Táborok maradandósága*
Amikor felkértek rá, hogy szóljak hozzá a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének, egyszóval a XX. századi gyalázat, Szent Pál kifejezésével: a „botrány” problematikájához, rögtön azt találtam mondani, hogy szerintem ez mitologikus kérdés. És bár azóta jó darab idő eltelt, mit sem változott a véleményem.
Jól tudom, hogy a felvetett kérdés kimeríthetetlen, időnk és mindannyiunk türelme azonban véges: így tehát igyekszem rövid lenni, ám ugyanez kényszerít a vázlatosságra. Mindenekelőtt is: milyen alapon történjék ez az összehasonlítás, illetve különbségtétel? Nyilvánvaló, hogy az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. Azt méricskéljük, hogy Ravensbrückben vagy a Gulag-szigetvilág valamelyik táborában volt-e kisebb a kenyérfejadag? Hogy a szadizmus szakemberei a Prinz-Regentenstrasse-i Gestapo-házban vagy a moszkvai Lubjanka-börtönben értettek jobban a kínzáshoz? Ez ugyebár nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés lenne. Ítélkezzünk tehát a jog alapján a lágerek világegyeteme fölött? Vizsgálgassuk, hogy hol és kik szenvedtek igazságtalanabbul? De hisz jól tudjuk, hogy mindez túl van a jogon és az igazságon; nem is szólva az olyanféle úgynevezett felelősségre vonásokról, amilyen például a Péter Gáboré volt, még a nürnbergi ítéletek és a frankfurti Auschwitz-per is megmutatta, hogy az áldozatok és a hóhérok világa, és vele az iszonyú ítélet is, messze a bírósági termen kívül fekszik. Vagy pedig, ahogy
mondani szokás, bízzuk a történelem ítélőszékére a kérdést? Csakhogy, valljuk be őszintén, a történelmi szemlélet – legalábbis eddig – igen kevéssé mutatkozott alkalmasnak arra, hogy magyarázattal szolgáljon, mi több: hogy egyáltalán felfogja ezeket a bibliai vagy népnyelvi fogalmakkal, esetleg hatósági fedőneveikkel, leginkább azonban a puszta helységnevükkel illetett eseményeket. Persze, fontosak a történelem által felhalmozott tények; de megmaradnak puszta nyomozati adattárnak, ha e tényekkel megbirkózni a történelem nem képes. Márpedig azt látjuk, hogy nem képes, talán mert nem rendelkezik egyetemes elrendező szemlélettel, mondjuk ki: filozófiával. Az utolsó történetfilozófiai szót – nem filozófiakritikait tehát, hanem affirmatív történetfilozófiai szót – talán Hegel mondta ki, amikor azt írta, hogy a történelem az ész képe és tette. Ma könnyen nevetünk ezen (könnyes szemmel, természetesen), de nem tagadhatjuk, hogy az ész XVIII. századi mítosza Európa utolsó termő nagymítosza volt, amelynek elillanása vagy – témánkhoz inkább illő hasonlattal – elfüstölgése lelki-szellemi árvaságra kárhoztatott bennünket.
Amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy – természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül – ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében. Az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon. Albert Camus a L’homme révoltéban – úgy hiszem, ő maga is valaki mástól: alighanem Shelleytől idézi – azt mondja: „A költők a világ törvényhozói.” Azt hiszem, valahonnan innen kell kiindulnunk. Mert igaz ugyan, hogy a költők – és ezt a szót itt igen tágan kell értelmeznünk, a kreatív képzeletre általában –, hogy tehát a költők nem hozzák a törvényt, mint az alkotmányjogászok a parlamentben, de ők azok, akik engedelmeskednek a törvénynek, annak a törvénynek, amely a világban még mindig törvényként működik, és amely a történeteket, és a nagy embertörténetet is, teremti és szerkeszti. A költő az, aki sosem véthet e törvény ellen, mert akkor műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz. Engedjék meg, hogy ezt a megfoghatatlan s mégis mindennél hatékonyabb törvényt, amely nemcsak hogy irányítja szellemünket, de amelyet szakadatlanul mi magunk táplálunk eleven életünkkel, hiszen különben nem létezne: hogy ezt a törvényt most, jobb híján és tanácstalanságomban, a Thomas Manntól kölcsönvett kifejezéssel, egyszerűen az elbeszélés szellemének nevezzem. Ez dönti el, hogy mi és hogyan kerül be a mítoszba, hogy mi marad meg egy civilizáció történettárában, annak ellenére, hogy ezt oly gyakran szeretnék eldönteni inkább az ideológusok. Úgyszólván sosem sikerül nekik, úgy legalább, ahogyan ők szeretnék. A mítoszról valami más dönt, valami titkos és közös elhatározás, ami nyilván valódi lelki motívumokat, szükségleteket tükröz, amiben megjelenik az igazság. Mindennapi életünk horizontját ezek a történetek határolják, ezek a – végső soron – jóról és rosszról szóló történetek, és e horizonton belüli világunkat a
jóról és a rosszról való kifogyhatatlan suttogás hangjai hatják át. Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez az a képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.
Mindezt előre kellett bocsátanom, ha fel akarom tenni azt a kérdést, hogy miért vált Auschwitz az európai tudatban azzá, amivé vált: egyetemes példázattá, amelyre rátétetett a maradandóság pecsétje; amely puszta nevébe foglalta a náci koncentrációs táborok teljes világát, az egyetemes szellem efölötti megrendülését, és amelynek mitikussá emelt színterét fenn kell tartani, hogy a zarándokok meglátogathassák, amint meglátogatják például a Golgota dombját. Tényleg: mi szükséges a beteljesedéshez – remélem nem fognak félreérteni –, a bizonyos értelemben vett tökéletességhez? Mindenesetre néhány adalékot fel tudunk sorolni. Az első: minden nagy példázat alapkövetelménye, az egyszerűség. Auschwitzban egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz. Az elbeszélés úgy tudja – mint különben igaz is –, hogy Auschwitzba ártatlan emberek millióit hurcolták, ott szörnyű módon hitegették, majd bestiálisan legyilkolták őket. Ezt a képet nem zavarja össze semmilyen idegen színárnyalat, például a politikumé: ezt a történetet nem bonyolítja olyan szál, hogy a mozgalom – és kizárólag a mozgalom – szempontjából ártatlanul elítélt, de különben hithű náci vezetőket csuktak volna Auschwitzba, akikkel szemben az elbeszélés
szellemének nehézkes ambivalenciával kellene megküzdenie.
Másodszor: Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra. Egyaránt vonatkozik ez mind térbeli, mind időbeli dimenziójára. Igen furcsa paradoxon ez. Mert noha még köztünk járnak túlélői – mint az is, akit itt látnak, kezében e papírral –, mégis eltávolodva áll előttünk, akár egy pontosan kipreparált ásatási lelet, egy valamennyi részletében ismeretes, végleges történet, amelyre joggal alkalmazhatjuk az elbeszélői múltat. Térbelileg pedig e történetnek ismerjük minden zegét-zugát, a fekete faltól a cseh családi barakkokig, a Sonderkommandótól a krematóriumokat működtető ventilátorok gyári márkájáig. Úgy áll előttünk, mint a Jelenések Könyve, mint Edgar Allan Poe, Kafka vagy Dosztojevszkij valamelyik kínos részletességgel ecsetelt rémtörténete; ismeretesek a részletei, a logikája, erkölcsi borzalma és gyalázata, a gyötrelmek mértéktelensége, szörnyűséges, az elbeszélés európai szelleméből valami módon immár kiűzhetetlen tanulsága.
Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy egy bűn szellemtörténeti szenzációvá nőjön, égő sebbé, traumává, amelyet, mint súlyos baleseti zúzódásait a test, úgy őriz az emlékezet: nyugtalanul, eltüntethetetlenül, minden érintésnél újra felvérződve. Ehhez nemes szerveket kellett érintenie a katasztrófának. Ideje futó pillantást vetnünk a század grand guignoljának két társszerzőjére, a náci meg a bolsevik mozgalomra. Az elbeszélés szelleme mint szerződésszegőket tartja számon őket, más szóval: bűnözőkként. A bűn hangulata a komolyság, mondja Kierkegaard. Én azért említettem a szerződésszegést, mert amióta az európai etikai kultúra lángoló csipkebokrában megjelent a törvény látomása, majd szavakká formálódva kőbe vésetett, azóta minden eseményt e szavakon mérünk, és minden tett a szerződéshez viszonyított tett. Nem értenénk a bűn hangulatának komolyságát, hogy úgy mondjam, a bűnözők erkölcsi szerepvállalását, ha az elbeszélés szelleme nem ismerné Káint, Ahasvérust, Torquemadát, Hitlert és Sztálint. Mármost a két mozgalomnak csak a végeredménye azonos: a terror, a táborok, a népirtás, a gazdasági, szellemi, lelki és erkölcsi élet teljes
elnyomorítása, az individuum eltiprása – minek folytassam? Jellegük azonban különböző. Mindketten az elbeszélés szelleméből indulnak ki: az egyik látszólag (azaz ideológiája szerint) beteljesítve azt, a másik nyílt dühvel szembeszállva vele. Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is. Az egyik a törvényt alkalmazza törvénytelenül, a másik törvényen kívül helyezi a törvényt. Ha egyek is a tömeggyilkosságban, más a náci tömeggyilkos és megint más – legalábbis eredetileg – a bolsevik tömeggyilkos motivációja. Idő híján éppen csak néhány tőmondatot a XX. század e két gyilkostípusáról. A bolsevik: lélek és értelem helyén taktika. A taktika fegyelme. A taktika mint egyetlen mozgatóerő, mint morál, mint „a cselekvés vezérfonala”. A filozófiai rabulisztika, a skolasztikus csűrés-csavarás, a rideg dogma valami egyházi jelleget kölcsönöz az egésznek, ami a pszeudomunkásmozgalom nyárspolgári bűzével, valamint a kínzókamrák és a mártíriumok mellékzöngéjével egészen különös együttest alkot. Van benne valami a jezsuitizmusból, de a jezsuiták elitizmusa nélkül. A bolsevik elitet szétzúzták, a harmincas évek elitje pedig, amely az úgynevezett ötvenes éveket teremtette, sosem
volt elit, legföljebb parancsnokság, vezérkar, magasrangú szolgahad. A náci? Rokonellentét. Egyszerűbb, mondhatni modernebb. Nem a taktika embere, leplezetlenül alapoz a kultúra évezredei során visszaszorított ocsmány ösztönökre. A náci fegyelem katonai fegyelem, különítményfegyelem. Sajátos ötvözete a bolseviknak, a gyarmati katonának, a középkori lovagnak, a főkönyvelőnek meg a konkvisztádornak. A náci az őrület, az elszabadult kutyafalkák, a kocka alakra szabdalt tömegmozdulatok, a tajtékzó nemzeti ittasság, a gyilkosság és az öngyilkosság, a nyílt kétségbeesés és a nihil. Elitimitációval párosult kisebbségi komplexus. A nácizmus az ember idegszálaiban él mint gyűlölet, mint agresszió, mint bacchanália, mint butaság, mint menekülés, mint védelem a tömeg mélyén és mint a lerészegedett, lumpenné züllött ember munkakerülése, megint csak Thomas Mann kifejezésével élve.
A lázadó emberben Camus azt mondja, hogy a bolsevizmus univerzalitásra tör, a náci – vagy fasiszta – mozgalom azonban nem. Nos, ez alapos tévedés. De érthető: szellemi ember lévén Camus önkéntelenül is egy konstruktív mozgalom pozitív ideológiáját kereste, ha csupán álcaként is, a nácizmusban. Holott az egyetemességre törő igényét a náci mozgalom éppenséggel dekonstruktivitása, negativitása révén jelentette be. Nézzük csak, hogyan kapcsolódott az egyetemes mítoszba, ha csupán negatív főszereplőként is, hogyan tört az univerzalitásra, ha nem is a szeretet, de épp a fonákja, a gyűlölet, a gyilkosság által.
Bármilyen tudomány vizsgálja is az antiszemitizmus kérdését – persze valódi és nem holmi ideológiai botcsinálta tudományra gondolok –, mindig egyazon eredményre jut: tehetetlenül áll előtte. Felsorakoztat néhány kézenfekvő történelmi, gazdasági, társadalmi, tudatállapoti, szituációs stb. okot, majd megállapítja, hogy irracionális. Én azonban úgy hiszem, hogy az elbeszélés szelleme erre is jobb magyarázattal szolgál. Freud említi, hogy a németek antiszemitizmusát az egykor pogány germánoknak a kereszténység ellen való lappangó lázadása is motiválja, elvégre a keresztény hit a zsidó monoteizmus gyermeke. Szerintem azonban ez, ha egyáltalán, akkor legföljebb távoli hárfakíséretként színezheti csupán a brutálisan harsogó indulót. Aztán meg, ha így lenne is, ugyan miért lázadoztak a németek pontosan az 1933-tól 1945-ig terjedő tizenkét esztendőben a kereszténység, azaz a zsidóság ellen? Nos, a kérdés mégsem annyira abszurd, mint amilyennek első pillantásra látszik. Isten óvjon minket az obskurus misztikától, attól, hogy a germán lélek mélyrétegeiben vájkáljunk, de tény és való, hogy az újkorral kezdődött évszázadok során a zsidókkal való bánásmód, a zsidókhoz való viszony,
köznyelvileg szólva a zsidókérdés Európa lelkiismereti kérdése lett. Mondhatni, a körmére égett, akárcsak az újkori forradalmak, melyeknek legemlékezetesebbje, a francia azután kimondta a zsidók emberi és jogegyenlőségét. Önmagában véve az ilyen törvényalkotás azonban még nem mindent jelent, hacsak az elbeszélés szelleme is be nem fogadja, és nem szentesíti. Mit akarok mondani? Azt, hogy a tevőleges antiszemitizmus ettől fogva valóban botránykő lett, és ezentúl mindig is a szerződésszegés fekete köntösében jelent meg. Mellesleg utalok itt csupán a Dreyfus-ügyre vagy a tiszaeszlári perre, melyek a maguk nagyságrendje szerint, de azonos hatást keltettek: botrányt, a sötét meg a világos, a retrográd meg a progresszív, a jó meg a rossz erőinek plasztikus elrendeződését. És ha már mindenképpen mélylélektani mozgatórugókat keresgélünk a német, a náci antiszemitizmusra, akkor én ezeket sokkal inkább a németeknek a felvilágosodás, pontosabban a francia felvilágosodás elleni lázongásában vélem látni, aminek erősen aktuális tartalmakat adhatott az elveszített világháború meg a rákövetkező „béke”.
