Hosszú, sötét árnyék^*

Felkértek, hogy tartsak önök előtt rövid beszámolót a holocaust vetületéről a magyar irodalomban. Akik felkértek erre, nyilván sejtették, hogy aligha várható tőlem valamiféle statisztikákkal teletűzdelt irodalomelemző tanulmány. Persze, mi sem lenne egyszerűbb, mint összegyűjteni, számszerűen felsorolni és értékelni azokat a magyar irodalmi műveket, amelyek közvetlenül vagy közvetetten a holocaust hatása alatt készültek, vagy valamiképpen a holocaustra reflektálnak. A probléma azonban, nézetem szerint, korántsem ez. A probléma, tisztelt hallgatóim, a képzelet. Pontosabban szólva: hogy a képzelet milyen mértékben tud megbirkózni a holocaust tényével, mennyire képes befogadni azt, és a befogadó képzelet révén mennyire vált etikai életünk, etikai kultúránk részévé a holocaust. Mert erről van szó, és ha irodalomról és holocaustról beszélünk, erről kell beszélnünk.

Elöljáróban is tisztázzuk, van-e az irodalomnak egyáltalán szerepe abban, hogy a holocaustot elképzelhessük, hogy ez a képzet gyökeret verjen a legtágabb értelemben gondolt európai, azaz a nyugati civilizációban élő ember szellemi világában, hogy mellőzhetetlen tartozéka legyen mítoszának. Gondolom, a föltett kérdés magában foglalja a választ: amíg az ember álmodik – akár rosszat, akár jót –, amíg az embernek alaptörténetei, világmeséi, mítoszai vannak, addig irodalom is van, bármit és bármennyit beszéljenek is az irodalom válságáról. Az igazi válság a tökéletes felejtés, az álom nélküli éjszaka: itt azonban még nem tartunk. Valószínűleg mindannyian ismerjük Adorno nevezetes mondását: „Auschwitz után többé nem lehet verset írni.” Én ezt, ugyanilyen tágan értve, úgy módosítanám, hogy Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni.

Csakhogy – másrészt – Auschwitzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Ahelyett, hogy a képzelet játékszerévé válna – akárcsak a kitalált példázatok, az irodalmi fikciók –, a holocaust súlyos és mozdíthatatlan tehernek bizonyul, akár a hírhedt mauthauseni kőkoloncok: az emberek nem akarnak összezúzódni rajtuk. Halmazatban a gyilkosság képei csüggesztően fárasztóak: nem indítják meg a fantáziát. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett a puszta tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.

Láttuk tehát, hogy a holocaustról egyedül az esztétikai képzelőerő révén nyerhetünk elképzelést. Pontosabban szólva, az, amit így elképzelünk, már nem pusztán a holocaust, hanem a holocaustnak a világtudatban tükröződő etikai következménye, az a fekete gyászünnep, amelynek sötét ragyogása – így tűnik – immár kiolthatatlanul izzik abban az egyetemes civilizációban, amit a magunkénak tudunk, amelyhez tartozunk. Következő kérdésünk tehát az, hogy az esztétikai szellem, az irodalom maga mennyire alkotott releváns elképzelést a holocaustról.

