalaposok. Jelmezbál, mi turisták megyünk elcsípni, kilesni egy kis áhítatot. Az isten körül sürgölődők álarcosbálja ez. De isten őrizz, hogy valami szinkretizmus összehozza őket, hogy közös nevezőre jussanak! Ellenkezőleg, különbözzenek! Szaladjanak a fürge zsidók, menjenek szoknyáikban a lassú muszlimok, kíváncsiskodjanak az európaiak, fontoskodjanak az amerikaiak.

 

318. Láttam pálcavékony, hosszú, feketébe öltözött, áttetszően fehér arcú fiúkat, akik ha megrázzák a fejüket, akkor körüllibegnek az oldaltincseik, fürtbe, csőbe csavarva; komoly előkészület, jámbor esztétika van ebben. Az is számít, hogy kin milyen harisnya van.

Megpróbálják eltüntetni az egyénit, kidobják az ajtón, bejön az ablakon. Felületes észrevétel lenne azt gondolni, hogy az ortodox közösségben nincs személyiség, csak fekete kalap és az örök szöveg elmondása, mormolása, az Úrnak hűséget fogadás, mert te hatalmas vagy, én meg senki, kérlek, védjél meg az ellenségeimtől!

Sem ez a sok hízelgés, sem a sok kérelem nem lelkesít, de azért nézem hosszan a panaszfalat, a belőle kinövő bokrokat, és nem tudom megállni, hogy ne gondoljak egész családomra javukat kívánva, ha már a kívánságok és siralmak falánál állok.

Sírni aztán éppen nem lenne itt kedvem, hisz itt az érzés ki van állítva: hajlongani egy nagy szőrmesapkában, beállni a sarokba, ahol a fehér szakállak és a fekete kalapok, hosszú kabátok sűrűsége a legnagyobb, és velük egy ütemre lekonyulni és kiegyenesedni az Úr előtt. Akik ezt teszik, úgy gondolják, hogy istennek tetszik ez a látvány. Idős férfiak szaladtak, hogy ideérjenek, mielőtt még beáll a szombat.

Ami engem illet, vagy soha, vagy csak igen kényszeredetten álltam be bármilyen fajta körtáncba, együtt-éneklésbe. Ahol a közösség szelleme éledez, onnan én elpárologtam.

 

319. Kezdek rosszul járni, sántítva és erősbödő fájdalommal a bal térdemben, de szeretek menni, ez a rögeszmém. Egy-két óra után megkönnyebbül a test, ruganyosabb lesz a láb, és az ember mindig valami furcsát lát, bár a biztonságára jobban kell ügyelnie, fél a járda nélküli úttesten, ahol őrült autók robognak el mellette.

 

320. Hazavonszolom magamat, lefekszem, felkelek, kávét iszom, hunyorgok, gyenge vagyok, köhögök, előre-hátra dülöngélek. Elolvastam a újságban, hogy a kormány újabb három hónapra kínvallatási engedélyt adott az elhárításnak, és hogy a terroristák is egyre profibbak. Az egyik azt mondja, hogy lesz béke, a másik azt, hogy nem lesz. Egymás mellett rohangálnak az őrült zsidók és az őrült arabok, ez is hajlong, az is hajlong, a katolikusok meg térdelnek. Én meg hátul összekulcsolom a kezemet, bár szeretnék erről leszokni. Azt tervezem, hogy hosszú éjszakám lesz, szeretném, ha nem ébresztene fel a köhögés, a vizelés, a veríték, a test számos tökéletlensége, és még mielőtt végképp lefeküdnék, kimegyek a hosszú, oszlopos tornácfolyosóra, amelyen vörös fényű fotocellás készülékek jelzik, hogy valaki kilépett, és egy monitoron fel-alá sétál.

Még fáradt vagyok a hosszú interjútól, nyolc óra hosszat beszéltem, megirtóztam a számban a szótól, emberi beszédet hallani sem szeretek, most a testem nyílásai közül leginkább a szememet foglalkoztatom. Sikerült egész nap senkihez sem szólnom, a hallgatás a sok beszéd után kezd egyensúlyba hozni. Holnap este azonban meg kell tartanom a felolvasásomat.

Zsidók hármas útja¹

321. A zsidó modernizáció, polgárosodás, világiasodás párhuzamosan haladt a keresztényekével. Kettőzött erőt adott neki, hogy a zsidóknak ki kellett jönniük mind a keresztény, mind a zsidó falak mögül. Ortodox nézőpontból, vagy a környezet barátságtalan tekintetével nézve – ez igen gyors asszimiláció volt. Közép-Európában a keresztény polgárosodás is igen gyors asszimiláció volt: külhoni minták, technikák, tudások, divatok átvétele. A polgár bekapcsolódik a nagyvilágba, és onnan veszi a javait, ahonnan tudja. Keresztény és zsidó polgárok együtt csinálták meg a közép-európai polgári életformát, megtalálva a helyileg erősen színezett nemzetközi mintát.

A zsidók polgárosulva elvesztették a hébert, a jiddist, a ladinót, majd a németek csúnya viselkedése miatt elvesztették az irodalmi németet is mint közös nyelvet, és kulturálisan messzemenően azonosultak azzal a nemzettel, amelynek területén, amelynek államában élnek. A magyar zsidók magyarul, a románok románul, a lengyelek lengyelül, a csehek csehül beszéltek álmukban is. Föl sem vetődött, hogy kulturálisan elkülönüljenek.

 

322. Etnikai kisebbségek és többségek együttélése mindig szimbiotikus. A modernizáció nézőpontjából a helyi társadalmakra a zsidó jelenlét termékenyítően hatott. Ugyanaz az energia dolgozott bennük is, mint a környező népekben: ki a saját feudalizmusukból, a belülről is áthatolhatatlanná tett gettóból! Ki a szegregációból, a zártságból, amelybe külső rendelkezések és belső definíciók zárnak be! Az európai polgárosodáshoz hozzátartozott az egyén emancipációja a vallási közösségtől, az egyháztól. Akár hierarchikus, akár közösségi a vallási szervezet, a feudális korszak embere körül igen szoros. A zsidó felvilágosodást egy kitörő érzelem hajtotta: most már lehessen érintkezni a földkerekségen minden más emberrel, lehessünk valóban szomszédok a szomszéddal.

 

323. Sem az asszimiláció, sem a disszimiláció nem lenne pontos szó arra, ami manapság a közép-európai zsidóság köreiben zajlik. A gondolkodóbbak mind a két (vagy több) odatartozásukat komolyan veszik, és nem akarják egyik identitásukat sem letagadni a másik kedvéért. Nem kívánják eldönteni azt a kérdést, hogy zsidó magyarok-e, avagy magyar zsidók. Nézhetik magukat így is, úgy is, és így se –, úgy se. Azoknak a zsidóknak a többsége, akiket én ismerek, úgy véli, hogy zsidó az, aki annak tudja és mondja magát. Nem zsidók ritkán állítják magukat zsidónak.

 

324. Én még a zsidósággal vagy a magyarsággal nem találkoztam, csak ilyen-olyan emberekkel. Ha megölik őket, akkor a zsidók egyformák. Amúgy, ha élhetnek, különbözőek. Marhavagonban, barakkban is kezdenek egyformára változni. Civilben előtte és utána különböznek. A szemléleti redukció a közös lényegre feltételezi az Endlösung masinériáját.

 

325. A zsidók századok óta jogokkal felruházott vendégek ott, ahol vannak, mert inkább vendégnek tudják magukat, semhogy a teljes asszimilációt választanák. A sikertelen hasonulási minták nem megismételhetők, sem a keresztény-nemzeti, sem a kommunista-szocialista asszimiláció nem bizonyult követhető stratégiának. Attól az adománytól vagy tehertől, hogy zsidónak születtek, nem tudnak megszabadulni.

Úgy élnek, mint a környezetük, de érdekli őket a tény, hogy zsidók. Mindenesetre sokféleképpen fogják értésükre adni, hogy különböznek, hogy mások. Nem múlik el hét, hogy egy újsághír vagy egy utcai felirat ne emlékeztetné őket erre. Olvasnak egy rövidhírt valami sírkövek lerombolásáról és bemocskolásáról, és ez nem akar kimenni a fejükből a többi apróhír nyomában. Egyik este úgy remélik, hogy békés otthonra lelnek ott, ahol vannak, másnap este elfogja őket a kétely, harmadik este azt gondolják, hogy ez már évezredek óta így van, és valószínű, hogy még jó darabig így is lesz.

 

326. Nem árt megismételni, a zsidókérdés a keresztény vagy a muzulmán társadalom kérdése. Mennyire tűrik el önmagukat? Ha elviselik önmaguk sokféleségét, akkor elviselik a zsidókat is. Ha önmagukat el akarják nyomni, akkor a zsidók ellen is dühöngenek. A jelek szerint a közép-európai társadalmak nem akarják a második évezred fordulója előtt önmagukat elnyomni, tehát összeférnek a zsidókkal is.