Az előbb már céloztam arra, hogy a náci mozgalom egyszerűbb, ha úgy tetszik, nyíltabb eszközökkel dolgozott, mint a bolsevik. Egyszerűség – ez egyben a maszk egyszerűségét is jelenti. A botránykeltő, a modern Káin, az, aki a hatalmi dinamizmus számára a szerződésszegést választja hajtómotornak, aki tehát úgy akar bekerülni az elbeszélésbe, hogy szembeszáll szellemével, az fölkelése zászlajára tüstént kitűzi az antiszemitizmust. Ez egyetemes jelkép és világos felszólítás a cinkosságban való elkötelezettségre. Az antiszemitizmus tehát, a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződésre még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett. Így jelentette be tehát igényét a náci mozgalom az egyetemességre – másrészt így vált halhatatlanná rémtette. Megszegte azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett. Akárhogy analizáljuk is, a holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe a lidérces új fénybe állította
most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holocaust első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.
Éppen csak érintőlegesen teszem hozzá mindehhez, hogy amikor Sztálin birodalmi bolsevizmusa végül elszántan és leplezetlenül a szerződésszegés nemzetiszocialista, Európa- és civilizációellenes útjára lépett, első dolga volt, hogy ezt egy „zsidóperrel” demonstrálja: ezzel mintegy felöltötte azt a színpadi maszkot, amelyről a nagy mítosz valamennyi nézője és részvevője azonnal ráismer a főszereplő céljára és jellemére. Szerencsére – legalábbis ebben a tekintetben – elég későn nyilatkoztatta ki igazi elhivatottságát. De ne higgyék ezt csupán a zsidók szerencséjének, hiszen a végsőkre elszánt szerződésszegő, univerzalitása jeleként, ritkán éri be a világkatasztrófánál kevesebbel.
Még egyszer le akarom szögezni: nem volt célom – nem is lehetett, mert értelmetlen lett volna –, hogy a náci és a szovjet táborok egyezéseit, különbségeit mérlegeljem. A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője. A Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak. Hogy azután a kollektív emlékezet, az elbeszélés rejtélyes, de határozott szelleme miért választja ki magának inkább ezt a tábort, mint amazt, de mindenesetre egyúttal amannak is a jelképe gyanánt, erre próbáltam az előbb néhány okot találni. Mindenesetre a mítosz Auschwitzról szóló döntése ma már végérvényesnek látszik: az Auschwitz-elbeszélés átment már a titkos érdeklődés, a látszólagos felejtés azon időszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. A Gulag, ebben biztos vagyok, minden hasonlóság dacára más elbeszélés. Egyetlen szóval sem mondom, hogy kevesebb benne a bűn, a borzalom, hogy kevésbé megrázó: de – milyen fájdalmasan sajátságos! – a maradandóság mégsem ezen múlik, és én úgy érzem, hogy ezen a történeten még munkálkodik az elbeszélés szelleme, mielőtt ráüti majd a
végső forma pecsétjét.
Végezetül, és ezt a szörnyű mondatot, sajnos, sem magam, sem az Önök számára nem takaríthatom meg: még mindig nem lehetünk százszázalékosan bizonyosak felőle, hogy a bolsevik táborokról valóban befejezett múlt időben beszélhetünk.
Hosszú, sötét árnyék*
Felkértek, hogy tartsak önök előtt rövid beszámolót a holocaust vetületéről a magyar irodalomban. Akik felkértek erre, nyilván sejtették, hogy aligha várható tőlem valamiféle statisztikákkal teletűzdelt irodalomelemző tanulmány. Persze, mi sem lenne egyszerűbb, mint összegyűjteni, számszerűen felsorolni és értékelni azokat a magyar irodalmi műveket, amelyek közvetlenül vagy közvetetten a holocaust hatása alatt készültek, vagy valamiképpen a holocaustra reflektálnak. A probléma azonban, nézetem szerint, korántsem ez. A probléma, tisztelt hallgatóim, a képzelet. Pontosabban szólva: hogy a képzelet milyen mértékben tud megbirkózni a holocaust tényével, mennyire képes befogadni azt, és a befogadó képzelet révén mennyire vált etikai életünk, etikai kultúránk részévé a holocaust. Mert erről van szó, és ha irodalomról és holocaustról beszélünk, erről kell beszélnünk.
Elöljáróban is tisztázzuk, van-e az irodalomnak egyáltalán szerepe abban, hogy a holocaustot elképzelhessük, hogy ez a képzet gyökeret verjen a legtágabb értelemben gondolt európai, azaz a nyugati civilizációban élő ember szellemi világában, hogy mellőzhetetlen tartozéka legyen mítoszának. Gondolom, a föltett kérdés magában foglalja a választ: amíg az ember álmodik – akár rosszat, akár jót –, amíg az embernek alaptörténetei, világmeséi, mítoszai vannak, addig irodalom is van, bármit és bármennyit beszéljenek is az irodalom válságáról. Az igazi válság a tökéletes felejtés, az álom nélküli éjszaka: itt azonban még nem tartunk. Valószínűleg mindannyian ismerjük Adorno nevezetes mondását: „Auschwitz után többé nem lehet verset írni.” Én ezt, ugyanilyen tágan értve, úgy módosítanám, hogy Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni.
Csakhogy – másrészt – Auschwitzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Ahelyett, hogy a képzelet játékszerévé válna – akárcsak a kitalált példázatok, az irodalmi fikciók –, a holocaust súlyos és mozdíthatatlan tehernek bizonyul, akár a hírhedt mauthauseni kőkoloncok: az emberek nem akarnak összezúzódni rajtuk. Halmazatban a gyilkosság képei csüggesztően fárasztóak: nem indítják meg a fantáziát. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett a puszta tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.
Láttuk tehát, hogy a holocaustról egyedül az esztétikai képzelőerő révén nyerhetünk elképzelést. Pontosabban szólva, az, amit így elképzelünk, már nem pusztán a holocaust, hanem a holocaustnak a világtudatban tükröződő etikai következménye, az a fekete gyászünnep, amelynek sötét ragyogása – így tűnik – immár kiolthatatlanul izzik abban az egyetemes civilizációban, amit a magunkénak tudunk, amelyhez tartozunk. Következő kérdésünk tehát az, hogy az esztétikai szellem, az irodalom maga mennyire alkotott releváns elképzelést a holocaustról.