Mint annyi más nyelven, magyarul is megszülettek a mértékadó művek a holocaustról, és született számos kevésbé fontos, anekdotikus, partikuláris, jelentéktelen munka is. Sokkal érdekesebb azonban, hogy hogyan fogadták ezeket a műveket. Nos, az 1948-ban csapásszerűen bekövetkezett úgynevezett „fordulat évétől” kezdve a diktatúra nem szerette, ha a holocaustot emlegették; s mivelhogy nem szerette, úgyszólván maradéktalanul el is hallgattatta az ilyen hangokat. Természetesen fel tudnám vázolni a diktatórikus elfojtás történetét, míg lassacskán engedni kényszerültek, sőt úgy a nyolcvanas évek derekán már-már kezdték volna megtanulni azt is, hogy miként manipulálják a kérdést – ha közben össze nem omlik a rendszer. Mármost én soha nem hallottam még elfogadható magyarázatot arra, hogy a szovjet rendszer és társult diktatúrái miért nem tűrték el a holocaustnak úgyszólván még a puszta tudatát sem. Hogy a sztálini diktatúra miért azonosította magát ebben a kérdésben – is – a náci totalitarizmussal, az túl nyilvánvalónak látszott ahhoz, hogy magyarázatot keressenek rá. Sztálin ezzel mintegy fenntartotta a maga számára a népirtás jogát: nem akarhatta, hogy birodalmában még netalán rokonszenv ébredjen a későbbi esetleges áldozatok iránt. Bár ez igaz lehet, mégsem tartom kielégítő magyarázatnak. De lépjünk tovább: később, miután Sztálin meghalt, s ezzel az úgynevezett „cionista per” lekerült a napirendről: a kelet-európai diktatúrákban – így Magyarországon is – vajon miért aposztrofálták továbbra is úgynevezett „kényes témaként” a holocaustról szóló beszédet és tudást? Erre ugye már nehezebb magyarázatot találni. Jószerivel nem is lehet, legalábbis a józan ész, de még akár valami torz célszerűség szintjén sem. Előhozakodtak ugyan az Izrael-ellenes politika érveivel; de valójában azt tapasztaltuk, hogy éppen a 67-es háborút követő években kezdtek szakadozni a tilalmi gátak, s itt, Magyarországon a hatalom mintegy azt igyekezett demonstrálni, hogy a diaszpóra zsidóságát másként ítéli meg, mint Izraelt, magyarán, garanciát adott, hogy az itt élő zsidókat nem tekinti túszoknak; egyúttal természetesen ezzel mintegy feltételt is szabott a magyarországi zsidóknak, jelesül azt, hogy ne érezzenek szolidaritást Izraellel. Ez már csaknem valamiféle államrezonszerű magyarázatnak tűnne, mint az is, hogy a magyar tudatot – úgymond – óvni akarták a holocausttal való szembesüléstől. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbit olyan hatalom gondolhatja csak, amelynek – hiába riszálja magát a neonacionalizmus köntösében – valójában semmi köze a nemzethez, a néphez. Mert a magyar nép igazi szellemi vezetői, az igazi magyar elit: például Bibó István homlokegyenest ellenkezőleg gondolkodott. Nagyszerű tanulmánya a bizonyíték, hogy ő úgy vélte: a magyar tudatot szembesíteni kell a holocaust tényével, mivel ez elengedhetetlen része a felszabadulás utáni szellemi nevelődésének. Bibó István azonban nemcsak az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb magyar gondolkodója volt, de – és a kettő szorosan összefügg – egyszersmind európai szellem is.

Most már talán közelebb jutottunk a tilalom rejtelméhez. Európa és a holocaust, a holocaust és az európai tudat valahogy összefügg. Úgy jó másfél esztendeje írtam egy rövid előadást, Táborok maradandósága volt a címe. Azt feszegettem ebben, hogy miért, hogyan vált az európai mítosz immár kitörölhetetlen részévé Auschwitz, s mindaz, ami e fogalomkörhöz tartozik. Kifejtettem, hogy katartikus kibontakozásában – aminek az évtizedek során megrendült tanúi vagyunk – a holocaust nem szétválaszt, hanem egyesít, mert mindinkább kiviláglik az élmény egyetemessége. „A botránykeltő, a modern Káin – írtam akkor –, az, aki hatalmi dinamizmusa számára a szerződésszegést választja hajtómotornak, aki tehát úgy akar belekerülni az elbeszélésbe, hogy szembeszáll szellemével, az fölkelése zászlajára tüstént kitűzi az antiszemitizmust. Ez egyetemes jelkép, s világos felszólítás a cinkosságban való elkötelezettségre. Az antiszemitizmus tehát – én itt az állami szintre emelt és az állami szinten gyakorolt antiszemitizmusra gondoltam – a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződés iránt még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett.” Erről van szó, tisztelt hallgatóim, és ezzel rátaláltunk a magyarázatára, hogy miért tartotta távol magától a diktatúra a holocaust tényeit, miért nem akart e tényekkel soha szembenézni: azért, mert ez a szembenézés önvizsgálat is egyszersmind, az önvizsgálat megtisztulás, a megtisztulás pedig felemelkedés, és a szellemi Európához való csatlakozás. A diktatúra azonban a meghasonlást és a meghasonlás állandósulását akarta, mert ez szolgálta céljait.

Íme, látjuk, hogyan tágul a holocaust rettenete egyetemes élménykörré, ha nem tartanék tőle, hogy félreértenek, azt mondanám: kultúrává – ahogyan Freud az ősi apagyilkossághoz köti a legmagasabb etikai kultúra, a monoteizmus eredetét. Látjuk, hatását hogyan próbálták elfojtani a magyar szellemi életben, és amikor ráébredtek, hogy ez lehetetlen, láttuk, hogyan akarta a diktatúra manipulálni, a maga javára fordítani. Először elfojtani próbálták, majd holmi szűk „zsidó üggyé” degradálni, amire a nemzet legföljebb némi távoli sajnálkozással tekint; később tudomásul kellett venniük a tragédia elévülhetetlenségét – s ekkor már világpolitikai stratégiájukba próbálták beágyazni. Ha negatív értelemben is, de mindenesetre igazuk volt. Mert – és ezt szögezzük le itt: – a holocaust világélmény.