Ha Közép-Európában megszilárdul a demokrácia, akkor a zsidókkal a többiek gond nélkül együtt élnek. Feltételezem, hogy a mérvadó középosztály Magyarországon például inkább egy jogi-kulturális, nem pedig egy vallási-faji nemzetfogalommal fog élni, és az itt élő magyar anyanyelvű é állampolgárságú zsidókat a magyar nemzet részének fogja tekinteni. A közvélemény nem fog csodálkozni azon, hogy a judaizmus ugyanúgy transznacionális, mint valahány világvallás, mint a keresztény nagy és kis egyházak is.

Magyarországon például van egy életképes zsidó közösség, amelynek iskolái vannak, amelyekben a gyerekek minden nyomaték nélkül tudnak zsidók lenni, számukra már a hanukai gyertyagyújtás természetes. Vannak még zsidók, akik hajlandóak életben tartani egy emlékvilágot, ápolni a hagyományt, működtetni a templomot, és van rá igény, hogy istentisztelet után a zsinagóga legyen önképzőkör. Magyarországon vannak zsidó egyletek, iskolák, folyóiratok, könyvkiadók, a kirakatokban zsidó tárgyú olvasmányok és zsidó ünnepek jelentőségét magyarázó előadások a televízióban. A judaizmus mint vallás vagy mint bevett történelmi egyház bizonyos jogszerű megbecsülésben részesül. A zsidók jelentős része nem vallásos, ugyancsak jelentős része a maga módján az, és csak szerényebb hányada jár el a zsinagógába, még kevesebben követik az életmódra vonatkozó vallási előírásokat.

 

327. Az Izraelben élő magyar zsidók visszajárnak Magyarországra, és a magyar keresztények is mind szokásosabban mennek Izraelbe. Már nem egy fantommal állnak szemben, hanem emberekkel, akik ugyancsak szeretik és féltik a maguk hazáját. Magyarországnak Izraellel gyarapodó kapcsolatai vannak, feltételezem, hogy ezek előtt bővülő tér nyílik, már csak azáltal is, hogy Izraelben is, Magyarországon is van számos magyarul beszélni tudó zsidó. Van esély rá, hogy a két nemzet együttműködése új értelmezési keretet ad a főként budapesti magyar zsidóságnak, amelynek viselkedése és sorsa már csak azért is paradigmatikus, mert ma ez a legnagyobb zsidó közösség Közép-Európában. Józan előrejelzés az izraeli–magyar kapcsolatok fejlődése, és ennek fontos része mindenféle csere, a kétirányú turizmus, magyarországi temetőlátogatással, éttermi örömökkel és a magyarul tudó izraeliek színházlátogató szenvedélyével. Az is normális, hogy a nagyobbrészt kelet-európai eredetű izraeliek érdeklődési körükbe vonják az ő eredethelyüket. Keresztény magyaroknak a Biblia országába menni, és ha éppen gyümölcskertész az ember, megnézni, hogy dolgoznak az izraeli gyümölcskertészek, egyre természetesebb. Lehetetlen, hogy a Biblia földje meg ne rendítse a fogékonyabbakat. A modern Izrael is megtekintésre érdemes. Aha, szóval ilyen országot csináltak ezek a zsidók! Ahhoz képest, hogy honnan kezdték: több mint figyelemre méltó. De ami ennél lényegesebb: emberileg érthető ország. Vagyis általa a zsidók emberileg érthetők. És az antiszemita mitológiák ebben a köznapi érintkezésben már csak úgy látszanak valami érdemlegeset mondani a zsidókról, mint a Drakula-filmek Erdélyről.

 

328. Ha Közép-Európában marad nagyjából az, ami most van, sőt még egy kicsit jobb is lesz, egyszóval, ha van, ha lesz tökéletlen és akadozó, de mégis kiszámítható demokratikus jogállam, akkor a helyben maradó, várakozó zsidók számára több alternatíva nyílik. A zsidók mint nemzeti vagy etnikai kisebbség nem szerveződtek politikai egyesületbe vagy pártba, kollektív jogokért nem lépnek fel, a pozitív diszkriminációról, amelyre más nemzeti kisebbségek igényt tartanak, lemondanak. Nem kívánják magukat elkülöníteni, szegregálni, nem kérnek autonómiát – túl a mindenkinek járó, polgári egyesülési szabadságokon, illetőleg túl az egyházaknak kijáró jogokon. A demokratikus jogok követelményén túlmenően a zsidóság nem fogható fel politikai érdekközösségként. Normális, hogy vannak konzervatív, liberális és szocialista zsidók. Sokféle irányba tartva, közös nevezőként nem marad más politikai igényük, mint a demokratikus szabadságjogok követelménye. Ha van liberális demokrácia, akkor vannak zsidó szervezetek és vannak zsidók, akiknek nincsen dolguk a zsidó szervezetekkel. Nem fennmaradási kérdés odatartozni vagy nem odatartozni valamilyen szervezethez.

Világos, hogy a zsidók érdekeltek a liberális demokráciában, az alkotmányos jogállamban, ahol ők más polgárokkal egyenrangú jogalanyok, és ellenérdekeltek minden antidemokratikus nacionalizmusban. Ahol a többség ingerülten korlátoz bármilyen kisebbségeket, ott a zsidóknak rossz. A zsidók jogai az olyan országokban állnak jól, ahol az embereket nem lehet csak úgy politikai megfontolásból megölni, hivatalosan kirabolni és hatóságilag kivonni a forgalomból. A zsidók érdekeltek a demokráciában minden szinten: helyi és nemzeti, transznacionális és transzkontinentális szinten, az egész földkerekségen, mindenütt, ahol megfordulnak, és nemcsak a politikai, hanem legalább annyira a személyközi viszonylatokban is. A modern korban a tízparancsolatot követő élet leginkább a liberális demokráciában lehetséges. Ha egy zsidó a demokrácia gyengítésén fáradozik, akkor a józan ítélőképességéhez kétség fér.

 

329. A huszadik század a zsidók növekvő hatósugarú szétszóródásának a kora, de a zsidók a megsemmisítő táborokban is, áldozatként is rendkívüli, világraszóló szerephez jutottak. Auschwitz után mindegy, hogy mit mondanak a zsidók a maguk zsidóságáról, muszáj nekik gondolkozniuk róla, sem ők, sem a leszármazottaik nem bírják elfelejteni.

A zsidók kiszolgáltatottsága és tehetetlensége a második világháborúban arra tanít, hogy a zsidóknak erőre kell szert tenniük, és erőt kell mutatniuk. Ez nem csupán a nemzetté összeálló izraeli zsidókra vonatkozik, hanem a diaszpóra-zsidókra is. Elkötelezett hívei kell hogy legyenek az alapvető emberi jogoknak bárhol a földön, mert ez az ő fennmaradásuk záloga. Ennyiben szolidárisak minden néppel, minden kisebbséggel, amely nem erőszakos eszközökkel lép fel a saját alapvető emberi jogaiért.

 

330. A legtöbb zsidó teljesítmény egy paradox identitás horzsolódásából merít többletenergiát. A zsidók messzire mentek az individualizációban. Mi a közös mégis a zsidókban? Az, ha zsidónak nyilvánítják magukat.

A zsidók bármely nyelven beszéljenek is, kevés szóval ráismernek egymásra, érzelmesebb, cinkosabb és haragvóbb lesz a viszonyuk egymás iránt. Másokkal találkoznak, érintkeznek, de egészen el nem keverednek. Nem térítenek, és többségükben meg sem térnek. Azzal tisztelik Istent, hogy megmaradnak zsidónak. Kitüntetett szerepet vállaltak a világ kommunikációs összekapcsolásában, a hírközlésben, a kereskedelemben, az intellektuális dialógusban, a Föld és a rajta élők világgá változtatásában.

 

331. Hogy a judaizmust a magunkénak tekintessük, még be nem fejezettként, velünk alakulóként kell elgondolnunk. Nem azonosítjuk egészen a papi beszéddel. Mindenki, aki zsidónak mondja magát, jogosult ennek a szónak az újrafogalmazására.

A keresztények Jézus által kapták meg a zsidó hagyományt. Jézus hozza magával a zsidóságot az egész keresztény világba. Egy templomfreskón láthatók a próféták, az apostolok és a szentek. Keresztények és zsidók, ha akarják, sem tudják elválasztani egymástól a legfontosabb képeiket és igéiket.

A zsidók a kereszténység és az iszlám által átadták a maguk ókori történetének egy fontos szakaszát az emberiség jelentős részének. Hogy szerteszét élnek a világon, ezt tekinthetik csapásnak is, de isteni iránymutatásnak is. Egyistenhitükből következik, hogy a világ egy, és hogy az emberek képesek megérteni egymást. Bárhol-létüket kötelességteljesítésnek is tekinthetik.

 

332. Szinte az egész Földön vannak zsidók, egy nép sincs, amely így szétszóródott, így irtatott és mégis így megmaradt volna, ez a különösségük. Történeti tény a fennmaradás hosszú ideje és az üldöztetés folyamatossága. Történeti tény a zsidóság világnépként való megjelenése a szimbólumok szférájában. Ez az egyetlen világnép, és ebből fakad a rendeltetése is. Világnép nemzetállamokban – ez a zsidó paradoxon.