Mint annyi más nyelven, magyarul is megszülettek a mértékadó művek a holocaustról, és született számos kevésbé fontos, anekdotikus, partikuláris, jelentéktelen munka is. Sokkal érdekesebb azonban, hogy hogyan fogadták ezeket a műveket. Nos, az 1948-ban csapásszerűen bekövetkezett úgynevezett „fordulat évétől” kezdve a diktatúra nem szerette, ha a holocaustot emlegették; s mivelhogy nem szerette, úgyszólván maradéktalanul el is hallgattatta az ilyen hangokat. Természetesen fel tudnám vázolni a diktatórikus elfojtás történetét, míg lassacskán engedni kényszerültek, sőt úgy a nyolcvanas évek derekán már-már kezdték volna megtanulni azt is, hogy miként manipulálják a kérdést – ha közben össze nem omlik a rendszer. Mármost én soha nem hallottam még elfogadható magyarázatot arra, hogy a szovjet rendszer és társult diktatúrái miért nem tűrték el a holocaustnak úgyszólván még a puszta tudatát sem. Hogy a sztálini diktatúra miért azonosította magát ebben a kérdésben – is – a náci totalitarizmussal, az túl nyilvánvalónak látszott ahhoz, hogy magyarázatot keressenek rá. Sztálin ezzel mintegy fenntartotta a maga számára a népirtás jogát: nem akarhatta, hogy birodalmában még netalán rokonszenv ébredjen a későbbi esetleges áldozatok iránt. Bár ez igaz
lehet, mégsem tartom kielégítő magyarázatnak. De lépjünk tovább: később, miután Sztálin meghalt, s ezzel az úgynevezett „cionista per” lekerült a napirendről: a kelet-európai diktatúrákban – így Magyarországon is – vajon miért aposztrofálták továbbra is úgynevezett „kényes témaként” a holocaustról szóló beszédet és tudást? Erre ugye már nehezebb magyarázatot találni. Jószerivel nem is lehet, legalábbis a józan ész, de még akár valami torz célszerűség szintjén sem. Előhozakodtak ugyan az Izrael-ellenes politika érveivel; de valójában azt tapasztaltuk, hogy éppen a 67-es háborút követő években kezdtek szakadozni a tilalmi gátak, s itt, Magyarországon a hatalom mintegy azt igyekezett demonstrálni, hogy a diaszpóra zsidóságát másként ítéli meg, mint Izraelt, magyarán, garanciát adott, hogy az itt élő zsidókat nem tekinti túszoknak; egyúttal természetesen ezzel mintegy feltételt is szabott a magyarországi zsidóknak, jelesül azt, hogy ne érezzenek szolidaritást Izraellel. Ez már csaknem valamiféle államrezonszerű magyarázatnak tűnne, mint az is, hogy a magyar tudatot – úgymond – óvni akarták a holocausttal való szembesüléstől. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbit olyan hatalom gondolhatja csak, amelynek – hiába riszálja magát a neonacionalizmus köntösében –
valójában semmi köze a nemzethez, a néphez. Mert a magyar nép igazi szellemi vezetői, az igazi magyar elit: például Bibó István homlokegyenest ellenkezőleg gondolkodott. Nagyszerű tanulmánya a bizonyíték, hogy ő úgy vélte: a magyar tudatot szembesíteni kell a holocaust tényével, mivel ez elengedhetetlen része a felszabadulás utáni szellemi nevelődésének. Bibó István azonban nemcsak az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb magyar gondolkodója volt, de – és a kettő szorosan összefügg – egyszersmind európai szellem is.
Most már talán közelebb jutottunk a tilalom rejtelméhez. Európa és a holocaust, a holocaust és az európai tudat valahogy összefügg. Úgy jó másfél esztendeje írtam egy rövid előadást, Táborok maradandósága volt a címe. Azt feszegettem ebben, hogy miért, hogyan vált az európai mítosz immár kitörölhetetlen részévé Auschwitz, s mindaz, ami e fogalomkörhöz tartozik. Kifejtettem, hogy katartikus kibontakozásában – aminek az évtizedek során megrendült tanúi vagyunk – a holocaust nem szétválaszt, hanem egyesít, mert mindinkább kiviláglik az élmény egyetemessége. „A botránykeltő, a modern Káin – írtam akkor –, az, aki hatalmi dinamizmusa számára a szerződésszegést választja hajtómotornak, aki tehát úgy akar belekerülni az elbeszélésbe, hogy szembeszáll szellemével, az fölkelése zászlajára tüstént kitűzi az antiszemitizmust. Ez egyetemes jelkép, s világos felszólítás a cinkosságban való elkötelezettségre. Az antiszemitizmus tehát – én itt az állami szintre emelt és az állami szinten gyakorolt antiszemitizmusra gondoltam – a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződés iránt még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett.” Erről
van szó, tisztelt hallgatóim, és ezzel rátaláltunk a magyarázatára, hogy miért tartotta távol magától a diktatúra a holocaust tényeit, miért nem akart e tényekkel soha szembenézni: azért, mert ez a szembenézés önvizsgálat is egyszersmind, az önvizsgálat megtisztulás, a megtisztulás pedig felemelkedés, és a szellemi Európához való csatlakozás. A diktatúra azonban a meghasonlást és a meghasonlás állandósulását akarta, mert ez szolgálta céljait.
Íme, látjuk, hogyan tágul a holocaust rettenete egyetemes élménykörré, ha nem tartanék tőle, hogy félreértenek, azt mondanám: kultúrává – ahogyan Freud az ősi apagyilkossághoz köti a legmagasabb etikai kultúra, a monoteizmus eredetét. Látjuk, hatását hogyan próbálták elfojtani a magyar szellemi életben, és amikor ráébredtek, hogy ez lehetetlen, láttuk, hogyan akarta a diktatúra manipulálni, a maga javára fordítani. Először elfojtani próbálták, majd holmi szűk „zsidó üggyé” degradálni, amire a nemzet legföljebb némi távoli sajnálkozással tekint; később tudomásul kellett venniük a tragédia elévülhetetlenségét – s ekkor már világpolitikai stratégiájukba próbálták beágyazni. Ha negatív értelemben is, de mindenesetre igazuk volt. Mert – és ezt szögezzük le itt: – a holocaust világélmény.
Hadd idézzem most Manès Sperber Churban – oder Die unfassbare Gewissheit (Churban – avagy a felfoghatatlan bizonyosság) című tanulmányának egy megrendítő észrevételét. „A nácizmus – írja – olyan helyzetben lepte meg a zsidóságot, amikor a zsidókban már nem élt hajlandóság, és fölkészülve sem voltak rá, hogy meghaljanak Istenért. Így először történt keresztény földön, hogy zsidók tömeges lemészárlására készülődtek – anélkül hogy a Megfeszítettre gondoltak volna. És Európa zsidóságának először kellett semmiért, a semmi nevében meghalnia. Nincs nekrologikus lelkesültség, ami ezt a tényt kisöpörné a világból, ami meggyógyíthatná a boldogtalan tudatot, mely tudat e tényt szakadatlanul tükrözi, és ezt soha semmi meg nem változtathatja.” Mélységesen igaz szavak. De a harminc év során, amely Sperber tanulmányának megjelenése óta eltelt, mintha lassanként kezdene kibontakozni ennek az igazságnak a másik oldala is.
