Sorstalanság

Első rész

Forgalmas utcakép. Tavaszi reggel. Üvegeken, járműveken villogó, erős napsütés. Napkezdés vagy életkezdés hangulata. Egy fiú a járókelők között. Szinte táncolva jön a napsütésben. Láthatóan ellenszélben halad, a kabátja kigombolva, szárnyként lobog.

Valami az eszébe jut, elkomolyodik. Előrerántja a kabátszárnyát. A bal mellén hatszor hat négyzetcentiméteres, kanárisárga csillag bukkan elő. Egy kicsit kihívóan, egy kicsit zavartan felnéz a járókelőkre. Lesi a hatást. Ki mer szembeszállni ennyi fiatalsággal, ennyi szabadsággal, ennyi ártatlansággal?

A játék kétszer-háromszor megismétlődik. A szél visszacsapja a kabátot, a fiú előrerántja.

Mindeközben tűnik csak fel a város enyhe züllöttsége. Egy utcai hirdetőtáblán az ismert ördög arcú amerikai néger pilóta, aki robbanó játékszereket dob le a gyerekeknek. A házfalakon, a hirdetőoszlopokon a zsidótörvények plakátjai, az autók tetején a jellegzetes butángáz-tartály stb. Mindezek azonban szinte teljesen mellékes, alig észrevehető, megszokott kellékei a jelennek.

A jelenetsor alatt a Fiú hangja:

„Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben »családi okokra« hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.”

Kis szünet, majd folytatódik a monológ:

„Nem haza, hanem az üzletünk felé iparkodtam. Apám úgy mondta, ott várnak.”

 

A fiú az üzlethez ér.

„Köves László, épület- és bútorfa.” A pincébe vezető lépcsőn leereszkedik a homályba. Idelent kivilágított üvegkalitka, benne három alak: az Apa, a Mostohaanya, Sütő úr. Az üvegfal mögül kiszűrődő élénk hangok. A Fiú benyit.

Apa és Mostohaanya nem figyel fel rá, Sütő úr kitüntető figyelmet szentel neki.

– Szervusz, kedves barátom! – mondja Sütő úr. Érezni, hogy régi jó kapcsolat van közöttük. – Micsoda kitüntetésre tettél szert!

A Fiú elmosolyodik, mosolya fájdalmasra fordul: ó, ismeri ő már ezt a saját, kényszerű és mesterkélt mosolyát, amikor ráeszméltetik a mártíromságára.

Sütő úr a Fiú vállára teszi a kezét.

– Nem sokáig fogod ezt te hordani. Vége lesz ennek a gyalázatnak.

– Elengedett az osztályfőnök? – kérdi az Apa.

– El – mondja a gyerek. – Mondtam neki, hogy behívtak munkaszolgálatra.

– És?

– Elengedett.

 

Ettől a pillanattól kezdve mindent kizárólag a gyerek szemszögéből látunk, tehát egy kicsit elmosódottan, egy kicsit komikusan. Nem baj, ha a dialógusok szakadozottak, az ő számára esetleg érthetetlenek.

 

A felnőttek ott folytatják, ahol a fiú jövetelekor a tárgyalást megszakították.

 

– Sütő úr, a raktártelepet tehát megbeszéltük.

– Nem tegnap óta ismerjük egymást, főnök úr…

– Nem tudom, nem kellene-e gyorsan szabadulni az egész raktártól, mielőtt még a hatóság rátenné a kezét az üzletre…

– Főnök úr, még soha ilyen magasan nem álltak az árak…

– Jó, magára bízom – mondja az Apa, egy kissé idegesen. – Tudom, hogy jó kezekben lesz… Akkor most – folytatja, közben gyors, aggályos pillantást vetve a Fiúra – legjobb volna, ha mindjárt magához venné az árut… – S azzal benyúl a fiókba, kivesz egy selyempapírba bugyolált dobozkát.

Sütő úr hirtelenében nem érti: – Az árut? – Majd gyorsan észbe kap: – Hogyne.

Átveszi a dobozt, de láthatóan zavarban van: – Talán… hogy is mondjam… Adnék róla elismervényt, főnök úr – mondja végül, és leülne az asztalhoz.

– Ugyan Sütő úr, ne gyerekeskedjék… – mondja az Apa fáradtan –, miközöttünk ilyesmire nincs szükség.

– Tudom, hogy megbízik bennem, főnök úr – mondja Sütő zavartan –, de hát mindennek megvan a rendje és formája… Nem igaz, nagyságos asszonyom? – fordul a Mostohaanyához.

Mostohaanya tétova mozdulatot tesz.

Sütő úr folytatja: – Mi amúgy is állandó kapcsolatban leszünk, már csak az elszámolások miatt is.

– Minden tekintetben számítunk a tapasztalataira és a segítségére, Sütő úr; úgy, ahogyan azt hosszú évek óta megszoktuk. – Az Apa kezet nyújt: – Isten vele, minden jót…

Sütő úr láthatóan zavarban van. Hosszan, elborult arccal rázogatja az Apa kezét:

– Én csak ennyit mondok most, főnök úr: A mielőbbi viszontlátásra.

Apa, egy kicsit elkínzott mosollyal: – Reméljük, így lesz, Sütő úr.

Egymás kezét rázogatják.

 

Közben a Mostohaanya kinyitja a táskáját, egy zsebkendőt vesz elő, és a szeméhez emeli. Torkában különös hangok bugyognak.

Csönd. A Fiú meghökkenten nézi a Mostohaanyát, szempilláját sem mozdítja, mintha arra várna, hogy neki is könnyek szöknek a szemébe; de nem történik semmi.

Sütő úr megindultnak látszik. – De nagyságos asszonyom – kérleli –, nem szabad… – Komolyan nem.

Lehajol, kezet csókol. Feldúltan, sietve távozik, a Fiúnak el kell ugrania az útjából, ahogy kirohan. Még halljuk nehéz lépteit a lépcsőkön.

 

– Nahát – mondja Apa, miután Sütő úr léptei elenyésztek –, ennyivel is könnyebbek lettünk.

Némi csend után a Mostohaanya szólal meg:

– Nem kellett volna mégiscsak elfogadni tőle az elismervényt?

– Minek? – von vállat az Apa: – Mi értelme egy nyugtának, amikor a törvényes hatóság is törvényesen kirabol?…

A Fiú most szelíd elnézéssel megkérdezi: – Miattam hívtátok az ékszereket „árunak”? – És az Apa meghökkent arcát látva: – Úgyis tudom, hogy mi van a dobozban…

– Gyurka – fogja meg karját az Apa –, ez titok. Érted?! – Keresi a szavakat, hogyan értesse meg fiával a veszély nagyságát.

De ebben a pillanatban megszólal a telefon. Apa veszi fel a kagylót, és az arca fagyos kifejezést ölt: – Gyurkát ma nem áll módomban átengedni hozzád – mondja a kagylóba. Egy bizonyára bosszantó kérdésre ő is ingerülten válaszol: – Mert magam mellett akarom látni ezen az utolsó napon, mielőtt elszakadok hazulról!…

A Mostohaanya hosszú pillantást vet a Fiúra, aki látható zavarral hallgatja az apja meg az anyja telefonbeszélgetését. – Gyurka – suttogja óvatosan –, tizennégy és fél éves, nagyfiú vagy… Tudom, hogy ezen a szomorú napon apád számíthat a megfelelő viselkedésedre…

Tétován a gyerek felé nyúl, mintha meg akarná ölelni, de látva, hogy a Fiú hirtelen valósággal megmerevedik, felhagy a kísérlettel. Felsóhajt: hiába igyekszik, kapcsolata a gyerekkel reménytelennek tűnik.

Apa most hirtelen átadja a kagylót a fiának: – Anyád! – mondja.

A fiú zavarba jön, a beszélgetés közben olykor az Apára sandít. – Nem… – motyogja a kagylóba. – Nem lehet… Ezen az utolsó napon… Te is hallottad. Hétfőn, persze. Jó… – s azzal megkönnyebbülten leteszi a kagylót.

 

Apa az üzlet előtt, az utcán; bezárja az üzletet, gondosan ellenőrzi, hogy valamennyi lakat (mondjuk, három) tisztességesen be van-e zárva, megtapintja őket, mintha utoljára tenné. A kulcscsomót átadja a Mostohaanyának, s egy kissé keserű, egy kissé elegánsan tehetetlen mosollyal, mint aki éppen az életét zárta le, ezt mondja: – Hát… Nekem erre többé már nem lesz szükségem.

A Mostohaanya kinyitja a táskáját, de nem a zsebkendőjét keresi, mint első ijedelmében a Fiú gondolta volna tán, hanem csak a lakatkulcsokat süllyeszti belé.

A Fiú feszélyezetten áll.

Elindulnak. Apa karon fogja a Mostohaanyát. Hátulról látjuk őket az utcán. A Fiú kicsit lemarad.

 

A Fiú hangja:

„Egy kicsit kényelmetlen érzés volt velük mennem, így, hármasban, s mindhármunkon sárga csillag. Ha egyedül vagyok, a dolog szórakoztat inkább. Velük együtt viszont szinte már feszélyezett. Nem tudnám megmagyarázni, miért.”

Kövesék egy kissé fülledt, kispolgári lakása, jellegzetesen korabeli berendezés. Túlméretezett bútorarabok, horgolt terítőcskék, „nippek”, kerek ebédlőasztal, vitrin, rajta a jellegzetes óra, amely a Big Ben hangján üti el a negyedórákat stb.

Hárman ülnek az ebédlőasztalnál, a Mostohaanya tálal a Fiúnak.

– Éhes vagy? – kérdi.

– Rettentően – feleli a Fiú. Nekilát, egészen beléfeledkezik az evésbe.

Egyszerre az Apa hangját hallja: – Alig vettél valamit a tányérodra.

A Fiú felnéz.

– Egy falat sem megy le a torkomon – mondja Mostohaanya.

A Fiú abbahagyja az evést. Továbbra is mindent az ő szemszögéből látunk.

– Nem szabad kétségbeesned – mondja Apa, szelíden.

– Hiányozni fogsz… – suttogja a Mostohaanya.

A Fiú a tányérjába mered.

Szemszögébe bekerül az apja keze, amint a Mostohaanya keze után nyúl. Csend. Óvatosan föltekint. Azt látja, hogy Apa és Mostohaanya egymás kezét fogva szerelmesen nézi egymást. A Fiú gyorsan elkapja a szemét, újra a tányérjába mered.

– Magadra hagylak… – hallja megint az apja gyöngéd színezetű hangját. – Hogy fogsz megbirkózni ezekkel a súlyos gondokkal… bombázással, zsidótörvényekkel… nélkülem, egyedül?…

– De hiszen nem leszek egyedül – tiltakozik a Mostohaanya, a Fiúra pillantva. – Mi ketten majd vigyázunk egymásra, amíg haza nem térsz… Így lesz, Gyurka?

– Így – mondja a Fiú, mogorván, viszolyogva, lesütött szemmel. S eltolja maga elől a tányért.

– Folytasd csak, egyél tovább! – biztatja az apja.

A Fiú határozott mozdulattal még odébb tolja a tányért: – Nincs étvágyam – mondja az apja kedvéért, de talán van is benne némi igazság.

Az Apa megsimogatja a fejét.

A Mostohaanya a jellegzetes, harmincas-negyvenes években használatos „rekamié” mellett áll, a bútordarabon ruhaneműk hevernek, bakancs, hátizsák, csajka stb. – a munkaszolgálat kellékei.

Apa csüggedten mered a holmikra, felemeli a még üres hátizsákot. A Mostohaanya azonban kiveszi a kezéből: – Hagyd, majd a Mama becsomagolja.

– Átjön? – kérdezi fanyarul az Apa.

– Mindenki átjön – mondja a Mostohaanya. S a férfi tétován tiltakozó mozdulatára: – Szeretnének tőled elbúcsúzni. Ez csak természetes. – Most hirtelen az eszébe jut: – Gyurka, elfelejtettem beváltani a kenyérjegyet…

A Fiú lépdel a lépcsőn fölfelé, kezében az imént vásárolt kenyér.

Annamária, tizennégy év körüli, csinos kamaszlány szökdécsel vele szemben, lefelé a lépcsőn, mellén sárga csillag virít, a kezében bevásárlószatyor.

Megtorpannak. „Szevasz, szevasz” – hangzik mindkét részről. Zavartan nézik egymást: tegnap este ugyanis icipici „múltjuk” keletkezett, s most egyikük sem tud mihez kezdeni vele. De közben leplezetlenül sóvárognak egymásra; csakhogy ők ezt egyelőre valahogyan másképp fogalmaznák, s másképpen is tudják.

Végül a Fiú tétován megmozdul, mintha a karjába akarná kapni a lányt. Annamária azonban tiltakozik: – Ne!… Hülye vagy? – és eltolja a Fiút.

– De az éjjel… – magyarázkodik a Fiú, értetlenül, felkavarva, csalódottan: – A légiriadó alatt… amikor hátravittelek a pincében… és hallottuk a bombákat…

– Az nem én voltam – mondja Annamária. – Csak megijedtem. És te kihasználtad a helyzetet…

– És most… haragszol? – kérdi a Fiú, csüggedten.

A lány felvidul: – Hülye vagy? – mondja (úgy látszik, hogy ez a kedvelt szavajárása, mint annyi kislánynak a háborús években, meg utána). – Nem jössz fel ma délután? – kérdezi aztán, azzal a szeszélyesnek látszó logikával, ami a kamasz fiúk szemében a „nőket” annyira rejtélyessé teszi. – Mindenki ott lesz – folytatja Annamária. – Römizünk. Jössz?

– Megyek! – vágja rá a Fiú. S aztán hirtelen elcsügged, mert az eszébe jut: – Ajjaj, mégsem mehetek!

– Miért nem? – akarja tudni a lány.

– Mert behívták az apámat. Munkaszolgálatra – magyarázza.

– Aha – mondja a lány. – És holnap?

– Holnap? – a Fiú tétovázik. – Inkább holnapután – mondja aztán. És egy kis hallgatás után, tragikus arccal hozzáteszi még: – Talán…

 

A Fiú megáll a lakásuk jellegzetes ajtaja előtt és benyit.

Ismét Kövesék ebédlője. Már nyüzsögnek a rokonok. Az asztal vacsorára terítve. Ülő vagy ácsorgó alakok. Beszélgetnek, jönnek-mennek, tesznek-vesznek. Mindenkin sárga csillag (ügyelve, hogy ezek a csillagok mégse legyenek teljesen egyformák: a színek árnyalatnyi eltérése, a kézmunka apró szabálytalanságai mind-mind kifejezik viselőjének „viszonyát” ehhez a maskarához, egy kicsit az óra hangulatát is, amelyben a ruhájukra felvarrták).

A Mostohaanya mamája csomagol. Szikár öregasszony, feltűnően nemes, vékony arc, nagy égő szemek. Ősz haja hátul kontyban összefogva.

Mostohaanya éppen a nővérét – alacsony, kövér, bábuszerűen kifestett arcú, kissé nevetséges asszonyt – rakja be egy fotelba: – Ide ülj le, Terkám… – de „Terkámnak” nincs maradása: nyughatatlanul izeg-mozog, beszélgetőtársat keres, merev arcán olykor könnycseppek folynak végig; először az Apával próbálkozik, ám ő láthatóan szabadulni akar tőle, mint később mindenki. A Fiút is megrohanja, aki alig tud kibontakozni az öleléséből. Időnként összecsapja a kezét: „Szörnyűség!” vagy: „Hová jutottunk!” – ilyesmiket hallani tőle.

Az Apa viszont édesanyját, a Nagyanyát iparkodik elhelyezni a rekamién. A Nagyanya hatalmas, nagyítóüveg nagyságú szemüveget visel, süket és tehetetlen. Néha elindul a helyéről, olyankor visszaültetik. Végül már csak a Nagyapának panaszkodik, hogy zúg a füle, fáj a feje, és hogy nem érti, hova viszik a fiát. Nagyapa nem válaszol neki, mint aki rég megszokta már a panaszait. Végig ott áll mellette a homályos sarokban, arca akár egy Rembrandt-festmény. Árnyékban ülő szemét le nem veszi az Apáról.

Vili bácsi, kopasz, középkorú, egyik lábára sánta ember a társaság középpontja. Egy fotelban ül, kezében szivar, és nagy fontoskodva magyaráz, a Fiú is őt hallgatja. Mindent az ő szemszögéből látunk, egy kicsit hézagosan, egy kicsit felnagyítva, egy kicsit tragikusan, egy kicsit komikusan, eleinte élénken, azután mind fáradtabban, mind szürkébben.

– Ezek abszolút hiteles információk! – fordul Vili bácsi éppen az Apához, aki szemlátomást kétkedve fogadja ezeket az információkat.

– Ugyanolyan hitelesek – mosolyog Apa –, mint a lóversenytippjeid, amelyekre egyszer százhúsz pengőt ráfizettem.

Terka szólal meg, indignáltan: – Te elfelejted, Laci, hogy mielőtt lóversenyirodát nyitott volna, Vili az Esti Kurír legfontosabb tőzsdei tudósítója volt!

– Nézzétek – veszi át Vili bácsi az irányítást: – A németek ma már maguk is felismerték reménytelen helyzetüket a frontokon. Mi, Budapest zsidósága, most egyenesen kapóra jöttünk nekik, hogy előnyöket csikarjanak ki a bőrünkön a szövetségesektől. Titkos tárgyalások folynak a semleges országokban – ennél többet nem árulhatok el, mert…

– És a lengyelországi tömegkivégzések?! – szól közbe az egyik férfirokon.

– Az más! Lengyelország az nem Magyarország! – legyint Vili bácsi fölényesen.

– És a vidéki gettók?! – folytatja a férfirokon könyörtelenül. – Az egyre súlyosabb zsidótörvények?!

– Blöff! – kiáltja Vili bácsi. – Látványos blöff, az árak felsrófolása érdekében!

– Akkor az én behívóm is csak blöff? – kérdezi az Apa gúnyosan. – Esetleg be se vonuljak holnap a munkatáborba?

– No nem… – jön zavarba Vili bácsi. – Ezt azért nem tanácsolnám. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra itthon leszel, Lacikám. Egy elképesztő arányú nemzetközi zsarolási manőver eszközei vagyunk pillanatnyilag… de a tárgyalások rövidesen meghozzák az eredményt. A tizenkettedik órában vagyunk… Bár olyan biztos lettem volna akármelyik tippemben, mint ebben, akkor most nem egy sóher lennék! – de ezt már a rekamié felé kiáltja, ahol a Mostohaanya és a mamája éppen végzett a hátizsák becsomagolásával, és az Apa most a hátára szíjazza, mintegy, hogy kipróbálja a súlyát.

Tekintélyes megjelenésű, őszes, testes, húsos arcú férfi: Lajos bácsi lép most az Apához. Lehalkított, bizalmas hangon szólítja meg, akár egy kéjgyilkos vagy egy milliomos nagybácsi. Nem halljuk, mit mond, csak látjuk, amint ünnepélyes mozdulattal hozzá hajol.

 

A jelenet alatt a Fiú hangja:

„Lajos bácsi, mostohaanyám legidősebb bátyja, valami igen fontos tisztséget tölt be a családunkban, bár egészen pontosan meghatározni nem tudnám, milyet. Mindjárt négyszemközt kívánt beszélni apámmal. Az volt a megfigyelésem, hogy apámat idegesíti ez…”

 

– Természetesen, Lajoskám, de majd később, ha itt befejeztük – mondja az Apa elhárítóan, bár udvariasan, s gyorsan ismét a csomagolásnak szenteli figyelmét.

Lajos bácsi, a Fiú szemszögéből: Közeledik. Van benne valami édeskés, valami fenyegető, s valami ellenállhatatlan.

 

A Fiú, egy kicsit ijedt hangja:

„Akkor meg váratlanul engemet vett munkába…”

 

Itt van már. Súlyos kezét a vállunkra helyezi: – Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni veled, Gyurka fiam.

A vállunknál fogva irányít bennünket, kivezet a szobából, át a néhány használaton kívüli, vedlett bútordarabbal berendezett udvari szobába.

– Apád holnap elhagy bennünket – kezdi halk, kenetes hangon. – Tudod, hogy mit jelent ez?

– Azt hiszem, tudom… – nyögi ki a Fiú.

– Hogyne tudnád, hiszen értelmes fiú vagy. Biztosan azt is tudod, hogy a gondtalan, boldog gyermekévek a te számodra most véget érnek. Apád távoztával nevelőanyád támasz nélkül marad, és bár a család rajtatok tartja majd a szemét, mégis, a jövőben a családfő felelősségét kell viselned. Érzel-e magadban erőt és felkészültséget ehhez?

A Fiú, egy kicsit ijedten, de egy kicsit meghatódva is: – Érzek…

– Helyes. Mindig is tudtam, hogy nem csalódhatom benned. Most már te is a közös zsidó sors részese vagy… tudod-e, mit jelent a zsidó sors?

– A zsidó sors? – A Fiú egy kissé zavarban van, de mintha kezdené érdekelni a beszélgetés. – Hát… például a sárga csillagot jelenti.

– Úgy van, fiam – kap Lajos bácsi a szón. – És még sok mindent. Az évezredes szakadatlan üldöztetést, amelyet azonban belenyugvással és áldozatos türelemmel kell fogadnunk.

– Miért? – hökken meg egy kissé a Fiú.

– Mert azt Isten mérte reánk, a hajdani bűneink miatt. És így a kegyelmet is csak Tőle várhatjuk.

És Lajos bácsi most az állánál fogva maga felé fordítja a fiú arcát: – Apád nagy útra készül – mondja érzelmes, egy kissé remegő hangon. – Imádkoztál érte?

– Nem – feleli a Fiú, ijedten.

Lajos bácsi most kerek, selymes fényű, kis fekete fejfedőt vesz elő a belső zsebéből, és a fejére illeszti. Várakozóan a Fiúra néz, aki egyetlen szó nélkül kimegy az előszobába. Itt leemeli a fogasról a Barcsai-címerrel díszített, magyaros diáksapkáját, és felveszi.

 

A jelenet alatt a Fiú hangja:

„Volt a hangjában valami szigorúság, s talán ez ébresztette föl bennem egy mulasztás kínos érzését apám iránt, mert hát magamtól erre bizony nem gondoltam volna…”

 

Ismét az udvari szoba.

Lajos bácsi fekete kötésű, piros szegélyű könyvecskét vesz elő a belső zsebéből, a felsőből pedig a szemüvegét. Belefog az imádság felolvasásába, a Fiú pedig utána mondja a szöveget, mindig annyit, amennyivel Lajos bácsi előtte jár. Először fürgén, majd egyre nehezebben követi. Mormolásuk lassan elhalkul, s fölötte a Fiú hangját halljuk:

„Némileg zavart, hogy egyetlen szót sem értettem abból, amit Istennek mondtunk, mivel Őhozzá héberül kell fohászkodnunk, én viszont ezt a nyelvet nem ismerem. Így aztán az egészből tulajdonképpen csak ezeknek a nedvesen vonagló, húsos ajkaknak a látványa meg egy idegen nyelv értelmetlen zöreje maradt végül meg bennem. No meg egy kép…”

 

S a Fiúval együtt látjuk, amint Lajos bácsi válla fölött, a szemközti emelet függőfolyosóján, ringatózó léptekkel Annamária halad végig, a lakásuk irányában.

 

A Fiú hangja:

„…Azt hiszem, meg is zavarodtam egy csöppet a szövegben. De hát az ima végeztével Lajos bácsi elégedettnek látszott, és olyan kifejezés volt az arcán, hogy már-már magam is úgy éreztem: csakugyan, intéztünk valamit apám ügyében…”

 

Hirtelen ismét az ebédlő. Párák, hangok, mozdulatok, cigarettafüst. Mostohaanya és a mamája megteríti az asztalt. Az Apa éppen becsukja a kék elsötétítő papírral beragasztott ablakot, a másik ablaktáblát a Fiú zárja be. Apa odaszól neki: – Jól nézd meg, hogy nem szakadt-e ki valahol az elsötétítő papír!

A Fiú lehajol; amikor fölemelkedik, a Mostohaanya áll mellette, a fejére teszi a kezét.

– Fáradt vagy? – kérdezi meleg hangon, és a Fiú szinte hálásan emeli rá a szemét:

– Nem – hazudja.

 

S hirtelen mindent az ő fáradt szemével látunk – a szoba szinte megbillen előttünk, az alakok összemosódnak, a gőzök mindent homályba borítanak.

Egyszerre mindnyájan az asztalnál ülnek, kezdődik a vacsora. Egy kéz – valószínűleg a Mostohaanya mamájáé – a Fiú tányérjára is rak valamit. Mielőtt a jelenet teljesen elmosódnék, hogyan, hogyan nem, nyílik az ajtó, és beállít Steiner és Fleischmann bácsi, a két szomszéd. A Fiú szemében e percben szinte mesebeli alakokként hatnak.

Az egyik – Steiner bácsi – testes öregúr: lábán most is a foszladozó papucs, nyitott mellénye alól elődomborodik a hasa, és a szájában ott az örökös, rossz szagú szivarcsonk. Nagy vörös arcához furcsán illik gyermekesen elválasztott frizurája.

Fleischmann bácsi egészen elvész mellette, mert ő meg apró, gondozott külsejű, s fehér haja, szürkés színű bőre, bagolyszerű szemüvege és mindig kissé aggodalmas kifejezésű arca van. Szótlanul hajlong Steiner bácsi oldalán, az ujjait tördelve, mintha mentegetőznék, szinte úgy látszik, Steiner bácsi miatt.

Steiner, harsányan, kedélyesen: – Steiner vagyok, tessenek csak ülve maradni. Senki se zavartassa magát, csak elbúcsúzni jöttünk.

Az Apa, aki betessékelte, most gyorsan bemutatja őket: – Steiner és Fleischmann urak a szomszédból. Újabban minden este elemezzük a hadi helyzetet. – A két öreghez fordul: – Holnaptól már én is a hadi helyzet részese leszek.

– Csak le a fejjel, öregfiú – mondja Steiner –, és sose veszítsük el a csüggedtségünket! – Meghatottan hátba vágja, és magához öleli Apát.

– Ne aggódj – folytatja Steiner –, a fiatalasszonyra meg Gyurkára továbbra is gondot viselünk majd.

Fleischmann bácsi buzgón bólogat.

A két öreg eltűnik.

 

A Fiúhoz – vagyis a kamerához – most már csak egy-egy arc vagy mozzanat összefüggéstelen töredéke jut el, mintegy kiválva az étkezőeszközök csörgéséből, a beszélgetés morajából, az ételek meg a vastag dohányfüst páráiból: így a Mostohaanya mamájának reszketeg, sárga, csontos feje, ahogy a tányérokról gondoskodik.

Majd Lajos bácsi tiltón maga elé meredő két tenyere: – De hiszen ez disznóhús! – méltatlankodik Lajos bácsi, megbotránkozott arccal.

– Ma csak ezt kaptam a feketepiacon! – mentegetőzik a Mostohaanya mamája.

Felötlik Terka pufók arca, mozgó állkapcsa és könnyező szeme. Majd váratlanul Vili bácsi csupasz koponyája emelkedik rózsaszínűen a lámpa fénykörébe. Töredékes szavait halljuk: – Higgyetek nekem… Hamarosan gyökeres fordulat várható… A szövetségesek minden lehetőt megtesznek értünk…

 

Azután hirtelen néma csönd az asztalnál: Lajos bácsi beszél.

– Az Örökkévaló Isten segítsen minket, hogy hamarosan ismét a családi asztalnál ülhessünk mindannyian, békében, szeretetben, egészségben!

 

A Fiú időnként az Apa arcát keresi a zűrzavarban, amely mind kifejezéstelenebbül és halványabban imbolyog a szemünk előtt. Mellette egy pillanatra a Mostohaanyát látjuk; azután a nagyanya szenilis arcát, amint óriási szemüvegével a Nagyapa felé fordul. Panaszosan mozog a szája.

A Nagyapa nem néz rá.

 

Hirtelen nagy zaj: mindenki áll, az Apától búcsúzkodnak. A Fiút is megölelik, cuppanó csókok csattannak az arcán, tehetetlenül tűri.

De felfigyel valamire: A Nagyapa egyszerre kiválik a zűrzavarból, szótlanul az Apához siet, hevesen átöleli, éles, kicsiny madárfejét egyetlen pillanatra, de egészen vadul, esztelen módon szinte, az Apa mellére tapasztja. Ezt az egyetlen jelenetet világosan látjuk, és érezzük, hogy a Nagyapa tudja: most látja utoljára a fiát. Egész, görcsbe húzott teste megvonaglik. Utána gyorsan iparkodik kifelé, a nagyanyát a könyökénél vezetve. Mindenki utat nyit nekik.

 

Hirtelen csend.

A vendégek már elmentek.

A Fiú egyedül álldogál a vacsora roncsaival borított asztalnál, tompán, fáradtan, érzéketlenül.

Az Apa siet be az előszobából – alighanem a vendégeket kísérte ki.

– Gyurka – mondja –, késő van. Holnap hajnalban már nem akarlak felébreszteni. Tudod, hogy el kell mennem… Egyszer talán visszajövök… – Elhallgat, mert egy pillanatra óhatatlanul elfogja az önsajnálat. – De addig… vigyázzatok egymásra. Tudom, hogy megbízhatom benned… Nézd… Lehet, hogy anyád megpróbálja kihasználni, hogy most nem vagyok veletek… Lehet, hogy megpróbál magához csábítani hazulról.

A Fiú érdeklődése lassan ellankad, az Apa szavait mind töredékesebben hallja.

– De te tudod, hogy hol a helyed… Gondolj arra, hogy nevelőanyád családi otthont teremtett számodra, az anyád viszont elhagyott… Ki kell tartanod mellette… mellette… mellette…

Az Apa arca mind halványabbá válik, hangja egyre távolabbról jut el a fülünkhöz.

– Írok majd neked. Te is írjál… Gyurka… Fiam…

Hirtelen a karjába kapja, és magához szorítja a Fiút, szinte ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan az ő apja szorította őt az előbb.