 

333. A nemzeti kultúrákba integrálódott zsidók megtanulták a nemzeti kultúrák sokféle intimitását. A zsidók egyszerre tartják magukat világnépnek, és igazodnak ahhoz a nemzethez, amelynek a közegében élnek. Egyfelől az egyetemesség, másfelől a furcsa nép, amelynek van egy vallása. Sok történelmi nép van, amelyik szeretné, ha lenne egy külön vallása, föltételezve, hogy jó, ha van neki ilyen. Sok zsidó viszont nincs meggyőződve róla, hogy ez jó neki. Valami kevésbé feltűnő szereppel is beérné. Mivoltát azonban, ha próbálja is, nem tudja eltitkolni, a nem elvállalás útjai leszerepeltek. A zsidó egyike a legöregebb népeknek, amelynek folytonosan újra ki kell találnia önmagát.

 

334. A magát papi szerepre kiválasztó nép a különállását megőrizve tanúskodott az egyetlen isten és az egyetlen emberiség eszméje mellett. A papi népnek az a dolga, hogy szellemi kapcsolatokat teremtsen a világ minden népével és hogy párbeszédbe hozza egymással a vallásokat és a világnézeteket.

Isten megteremtette Bábellel a tarkaságot, hogy ne legyen könnyű megérteni egymást, és hogy munkálkodni kelljen a különös megértéséért. A különös nélkül a közös semmitmondó. És egyszersmind isteni instrukció összehozni a világot, szót érteni egymással, a békét szolgálni a népek között és ébren tartani a felebarátok között a tiszteletet.

Vajon a végére értünk-e az optimista univerzalizmusnak, amely a különbségek feloldását, az áthidalást, a társulást, az integrációt, az asszociációt tűzi napirendre? Végez-e a közösségi bezárkózás újromantikája azzal a hangulattal, amely kedvez a szellemi találkozásoknak az egyes vallások és nációk között, találkozásoknak valamely meghatározatlan X-ben, amely felé utat mutat a zsidók egyistene?

 

335. Eredetileg ugyan valóban csak egy nép istene, de nem maradt meg annak, és a modern zsidók műveik által éppen ennek az önmagukat is meghaladó univerzalista gondolkodásmódnak lettek a hordozói. A zsidóknak ebben a feloldhatatlan kettősségben adatik meg élniük a globális és a nemzeti önfelfogás között, ez az osztályrészük, ez a tépődés és ambivalencia, egyfelől az egyetemes kihívás, másfelől a kisebbségi magány.

 

336. A szellemi a képen túl van, az egyetlenegy istent képben ábrázolni tilos, a Biblia nyelve azonban csupa kép. A héber szavaknak az írásmód miatt több értelmezése lehetséges. Ez serkenti a vitát, és azt sugallja, hogy a dolgok többféleképpen szemlélhetők, következésképpen az igazságnak nincsen intézményesen felhatalmazott letéteményese. A zsidó vallásban kitüntetett szerephez jutnak a próféták és a bölcsek, akik nincsenek nagyon sokan, de vannak néhányan, egynél mindenesetre többen, következésképpen választani lehet a bölcsességük között, ahogy a klasszikusok között is választunk korunk és kedvünk szerint. A kimagasló író (a próféták mind azok) vallási rangot kap. Az autonóm értelmező szerepe megszentelődik, és ezáltal a zsidó vallás nagyfokú individualizációnak ad teret: a gondolkodásban rendkívüli befolyásuk van a mestereknek.

 

337. A világi zsidók alkotásai részei lettek a zsidó kultúrának, amelynek a vallásos judaizmus csak egy szegmense. A lelki valóságban a vallási és a világi meditáció között éles határvonalnak nincsen helye. Az irodalom természeténél fogva ignorálja ezt a határt. Teret kap a gyarló tanító, aki a kegyelem fényében éleslátásával kiválik a környezetéből, és megsejti az Úr szándékát. Jogos nézőpont a vallási irodal-mat az irodalmi hagyományba beilleszteni és azt is kijelenteni, hogy a világi zsidók által létrehozott könyvek Spinozától Kafkáig és azon túl: részei a zsidó hagyománynak, a judaizmusnak is.

Világi zsidók számára a Tórával és a Talmuddal nem szakad meg a zsidó irodalom. Az elmúlt másfél ezer évben is voltak zsidó szerzők, akiknek néhány oldalát oda lehet tenni a szent könyvek mellé, ha nincs is túl sok ilyen.

 

338. Számítani kell az emberben lévő isteni anarchizmusra, isteni, mondom, mert Isten kacag a konstrukcióinkon. Számítani kell a zsidókban élő hittagadásra, prófétizmusra, lázadó angyalkodásra, hogy azt merészeljük mondani: ez itt a kezdet, a kiindulás helye, 0 pont, ez, ahol bármelyikünk éppen itt és éppen most áll. A tudás zérópontján, végességünk és gyarlóságunk által metafizikailag odahelyezve, eszünkbe sem jut tanítani vagy hirdetni.

A transzcendencia valóságos iránya pedig korántsem az odatúl, a másvilág, nem a földöntúli, hanem az élő testekben folytatódó sokasodás, a család. Ezért áll az értékrangsor élén a gyerek. A szülő a gyerekét önmaga fölé emeli, névtelen utódok által túléli a mai nap megpróbáltatásait és a személyes halált. A tízparancsolatot fenntartja, megszegi, helyreállítja: nem bír nem ránézni a frigytáblára.

 

339. A zsidóságnak három markáns pólusa van: a vallási közösség, Izrael és a világi individualizmus. Ezek a pólusok látszólag egymást tagadják, valójában interdependensek, és egymást táplálják. Mindenesetre nagyvonalú bölcsesség kell ahhoz, hogy egymással méltányosan összeférjenek, akár egyetlen öntudatban vagy életrajzban. Mind a három mondhatni egész embert kíván.

Az első út: az ortodoxia, a hagyomány őrzése nemcsak könyvekben, hanem az elkülönülést vállaló életgyakorlatokban, a családos szerzetesség, a szokások megmásíthatatlan állandóságának akarása a változó idő hívásaival szemben, egyszóval olyan teljesség, amelybe nehezen fér bele a másik két pólus filozófiája.

A második út a nemzeti modernizáció, a magát megvédeni képes, szuverén zsidó nemzetállam, amely újabb zsidóellenes tömeggyilkosságokat megakadályoz, és a kollektív önvédelem, az együttes kiállás méltósággát állítja szembe a Shoah tehetetlen áldozatainak a rezignált vértanúságával. Izrael állam fölépítése a hozzá tartozó nemzeti öntudattal hasonlóképpen be tudja tölteni az embert.

A harmadik út a diaszpórában élő zsidók szekuláris individualizmusa. Nem a zsidó öntudat és odatartozás feladásáról beszélek, nem a más vallásra áttérésről, nem a nacionalista vagy kommunista asszimilációról, hanem például azokról a gazdasági, tudományos és művészi teljesítményekről, amelyeknek különböző országokban és nyelvi közösségekben élő zsidók gazdagították a környező és az egyetemes kultúrát.

 

340. Megy előre a globalizáció, a világ összeszövődése, és ebben a zsidók mindig az avantgárd szerepét játsszák, amivel ingerlik a környező többséget. A lokalizmus mindig dühös lesz rájuk, mert ők transzlokálisak. Az államhatár az ő számukra nem a lét határa, legalábbis nem tekintik barátságtalanul idegennek mindazt, ami a határon túl van, hiszen a határon belüli környezet sem különösképpen barátságos hozzájuk.

A világnép mindenütt felbukkan, az eszét használja, kezdeményez, és feltűnő arányban ír könyveket. Látni kell szellemünk két oldalát: a lokalitást és az univerzalitást, az odatartozást és a nem odatartozást, hiszen éppen ez az ambivalencia ad feszültséget a zsidó iróniának.

Zsidóként plauzibilis komparatistának lennünk, és látnunk egyik népben a másikat. A zsidók – akár a kovász – a többiekhez képest szüntelen mozgásban vannak, és úton vannak otthon, mint a viccbeli Kohn bácsi, aki sem ott nem érzi jól magát, ahonnan kivándorol, sem ott, ahova bevándorol. A helyben lét nyugalmában a zsidók nem igazi mesterek.

A világi humanista zsidók – részben az őket sújtó diszkrimináció következtében – valamelyest kioldódva a hely elfogultságaiból, nem a másik helyi elfogultságot választják, hanem valami tágabbat keresnek, a nemzetinél valami egyetemesebb érvényességet.

 

341. Elkerülhetetlen, hogy a zsidóság megértse ezt a létében hordozott multipolaritást, amelyet egyes zsidók még akár kedvelhetnek is, sőt együgyűen szólva romantikusnak és titokzatosnak is láthatnak. Arról a tévképzetről lemondhatunk, hogy az egyik pólus mint igaz és helyes, magában foglalhatja és helyettesítheti a másik kettőt, amelyek ebben az esetben kevésbé igaznak és helyesnek látszanak. Természetes, hogy a zsidók kompromisszumot keresnek a személyes vagy családi életükben e között a három ajánlat között, és felettébb érdekes, hogy ki mit választ első helyen – az imát? az országot? a világot? – a hozzájuk tartozó lemondásokkal. Aki ezt a multipolaritást nem tudja megérteni és akár esztétikai tetszéssel átélni, annak a zsidó lét terhes, túlságosan is bonyolult, szinte skizoid állapot. Egy nép stratégiája egyéneinek az életstratégiájából összegeződik. A diaszpóra adottság, az univerzalizáció is az, továbbá a zsidók részvétele is abban.