A zsidók – igaz – nem a hitükért haltak meg, és a zsidókat – igaz – nem egy másik hit nevében gyilkolták le. A totalitarizmus gyilkolta le őket, a totalitárius állam, a totalitárius párthatalom – e század minden pusztító hitnél pusztítóbb szörnyetege, ragálya, pestise. A totalitarizmus a század nagy újdonsága, az a rettentő tapasztalat, amely alapjaiban rendítette meg… mit is? Mindent; főként azonban az emberről alkotott valamennyi hagyományos, racionális elképzelésünket. A totalitarizmus száműzi önmagából és törvényen kívül helyezi az embert. De talán éppen a törvényen kívüli helyzet: ez az akaratlanul is áldozati tömeghalál idézi újra az ember eszébe azt, amitől megfosztották, kultúrájának, létezésének alappillérét, a törvényt. Nem tudok pontosabban fogalmazni, mint egyszer fogalmaztam már: „A holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe az új, lidérces fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök
passiójátékot.”
Ismétlem: a holocaust világélmény – és a holocaust által megújult világélmény ma a zsidóság is. Egy regényemben szellemi létformának neveztem. Mit is értek ezen? Hallgatóimat aligha kell emlékeztetnem, hogy a zsidóság eredetileg erkölcsi kultúraként szerzett magának hírnevet: az egyistenhitet adta a világnak. Zsidónak lenni: szerintem ez ma újra elsősorban etikai feladat. Az én szememben ez hűség, megőrzés és mementó: mene, tekel, ufarszin, minden totális elnyomás falán. A zsidóság mint világtapasztalat olyan súlyos tudásra volt kénytelen szert tenni, amely tudás immár kiiktathatatlan az európai, a nyugati tudatból, legalábbis amíg ez a tudat még az, ami, vagyis a megismerés etikáján alapuló tudat. A holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot, amiként a barbársággal szembenéző, a perzsa háborút vívó görög géniusz megteremtette az örök mintául szolgáló antik tragédiát. Ha a holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént, és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből
merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt – a szellemet, a katarzist.
Végezetül a fent elmondottak szellemében engedjék megjegyeznem, hogy egy kicsit nehezen barátkozom meg a konferenciánk címével: Magyar–zsidó együttélés. Még ha a Magyarországon élő zsidóság etnikum lenne is, mint ahogyan nem az: még akkor is pontosabban kellene fogalmazni. Modern – vagy posztmodern – világunkban ugyanis, így tűnik, a határok nem annyira etnikumok, nemzetek, felekezetek, mint inkább világfelfogások, világmagatartások között húzódnak, ráció és fanatizmus, türelem és hisztéria, kreativitás és pusztító uralomvágy között. Rasszistákkal, fasisztákkal, tartozzanak is bármely etnikumhoz, nemzethez vagy felekezethez, mindenképpen nehéz együtt élni. Azokat, akik ma ugyanazt a tüzet élesztgetnék, amelyben hatszázezer magyar zsidó lelte halálát, nem árt emlékeztetni rá, hogy ugyanezek a lángok – a háború és következményei – Magyarországot is csaknem elpusztították. Ha pedig az Európához való csatlakozásról beszélnek, úgyszintén nem árt tudni: Európa nemcsak közös piac és vámunió, de szellem és szellemiség is. És aki része kíván lenni e szellemnek, annak sok egyéb mellett a holocausttal való erkölcsi-egzisztenciális szembenézés tűzpróbáján is keresztül kell mennie.
A holocaust mint kultúra*
Amikor 1989-ben, három évvel ezelőtt, életemben először Bécsben jártam, elvetődtem a belváros egyik festői terére, ahonnan lépcsők vezettek le a Dunához, s macskaköves, szűk utcák kanyarogtak az ódon boltok és házkapuk közt. Csak egyetlen szokatlan jelenség zavarta ezt az andalító városképet: az egyik lejtős sikátor sarkán baszk sapkás, géppisztolyos rendőröket láttam őrködni. Hamar megtudtam, hogy a bécsi zsidó hitközségnek van itt a székháza, közvetlenül mellette meg a zsinagóga. Csaknem ötven éve is elmúlt már, hogy utoljára – diákkoromban még – zsidó istentiszteleten jártam: kedvem támadt bemenni. A zsinagóga kapujában azonban elállják az utamat. Két megtermett fiatalember, hímzett, kerek sapkában, a szándékom iránt érdeklődik. Nem olyan egyszerű ide belépni. Pár éve merénylet történt a zsinagógánál. Ezért a rendőrök. Miért akarok bemenni és ki vagyok – akarják hát tudni. Azt felelem, magyar író vagyok, aki írásaiban némileg érintette a zsidó lét kérdéseit. Tudom-e igazolni ezt, kérdik. Nem tudom. Mondjak valamit héberül. Egyetlen héber szó sem jut az eszembe. De azt tudom-e legalább – faggatnak tovább –, hogy miféle délután ez a mai. Nem én, hanem osztrák, szőke, őskatolikus
kísérőnőm adja meg a választ: péntek délután, a sábesz beállta. Nagy nehezen végül is beengednek.
Épp ilyen irrelevánsan, idegenül és fel nem ismerten, mint a bécsi zsinagóga kapujában, állok most itt Önök előtt is, Hölgyeim és Uraim. Olyan hallgatóság előtt kell beszélnem, amely aligha ismerheti a munkáimat. Mondandómat talán itt is némi magyarázkodással kellene kezdenem, igazolnom illetékességemet, bizonyítanom, hogy birtokában vagyok a szerfelett kérdéses kiváltságnak, hogy a holocaust megbélyegezte egzisztenciáról és Jean Améryről a nyilvánosság előtt beszélhessek. Csakhogy én cseppet sem bánom ezt az irrelevanciát. Mi több, éppen az irrelevanciában vélem megpillantani a megszólalás immár mindinkább fogyatkozó lehetőségét, a jelképét a kusza, átmeneti és fel nem ismert helyzetnek, amelyben a túlélő – mint Améry is – létezni kényszerül, hogy ez a létezés aztán – akár egy tragikus gesztussal, mint az ő esetében, vagy akár másképpen – sorsként lépjen elő és nyilvánuljon meg. A holocaustnak ugyanúgy megvannak a szentjei, mint akármelyik szubkultúrának; s ha fennmarad a megtörténtek eleven emléke, akkor nem a hivatalos szónoklatok, hanem a tanúságtevő életek révén fog fennmaradni.
Ezzel nagyjából vázoltam is, hogy miről szeretnék itt önök előtt néhány szót szólni. Az első pillanattól kezdve, amikor messze nem tárult még a világ elé, hanem a névtelen mélységek rejtekhelyén zajlott napról napra névtelenül, s csupán a részesek, az áldozatok és a hóhérok titka volt: a holocausthoz az első pillanattól kezdve valami iszonyú szorongás tapadt – a feledéstől való szorongás. Ez a szorongás túlcsapott a borzalmakon, az egyéni életeken és halálokon, túlcsapott az igazságtétel mohó igényén, Túl a bűnön és bűnhődésen (Jenseits von Schuld und Sühne), hogy Améry könyvét idézzem, amelyről ma itt mindnyájan beszélünk; ezt a szorongást kezdettől fogva szinte valamilyen metafizikai érzés hatja át, ami a vallásokra, a vallásos érzésre jellemző. S mintha csakugyan a bibliai kifejezés illenék ide leginkább: „A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről.” Ha a holocaustot az imént szubkultúrának neveztem, vagyis egy bizonyos, mondhatni kultikus szellem által összekapcsolt lelki és érzelmi közösségnek, akkor ebből a feledéssel szembeszegülő szenvedélyből, ebből az időben inkább mindegyre növekedő, semmint csökkenő igényből indultam ki; és hogy ezt az
igényt a tágasabb kultúra is elismeri, sőt befogadja és a saját részévé teszi-e végül, az attól függ, hogy ez az igény mennyire bizonyul megalapozottnak.