Lassan megmozdul a Fiú keze is: átkarolja az apja nyakát. S egyszerre csak könnyek patakzanak az arcán.

 

A Fiú hangja:

„A szorítása váratlanul és valahogy fölkészületlenül ért, a szavai után. Nem tudom, ettől eredtek-e meg a könnyeim, vagy egyszerűen a kimerültségtől, vagy pedig tán, mert mostohaanyám legelső, reggeli figyelmeztetése óta készültem rá valahogyan, hogy ebben a bizonyos pillanatban föltétlenül el kell, hogy eredjenek: de bármiért is, jó, hogy így történt, s úgy éreztem, apámnak is jólesett, hogy láthatta. Akkor aztán lefeküdni küldött. Igen fáradt is voltam már. De – gondoltam – mégis, legalább egy szép nap emlékével bocsáthattuk a munkatáborba szegényt.”

 

Az utolsó szavak alatt kívülről, objektíven látjuk, amint lassan kibontakoznak az ölelésből, az Apa mond valamit a Fiúnak, ő bólint, majd hagyja, hogy az apja kivezesse a szobából.

Azután kialszik a kép.

Az Anya lakásában. Késő harmincas évekbeli jellegzetes, modern budai kislakás. Egyszerű berendezés, csinos bútordarabok, semmi túldíszítés – az előbbi lakáshoz képest szellős, elegáns benyomást kelt.

Anya – szép, jól öltözött nő, könnyű nyári ruhában, mellén sárga csillag – és a Fiú ül a lakásban, a Fiú közelében kávéscsésze, alaposan megdézsmált süteményestál. Az Anya egy hivatalos papirost tart a kezében, amelyet láthatóan az imént kapott a fiától, s a továbbiakban majd visszaadja neki.

Anya, a papirosról olvasva: – „Köves György, kisegítő előképzős ifjú… Állandó munkahelyre nyert beosztást…”

– Ne izgulj, anya, ez semmi – nyugtatja a Fiú.

– Mi az, hogy „kisegítő előképzős ifjú”?

– Az én vagyok – magyarázza a Fiú, vigyorogva. – Tizennyolc éves koromban munkaszolgálatos leszek, addig csak kisegítő előképzős ifjú. – Látva, hogy az Anya arca egyre komorabbá válik, a Fiú vállat von: – Így hívják – teszi hozzá, megnyugtatóan.

– De miért kell dolgoznod? – kérdezi az Anya.

– Mert elmúltam tizennégy. És mert zsidó vagyok. Ez a törvény. – S most egy kartonlapot vesz elő a zsebéből, és nyújtja át az anyjának: – Idenézz!

– „Igazolás” – olvassa az Anya. – „Igazoljuk, hogy Köves György hadiüzemben… Átlépheti a csepeli vámhatárt…” – Nyugtalanul felkapja a fejét: – De nekünk tilos átlépni Budapest közigazgatási határait!

– Na látod! – mosolyog a Fiú. – De én átléphetem, mert hétfőtől ott fogok dolgozni. Valami Shell Kőolajfinomító Műveknél, amit lebombáztak, és most újjá kell építeni.

– Ez sehogy sem tetszik nekem, Gyurka.

– Nem érted? – magyarázza a Fiú. – Van egy igazolványom, amely tanúsítja, hogy… szóval, hogy nem a magam kedvéért vagyok a világon, hanem hadiszükségű hasznot hajtok a gyáriparban…

Az Anya, mind komorabban: – Ezt nem egészen értem.

A Fiú, most már egy kissé türelmetlenül: – Dehogynem érted. Több jogom van. És neked sem kell izgulnod miattam, mint eddig, mert most már van egy jó igazolványom, ami mindentől megvéd.

– Nem gondolkodtál azon, amiről a múltkor beszéltünk? – kérdezi most az Anya.

A Fiú hirtelen elkedvetlenedik, feszélyezetten válaszolja: – De gondolkodtam…

– És? Nem akarsz inkább velem élni, mint ahogy egy normális életű gyerek az édesanyjával él?

– Igen, de ti elváltatok – mondja óvatosan a Fiú.

– És? – húzza fel a szemöldökét az Anya.

– És… a bíróság apának ítélt – nyögi ki nagy nehezen a Fiú.

– A bíróság! De te hogyan ítélsz? Nem érzed úgy, hogy hozzám, az édesanyádhoz tartozol?

– De igen… – a Fiú láthatóan igen kínos helyzetben érzi magát.

– Akkor miért maradsz mégis azzal a… azzal az idegen nővel? Háború van… Egyedül vagyok… Hiányzol.

– Tudod, hogy nem én döntöttem így, hanem apa.

– De itt rólad van szó, és a saját életedről neked kell döntened! Itt az az egyetlen döntő kérdés, hogy szeretsz-e engem?

– Hogyne szeretnélek…

– Akkor miért ahhoz az idegen nőhöz ragaszkodsz, miért nem hozzám?

– De nem én ragaszkodom hozzá, hanem…

– Jó, ezt már mondtad – vág közbe az Anya, csüggedten és egy kissé már idegesen is. – Tudod, Gyurka – teszi hozzá szomorúan –, a szeretetet nem a szavak, hanem a tettek bizonyítják. És a te vonakodásod azt mutatja, hogy mégsem szeretsz engem.

– Dehogynem – próbálkozik nagy keservesen a Fiú. – Csak értsd meg: ti vitatkoztok rajtam, nem én… És nem lophatom meg apámat, éppen most, amikor a munkatáborban van…

Az Anya nem válaszol, könnyek lepik el a szemét. Nem akarja, hogy a Fiú lássa, és gyorsan az órájára néz: – Menj most, egy óra múlva érvénybe lép a kijárási tilalom…

– Rám ez most már nem vonatkozik – legyint a Fiú: – Van igazolványom.

Fleischmannék lakásában vagyunk. Nagyjából a Kövesékéhez hasonló kispolgári lakás, ugyanazon az emeleten. A lakás, a berendezés, minden egy kicsit kopottabb, öregesebb. A szobán egy nagy, bordó fotel uralkodik.

Steiner bácsi, Fleischmann bácsi, Mostohaanya, a Fiú, és egy termetes, középkorú asszony, Fleischmann néni. Mindnyájukon sárga csillag; s valami nehezen meghatározható módon mindannyian fakóbbak, elnyűttebbek, mint amikor először láttuk őket.

Steiner bácsi ugyanazt a bizonyos hivatalos levelet tartja kezében, amellyel az előbbi jelenetben találkoztunk.

– Tehát holnap kezded – mondja.

A Fiú, a Mostohaanya bólogat.

– Én az igazolványnak örülök a legjobban – jegyzi meg a Mostohaanya.

– Helyesen gondolkodik, kedveském – dicséri meg az öreg Fleischmann. Elborult, szorongó arccal: – Állandóan razziákról hallok… Eltűnnek emberek…

– Hagyja már abba ezt a károgást! – inti le őt bosszúsan Steiner, bár láthatóan ő maga is épp eléggé gondterhelt. – Ha magára hallgatnék, már rég fölakasztottam volna magam.

Fleischmann néni, egy kicsit ingerülten: – Az se jó, ha az ember a homokba dugja a fejét!

A Fiú kuncogva hallgatja őket, a Mostohaanya cinkosan ráteszi a kezét a kezére, így figyelmezteti a jó modorra.

Fleischmann, igyekezve másra terelni a szót, hogy lecsillapítsa őket: – És mit ír a mi kedves László barátunk?

– Amit lehet – borul el a Mostohaanya arca: – Hogy egészséges, a munkát jól bírja, a bánásmód emberséges. – Vállat von: – Kérdés, hogy mi van e mögött…

– Az a lényeg, hogy ír – jegyzi meg Steiner bácsi.

– Amíg rendszeresen jönnek a levelek, addig nagy baj nem lehet – bólogat Fleischmann.

– No és – fordul most Steiner bácsi a Fiú felé –, hogyan jutsz ki majd Csepelre?

– A csepeli HÉV-vel, nem? – mondja Fleischmann, inkább Steinerhez, semmint a Fiúhoz fordulva.

– Ne tréfáljon már – mondja Steiner –, félre akarja vezetni ezt a fiút? Autóbusszal kell menni.

– Most HÉV-vel vagy busszal? – kérdi a Mostohaanya.

– A HÉV-vel – mondja Fleischmann.

– Busszal – mondja Steiner. A Fiúhoz fordul: – Az autóbusznak pontosan az olajtelep kapujánál a megállója. Ha rá hallgatsz – int Fleischmann bácsi felé –, akkor még egy fél órát gyalogolhatsz.

– Isten mindent tud, de Steiner mindent jobban tud – bosszankodik az öreg Fleischmann.

A Fiú nevet.

Nyári délután. A Fiú a ház körfolyosóján a lakásuk felé tart. Munkából jön. Rövidnadrágot, rövid ujjá inget visel, az ingen sárga csillag. Kezében valamilyen táskát lóbál, amelyben az uzsonnáját, a holmijait szokta magával vinni a munkahelyre. Valahogy jobb erőben van, mint amikor utoljára láttuk, az arca napbarnított.

A Fiú benyit a szobába, ahol a Mostohaanya és Sütő úr éppen a heti elszámolással foglalatoskodik. Az asztalon számlák, papírok hevernek, sőt készpénz is, és Sütő úr éppen elteszi a pénztárcáját. Mindketten a szobába belépő Fiú felé fordulnak.

A jelenetet a Fiú szemszögéből látjuk.

Sütő úr ma elegánsabb, mint legutóbb, és valahogyan magabiztosabban is mozog:

– Á! Szervusz, kedves barátom! – üdvözli a Fiút. – Éppen rólad beszélünk. – A Fiút mustrálgatva: – Megerősödtél. Lebarnultál. Mit is csinálsz tulajdonképpen?

– Malterozok. Meg téglákat adogatok.

– Szóval kőművesmunka. No, ezt se hittük volna.

– Nem veszélyes – sietne túljutni a beszélgetésen a Fiú. – Húszan vagyunk, fiúk, és a pallér is nagyon rendes.

– Milyen pallér? – értetlenkedik Sütő úr.

– Aki az építkezést vezeti. Még fizetést is elszámol nekünk a hét végén, mint a rendes munkásoknak.

– Ez igen – bólint Sütő úr. – Akkor most te is hozzájárulsz a háztartáshoz.

– Éhes vagy? – kérdezi a Mostohaanya.

– Eléggé – mondja a Fiú.

– Akkor én nem is zavarok tovább – szól közbe Sütő. – Az elszámolásokkal ugye meglennénk, nagyságos asszonyom.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Sütő úr.

– Nagyságos asszonyom, ilyet ne is mondjon – tiltakozik Sütő űr, és kezdi összeszedni az asztalról a táskájába teendő iratokat. – Amit a főnök úrnak megígértem, azt megígértem. És tessék neki megírni, hogy mindig számíthatnak rám. – Közben terjedelmes csomagot húz elő a táskájából. Egy kicsit zavarban van: – Ja igen… Olvastam az újabb úgynevezett törvényt… Hogy korlátozzák az Önök élelmiszer-fejadagjait… Gyalázat.

Közben Sütő úr a csomagot leteszi az asztalra.

– Mi ez? – kérdezi a Mostohaanya, meghökkenten.

– Egy kis figyelmesség. Remélem, jól jön a háznál – mondja Sütő úr; láthatóan ő is zavarban van.

– De Sütő úr, én ezt nem fogadhatom el! – tiltakozik a Mostohaanya.

– Nagyságos asszonyom, nem utasíthatja vissza ezt a csekélységet. Ne sértsen meg. Ne legyen velem ennyire idegen… – Gyorsan kezet csókol, és távozik, még mielőtt az asszony tovább tiltakozhatna.

Csend.

A Fiú egyetlen szó nélkül elindul a fürdőszobába.

 

Követjük.

Kiöblíti a száját, megmossa a kezét, az arcát, a nyakát. Nedves fésűvel végigszánt a haján. A tükör előtt néhány fintort vág.

Kilép a fürdőszobából. A Mostohaanya a csomaggal foglalatoskodik, félig már kibontotta.

Mostohaanya: – Téliszalámi… – mondja. – Az ördög tudja, honnan szerezhette. Sajt… – Tétován a fürdőszobából benyitó Fiúra néz: – Nem is tudom… Szerinted jól tettem, hogy elfogadtam tőle?

A Fiú nem válaszol. Legszívesebben menne már, de úgy érzi, maradnia kell.

– Vagy vissza kellett volna utasítanom?

A Fiú hallgat. Hogy hallgatása ne tűnjön ellenségesnek, néhány bizonytalan mozdulatot tesz, mintha nem tudná, nem akarná tudni, nem tartozna rá.

– De hát nem bánthatom meg… Végeredményben csak jót akart… Nem?

A Fiú, anélkül hogy a Mostohaanya kérdésére válaszolna: – Felmegyek Annamáriáékhoz. Römizni.

– Még nem is ettél – mondja a Mostohaanya.

– Majd utána! – veti még oda a Fiú, futtában.

Nagypolgári ízléssel berendezett gyerekszoba. Zongora, babák, játékok, uzsonnamaradék.

Annamária, két hasonló korú lány, meg egy kisebb fiú, Annamária öccse. Mindenki ruháján sárga csillag.

Kártyalapok hevernek az asztalon, látszik, hogy félbeszakították a játékot. Kissé nyomott hangulat.

A Fiú Annamária öccsének kíséretében nyit be – nyilván ő engedte be a lakásba.

– Baj van? – kérdi, látva a gyászos hangulatot. – Nem römizünk? – fordul Annamáriához.

– Nem. Fáj a fejem – mondja Annamária.

– A sárga csillagtól fájdult meg neki – árulkodik az Öccse.

– Egész délután ezen lovagol – szól közbe az Első lány.

– Min? – kérdezi a Fiú.

– Azon, hogy „gyűlölik őt” – mondja a Második lány, kamasz lányok módján utánozva Annamáriát, ámbár nem rosszakaratúan, inkább a hisztériásoknak vagy az ütődötteknek szóló részvéttel.

– Hülye vagy? – támad rá Annamária. – Én nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy azt se bánom, hogy gyűlölnek, ha látnám az értelmét!

– Most már semmit sem értek – mondja a Fiú.

– Jó – mondja Annamária, szinte gonoszul. – Szóval téged nem gyűlölnek?

– Engem? – hökken meg a Fiú. – Ki gyűlölne?

– Mindenki!

– De miért? – kérdezi elképedten a Fiú.

– Ezért! – mutat a saját sárga csillagjára Annamária.

Valami gyönyörteli izgalom moraja hullámzik át most a többi gyereken, akik szinte visszafojtott lélegzettel figyelik a két főhős: Annamária meg a Fiú párviadalát.

– Ja, ezért? – a Fiú most teljesen megnyugszik. – Hát – folytatja tűnődő arccal –, lehet, hogy gyűlölnek…

– Na látod! – diadalmaskodik Annamária.

– De azt hiszem, hogy nem pontosan engem gyűlölnek – folytatja a Fiú zavartalanul. – Szóval, úgy értem, hogy nem személy szerint… hanem, hogy is mondjam… úgy általában.

– Hülye vagy? Általában gyűlölnek? – kérdezi Annamária.

A gyerekek nevetnek.

– Hogy gyűlölhetnének engem, személy szerint, ha egyszer nem is ismernek? – jön most már indulatba a Fiú is. – Nézd… Például a munkahelyen is akadnak a kőművesmesterek közt, akik gyűlölik a zsidókat. Közben velünk, fiúkkal, akik ott dolgozunk, mégis egész jól kijönnek… Még annál is jobban… majdnem úgy, mintha szeretnének.

Annamária, gúnyosan: – Csak éppen „általában” gyűlölnek. Igaz?

Nevetés.

A Fiú nem hagyja magát: – Igenis, általában. Nem téged, nem engem, hanem… – találja meg hirtelen a szót: – az eszmét. Azt az eszmét, hogy „zsidó”.

Nagy csend, mintha a Fiú szavai mégis szöget ütöttek volna a fejükbe.

– Eszmét? – kérdezi a Második lány. – Ezt hogy érted?

– Én értem – mondja Annamária. – Olyan… megfoghatatlan.

– Általános. „Zsidó” – mondja a Fiú, kétkedő arccal ízlelgetve egy szót, amelyet szemlátomást tartalmatlannak érez.

– Nem rossz – mondja Annamária, némi elismeréssel. – Merthogy én például nem is tudom, hogy pontosan mi az.

– Hogy mi mi…? – kérdi az Öccse álmélkodva.

Nevetnek.

– Az, hogy „zsidó”. Fogalmam sincs róla, hogy pontosan mi az – folytatja Annamária.

– De hát ezt mindenki tudja: egy vallás – mondja az Első lány.

– Igen, de engem az értelme érdekelne. Annyit tudok, hogy különbség… Ami elválaszt az emberektől… És érzem is, hogy fütyülök rájuk, én máshová tartozom, mint ők.

– Hát igen – gondolkodik el a Fiú –, de te úgy beszélsz, mintha ezt a különbséget te döntötted volna el, és nem abból állna, amit ott hordasz – mutat a lány mellére.

– Én ezt a különbséget nem itt hordom, hanem magamban, belül – tiltakozik Annamária. – Csak még azt nem tudom, hogy büszke legyek-e rá, vagy hogy szégyelljem-e…

– Szerintem egyiket sem kellene – mondja a Fiú.

– Hülye vagy? – csattan fel Annamária. – Akkor mi értelme, hogy ezt a rohadt csillagot viseljem?

– Jó, figyelj ide. Mondok egy példát: Koldus és királyfi. Tudod: egy koldus meg egy királyfi, akik ettől az egyetlen különbségtől eltekintve úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, kíváncsiságból elcserélik egymással a sorsukat, míg végül a koldusból igazi királyfi, a királyfiból meg igazi koldus nem lesz.

– Na és? – kérdezi Annamária gyanakodva. – Mi ebben a példa?

– Próbáld elképzelni – magyarázza neki a Fiú –, hogy, mondjuk… Egészen kicsi korodban… Még se beszélni, se emlékezni nem tudsz… Valahogy, valamiért elcserélnek, vagy véletlenül elcserélődsz egy másik család gyerekével, akinek faji tekintetben kifogástalanok az iratai. Jó, nem valószínű – inti le a tiltakozni készülő lányt –, de képzeld el. Akkor most az a másik lány érezné a különbséget, és ő viselné persze a sárga csillagot is. Te meg viszont, a rólad való adatok révén, pontosan olyannak látnád magadat, és mások is olyannak látnának, mint a többi ember. Rá se gondolnál, mit se tudnál az egész különbségről. Ilyen egyszerű ez – fejezi be diadalmasan, látva, hogy a szavai erős hatást gyakorolnak a lányra:

Annamáriának, aki mindeddig egyre nagyobb figyelemmel hallgatta a Fiú fejtegetését, most elhomályosodik a szeme. Félig nyílt szájjal a Fiúra bámul, majd hirtelen kitör belőle a sírás, fejét a karjába rejti.

Zavart csend, a Fiú megpróbálná vigasztalni. Óvatosan megérinti a haját, a vállát – rendkívül megilletődött, sőt meghatott.

– Annamária… – mondja – Most miért sírsz? Nem akartam semmi rosszat. Mit mondtam?

– Nem érted? Ha nekem semmi közöm hozzá, hogy ki vagyok, akkor az egész csak véletlen! Ha más is lehetnék, mint aki vagyok, akkor az egésznek semmi értelme! – Bőgve: – Akkor miért viselem ezt a nyavalyás sárga csillagot?! Véletlenül?

– Ne törődj vele… – A Fiú egyre meghatottabb, mindinkább erőt vesz rajta a részvét, a gyerekszerelem.

Lassan elnémul a jelenet, s csak látjuk, de nem halljuk, amint a lány tovább sír, ő pedig hiába vigasztalja.

 

A néma jelenet alatt a Fiú hangja:

„Zavarban voltam, mert hisz én voltam a hibás, de hát nem tudhattam, hogy ez a gondolat ennyire fontos lehet néki.”

 

Most megint hangos a jelenet, és a lányt halljuk:

– Semmi értelme! – kiáltja elkeseredetten. – Semmi értelme! És ezt egyszerűen nem lehet elviselni! – s zokogva újra a karjába fúrja a fejét.

 

A Fiú hangja:

„Már szinte a számon volt, hogy így szóljak: ne törődjön vele, az én szememben mit sem jelent mindez, én nem vetem meg a fajtája miatt; de mindjárt éreztem, ezt azért kissé nevetséges volna mondanom, s ezért aztán nem is mondtam. Csakhogy mégis: bántott, hogy nem mondhattam, mert abban a pillanatban valóban ezt éreztem, egészen függetlenül a saját helyzetemtől, hogy azt ne mondjam: szabadon. S nem pontosan tudom, mi okból, de most először történt velem, hogy olyasmit éreztem, ami azt hiszem, csakugyan, egy kissé a szégyenkezéshez hasonlított.”

 

A síró lánnyal, a tehetetlenkedő Fiúval, a meghökkent gyerekarcokkal lassan kialszik a kép.

Zsúfolt autóbusz belseje.

Kora reggel. Nyári hőség. Az autóbusz utasai főként munkába igyekvő tisztviselőkből, munkásokból kerülnek ki. Sok férfi, kevés nő. Megpillantjuk a Fiút a tömegben: vidáman kapaszkodik, dülöngél a kanyarokban. Kezében a már ismert táska, amelyben váltó ingét, uzsonnáját viszi. Rövidnadrágban, rövid ujjú ingben látjuk, kapaszkodó csuklóján karóra, mellén sárga csillag.

 

(A jelenet során nem árt tekintetbe venni a korabeli formákat, öltözékeket, egyenruhákat, stb., habár nem szükséges „agyonerőltetni” őket. Így az autóbusz tömpe orrú jármű, a hűtője egyik oldalát ezüst, a másikat kék lakkozás díszíti, a két szín rézsútosan illeszkedik egymáshoz. A vezető üvegajtós sofőrfülkében ül, az elülső ajtó a nyitáskor a kocsi testébe becsúszik, az eléggé szűk ajtórésből két lépcsőfok vezet le az úttestre.)

 

A Fiú hangja:

„Másnap egy kissé furcsa esetem volt. Reggel jókor keltem, s mint rendesen, elindultam a munkába. Meleg nyári nap ígérkezett, s az autóbusz ma is tömve volt utasokkal. Már elhagytuk a külváros házait, s a rövid, dísztelen hídon is áthajtottunk, ami Csepel szigetére vezet: innen egy darabon nyílt tájékon visz tovább az út, s itt történt, hogy az autóbusz nagy hirtelen lefékezett…”

 

Az autóbusz lefékez, megáll.

Érthetetlen hangok kívülről.

Most egy harsány férfihang a buszban: – Van itt valaki sárga csillaggal?

A Fiú felkapja a fejét. – Van – mondja.

S több hang közvetíti előre: „Van!”

A hang, a kocsi elejéből: – Akkor szálljon le!

A Fiú fontoskodva utat tör az emberek közt. – Bocsánat! – ismételgeti szorgalmasan: – Bocsánat! – De az ügybuzgalom mellett némi kíváncsiság is megjelenik az arcán.

Az emberek szótlanul utat nyitnak neki, némelyek a karjánál, a vállánál fogva segítik, hogy mihamarább kijusson közülük. Jóindulatú közöny.

A Fiú eléri az autóbusz elülső ajtaját, amely most nyitva áll. Odalent egy rendőrt pillant meg. A Fiúnak már a kezében az igazolványa, s most a felhágóról mutatja oda a Rendőrnek, anélkül hogy leszállna:

– Hadiüzem! – mondja, fontosságának teljes tudatában.

– Gyerünk, gyerünk, leszállni! – utasítja őt a Rendőr, határozottan, ám korántsem barátságtalanul.

A Fiú leugrik a kocsiról. Az igazolvány a kezében. Nyújtja a Rendőrnek.

Ám a Rendőr ügyet sem vet rá. Int a gépkocsivezetőnek: „Mehet!” – s az autóbusz elporzik a lapos táj fölé töltéssel megemelt országúton.

A Fiú mintha azt remélné, hogy a Rendőr most majd felé fordul, rendületlenül készenlétben tartja az igazolványt.

A Rendőr azonban az üres országút pereme felé fordul, s elkiáltja magát: – Előbújhatnak!

Egyszerre hangokkal népesül be az út: a töltés mögül, ahol eddig lapultak, nyolc-tíz fiú ugrik ki az útra, mintha csak számháborút játszanának. Kiabálás, nagy nevetés, hiszen a Fiú barátai ők, akikkel együtt dolgozik a Shell Műveknél.

Magyarázkodás: „Ti is? Miért? Mutattátok az igazolványt?” Vállvonogatás, nevetgélés.

A Rendőr, egy kissé infantilis „közeg”, derűsen figyeli őket, mint aki szintén részese az általános meglepődés-játéknak. Harmincöt-negyven körüli ember, tiszta arc, már a városhoz szokott, de még felismerhetően alföldi, kissé diftongusos tájszólással beszél.

Egyszerre elordítja magát: – Vissza a töltés mögé! Feküdj! – ugyanis az úton felbukkan a következő autóbusz.

A fiúk a töltés mögé rohannak, s elhevernek a rézsű gyepén, nevetve, egymást csendre intve. Szinte érezzük a fű friss illatát; a Fiúval párás tájképet látunk, messziről, de jól kivehetően idelátszanak az olajtartályok; gyárkémények nyúlnak az ég felé, messzebbről egy hegyes templomtorony.

Majd az országút: a Rendőr, a magasba emelt kezével, megállítja az autóbuszt, felszól a sofőrnek, várakozás, majd újabb fiúk kerülnek le az autóbuszról.

Négy fiú száll le, Rozi, Selyemfiú, Dohányos, Moskovics – utóbbi csúnya kisfiú, akkora szemüveggel, amekkorát a búcsúestén, a Nagyanyán láttunk.

Rozi, kezében az igazolvánnyal magabiztosan lép a Rendőrhöz: azonnal látni, hogy a fiúk között ő itt a vezéregyéniség. A töltés mögött suttogják is: „A Rozi. Végre itt van” – stb. A három másik fiú mögötte sorakozik fel.

A már ismert jelenet, a Rendőr tovább küldi a buszt. Hátra int, a töltés mögött lapulóknak – meglepődés, nevetés, mint az előbb.

– Mi van itt? – kérdezi Rozi. – Mutattátok az igazolványt? – Majd a Rendőrhöz fordul: – Nekünk hétre a Shell Kőolajfinomító Művekben kell lennünk!

Általános helyeslés.

A Rendőr: – Hát ma kivételesen késni fognak.

Rozi: – De miért?

A Rendőr, mosolyogva: – Mert én letartóztattam magukat. – Hirtelen izgalommal: – Gyerünk, siessenek, feküdj!

Újabb autóbusz, újabb fiúk kerülnek le. A régiek a töltés mögé bújnak. Közben:

– Mi az, hogy letartóztat? – méltatlankodik a Dohányos.

– Szerintem csak hülyéskedik – mondja a Fiú.

Moskovics, vigyorogva: – És mi van, ha elkésünk? Legalább lógunk egy kicsit.

Rozi: – Két hete járunk ki, és még egyszer sem fordult elő, hogy igazoltattak volna.

– Most legalább ezt is kipróbáljuk – jegyzi meg mosolyogva a Selyemfiú, aki a csinossága és a behízelgő modora miatt kapta becenevét.

 

Az egész társaság az út menti füves terepen áll.

A Rendőr némileg zavartan mustrálja ezt a vidám fiútársaságot: szemlátomást csöppet sem ijedtek meg tőle, s minthogy ő maga sem tesz semmit, hogy megfélemlítse őket, a helyzet, fonák módon, mindinkább valamiféle iskolai kiránduláshoz kezd hasonlítani, ahol ő, az egyetlen felnőtt felel a gyerekek biztonságáért.

– Melyikük itt a… parancsnok? – kérdi végre a Rendőr.

Nagy röhögés: „Parancsnok!”, hangzik mindenfelől. Azután, sok hang egyszerre: – A Rozi!

– Maga a Rozi? – kérdi a Rendőr. – Szóval… Kicsodák maguk tulajdonképpen?

– A Shell Kőolajfinomító Művekben dolgozunk mint kőművesek. Ez hadiüzem, és ha elkésünk…

– Jó, már mondtam, hogy ma elkésnek – mondja a Rendőr. – Mindnyájan itt vannak, vagy még hiányzik valaki?

Rozi megszámolja a fiúkat: – Ne marháskodjatok, álljatok már tisztességesen!… Húsz! – fejezi be a számlálást. – Megvagyunk! – jelenti aztán a Rendőrnek.

A Rendőr leveszi, majd felveszi a sapkáját. Izzad.

– Most mi az ördögöt kezdjek én magukkal? – mondja, alighanem a láthatatlan feletteseinek adresszálva a nem várt helyzet miatti szemrehányást.

– Ne tessék haragudni, de semmi ötletem! – szemtelenkedik Moskovics.

Nagy nevetés.

– A kis Moskovics! – mondja az egyik fiú, elismerően.

– Na, sorakozzanak fel szépen, elviszem magukat ide, a vámházba! – határozza el magát végre a Rendőr.

Elindulnak.

– Utálom a rendőröket – jegyzi meg a Dohányos, aki éppen a Fiú mellé került.

– Te mindenkit utálsz – feleli neki a Fiú, könnyedén. Egyébként mindvégig ott láttuk őt a jelenetek alatt, s hogy nem emeltük ki az alakját, ennek oka, hogy nem kiemelkedő egyéniség; jobban szeret elveszni a többiek között.

– Nem mindenkit, csak a fakabátokat. Ha nem lennél ilyen finom polgárcsemete, te is utálnád őket – oktatja a Dohányos, miközben gyűrött csomag cigarettát húz elő a zsebéből. Nagy gondosan kiválaszt egy csikket, rágyújt, majd némi habozás után a Fiút is megkínálja.

– Kösz, nem dohányzom. Te viszont folyton füstölsz.

– Olcsóbb, mint az ennivaló – von vállat a Dohányos.