 

342. Aminek szükségképpen megvan a negatív torzképe: az antiszemita mítosz a világuralomra törő zsidó összesküvésről, amellyel a világ bármely táján összetalálkozhatunk. A gyanakvó kezdetlegesség a plurális identitást démoninak és veszedelmesnek látja: van is meg nincs is, ha itt van is, nemcsak itt van, talán egy másik bolygóról való. Ambivalenciájától, többértékűségétől egy zsidó nehezen tud szabadulni, gyógyíthatatlanul otthonosabb a paradox, az irónia vidékén, és ezáltal kiváltja maga ellen a helyi-közösségi ressentiment-t.

 

343. A kihívó elem Izrael állam megalkotásával sem múlhatott el, hiszen Izrael állam léte a Közel-Keleten, az arab-iszlám világban nem kevésbé kihívó, mint a zsidó kisebbségé az euroamerikai keresztény világban.

 

344. A zsidóság léte, istenfogalma maga a kihívás, amelyet semmi sem szüntet meg. Miért nem keresztény, miért nem muzulmán, egyáltalán: miért zsidó a zsidó? Miért nem olvad fel a környező többségben és annak partikuláris világszemléletében. Erre a kérdésre nincsen racionális válasz. Mert nem! Csak! és ez így fog maradni még néhány évezred hosszán.

 

345. Ismétlem, nem könnyű rokonszenvezőn megérteni a zsidóság három autentikus stratégiájának egymással való ellentmondásos és komplementer összefüggését. Ha nincs zsidó öntudat, akkor nem vagyunk képesek öniróniára és alkotóan bölcs kompromisszumokra.

 

346. A zsidó öntudatnak nem Auschwitz az alapja, hanem ez a hármas vállalkozás, ez a stratégiai triász: hagyomány, nemzet, világ. A Szentírásban mindez megvan: a papi, a nemzeti és a prófétai-egyetemes.

A zsidók megkapták a sorstól a perspektívaváltás mesterségét és vele az emberiség tapasztalati sejtelmét. És megkapták a tanulságot, hogy meg kell védeniük magukat minden alakjukban.

Az univerzalizmusról nem lehet lemondani, ez a monoteizmus radikális következménye. A hagyomány továbbvitele és a kinyílás a jövőre egyaránt isteni parancs. Van előttünk még nagyjából annyi idő, amennyi a földi emberiség előtt van, talán még néhány ezer év, hogy ennek a paradox feladatnak a megvalósításán dolgozzunk. Létünk pluralitását elfogadva elősegíthetjük az emberiség önmagára eszmélését.

Dávid megközelítése

347. Dicsőség a kiválasztottnak! Jaj a kiválasztottnak! És jaj a nem kiválasztottaknak. A kiválasztott kiválasztódik. Az lett a király, akit az Úr akart? Azt akarta az Úr, aki király lett?

Az öreg próféta a legutolsót akarta, a szép pásztorfiút, aki juhai védelmében medvével és oroszlánnal is elbánik. Fölkente. A fiú nem sokáig maradt pásztor.

Talán azért esett az Úr választása Dávidra, mert hallotta a lantpengető fiú dalait. A felkent rejtett erőforrásokra ismer rá önmagában. Megtanul győzni. Ő az a vezér, akit a sereg, a papság, a vének és a próféták kara elfogad. Vannak szerencsés konstellációk, mikor összejön a megfelelő jelölt és a jószemű zsűri.

A kiválasztott varázsköpenye a többiek hite őbenne. De tudni kell viselni azt a köpenyt.

Aki táncával és lantpengetésével el bírja űzni a gonosz szellemet, aki sűrűn fordul az Úrhoz és hallja az üzenetét, amely tettre vagy mozdulatlanságra biztat, azt körülveszi a győzelem mítosza, amely a munka felét elvégzi, de a másik felét a kiválasztottra bízza.

Más szóval a kiválasztottság nem egyszer s mindenkorra szóló, hanem óránként és percenként igényelt és kapott sugallatszerű segítség, kegyelmi cirkuláció. Minden pillanatban végérvényesen megszakítható. Szegény kiválasztott minden percben érezheti, hogy talán ez volt az utolsó, és hogy a következő lépés már nem megy, hogy az Úr elvonja tőle a jóváhagyó tetszését.

Van azonban addig, amíg a kiválasztott bírja az Úr bizalmát, van egy sugárzó időszak, amikor az ifjú bajnok megy fölfelé, amikor a nehéz rézpáncél helyett az erények sugárpajzsa oltalmazza, de ez mind nehezebb menet, mert a történet kiemelkedő hősét körülveszi számtalan kísértés a rosszra.

Mint égen a szivárvány, olyan a győzelem aureolája.

A dicsőségnek jaj az ára.

 

348. Ha Jézust – aki Dávid után ezer évvel lépett föl, és akiről azt mondták, hogy Izrael (legalábbis szellemi) királya – Dávidtól eredeztetik az életrajzírói, ami nem csupán királyi eredetre utal, de az eszményi királytól való származásra is, akkor a keresztény templom mintegy a Dávid által alapított templom egyik kiágazásaként tekinthető, hiszen Jézus is ebben a jeruzsálemi Dávid és Salamon által épített templomban szerette volna az ő igazát hirdetni.

A templomhegyen, annak a tövében, vagy a közvetlen közelében három vallás tart szentnek köveket, épületeket, barlangokat. Dávid és Salamon, az apakirály és a fiúkirály műve előtt lépett fel Jézus, és éppen onnan repült föl Mohamed is. Utóbbiak mind a ketten fölmentek az égbe. Dávid és Salamon teste lent maradt a földön, amelybe eltemették őket. Mennybemenetelükről nincsen híradás. Földi királyok voltak mind a ketten, és megvalósították életükben minden földi mese legfontosabb eseményeit.

 

349. Dávid? Ő a király, aki először igazán király, aki bejárja a férfiélet összes állomását. Dávid a férfiőskép, a pásztorból lett költőkirály, a mesebeli harmadik fiú, sőt nem is harmadik, hanem hetedik, egyszóval a szombat, Isai ünnepi gyermeke.

Az ártatlanságból indul, harcolt már, de embert még nem ölt, csak oroszlánt és medvét, szinte puszta kézzel, megküzdött velük bárányainak védelmében.

Ő a megkísértett és a bűnbe eső, ő a vezeklő és a megbüntetett, a szerelmes és a többnejű, a kíméletes és a kegyetlen, és részben ő írta a zsoltárokat, másrészük az ő udvarában született.

Ő egyesítette az országot, Izraelt és Júdeát, ő alapította meg a fővárost, ő teremtett erős királyságot, és ő nemzette Salamont, az ő szerelméből lett király a legalkalmasabb, aki az öröklött uralmat nagyszabásúra fejlesztette.

Költőnek költő a fia, a zsoltáros Dávidnak a bölcsnek mondott Salamon, aki – a vágyaktól átitatott elbeszélés szerint – szerzője az erkölcstanként használható példabeszédeknek és az Énekek Énekének, amelyet tetszés szerint lehet misztikus vagy érzéki szerelmes versnek tekinteni, majd tőle származik a Prédikátor könyve, amely szerint mindennek rendelt ideje van, és minden nagy hiábavalóság.

Dávid a nyers történet és a nagy ábránd. Ő volt az, akiből szobor lett. Ő volt az, aki a birkák mellől a fölkent székébe emelkedett, aki az Úrnak krisztusa lett, vagyis messiás, vagyis szent olajjal fölkent király, aki a frigyláda őrzője, akit a papok támogatnak, aki vad törzsi harcosból a törvény megszabója és az isten előtt való megalázkodás énekese lett.

Életrajzírói odaadtak neki mindent, az élet összes antipódusát, minden kétértelmű és drámai helyzetet megkapott. Lehetséges, hogy az ő története az Ótestamentum anekdotikus szíve. Több szó esik róla, mint az ősatyákról együttvéve.

Dávid a beteljesülés, vele kezdődik az aranykor, ő az ünnepi pillanat, amikor sikerül. A zsidóknak ez volt az aranykora, amely az érett és önmagán túlnéző Salamonnal ezüstkorba hajlott. Ebben a nagyszabású elbeszélésben az ősatyák és a törvényt alapító Mózes után következik az uralmak egyesítése, és még egy felragyogás. Azután jönnek a viharok, a szétszóródáson belül a térbeni és időbeni szigetkísérletek, illumináció és elsötétülés.

 

350. Akárhogy is alakult a zsidóság és a kereszténység viszonya, Dávid a bibliaolvasók kedvenc ószövetségi hőse, a gyakorló férfi, nem a tanító, hanem a mélyből magasba jutott vezér, aki ismeri a hatalom gőgjét és a megalázkodást, aki ismeri az ártatlanságot és ismeri a bűn kísértő hatalmát, de tud ellenállni is egy magasabb törvény nevében ennek a kísértésnek.