Lám, úgyszólván észre sem vettük, és szavaink máris bizonyos kontextusba tereltek bennünket. Azt mondtuk: szubkultúra, és ezt aztán a világtudatba, pontosan az európai-amerikai civilizációba illesztettük, amelyhez végeredményben mindannyian, akik itt ma Améryről beszélünk, tartozunk. De mi köze mindehhez a magányos számkivetettnek, az idegennek, a megbélyegezettnek, akiből bikacsökkel verték ki minden ember veleszületett jussát, a „világ iránti bizalmat” („Weltvertrauen”)? Könyvének első, A szellem határain című fejezetében Améry radikálisan leszámol a szellemmel és a kulturális jelenség megtestesítőjével, az „intellektuellel”, a „szellemi emberrel”. „A kérdés – írja –, ahogyan ez a lényegére szorítkozó formájában elénk tolakszik: segített-e a lágerek foglyának a döntő pillanatban a szellemi műveltség és az értelmiségi alapállás? Megkönnyítette-e neki, hogy kibírja szenvedéseit?” Améry radikális válasza: nem. Nem, s többek közt már csupán azért sem, mert „a szellemi és az esztétikai javak vitathatatlanul és elvitathatatlanul az ellenség tulajdonába mennek át”. „Az auschwitzi német zsidó rabnak Dürertől Regerig és Gryphiustól Traklig a teljes német kultúrát át
kellett engednie akár a legutolsó SS-legény számára is.” Az értelmiségi helyzetét mindenképpen megnehezítette a műveltség, mondja Améry, ám a gondolkodás legsúlyosabb kísértése, amibe a történelmi tudás és műveltség az értelmiségit sodorhatta, az öntagadás volt: hátha igaza van az ellenségnek. Hiszen nincsen-e mindig is igaza a hatalomnak? És az SS hatalma oly „szörnyűségesen” és oly „leírhatatlanul” tornyosult az auschwitzi rab előtt, hogy logikáját végül „ésszerűnek” érezhette.
Szükségszerű gondolatok ezek, tisztelt hallgatóim. Minden auschwitzi rab, aki nem élt valamilyen vallási, faji vagy politikai eszme függőségében, akinek nem volt hite, népe és küldetése, csupán a sorsa, a puszta egzisztenciája: minden magányos értelmiségi föltette ezeket a kérdéseket. Mindegyikük vádiratot állított össze magában a kultúra ellen. Súlyos tévedésnek bizonyult Hegel állítása, hogy az ész egyetemes, mint ahogy nem egyetemes a kultúra sem. A kultúra a kiváltságos tudat: ez a tudat objektivál, és az objektiváció joga a kiváltságos tudat birtoka. Innen az iszonyú szorongás, hogy a kultúra kiveti magából a holocaustról, az Auschwitzról szóló tudást. „Emlékszel, mennyire szerettem Platónt? Most már tudom, hogy hazudott” – írja egyik halhatatlan elbeszélésében egy másik auschwitzi fogoly, a lengyel katolikus Tadeusz Borowski. „Mert nem az idea tükröződik a földi dolgokban, hanem a verejtékes, véres emberi munka.” „Mit fog tudni rólunk a világ, ha a németek győznek? – folytatja. – Meggyilkolják családunkat, a betegeket, az öregeket. Lemészárolják a gyerekeket. És senki sem fog tudni rólunk. Túlordítanak bennünket a poéták, az ügyvédek, a filozófusok, a papok. A szép, a jó, az igazság alkotói. A vallásalapítók.” S ugyanez visszhangzik húsz
évvel később Jean Améry szavaiban: „Valamennyi jól felismerhető előjel arra vall, hogy a mi ressentiment-unk támasztotta morális követeléseket a természetesen múló idő elhárítja és végezetül teljesen kioltja majd… Az igazi javíthatatlanok és megbékíthetetlenek, a szó szoros értelmében vett történelemellenes reakciósok mi leszünk, az áldozatok, és üzemzavarnak, balesetnek végül az mutatkozik majd, hogy néhányunk mégiscsak életben maradt.”
Mondom, szükségszerű gondolatok ezek. Mi sem lenne oktalanabb, mint szembeszállni velük, vitatni vagy minősíteni őket. Minősíteni a helyzetet kell, amely ilyen gondolatok megfoganására és végiggondolására kényszerít. És akkor meg fogjuk állapítani, hogy ezek nemcsak szükségszerű, de teljesen megalapozott és jogos gondolatok. Másrészt nem kerülheti el figyelmünket, hogy e gondolatok és megjelenési formájuk – végeredményben kulturális megnyilvánulás, sőt kulturális termék. Améry a megtagadott szellemhez fordul. Túlságosan szellemes volt ahhoz, hogy megpróbálja leplezni e paradoxont. Könyvének, amelyről ma beszélünk, már a címe is: Túl a bűnön és a bűnhődésen – egyszerre utal Dosztojevszkijre és Nietzschére. Egy másik könyvének ezt a címet adta: Unmeisterliche Wanderjahre, a Wilhelm Meisters Wanderjahréra való utalással egyenesen Goethét idézve meg tanúkihallgatásra. Nyelve a legjobb német irodalmi nyelv, stílusát a francia esszén csiszolta borotvaélesre. Auschwitzban nem segített neki a szellem, de Auschwitz után a szellemet hívja segítségül, hogy az ellene emelt vádját megfogalmazza. A kultúrából nem talált kiutat; úgy lépett át a kultúrából Auschwitzba, majd Auschwitzból megint a kultúrába, mint egyik
lágerből a másikba, s az adott kultúra nyelve és szellemi világa úgy zárta körül, akár Auschwitz szögesdrótkerítése. Túlélte Auschwitzot; és ha túl akarta élni túlélését, ha értelemmel, vagy mondjuk inkább: tartalommal akarta felruházni, akkor erre, író lévén, csakis öndokumentálásban, az önvizsgálatban, az objektivációban – vagyis a kultúrában látta – volt kénytelen látni az egyedüli esélyt. „– Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.” De ha azt akarta, hogy valóban túlélje, akkor szégyenét jól kellett megfogalmaznia, és amit megfogalmazott, maradandó formába öntenie, azaz jó íróvá kellett válnia.