 

Hevenyészett fabódéhoz érnek, nem messze az országúttól. Az ajtó fölött tábla: „Vámház”.

A Rendőr egy kulcscsomót vesz elő, bemennek. A Rendőr ügyel rá, nehogy valaki kint maradjon vagy meglépjen. Azután magukra zárja az ajtót.

Sivár helyiségben vagyunk, a berendezés néhány lócából, hosszú asztalból áll.

– Na – kezdi a Rendőr, s szemügyre veszi a társaságot, mintha valamilyen szónoklatra készülődne. – Én úgy látom, itten értelmes gyerekekkel állok szemben. Üljenek le, és viselkedjenek ugyanolyan fegyelmezetten, mint eddig.

Rozi, akit a Rendőr szavai közben néhány fiú hátba bökdös, és a fülébe suttog valamit, most előre lép: – De meddig? Mikor tetszik bennünket elengedni?

– Azt én is szeretném tudni – mondja a Rendőr, egy kissé idegesen. – Legyenek egy percig türelemmel, mindjárt jövök… – s azzal újra előveszi a kulcscsomót, kinyitja a helyiségből nyíló iroda ajtaját. A megnyíló ajtórésen keresztül afféle irodába látunk: szőnyeg, ócska íróasztal, rajta telefon.

Az ajtó becsukódik, hallani, amint a Rendőr belülről bezárja. Azután az irodából kiszűrődő hangját halljuk, szavai azonban nem érthetőek.

– Pszt, telefonál – mondja a Selyemfiú.

– Hallod, hogy mit mond? – kérdezi az egyik gyerek.

– Ha pofázol, akkor nem hallja – mondja Rozi.

Moskovics az órájára néz: – A pallér már biztosan csodálkozik.

– Mi nem tehetünk róla. Majd a rendőr igazolja – mondja a Fiú.

Kijön az irodából a Rendőr, kulcsra zárja, tanácstalan az arca.

– Hát kérem – mondja. – Meg kell várni a további parancsot. Próbálják valahogyan eltölteni az időt. Maguk művelt fiúknak látszanak; például… – gondolkodik: – tudnak seggrepacsizni?

Általános röhögés, helyeslés.

– Akkor jöjjön ide az első! – mondja a Rendőr.

Egy fiú a Rendőrhöz lép, az ölébe hajtja a fejét, a Rendőr befogja a szemét. Előlép a Bőrdíszműves, ráüt a hunyó fenekére, és gyorsan visszaugrik a többiek közé. A hunyó felnéz a Rendőrre.

– Na melyik volt az? – kérdi a Rendőr.

– Moskovics – mondja a hunyó.

A fiúk nevetnek, a Rendőr is.

 

Ebben a pillanatban dörömbölnek az ajtón. A Rendőr felugrik, ajtót nyit: az ajtóban a Pallér arca, azután valósággal beviharzik: jó külsejű, fiatalos arcú férfi, eléggé jól szabott, világosszürke öltönyben, a haja már őszbe csavarodott, s ez érdekessé, vonzóvá teszi megjelenését. A kor divatos, Clark Gable- vagy Jávor Pál-bajuszát viseli, amely már teljesen ősz.

A fiúk megszeppennek, elkomolyodnak, összekapják magukat.

– Jó reggelt, pallér úr – hangzik mindenfelől.

– Tehát igaz! – mondja a Pallér; erősen felindultnak látszik. A Rendőrhöz fordul: – A munkásaimtól hallom, hogy a vámhatárnál leszedték őket az autóbuszról. Ezek a fiúk hatósági utasításra nálam dolgoznak!

– Ezt én is tudom, láttam az igazolványukat – mondja a Rendőr.

– Akkor azonnal engedje őket szabadon! – mondja a Pallér.

– Azt hiszi, jókedvemből tartom itt őket? – mondja a Rendőr idegesen. – Ez a parancs.

– Miféle parancs? – ordítja a Pallér, torkaszakadtából.

– Ahhoz magának semmi köze – mondja a Rendőr.

– Ember – mondja a Pallér –, ezek a gyerekek rám vannak bízva! Én ezekért a gyerekekért felelősséggel tartozom! Mit mondok az édesanyjuknak, ha nem érnek haza?!

– Legyen nyugodt, haza fognak érni. Ez itten egy igazoltatási akció, és az ő irataik rendben vannak! Haza fognak menni, érti? – mondja a Rendőr, ő is rendkívül idegesen, és egy kicsit ugyancsak feldúltan.

– Maga ezért kezeskedik?!

– Én? – mondja a Rendőr. – Én parancsot hajtok végre. A parancs pedig úgy szól, hogy meg kell várni a további parancsot!

– Ki a maga felettese? Kihez forduljak?… Maga nem látja, hogy ezek gyerekek?! Rendőr létére semmi felelősségérzés nincs magában?!

– Maga ne oktasson engem felelősségre! – A Rendőr most egyszerre valódi rendőrré vedlik át: – És hordja el magát, semmi keresnivalója itt! Még egy szó, és magát is ide zárom, közéjük! Mutassa az iratait!

A Pallér dühöngve kirohan az ajtón, közben félhangon: – Mutassa az a jó kurva…

A Rendőr néhány lépést tesz utána, mintha el akarná fogni: – Nem hallja, mit mondtam?! – s a gumibotjához kap. Aztán hirtelen megnyugszik, sőt mintha szégyellné, hogy elveszítette az önuralmát. – Nahát!… – szusszantja. – Szétnéz a fiúk közt, azután: – Folytassák! – böki oda nekik, majd kimegy a helyiségből, odakintről kulcsra zárja az ajtót.

 

A gyerekek, akik élénk figyelemmel követték a Pallér meg a Rendőr párbeszédét, most egy kissé elcsöndesednek.

– A pallér! – mondja elismerően Rozi.

– Nagyon rendes – bólogat a Selyemfiú.

– Azt hitte szegény, hogy szarban vagyunk – teszi hozzá Moskovics.

– Jól megmondta neki – mondja a Dohányos. Majd a Pallért utánozva: – „Mutassa az a jó kurva anyád…”

– „Anyád”: ezt nem mondta – tiltakozik a Fiú. – Ezt már te raknád hozzá.

– Van nálam pár darab kavics: kinek van kedve „bikázni”? – kiált fel a Selyemfiú.

– Hogy is kell azt? – kérdi Moskovics.

– Pofonegyszerű – magyarázza a Selyemfiú. – Leraksz egy marékkal… – amit mond, mutatja is: – Aztán feldobsz egyet, és aki közben a földről a legtöbbet markolja…

Rozi, aki közben kikémlel az ablakon: – Odanézzetek! – szól a fiúknak.

 

Az ablakból látjuk, amint a Rendőr éppen felmászik a töltésre, kimegy az útra, feltartja a kezét, s megállít egy buszt, amelyről ezúttal néhány felnőttet szállít le.

 

Órák múltán a gyerekek mellett most már jó néhány felnőtt is üldögél a helyiségben, csupa férfi. Melegük van, zsebkendővel törölgetik az arcukat.

Egy sárga viharkabátos, hórihorgas, sovány, keserű arcú ember az ablak melletti lócán foglal helyet, és egy könyvbe temetkezik, elmélyülten.

A Szakértő, jó külsejű, valamelyest már korosabb, ezüst halántékú, kopasz fejtetős, elegánsan öltözött úr, nem ül le: többnyire a fal mellett áll, időnként az órájára pillant, máskor ezüst tárcájából egy cigarettát vesz ki. Láthatóan egyre türelmetlenebb, és roppantul biztos a dolgában.

A Balszerencsés ember: aggodalmaskodó, különös kis emberke, jellegzetes arccal, nagy hátizsákkal, „golfnadrág” nevű viseletben, óriási méretű bakancsban. Vállán átvetve úgynevezett kenyérzsákot hord, egyéb csomagja is van. Néhány körülötte üldögélő embernek, meg az éppen rá figyelő Fiúnak magyarázza:

– Nagybeteg édesanyámat akartam meglátogatni Csepelen… Három napig jártam az engedély után… Tessék, itt van – mutatja. – Ma délután két óráig érvényes. Csakhogy közben az ipar miatt be kellett mennem a hivatalba. Mire kiálltam a sort, másfél órám maradt… Most menjek, vagy ne menjek? Mentem, mert szegény anyuka vár… De ha nem kapom el a déli autóbuszt, már nem mentem volna. Öt percen múlt, hogy most itt ülök. Öt perc: néha ezen fordul meg az élet.

A gyerekek titokban nevetnek; a felnőttek meglehetősen unják őt.

A Rendőr most kilép az irodájából, kulcsra zárja maga mögött, s elindul az ajtó felé.

A Szakértő, hasonlíthatatlan eleganciával megszólítja: – Már említettem önnek, hogy ma igazgatósági ülésre vártak: szakértőként dolgozom, a repülőgépgyártás nélkülem elképzelhetetlen.

– Majd holnap folytatja. Az én parancsom úgy szól, hogy…

– Nem vitatom. De hallottam, hogy telefonált. Megengedné, hogy egy percre igénybe vegyem a készüléket?

– A készülék kizárólag szolgálati célra van fenntartva, kérem – mondja a Rendőr, és kimegy. Kívülről bezárja az ajtót.

A Szakértő bosszúsan mormolja: – Hallatlan!

A Balszerencsés ember: – Pedig hát ön mégiscsak valaki… Mit gondol, mi lesz velünk?

– Legyen nyugodt – mondja leereszkedően a Szakértő –, előbb-utóbb tisztázódnak a dolgok. Ez itt egy közrendőr – folytatja megvetően. – Valamilyen általános utasítása lehet, amit persze túlbuzgóan hajt végre.

 

A Rendőr most egy új felnőttet kísér be, testes, fókaarcú, bajuszos, úrias külsejű embert. Aranykeretes pápaszemet visel.

– Üljön le a többiek közé. Mondtam, hogy meg kell várni a további parancsot – mondja neki a Rendőr. Folytatná útját az iroda felé, de a Fókaarcú nem tágít mellőle, s elállja az útját. Fojtott hangon suttogja: – Biztos úr, egyetlen szót csak, ha szabad volna…

 

Különös viselkedése felkelti a Fiú érdeklődését, s az alábbi jelenetet az ő szemszögéből látjuk, felnagyítva, eltúlozva, egy kissé nevetséges színezetben:

A Fókaarcú habozni látszik. Bizalmatlanul körbevillantja a pápaszemét. Majd édeskés mosollyal egészen odahajol a Rendőrhöz. A Fiú nem hallja, mit dörmög, de figyelmét leköti a Fókaarcú mozdulata: mintha a belső zsebébe akarna nyúlni, de valahogy igen jelentőségteljesen – talán, gondolhatja a Fiú, egy fontos iratért. De azután mégse a zsebébe nyúl, csak valahogy a kabátja hajtókáján matat, futkos és kaparászik a keze, amolyan ötlábú pók vagy kisebb polip módján, amely mintegy a rést keresi, hogy a kabát alá iramodjon. Szándéka világos: meg akarja vesztegetni a Rendőrt. A Rendőr eleinte nem érti, de azután hirtelen szigorú, hivatalos arccal valami megsemmisítő választ adhat neki, amire a Fókaarcú csüggedten a többiek közé ül. A Rendőr besiet az irodába.

 

Később a Dohányos újabb csikket halász elő, a dobozt a Fiú felé nyújtja: – Most se kell?

A Fiú közben elővette az uzsonnáját: – Nem – mondja. Letör egy darabot a kenyeréből: – Nesze.

A Dohányos mogorván elveszi tőle a szendvicset: – Kösz… – mormolja.

 

Újabb „lapozás az időben”. Forróság, fáradtság, unalom. Az emberek elcsendesedtek. Egyszerre sűrű telefoncsengés hallatszik az irodából, s a Rendőr hangja, amint válaszol. Az emberek felfigyelnek, felélénkülnek.

A Rendőr kisiet az irodából, maga mögött bezárja az ajtót; egyszerre igen élénknek látszik: – Végre! – mondja. – Megjött a parancs. Sorakozó az országúton! – S mintegy elébe vágva a máris felmorajló kérdéseknek, feltartott karjával csendre inti az embereket: – Felettes hatóság elé indulunk, ahol mindnyájan bemutatják a papirosaikat. Egyszerű igazoltatási eljárásról van szó! Akinek rendben vannak az iratai, annak semmi oka az aggodalomra! Hármas rendben sorakozzanak fel az úton, máris indulunk!

 

Forró, nyári alkony. A menet hármas sorokban halad, először az országúton, majd át a hídon, s aztán tovább, végig a Soroksári úton. Mellettük, szemét a sorokon tartva, rendőr halad.

De átérve a hídon, egy-egy kanyarban vagy kereszteződésnél újabb, szintén több vagy kevesebb sárga csillagos emberből álló sorok csatlakoznak a menethez. S mindegyik új csoporthoz újabb rendőrök tartoznak, akik mindig egy bizonyos, mintegy munkabeli rövidséggel üdvözlik egymást, mint akik már előre számítottak ezekre a találkozásokra. Ez nyilván az előzetes telefonhívások és egyeztetések eredménye lehet.

 

Végül a Fiú egy hosszú sor közepén jár, két oldalról pedig, ritkás távközökben, rendőrök fogják közre a menetet.

A Fiúval menetelünk.

Mellette a Rendőr halad, távolságot tartva.

A rendőrökön látszik, hogy eléggé kedvetlenül végzik a dolgukat: nem nagyon noszogatják, inkább csak kísérik a menetet.

Egyre forgalmasabb utcákon járunk. A sorból a Fiú időnként kipillant a járdákon haladó sokaságra: „No, ehhez meg mit szóltok?”, kérdezi a tekintete. Általában nem szólnak semmit: egy-egy sietős, habozó, alattomosan kíváncsi tekintetet vetnek az arra haladó sárga csillagos, inkább férfiakból, de jó néhány nőből is álló menetre, s azután mennek tovább, a dolgukra. Mindezt kissé elmosódottan látjuk, a Fiú fáradt tekintetével.

A fokozódó forgalom megnehezíti a menet haladását. Egyszerre egy villamos hatol a sorok közé, s egyszerűen kettévágja a menetet.

A szétszakadó sorok közt a Fiú hirtelen egy sárga ruhadarab villanására figyel föl: a sárga viharkabátos emberre, aki a vámházban mindvégig olvasással töltötte az idejét. Egyetlen hosszú szökkenés, és már el is vész oldalt valahol, a járművek és az emberek forgatagában.

A Fiú meglepett arccal fedezi fel, hogy, mintegy a példán felbuzdulva, újabb emberek ugranak ki a sorból, és tűnnek el gyorsan.

Kíváncsian a Rendőrre pillant, aki most egy kicsit előtte, de a közelében halad.

A Rendőr elfogja a Fiú tekintetét. Félreérthetetlenül ráhunyorít, és a feje kurta biccentésével is jelzi neki: „Siess! Ugorj! Menekülj!”

A Fiú a Rendőrre mosolyog, még egy picit vállat is von, mint aki megköszöni és válaszol is a jó tanácsra: és marad.

A villamos eltűnik, a rendőrök, akik eddig hanyagul tűrték, hogy szökjön, aki tud, most megjátszott buzgalommal kiáltozni kezdenek: – Felzárkózni! Felzárkózni!

 

A menet eleje egyszerre élesen jobbra kanyarodik és befordul egy csendőrlaktanya szélesre táruló kapuján. Elöl kakastollas kalapok, szuronyos puskák tűnnek fel. A laktanya kapujához érve, a rendőrök lemaradoznak a sorok mellől. Csendőrök lépnek a helyükbe, és az eddigi halk szavú kíséret most durva ordítozássá változik.

– Gyerünk, gyerünk! Mozgás! Befelé! Hármas sorok! – üvöltöznek a csendőrök. Itt-ott egy-egy rúgásra emelt csizma is felbukkan – látja a Fiú meghökkenten.

A csendőrök hihetetlen gyorsasággal a kaszárnya épületei közt megnyíló tágas, kaviccsal felhintett gyakorlótérre terelik az embereket. A sorokat egyetlen, tömör embernégyzetté formálják. Azután: – Csend! Kuss! – ordítozzák.

Néma csend. Az emberek mozdulatlanul várakoznak.

Az embernégyzet kellős közepéből a Fiú egy csendőrtisztet pillant meg: a szemközti kaszárnyaépület felől egyenesen hozzánk közeledik. Roppant elegáns figura, csendőrkalap, antantszíj, fényes, magas lovaglócsizma, kezében lovaglópálca, amellyel a csizmaszárát ütögeti. Közelebb érve, a Fiú azt is kiveszi, hogy szinte filmszínészhez hasonlatosan szép ember, napsütött arc, bajusz, férfias vonások.

Egy csendőrőrmester rohan elé, jelentést tesz.

Egy másik a felsorakoztatott embereknek vezényel: – Vigyázz!

A csendőr főhadnagy némán, élvezettel néz végig a sárga csillagos tömegen. Azután elüvölti magát:

– Zsidók! Holnap megtartjuk a vizsgálatot az ügyetekben! Ne reméljétek, hogy elrejthetitek a síbolt pénzt, a feketepiaci árut! – S a csendőrökhöz fordul: – Most pedig tereljétek az egész zsidó bandát oda, ahová valók: a lóistállóba!

Áttekinthetetlen torlódás, üvöltés kezdődik, a legénység a lóistálló felé tereli az embereket.

 

A fenti jelenet alatt a Fiú hangja:

„Azt se tudtam, merre is forduljak hamarjában, s csak arra emlékszem, hogy mindeközben nevethetnékem volt kissé: egyrészt a csodálkozástól meg a zavartól, attól az érzéstől, mintha valami esztelen színjátéknak csöppentem volna váratlanul a közepébe, melyben nem egész pontosan ismerem a szerepemet; másrészt meg egy futó gondolattól is, ami éppen hogy átsuhant a képzeletemen: s ez mostohaanyám arca volt, amikor ráeszmél majd, hogy ma este már bizony hiába számít rám a vacsorával.”

Lassan kialszik a kép.

Másnap: nyári délelőtt. Falakkal körülvett, tágas kaszárnyaudvar. A tegnapi „emberszállítmány” a „vizsgálatra” várakozik. Néhányan már túl vannak rajta; mások most kerülnek sorra. Az embereket csendőrök fogják közre.

A szemközti épület ajtaján kitámolyog egy férfi. Nem látni pontosan, mi történt vele. Ugyanakkor az ajtóban egy csendőr jelenik meg: – A következőt! – ordítja.

A Fiú kiválik az emberek közül, belép az ajtón.

 

Szoba a kaszárnyában. Vizsgálat. A szoba mélyén lévő íróasztal mögött a tegnap látott főhadnagy. Most nyárias gyakorló egyenruhát visel, elfoglaltan turkál az asztalon felhalmozott iratok, pénztárcák, értékek, egyéb személyes tárgyak közt. A szobában több csendőr, a főhadnagy mellett termetes altiszt áll, föltűrt ujjú ingben, kezében henger alakú, alul-felül egy-egy fogóval ellátott verőeszköz – pontosan olyan, amilyet a háziasszonyok sodrófa néven ismernek.

Egy csendőr, nem a legdurvábban, az íróasztal elé lódítja a Fiút. A gyereken semmi nyoma a félelemnek.

– Hát te meg mit csináltál? – emeli rá a tekintetét egy idő múltán a főhadnagy. – Vannak irataid?

A Fiú bizakodó arccal előveszi és átnyújtja az igazolványt. A Főhadnagy átveszi, s anélkül hogy belenézne, az íróasztalra, a többi papiros közé hajítja.

A Fiú mondana valamit, az egyik csendőr azonban rászól: – Kiüríteni a zsebeidet! Mindent kirakni az asztalra!

A Fiú szorgalmasan kirakja a zsebei tartalmát.

– Az órát is! – szól rá a csendőr.

A Fiú lecsatolja az óráját.

– Tovább!

– A bicskám… – mondja a Fiú.

– Ki vele! – mondja a csendőr.

A Fiú az asztalra teszi a bicskáját, a buszbérletét, még egy-két apróságot. A csendőr gyors, avatott kézzel a hónaljától a rövid nadrágja száráig végigtapogatja. A gyerek derűs arccal tűri: élete első motozása.

A főhadnagy felnéz az íróasztala mögül:

– Végeztünk, lódulj!

 

A Fiú arca, most először, komoly kifejezést ölt: – Az igazolványomat nem tetszett megnézni! – mondja.

– Micsodát? – tekint fel még egyszer a Főhadnagy.

– Az igazolványomat – ismétli a gyerek.

A Főhadnagy nem felel, valamit ír.

A Fiú az asztal előtt ácsorog.

A Főhadnagy mellett álló altiszt most meglengeti kezében a sodrófát. Fiatal ember, a szája mellett kétoldalt lelógó bajuszt visel. Vigyorog.

A Fiú elfogja a tekintetét. Megérti: nincs tovább. És ez valami felszabadult érzést idézhetett fel benne váratlanul, mert visszavigyorog az altisztre, mint aki érti az itt beszélt nyelvet; sarkon fordul, és egyetlen szó nélkül kifelé indul.

A lóistálló. A sötét helyiséget csupán az ablakokon beszüremkedő holdfény világítja meg. Ülve alszanak az emberek. A Fiú álomba merült arcát látjuk; hátát a mögötte ülő térdének veti, az ő térdének az előtte ülő támaszkodik neki.

Légoltalmi szirénák tűrhetetlen vijjogása.

Valahol nyílik az ajtó, valahol üvöltözés, az emberek megmozdulnak.

A Fiú felriad.

 

Most a kaszárnya egy falakkal körülvett, zárt és szűk udvarán vagyunk. Nem tudjuk, hogyan kerültünk ide. Teliholdas éjszaka. Az égbolton bombázógépek dübörögnek. A Fiú az embertömeg közepén szorong. Az embereket a lóistállóból hajtották ide. A sárga csillagos tömeg dugig megtölti a szűk kaszárnyaudvart. Köztük a vámházból ismerős arcok, meg a gyerekek, a Shellből.

A falak tetején az emberekre irányított golyószórók, mögöttük többnyire részeg csendőrök, akik a fal külső oldalához támasztott, s így láthatatlan bakon állnak.

A csendőrök, felváltva: – Büdös zsidók, láttuk a gyertyafényt, amivel a lóistállóból jelt adtatok az angol repülőgépeknek!… Ha akár csak egyetlen bomba esik a környékre, itt, a helyszínen mindnyájatokat felkoncolunk!

Egy hullarészeg csendőr: – Szétlövünk! Mindnyájatokat!

S érezni, hogy nem tréfálnak.

Lassan erősödő repülőgép-dübörgés.

Néma csend, fojtott várakozás.

Felülről látjuk a magasba forduló arcokat. A repülőgép-dübörgés tűrhetetlenné fokozódik. A távolból pukkanások, a magasban a légvédelmi lövedékek fehér pamacsai a pici ezüstgépek körül. Sztaniollemezkék szállingóznak, amelyeket a repülőgépek a légvédelem rádióösszeköttetésének megzavarására hajítanak le.

A Fiú arcát látjuk: fél.

Mellette a Dohányos.

A kis udvarba beszorított emberek izzadó arcáról szinte anyagszerűen sugárzik a félelem.

Lassan elhal a dübörgés. A repülőgépek továbbhúznak. A golyószórókra rálapuló csendőrök lassan felemelkednek.

De most újabb hullám közeledik. Lassan tűrhetetlenné fokozódó dübörgés. A távolból bombák robbanása. A csendőrök a fegyverükre lapulnak.

Szorongás, félelem. Az emberekből tompa nyögés szakad fel.

A Fiúnak az eget kémlelő arca a holdfényben. Eleinte a rettegés visszfénye tükröződik rajta. Ahogy azonban a feszültség fokozódik körülötte, az ő arca egyszerre megenyhül, majd szelíd nyugalom ömlik el rajta, amely szinte derűs mosolyra fordul.

 

Eközben a Fiú hangja:

„Pottyan, vagy nem pottyan – ez volt a kérdés. Csupán a tét csekélységét kellett felismernem ahhoz, hogy bizonyos módon én is élvezni tudjam a játékot. Talán kezdtem megérteni a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok.”

Marhavagon belseje. Hatvan ember utazik Németországba. A fölső ablakok tüskés dróthuzallal behálózva. A vagonajtó kívülről lelakatolva. A vagon egyik sarkában vekni kenyerek, konzervek, oszlopokba rendezve. A másik sarokban vödör, az úgynevezett „kübli”, valamilyen deszkával lefödve.

A vagonban férfiak, nők, gyerekek, vegyesen. A fiúk, a Shellből: mind együtt vannak, a vagon elülső részében kuporognak, az egyik fölső ablak alatt. Az emberek mellén a sárga csillag még mindig megvan.

Nappal. Meleg van. A vonat döcög. Egymást váltogatva, de valaki mindig áll valamelyik ablakban.

(Ha úgy tetszik, itt be lehet vágni a nevezetes dokumentumképet, amely a dróthálóval bevont ablak mögül kikandikáló két másik mellett a szemüveges, szinte vak férfiarcot ábrázolja.)

 

A Fiú hangja:

„A vonatban legjobban a víz hiányzott…”

 

– Három-négy napig kibírja az ember – magyarázza egy férfi a többieknek. – Még a meleget is tekintetbe véve.

– Csak enni nem szabad – mondja egy másik.

– Főleg húst meg fűszereset nem – jegyzi meg egy nő.

– És ha az ember éhes? – kotyog közbe Moskovics.

– Lehet választani: vagy éhség, vagy szomjúság mondja a második férfi.

– Minden attól függ, meddig tart az út – bölcselkedik egy idősebb ember.

 

A Fiú hangja:

„Csakugyan, erre magam is kíváncsi voltam. A téglagyárban nem tudatták. Mindössze annyit tettek közzé, hogy akinek van rá kedve, munkára jelentkezhet, mégpedig Németországba. A gondolatot, éppúgy, mint a többi fiú és még sokan mások is a téglagyárban, én is mindjárt megnyerőnek találtam. Különben is – mondták egy bizonyos „Zsidótanács” nevezetű testületnek a karszalagjukról is felismerhető emberei…”

 

Gettónak átalakított téglagyár a városon kívül. A hevenyészetten köré emelt falakon egy-egy géppuskafészek, csendőrkalap, itt-ott rendőrök is. Kosz, bűz, rengeteg ember: nők, férfiak, gyerekek. Takarók, hátizsákok, bőröndök, batyuk, tarka összevisszaság. Az emberek a fedett téglaszárítókban laknak, de a szabad ég alatt is.

Csoport vesz körül egy sárga csillagos embert, aki a Zsidótanács karszalagját viseli. A csoportban ott a Fiú is, meg még néhány gyerek.

A karszalagos ember kezében lista, amelyre a jelentkezők nevét írja fel.

–…így vagy úgy – csatlakozik a Fiú befejezetlenül hagyott mondatához –, szépszerrel vagy kényszerrel, de előbb-utóbb amúgy is mindenkit Németországba telepítenek a téglagyárból. És az önként jelentkezők most még hatvanával utazhatnak egy kocsiban! A későbbiek már nyolcvanan lesznek, vagy még annál is többen. Kevés a szerelvény…

 

Más csoport, másik karszalagos ember, ő is listával a kezében:

– Tehetetlenek vagyunk! Máris fogytán az élelem, járványok ütik fel a fejüket, a csendőrök egyre türelmetlenebbek… És a helyzet rosszabbodásával kell számolni. Jelentkezzen, aki feliratkozik az útra!

 

Újabb csoport, újabb listás-karszalagos ember:

– Hogy pontosan hová, azt én se tudom. Valahová Németországba. Dolgozni fognak, ez biztos. Többet mi sem tudunk. Elsősorban fiatalok, jó erőben lévő magányos férfiak és asszonyok jelentkezzenek! – Hangokra, kérdésekre válaszolva: – Persze… A családok együtt maradnak. Hogyne, a csomagjaikat is, mindent! A holnapi szerelvénynek mindenképpen össze kell állnia, és akkor már jobb, ha mi intézzük, egymás közt, mintha a csendőrök lökdösik be magukat a vagonokba!

 

A fiúk egy csoportja a Zsidótanács embereit hallgató, vagy maguk közt tanácskozó, erre-arra hullámzó tömeg közepette.

– Menjünk? – kérdi Rozi.

– Ezeknél a rohadt csendőröknél minden csak jobb lehet – legyint a Dohányos.

 

A Fiú elmélázó arca a vagonban. Futó pillantást vet a nem messze ülő Dohányosra, mintegy a fenti szavaira emlékezve.

 

A Fiú hangja:

„A németekről is sok különféle nézet jutott el mindjárt a fülemhez. Így számosan vallották, mégpedig főként a már tapasztalatokkal is rendelkező idősebbek közül, hogy bármi legyen is a zsidókról való felfogásuk, alapjaiban – amint ezt egyébiránt mindenki tudja – a németek tiszta, becsületes, rend-, pontosság- és dologszerető emberek, akik másoknál is megbecsülik, ha ugyanezekkel a jellemvonásokkal találkoznak; nagyjában-egészében valóban, az én tudomásomnak is körülbelül ez felel meg róluk…”

 

A téglagyár. A fiúk csoportja. Tanácskoznak.

–…emellett én a gimnáziumban németül is tanultam – mondja a többieknek a Fiú, mintegy befejezve a fent megkezdett mondatot.

A Balszerencsés ember bukkan fel közöttük. Az arcán még daganatok, meg zúzódások tarka foltjai – alaposan helybenhagyták a csendőrségen. – Jövök magukhoz, fiatalokhoz egy kicsit felvidulni – mondja. – Szintén jelentkeznek az útra? – érdeklődik aggodalmas arccal.

A fiúk egy-két pillanatig egymás válaszára várnak. Végül Rozi szólal meg: – Még nem tudjuk.

– Én sem tudom. Mit csináljak? Gondolják, hogy jobb lesz? Mit tanácsolnak?

– Előbb tessék meggyógyulni – tanácsolja a Selyemfiú, egy kissé álnokul. – Még mindig lila a szeme alja.