Dávid teljes férfiéletet élt, mindent megkapott, amit ember megkaphatott. Táncolt a diadalmi menet élén, olyan volt, mint a boldog bajnokok az olimpián, és istennel tudta azonosítani magát, mert a próféta őt kente föl, és így a győzelme isten akaratának a teljesülése volt.

Ez a zsidó tánc az Úrral: elkülöníteni magunktól, amilyen messze csak lehet, eltolni az elvont végtelenségbe, hogy ne lehessen lehúzni a földre, hogy senki emberfiának ne jusson eszébe önmagát az Úrral összetéveszteni. Merész gondolat volt elhatározni, hogy isten nem olyan, mint mi vagyunk, és nem is olyan, mint bármi, amit láttunk. Ez felszabadítja az emberit. De azért ott vannak szigorú beszédükkel a próféták, és hogy melyik igaz, melyik hamis, azt a kortársaknak nehéz eldönteniük, hiszen mind az Ő nevében szól.

 

351. Papi nemzet, mondta Isten Mózesnek, ezért minden zsidó feljogosítva érzi magát erre a közbülső szerepre, az Úrral való dialógusra, erre a folytonos egyezkedésre az ő nagyon is evilági személyisége és az Örökkévaló között, aki a föltételezett végtelenség. Erről szól a vallás, egyeztetni kell az emberien végest az istenien végtelennel.

Ha az Úr nem lenne végtelen, akkor nem követelne végtelenül sokat, akkor nem kellene magunkat és mindannyiunkat isten képére teremtett gyarló kreatúrának tekintenünk, olyannak, aki a legmagasabbat magában hordja.

 

352. Lám a közönséges pásztorfiúból hányféle tökéletesség bukkan elő, mint olyan bányából, amelyet isteni jelzésre tár fel az ihletett személy. Ezúttal Sámuel próféta az, akinek isten jelt ad, hogy ne érje be a fölvezetett hat testvérrel, hanem igényelje még a hetediket, a beteljesülést.

És utolsóból lesz az első, ez a nagy népmese. Méghozzá többé-kevésbé tisztán lesz király. Noha módjában lett volna egy lándzsadöféssel is királlyá lenni, nem tette ezt, mert a vérontást az Úr bünteti. és mégis ez az alapítók sorsa, hogy vért kell ontaniuk, emiatt pedig nem mehetnek be az ígéret földjére, és nem áll jogukban felépíteni a templomot, mert túl sok vérontásért felelnek, habár a szentélyt Cion hegyén elhelyezhetik.

Dávid érzelmes ember, tud szeretni és képes a bűnbánatra. Fényes tekintete, arcának és termetének a szépsége rögtön feltűnt az öreg Sámuel prófétának, értette, hogy miért éppen őt választotta az Úr, a juhok után menő szerény pásztorfiút. Dávidban fokozatosan emelkedik a királyi szintig a méltóság.

 

353. Saul szereti Dávidot, aki előtte táncol, de lándzsát dob rá. Az Úr kedvencének azonban jók a reflexei, ért az elhajlás művészetéhez. Dávid táncol és énekel Saul előtt, aki egy fejjel magasabb a többieknél, és ő is kiemelkedik a szépségével. A kisebb, de kecsesebb Dávid Saul királynak kedves hadnagya, udvari embere, de azt, amit az idős vezér a feltörővel szemben tud érezni, azt Saul is érzi most: nem bírja elismerni, hogy gyengébb. Az uralkodó, akiben megvan az elsőség érzése, az nem bír hátralépni másodiknak. Mind a ketten dicsérve voltak, ezret leverni a filiszteusok közül – az sem kutya, de hát Dávid tízezret vágott le, ami elviselhetetlen.

Kétszáz filiszteus előbőrét adja Dávid a királylányért, a körülmetélés alighanem legyilkolással párosult. Dávid ugyanabból a világból való, mint a kortársai. Nem mondja azt, hogy az ő országa nem ebből a világból való. Az ő országa innen való, csak ő mint király valamivel jobb.

Nagy szomorúság Dávidnak, hogy Saul, akit ő szeret, akihez hű volt, a király, akire Isten váltakozva jó és gonosz szellemeket küld, meg akarja öletni. Sziklavárba búvik az üldözött, a zergék kőszikláján fekszik.

Nagy szomorúság Dávidnak, amikor hírét veszi, hogy lemészárolták a papokat családostul, barmostul, mert őneki szállást, ételt és kardot adtak, nagy szomorúság halált hozni azokra, akik segítőink voltak.

Az üldözött, aki bújt, és aki felé kard nyúlt barlangjába, mikor a felgyorsult szívdobogása lecsillapodik, úgy érzi, hogy mindenki ellene van, és hogy vele nincsen mondhatni senki sem. Még nem tudja, hogy meglesz a királyság, még körülveszi a halál.

 

354. A kedvenc hadvezérből lázadó lett, mert a dicsőségből több jutott neki, mint Saul királynak, és ezért Dávid halálfia. Ő is megölhetné a királyt, de nem emel kezet az Úr felkentjére. Döglött kutyának, árva bolhának nevezi magát alázatosan. „Nem vétkeztem ellened és te mégis el akarod venni az életemet?”

Ez valóban nem ésszerű. A pokol az emberi történelemben – a pokol, amely itt lappang köztünk, és itt garázdálkodik ezen a csekély glóbuson élő személyekbe, kortársainkba, netalán mibelénk bújva – ebből az ésszerűtlen gyűlöletből áll, amelynek nincsen szüksége józan indoklásra, megvan anélkül is.

Az előlegzett gyűlölet a történelem ördöge; roppant szívós ördög, hisz a gyanakvó képzelet táplálja; ez az ördög falja az eszméket; és különös előszeretettel csemegézi a képzavarokat.

 

355. Dávid az Urat szólítja. Minden fontosabb döntése előtt megkérdezi az Urat, ez pedig mond neki valamit, tanácsokat ad. Közvetlen beszélő viszonyban vannak, nincs szükségük holmi próféta-tolmácsra. Dávid attól kiválasztott, hogy az Úr szóba áll vele. Istennel megosztott magány, de a barlang mélyén sötét van, és az éjszaka árnyai az oroszlánölőnek is félelmetesek.

Boldog a zsoltáros, van kihez fordulnia, de van, amikor az üldözött nem tud énekelni, csak borzong és didereg, és nem hallja az angyal szárnysuhogását, csak a denevérét.

Az életrajzírónak, amelyet akár sorsnak is nevezhetünk, vagy az Úr elhatározásának, kell a végső elárvulás képe: csak így tudja később Dávidot a mesebeli igazság tekintélyével megjutalmazni. A királylány kezéhez és a királysághoz megpróbáltatások vezetnek. Akkor lesz hiteles a köré sereglés képe, ha előbb mindenki elhagyja.

Lehet sajnálni az ifjú Dávidot nagy búsulásában, vigasztaló azonban, hogy ő még nem tett olyat, amiért maga ellen kellene fordulnia, vigasztaló, de nem különösebben drámai. Dávid akkor lesz valóban sajnálatra méltó, amikor királyként halmoz bűnöket a maga fejére, vagy mert él, vagy mert nem él a királyi hatalmával. Hibáival halálokat okoz. Nem lehet királynak lenni és nem hibázni. Az Úr kiválasztotta, majd időteltével lesújt rá.

 

356. Ha képes vagy a bűnbánatra, vagy ha rád esik a választás, eljön hozzád az angyal, hangot hallasz, látomásod van, és érezni fogod, hogy az Úr veled van, ott van, ahol te vagy, mert látható vagy a magasból a homokon.

Kell lennie valamilyen lelkiismeretednek, valami rugalmasan elhalkuló és fölerősödő belső hangnak, amelytől semmilyen önmagadon elvégzett lobotómiával nem tudsz megszabadulni.

Az ember magában hordja istent, de nem tud azonosulni vele. Elég messzire tolta magától el, hogy ne legyen lehetséges valami forró intimitás vele. És elég közel van, hogy az ember ne tudjon sehova elrejtőzni előle. Ezért a végtelenségig tart ez a kettős bújócska – hol Ádám búvik el az Úr elől, hol meg az Úr rejtőzik előlünk, fátyolként maga elé húzva netán a krematórium füstjét.

 

357. Ha nem lenne feletted az Úr, akkor a kevélységed nem ismerne határt. Kell az ember és a király, az Úrnak krisztusa, más szóval a próféta által olajjal meghintett személy fölé a nagyobb, a végtelen hatalom, amelynek ő is alá van vetve. Kell, hogy legyen az ő akaratánál magasabb akarat, ezt gondolták a régi zsidók, akik megérezték, hogy milyen porlandóak a bálványok.

No persze ez az Úr! Megéri a pénzét. Felsokszorozása a kor vad erkölcseinek, mert végtelen haragra tud gerjedni, és többször haragszik, mint örvendez. Némelykor tobzódik a büntetésben, máskor meg az ő éppen lesújtó kezének megálljt parancsol, ő tudja, miért. A kor vad férfiainak istene. Minden kornak, minden népnek megvan a magához hasonlító istenképe. Az emberek istenének is van története, nevelési regénye. Mindenen túl van és végtelenül messze, és innen van minden máson, végtelenül közel.