A végtelenségig csigázhatjuk ezt a paradoxont. Ha szembe akart szállni a mulandósággal, az amorális idővel, akkor az írásra kellett föltennie az életét – amíg azt is el nem vetette magától. Hogy azután öngyilkossága is a művéhez tartozik-e még, ez más kérdés, amit most csak futólag és bátortalanul érintünk. „In seiner Niederlage findet der Gläubige seinen Sieg” – „Vereségében leli meg győzelmét a hívő”, mondja Kierkegaard. Még ennél is beszédesebb az alcím, amit könyvének adott Améry: Bewältigungsversuche eines Überwältigten, hevenyészett fordításban: Egy leterített ember felülkerekedési kísérlete. De hogyan kerekedhet felül egy író? Átveszi a hatalmat? Bizonyos értelemben igenis, ezt teszi. Említettük, hogy az objektiváció joga kiváltságos jog, mondhatni hatalom. A megbélyegzett halálraítélt, akit ez a hatalom maga alá tepert, most visszaveszi magának az objektivációhoz való jogot. Könyve híres, Ressentiments című fejezetének mélyén talán ez a titkos gondolat lappang. Egy másik auschwitzi túlélő egyik regényében olvashatjuk az alábbi sorokat: „…makacs szenvedélyemre végül csak egyetlen magyarázatot találok: talán azért kezdtem írni, hogy bosszút álljak a
világon. Hogy bosszút álljak, és hogy elnyerjem tőle, amiből kirekesztett. Mellékvesém, amelyet Auschwitzból is épen mentettem ki, talán túl sok adrenalint termel. Miért is ne? Végül is az ábrázolásban olyan hatalom rejlik, amelyben egy pillanatra elcsitulhat az agressziós ösztön és létrehozhatja a kiegyenlítődést, az átmeneti békét. Talán ezt akartam, igen: csak képzeletben ugyan és művi eszközökkel, de hatalmamba keríteni a valóságot, amely – nagyon is valószerűen – a hatalmában tart, alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónak lenni megnevezett helyett.” Ez az auschwitzi túlélő éppen itt áll, önök előtt, regényének címe: A kudarc, és amikor e sorokat leírta, Jean Amérynek még csak a nevét sem hallotta.
Könyvének A kínzás című fejezetében Améry szembeszáll a mindenféle pártdiktatúrát, kivált a hitleri és a sztálini pártdiktatúrát egybemosó „totalitarizmus” meghatározással. Azzal, hogy – úgymond – nem Hitler volt a hóhér, hanem valami „homályos” fogalom, a „totalitarizmus”. Óvakodva attól, hogy fejtegetéseimet akárcsak véletlenül is a politikai tanulmány irányába kanyarítsam, hadd szögezzem le itt, hogy mélyen megértem Amérynek ezt a disztinkcióját. A megkínzott ember, aki személyisége súlyával és következményeivel viseli vállalt sorsát, nem hajlandó egy általános elvvel egyezkedni. Hol maradna szabadsága? Sorsa? Személyisége? És másrészt: kivel számoljon le, kivel szemben érezze és gyakorolja „ressentiment”-ját, ha minden oly érthető, egyszerű és személytelen, mint a totalitarizmus elvont fogalma? Améry emberekkel, „ellenséges emberekkel” („Gegenmenschen”) találta magát szemben, őt nem a totalitarizmus verte bikacsökkel és akasztotta láncra a megbilincselt csuklójánál fogva, hanem a berlini dialektikust beszélő Praust hadnagy. Amellett bárhogyan is határozták meg őt és ő önmagát, mindenekelőtt mégiscsak német író és filozófus lévén, az ő
szemében a botrány elsősorban a német nácizmus volt, s legföljebb csak aztán az orosz bolsevizmus. Ez így törvényszerű, emellett komoly ember valóban nem tehet egyenlőséget a két fenomén közé. „Meggyőződésem, hogy e Harmadik Birodalomnak a kínzás nem az akcidenciája volt, hanem az esszenciája”, írja Améry. Jegyezzük meg azonban, hogy a kínzás a sarlós-kalapácsos államtotalitarizmusnak sem a véletlen eleme volt, hanem a lényege. Egyáltalán, a kínzás minden állami szintre emelt kizárólagosság, minden, a hatalmat egyeduralommá duzzasztó diktatúra lényege. Ezt különben Améry is elismeri. Bizonyos kérdésekben mégis, mintha egy kissé megmakacsolná magát. Képes arra, hogy például az antiszemitizmusról úgy beszéljen, mintha az még mindig ugyanaz az előítélet lenne, mint nagyapáink korában volt. Holott ezt éppen a nácik akarták elhitetni az emberekkel – s mindazok, akik a nácikat Kelet- vagy Nyugat-Európában, vagy bárhol, mind a mai napig követik. Nekünk azonban kötelességünk felismerni a minőségi különbséget. A XIX. századi antiszemitizmus még aligha tudta vagy akarta volna elképzelni az Endlösungot. Így azután Auschwitz nem is magyarázható a közönséges, az archaikus, hogy ne mondjam, klasszikus antiszemitizmus fogalmaival – ez az, amit pontosan meg kell értenünk. Nincs itt semmiféle szerves összefüggés. Korunk nem az antiszemitizmus kora,
hanem Auschwitzé. És korunk antiszemitája immár nem a zsidóktól ódzkodik, hanem Auschwitzot akarja. Eichmann azt vallotta jeruzsálemi perében, hogy ő sosem volt antiszemita; s bár a per hallgatósága itt nevetésben tört ki, én korántsem tartom lehetetlennek, hogy igazat mondott. Ahhoz, hogy zsidók millióit meggyilkolja, a totális államnak végső soron nem annyira antiszemitákra, inkább jó szervezőkre van szüksége. Világosan kell látnunk: egyetlen párt- és államtotalitarizmus sem lehet meg diszkrimináció nélkül, a diszkrimináció totalitárius formája pedig szükségszerűen a tömeggyilkosság.
E kitérőre azért volt szükségem, hogy visszatérhessek arra, amit Améry oly fájdalmas pontossággal „balesetként” határozott meg. Senki sem érezhette át annyira a maga baleset-létét, mint az a zsidó mivoltánál fogva „leterített ember”, aki az úgynevezett szocializmusban próbálta végrehajtani „felülkerekedési kísérleteit”. A proletárdiktatúra nem szerette, ha a holocaustot emlegették; s mivelhogy nem szerette, szinte maradéktalanul el is hallgattatta az ilyen hangokat, vagy a konformista eufemizmusok sémái közé szorította. Ha valaki mégis úgy merészelt gondolkodni, hogy Auschwitz az európai etikai kultúrán úgyszólván traumatikusan átesett ember legnagyobb eseménye a kereszt óta – s ha ennek megfelelő komolysággal kívánt e kérdésekhez közelíteni: nos, akkor eleve számolnia kellett vele, hogy teljes magányra és elszigeteltségre kárhoztatják. Hogy könyveit, ha egyáltalán, csak korlátozott példányszámban nyomtatják ki, őt magát az irodalmi és szellemi élet margójára száműzik, az irányított kritika az elhallgatás süket csendjébe, akár egy magánzárkába taszítja; hogy tehát, miként egykor őt magát, most művét is halálra ítélik.
Hogy a sarló-kalapácsos totalitarizmus miért azonosította magát a holocaust tekintetében is a horogkeresztes totalitarizmussal, annak nyilván megvannak a jó okai, melyeknek egyike-másika korántsem annyira talányos: most azonban mindennek inkább a hasznáról szeretnék beszélni. Mostanában gyakran elgondolkodom rajta, hogy a holocaust nemcsak a koncentrációs táborokban, de évtizedekkel később is elérte megjelölt áldozatait. Mintha a lágerek felszabadítása csupán elodázta volna az ítéletet, amelyet a halálra kiválasztottak azután maguk hajtottak végre magukon: öngyilkosságot követett el Paul Celan, Tadeusz Borowski, Jean Améry, sőt Primo Levi is, aki pedig vitairatban szállt szembe Améry eltökélt egzisztenciális radikalizmusával. Ha e több értelemben is demonstratív sorsokkal olykor a magamét szembesítem, azt kell gondolnom, hogy engem az elmúlt évtizedeken nyilván az a „társadalom” segített át, amely Auschwitz után az úgynevezett „sztálinizmus” képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról tehát, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így a tévedésnek még a lehetőségét is kizárta.