– Rám fogták, hogy üzérkedek… – borul el a Balszerencsés ember arca. – Hiába magyaráztam, hogy csak nagybeteg édesanyámnak viszek gyógyszert meg élelmet… Á, mindegy! – legyint. – Öt percen fordult meg minden… Ha akkor az autóbusz…

A fiúk nevetnek.

 

Most hangosodó vitára figyelnek fel:

– Mégis, a német kultúrnép, ezt senki sem vitathatja! – erősködik egy csoportosulás közepén egy férfi.

– Igen, a lengyelországi táborok, az maga a kultúra… – szól közbe egy másik.

– Ne terjesszen itt rémhíreket – csap le rá a Zsidótanács egyik embere. – Maga ugyanannyit tud erről, mint én, vagyis semmit. Kérem a jelentkezőket!

Valaki odaszól a mellette állóhoz: – Jópofa: „rémhíreket”! Én eddig a németekről kizárólag rémhíreket hallottam, és mind igaz volt…

– Szóval maga nem jelentkezik? – kérdi tőle a Balszerencsés ember. Rendkívül izgatott: – Szabad megtudnom pontosan is, hogy miért nem? Mi az a rémhír, amiről Ön tud?

 

Ebben a pillanatban egy másik vámházbeli figura bukkan fel: a Szakértő. Bár a ruhája gyűrött, a nyakkendője eltűnt, és az arca borostás, így is őrzi még a régebbi tekintélyes fellépés nyomait. Kisebb társaság kíséri, élénken beszélgetnek, vitatnak valamit.

– Legyen szíves felvenni a listára – lép most a Szakértő a Zsidótanács emberéhez.

A Balszerencsés ember izgalomba jön. – Hallják? – szól oda a gyerekeknek. – Ő is jelentkezik… Pedig ő… nem tudom, kicsoda, de nem akárki…

– Egy német tiszttel beszélt az előbb – meséli izgatottan az egyik férfi. – Ott elöl, a parancsnokságnál. A két szememmel láttam…

– Egy valódi német tiszttel. Egyszerűen leszólította – mondja egy másik.

– Nem szívbajos – mondja az első.

– Elébe álltam – magyarázza a Szakértő az őt közben körülvevő embereknek. – Beszélni akartam valaki illetékes személlyel is végre.

– És szóba állt magával? – álmélkodik valaki.

– Most miért kérdezi, hiszen maga is látta! – inti le az első férfi.

– Pszt! Csend! – szólnak rájuk többen is.

– Főmérnök vagyok – folytatja a Szakértő. – És perfekt német. Ismertettem vele, hogyan tették itt erkölcsileg és ténylegesen is lehetetlenné a munkámat, mégpedig minden ok és jogalap nélkül, még a jelenleg fennálló rendelkezéseken belül is. Nem előnyökért vagy kiváltságért folyamodom, de értek valamihez, és dolgozni szeretnék…

– És? És? – faggatják az emberek. – Mit mondott?

– Nézzék: semmiféle nagyszabású ígéretet nem tett. Csak éppen azt mondta, hogy Németországnak pontosan az ilyen szakemberekre van most szüksége.

Egy kissé csalódott moraj: – Á, szóval csak ennyit… Semmi pontosabbat?

– És mi a garancia? – hallatszik több oldalról is.

– Garancia? – néz végig a kétkedőkön a Szakértő. – A garancia a különbség egy magas rangú német tiszt tárgyilagos szavai, meg e között a csürhe között, amely még a saját érdekeit sem képes felfogni. No meg az emberismeretem – mosolyog magabiztosan, miközben még beletekint a Zsidótanács emberének listájába, hogy helyesen írták-e a nevét.

 

Ismét a vagonban. Az emberek elcsendesedtek. Sokan szundikálnak, előre bukott fejjel. A Fiú elmélázik.

 

A téglagyár. Ragyogó nyári délelőtt. Nagy csoport ember veszi körül a Rabbit, egy középkorú, erőteljes testalkatú embert, akinek arcát vékony, de nagy ívben meghajló orr, fényes, párás tekintetű szempár, szép, őszes szálú bajusz meg evvel egybenőtt rövid, kerek formájú szakáll teszi igen jellegzetessé.

A Rabbi prédikál:

– Ne éljetek perben az Úrral, mert ez az élet magasztos értelmének tagadásához vezet; márpedig ezzel a tagadással a szívünkben nem élhetünk. Talán könnyű az ilyen szív, de csak mert üres, akár a sivatag pusztasága; annál nehezebb, ám a vigasz egyedüli útja a csapásokban is meglátni az Örökkévaló végtelen bölcsességét. Higgyünk az Ő végső irgalmának eljövetelében, és ez a hit legyen a mi támaszunk és erőnk kiapadhatatlan forrása a megpróbáltatások ezen órájában. Mert remény nélkül elveszettek vagytok, márpedig reményt egyedül a hitből meríthettek. Meglátjátok – s a Rabbi arcán, a hangján szinte valami megszállottság vesz erőt –, meglátjátok, eljő az Ő győzelmének perce, és egyek lesznek a töredelemben, és a porból kiáltanak majd Hozzá, akik az Ő hatalmáról elfeledkeztek…

 

A Rabbi hangja lassan elhalkul, ahogyan, egy csoport tagjaként, távolodunk tőle. A kis társaságban a Fiú, néhány pajtása, meg a Balszerencsés ember.

– Hát igen, szépen beszél. Reménykedni, soha fel nem adni a reményt… – elmélkedik a Balszerencsés ember. – Csak éppen azt nem mondta meg, hogy most végül jelentkezzem-e az útra, vagy ne…

A tevékeny, sürgő-forgó sokadalomban most egy házaspárhoz érnek: kicsi, finom vonású, törékeny alkatú feleség meg sovány, szemüveges, hellyel-közzel foghíjas, örökkön lótó-futó, mindig verítékes homlokú férj, az örök munkaszolgálatos típusa. A földön kuporogva nagy sietséggel csomagol, s a feleség buzgó segítségével éppen a kisebb darabokat szíjazza össze, s csakis ezzel látszik törődni, semmi mással.

A Balszerencsés ember most megtorpan mögöttük; úgy látszik, ismeri őket, mert barátságosan köszön (anélkül, hogy a házaspár megfordulna), majd aggodalmas arccal megjegyzi: – Tehát önök is az utazás mellett döntöttek…

S a csomagoló férfi csak egyetlen pillanatra tekint hátra és föl rá a szemüvege mögül, hunyorogva, izzadtan, s mindössze ezzel a kérdéssel válaszol neki: – Hát menni kell, nem?

 

De ebben a pillanatban felüvölt a légvédelmi sziréna, s egyetlen másodperc alatt szétoszlik a tömeg.

„Légiriadó!” – hangzik mindenfelől.

– Gyertek, tudok egy jó helyet! – int a társainak a Selyemfiú.

A fiúk szaladnak a búvóhelyet kereső, a téglaszárítók alatt tolongó emberek közt; végül egy földhányáshoz érnek, a kerítés közelében, teljesen nyílt terepen, amelyre fölkapaszkodnak. Köztük a Fiú.

 

A Fiú tekintetével látjuk a Budapest fölött, a távolban lezajló bombatámadást.

Ez a bombatámadás ragyogó délidőben történik, s a filmnek talán az egyetlen jelenetsora, amely esztétikai értelemben gyönyörűnek mondható. Csillogó karácsonyfadíszként hullik odafentről a sztaniollapocskák özöne; hirtelen fehér pamacsokkal telik meg az égbolt; s mint valami kéken feszülő képernyőre, rárajzolódnak a fehér körök, amelyeket az úgynevezett „vezérgépek” húznak a kijelölt célpontok fölé. A távolból nem akar felhagyni a sziréna vijjogása.

 

(1944-es Naplójában Márai Sándor e szavakkal örökíti meg ezt a július 3-án lezajlott nappali légitámadást: „Az ég valóban olyan most, mint egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, melyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben… Aki bemegy most Pestre, mintha égő házba rohanna be…”)

 

A fiúk némán, szinte megrendülten figyelik az égi jelenséget.

Ebben a pillanatban sűrű, fekete füstgomoly emelkedik fel a látóhatár peremén.

– Megérdemlik… – suttogja a Dohányos, inkább magában, alig hallhatóan.

– Csepel ég… – mondja Rozi.

– Az olajtartályok… – teszi hozzá a Bőrdíszműves.

– Jelentkezzünk – mondja a Selyemfiú. – Itt kő kövön nem marad…

– Menjünk! – helyesel Rozi.

– Hát nincs bennetek semmi hazaszeretet? – gúnyolódik Moskovics.

A fiúk nevetnek.

– Mi becsületesek voltunk. És ők le se köpték az igazolványunkat – mondja a Fiú.

Sötét.

A vagonban.

A vonat áll. Sötét van. Csak a szögesdróttal behálózott felső ablakrésen szüremlik be némi fény. Ugyanebből az ablakból az elsötétített lámpák kékes derengésében a gőzmozdonyokat vízzel kiszolgáló „itató” vasrúdját és csövének végét látjuk, hangosan, bántóan hangosan csöpög belőle a víz. Föltehetően nagyobb pályaudvaron vesztegel a vonat.

Moskovics hangja, halkan és sóvárogva: – Víz…

– Reggel óta nem ittam – mondja egy női hang.

Egy férfihang: – Én mondtam, hogy be kell osztani…

Egy másik férfi hangja: – Hogyan lehet beosztani egy vödör vizet hatvan embernek?

A hangokon érződik a szomjúság, szárazon, rekedtesen csikorognak.

A felső ablakrés hirtelen elsötétül, majd egy zseblámpa éles fénye világít végig az izzadt arcokon.

A felső ablakrésből most megint beszűrődik a külső fény: egy tollas csendőrkalap fekete árnyképét látjuk.

 

A Csendőr, ordítva: – Emberek! A magyar határhoz érkeztetek!

Csendes mormogás a kocsiban.

– Utoljára hallotok magyar beszédet – folytatja a Csendőr –, és úgy szólok hozzátok, mint ember az emberhez. Ha valakinél még pénz, értéktárgy vagy bármi egyéb volna, adjátok most át nekem! Ez az utolsó alkalmatok. Ahova ti mentek, ott már nem lesz szükségetek értékekre. És ha még valamit eldugtatok, a németek úgyis elveszik tőletek.

A vonatban mormogás.

– Halljátok, amit mondok? A németek úgyis kifosztanak benneteket! Akkor már miért ne inkább magyar kézbe jusson? – S rövid szünet után, negédes hangon: – Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben!

– A kurva anyját! – halljuk a Dohányos fojtott hangját.

Suttogás, pusmogás a vonatban. Kiemelkedik egy rekedtes férfi- meg egy mély női hang. – Vizet, vizet kellene szerezni tőle, vizet… – suttogják a vagonban egymás közt. És mintha valakit biztatnának: – Beszélj vele, beszélj vele…

Csend. A Csendőr várakozik.

Egy férfihang a vagonból: – Rendben van. Ha ad érte vizet cserébe.

– Vizet? Ez ugyan hatóságilag tilos. De lopok maguknak innen a kútról…

– Mennyit?

– Az attól függ, mit adnak.

– Öt vödör vízre van szükségünk. Minimálisan. Kap érte…

Suttogások.

A férfi folytatja: – Majd meglátja, hogy mit kap, de nem bánja meg.

– Hadd lássam! – mondja a Csendőr.

– Előbb a vizet szeretnénk látni.

– Azt akarják, hogy itt fáradozzak maguknak, és esetleg még nem is éri meg? Legalább mutatóba adjanak valamit!

– Adjon be az ajtón mutatóba két vödör vizet!

Éles fütty a pályaudvarról.

A Csendőr hátrafordul, majd újra visszafordul: – Adják vagy nem adják?

Csend.

– Büdös zsidók! – dühöng a Csendőr. – Még a legszentebb kérdésből is üzletet csinálnátok! A németeknek viszitek ki az utolsó filléreteket is! Akkor csak dögöljetek szomjan!

A vagonban.

Kora hajnal. A vonat zötykölődve halad. Az alig kivehető derengésben a négynapi utazástól megviselt embereket látunk. Felötlik Moskovics csúnya, izzadt, szemüveges arca. A Dohányos egy dohánytörekből összekapart csikkre gyújt rá, a féltőn takargatott gyufa villanása megvilágítja szikkadt, éles arcát.

Egy fáradt, női hang suttogva, kiszáradt torokkal: – Te, nekem nem megy ki a fejemből, amit az a csendőr négy napja mondott.

Fáradt férfihang: – Mit mondott?

– Hát, azt – mondja a nő –, hogy ahova mi megyünk, ott már nem lesz szükségünk semmire. – Hát hova megyünk?

– Nem is megyünk. Már a negyedik napja csak tolatunk, vagy nyílt pályán veszteglünk – mondja a férfi fáradtan.

Egy másik férfi a vagon túlsó feléből valakinek mondja: – Waldsee-ba megyünk.

Az asszony meghallja.

– Waldsee? Mi az?

– Egy munkatábor, Németországban.

– Munkatábor? A csendőr nem így beszélt.

– Persze, hogy nem, mert zsarolni akart – szól közbe az a férfi, aki alkudozott a csendőrrel.

– Nem mondanám, ha nem tudnám – mondja a másik férfi. – A téglagyárban megsúgták nekem.

Egy harmadik férfi hangja: – Érdekes, egy máramarosszigeti rokonom már írt is egy Waldsee nevű munkatáborból. A saját szememmel láttam. Azt írta, hogy szerencsésen megérkeztek és dolgoznak.

 

Egy fiatal lány, aki a Selyemfiú ölében fekszik, és akinek a Selyemfiú átkarolja a vállát: – Waldsee… Erdő, tó… Víz… Létezik még ilyen?

Ábrándosan a Selyemfiúra néz, aki tőle telhetően rámosolyog.

 

A vonat nyikorogva fékez, lassan megáll.

Egy-egy ember vontatottan, fájó gerinccel feláll, az ablakhoz kapaszkodik, majd leül. Sötét van. Valaki mindenesetre megkérdezi: – Lát valamit?

– Semmit, sötét van – mondja a kérdezett.

A fiúk is fel-felállnak, majd hamar visszaülnek.

Most a Fiú kapaszkodik fel az ablakréshez. Éppen virradni kezd. Széles mező, szürke ködök, majd váratlanul, akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezik a vonat mögül valahonnan: felkelt a nap.

 

Egy épület, valami isten háta mögötti állomásépület körvonalai is kibontakoznak a kezdődő fénnyel, itt mindjárt, egy kicsit előrébb, az ablaktól balra. Eléggé magas, keskeny, szürke épület, csukott kis ablakokkal, az errefelé szokásos meredek tetővel. A Fiú felfigyel rá. Az épület a szemünk előtt szilárdul valóságos körvonalakká a ködös derengésben, majd változik át szürkéből lilává, s felcsillannak egyúttal az ablakok is, amint az első sugarak épp ráesnek.

Hangok a vagonból: – Látni valamit?… Hol vagyunk?

– Állomásépület. Azt hiszem – mondja a Fiú.

– Helységnevet nem látsz rajta? – kérdezi egy erős hang.

 

A Fiúval együtt pillantjuk meg az épület felénk eső oldalfalát. A szürke falat már halvány rózsaszínre festi a kelő nap. A fal felső részén most gót betűs feliratot pillant meg a Fiú:

„Auschwitz-Birkenau”.

– De látok – mondja. És szótagolva kibetűzi: – A-usch-witz-Bir-ke-nau…

– Tudja valaki, hogy hol van ez a… Micsoda? – szól oda valaki bentről a Fiúnak.

– Auschwitz-Birkenau – ismétli meg a Fiú, és unottan leereszkedik az ablaktól.

Egy férfi azonnal elfoglalja a helyét.

– Úgy van, Auschwitz-Birkenau – mondja. Elfordul az ablaktól, és nagyot nyögve leül. – Még sose hallottam ezt a helységnevet.

Egy másik hang: – Pedig maga földrajztanár!

– Akkor se. Tudtam követni az utat Szlovákián keresztül, ugye, északkelet felé tartottunk, szerintem most már Lengyelországban vagyunk. Csakhogy itt a németek minden helységet átkeresztelnek.

– Az okosok… – mondja a Dohányos, a földrajztanárra célozva. – Már négy napja találgatnak…

A fiúk lassan ébredeznek.

– Jaj, a gerincem… – nyögi Moskovics, leveszi a szemüvegét, és törölgetni kezdi.

Minden homályossá válik: de nem Moskovics párás szemüvegétől, hanem a Fiú álmos tekintetétől. Lassan a mellére ejti a fejét.

 

Hirtelen ismét tisztán látunk: a Fiú felébredt. Világos van. A vonat halad. A vagonban bizonyos izgalom tapasztalható.

– Gyárak, vagy mi az ördög – mondja, aki éppen az ablaknál áll (de nem gyerek). – Nagy füstök – folytatja.

A vonat halad, most egy boltív árnyéka suhan át fölöttük.

Nagy izgalom a kocsiban, az ablakrés előtt tolonganak.

Valaki jelenti: – Katonák… Házak…

A vonat fékez.

Még mindig az előbbi ember: – Megérkeztünk! – és visszaugrik az ablaktól a kocsiba.

A vonat hirtelen csikorogva megáll.

Mozgolódás, izgalom. Összeszedik a csomagjaikat. Néhányan a ruházatukat igazgatják. Egy szép fiatalasszony a haját fésüli, rúzst tesz fel, apró kézitükörben próbálja a saját vonásait kivenni.

Erős, közelítő koppanásokat hallani. Szerszámok matatnak az ajtón.

Egyszerre hihetetlen lárma, mintegy szervezett, de kivehetetlen és ijesztő ordítozás.

Széttárul a vagon tolható vasajtaja. Hasogató, szinte elviselhetetlen fény vág a szemünkbe, és a vakulásig elkápráztat.

Majd egyszerre kívülről látjuk, amint a Fiú a tömegben az ajtóhoz verekszi magát, a magas lépcsőről leugrik, beleveti magát a ragyogásba, s elvész az alakja.

Második rész

Birkenau. Fülledt hőség; párás, fáradt napsütés.

A rámpa.

Folyik a szelekció. Egy hármas sorokba rendeződött, kizárólag férfiakból álló tömegre összpontosítunk, amely lépésenként csosszan előre. A végtelen, lapos tájat inkább csak sejtjük, mint látjuk. Sejtelemszerűen be-bevillannak a rámpa szélén húzódó szögesdrótkerítések, a hajlított betonoszlopok, rajtuk a porcelán szigetelők. A menetet csíkos rabruhás foglyok fogják közre és adnak utasításokat szakadatlanul, valamilyen érthetetlen nyelven. Mögöttük fegyveres SS-katonák: egyáltalán nem barátságtalanok, de mindenen rajta tartják a szemüket.

A tömegben a fiúk.

A sorban a Fiú mellett Moskovics, mögötte Rozi.

A harsányan intézkedő foglyok egyike szorosan Rozi mellé kerül. Rabruháján lefelé fordított sárga háromszög, benne P betű. Hihetetlen gyakorlottsággal fordítja körbe a szemét, nincs-e SS-katona a közelben. A szája sarkából suttogja Rozinak:

– Zescájn. Verstajszt? Zescájn!

– Már tudjuk – válaszolja Rozi a rabnak, aki azonban már nincs ott. – Most a Fiúnak suttogja előre:

– Vigyázzatok: tizenhat évesek vagyunk… Te is, Moskovics!

Rozi meglöki a Fiú karját, hogy szóljon Moskovics-nak. Ez meg is történik.

– Libasorba! Libasorba! – hallatszik mindenfelől.

 

Ahogy előbbre jut, a menet felgyorsul. A Fiú szemével látjuk: a sok mozgó alak zűrzavarában ott elöl kibontakozik egy szilárd pont, egy elegáns német tiszti sapka, egy hol jobbra, hol balra lendülő kar. Most megpillantunk két csoportot, a tiszti sapka mögött, jobbra és balra. A (Fiúnak) jobb oldali csoport a népesebb, s idősebb emberekből, gyerekekből tevődik össze; a másik, a bal oldali kisebb csoportban inkább fiatalabbak találhatóak. Mindez azonban alig egy villanás, éppen hogy észrevesszük.

Mert: – Inget levenni! Inget levenni! – hangzik máris az újabb utasítás.

 

Közeledhettünk a tiszti sapkához, mert hirtelen majdnem teljesen megnyílik a perspektíva. A Fiú közben leveszi az ingét. Most, nem messze előtte egy ismerős tarkó, egy kivehető profil: a Szakértő. Látjuk a kart: jobbra, az alkalmatlanok felé mutat. Látjuk a Szakértő megviselt, borostás arcán megjelenő elegáns mosolyt, amint bizalmasan a tiszti sapka felé hajolna. Látjuk, amint a feje, a válla egyetlen lendülettel ellódul a tiszti sapka elől, mintha egy kéz elrántotta volna – bár erre csak következtethetünk, mert látni semmit sem láttunk.

S bármilyen hihetetlen, már itt vagyunk, a tiszt előtt. Csupán Moskovics áll még előttünk. A tiszt karja már messziről lendül: balra (a Fiú számára: jobbra).

– Áber zekcén – próbálja kétségbeesetten magyarázni Moskovics. – Árbeit…

Ugyanazzal a rándulással tűnik el, mint az imént a Szakértő. De ezúttal mintha látnánk is a rabruhás karokat, a kőkemény kezeket.

Sok időnk nincs rá, hogy nézelődjünk: váratlanul máris a tiszt előtt állunk.

A tiszt: elegáns, harmincnyolc-negyven körüli, rokonszenves, szórakozottnak látszó – de valójában fáradt – arc, világos szem, a kezén vékony bőrkesztyű. Kifogástalan SS-orvosi egyenruha, a német tisztek magasba törő, ívelt tányérsapkájával. A tányérsapkán halálfej, rajta két csont keresztben.

Fordul a kép: a Fiút látjuk, maszatosan, megviselten, izgatottan, telve bizalommal, mosolyogva, a mellét kidüllesztve.

A tiszt az arcára illeszti kesztyűs ujjait, orvos módján lehúzza az alsó szempillák alatti bőrt, közben egy kissé fakó, de nagyon érthető hangon megkérdezi: – Wieviel Jahre alt bist du?

A Fiú, vigyorogva, szinte tökéletes kiejtéssel: – Sechzehn.

S az orvos a karjával mutatja a jó irányt, de a kezét egy pillanatig még a Fiú arcán felejtve, tolja is őt a helyes irányba.

 

A Fiú a munkára kijelöltek (az ő számára bal oldali) csoportja felé siet, ahol máris ott egy csomó ismerős fiúarc, melyek a vámház óta követnek bennünket. Nevetve várják, a Fiú diadalmasan nevet.

S ahogy egymás után érkeznek, egyre nagyobb örömmel kiabálják a neveket:

– Köves! A Rozi! A Dohányos! A Selyemfiú!

Mind itt vannak: győztek. Mint a hirtelen kiszabadult fiatal csikók, örülnek egymásnak, nevetnek, fel-felugranak a levegőbe, ujjonganak.

Sötét.

Birkenau. Karanténtábor.

Világosodik. A jellegzetes birkenaui fabarakk, ahonnan reggel négykor kihajtják a benne lakó rabokat. Sivár udvar.

Hátukat a fabarakk falának vetve, szorosan egymáshoz simulva, egymást melengetve kuporognak a fiúk, szemközt a még alacsonyan álló nappal. Fáznak. Ez a hideg, hajnali napsütés mindent fehérnek mutat. Fehér alattuk a salak. Ha a jelenet során feltűnne a végtelen lapály, a szögesdrótkerítés, a betonpillérek, a távolba vesző aszfaltutak: az is mind nagyon fehér. Az emelkedő nap a barakk falát is kifehéríti, amelynek a fiúk a hátukat vetik.

Csíkos fegyencruhát viselnek. Kopaszok. Fejükön lehetetlen, túl nagy vagy túl kicsi fegyencsapka. Facipő. A mellükön lefelé fordított, üres sárga háromszög látható, fegyencszámot még nem kaptak. Arcuk már a háromnapos éhezéstől is megnyúlt, ámbár még távol állnak a jellegzetes láger-arctól, amely még a gyereket is aggastyánnak mutatja, s amelyen már rég kihunyt minden kifejezés.

A hosszadalmas, csöndekkel meg-megszakított jelenetet lehetőleg végig egyetlen kameraállásból látjuk.

A fiúk saját gondolataikba veszve elmélkednek. Tekintetük ritkán fordul egymás felé. A szöveg, amit elmondanak, inkább monológ, semmint párbeszéd.

 

A Selyemfiú szórakozottan kavicsokat szed fel, és bikázik velük.

Hosszú csönd után a Dohányos, aki valamit, talán egy fadarabot rágcsál, megszólal:

– Én nem vagyok meglepve. Már otthon is voltak gázkamrák.

Selyemfiú apatikusan szól rá: – Ne beszélj már hülyeségeket.

– Nem hülyeség – mondja a Dohányos. – Benne volt a pakliban. Csak azt nem tudtam, hogy gázkamrák. De mindig éreztem. Tudtam, hogy a végső igazságot eltitkolják. Gázkamrák! – Kis szünetet tart. – A polgári gyerekszobában persze ti habos kávét ittatok. Én már akkor tudtam, milyenek a csendőrök. Mindent tudtam. Itt mindnyájan meg fogunk dögleni.

 

Selyemfiú mintegy a Dohányos szavait fölvéve, magában tűnődik, a bikázást közben nem hagyja abba: – Nem fogunk. Ez Auschwitz. Vernichtungslager. Megsemmisítő tábor. De azt mondták, hogy minket továbbvisznek. Arbeitslagerba. Munkatáborba. Az más. Ott az élet könnyű, az élelmezést össze sem lehet hasonlítani. Azt mondják, Buchenwaldba megyünk. Már a neve is jól hangzik: Buchenwald. Bükkerdő. Világos, hogy a Vernichtungslagerban nem adnak kaját. Miért adnának, ha úgyis… De a munkatáborban más a cél… Ott kell, hogy adjanak, ha azt akarják, hogy dolgozzunk. Ez világos.

Hosszú csönd.

– Szegény Moskovics… – szólal meg Rozi. – Lehet, hogy csúnya volt… Kicsi… Szemüveges… Zsidó… Én szerettem… És most… csak azért, mert csúnya… csak azért, mert szemüveges… csak azért, mert zsidó… Én még most sem hiszem el. Látom, de nem hiszem el. Az nem lehet. Ha ez igaz, akkor azelőtt semmi se volt igaz. Akkor minek vette apám a születésnapomra a Märklin-építőszekrényt? Miért gyújtottunk gyertyát a vacsorához? Minek ragaszkodott anya az ezüst terítékhez? Minek taníttattak hegedülni? Minek tanultunk latint? Matematikát?! Mindvégig csak Auschwitzról kellett volna tanulnunk. Szépen elmagyarázták volna: „Édes fiam, ha nagy leszel, elvisznek Auschwitzba, ott bedugnak egy gázkamrába… – Könnyek folynak végig az arcán: – Elégetnek szépen…”

Hosszú csönd.

– Közben – mondja a Fiú – hallom, végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi körül őket, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget meg virágok közt fekszik… – Elhallgat, elgondolkodik. – Kitalálták – folytatja aztán. – Mint ahogy kitalálták az igazolványt, vagy például itt, amikor megérkeztünk, az átöltözést. Hogy kötözzem össze a cipőmet… meg hogy jegyezzem meg a ruhafogasom számát…

A Selyemfiú, nem a Fiúnak válaszolva, hanem csak úgy, mintegy a levegőbe: – Én még most is tudom: száztizennégyes fogas…

A Fiú, folytatva a monológját: – Kitalálták. – Gondolkodik. – Összeültek, és kitalálták. Komoly, felnőtt emberek. Amilyeneket a filmhíradókban látni: urak, tekintélyes öltözékben, szivarral, rendjelekkel. Parancsnokok. Igen: egyikük kigondolja a gázt… Egy másik mindjárt a zuhanyokat… ahonnan nem víz folyik… Egy harmadik a szappant, egy negyedik megint a virágokat teszi hozzá. Némelyik ötletet esetleg huzamosabban is vitathattak, másoknak viszont mindjárt megörültek, és a székükről felugorva egymás tenyerébe csaptak. – Elgondolkodik. – Mint amikor meg akarunk tréfálni valakit. Persze, ez nem tréfa… Ez a szag… Azt mondják, a széljárástól függ… Ők mégis tréfának látták… Miért? – Gondolkodik. – Az eszme – mondja aztán. – Igen, ilyen egy eszme… Egy nagy eszme… A parancsnokok elképzelik, s azután a katonák megcsinálják…

Gyors áttűnés.

A buchenwaldi koncentrációs tábor vasútállomása. Nappal. Erdős tájék. Az auschwitzi kopárság után itt meleg színek. Nyári napsütés.

Futólépésben egy SS-osztag érkezik az állomásra, egyetlen pillanat alatt felsorakoznak a rámpán. Közben egy altiszt kurta információja a katonáknak:

– Judentransport aus Auschwitz-Birkenau!

 

Marhavagonokból álló szerelvény tűnik fel, fékez, befut az állomásra, majd megáll.

Néma csönd, senki sem áll az ablakokban, egyetlen szót sem hallani a vagonokból.

Az SS-katonák néhány másodpercig hangtalanul, mozdulatlanul várakoznak.

Most az altiszt halkan, röviden kiadja nekik a parancsot:

– Ausladen, los!

Ebben a pillanatban minden megváltozik. A történések szinte követhetetlenek. A katonák ordítva, egyszerre ugranak a vagonokhoz, egyszerre rántják fel az ajtókat, a vagonokból villámgyorsan tódulnak ki a fegyencruhás foglyok. Arctalan arcok, a fegyencek egyformák, senki ismerőst nem látunk. Az általános ordítozásból a következő parancsszavakat lehet kivenni:

– Alle ’raus! Fünfe Reihen! Los! (Ez utóbbit sokszor.) Bewegt euch!