Azt olvassuk, hogy Isten gonosz szellemét küldi a bűnösökre. Vannak tehát jó és gonosz küldöttei. Ami ellentmondást az emberi lét mutat, azt megleljük ezekben a bibliai históriákban. Ezért megfelelő irodalmi alak ebben a nagy családregényben Dávid, isten felkentje. Az ő tettei és szavai által megtudunk valamit ez ember és az isten viszonyáról. Az beszél istenről a zsoltárokban, akinek ismerjük a cselekedeteit.

 

358. Minden kisfiú vezér vagy király akar lenni, és az a nagy mese, ha valamelyik csakugyan az lesz. Örökölni a királyságot kevésbé érdekes, ahhoz csak a többi trónkövetelő fivért kell megölni. Dávid a self made king. Méghozzá a sikeres király. A parittyás fiú, aki egyesíti az országot, és költ, lantol, táncol, szerelmeskedik, ráadásul prófétál is, minden férfi ráismerhet benne némely ábrándjára. Nagy Károly az új Dávid akart lenni, és benne látta Michelangelo a tökéletes ifjút.

Salamon talán bölcsebb volt, de nem ő a csillag, és nem őhozzá vezetik vissza az életrajzírók Jézus családfáját, hanem az alapító apához, aki a maga erejéből lett király, aki egyesítve a déli és az északi országrészt, elfoglalta Jeruzsálemet, és megalapította benne a fővárost, amely attól fogva a szentély helye is lett.

Dávid király alárendelte magát a prófétáknak, nem lett istenkirály, de papi uralomnak sem engedett. Dávid és Salamon az értelmes kompromisszum, a szellemileg irányított reálpolitika emberei, egyezséget szereznek a próféták és a katonák, a törzsek és az állami szervezet között. De minden ilyen egyensúly természeténél fogva törékeny, Salamon után el is törik tehát.

 

359. Ez a későbbi hanyatlás éppen hogy melankolikusabbá teszi Dávid tökéletességének az egyszeriségét. Mondhatnánk esztétikai és nem etikai tökéletességről van szó, mert Dávid mint regényalak tökéletes. (Mindazoknak, akik általa haltak meg, nem volt tökéletes.) Esztétikai igazsága van, ami magasabb megértést feltételez, mint a csupán etikai megítélés, mert több szempontú és gazdagabb, ugyanis a személy teljes igazságát latolgatja, noha nem vonatkoztat el a bűn és a szentség követelő antipódusaitól.

A mai földkerekségen sehol sem tartanák érthetetlennek Dávid történetét; a mai kamaszoknak is tetszene, és a mai öregek is ráismerhetnek a férfiasság modelljére, aki tudja, hogy van felette úr. Ráismernének a cselekvő emberre, aki isten vélt sugallata szerint dönt, aki a hűséget, a lojalitást, az erkölcsi találékonyságot, az ihletett tisztánlátást becsüli a legtöbbre, ő a cselekvő és imádkozó ember.

 

360. Hogyan kell a hatalmat törvényesen megszerezni és törvényesen átadni a kor felfogása szerint? Példázat a törvényes királyságról. Kiviláglik a történetből, hogy az lesz a király, akit a próféta felken isteni sugallat szerint.

Igaz, hogy a próféta, vagy az általa tolmácsolt Úr néha olyan vad követelésekkel áll elő, hogy megnyugvás tudni: nincsen királyi hatalma. A próféta hosszan hallgat, és néha a balsors tudójaként, vagy akár a balsors nagyköveteként jelenik meg. És mi más lenne a balsors, mint isten üzenete?

Íme, az ember reménytelen kísérlete, hogy a történést, mint nevelő sorsot, mint a gondviselés intelmét, mint jutalmat és büntetést értelmezhesse, hogy a sorsba valamilyen erkölcsi értelmet lásson bele.

De ha isten felelős azért, ami történik, akkor igazságtalan. Vagy? Nem felel, mert nincs. Ezt a két gondolatot el kellett űzni a zsidók tudatából, mert ha nem hisznek a nagy szövetségesben, akkor ők sincsenek. Akkor praktikusabb legalábbis színleg ide-oda konvertálni. Hinni kell csak azért is az alig hihetőt.

 

361. Dávid teljes erővel járja a szent táncot a szövetség ládája és az Úr színe előtt egész Izrael örömrivalgásának, kürtzengésnek, citerának, lantnak, dobnak a kíséretével. Viszi haza a veszedelmes ládát, amely az alkalmatlanul hozzányúlót megöli. Legyen a közelében, de ne a házában, őrizzék csak a papok, most nyugvó helyére viszik ökrös szekéren a szövetség ládáját, amely, mivelhogy csak egy van belőle, sérülékeny.

A szent ládából egy van, nem másolható, de ami benne van, a szóba foglalt hang, az a néhány parancsoló és tiltó elv, jónak és rossznak a megkülönböztetése, az írás igen, a történet és a vers továbbadható. Akár Dávid király írta a zsoltárokat, akár körülötte íródtak, ilyen dalokat adtak elő mindenféle ciprusfa hangszer kíséretével, ilyen dalokra táncoltak Dávid udvarában alighanem részegen a bortól és az Úr megszólításától. Azóta is éneklik őket háromezer éve, különféle templomokban.

 

362. Amilyen közel érezte magához Dávid az Urat, olyan nagyokat tudott szökkenni áhítatos táncában; körülötte meg ott forgolódtak a rajongó nők. Látta ezt az ablakból Mikál, az első feleség, Saul király lánya, a hűvös királylány, aki több férfi mellett is gyermektelen maradt. Nem nézte jó szemmel a juhakolból mellé kapaszkodott Dávid bakkecske-ugrándozását, „és szívből megvetette őt.”

Ezért még megkapja a magáét: az Úr – Dávid szájával – tudatni fogja vele, hogy nem lesz gyereke. Azért nem, mert Dávid nem nyúl többé hozzá? Vagy hozzányúl, és mégsem?

A király másképp látja a dolgot, mint az asszony. A nép, a törzsek és a papság átmenetileg kiegyezett, nincsen nagyobb külső veszély. Ha az Úr egyelőre megáldani látszik az egyesült királyságot, akkor a főváros-alapító az égig ugrik örömében, és táncol, mint a bolond az Úr színe előtt, kivetné magát a testéből is, és összefogózik boldog-boldogtalannal.

Áll az alku, igyunk, emberek, verjétek csapra a hordókat, jusson mindenkinek lepény és datolya, a szövetség megerősíttetett. Dáviddal a próféta tudatta, hogy a háza és királysága örökre megmarad.

 

363. Egy ilyen ígéret sokféleképpen értelmezhető. Fennmarad az elbeszélés Dávidról. Az Úr fölemeli majd Dávid utódját, aki az ő véréből származik, aki majd házat épít az Úr nevének tiszteletére, és szilárddá teszi a királyságát. (Dávid és Betsabé fiának, Salamonnak a királyságát?) Ha bűnt követ el, megfenyíti, férfihez illő bottal és embernek kijáró csapásokkal, de nem vonja meg tőle a szeretetét.

Ami a botot és a csapásokat illeti, az ígéret megtartatott. És ami a szeretetet illeti? Nem irtatott ki egészen a nép, amely az Úr és az ember közvetlen beszélő viszonyát próbálja makacsul gyakorolni, kerülvén az Úr képének minden olyan azonosítását, amely az emberi képzelet számára lehetséges, hiszen isten éppen attól isten, hogy túl van azon, amit el tudunk képzelni. Ez az igény, amely az örökkévalót minden ábrázolhatón túl létezőnek gondolja el, nem tudja nem túlélni a bármily viszontagságos évezredeket.

Az Úr szemmel nem látható, de hangként a lelkünkben hallható. A vizuális pesszimizmusnak és az auditív optimizmusnak ez a különleges társulása auktoroktól, a könyv embereitől származhat csupán.

Dávid abban bizakodik, hogy az utódai között is lesznek felkentek, lesznek kiválasztottak, és az Úr tetszését elnyerők. Sokan lesznek az érdemesek, de nem mind lesz kiválasztott. Valamelyiknek talán sikerül Dávid hagyatékét felfogni: a juhok pásztorából is lehet népének pásztora.

Dávid – a legkisebb – lett a legnagyobb, megjárta a lent és a fent tapasztalatát, tehát úr mindannyiunk felett a maga történetével, hiszen ő az uralom legismertebb képe a bibliaolvasó országokban. Dávid az istentől fölkent és kiválasztott uralkodó parabolája. Tudja a prófétától, hogy egyszer király lesz, ezt a feladatot kell méltóan teljesíteni.

Olvasunk egy királymesét, amelynek a hőse egy gyarló ember, nem elhihetetlen szent, nem a szellem eszelőse, nem vajákos, nem csodatevő, nincs belepréselve semmilyen egyoldalúságba, de magában viseli az ingamozgások mindkét pólusát. Épp a gyarlósága által a testvérünk.

Él bennünk Dávid megvetése az árulás iránt, és testvérünk ő a jámborságban is. Vannak hasonló fogalmaink a becsületről. Közel van és mégis messze, mert az emberi faunában nem gyakori példány az olyan, akinek bár hatalma van, mégis bírja önmagát semminek látni.