Hadd idézzem most Manès Sperber Churban – oder Die unfassbare Gewissheit (Churban – avagy a felfoghatatlan bizonyosság) című tanulmányának egy megrendítő észrevételét. „A nácizmus – írja – olyan helyzetben lepte meg a zsidóságot, amikor a zsidókban már nem élt hajlandóság, és fölkészülve sem voltak rá, hogy meghaljanak Istenért. Így először történt keresztény földön, hogy zsidók tömeges lemészárlására készülődtek – anélkül hogy a Megfeszítettre gondoltak volna. És Európa zsidóságának először kellett semmiért, a semmi nevében meghalnia. Nincs nekrologikus lelkesültség, ami ezt a tényt kisöpörné a világból, ami meggyógyíthatná a boldogtalan tudatot, mely tudat e tényt szakadatlanul tükrözi, és ezt soha semmi meg nem változtathatja.” Mélységesen igaz szavak. De a harminc év során, amely Sperber tanulmányának megjelenése óta eltelt, mintha lassanként kezdene kibontakozni ennek az igazságnak a másik oldala is.

A zsidók – igaz – nem a hitükért haltak meg, és a zsidókat – igaz – nem egy másik hit nevében gyilkolták le. A totalitarizmus gyilkolta le őket, a totalitárius állam, a totalitárius párthatalom – e század minden pusztító hitnél pusztítóbb szörnyetege, ragálya, pestise. A totalitarizmus a század nagy újdonsága, az a rettentő tapasztalat, amely alapjaiban rendítette meg… mit is? Mindent; főként azonban az emberről alkotott valamennyi hagyományos, racionális elképzelésünket. A totalitarizmus száműzi önmagából és törvényen kívül helyezi az embert. De talán éppen a törvényen kívüli helyzet: ez az akaratlanul is áldozati tömeghalál idézi újra az ember eszébe azt, amitől megfosztották, kultúrájának, létezésének alappillérét, a törvényt. Nem tudok pontosabban fogalmazni, mint egyszer fogalmaztam már: „A holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe az új, lidérces fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot.”

Ismétlem: a holocaust világélmény – és a holocaust által megújult világélmény ma a zsidóság is. Egy regényemben szellemi létformának neveztem. Mit is értek ezen? Hallgatóimat aligha kell emlékeztetnem, hogy a zsidóság eredetileg erkölcsi kultúraként szerzett magának hírnevet: az egyistenhitet adta a világnak. Zsidónak lenni: szerintem ez ma újra elsősorban etikai feladat. Az én szememben ez hűség, megőrzés és mementó: mene, tekel, ufarszin, minden totális elnyomás falán. A zsidóság mint világtapasztalat olyan súlyos tudásra volt kénytelen szert tenni, amely tudás immár kiiktathatatlan az európai, a nyugati tudatból, legalábbis amíg ez a tudat még az, ami, vagyis a megismerés etikáján alapuló tudat. A holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot, amiként a barbársággal szembenéző, a perzsa háborút vívó görög géniusz megteremtette az örök mintául szolgáló antik tragédiát. Ha a holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént, és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt – a szellemet, a katarzist.

Végezetül a fent elmondottak szellemében engedjék megjegyeznem, hogy egy kicsit nehezen barátkozom meg a konferenciánk címével: Magyar–zsidó együttélés. Még ha a Magyarországon élő zsidóság etnikum lenne is, mint ahogyan nem az: még akkor is pontosabban kellene fogalmazni. Modern – vagy posztmodern – világunkban ugyanis, így tűnik, a határok nem annyira etnikumok, nemzetek, felekezetek, mint inkább világfelfogások, világmagatartások között húzódnak, ráció és fanatizmus, türelem és hisztéria, kreativitás és pusztító uralomvágy között. Rasszistákkal, fasisztákkal, tartozzanak is bármely etnikumhoz, nemzethez vagy felekezethez, mindenképpen nehéz együtt élni. Azokat, akik ma ugyanazt a tüzet élesztgetnék, amelyben hatszázezer magyar zsidó lelte halálát, nem árt emlékeztetni rá, hogy ugyanezek a lángok – a háború és következményei – Magyarországot is csaknem elpusztították. Ha pedig az Európához való csatlakozásról beszélnek, úgyszintén nem árt tudni: Európa nemcsak közös piac és vámunió, de szellem és szellemiség is. És aki része kíván lenni e szellemnek, annak sok egyéb mellett a holocausttal való erkölcsi-egzisztenciális szembenézés tűzpróbáján is keresztül kell mennie.