Elképesztő gyorsasággal alakul ki az ötös sorokból álló menetoszlop. És már vonul is, mintha zsinóron húznák, a menet, amelyhez a peron végén, mindig ugyanazzal a félfordulattal, kétfelől egy-egy katona csatlakozik oda, minden ötödik ötös sorhoz kettő. Körülbelül kétméternyi távolságot tartanak az oszloptól: tekintetüket egyetlen pillanatra le nem véve róla, de most már némán vezetik a menetet, csupán a lépteikkel szabva irányt és ütemet. Brutalitás csak ritkán esik, főként előzőleg, a felsorakoztatásnál: egy-egy rúgás, egy-egy lódítás a puskatussal.

 

(Nem titkolt célunk minden közvetlen célzás nélkül a hanyag rendőri kíséretre emlékeztetni, amelynek a vámházból a csendőrlaktanyáig vezető úton voltunk a tanúi. Hangsúlyozzuk: semmilyen eszközt fel nem használunk a néző emlékezetének megmozdítására: rábízzuk, hogy eszébe jut-e az összehasonlítás, vagy nem. Ettől függetlenül is éreznünk kell itt a félelmetes és lenyűgöző „profizmust”, a hatalmat.)

 

A Fiút nem látjuk. Lehetőleg más ismerős arcot sem látunk.

A menet a buchenwaldi vasútállomásról a táborkapuhoz vezető „nevezetes” úton halad. Kifogástalan, eléggé széles, kanyargós országút. A felfelé vezető meredek mind lankásabbá válik. Az út mentén, de beljebb, a fák között villák, ahol a parancsnokság tisztjei laknak (ezt természetesen nem kell tudnunk, elég, ha látjuk a feltűnően takaros villákat). Balra az országúttól hirtelen kicsi, de gondozott állatkert bukkan fel, nagyvadak gyanánt három-négy barnamedve szolgál, amelyek, a léptek s az emberi hangok hallatán, tüstént kéregető tartást vesznek fel. Itt kettéágazik az út, s ahol a két út kis tisztást fog közre, kezdetleges kivitelezésű, fehér, mészkőszerű anyagból való szobrot látunk. A szobor előre hajló, kopasz férfialakot ábrázol, a figura négyszögletes kődarabot tart az ölében, s a lába, az előre görnyedő alakja futólépést imitál. A szoboralak „ruházatán” hosszanti csíkozást lehet halványan kivenni, semmi kétség: súlyos kőkoloncot cipelő fegyencet ábrázol. Az egész út, az egész táj eléggé abszurd; mindazonáltal nem ezt, sokkal inkább a kegyetlen, megfélemlítetten tökéletes menetelést emeljük ki.

 

Valahol, talán már a vasútállomáson, vagy azt közvetlenül elhagyva, megszólal a Fiú hangja:

„Buchenwald hegy-völgyes vidéken, egy magaslat gerincén fekszik. Levegője tiszta, a szemet körös-körül erdőségek, az alanti völgyekben falusi házak piros cseréptetői gyönyörködtetik. A fürdő balra terül el. Utána beírják a neved egy nagy könyvbe, és sárga színű háromszöget, továbbá egy széles tépést, csíkot kapsz, vászonból. A háromszög közepén, jeléül annak, hogy végre is magyar vagy, nagy U betűt, a csíkon meg nyomtatott számjegyet olvashatsz, az enyémen például 64921-est. Ajánlatos lesz a kiejtését mielőbb világosan és jól tagoltan németül is megtanulnom, tanácsolták, így: – Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig –, mivel most már ez a válaszom, ha netalán a kilétemet kérdik. Buchenwaldban is van krematórium, természetesen, de ez itt nem a tábor célja, nem a lényege, a lelke, az értelme – csupán olyanokat égetnek el benne, akik már a táborban múlnak ki, a tábori élet rendes körülményei közt, hogy így mondjam. A tábor, értesülök, hét év óta működik, akadnak itt azonban még régebbi táborokból valók is: akkor értettem meg az elnéző színezetű mosolyt némelyik jól öltözött méltóság arcán, akiken tíz-húszezres, sőt négy- meg háromjegyű számot is láttam. Buchenwaldban megesik, hogy már reggelire forró rántottlevesfélével lepik meg az embert; itt tanultam meg továbbá, hogy a kenyér adagja rendesen harmad, de olykor fél is lehet – nem pedig rendesen ötöd és olykor negyed, mint Auschwitzban.”

 

Most egyszerre felbukkan előttünk a buchenwaldi tábor híd alakú parancsnoki épülete, alatta a kovácsoltvas kapuval, azon a felirat: „Jedem das seine” („Mindenkinek a magáét”).

A kapu szélesre tárul, odabent kétfelől SS-katonák, akik üvöltve számolják a köztük bekanyarodó menetet. Mögöttük a négyszögforma, felbetonozott, hatalmas „Appellplatz”, gyülekezőhely, ahol néhány szokatlanul jól öltözött rabot látunk, baszk sapkában, civil kabátban és rabnadrágban (vagy fordítva: rabkabátban és civil nadrágban). Mindegyik karszalagot visel, „Capo” vagy „Lagerschutz” felirattal.

Az SS-katonák ordítva számoljál az embereket, az alábbi tájszólásban:

– Fünfe, Zehne, Fufzehn, Zwanzig!

Most megpillantjuk a Fiút a menetben. Már idebent van, túljutott a kapun. Szorgalmasan tartja a lépést. Nem mozog a szája, csak a hangját halljuk:

„Egészében, elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem.”

A kép kialszik.

Óriási, gyűlésre vagy „színielőadásra” használt barakk belseje a buchenwaldi „Nagytáborban”. A helyiség hosszú lócákkal, meg elöl egy pódiummal van berendezve. A pódium erősen megvilágítva. A helyiség tömve a Kistábor névtelen zsidó fogolytömegéből való új rabokkal, akik arra várnak, hogy hamarosan bevagonírozzák, és Buchenwald valamelyik melléktáborába indítsák őket.

Tömeg ember szorong, ül és áll a helyiségben. Közöttük legföljebb emlékeztetőül látunk egy-két ismerős arcot: a fiúk, a Fiú sehol. Mindnyájan nyomorúságos raböltözéküket viselik, lábukon facipő, mellükön a hegyével lefelé fordított sárga háromszög, benne nyomtatott U betű, alatta pedig az ötjegyű rabszámuk. A fejüket nyújtogatják, megpróbálják kivenni, hogy mi történik elöl.

A pódiumon és környékén néhány Buchenwaldban „honos”, prominens fogoly foglalatoskodik, néhányuk kezében lista, listák, vélhetően egyeztetnek valamit. Megjelenésük, öltözékük jelentősen eltér az odalenti tömegétől. Jó civil ruhában vannak, bár a mellükön piros háromszög; fogolyszámuk három vagy négyjegyű. A nadrágjuk oldalán vörös olajfestékkel húzott függőleges csík éktelenkedik, a jobb nadrágszáron szintén fogolyszám virít, míg a zakók hátán négyszögletes, csíkos fegyencruha anyagból való folt díszeleg. Hajuk van, nagy, fekete vagy kék baszksapkát viselnek – s még ebben a torz öltözékben is szinte elegánsan hatnak. Egyikén-másikán vörös vagy fekete karszalag, „Capo”, vagy „Lagerschutz” felirattal.

Este van, mindenki izzad.

 

– Spricht hier jemand deutsch? – néz körül az egyik Capo.

Egy középkorú, kopaszkás fegyenc jelentkezik a sárga háromszögesek közül, aki véletlenül épp a közelben tartózkodik. A Capo, eléggé barátságosan, mond neki valamit. A kopaszkás a pódium közepére lép, felemeli a kezét, mint akinek hivatalos közlendője van. A terem elcsöndesedik.

A kopaszkás:

– Figyelem! – kezdi a Kopaszkás. – A Herr Capo azt kérdezi, nincs-e köztünk előadóművész vagy kultúrcsoport, vagy valami hasonló, akik elszórakoztatnák az embereket, amíg ők összeállítják a transzportot!

A teremben élénk mozgolódás. Hangok: – A kisvárdaiak! Kollmannék! A színtársulat!

A tömegből kiválik két fiú meg egy idősebb ember: a három Kollmann, apa és két fia. A két fiú szőke, kék szemű típus, rendkívül hasonlítanak egymásra: valószínűleg anyai örökség, mert az idős Kollmann másféle arc. Mosolyogva biztatja a fiait, akik körül most összegyűlik a színtársulat: még öt-hat fiatalember. Élénk tanácskozásba kezdenek, egyikük felfedez valami függönyféle rongy mögött egy zongorát, és boldogan jelenti: – Zongora!

Majd szempillantás alatt összeáll a pódiumon a színtársulat. Láthatóan nagy előadói gyakorlattal, s mint hamarosan kiderül majd, jól begyakorolt repertoárral rendelkeznek. Röviden megtanácskozzák, hogy mit játsszanak, majd vidám operettkórus-csoportot alkotnak a színpadon, és, a „közönség” nagy gyönyörűségére, énekelni kezdik a „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány” című, akkoriban igen divatos slágert.

A szólót a fiatalabbik Kollmann gyerek énekli, aki, némelyik kamasz módján, a mutáció előtt még megőrizte magas szoprán hangját. A többiek zümmögő kórust alkotnak körülötte, némajátékot űznek, stb.

Most lassan megpillantjuk a Fiút. Fegyencöltözékben ül a tömegben, a 64921-es rabszámot viseli, és leplezetlen gyönyörrel merül bele a szám sugallta olcsó melankóliába.

Lassan az egész termen úrrá lesz a könnyes nosztalgia. Úgy látszik, egészen megfeledkeztek róla, hol vannak.

Ebben a pillanatban hirtelen kitárulnak az ajtók, egy osztag „Lagerschutz” karszalagos fogoly ront be a terembe, bottal a kezükben, ordítozva: – Alle ’raus! Appell! Aufmarschieren! – és minden belefullad a káoszba, a tehetetlenségbe, a botladozó igyekvésbe.

Sötét.

A Fiú hangja:

„Mondhatom, hogy nincs kimerítőbb dolog azoknál a nyűgös fáradalmaknál, melyeken mindannyiszor keresztül kell esnünk, úgy látszik, valahányszor csak egy új koncentrációs táborba megérkezünk – Auschwitz meg Buchenwald után legalábbis Zeitzban is ezt tapasztaltam.”

 

A kamera megindul, hogy bemutassa a zeitzi koncentrációs tábort.

Poros lapály az országút mentén. A tájból kihasított négyszögletes terület, amelyet szögesdrót, a négy sarkában négy, fényszórókkal is ellátott őrtorony határol. A kerítés mögött, követve annak vonalát, nyolc, amolyan cirkuszi ponyva méretű sátor áll, elölnézetben nyitott négyszöget alkotva.

Hat sátor előtt a frontja felől igen hosszú, a mélyében tízesével tagolt sorokban állnak a fegyencek: a Buchenwaldból érkezett, s körülbelül 1500 emberhól álló szállítmány, amely most a „Blokkokba” (így nevezik a lakósátrakat) való elhelyezését várja. A sátrakat négy-öt méteres távolság választja el egymástól. Ezek közül hat lakósátor. Jobb kéz felől számozva: Block: I, II, III; a IV. és az V. a hátulsó sort képezi, a VI. pedig balról csatlakozik hozzá: a mellette lévő s a kapu felé húzódó további két sátor közül az egyik a konyha, a másik az úgynevezett „Revier”, azaz kórház.

A tábor be- illetve kijárata – vashálós, kétszárnyú fakapu – közvetlenül az országútra nyílik. Kissé beljebb s a kapu felől jobbra, ferde sorokban, néhány hosszú bádogvályú, fölöttük, középen, kilyuggatott bádogcső húzódik, a mosdás engedélyezett időpontjában az apró lyukakon keresztül spriccel lusta sugárban a rossz ízű víz. A hátulsó sátorvonal meg az – elölnézetben – bal oldali sátrak töréspontján a sátrak között a szokásosnál jóval nagyobb hézag: a latrinát rejti ott egy alacsony földhányás, amely fölött egy rudat látunk, erre ülhet, akinek éppen ülni valója akad. Elöl a mosdók mellett porolószerű állványzat, vassín lóg róla, ezt szokták megütni, ha a tábor lakóinak figyelmét fel akarják hívni valamire; ezenkívül még akasztófának is használatos.

Dél körül járhat. Az árnyéktalan, kopár terepet kegyetlenül veri a nap.

 

A Fiú hangja:

„Egyébként mindjárt láttam, hogy ez alkalommal csak afféle kicsiny, szegényes, félreeső, mondhatni vidéki koncentrációs táborba érkeztem. Fürdőt, krematóriumot – úgy látszik, csak fontosabb koncentrációs táborok tartozékait – itt hiába kerestem volna. A hosszas számlálás, rendezkedés, hajsza meg taszigálódás arra volt csak való, hogy valamennyi sátornak, »blokknak«, amint mondták, kijelöljék, és odaállítsák az eljövendő lakóit.”

 

A Fiú szavai alatt valóban „Capo” meg „Vorarbeiter” felirattal ellátott, fekete karszalagos, „jobban öltözött” prominens foglyok rohangásznak üvöltözve a sorok között, hol elölről, hol oldalról számolva össze az embereket, miközben néhány sort átrendeznek, ide-oda lökdösve, taszigálva őket. Fel-felbukkan köztük egy feltűnő külsejű, tetőtől talpig, vagyis a baszksapkájától, a zekéjétől, a lovaglónadrágjától a hosszú szárú lovaglócsizmájáig tiszta feketébe öltözött, fekete bajuszos, fekete hajú, cigányos képű férfi; karszalagján két nagybetű: LÄ; az egyik felső zsebéből időnként ezüstláncon fityegő ezüstsípot húz elő, amelybe bele-belefúj, figyelmet követelve. Zöld, hegyével lefelé fordított háromszöget visel, benne nyomtatott Z betű.

 

A Fiú hangja:

„Már igen soká, a zsibbadásig álltunk ott, a mind kellemetlenebbé váló nap szakadatlan terhe alatt. A fiúk után is hiába próbáltam kutatni a szememmel: köröttem csupa idegen ember.”

 

A Fiút az V. blokk előtti sor mélyén pillantjuk meg. Közvetlenül mellette, jobbról, inkább alacsony, vállas, huszonnégy év körüli fiatalember áll, kissé ferde metszésű, élénk fényű cipőgomb-szeme alatt mulatságosan apró, szinte csont nélkülinek tetsző orr. A két szemfoga közt valamennyi felső foga hiányzik. Fegyencsapkáját hetykén félrevágva viseli. A Fiú másik oldalán szikár, hórihorgas, fekete borostás férfi, előre-hátra hajlong, valamit mormol, s ügyet sem vet a külvilágra.

Amikor észrevesszük őket, a vállas fiatalember unott arccal éppen jól irányzott köpéseket helyez el az előtte álló fegyenc facipője mögé; a Fiú leplezetlen csodálattal figyeli a pontos találatokat. A másik – bal – oldalán mormoló és hajladozó férfira is vet egy-egy, ám inkább értetlenül idegenkedő pillantást.

– Hát te meg honnan jössz? – kérdezi hirtelen a vállas fiatalember, a sokat tapasztalt férfiak módján, akik igen jól meg tudnak figyelni valakit, szinte anélkül, hogy ránéznének az illetőre.

– Pestről – feleli a Fiú, tartózkodóan; de persze örül, hogy valaki megszólítja.

– Pesti srác vagy? – vidul fel a fiatalember. – Megvan még a Körút? Jár még a hatos villamos? – kérdezi, és választ sem hagyva: – Hát a Nefelejcs utca?

– Arra már rég jártam – hangzik a Fiú válasza.

– Én is. Már négy éve. Pedig ott lakom. De fogom én még a pesti flasztert taposni! – teszi hozzá a fiatalember, szinte fogadkozva.

– Aha – vélekedik a Fiú, egy kicsit unottan.

– És hogy keveredtél ide?

– Leszedtek az autóbuszról.

– Mi az, hogy „leszedtek”? – értetlenkedik a fiatalember.

– Hát leszedtek – magyarázza a Fiú. – Rendőr.

– Rendőr? – álmélkodik a köpködős. – És aztán egyenesen idehoztak?

– Persze. Azt se tudja, mi van otthon?

– Először is tegezhetsz. – A kezét nyújtva: – Citrom Bandi vagyok. Másodszor meg: mondtam már, hogy négy évig Ukrajnában voltam munkaszolgálaton.

– Nem mondtad – jegyzi meg a Fiú.

– Hát akkor most mondom. Nem kevés.

– És mit csináltál ott? – érdeklődik a Fiú.

– Aknát szedtem, mint a többi biboldó.

A Fiú nevet. – És azt hogy kell? – kérdi aztán.

– Ha lesz sok időnk, megtanítalak. Egy ásó kell hozzá, meg egy szál drót. No meg szerencse. De abból sok.

– És… – kezdene egy mondatot a Fiú, de már nincs ideje rá…:

 

Honnan, honnan nem, de egyetlen szempillantás alatt ott-terem a fekete lovaglóruhás fogoly. Valamit ordít. Még a keze villanását is alig látjuk, a Fiú máris lent ül a földön, meglepett és dühös arccal.

– A rohadt anyádat… – mondja önkéntelenül.

– Was sagst du? – üvölti fenyegetően a lovaglóruhás. – Was hat er gesagt? – fordul a körülötte állókhoz, fenyegetően, hisztérikusan.

Váratlan segítség érkezik a mögöttük lévő sorból:

– Es tat ihm sehr weh, hat er gesagt – mondja a legidősebb Kollmann, az apa, nagy tisztelettel, kifogástalan „vigyázzállásban”.

– Was? Du Scheisskerl, du… – indul fenyegetően az idősebb Kollmann felé a fekete ember; ebben a pillanatban azonban észreveszi a két szép Kollmann fiút. Valahogy elakad a szava. Azután a még mindig a földön ülő Fiút veszi jobban is szemügyre, valahogyan mindinkább elködösödő, mind lágyabbá váló tekintettel. Majd hirtelen mintegy kiszakítja magát az igézet alól, és üvöltve továbbrohan:

– Wird es hier keine Ruhe geben, Schweinehunde, werde ich euch zeigen… – ordítja.

 

– Fájt? – súgja félrehúzott szájjal Citrom Bandi a lassan feltápászkodó Fiúnak.

– Csöppet sem! – mondja kihívó módon jó hangosan a Fiú.

– Akkor töröld meg az orrod – mondja neki Citrom Bandi. – Hajtsd hátra a fejedet… – teszi hozzá, mert a Fiú orrából vér szivárog.

– Mért nem vannak most se csend? Ránk hozzák a baj… – mordul rájuk a Fiú bal szomszédja, jellegzetes, éneklő hangsúllyal törve a magyart.

– Ne válaszolj neki – súgja a Fiúnak Citrom Bandi.

– Ki ez? – kérdi a Fiú.

– Senki. Finn – mondja Citrom Bandi.

– De magyarul beszél – csodálkozik a Fiú.

– Persze. Fin Minkács – mondja Citrom Bandi. – Ortodox. – Körülnéz, majd óvatosan hátraszól az idősebb Kollmann-nak: – Köszönjük. Mi nem tudunk németül.

– Én tudok – mondja a Fiú. – Állat – teszi hozzá, a fekete emberre célozva, s még mindig az orrát törölgetve.

– Homokos a szivar, nem vitás – jegyzi meg Citrom Bandi, egy kicsit hátra, Kollmannék felé is.

– Mi az, hogy homokos? – törölgeti még mindig az orrát a Fiú.

– Na jó, mindegy – mondja Citrom Bandi. – Mint a lóidomár a cirkuszból – folytatja. Beleszagol a levegőbe. – És ez a pacsuli… Honnan a frászból veszi itt a kölnit? Ez nem fogoly?

– Ő a Lagerältester – magyarázza Kollmann a fiainak, suttogva, de úgy, hogy lehetőleg Citrom Bandi meg a Fiú is hallja. – Láttátok, hogy zöld háromszöget visel?

– Láttam – mondja a legfiatalabb Kollmann.

– Ez azt jelenti, hogy bűnöző. Azok viselik itt a zöld színt – magyarázza az „öreg” Kollmann.

– Nem is zsidó? – csodálkozik a nagyobbik Kollmann fiú.

– Jól nézünk ki – állapítja meg Citrom Bandi. – Szóval egy buzeráns rablógyilkos itt a törvény legfőbb ura.

– Ez koncentrációs tábor. Nem szanatórium – jegyzi meg valahonnan a kopaszkás ember, akit Buchenwaldban láttunk tolmácsolni.

– Te meg fogd be ezentúl a szád – mondja Citrom Bandi a Fiúnak. – Nézd meg a fogaimat.

– Mit nézzek? Nincsenek is fogaid – nevet a Fiú.

– Kiverték őket – mondja Citrom Bandi.

– Hol? – lepődik meg a Fiú.

– Ukrajnában – válaszolja Citrom Bandi. – Mert én is azzal kezdtem, hogy visszapofáztam…

Kialszik a kép.

Sötét. Alig dereng a hajnal. Gomolygó párák.

Egy emberi alak bukkan fel a ködökben. A homályt fényszóró döfése hasítja át. Az alakban többé-kevésbé a Lagerältesterre ismerünk. A porolószerű állványzat felé tart.

 

A Fiú hangja:

„Csak Zeitzban láttam be, hogy a rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt, hogy az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen…”

 

A Lagerältester az állványzathoz ér. Ugyanakkor négy gyilkos fényű reflektor gyullad ki az őrtornyok felől, s világítja meg a zeitzi koncentrációs tábor üres terepét. Ha akarjuk, a latrina környékén máris a rudakon üldögélő, vagy a sorukra várva ott ácsorgó alakokon is átpásztázhatunk.

A Lagerältester előveszi ezüstsípját, és belefúj. Utána egy vasdarabbal verni kezdi az állványzaton lógó vassínt: félelmetes csengés-bongás. Hirtelen, láthatatlanul, minden megelevenedik. A Lagerältester most, kezében lovaglóostorral, az útjába eső első blokk, sátor felé rohan.

Világosodik.

 

Az ötös számú blokk belseje. Ebben a sátorban mintegy 300 ember lakik. A sátor bejáratától út vezet a háromemeletes kóják, hajóágyszerűen egymás mellett és egymás fölött húzódó fekhelyek között. Ezeknek a szűk farekeszeknek mindegyikében négy ember alszik és lakik. A rekeszek padlata szalmával felszórva, a szalma zsákvászonnal leterítve, kívülük még szalmával kitömött párnafélék láthatók, úgyszintén zsákvászonból, meg rongyos pokrócok, amelyekből két ember számára jut egy.

A reggeli ébresztő perceit éljük át. Pokoli kavargás, ordítozás. Az először Buchenwaldban, majd legutóbb a zeitzi sorok közt látott kopaszkás ember most „Blockältester” feliratú fekete karszalagot visel, kezében bot. Mellette két segédje, „Stubendienst” feliratú karszalaggal. „Ébresztőt csinálnak”, a Kopaszkás a tápászkodó, készülődő emberek közé csap a botjával, némelyik „hétalvót” a lábánál fogva húzzák le a priccsekről. Mindez azonban nem különleges „szenvedéstörténetként” hat, inkább köznapi rutinnak látszik, villanásszerű képek, semmi személyes melodráma.

– Siess, güzü, lekéssük a kávét! – biztatja Citrom Bandi a kapkodva öltöző, éppen a facipőjével bajlódó Fiút.

 

A fenti, de akár a következő jelenet alatt is, a Fiú hangja:

„Hamar észrevettem, magától értetődően, hogy azok a kedvező vélekedések, amelyeket az Arbeitslager intézményéről még Auschwitzban hallottam, némiképp bizonyára túlzó értesüléseken alapulhattak. Ennek a túlzásnak az egész mértékéről, no meg főként a már ebből adódó minden következtetésről azonban nem mindjárt adtam – nem mindjárt adhattam, elvégre – magamnak teljes pontossággal is számot…”

 

A szöveg alatt az alábbi képek, képsor:

A hat blokk előtti térség megtelik a foglyokkal. Már kivilágosodott. Rozsdaszínű, hosszúkás kondérokból úgynevezett kávét mérnek a Blockältesterek, a Stubendienstesek. A kondérok a földön, a fekete folyadékot hosszú, fémnyelű merőkanállal mérik a prominens méltóságok, a kanál azonban nem kanál, inkább tölcsér alakú.

(Meg kell itt jegyezni, hogy mind a ruházatot, mind pedig valamennyi használati tárgyat illetően igen pontos tanulmányokat kell folytatni, még akkor is, ha nem célunk az úgynevezett tejes realitás ábrázolása. E tárgyak, e ruhadarabok képtelenségéhez ugyanis semmiféle kellékes fantázia nem ér fel.)

A kondérok előtt sorok. Éppen arra leszünk figyelmesek, hogy a Kopaszkás a Balszerencsés ember csajkájába mérne kávét, ám egyszerre felordít:

– Hányszor mondjam, hogy a kondér széléhez tartsátok a csajkátokat! – S teljes erővel belevágja a merőkanál tartalmát a rosszul odatartott tálkába: a lé felcsap a Balszerencsés ember ruhájára, arcára.

A latrina előtt szorongó, várakozó tömeg. A Fiút is itt látjuk, meg néhány ismerőst. Topognak, türelmetlen kiáltások: „Mi lesz már? Meddig ülsz még itt? Ollót ne hozzak?” stb.

Ezzel egyidejűleg kezdenek ordítani a funkciós foglyok is, szavukat hamar átveszik mások is: – Appell! Antreten!

Vonakodva kezdenek felsorakozni.

A terepen felbukkan a Lagerältester, korbáccsal, mellette egy-két Capo- és Vorarbeiter-karszalagos ember. Villámgyorsan kezdenek kialakulni a sorok. Mindegyik blokk élén a Blockältester meg két Stubendienstes áll.

Az V. blokk. A Fiú, Citrom Bandi, Kollmannék, a Finn (ütemesen hajladozva, az imádságát mormolva), futólag a Dohányos arca, de messze, talán egy másik blokkban; valamint a Selyemfiúé.

Dermedten állnak.

Három SS-katona közeledik a Block V. felé. Ráérős mozgású, fenyegető alakok.

Csend.

Ahogy a Block V. közelébe érnek, a Kopaszkás felvisít: – Block Fünf!… Achtung!… Mützen – ab!

Lerepülnek a fegyencsapkák. A Fiú vagy álmos még, vagy elmélázott, mert mire megmozdulna a keze, Citrom Bandi már az ő fejéről is lekapta a sapkát.

Most két katona kétfelől a sorok mélyét, a tízes rendet számolja, a harmadik pedig az első sorokat. Teljes némaság. Az elülső sorokat számláló katona most megtorpan az egyik ember előtt. Felordít: – Warum bist du nicht rasiert? – Villan a kéz, csattan a pofon, az ember a földön ül, a katona hanyagul továbblép.

 

A Fiú hangja:

„A reggeli Appell alkalmasint mindig rövid, hisz végtére vár, sürget a munka…”

 

Szaggatott, sietős képsor:

Fogolymenet fordul ki a táborkapun s kanyarodik balra, ki az országútra; a menetet kétfelől SS-katonák kísérik.

Végtelen kerítés bukkan fel az út jobb oldalán: a gyártelep.

A menet egy mellékkapun befordul a gyárba.

Beláthatatlan területen szétterpeszkedő gyártelep. Műhelyépületek, aszfaltutak, sorompók, óriási hűtőtornyok. Az utakon daruk, földkotró gépek, az utak fölött kanyargó csővezetékek. Feliratok, mint: „Rauchergrenze”, „Achtung! Eintritt verboten!” Az utak mentén, alacsony karókon a konzervdoboz formájú, annál azonban jóval nagyobb, légiriadó esetén a gyár elködösítését szolgáló füstölő szerkezetek. Mindenfelé mesterek, civil munkások sürögnek-forognak. Sok romba dőlt épület, lógó vezetékek, légibombázások utáni tájkép.

 

A Fiú hangja:

„Az Arbeitskommando eshetősége mindig izgalmas kérdés.”

 

Néma képsor:

Beérve a gyárba, a menet szétszakadozik. Civilek, katonák osztják őket kisebb csoportokba, melyek különféle irányokba indulnak.

Citrom Bandi csoportját, a Fiúval, egy vágányon álló vagon előtt látjuk, a vagonban szürke kőzúzalék, amilyet a vasúti töltés kialakításához, sínek közti terület kitöltéséhez használnak.

A rabok kezében vasvilla.

Egy öregecske, ártalmatlanabbnak látszó SS-katona felügyel rájuk. Két civil mester áll még ott, valamit magyaráznak és mutogatnak a katonának.

Vakító, nyári napsütés.

– Jó, értem, ki kell rakodni – szólal meg Citrom Bandi.

– Négy kupacba – teszi hozzá az „öreg” Kollmann, akit közben a németek tolmácsként használtak.

– Ahányba csak óhajtják – mondja Citrom Bandi. – Kérdezzétek meg ezt a herr izét, hogy levehetjük-e a kabátot meg az inget – s máris gombolgatni kezdi a fegyenckabátja gallérját.

Az SS-katona megérti a mozdulatot, és komoran, némán bólint.

– Na – mondja Citrom Bandi, már a csíkos fegyencingét gombolva. – Rendes fasznak látszik.

A fiúk közben a vasvillát forgatják, nevetnek, vetkőznek.

Egyedül a Finn nem vetkőzik.

Citrom Bandi odaszól neki: – Kaftánt ne hozzak a lapátoláshoz? Meg szőrmesapkát?

A Finn egyetlen szó nélkül kiköp.

Citrom Bandi, aki már kézbe vette a vasvillát: – No, mutassuk meg ezeknek, hogy mit tudnak a pestiek!

– Mi kisvárdaiak vagyunk – jegyzi meg a kisebbik Kollmann fiú.

– Az ugyanaz – feleli Citrom Bandi, aki már nekilátott a munkának. Hihetetlen erővel dolgozik. A két civil mester néhány pillanatig csodálva nézi. Azután elismerően bólintanak, távoznak.

Az egész csoport dolgozik. Megpróbálják Citrom Bandi tempóját követni.