 

364. Dávid ezekben a kettős, ambivalens helyzetekben valamilyen nem szokásos, a legrövidebb úton célszerűnél magasabb szintű döntésekhez jut egy emelkedettebb lojalitástól vezettetve. Minden egyes élethelyzet ellentétes sugallatokkal teszi próbára. Ízig-vérig a valóság embere, nem próféta, bár néha prófétál, akárcsak Saul, akinek a helyére lép.

Sokoldalú. Meghallgatja a prófétát, de politikai cél vezeti: az északi és a déli ország, Izrael és Júdea, az Eli- és a Jahve-kultusz egyesítése a törzsileg semleges, frissen elfoglalt, de katonailag és esztétikailag előnyös Jeruzsálemben, ahol a helyi jebuzeusokat sem irtja ki a kor szokásai szerint, hanem inkább beolvasztja.

Dávid nemcsak hadvezető, de életszervező és struktúra-teremtő is. Jeruzsálemben egymás közelében, de mégis egymástól külön helyezi el a királyi palotát és a frigyláda hajlékát, a templomot. Egymástól elválasztja az államot és a kultuszt. Van egy politikai víziója, amelyet profetikus segítséggel megvalósít. Elkerüli a királyi hatalomra emelkedés bűnös eszközeit, ezért tud mitologikusan jóváhagyott, törvényes király lenni.

Van egy másik szempontja is, amit a lelkiismeret hatalmának is tekinthetnénk. Egy transzcendens lelkiismereti követelés, amely istentől ered, és amelyet a próféta közvetít: ez a legfőbb úr. Dávid maga fölé emeli úrnak a lelkiismeretét, teret enged a papoknak, meg tudja haladni a közvetlen érdeket, szembe tud fordulni magával, képes a bűnre és a bűntudatra, tud győzni és tud veszteni. Látjuk a győzelmi menet élén – rajongó nőktől körülvéve – Dávid hivalkodó táncát, amelyet a felesége megutál. Felvirágozva, részegen táncol, önmagától, az üdvrivalgástól és a közszeretettől megittasodva.

 

365. Rövid a kéj, hosszú a bűnhődés.

Ha egy király történetesen a palotája tetején sétál, és nincs a hadakozó seregénél, talán mert már unja az ölést, és ha egy ablakon át meglát és megkíván egy igen szép termetű nőt, amint éppen fürdik a barátnői és szolgálói körében, ha a király óhajára emberei elhozzák neki a nőt, akinek Betsabé a neve, ha a király vele hál és teherbe ejti, akkor már a túlzás vétkébe esett, hisz ott vannak neki a saját feleségei, és rámaradt előző urának, Saulnak is az ágyasháza, épp elég nő vár rá, de még eddig nagyobb bűn nem esett.

Dávidnak azonban ez az asszony nemcsak egy éjszakára kellett, kell neki a születendő gyerekével együtt egészen, nem osztozkodva rajta a férjjel, Uriással, aki neki hűséges tisztje. Uriás parancsot kap, hogy csatában előretörjön, emberei pedig parancsot kapnak, hogy egy pillanatban hagyják magára, mire Uriást az ellenfél levágja. A parancsot az áruló cselre a király adta.

 

366. Az Úr Nátán próféta által megüzeni Dávidnak, hogy mindent neki adott, és még többet is adott volna, Dávid azonban kevesellte ezt, telhetetlen volt, ezért az Úr még azt is elveszi tőle, amije van. Mert a vágyának fegyverrel szerzett érvényt, ezért a fegyver nem távozik el soha Dávid házától, és a baj is az ő házából, ágyasházából támad.

Elsőnek az Úr megbüntette Dávidot azzal, hogy meghal az erőszakos nász gyermeke. A király bírt szenvedni, sírni, böjtölni és könyörögni, hogy ne haljon meg Betsabé csecsemőgyereke. Dávid keresi a kapcsolatot az Úrral, vezekel, szeretné megmenteni a legkedvesebb asszonytól, a bűnnel szerzett Betsabétól való beteg fia életét, de a csecsemő meghal.

A királynak és Betsabénak tovább kell élniük, hiszen nekik még világra kell hozniuk Salamont, az elmélyülő modernistát, a kor felséges cinikusát, aki megértette, hogy milyen messze van az isten az embertől, és köztük zajlik a világfolyamat, amelyben mindennek rendelt ideje van.

Mire Betsabé második fiából király lesz, addig Dávid többi fia kölcsönösen kiirtja egymást, megszeplősítik a féltestvérhúgukat, és megnyomják az elgyengülő királyapa feleségeit, megbecstelenítik a királyi feleségek ágyasházát, vendettáznak rogyásig.

A patriarkális család királyian túlzó kiterjesztése oda vezet, hogy belülről felrobban. A férfitól, aki túl sokat akar, mindent elvesznek, ha már gyengül és vénhed, ha már letaglózza a bűntudat és kétség, ha már felülkerekedik benne a vágytalan szeretet.

Kié a nő? Ki szerzi meg a nőt? Hiteles históriák férfiakról. Nem szentekről van szó, hanem többnejű férfiakról, akik kevesebb gátlással követik érzékeik parancsoló akaratát, mint a maiak, rabolnak maguknak asszonyt. A fiaknak büszkeség – nem az anyjukat –, hanem az apjuk többi ágyasát „megnyomni”. A lázadó fiú mindenki szeme láttára bemegy az apja ágyasházába. Az apa, a királyi példány leverése és a fiuk fölemelkedése az ő helyére, és az, hogy az apa nem hagyja magát: ez az elemi történet, amely az emberek között ugyanúgy megismétlődik, mint a csordában.

Dávid a normális férfi, akit rendesen meglátogat a kegyelem és a kísértés, ő az igazságos és az istenfélő, egyszersmind azonban ő a barbár is, akinek nem nagy ügy azt parancsolni: öld meg. Sok felesége van, buja és szerelmes, szerette az asszonyait és hű hozzájuk. Mert valaha az ő felesége volt Mikal, noha már mással él, akarja, hogy legyen megint az övé, visszaveszi, éljen körülötte. Ő az, aki a nagy családban akar gyönyörködni, és ebből lesz a viperafészek.

A sok ágyastól sok fiú, akik az udvarban zabolátlankodnak és féltékenykednek, sértegetik egymást, bosszút állnak, és vért fertőznek a féltestvérhúgukkal, majd eliszonyodnak attól, akit megerőszakoltak. Minden jelenet a többértelműség sűrítménye.

 

367. Egy nagy regény körvonalazódik előttünk fragmentumokban.

A nagy próza kegyetlen igazsága. Nincs feloldozás. Nincs fekete-fehér. Angyal és bűnös egy bőrben. Van bűn, amit akar az ember, és van bűn, amelyet dehogyis akart, mégis elkövette.

Mindenki végigmegy a maga végzetrendelte útján, a történetnek belső logikája van: Dávid fiának, Absolonnak muszáj föllázadnia az apja ellen. A királyapa hiszékenyen odaküldte Absolon húgát Ammonhoz, egy másik ágyastól való fiához, aki megerőszakolta és megutálta. Mire Absolon megölte Ammont, amit az apja nem tudott igazán megbocsátani, ami az apagyilkos indulatot magyarázza. Minden alak hiteles, minden cselekedet valószerű.

Dávid nem isteni, bár néha bölcs, és meg tudja a jót a rossztól különböztetni, mint isten angyala. De őt az Örökkévaló királynak választotta ki, a kiválasztottság viszont nem a nyugalom kapuja, még kevésbé a boldogság kalauza. Gondra, töredelemre, odaadásra, küzdelemre és szenvedésre választja ki az Úr azt, akit megtesz uralkodónak. És minden cselekedet magával hozza az érte járó büntetést. Sokat ölnek abban a világban, Dávidban talán kisebb az ölési szenvedély, tud uralkodni magán, van szíve, és tud leborulni isten előtt.

 

368. „Vigyázzatok nekem a fiúra!” – ezzel bocsátotta útjára a seregét, hogy menjen csatába, a magát önkényesen királynak kikiáltó fia, Absolon ellen, aki ráadásul apja meggyilkolására készül, hogy a trón kétségbevonhatatlanul az övé legyen. „Csak a fiút kíméljétek!”, kérte az öreg Dávid. De ha Absolon harcosait nem kímélik, akkor őt magát sem. Rettentő halál: fennakad talán a hajánál fogva egy tölgyfán, és Joáb, a parancsnok, a király hűséges embere, bár tudja, hogy mi volt a király akarata, háromszor is átveri lándzsájával a függő testet, majd amikor az már földön hever, ráuszítja a testőreit, hogy tiporják ki egészen belőle az élet maradékát.

„Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon!” Így nyög az öreg király, mikor a hozzá hű sereg leveri és megöli a lázadó fiút, csapataival együtt. Absolon azt kapta, amit a lázadó trónbitorló a kor szokásai szerint megérdemel, és ami a sereg akarata lehetett. Miért véreznének, ha nem a győzelemért? Közülük meghaltak sokan, haljon meg tehát az ellenség vezére is, így kerek a győzelem. A sereg diadalmasan tér meg, örömünnepet remél, de a király sír és jajgat. Jön a kemény vezér és a király szemére veti, hogy azt szerette, aki gyűlöli, és hogy Dávid alighanem kevésbé bánta volna az őérette harcolók pusztulását, mint a fiúét. Jöjjön ki végre a király a palotából, a nép és a katonák közé.