Nyilván ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig fölért. Mivel nemcsak én voltam rab, de rab volt a nemzet is, melynek körében éltem, identitásproblémám nem volt. Most, hogy a börtönfalak leomlottak, a romok közti hangzavarban újra felharsan az Auschwitz utáni, azaz az Auschwitzot igenlő antiszemitizmus rekedt üvöltése. Mint Camus Közöny című regényének hőse, a gyűlölet ordítását testvéri hangokként köszöntöm én is. Nem félek – a holocaust kiégette belőlem az antiszemitáktól való félelmet. Mi közöm hozzájuk? Az Auschwitz utáni programszerű antiszemitizmus ma olyan magánügy, amely ugyan engem még ma is elpusztíthat, de ez csak merő anakronizmus lenne, tévedés, amelyben – ahogyan Hegel mondaná – már nincs jelen a világszellem, provincializmus lenne tehát és műveletlenség, „teljes egészében az antiszemiták ügye, az ő szégyenük vagy az ő betegségük”, ahogyan Améry is írja. Viszont legalább újra ráébreszt valódi helyzetemre, ha a visszanyert szabadság futó illúziója egy múló pillanatra netán elfeledtette volna velem.
Ez a helyzet önmagában véve nem sok figyelmet érdemelne. Egy túlélő helyzete ez, aki megpróbálta túlélni, mi több, értelmezni túlélését; aki a túlélők utolsó generációjához tartozván tisztában van vele, hogy e generáció eltűntével egyszersmind a holocaust eleven emléke kivész majd a világból. Ittléte baleset, merő véletlen, amely folytonos igazolásra szorul, bár valójában igazolhatatlan. – De nem emlékeztet-e ez a helyzet egy kissé az ember általános és kozmikus helyzetére, ahogyan ezt a modern filozófia és antropológia interpretációjában megszoktuk? Ahol idegenségét, a „világba vetett bizalma” elvesztését, társadalmi magányát és egzisztenciális számkivetettségét elemzi, Améry – véleményem szerint – már túllépi könyvének szűken vett kereteit, és egyszerűen az emberi állapotról beszél. A túlélő a kor emberi állapotának szélsőségesen tragikus hordozója csupán, aki megélte és elszenvedte ennek az állapotnak a kulminációját: Auschwitzot, mely, akár egy elborult elme szörnyű világlátomása mered a hátunk mögötti horizonton, s ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de paradox módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak. Ma
már nyilvánvaló: a túlélés nem a megmaradtak személyes problémája, a holocaust hosszú, sötét árnyéka az egész civilizációra rávetül, amelyben megtörtént, és amelynek tovább kell élnie a történtek súlyával és következményeivel.
Mondhatják, hogy túlzok, hiszen önök alig találkoznak e következmények nyomaival, már régóta másról beszél a világ. Ez azonban csak a felület, a látszat. A kérdések fontosságát az dönti el, hogy vitális kérdések-e. S ha azt vizsgáljuk, hogy az európai civilizációnak, az európai tudatnak vitális kérdése-e a holocaust, azt fogjuk találni, hogy igenis az, mert ugyanannak a civilizációnak kell reflektálnia rá, amelynek a keretei közt végrehajtották – különben baleseti civilizációvá válik maga is, rokkant véglénnyé, mely tehetetlenül sodródik a pusztulás felé. Ellenkező esetben azonban nem kerülheti el, hogy meghozza róla a döntését. De mit mondok ezzel? Hiszen látszólag meghozta már. Úgy tűnik, alaptalannak bizonyult Améry – és Borowski – félelme, hogy végül a gyilkosoknak lesz igazuk: a megsemmisítésnek, az államilag gyakorolt népirtásnak Európában továbbra sincs kultúrája, csakis gyakorlata van; ez a gyakorlat azonban igazolhatatlan, és ha egyszer mégis igazolható morállá lenne, az egyszersmind az élet végét is jelentené, ezzel mindenki tisztában van. Társadalomtudományi és történészi munkák tömege próbálta „feldolgozni” a holocaust jelenségét. A legkülönfélébb interpretációk születtek, a gyilkosság
banalitásától kezdve a demonológiai munkákig, sőt egy filozófus hölgytől olyasmit is olvastam, hogy a holocaust nem illeszthető be a történelembe – mintha a történelem afféle fiókos szekrény lenne, ahol a fiókok méretei döntik el, hogy mi fér beléjük és mi nem. Filozófus hölgyünknek azonban egy tekintetben föltétlenül igaza lehet: a holocaust ugyanis – lényegi jellemvonása szerint – nem történelmi esemény, mint ahogyan másrészt, mondjuk, úgyszintén nem történelmi esemény, hogy Sinai hegyén az Úr egy betűkkel televésett kőtáblát adott át Mózesnek.
Nem tudom, kirajzolódik-e lassan, hogy miről beszélek. Egyetlen kérdésről beszélek pedig mindvégig, amelyet nyíltan nemigen szokás, talán nem is igen illendő föltenni, holott ennek a kérdésnek kell eldőlnie azon a rejtelmes és hosszadalmas úton-módon, ahogyan a nagy etikai kérdések szoktak végül is eldőlni. A kérdés pedig így hangzik: teremthet-e értéket a holocaust? Szerintem ugyanis jelenleg éppen ehhez a kérdéshez érkezett el, s éppen ezzel a kérdéssel vívódik az évtizedek óta zajló processzus, melynek során először elfojtódott, azután pedig dokumentálódott. Ez azonban kevésnek bizonyult, mint mondtam, dönteni kell róla, ez pedig értékítéletet jelent. Aki nem képes szembenézni a múltjával, az arra van ítélve, hogy örökké megismételje – ismerjük Santayana mondását. Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és állandóan meg kell újítania az önmagáról, a saját feltételeiről való tudását, tudatát. S ha döntése úgy szól, hogy a holocaust súlyos, fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem holmi részvéten vagy megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és
ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.
A holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot, amiként a barbársággal szembenéző, a perzsa háborút vívó görög géniusz megteremtette az örök mintául szolgáló antik tragédiát. Ha a holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt: a szellemet, a katarzist.
Meglehet, önök utópiának tartják majd mindezt, s azt mondják: a reális életben mindennek a nyomait sem látják. Sőt a reális életben éppen az ellenkezőjét látják, közönyös tömeget, cinikus ideológiákat, feledést, öldöklést, zűrzavart. De a fontos események nem mindig tükröződnek az egyidejű közvetlen realitásban. Különben is, egy folyamatról beszélek, amelynek látni vélem ugyan a körvonalait, de kimenetelét természetesen nem ismerhetem. Mint kezdetben is mondtam, egy kultúra kontextusában élünk; és e kontextusban Jean Améry holttestét sem láthatjuk máshol, mint a holocaust egyre épülő emlékművén, ahová úgy helyezte el azt, akár egy véráztatta virágot.
|