 

A jelenet alatt a Fiú hangja:

„Mindenesetre új dologba legelőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalábbis így tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd azután meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt másokon is láttam. Szó se róla, ez volt az érdekünk, ezt kívánták a feltételek, erre szorított itt, hogy úgy mondjam, az élet. Ha a sorok rendje mintaszerű volt s egyezett a létszám, rövidebb ideig tartott például az Appell – legalábbis eleinte. Ha szorgosak vagyunk a munkánál, elkerülhetjük például a verést – legalábbis többnyire. Sose hittem volna ugyanis, de való tény: sehol sem olyan fontos az életvitel bizonyos rendje, bizonyos példásság, mondhatnám erény, mint épp a rabságban, szemlátomást…”

 

Citrom Bandi arca. Nem látjuk, kinek magyaráz: úgy tetszik, a moziban ülő nézőnek. Monológja ezért egyetlen pillanatig sem befelé forduló, ellenkezőleg, e beszédes arc, ez az eleven előadásmód figyelmes hallgatót (vagy hallgatóságot) feltételez.

– Az a fő, hogy el ne hagyd magad – mondja. – Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Mit gondolsz, hogyan csináltam én végig három telet Ukrajnában? A legfontosabb a mosakodás. Hóban, fagyban, hidegben, melegben, mindig. Akkor nem leszel rühes. A másik: mindig legyen a zsebedben egy falás kenyér. Mi az, hogy honnan? A tegnapi fejadagból. Persze, hogy kevés, güzükém: azért kell beosztani. Beosztani reggelre, de még az ebédszünetben se azt nézd, hogyan esznek a többiek. Egy falás; nem több, de annyi kell. Az önérzetedhez, érted? Tudod, hogy mi az önérzet? Ugyanolyan fontos, mint a kenyér meg a leves. Akarsz hazamenni? Akarod még egyszer a pesti flasztert taposni? Önérzet nélkül nem megy, pajtás… Odanézz!

 

A kép kitágul. A gyár. Ebédszünet.

Egy poros térségen ül, guggol vagy heverészik az Arbeitskommando. Rajtuk kívül még két-három, egymástól elkülönített munkacsoport látható itt, melynek tagjai ugyanúgy üldögélnek, guggolnak vagy heverésznek. Mindegyik közelében a munkát felügyelő egy vagy két SS-katona. Az öregecske SS-t is itt látjuk. A katonák összehajtható tábori széken ülnek, ebédelnek. Néhány rab is a kenyerét majszolja, igen gondos, alapos rágással, minden falatnak „megadván a módját”, vagy szundikálnak, vagy beszélgetnek, stb.

Citrom Bandi közelében a Fiú, a három Kollmann, a Finn, esetleg a Selyemfiú, stb.

Citrom Bandi az egyik, nem túlságosan távoli csoportra mutat.

Különös, vigasztalan alakok hevernek ott a földön, szótlanul. A távolból nézve ijesztően hatnak. Középkorú emberek, természetellenesen megvénült arccal, fölhúzott vállal, amelyről furcsán fityeg a szennyes rabgúnya. Lepusztult arcokból előre meredő, hegyes orrok, beesett szemek, minden igen piszkos rajtuk, s ők maguk is, a kezük, az arcuk, mindenük; fegyencsapkájuk fülig csúszik. Az egyik, valami folyadékot lötyögtetve a csajkájában, leülni készül, de megroggyan a lába, és majdnem elesik. Egy másik, a földön heverve s az egyik könyökére támaszkodva, tegnapi főtt krumpli hűlt, piszkos héját eszi egy csajkából, némelyek irigyen figyelik.

 

– Muzulmánok – mondja a nagyobbik Kollmann fiú.

– De ehhez előbb el kell veszíteni az önérzetet, pajtás – mondja Citrom Bandi.

– Mohamedánok? – kérdezi a Fiú.

– Dehogy mohamedánok; rigai zsidók – magyarázza az öreg Kollmann. – Ők voltak az őslakosok a táborban. De ma már jobb az ellátás – teszi hozzá, gyorsan.

A két Kollmann fiú, egy kicsit szeretetből, egy kicsit, mert ismerik az apjuk optimizmusát, hangosan, gúnyosan felnevet.

– Igenis jobb – erősíti meg az öreg Kollmann, „csak azért is”. – És a bombatámadások is sokat elvittek közülük.

– Állítólag van itt valami központi izé, valami gépház – magyarázza a nagyobbik Kollmann fiú.

– Ezt én is hallottam – erősíti meg a Selyemfiú. – Azt mondják, egy hónapig tart, amíg helyreállítják. És akkor másnap megjelenik egy amerikai gép…

– De menetrendszerűen – vág közbe a nagyobbik Kollmann fiú.

– És pontosan telibe találja – vigyorog a Selyemfiú. De mindnyájan diadalmasan nevetnek: ennyi elégtétellel tartozik nekik az élet.

– Nézd csak – böki oldalba a Fiú Selyemfiút –, a Dohányos! – és a távolba mutat, ahol az egyik csoportban, nehezen kivehetően ugyan, de valószínűleg a Dohányost látjuk.

– Most is bagózik – mondja a Selyemfiú.

– Öt cigarettáért a finnek elkérik az egész kenyér fejadagot – jegyzi meg Citrom Bandi. – Igaz? – fordul a Finnhez.

A Finn nem válaszol.

– Mennyit kérsz öt cigarettáért? – kérdi tőle Citrom Bandi.

– Nekem nincsen cigaretta – mondja a Finn.

– De ha lenne, mennyiért adnád?

A Finn nem válaszol.

Az SS-katonák felállnak: – Arbeitskommandos! Antreten! – parancsolják.

 

Ismét a vagon kirakodása.

Délután. Mindnyájan lemaradoznak Citrom Bandi tempójától. A Finn a szája sarkából bosszúsan odasúgja: – Nem kell ilyen buzgó magyar ember… Mért nem spórol azzal az erővel?… Ezeknek lapátol? Végeredményben maguk is zsidók…

 

A Fiú megáll, és a tenyerét vizsgálgatja, mintha valami érdekeset látna ott. Az SS-katona egy idő múlva megmozdul: – Was ist los? – kérdezi a Fiútól.

A Fiú ledobja kezéből a vasvillát, és panaszkodó, egyszersmind dicsekvő gyerek módján, mosolyogva mutatja neki a tenyerét, amelyet csaknem véresre tört a vasvilla nyele.

Az SS-katona szinte megrendül, ekkora pimaszság láttán. Megrántja a puskaszíját, és fenyegetően közelebb lép: – Los! Arbeiten! – mondja.

A Fiú újra a kezébe veszi a vasvillát. Miközben lehajol érte, s biztos benne, hogy a katona nem láthatja, dacos és gúnyos fintort vág.

 

A Fiú hangja:

„De hát az ily tapasztalatok alapjában még nem ingathattak igazán meg, s az első időszakban, az aranyidőkben, ahogyan Citrom Bandival később elneveztük, Zeitz, a kellő életvitel s némi szerencse mellett, igen tűrhető helynek mutatkozott – egyelőre, ideiglenesen, míg majd a jövendő meg nem szabadít tőle, természetesen…”

A Fiú hangja:

„Van a napnak egy órája, ami a gyárból való hazatérés meg az esti Appell ideje közé esik, egy jellegzetes, mindig mozgalmas és fölszabadult óra, amit a lágerban magam részéről mindig legjobban vártam és szerettem – mellesleg ez általában a vacsora órája is egyben.”

 

A szöveg alatt, valahonnan a távolból, vagy felülről, mintegy a jövendő emlékezet kameraállásából, tehát mindenképpen kilépve a cselekménysor lineáris „realitásából”: A foglyok menete hazafelé tart a gyárból. Kétoldalt SS-kíséret. Aranyló, késő délutáni nyári napfény. A menet fölött az országút könnyű pora lebeg.

A menet eléri a kaput, s befordul rajta. Kétoldalt SS-katonák számolják (esetleg hangtalanul) a sorokat: „Fünfe, Zehne, Fufzehn, Zwanzig…”. Ahogy átérnek a kapun, s megszámlálták őket, a sorok felbomlanak, s a tömeg mintegy szétterül a sátrak közti területen.

A mosdók felé özönlő emberek közt Citrom Bandi, a Fiú, stb. Halljuk Citrom Bandi vidám rikkantását, miközben helyet szorít maguknak: – Tágulás, muzulmánok!

Aztán a Fiú is, Citrom is, vadul mosakszik, már amennyire a takarékosan csordogáló víz megengedi. Citrom Bandi kurta pillantással ellenőrzi a Fiút, s megint halljuk, amint elrikkantja magát: – A pöcsöd is mosd meg, ott lakik a tetű!

Majd rázogatják a végtagjaikat, szárítkoznak a még meleg fényben. Ez a fény olyan, akár a nosztalgia aranypora – egy kissé nem evilági.

 

A Fiú hangja, amely ezúttal éppoly szelíd és távoli, akár a fény, a hangok, az emlékezéssé foszlott valóság:

„Most veszi kezdetét az a bizonyos óra: az aprócseprő intéznivalók, a tréfa vagy panasz, a látogatások, a megbeszélések, az üzletkötések s az értesülések kicserélésének órája…”

 

A zeitzi láger e pillanatban egy kissé a téglagyárra emlékeztet: nyüzsgő, zsibongó, egymással tárgyaló emberek, vibráló sokaság. Feltűnő, hogy a fegyenckabátok alól kilóg az övhelyekre rámadzagolt rozsdaszínű, kerek csajka, a felső zsebekből kiáll a fénytelen, ormótlan fémkanál.

 

(Akármilyen csábító is e jelenetek nosztalgikus zománca, a stílus szűkszavúságát meg kell őrizni!)

 

Az udvar közepén a Balszerencsés ember valahogyan beleütközik a Fiúba: – Nini, hát maga… – örül meg neki a Balszerencsés ember. – Ki van itt még a téglagyárból? Melyik blokkban lakik?

– Az ötösben – mondja a Fiú.

– Kár, mert én meg a hatosban. – Elkomorodik. – Elkeveredünk, mindnyájan elkeveredünk – bólogat szomorúan. – Hitte volna ezt még a vámházban? – Hirtelen felvidul: – Tudja, hogy mit jelent ez az U betű itten? – mutat a kabátjára.

– Persze – mondja a Fiú: – Ungar, magyar.

– Téved – ragyog fel a Balszerencsés ember arca: – Unschuldig, ártatlan! – s szomorúan felnevetve odébbáll.

A Fiú egy kissé csodálkozva néz utána.

 

A Fiú hangja:

„Úgy láttam, igen jólesett neki valahogy ez a gondolat, nem tudom, miért. Miért jobb neki, ha ártatlan? De hát ki ismerhetné a makacsság valamennyi változatát, s mondhatom, még számos változat közt választhattam – ha tudtam volna – Zeitzban. Még Citrom Bandin is csodálkoztam egy csöppet…”

 

Citrom Bandi, hóna alatt egy teljes lágerveknivel, oldalán a Fiúval, vonul az udvaron át, az ötös blokk felé. A Fiú le nem veszi a tekintetét a kenyérről.

– Nem, pajtás: majd a leves után elosztjuk. Nem fogod nekem fölfalni a holnapi adagodat.

A Fiú nevet.

Citrom Bandi meg dünnyögni kezdi: – „Uk-rajna föld-jén mi ak-nát szedünk / De gyávák mi ott sem le-szünk…”

– Mindig ezt énekeled – mondja a Fiú.

– Ez volt az ukrajnai nóta – magyarázza neki Citrom Bandi. S folytatja: – „S ha el-hull egy baj-társ, egy jó cim-bora / Azt ü-zenjük majd ha-za / Hogy / Bármi vár re-ánk / Drága szép hazánk / Hűt-lenek nem le-szünk, nem so-ha.” Mi bajod ezzel?

– Semmi – magyarázza a Fiú –, csak mindig a csendőr jut róla az eszembe. Meséltem már. Aki nem adott vizet, és azt mondta, hogy mi is magyarok vagyunk.

– Hát azok is vagyunk – szögezi le Citrom Bandi. – Fogom én még a Nefelejcs utca flaszterét taposni!

 

Most hirtelen mintha vihar kerekedne, és a forgószél felkapná az embereket, úgy bolydul meg az egész, hatalmas udvar. „Vacsora! Vacsora!” – hangzik mindenfelől. A konyha irányából emberek közelednek, a kondérok súlyától roskadozva, amelyeket vagy rúdra fűzve cipelnek a vállukon, vagy pedig a két fülénél fogva hurcolja őket két ember. Villámsebesen kialakulnak a sátrak előtt a sorok.

 

A Kopaszkás, karszalagjával, a kezében merőkanállal, idomárként áll az éhes emberek előtt, a lábánál gőzölög a nyitott kondér.

– Addig nem kezdem el – ordítja –, amíg sorba nem álltok! – Előre ugrik, a merőkanál hosszú fémnyelével az emberek közé csap. – Sorbaállni! Nem halljátok?! Csürhe! – ordítja.

– Az egyik legkeresettebb ügyvéd volt otthon – jegyzi meg suttogva az „idős” Kollmann a sorban, Citrom Bandihoz fordulva. – Nem értem – csóválja a fejét –, nem értem.

 

A Fiú, Citrom Bandi, Kollmannék, stb. A földön ülnek, a levesüket kanalazzák. Valami ravasz szakértelemmel esznek.

– Répaleves – mondja a Fiú.

– Én azt szeretem a legjobban – mondja a kisebbik Kollmann fiú.

– Elég sűrű – emelgeti kanalával a folyadékot Kollmann, az apa. – Nézd csak, egy teljes kocka hús! – S a kanalával gyorsan beleteszi a kisebbik fia csajkájába.

Miután megették a levest, különös szertartás következik: a mutatóujjuk középső izületét a csajka belső falához szorítják, így kaparják le a maradékot, melyet aztán az ujjukról lenyalnak.

– Appell! Appell! – hangzik most mindenfelől az ordítozás, amely, akár az emlékezet visszhangos labirintusában, lassan elhal, s végül a Fiú magányos suttogásává válik:

 

A Fiú hangja:

„Appell! – s csupán szerencse kérdése, meddig. De egy, két, no, legföljebb három óra múltán a sátor csupa félhomály meg suttogás – ez az elbeszélések órája, a múltról, a jövőről, a szabadságról. Megtudhattam: odahaza mindenki példásan boldog volt, s többnyire gazdag is…”

A sátorban. Este. A hosszú, keskeny folyosók mentén két sorban a háromemeletes fekvőhelyek.

A rekeszekben mozgolódás, hangok. Néhányan levetkőztek (fegyencing, fegyencgatya), mások ruhástól fekszenek a zsákvásznon. Az egyik rekeszben éppen megfordul valaki, s futólag látjuk, hogy mind a négy embernek vele kell fordulnia.

Ezúttal érzékeljük a nyomort, a fülledt bűzt és az emberek kimerültségét. Mint egyetlen, panaszos nyögés, olyan a kép.

– Ilyenkor gyulladnak ki a pesti fények – ábrándozik Citrom Bandi. – Emlékszel a Schmoll-paszta reklámra?

– A Schmoll… mi? – kérdi a Fiú, álmosan.

– Minden este egy kivilágított repülőgép keringett az Oktogon fölött – emlékezteti Citrom Bandi.

– Ja – mormolja a Fiú. – Az már rég nincs, az elsötétítés miatt.

– Mindig mondasz valami hülyeséget. Majd vége lesz az elsötétítésnek. – Némi szünet után: – Ilyenkor indulnak a nők a randevúra. Kopognak a cipősarkak. – Szünet. – Fogom én még a Nefelejcs utca flaszterét taposni…

A sátorponyva tetejét látjuk. Egy sűrű rácsozattal védett, tompított fényű, kék lámpa. Egy tábla, rajta ormótlan betűs felirat: „Ruhe im Block!”

Az „öreg” Kollmann kimerülten fekszik a priccsen. Az ő tekintetével meredünk a sátorponyva tetejére. Úgy látja a berácsozott körtét, mintha az is a koncentrációs tábor foglya lenne.

– A Nefelejcs utca – mormolja. – Viszont akar látni egy koszos kis mellékutcát. Mert valamikor ott lakott. Nem valami nagyszabású terv, de mindegy. Cél. Egy utca, vagy egy nő, vagy az otthoni könyvtár… a hosszú téli délutánok… Én már nem tudom többé elképzelni…

Tekintete lefelé kúszik a fekvőhelyek során. Távolabb egy kis csoport „finn” hajlong, az imáját mormolja; néhány társuk egy pokróccal bajlódik, mintha egy védett zugot akarnának kialakítani a sátor egyik sarkában.

– Ezek meg az örök zsidó sorsot viselik – mereng tovább az öreg Kollmann. – A csapásokat, az üldöztetést… Mit számít az, hiszen úgyis csak ideiglenesen tartózkodnak itt a Földön. Csak egy a fontos: hogy itt is betartsák a kóser étrendet… Még itt sem eszik meg a tréflit… Kitartanak, mert céljuk van. Mindenkinek kell valami éltető mánia… Valami, ami tartja bennünk a lelket.

Elhallgat.

– Csak nekem nem jutott semmi – suttogja azután, keserűen.

Lehunyja a szemét. Az egyik fia, elhelyezkedés közben, véletlenül meglöki egy kissé. Az öreg hirtelen felriad:

– Dehogynem – kap észbe, rémülten. – Dehogynem – suttogja bűntudatosan. – Haza kell vinnem a fiaimat.

Csönd.

 

Felülnézetben:

Az előbbi „finnek”. Már kialakították a felügyelők szeme elől pokrócokkal körülkerített sarkukat. Egy férfi körül csoportosulnak, akiben a téglagyári rabbira ismerünk. Egyetlen szál gyertya ég, lángját gondosan takargatják. Mindannyiuk fején fegyenc-sapka. Mormogás, halk, kántáló, fel-felcsukló énekszó: a Rabbi istentiszteletet tart.

A Fiú a fölöttük lévő priccsről figyeli őket. Az arca mozdulatlan. Mellette más arcok is megjelennek, kizárólag idegeneké.

Valaki áhítatos hangon megjegyzi: – Péntek este van.

Egy másik hang: – Milyen péntek? Hányadika?

Senki sem válaszol.

A Fiú elindul vissza, a helyére.

A kép vonakodva, lassan kialszik.

Hirtelen, erőteljes változás: Reggel.

A hat sátor előtt hat embernégyzet. Régóta állnak ott. A sorok meg-meginognak, ahogyan az emberek a fáradtságtól megtántorodnak.

Kőkemény, valódi Appell.

Három SS-katona számolja a Blokk VI. előtt álló sorokat, kettő kétoldalt, egy elölről. Szemben egy SS-altiszt áll, kezében fehér fonott korbács. A VI. Blokk Blockältestere és a két Stubendienst feltűnően előretolt helyen áll, szembeötlően merev, elkínzott tartásban, mozdulatlanul.

A Blokk V. előtti sorok mélyén: Citrom Bandi, a Fiú, a Finn, hátrébb a három Kollmann. Az arcok, az emberek tartása mély változáson esett át: a leromlás tünetei mindenkin, a fegyencöltözékek piszkosak, sok ember arcán, ruháján lemoshatatlan szennyfoltok – olajjal, kátránnyal való munka nyomai.

A Finn előre-hátra hajladozva mormolja kifogyhatatlan imádságát. Félszemmel a Fiút, és főként Citrom Bandit figyeli. Egy kedvezőnek látszó pillanatban imádkozás közben a szája sarkából odasúgja a Fiúnak, de úgy, hogy Citrom Bandi semmiképp se vehesse észre: – Leves van eladó… – éneklő, kántáló, szokatlan hangsúllyal, ahogyan a felvidéki zsidók magyarul beszélnek.

A Fiú Citrom Bandira sandít, majd a Finn felé fordítva szürke, kiéhezett arcát, s ügyelve, nehogy Citrom Bandi észrevegyen valamit, suttogva megkérdezi: – Mennyi?

Most valami történik a hatos blokknál. A három katona befejezte a számolást. Eredménytelenség jeleit mutatják. A korbácsos altiszt szorosan a Blockältester elé lép, valamit mond neki, majd az órájára néz – szemlátomást határidőt szab.

– Megint nem stimmel nekik – morogja valaki az ötös blokk előtti sorban.

– Teljes csajka – súgja oda a Finn a Fiúnak. – Répaleves – teszi hozzá buzdítóan.

– Fogadok, hogy megint elbújt egy szivar – fordul a Fiúhoz Citrom Bandi; hangja tompa, az egykori élénkség lefoszlott róla, mintha súlyos betegséggel küzdene.

– Vagy meghalt – vélekedik az idősebb Kollmann, s mintha üres tekintete, fáradt arca valami csendes nosztalgiáról árulkodna.

– Ugyan, a halottak megvannak – bosszankodik egy másik ember a sorban. – Valahol dekkol, és alszik – folytatja egyre bosszúsabban. – Mi meg itt állunk már hajnal óta.

– Mibe kerül? – súgja a Fiú a Finnek.

Elöl megjelenik a Lagerältester, fekete lovaglóöltözékben, mellette két Capo, az egyik jól vasalt fegyencruhában, a másik fegyenc-civilben, mindhármuk kezében bot; a hatos blokk Blockältesterével meg a két Stubendiensttel együtt befordulnak a hatos sátorba.

Ebben a pillanatban a kisebbik Kollmann fiú leül a földre. Alig ismerjük meg, szinte alig hasonlít már régebbi önmagához. A két másik Kollmann igyekszik felhúzni.

– Fiacskám – suttogja az öreg Kollmann; de mintha egyáltalán nem a fiához beszélne, kiüresedett arcán semmiféle kifejezés. – Nemsokára vége lesz. Csak egy kicsit bírd még ki… Nemsokára vége…

– Fél adag kenyér – suttogja a Finn. – Meg a margarin…

– Micsoda? – neszel fel Citrom Bandi.

– Leves van eladó – énekli hirtelen elhatározással, az arcán valami elszánt kihívással a Finn.

– A levesed nélkül is eleget szaladgálunk a latrinára. Rohadék.

A Finn kiköp.

– Vettél tőle? – fordul hirtelen gyanakvással Citrom Bandi a Fiúhoz.

Most azonban a hatos blokk felől ordítozás: a Lagerältester és az emberei rongycsomónak látszó valamit hurcolnak ki a sátorból; az első sor legszélére dobják oda, akár egy élettelen csomagot. Mindamellett a húscafat valami nyöszörgő hangot ad, s a vérrel lepett, kusza vonásokban mintha a Balszerencsés emberre ismernénk.

A katonák ismét leszámolják a sorokat: a szélén fekvő Balszerencsés emberrel együtt most már egyezik a létszám.

Az altiszt elüvölti magát: – Lagerältester! Ausmarschieren lassen!

A Lagerältester elüvölti magát: – Achtung! Arbeitskommandos antreten!

A menet egy kissé támolyogva halad az országúton.

Ebédszünet.

Ezúttal egy műhelyben vagyunk, valahol a gyárban. A műhelycsarnokban gépek: eszterga-, marógép, stb. Kábeleket vagy kábelek tartozékait állítják itt elő. Lapátok, csákányok hevernek egy halomba dobálva, ahogy az ebédszünet idejére a foglyok letették őket. Elképzelhető, hogy a műhely előtt előzőleg kábeleknek való árkot ástak. Kábelkötegek, lakatosszerszámok, satupadok.

A kommandó – munkacsapat – a kövezett padlaton hever: Citrom Bandi, a Fiú, az „öreg” Kollmann, a nagyobbik Kollmann fiú – a kisebbik hiányzik –, a Finn, stb. Mindannyian rendkívül kimerültek, alig szólnak egymáshoz, beszélgetésre nemigen telik az erejükből. Az idős Kollmann, akit most már alig lehet felismerni, szinte állandóan könnyezik. A nagyobbik Kollmann fiú óvatosan letör egy kis darabot a saját kenyeréből, egyetlen szó nélkül az apjának nyújtja oda, aki hangtalanul, mintegy automatikusan lenyeli. Néhányan, így Citrom Bandi is, kenyérmaradékot rágcsálnak.

Egy kissé távolabb SS-katona ül. Rajta, meg a rabokon kívül civil munkásokat, mestereket látunk még a helyiségben. Mindenki ebédel (már akinek van mit).

Csend.

A Fiú Citrom Bandit nézi, amint még egy darabot tör a kenyeréből és a falatot a szájába teszi.

– Engem hiába nézel – szól oda neki egy idő múlva Citrom Bandi. – Megmondtam neked, hogy oszd be. – S eszik tovább.

A Fiú elfordítja róla a tekintetét, s mint egy filmkamerát, a szemét most az SS-katonára veti.

Az SS-katona ebédel. Egy megkezdett s egy teljes fasírtpogácsa hever a tányér alakú, fehér fémből készült csajkáján, mellette krumplipüré. Brutálisan, érzéketlenül fal. A Fiú nézi, próbál vele együtt rágni, csalódottan felhagy vele.

A kamera – a Fiú tekintete – most fordul, és a satupadnál ülő művezetőre esik, aki hosszú befőttes üvegből télire egészben eltett zöldbabokat húz ki. Szép szál, gusztusos darabok, s a művezető a fejét hátrahajtva egyenként, nagy élvezettel helyezi őket a szájába. A Fiú gyönyörködve nézi. Ez a voyeurködés eltart egy darabig.

A művezető – jobb arcú, hórihorgas munkásember – egyszerre észreveszi a Fiú tekintetét. Zavarba jön. Először lopva a Fiúra, majd óvatosan a katonára pillant. Mintha habozna, s belátná, hogy a cselekvés itt lehetetlen. Ekkor, tapintatosnak szánt mozdulattal, hátait fordít a Fiúnak, a testével eltakarja az üveget, s így folytatja tovább az étkezést.

A Fiú arcán csalódottság. Tekintetének filmkamerája lassan kialszik.

 

A táborban.

Este. Szürke alkonyat. Esik az eső. Mindent beragyog a fényszórók reflektorfénye, amelyeknek világában a sártengerré átalakult talaj szinte fémesen csillog.

Citrom Bandi, a Fiú, a nagyobbik Kollmann fiú. A blokk előtt próbálnak valahová behúzódni az eső elől. Körös-körül emberek, akik a fejüket behúzva keresnek szintén valami menedéket, vagy apatikusan tűrik, hogy ázzanak.

Citrom Bandi éppen egy cementeszsák papírját dugdossa gondosan az átázott fegyenckabátja alá.

– Átázik, és akkor rosszabb, mintha nem lenne – mondja az egyetlen megmaradt Kollmann. – Olyan, mint egy teli szivacs.

– Addig viszont melegít – mondja Citrom Bandi. – Jó lenne még az Appell előtt felvenni a kenyeret.

– Ma harmad – jegyzi meg a Fiú.

– Eredj, vedd fel mindhármunknak! – mondja Citrom Bandi.

 

A Fiú nekivág a sártengernek. Egy alakra lesz figyelmes, aki a lecsúszó nadrágját tartva imbolyog a latrina felé. Mintha részeg lenne, de csak a gyengeségtől tántorog: csak koncentrációs táborban, vagy Indiában látni ilyen csontig pusztult testet. A fegyencsapka a füléig lecsúszva, előre meredő orráról nem tudni, hogy az eső csurog-e belőle, vagy a takony.

A Fiú – aki mellesleg szintén nincsen túlságosan jobb állapotban – dermedten nézi. Azután suttogva megszólítja:

– Selyemfiú! – De a Selyemfiú nem reagál, némán vonszolja magát tovább.

 

A konyha. A kenyéradagokért sorban állók közt a Fiú. Éppen odaér a kenyérhalmokhoz, amelyek mellett a Stubendienstek írják listájukra a felvett adagokat.

– Ötös blokk. Három – mondja a Fiú.

– A számodat! – mondja a Stubendienst.

– Hatvannégy-kilenc-huszonegy – mondja a Fiú.

Egy teljes veknivel a kezében indul vissza, az ötös blokk felé. A fényszórók világánál látjuk, amint a kezében tartott kenyeret nézi. A kenyér a talaj sarához hasonlít. Egyenetlen felületéről rücskök állnak ki. A Fiú, gyors elhatározással, letör egy ilyen rücsköt, és bekapja. Aztán még egyet, majd egy újabbat. A rücskök helyén hiányok, mintegy sebek képződnek.

A Fiú átadja a kenyeret Citrom Bandinak. Mellette a nagyobbik Kollmann fiú. Citrom Bandi ránéz a Fiútól átvett kenyérre. Egyetlen pillanatig nézi a kenyeret, az önsajnálattól szinte könnyek szöknek a szemébe. Azután, gyors mozdulattal, teljes erővel pofon vágja a Fiút.

 

A gyárban. Szabad térség. Ebédszünet.

A rabok a földön hevernek. Mellettük a földre hajigált szerszámok: ásók, csákányok. Az obligát, közönyös SS-katona. Szürke fény, ezúttal nem esik, de a fegyenceken látni, hogy fáznak.

A kommandó kizárólag ismeretlenekből áll. Se Citrom Bandi, se a nagyobbik Kollmann fiú. Egyedül a Finnt ismerjük köztük: a földön heverve, egy teljes csajka krumplihéjból csipeget három ujjal, igen lassan, ráérősen. A Fiú nézi. A Finn kurtán odaszól neki: – Eladó! – S piszkos papirosba bugyolált kövecses sót kotor elő a zsebéből, gondosan kiteríti maga elé, a földre.

A Fiú nem válaszol. A Finn három ujjal belenyúl a csajkába, az onnan kihalászott krumplihajat megsózza, és látható élvezettel elnyeli.

– Tegnap esti megfőtt krumpliból – mondja a Fiúnak. – Só is adok. – S azzal újabb csipetet szed ki a csajkából.

– Mennyi? – kérdi a Fiú, hirtelen és gyorsan, nehogy még több fogyjon az „áruból”.

– Esti leves.

– Hiszen ti nem is eszitek a levest! – mondja dühösen a Fiú.

– De ma lesz laskaleves, azt lehet megenni – mondja a Finn.