Kiül a városkapu elé Dávid magába roskadva, és innentől fogva didereg. Még helyén az esze, nagylelkű, vagy legalábbis óvatos döntéseket hoz, de már szüntelen fázik, mire a vének tanácsa a legfigyelmesebb döntést hozza, egy szüzet rendelnek mellé, hogy esténként fölmelegítse. A tudósítók, akik azt is tudják, hogy mi zajlik a takaró alatt, erkölcsösen hozzáteszik, hogy Dávid a szűzzel hált ugyan, de nem ismerte meg. Dávid története csupa szívszaggató paradoxon. Mert ugyan megvédte a maga, a feleségek, az ágyasok, a hozzá hű udvari és hadi nép életét, a trón méltóságát, de hol van a fia?

 

369. Ahogy Achilleus, úgy Dávid is képes a szerepéből kilépni, és együttétezni a másikkal, akár az ellenségével is. Az empátiára való képessége különbözteti meg a környezetétől.

A legyőzöttet megölik. Elementáris és barbár világ ez, amelyben megszületik egy nép szövetsége egy erkölcsi hatalommal.

Nem tudom, hogy Szentírásnak kell-e tekintenem ezt a szöveget, én regénynek tekintem. A nagy elbeszélések példázatok minden kor számára.

Dávid az a regényhős, aki cselekszik. Aki elkezd, megépít, fenntart és megvéd. Ám aki cselekszik, az bűnbe esik. Nem cselekednie viszont nem lehet. Megadja istennek, ami istené, de a királyi állásnak is megadja azt, ami jár neki, és ezt is, azt is megadni nem egyszerű.

Sámuel könyvében úgy fekszik a történet, mint szarkofágban a tetszhalott, Dávid kiszáll belőle. Aki újra elolvassa, magára ismer benne, arra, amire vágyik, és arra, amit nem lehet elkerülni, mert a legdicsőségesebbek is vereséggel zárják a pályát. Valami azonban megmarad, a legkedvesebb, az elrabolt asszony, Betsabé fia, Salamon, és a szentély alapja.

Ennek a bibliai elbeszélésnek az a nagysága, hogy nem ad oda egyetlen személynek minden igazságot, hogy látja és bevallja minden cselekedet árát, és azt, hogy az élet csupa döntés, amelyek mindegyike olykor szörnyűséges veszteséggel jár. Mégis: vannak jobb és vannak rosszabb, istennek tetsző és nem tetsző döntések, de ha azt teszed is, amit az angyal tanácsol, akkor is elkövetheted a bűnt, amelyért vezekelned kell, és amely alól téged senki meg nem válthat, mert a bűn megesett, és nem lehet meg nem történtté tenni, vele élünk akkor is, amikor mulatunk. Diadalittas gőgre Dávid története nem jogosít fel.

Nem maradhatott volna fenn ez a regény, vagy mondjuk krónika, ha nem minősült volna Szentírásnak. De csak egyvalami szent ebben a történetben: az emberi igazsága, a regényes igazsága, az e világban, ellenfelek között létező királyság bonyolult igazsága.

 

370. A királyság katonai legyőzésére, a fizikai vereségre, a birodalmi megszállásra válaszul adódik az eltűnés, a felolvadás lehetősége. És van egy másik is: a szellemi felülkerekedés. De hát az megint királyságokban testesül meg.

Az egyik válasz: megteremteni a nemzeti államot; és azóta is nagy szorgalommal teszik ezt a népek, ami sok haszonnal és gonoszsággal jár. A másik lehetőség azt mondani: ami a császáré, az az övé, vigye. De ha már Konstantinus is megtér, ha az emberi kondíciókból, családból, államból kilépés tanítása államvallás lesz, akkor ismét előállnak bizonyos nehézségek.

A nagy államférfiakat a nagy szörnyetegektől azt különbözteti meg, hogy voltak erkölcsi meggondolásaik és emberkímélő döntéseik, hogy nem mindig a legrövidebb érdek szavát követték, hanem meghallották a tartósabb érdek sugdosását is. A cselekvési mező korlátozott volt, a döntésekkel együtt járó államférfiúi nagysághoz sok erőszakos halál tapadt. Dávid is nagy volt, a létébe sok ember halt bele. Mint minden királyéba, aki valamilyen egységet kovácsol a népéből, egységet, amely fennmarad.

 

371. Egy isten lenni akart, egy isten akart magának egy kultuszt. Egy istenhipotézis megátalkodott védelmezőket akart magának, akik – ha férfiak – hajlandóak alávetni magukat, pontosabban a csecsemő fiaikat a körülmetélés követelményének, ami egyébként egészséges. Fölmerült egy kép a papi népről, amely önmagát erre a megkülönböztetett szerepre választja ki. Ennek a népnek el kellett vetnie a kényelmes utakat, a sokféle helyi érdek szerint kötött istenkompromisszumokat. Exkluzív monoteizmusra szegődött el, nincs más isten. A dávidi királyságban létrejött egy relatíve stabil, plurális szervezet, amelyben a szellemi és az anyagi bonyolult alkuviszonyban van egymással.

 

372. Ha van erkölcsi értelme ennek a történetnek, akkor az éppen az igazságában rejlik, hogy igen, ez így lehetett, ennek nagyjából így kellett lennie, így hihető. Így néz szembe az ember isteni hangokat hallván a maga helyzetével. Talán holnap csata lesz, talán holnap már nem él. Menjen vagy ne menjen? Kihívja, vagy ne hívja ki? A hősnek szakadatlanul döntenie kell, és mivelhogy fölkent és a próféta által kiválasztott személy, a hős cselekedeteinek példaértéke lesz. Sugallatot kér a döntésekhez, igényeli az istennel való összekötöttséget, jogosult erre a dialógusra. Joga van arra, hogy megjelenjen számára az Úr, hogy hangot, szólítást halljon, hogy angyal látogassa meg.

Két vagy három királyban ábrázolódik az ember viszonya a hatalomhoz. Saul hadakozik érte, Dávid megcsinálja, Salamon elkormányozza, pompássá teszi, és eljut a hiábavalóság felismeréséhez, eljut a vég belátásához. Ez a három király bejárja a hatalom ballisztikus pályaívét. Az ókorból kevés nagyobb elbeszélést olvastam, Homérosznál modernebb, shakespeareibb. Ebben a leírásban az emberi kondíció: a folytonos küzdés a kettősségeinkkel. Egyik oldalon van egy isteni hang, amely szüntelen követel tőlünk valamit, másrészt van az, amit éppen csinálunk a világban, az itt és most, a mi világunk, ez a világ.

A próféta alakjában a költő üzenethozó mester is, sok ember által elfogadott és követett szellemi tekintély, akit ezért alkalmasint meg is kínoznak vagy meg is ölnek, de aki a nép stratégiai tájékozódásáról néha csak századok múlva igazolódó víziót hordoz.

 

373. Az Ószövetség legnagyobb alakja Mózes, a dadogó vezér, aki ott járt istennél, és a legnagyobb üzenetet hozta le, a kőtáblára írott tíz parancsolatot, ami az egész zsidó–keresztény világ erkölcsi fundamentuma, és amiből további szövegek ágaznak ki, mint a hegyi beszéd.

Szövegeket írnak és szerkesztenek a papi szerzők, krónikával szolgálnak, alapvető mesékkel élünk. Tavaszi regékre vágyunk ilyenkor áprilisban a kos havában, tavaszi képre, mint az ifjú Dávid, aki a Kánaánba elérkezett, a Mózes utáni zsidóságnak valószínűleg a legnagyobb alakja, márcsak azért is az, mert őróla esik a legtöbb szó, és a neki tulajdonított zsoltárok által ő a leggyakrabban énekelt költő, az ő szavait használják keresztények és zsidók, amikor istent keresik.

 

374. A vallás több mint felszólítás – cselekvés is. Mózes és Dávid nemcsak hirdetik a szót, de végrehajtják is a prófétavezér és a király szerepében. Szembesítik a környezetükkel a profetikus megbízatást, és megvalósítják azt a politika eszközeivel, amelybe az ölés is beletartozik. Ezért isten a siker beteljesülésétől eltiltja őket: Mózes nem jut be az ígéret földjére, Dávid pedig, aki a királyságot megteremti, Jeruzsálemet meghódítja és fővárossá, szellemi és politikai fővárossá teszi, az alapító király lerakhatja ugyan a szentély alapkövét, de a templomot csak Salamon építheti fel, mert őneki törvényesen örökölt királysága során megadatott kevesebbet ölnie, mint az apjának.

 

375. És miért lett az evilági bibliai figurák közül Dávid a Biblia központi hőse? Mert ő a legfrissebb, akit a legjobban megértünk, akinek a döntéseivel együtt tudunk érezni. A próféták nem tudják összetartani a törzseket, szükség van az istennek tetsző királyokra. És Dáviddal új fejezet kezdődött az ősi drámában a szellemi és a fizikai hatalom között, amely végigkíséri az emberi történelmet. A bibliaolvasók eszméletében él egy eszményi király, aki szinte mindenben jól döntött, de a szerelmes természete bűnbe vitte. Ő az, Dávid.