– Honnan tudod, hogy az lesz? – kérdi a Fiú. – Senki sem tudja, hogy mi lesz.

– Én tudok – von vállat a Finn. S lassú mozdulattal ismét belenyúl a csajkába.

– Fél adag leves – mondja a Fiú.

A Finn vállat von, és bekapja a kicsippentett krumplihéjat.

– És hozzá a margarin-adag – próbálkozik a Fiú.

A Finn vállat von, ismét a csajkába nyúl.

– Hogy lehetsz ilyen rohadt? – kérdezi a Fiú, elkeseredetten. – Én is ugyanolyan zsidó vagyok, mint te!

– Di biszt nist ká jid, d’biszt á ségec – ingatja a fejét a Finn. – Te nem zsidó – teszi hozzá.

– Akkor miért vagyok itt? – kiáltja a Fiú, s lassan könnyek gyűlnek a szemébe.

– Honnan tudja én aztat? – von vállat a Finn.

– Büdös zsidó! – ordítja a Fiú.

– Attól még nem adok olcsóbban – von újra vállat a Finn, és belenyúl a csajkába.

– Add ide! – mondja a Fiú, és tehetetlenségében, dühében és kiszolgáltatottságában elbőgi magát.

A Finn odaadja neki a csajkát. Némi habozás után a sót is odaadja.

A Fiú bőgve falja a krumplihéjat.

 

A táborban. Este. Égnek a fényszórók.

Vacsoraosztás az ötös blokk előtt.

A Fiú, Citrom Bandi, a nagyobbik Kollmann fiú egymás után kerül sorra. A Kopaszkás Blockältester sorra belevágja csajkájukba a levest.

Félreállnak, és villámgyorsan kanalazni kezdenek.

Honnan, honnan nem, egyszerre itt a Finn, és megfogja a Fiú csajkájának a szabad fülét.

– Hát te mit akarsz itt? – lép feléjük Citrom Bandi. – Pusztulj innen, de gyorsan! – szól rá a Finnre.

– Ez van énnekem az ár – magyarázza a Finn izgatottan, a csajka fülét ráncigálva. – Ez van megbeszélés… alku.

– Vettél tőle valamit? – néz Citrom Bandi a Fiúra.

A Fiú nem válaszol.

Citrom Bandi szó nélkül otthagyja őket.

A Finn kirángatja a Fiú kezéből a csajkát.

Raktárhelyiség. A raktárban kisméretű cementeszsákok. Foglyok sora, amint a zsákok felé haladnak; a zsák közelébe érve, sorra lehajtják a fejüket, két rabgúnyás kéz a nyakukra helyezi a zsákot, a lánc eljut a kapuban a nyitott rakterével a raktárhelyiség felé forduló teherautóig. Itt két rabgúnyás kéz leszedi a zsákot, behelyezi a kocsiba, és a lánc fordul visszafelé.

Egy ideig csak ezt a néma körforgást látjuk. Egyenletes ritmusban, egyhangúan forog az emberfutószalag.

A rabok közt senki ismerőst nem látunk.

A felügyelő egy Todt-katona. A Todt-katona a Todt-szervezet, a nácik katonai jellegű munkaszolgálati szervezetének embere (elvben az SS-eknél jóval „civilebb” társaság). Kövér, zömök, erőteljes ember, az SS-ekétől eltérő sárga egyenruha, kerek sapka, karján a „Todt” feliratos, vörös karszalag. Csizma, pisztoly. Szemét le nem veszi az ember-futószalagról.

Megpillantjuk a szalagban a Fiút. Éppen levették a nyakáról a zsákot, teher nélkül indul tovább, láthatóan igen fáradt, szeme le-leragad az álmosságtól, mire a zsákokhoz fordul, szinte alszik már.

S nem is rakják rá a terhet: átható hangon megszólalnak a légoltalmi szirénák. A Fiú egy pillanatra meghökken, arcán átsuhan a megkönnyebbülés, és máris elragadja a forgatag.

A gyár. Rohanó emberek, katonák, rabok. A széles gyári utak mentén meggyújtják az elködösítő szerkezeteket, a nagy konzervekhez hasonló, henger alakú dobozokból sziszegve dől a fehér színű mesterséges köd: elborítja a rohanó alakokat, az utakat, a gyárépületeket.

Frissen, talán kábelfektetés céljából kiásott, mély árok felé rohan a cementhordó brigád. Repülőgépek tompa zúgása hallatszik. Az SS-őr üvöltve lezavarja az embereket az árokba, ő maga is odahúzódik, puskáját készenlétben tartva: nem tudni, a bombáktól fél-e jobban, vagy attól, hogy netalán fellázadnak az emberek.

Repülőgépek zúgnak; nem történik semmi. Most azonban egyszerre, nagy magasságból megindul lefelé egy súlyos, valószínűleg egytonnás bomba. Szirénázva zuhan lefelé, a szó szoros értelmében belenyomja a földbe az embereket.

A Fiút látjuk: a könyökhajlatába temetett fejjel, békésen alszik.

Ebben a pillanatban, nehéz dörejjel, valahol felrobban a bomba.

Megint a Fiú: alszik.

Megszólalnak a légiriadó végét jelző szirénák.

Az SS-katona feltápászkodik, ordítva sorba állítja embereit: „Los, los, antreten!” Valaki gyorsan felkelti a Fiút: kimászik az árokból, beáll a sorba.

A sor megindul.

Ismét a raktárhelyiség.

A kezdetben látott képsor ismétlése: forog az ember-futószalag, akár a ringlispíl.

A Todt-katona. Szemét le nem veszi az ember-futószalagról.

Most a Fiú kerül a szeme elé. Nézi, ahogy a nyakára helyezik a cementeszsákot, a Fiú elindul, megbotlik, elesik, a zsák fölnyílik, kiszóródik belőle a cement, az ember-futószalag felbomlik, elakad.

A katona felordít, egy hatalmas szökkenéssel a Fiú felé ugrik.

A Fiút látjuk a hasán fekve, amint a Todt-katona keze a nyakát szorongatja, arcát beleveri a cementporba.

Üvöltő hangját halljuk: – Das Material! Der teure Zement! Den sollst du aufnehmen, zusammenkratzen, auflecken! – Talpra rángatja a fiút. – Dir werd ich’s zeigen… dass du nie wieder einen Sack fallen lässts, Arschloch, Scheisskerl, Verfluchter Judehund!

Egyúttal odarángatja a Fiút a cementeszsákokhoz. Félrelöki a zsákokat adogató foglyokat, ő maga vesz fel egy zsákot és rakja a Fiú előrehajtott nyakára.

Az ember-futószalagot látjuk, mint egy ringlispílt, a foglyok nyakára továbbra is a két adogató fogoly helyezi a cementes zsákot, a ringlispílben a Fiú közeledik, a Todt-katona félrelöki a két adogató foglyot, ő maga emel föl egy zsákot és rakja a Fiú nyakára. Innen kezdve a katona szemével egyedül a Fiút látjuk, amint a teherautóhoz ér, ott leveszik róla a zsákot, a Fiú visszafordul, és a katona a már kezében tartott zsákkal várja őt.

Nyakára helyezi a zsákot, két kézzel, tárgyilagos szakértelemmel eligazítja rajta a súlyt, és útjára bocsátja. A katona elégedettnek látszik.

A Fiú megint ott van előtte, újra az előbbi szakértelemmel nyakára helyezi, a Fiú támolyogva indul tovább.

A katona emeli a zsákot. Keze megáll a levegőben.

A Fiú előrehajtott, gyenge tarkóját látjuk.

A katona arcán látni: tárgyilagos kétely fogja el, hogy ez a gyenge, törékeny, kicsit remegő nyak elbírja-e még a súlyt, nem ömlik-e ki megint a cement.

Most a Fiú arca, mintegy az iga alól; anélkül, hogy nyakát fölemelné, fölfelé fordul. Az ő szemszögéből csupán a katona két kezét és a benne tartott cementeszsákot látjuk. Most a Fiú arca: értetlenül, megadóan és várakozóan a zsákra szegezi a szemét, szinte szemrehányóan, mint aki nem érti, miért késlekedik a súly, miért akad el a jól beidegződött automatizmus.

A menet az országútról befordul a lágerkapun. A gyárból jönnek. Még világos alkonyat.

A lágerkapu szögesdróttal bevont két szárnya kitárva. Kétoldalt egy-egy SS-katona üvöltve számolja a kapun áthaladó sorokat: „Fünfe! Zehne! Fufzehn!…”

Ahogy a kapun keresztül beérnek, mindegyik ötös sor jobbra fordítja a fejét, azután gyorsan megint elkapja onnan a tekintetét: valami különös dolognak kell lennie ott, méghozzá az állványzat irányában. S lassan kibontakozik, mit látunk, noha sosem látjuk a maga a teljes valóságában, amit látunk.

A szökevényeket látjuk. Hárman vannak, s az állványzat tövében ülnek egy-egy széken, megkötözött kézzel, félholtra verve. A mellükön nagy fehér kartontábla, a tábla négy sarkában egy-egy lyuk, azon húzták keresztül a zsineget, amit a hátukon kötöztek meg. A táblákon otromba betűs felirat: „Hurrah! Ich bin wieder da!”

Az udvar közepén, teljes díszben, a Lagerältester, meg a többi funkciós fogolyméltóság.

– Antreten zum Appell! – üvölti a Lagerältester, számtalanszor, egymás után.

A három SS-katona mozdulatlan, néma, baljós alakja.

Gyorsan kialakulnak a sátrak előtti embernégyzetek. A Blockältesterek a botjukkal hadonásznak.

Az ötös blokk előtt, miközben a sorok kialakulnak, egy ember megjegyzi: – Mégiscsak elkapták őket.

– Reménytelen kísérlet – mondja egy másik.

– De legalább valaki megpróbálta – mondja Citrom Bandi.

– Most állhatunk itt hajnalig – jegyzi meg a nagyobbik (s immár az egyetlen) Kollmann fiú.

– Három. Fin Riga – mondja a Finn, leromlott arcán gyászos kifejezés. – Kellett volna sikerülni. Beszél német. Tökéletes. Térkép, minden… – Gyászosan megvonja a vállát: – Az Örökkévaló nem akar… – Hajlongva belefog mormoló imájába.

Citrom Bandi odaszól a Fiúnak: – Neked merre jár az agyad? Tudod egyáltalán, hogy mi történik körülötted?

– Tudom. Nem lesz vacsora – feleli a Fiú.

 

Később. A fény csökkent: hirtelen kigyullad mind a négy fényszóró. A blokkok előtti sorok szélfújta fákként inognak.

Ebben a pillanatban akasztják elöl a három elítéltet. A műveletet a foglyokból alakult szokott büntetés-végrehajtók végzik. A Fiú szemszögéből minden távolról, homályosan látszik. Végül három alak vonaglik a nyakára kötött hurkon. Nyakukban még mindig ott lóg a tábla.

A dermedt csendben a Fiú valamire fölneszel. Mintha, szinte a föld alól, valami mormolás, valami énekféle törne fel. A hang lassan terjed, bár még felkutatható a forrása; s a Fiú ezt is teszi. Kutató tekintete hamarosan megakad valahol balra, a sorok mélyén. Vékony, előrenyúló nyakon egy kissé reszketeg fejet pillantunk meg ott – főképp csak egy orrot meg egy óriási, e percben szinte valahogy esztelen fényben fürdő nedves szemet: a Rabbira ismerünk. Ahogyan a szavát, az énekét először csak a környéken, majd tovább, már a többi blokknál is átveszik, kivehető az imádságnak egy sűrűn ismétlődő szava: „Jiszkadal, vöjiszkadal”.

 

A Fiú a mellette álló Finnt bámulja, aki előre-hátra himbálózva, mindenről megfeledkezve, az ima önkívületében énekli a szöveget: – Jiszkadal… Vöjiszkadal…

Azután Citrom Bandira néz. Citrom Bandi összezárt szájjal, némán mered előre.

A Fiú ismét a Finn felé fordul; szája lassan formálni kezdi az imádság szavait.

Éjszaka. Az ötös blokk belseje. Tompított, kékes fény.

Az emberroncsok a rekeszekben, a „boxokban” alszanak. Különféle lejtésű horkolások, nyögések.

A Fiú kimászik a legfölső emeleten, az alvó Citrom Bandi meg a nagyobbik Kollmann fiú közt lévő helyéről. Most látjuk, hogy ruhástól, facipőstől feküdt a priccsen. Nagy nehezen levergődik a földre, kimegy a sátorból.

Ahogy kiér, rávetődik az egyik fényszóró sugara. Felragyog a sártenger. A Fiú a nadrágját fogja, ugyanúgy, ahogyan ezt a Selyemfiúnál láttuk. A latrina felé iparkodik. A jelenet olyan, akár egy lidércnyomásos álom: a Fiú minden egyes lépésnél belesüllyed a sárba, így alig jut előre. Ugyanakkor látni rajta, hogy sietős lenne a dolga – hasmenése van. Vonszolódva vergődik előre a fényszóró fényében, sárkoloncok tapadnak a cipőjére, a nadrágjára. A kamera közelebb lép hozzá: könnyek patakzanak az arcán.

Hirtelen változás.

Borús, őszi késő délután a tábor mosdójánál.

A fegyencek láthatóan nemrégen tértek haza a gyárból. Néhány elszánt ember derékig vetkőzve próbál mosakodni.

Az egyik mosdóvályúnál Citrom Bandi verekszik a Fiúval: megpróbálja leszedni róla a ruháját. A Fiú szinte tehetetlenül vergődik a kezei közt.

Citrom Bandi a kabátját, az ingét próbálja lerángatni róla.

– Mióta nem mosakodtál?! – ordítja. – Teljesen elhagytad magad! Tetves vagy! Rühes vagy! Büdös vagy! Csak bajt hozol a kommandóra!

A Fiú a maradék erejével tiltakozik, öklével próbálja Citrom Bandit távol tartani magától, de gyenge mozdulatait Citrom Bandi könnyedén elhárítja.

– Hagyj békén! – ordítja a Fiú. – Ki kért rá, hogy gyámkodj fölöttem! Fáj! Menj a picsába, te állat!

Citrom Bandi hideg vízzel dörzsöli lecsupaszított felsőtestét, mosdatja.

– Itt akarsz megdögleni? – ordítja Citrom Bandi. – Nem akarsz hazakerülni?

– Fázom! – üvölti a Fiú. – Fázom!

– Kérdeztem valamit! – üvölt vele Citrom Bandi.

– Nem érdekelsz! Fázom! – mondja dideregve a Fiú.

– Ide figyelj: azt kérdeztem, nem akarsz-e hazakerülni? Haza! Érted? Haza! – Citrom Bandi most halkan, szinte gyengéden beszél a Fiúhoz.

– Fázom… – nyöszörgi a Fiú. – Fázom…

Citrom Bandi most a karjában tartja a Fiút. Az arcát fürkészi. De erről az eltompult, kifejezéstelen arcról csak a teljes közönyt olvashatja le. Még néhányszor elsuttogja: „Fázom… Fázom…”

Citrom Bandi lassan elengedi. A saját ingével törölgeti. Ráadja a kabátját. Azután, fájdalmas és eltökélt arccal, s egyetlen szó nélkül elfordul tőle, mint aki végzett vele.

A Fiú lassan összeszedi magát. Didereg. Megnézi, jól van-e begombolva a kabátja. Azután, fejét a nyakába húzva, odébbáll.

Földhányás tetején, szakadó esőben a Fiú sziluettjét látjuk. Görnyedten áll, két kezében az ásó nyele. Meg sem mozdul, csak reszket, iparkodik elkerülni, hogy az ázott ruha a bőréhez érjen. A Fiún kívül senki mást nem látunk a képen, őt is csak sziluettként. Nem látunk semmi mást, csak ezt a sziluettet, a szürke eget és a szakadó esőt. A kép hosszan kitart.

A tábor.

Esti Appell. Fényszórók. A Fiú leül a sorban, bele a sárba.

Citrom Bandi egy idő múlva odasúgja: – Megőrültél? Agyonvernek…

– Még ránk hozza a baj – aggodalmaskodik a Finn.

– Ne marháskodj… – hajol a Kollmann fiú szokott helyéről, a hátsó sorból, a Fiú felé.

A három SS-katona baljós alakja közeledik.

A Kopaszkás Blockältester felvisít: – Block Fünf! Mützen… ab!

Citrom Bandi meg a Finn talpra állítja a Fiút, kétfelől tartják, Citrom Bandi leveszi fejéről a sapkáját, mint valaha tette már egyszer, ám erre ma már senki sem emlékszik.

 

Vége az Appellnak, felbomlanak a sorok.

A Fiú újra a sárban ül.

A Kollmann fiú rángatja: – Kelj fel! – mondja. – Mindjárt vacsora!

Tehetetlenül körülnéz, egy kicsit távolabb, tartózkodóan, Citrom Bandi áll. Fáradtan legyint.

– Nem hagyhatjuk itt – mondja kétségbeesetten a Kollmann fiú.

Micsoda este! Permetez az őszi eső, a szájakból kicsapó pára egy pillanatig szinte megáll a levegőben. Mindenfelé leromlott alakok vonszolják magukat. Citrom Bandi és a Kollmann fiú csak egészen halványan emlékeztet már egykori önmagára.

Citrom Bandi a Fiúhoz lép: – Miért nem kelsz fel? – kérdezi szigorúan.

– Nem tudok – suttogja a Fiú.

– Miért ne tudnál?

– Fáj – mondja a Fiú.

– Mi fáj?

– A térdem – suttogja a Fiú.

– Mutasd! – mondja Citrom Bandi.

– Hagyjatok… – suttogja a Fiú.

Citrom Bandi és a Kollmann fiú felrángatja a Fiú nadrágját. A Fiú térde és a jobb felső combja égő vörösen csillogó valamivé alakult, ami nemigen hasonlít többé az emberi bőrre.

– Gólya viszi a fiát – mondja Citrom Bandi a Kollmann fiúnak. – Ismered?

Felállítják a Fiút a földről, csuklójukat a „gólya-viszi-a-fiát” módra összefonják, a Fiút ráültetik, ő átfogja a vállukat, és elindulnak.

A tábor bejárata felőli bal első sátorhoz érnek. A sátor bejárata fölött felirat: „Revier”. Néhány beteg ember várakozik már ott. A bejárati ajtón fiatal ember dugja ki a fejét, csíkos fegyencöltözékben, de amúgy egészen jó karban van; a karján sárga karszalag, azon, fekete betűkkel, „Pfleger” felirat.

– Nem baj. Tegyétek csak oda! – mondja Citrom Bandinak és a Kollmann fiúnak, miután azok hiába próbálták a lábára állítani a Fiút. Most leteszik őt a sárba, és sietve odébb állnak, hiszen már csörömpölnek valahol a kondérok.

Teherautó kanyarodik egy szöges drótkerítéssel körülvett udvarba. Szemközt néhány földszintes barakképület, a zeitzi tábor Rehmsdorfban álló kórházbarakkjai. Őrtornyok, a bejáratnál SS-őrség.

 

(Megjegyzés: mind a rehmsdorfi kórházról, mind pedig a zeitzi táborról pontos dokumentumok, térképek, rajzok, adatok, stb. találhatók egy helybeli lakosnál, aki ezeket a dokumentumokat összegyűjtötte és kiadta. Ennek az embernek a neve és címe: Lothar Czossek, Beethovenstr. 1., D-06729 Rehmsdorf.)

 

A teherautó nyitott rakfelületéről, anélkül, hogy a kocsi oldalát lenyitná, egy SS-katona szökken le.

A szemközti barakkból két Pfleger siet elő (karszalag, mindkettő viszonylag jó karban lévő, termetes fiatalember, mindkettő gumicsizmát visel).

Egy külön jelzés nélküli rab hosszú gumitömlőt hurcol ki a barakkból.

A két Pfleger lenyitja a teherautó oldalát, a rakfelületen hét-nyolc magatehetetlen beteg hever, hiányos öltözékben, egyikük-másikuk testén papirosból való gézkötés látható, a Fiúén is. A két Pfleger felugrik a kocsira, ollójukkal hihetetlenül gyors, gyakorlott mozdulatokkal levágják és leszedik a fegyencekről a maradék rongyokat. Közben a rab az egyik Pflegernek feladja a gumitömlőt, a másik Pfleger leugrik a kocsiról.

Kemény, kíméletlen vízsugár zúdul a tehetetlenül vonagló betegekre.

A Zeitz-rehmsdorfi koncentrációs tábor kórháza.

Háromemeletes deszkaágyak geometriai rendben kialakított sorai. Két-két deszkaágy hosszában egymás mögött, egy sorban, köztük folyosó, mely merőleges keresztfolyosóval találkozik, stb. Az ágyakon mindenféle gyanús váladéktól tarkálló, laposra feküdt szalmazsák, húzatlan, mocskos szalmapárna, rongyos, sötétszürke, tetves pokróc. Az ágyakban még csak egy-egy beteg fekszik. A betegek öltözéke egyetlen fegyencing, alatta semmi; csontvázra fogyott lábszárak kandikálnak ki, facipőbe, még inkább azonban ormótlan, hollandi forma fapapucsokba bújtatva, ám mezítlábasok is akadnak. Általában „a” téli sapkát hordják a fejükön: a fejhez simuló zöld kötött sapka, kétoldalt a megfelelő kanyarulat, hogy a fülekre ráboruljon, a homloknál hegyes rajzú kitüremkedés, akár a Mephistót játszó színészek fejfedője. Legtöbben az ágyból magukkal hozott pokrócukba burkolóznak. A lábszárakra rászáradt a mocsok. A talaj döngölt föld.

Később majd megismerkedünk a Fiú fekhelyével, az egyik ágysor földszintjén. Innen közvetlenül egy szemközt fekvő, magasan elhelyezett, apró ablakra lát, amelyet kívülről rácsok fednek, s amely egyébként semmiféle tájra nem nyílik, csak a fémszürke égre. Ha feltekint, a fölötte lévő ágy keresztdeszkáit meg a közülük kilógó szalmazsákot látja. A fölötte fekvő beteg minden mozdulatára száraz szalmaeső pereg az arcába. Odakint valószínűleg esik, mindenesetre mindenfelől érzékeljük, hogy hideg van, de az ablakon se zúzmarának, sem jégcsapoknak nem látjuk még nyomait.

A kötözőhely. Kivilágított térség, valahol a barakkban. „Műtőasztal”, szennyes lepedővel letakarva. Állongó, illetve az egyetlen lócán üldögélő nyomorúságos alakok, kezelésre várakozva. Az asztalnál megviselt arcú, de emberi külsejű, láthatóan emberi táplálékon élő orvos: fekete karszalagot visel, rajta fehér betűs „Arzt” felirat; fegyencruha, de jól szabott s tiszta. Sárga háromszög, U betű. Egy fiatal Pfleger segédkezik, „asszisztál” neki, egy másik éppen a Fiút támogatja oda, a pokrócába bugyoláltan. Az orvos intésére, aki éppen végez egy beteggel, a Fiút fel akarja segíteni a műtőasztalra. E célból kihámozza őt a pokrócából, amelyet a másik végénél a Fiú azonnal megragad.

– Engedd el! – szól rá a Pfleger.

A Fiú szótlanul markolja tovább a pokrócot.

– Nem érted? – húzkodja a pokrócot a Pfleger. – Engedd el!

A Fiú szótlanul markolja tovább.

– Nem lopom el tőled! Engedd már el! – üvölt rá a Pfleger, majd kirántja a kezéből a pokrócot.

A Fiú ingben s a téli sapkájában fekszik az asztalon. A térdén, a felső combján papirosgézzel bekötözött seb.

Ebben a pillanatban harmincöt év körüli, jó arcú, „elegáns”, mégis valahogyan búskomor külsejű férfi lép oda az orvoshoz. Ő is orvos, sőt: a főorvos, amit piros karszalagja, rajta az „O. Arzt” felirat mutat. Piros háromszöget, benne F betűt visel, tehát francia. Méretre szabott csíkos fegyencöltönyt, kék baszksapkát hord, sűrű, barna haja van.

– Bonjour – mondja halkan, s a magyar orvos jó viszonyban lehet vele, mert melegen elmosolyodik, néhány szót váltanak halkan, franciául, mielőtt az orvos figyelme újra a műtőasztalra irányul.

Az orvosnak „asszisztáló” Pfleger most felhúzza a Fiú csípőjén az inget.

Csak a két orvosnak a Fiú fölé hajló arcát látjuk.

– Flegmone – mondja az orvos. A francia orvos bólint, majd távozik.

– Meg kell nyitni, és ki kell tisztítani – folytatja az orvos; ezúttal a Fiúhoz beszél, akit azonban továbbra sem látunk. Egy kicsit habozik. – Fájni fog – mondja aztán.

A Fiú arca. Felkészül a fájdalomra.

– Sietni fogok. Ígérem, hogy nem tart sokáig – mondja az orvos.

Azután a Fiú fölé hajol.

Nem látunk, nem hallunk semmit.

A kép bezárul.

 

A Fiú a fekhelyén. A szemközti ablakba hó tapadt: tél van. A Fiú didereg. Az alábbi képeket kétségkívül fantáziálja ugyan, mégsem nosztalgikusuk, nem lassúak, nem is ábrándosak, a maguk irreális módján szinte reálisak, szárazak, objektívek, szűkszavúak.

A Fiú a lakásuk ebédlőasztalánál ül, ahogyan a film elején láttuk. Az asztal közepén hatalmas, gőzölgő tál. Az asztal körül alakok, nem feltétlenül csak kettő, de ezek az alakok homályosak, nem lehet felismerni őket.

Női hang, de nem a hasonló szituációban látott mostohaanya hangja, s nem is az Anyáé:

– Éhes vagy? – kérdezi a hang, feltűnően melegen, szeretettel.

– Rettentően! – mondja hangosan a Fiú, nyíltan, bizalommal, nevetve.

S odatartja a tányérját, amelybe bőven merít neki a tálból egy ezüst merőkanál.

A Fiú mint kis gimnazista egy napsütötte pesti mellékutcán. Felbukkan előtte egy üzlet felirata. „Ács János – áll a táblán. Alatta: – Fűszer, csemege.”

Az ajtótól néhány lépcsőfok vezet le a boltba.

A Fiú lesiet a lépcsőkön, és belép az üzletbe. A pult mögött a fehér köpenyes tulajdonos. Jobban is megnézve, érdekes módon Sütő úrhoz hasonlít, vagy netalán ő maga az.

– Jó napot, fiatalúr! Mivel szolgálhatok?

A Fiú szigorú, vizsga arccal szemlét tart az üvegpult mögött áttetsző fátyollal letakart, csábító felvágottakon, sajtokon.

– Öt deka téliszalámit kérek – mondja aztán. – És két zsemlét. Meg vajat – teszi hozzá.

– Elviszi, vagy elkészítsem? – kérdezi a „fűszeres”.

– Tessék elkészíteni – mondja a Fiú. – És apukám számlájára felírni.

– Meglesz, fiatalúr! – mosolyog a tulaj, aki ezúttal a Kopaszkás Blockältesterre hasonlít. Látjuk, amint hatalmas késével gondosan felvágja a zsömléket, megkeni vajjal, és elhelyezi bennük a téliszalámit.

A Fiú az utcán: beleharap a zsömlébe.

 

A kórház. A Fiú a fekhelyén. Esti fények. A mögötte lévő ágyból harsány, mély, dörgő hang üvölti: – Tiltakozom! Nekem jogom van külön ágyra! Kérdezzék meg az orvost!

– Nincs többé külön ágy! Tele vagyunk betegekkel! – mondja a Pfleger, aki a Fiút az orvoshoz kísérte, de csak a hangját halljuk, őt magát nem látjuk.

– Tiltakozom! Nekem jogom van! Kérdezzék meg az orvost! – üvölti a hang.

A Fiú szemszögéből felbukkan az ágyához lehajló Pfleger arca. A Pfleger egy beteget tart a karjában – könnyű teher lehet, mert a súlya láthatóan meg sem kottyan a Pflegernek.

– Menj odébb! – szól rá a Fiúra a Pfleger, és gyorsan becsúsztatja az ágyába a beteget, majd a jövevény „vagyontárgyait”: a csajkát meg a kanalat.

– Legalább még egy pokrócot is adjál! – mondja kétségbeesetten a Fiú, de a Pfleger már eltűnt.

Az új beteg befészkeli magát az ágyba. Hasonló korú gyerek lehet, mint a Fiú, egyetlen inget visel csupán, no meg a téli sapkát, didereg, láthatóan lázas. Az arca ismerős, de nem mindjárt, és csak homályosan: a Dohányos az. Megpróbálja magára húzni a takarót: egy darabig szótlanul huzakodnak a pokrócért, de nem gonoszan, inkább csak kétségbeesetten.

– Ha az oldaladra fekszel, mint én, akkor több pokróc jut – mondja a Fiú. – Nem hallod? – folytatja, mert a Dohányos nem válaszol. – Ne hánykolódjál már annyit, folyton belém rúgsz!

– Nincs egy kis vized? – suttogja rekedten a Dohányos.

– Víz? – ábrándozik a Fiú. – Az nekem is jól jönne…

– És egy cigarettád?…

– Nincs – mondja a Fiú. Semmi jele, hogy a Dohányost felismerné.

 

Éjszaka.

A Fiú némán küzd a hánykolódó Dohányossal. – Nem érted, hogy maradj már nyugton egy kicsit? – kérleli elkeseredetten.

 

Reggel.

A Fiú kimerülten alszik a mozdulatlanul fekvő Dohányos mellett.

Kondérok csörömpölése. Távoli rikkantás: – Kávé!

A Pfleger kávét mér a betegek csajkájába. A Fiú, mintegy a belé ivódott ösztöntől hajtva, felriad, automatikusan nyúl a párnája alá, veszi elő a csajkáját. A kondért két, amolyan „házi” fogoly húzza, a Pfleger a merőkanállal gyorsan a Fiú csajkájába méri az adagját, egy pillanatig arra vár, hogy a szomszédja is odanyújtsa a csajkát, de mivel az nem mozdul, ráripakodik a Fiúra:

– Nem látod, hogy alszik? Nem tudod ideadni a csajkáját?!

A Fiú kutat, megtalálja a csajkát, a Pflegernek nyújtja, aki beleméri a kávét. Most, valami saroglyafélén, a kenyéradagokat hozza két rab, a Pfleger két adag kenyeret csap oda, a Fiú ágyára.

A Fiú a könyökére támaszkodva ül. Egy hajtásra kiissza a kávéját, fal egyet a kenyeréből, megrázza a Dohányost. S mivel az nem mozdul, fölé hajol, és mond neki valamit:

– Hé! – rázza a vállát. S most észreveszi, hogy halott. Kihajol az ágyból, tekintete rémülten a Pflegert keresi; azután meggondolja magát; gyorsan kiissza a második adag kávét, a párnája alá rejti a második adag kenyeret, és visszadől a fekhelyére. Elalszik.

 

Este, levesosztás. Kondérok, Pfleger, mint az előbb, csak ezúttal a vacsorát adagolja.

– Leves! – hangzik valahonnan távolról a rikkantás.

A Fiú nyújtja a saját csajkáját, majd a szomszédjáét. A Pfleger már-már belemérné a levest, de hirtelen meggondolja magát:

– Ez már két napja alszik? – kérdi, és lerántja a halott Dohányos fejéről a pokrócot. Azonnal felméri a helyzetet. Hosszú, néma tekintetet vet a Fiúra, akin látszik a félelem. De végül csak ennyit mond:

– Meghalt. Mindjárt küldök érte valakit. – S egy pillanat habozás után a második adagot is otthagyja a Fiúnál. A Fiú valami köszönetfélét próbál makogni, de a Pfleger már eltűnt.

 

Ábrándkép:

Hófehér szanatóriumi szoba. A Fiú mint kis gimnazista az ágyban. Mellette őszbe vegyült fekete hajú, fekete bajuszos, igen rokonszenves, szép arcú orvos ül, elmélyülten figyel a Fiú mellére illesztett sztetoszkóp hangjaira. Most feláll és a távolabb várakozó Anyához lép (az Anya világosan felismerhető ugyan, mégsem teljesen az, akit a „valóságban” láttunk, mint ahogy az álomképek mindig elmosódottak egy kissé).

– Semmi kétség, nagyságos asszonyom – suttogja az orvos. – A gyerek beteg. Nagyon beteg.

– Súlyos? – suttogja a kezét tördelve az Anya.

– De meg fog gyógyulni – bólint az orvos. Valahogy megnő, valahogy megváltozik az arca, valami egészen különös jelentőségre tesz szert, ahogyan most az Anyához hajol: – Inni! Inni! Inni! – mondja.

Az Anya a szanatóriumi kerek kisasztalnál áll, egy csillogó pohárba narancsot facsar; mellette az asztalon még egy csomó narancs áll, halmokban. A habzó narancslével teli pohárral az Anya a Fiú ágya felé indul.

A Fiú ébren van. Vakarózik. Hátranyúl, végighúzza ujját az inge hátának belső oldalán, halk pattogást hallunk. A Fiú maga felé húzza az ingét, hogy láthassa az eredményt: az ing belső oldalán vércsíkok, az elnyomott tetvek meg a vakarózás következménye; tetvek másznak lassan az anyagon, alig kivehető, szürke pontocskák. A Fiú leveszi a sapkáját, kifordítja a belsejét: a zöld pamutféle teli lassan mozgó, szürke pontocskákkal. Most letolja a takaróját, meglazítja a csípőjén lévő papirosgéz-kötést: körülbelül féltenyérnyi rózsaszín, nyers hús tárul fel, benne szürke pontocskák mohó nyüzsgése. Gyorsan visszailleszti a kötést, arcára kiül a pánik. Lassan megnyugszik, újra meglazítja a kötést, s ezúttal kíváncsian, hosszan elnézi, amint a tetvek a testéből táplálkoznak. Mi azonban csak a Fiú arcát látjuk: a kíváncsiságot lassan valami szelíd kifejezés váltja fel rajta, valami megértés, amely azután arra a voyeur-kifejezésre vált át, amivel annak idején a zöldbabot evő művezetőt nézte.

A mögötte lévő ágyból, anélkül hogy bármit is látnánk, újra fölzendül a sztentori hang: – Tiltakozom! Nekem jogom van! Tiltakozom!

A kép elsötétül.

Hideg téli délután. Jeges dara szitál. Egy vidéki állomás magas vasúti töltésén egy marhavagonokból álló szerelvény vesztegel. A szerelvény arra vár, hogy a Buchenwaldba irányuló betegszállítmányt berakodják.

A vagonok padlata szalmával felhintve. Ajtajuk tárva-nyitva, az ablakrések dróthálóval bevonva.

A töltés mentén az egész szerelvény hosszában a vagonok szerint elosztott betegszállítmány csoportjai. A betegek részint valamilyen hevenyészett, hordágyszerű alkotmányokon fekszenek, részint pokrócba bugyolálva, vagy a vastagabb, télire való fegyencköpenyükben dideregve ácsorognak. Távolabb néma SS-katonák. A betegek leszámolását és a berakodást funkciós foglyok végzik: Pflegerek, egy Capo, a kórházbarakk Blockältestere, stb. A magyar meg a francia orvos is ott áll, egy kicsit távolabb.

Egy SS-altiszt, a Capo társaságában, hosszú listáról a vagonok előtt álló, illetve hordágyon fekvő foglyok számát ellenőrzi: kezében a listával ordítja a számokat – az esti ködben egy távoli vagonnál jár még, lassan közeledik.

A Főorvos a mellette álló Orvossal beszélget.

– A szerencsétleneknek azt mondtuk, hogy meggyógyulni viszik őket Buchenwaldba – jegyzi meg keserűen az Orvos.

 

Az SS-altiszt, kezében a listával, a Capóval együtt odaér a vagonhoz, ahol a két orvos áll, ordít: – Vier-und-sechzig, acht, fünf-und-dreissig …Drei-und-sechzig, fünf, sieben-und-vierzig…

– Vier-und-sechzig, neun, ein-und-zwanzig…

A hordágyon, rongyos pokrócba bugyolálva a Fiú, mint a haldokló jó katona a csatakürt hallatán, gyengén felemeli a fejét.

Buchenwald felé döcögő marhavagon belseje. A betegszállítmány – vagononként 80-100 ember – tehetetlenül fekszik a szalmával felhintett padlaton: egymáshoz préselődő testek, az arcokon (a Fiúét nem látjuk) már nem evilági nyugalom.

 

A buchenwaldi rámpán felsorakozott SS-őrség; előttük, a sínek közvetlen közelében buchenwaldi rabok, hordágyakkal, kordészerű kerekes alkalmatosságokkal, stb.: szanitécek, betegszállítók.

A vonat begördül, megáll, mindenki megmozdul.

 

Támolygó betegek, hordágyakon fekvő végkimerültek menete előtt megnyílik a már ismert, hajóparancsnoki hídhoz hasonlító lágerkapu, rácsozatán a felirattal: „Jedem das seine”. A hatalmas, néptelen Appellplatz, mögötte a Nagytábor emeletes kőbarakkjai láthatók.

Végig egy, szinte bizalmasan suttogó, parancsoló, dallamos hang hallatszik az Appellplatz körül elhelyezett hangszórókból:

„Leichenkommando zum Tor, Leichenkommando zum Tor!”

És: „Friseure zum Bad, Friseure zum Bad!”

A távolban, az Appellplatz mögötti jobb oldalon, megelevenedik a térség, karszalagos, vagy anélküli foglyok bukkannak fel, nagy sietősen.

Egy aszfaltozott térségen találunk rá a Fiúra.

Talán a betegszállítmány maradékát, hogy így mondjuk: hulladékát helyezték el ezen az aszfaltfelületen. Testek hevernek szétszórtan, rendetlenül s többnyire mozdulatlanul is a téli délelőtt ólmos, fagyszürke fényében.

A Fiú egy vékony jégkéreggel bevont pocsolyában fekszik. Arcát valamiféle hó és eső közti, szúrós csapadék permetezi, de ez nem látszik zavarni őt. Egyik oldalán a mellette fekvő ismeretlen facipője meredezik, a másikon meg az ismert, ék alakúan a homlokra lenyíló „téli sapka”, egy hegyesen kiálló orr meg egy áll, köztük üreges mélyedés: a besüppedt száj látható.

A Fiú nyugodtan, mozdulatfanul fekszik. Arcán békesség. Tűnődni látszik. Nézi az alacsony, szürke és átlátszatlan eget. Az ólmos, lomha járású téli felhőzet olykor meghasadozik, itt-ott váratlan rés, fényesebb lyuk keletkezik benne egy-egy futó pillanatra. Olyan ez, akár valami mélység hirtelen sejtelme, ahonnan most szúrós fénysugár esik a Fiúra, akár egy gyors, fürkész tekintet, egy világos szempár: talán az SS-orvosé, aki elé még Auschwitzban került. S valóban, a szempár határozottabb körvonalakat ölt, majd lassan kibontakozik odafönt az Auschwitzban szelektáló SS-orvos arca, halálfejes sapkájával, szemaforszerűen jobbra és balra integető karjával.

Most egyszerre sürgő-forgó, nehezen kivehető alakok kerülnek a látkörébe. Zavaros, neki távolinak tűnő hangok röpködnek a feje fölött, valamiféle rendezkedés mozdulatait, neszeit észleli. Hirtelen megemelkedik a mellette lévő fej, s a Fiú szemével rabruhás karokat pillantunk meg, amelyek a szomszéd testet a vállánál fogva fölemelik. Valamilyen targoncafélére készülnek fölhajítani, a már ott halmozódó testek kupacának tetejébe. S most meghalljuk egy ismerős, valaha dörgő hang gyenge, rekedt suttogását:

– Tilt…a…kozo…zom…

S a csíkos ruhákból előbúvó kezek a meglepetéstől megállnak a levegőben:

– Was? Du willst noch leben? – hallatszik most egy meghökkent, csodálkozó kérdés, amelyet nyilvánvalóan az őt tartó emberek egyike tesz fel, egy kissé szlávos lágernémetséggel. Nincs ebben a kérdésben semmi rosszindulat, csak merő ámulat az emberi természet kifogyhatatlan furcsaságai fölött. Aztán a test tovább lendül, és tompa puffanással rázuhan a többire. De a Fiú, különös módon, megérthette a kérdés mélyebb értelmét, mert az arcán szelíd belátás, valami koravén tudással áthatott kis mosolyféle jelenik meg.

És mintha valamilyen fogadalmat követne, meg se mozdul, amikor, közvetlenül a szeme előtt, két hadonászó kéz jelenik meg, mintha valaki azt próbálgatná, hogy van-e még benne élet; de természetesen a pislogásán nem tud úrrá lenni.

Most ő is két-három emberroncs közé huppan, bár ez itt nem targonca, inkább valamilyen kordé.

A kordét két kéz tolja. A Fiúnak semmi kétsége afelől, hogy hová visz az útja. Távolról figyel mindent, mégis úgy, mint aki utoljára látja a Föld színeit.

Az út egy magas kanyarodóhoz vezet. Odalent egyszerre széles látkép bukkan ki. Látjuk az egész roppant lejtőt benépesítő tájat, a buchenwaldi tábor egyforma kőházikóit, a takarosan zöld meg egy külön csoportot alkotó, talán új, kissé komorabb, még festetlen barakkjait, a különböző övezeteket elválasztó belső drótkerítések tekervényes, de láthatóan rendezett szövevényét, távolabb a hatalmas, most csupasz fák ködbe vesző rengetegét. Egy épület, feltehetőleg a fürdő előtt a hidegben pucér muzulmánok várakoznak, lágerméltóságok, meg a zsámolyaikon ülő és fejeket, hónaljakat meg fanszőrzetet borotváló fodrászok körében. De beljebb, a macskaköves, messzi lágerutcákat is mozgás, lanyha szorgoskodás, tevés-vevés, időtöltés jelei népesítik be – törzslakosok, gyöngélkedők, előkelőségek, raktárosok, belső kommandók szerencsés kiválasztottjai jönnek-mennek, végzik mindennapi teendőiket. Imitt-amott füstök, gőzök, valamerről ismerős csörömpölés száll fel a Fiúhoz távolról, mint a harangszó álmainkban, s egyszerre felneszel apátiájából. Keresgélő tekintete az odalenti távolban cipekedő menetre bukkan, amely a vállakra vetett rudak s a rudakon párologva himbálózó kondérok súlya alatt roskadozik.

Mintha ez a látvány, ez az illat felébresztené a Fiúban az élet iránti utolsó és reménytelen nosztalgiát. Beleszagol a levegőbe és szinte hangtalanul, ábrándosan maga elé suttogja:

– Répaleves…

Hirtelen vágás.

Fény. A fürdőben vagyunk.

A részleteket a Fiú, csupán félig éber öntudatának korlátai közt látjuk. Csíkos ruhás karok leemelik a kordéról; fehér trikó-ujjas és csíkos ruhás karok megszabadítják a maradék ruháitól; végül fehér trikó-ujjas karok egy zuhanyozó iszamós farácsozatára helyezik, lábak erdejébe.

A lábak erdeje topog és tapos és tipor; ezek a szörnyű sarkok és lábszárak, ezek a kiszáradt végtagok valóban szikkadt faágakra, betegségtől lehámlott kérgű, sorvadt fapálcikákra emlékeztetnek. A Fiú a sebeit félti, a sebeit menti ezektől a vakon tapodó talpaktól – noha ezt csak sejtjük, mert a Fiú testét nem, csak tekintetének irányát, pontosabban az ebben az irányban megjelenő tárgyakat, eseményeket látjuk.

Most egy zuhanyrózsa jelenik meg a lábak sűrűje fölött. Egyszerre kíváncsiak leszünk erre a zuhanyrózsára. Mintha ráeszmélnénk valamire, ez a zuhanyrózsa a szemünkben hirtelen valami életet vagy halált eldöntő fontosságra tesz szert. Megnő, vagy mi az ördög. Rémületessé válik. Most sziszegni kezd. Rettegve húzódnánk valami sarokba előle, de a lábak erdeje fogva tart. A zuhanyrózsa gőzölögni kezd. S most vadul, esztelenül és megkönnyebbülve fröcskölni, zuhogni kezd belőle a víz.

Harmadik rész

Még mindig a fürdő.

Éppen most tűnnek el az utolsó lábak. A zuhanyrózsa ismét csendes és száraz. Visszhangos kiáltások csattognak, nyilván a foglyokat hajtják kifelé a fürdőből.

A Fiú megpróbál feltápászkodni, hogy csatlakozzon a többiekhez. A kimerültség továbbra is szűkre szabja láthatárát, szakadozott képekre bontja az eseményeket, amelyeket felfogóképessége nem tud elrendezni.

Az alábbiakat látjuk:

A Fiút, amint lábra akar állni: ugyanis rég megtanulta már, hogy a koncentrációs táborban utolsónak maradni mindig baljós dolog.

Most a Fiú szemszögéből egy tenyeret, egy kezet látunk, amely maradásra inti, s ő visszahanyatlik a farácsra. A kéz mögött fehér nadrágos, fehér trikós alak bontakozik ki, akár egy kabinos; csak éppen piros háromszöget visel a nadrágján, alatta fogolyszámmal.

Eltűnnek az utolsó lábak. A „kabinos” egyetlen lépéssel itt terem, s akár a pelyhet, úgy kap fel a farácsozatról, egy fehér lepedőbe bebugyolál, s egy tiszta, szürke pokróccal tekeri még azt is körül.

Egy másik „kabinos” közben magára öltötte piros háromszöges, csíkos rabkabátját: – Hast du Durchfall? – halljuk gyors kérdését.

A Fiú némán rábámul, némán rázza a fejét. Hazudik, s ez valószínűleg látszik rajta. A két „kabinos” nevet.

A második most egyetlen mozdulattal a vállára kap, akár egy zsákot, úgy, hogy a fejünk hátul, a lábunk pedig elöl csüng le.

Gyors léptek. Kint vagyunk a szabadban. Gőzölgünk a hidegben. Szűk lágerutcában járhatunk, egyik oldalon formásabb barakkokat, a másikon szögesdrót kerítést látunk. E kerítés mögött, a lógó fej perspektívájából, vigasztalan, szürke barakkok. Néhány rab éppen egy lapos teherautó-utánfutót húz ott az úton, a rakodófelületen egymás hegyibe hányt hullák, a kocsi oldaláról fagyott végtagok csüngnek le.

Hirtelen fordulat, be, egy ajtón, s egyszerre egy sebészeti ambulancia-félén találjuk magunkat. A lógó fej perspektívája várakozókat mutat, csupa szokatlanul jó karban lévő fegyencet – noha ez a konszolidált megjelenés igen relatív. A melleken, a nadrágokon csupa piros háromszög. Álldogálnak, vagy lócákon ülnek.

Közben „odafönt” történik valami, a „kabinos” élénk megbeszélést folytat valakivel, egy nyelven, amelyet nem ismerünk (föltehetően lengyelül). Még néhány másodperc, és ráfordítanak minket egy tűrhetően tiszta műtőasztalra, felettünk erős lámpafény. A „kabinos” lekapja rólunk a lepedőt meg a pokrócot, s még látjuk elsietni.

Magunkra maradunk. Még mielőtt elfogna az aggodalom, egy arc hajol fölénk, egy orvos arca. De ettől az arctól mégiscsak elfog az aggodalom. Valahogyan nagyon nyers vonású, kemény arc ez, föltűnően lilásveres, szinte nyúzottnak ható arcbőrrel. Hófehér köpenyt visel, mellén a vörös háromszög üres – ami a németek jele –, fekete hajában sima választék, s az egész emberben van valami szokatlan: koncentrációs táborban a Fiú még sosem találkozhatott ennyire autonóm személyiséggel, s ez megijeszti.

Közben az orvos egyre beszél hozzá:

– Na komm’, zeig’ dich, was hast du denn – na, schon gut – Ruhe! – szól rá a Fiúra, ahogy a sebeit tapogatja. – Komm’má her, hier! – szól oda egy Pflegernek, aki a közelben áll. Ez viszont megnyerő, sőt vonzó jelenség, ámbár, pillanatnyi hangulata szerint, a Fiú inkább a halál angyalát látja benne. 23-24 éves lehet, kék baszksapkájában, tökéletesen szabott „csíkrend” ruhájában, gesztenyeszín hajával, lágy vonású, egy kissé szlávos arcával igen rokonszenvesen hatna – ha az orvos nem azt a feladatot bízná rá, hogy keményen lefogja és tartsa a Fiút.

Ő maga pedig egy sebészollót kap fel, és a Fiú csípője felé közeledik vele. – Ruhe! – mondja, szigorúan, bár nem minden gyengédség nélkül.

 

Átugrottuk a műtétet, mert most az előbbi Pfleger egy inget ad ránk, beteker egy pokrócba, s a korábbi „kabinos” módján, se szó, se beszéd, áthajít a vállán.

Ki, a szabadba, majd – pár perc járás után – hirtelen belépünk egy zöldre festett barakk ajtaján. Néma folyosó, a padló piros lakkal felkenve; a folyosóról szabályos, fehér ajtók nyílnak, mindegyikükön szám. Befordulunk a hatos számú ajtón. Lábbal előre, még nem tudjuk, hová tartunk. De magunk alatt szintén piros lakkos hajópadlót, s, mintegy a láthatár peremén, ágyakat, azokon paplanokat látunk. Most lehajolnak velünk, s magunk is ráfordulunk egy ilyen ágyra, egy ilyen hihetetlen és álomszerű fekhelyre: alattunk – a szalmazsákon – lepedő, azon párnahajjal behúzott szalmapárna – a huzaton, halványbarna, horgas csőrű sast ábrázoló pecséten, a „Waffen SS” felirat olvasható –, s az ágyon piros paplan, amelyhez a Fiú egyelőre nem nyúl.

 

A Pfleger pedig tesz-vesz valamit az asztalon, majd, egy ív papirossal, amely olyan, akár egy kórlap, hirtelen hozzá lép, és az ágya szélére ül.

– Rozumjes pu polski? – kérdi.

A Fiú, megszeppenten, a fejét rázza.

– Pu ruszki? – faggatja tovább a Pfleger.

A Fiú a fejét rázza.

– Wie heisst du? – kérdezi hát szlávos kiejtéssel a Pfleger. Halkan, szinte suttogva beszél, és ugyanígy válaszol a Fiú is:

– Vierundsechzig, neun, einundzwanzig – mondja.

– Nye Nummer. Name – mondja a Pfleger.

A Fiú komoran, összehúzott szemöldökkel nézi: talán nem érti a kérdést?

– Name! – ismétli a Pfleger.

S most a Fiú, mint aki keservesen kutat az emlékei közt, végre megtalálja a választ:

– Köves György – mondja.

– Co? – kérdezi a Pfleger. – Wie?

– Köves György – mondja még egyszer a Fiú.

A Pfleger ír valamit, s megmutatja a Fiúnak. Egy kórlapféle tetején ez áll: „Kewischtjerd”.

– Dobro jesz? – kérdezi a Pfleger. – Gut?

– Gut – mondja a Fiú.

– Terasz Nummer – mondja a Pfleger. – Vierundsechzig… – s kérdőn néz a Fiúra.

– …neun, einundzwanzig – fejezi be a mondatot a Fiú.

– Nazion?

– Ungar – mondja a Fiú

 

A párbeszéd folyamán a Fiú lassan képet nyer a szobáról, s amit lát, elképeszti és megdöbbenti.

Szabályos, annak rendje-módja szerinti betegszobát lát. Ő maga egy egyemeletes ágy alsó szintjén fekszik, a jobbján fehér mázú lécekből összeállított válaszfal. Látja, hogy az ő ágyán kívül csak a túlsó falnál álló két ágy emeletes, a közöttük lévő többi – micsoda fényűzés! – mind földszintes, és mindegyikben egyetlen beteg fekszik. S mindegyik ágyon lepedő meg paplan, s nemcsak hogy paplan, de mind a piros szín különféle árnyalatából összeválogatva, a rózsaszíntől a bordóig; s ezenfölül mindegyik ágy lábánál négyrét hajtott, szürke pokróc. Összesen tizenkét ágyat számol meg; és ezeket az ágyakat hézagok választják el egymástól. Elöl, ott, ahol az ágyak szabad teret fognak közre, egy asztalt lát, rajta kórlapokkal, akár egy kórházban. Azt is látja, s ez megdöbbenti, hogy üres ágyak is akadnak. Vele szemközt az ajtó, mellette duruzsoló vaskályha, feketén csillogó széntartó; van ott egy nagyobb asztal, meg néhány támlásszék is, egy pokróccal elfüggönyözött belső tér – mint idővel kiderül majd, afféle „gardrób”, ahol a Pfleger a csajkákat, az evőeszközöket, de a saját ruhatárát is tartja.

De leginkább talán a csönd hökkenti meg, a szobát uraló teljes némaság. Látja, hogy a mellette lévő ágyon éltesebb beteg fekszik, még eléggé jó húsban lévő ember, sőt, mintha a paplanát kis pocak is domborítaná. De a többi beteg sem emlékeztet a zeitzi rabokra: mindegyiknek saját arca van, megkülönböztethető arcvonásokkal, amelyeket nem törölt még el az éhség, a nélkülözés. A szomszéd ágy mellett még egy ágy következik, mellette sok apró üvegkockára osztott ablak: itt fiatalabb, a húszas évei közepén járó, szőkés, göndör hajú beteg fekszik, a következő ágy üres, s csak az emeletes ágyak foglaltak megint.

A Pfleger közben az asztalra teszi a kórlapot, s kisiet.

Néma csönd üli meg a szobát, szemlátomást senkit sem érdekel az új jövevény kiléte.

A Fiú, rendkívül óvatosan, lassan birtokba veszi az ágyat. Leteszi fejét a párnára. Betakarózik a paplannal. Szemügyre veszi a szomszédját. Aludni látszik. A Fiú habozik, azután suttogva mégiscsak megszólítja:

– Ért magyarul?…

De úgy látszik, a szomszéd meg sem hallja a kérdést. Szeme hunyva, aludni látszik, paplana gyengén süllyed és emelkedik.

A Fiú feladja, hanyatt dől. Ekkor, váratlanul, mégiscsak megérkezik a válasz:

– Igen – suttogja továbbra is behunyt szemmel a férfi. S hogy választ kapott, a Fiút szemmel látható izgalom tölti el:

– Honnan jött? – kérdi. De majdnem elveszti a reményt, mire a suttogó válasz megérkezik:

– Budapestről – súgja, még mindig behunyt szemmel a szomszéd beteg.

– Mikor? – akarja tudni a Fiú; s most már tudja, hogy várnia kell, akár egy hegyi pásztornak, aki a szomszéd heggyel beszélget.

– Novemberben… – érkezik végre füléhez a suttogás.

A Fiúnak láthatóan ezer kérdése volna, de hirtelen ezt kérdezi: – Adnak itt enni? – és rettegve várja a választ.

– Nem – hallatszik, a megfelelő várakozás után.

A Fiú elhallgat, hanyatt dől a párnán. Arcán pánik. Láthatóan erősen töri valamin a fejét. Kihajol az ágyból, szinte egészen a szomszéd ágyig:

– Nézik, hogyan hal éhen az ember? – kérdi kiszáradt torokkal, rekedt suttogással.

Mielőtt azonban válasz érkezhetne, nyílik az ajtó, a Pfleger siet be, mégpedig egyenesen a Fiú szomszédjához. S a Fiú dermedt félelemmel nézi, ahogyan a betegről a Pfleger a paplant felhajtja, majd a dereka alá nyúl, beletekeri az ágy lábánál lévő pokrócba, és a súlyos testet egyetlen könnyed mozdulattal átveti a vállán. Azután kisiet vele – a hastáji papiroskötésnek egy elszabadult darabkája mintegy gúnyos búcsút int a Fiú valamennyi reményének.

Ugyanebben a pillanatban elektromos kattanás: s a Fiú tekintete riadtan pásztáz a teremben, amíg rá nem talál a vele szemközti kijárati ajtó fölé szerelt hangosbeszélő dobozára.

„Kommando Effekten, zu den Effektenkammern” – suttogja a hátborzongató hang.

Ebből a Fiú egy szót sem ért: ha összegezné gondolatait, arra az eredményre jutna, hogy minden egyezik. Miért is hoznák az embert egy ilyen, minden tapasztalatával, a józan eszével merőben ellentétes helyre, ahol paplannal takarózik, és lepedő van a feneke alatt, ha ennek nem lenne valami rejtett célja. Eszébe juthatnak auschwitzi emlékei: ott is gyepággyal, virágokkal leplezték a célt. Talán valami műszerrel figyelik itt az embert, mint ahogy a hangot is elektromos berendezés közvetíti. Lám, mindenki hallgat. A mellette fekvő ember talán elárulta a titkot, és rajtakapták…

A Pfleger siet vissza a szobába. Félrelökve a paplant, a szomszéd ágyról leszedi a lepedőt; benyúl a szalmazsák hasítékába, és felrázza, felfrissíti a ropogós szalmát, azután új lepedőt, friss párnahuzatot húz fel. A Fiú le nem veszi róla a tekintetét. Nyilvánvaló, hogy a beteg, akit innen elvitt, nem tér többé vissza.

De most felnyög az ablaknál fekvő fiatal beteg:

– Pjetyka… – mondja. – Pjetyka!

S a Pfleger, akit eszerint Pjetykának hívnak, az ágyához megy. Szemlátomást fájdalmai vannak, mert, ha nem is értjük, mit mond (lengyelül beszél), látjuk, hogy szenved. Pjetyka meg odaül hozzá, hosszasan suttog neki, úgy valahogy, mint amikor valakinek a lelkére beszélünk, még egy csepp türelemre, még csak egy kevés kitartásra buzdítjuk. Közben a háta mögé nyúl, megigazgatja alatta a vánkost, elrendezi fölötte a paplant – s mindezt szívesen, szeretettel, s a beteg többször is elismételget egy szót: „Gyinkujem, gyinkujem bardzo”. Nyilvánvaló, hogy a köszönet szava ez, s a Fiú azt latolgatja, hogy ez az eljárás egyáltalán nem illik bele a rendszerébe.

 

(Olyan gondolatokról beszélünk itt, amelyeket természetesen nem tudunk megjeleníteni. Hogy mégis szóvá tesszük, ezzel csak a Fiú viselkedésének, az arcán tükröződő reflexióknak a hátterét szeretnénk megvilágítani.)

 

De e percben minden higgadt mérlegelést elsöprő zaj hallatszik be a folyosóról: kondérok csörgése, majd egy hang éles rikkantása: – Saal sechs! Essenholen!

Pjetyka kimegy a folyosóra, és valakinek a segédletével, akinek csak a karja látszik az ajtórésben, nehéz kondért húz be a szobába. A „gardrób” elől félrehúzza a pokrócot, alumínium színű csajkákat vesz onnan elő. Elkezdi kimérni az adagokat, s kettesével viszi a csajkákat az ágyakhoz. A sorrend szerint a Fiú utolsónak kapja meg az adagját.

A Fiú eszi a levest. Valószínűleg két napja nem evett már. Szinte megrészegül az evéstől. Azért, amikor a levessel végez, lopva mégis körülnéz, s csak azután törli ki a csajkát az ujjával, a Zeitzban megszokott módon.

Pjetyka begyűjti a csajkákat. Az egész ebéd egyetlen szó nélkül zajlott le. A Fiú nyújtja neki a csajkáját, s azt mondja: – Gyinkujem. – S Pjetyka rámosolyog.

A Fiú otthonosan hátradől az ágyban. Az arcán nyugalom, bizalom.

A kép lassan kialszik, s olyan sokáig tart a néma sötétség, amilyen sokáig csak lehetséges.

Légoltalmi sziréna vészes hangja szaggatja a sötétet.

A hangosbeszélő undorító, s ezúttal roppantul ideges hangja: „Krematorium, ausmachen!”

S még egyszer, sürgetően, parancsolóan: „Krematorium! Sofort ausmachen!”

 

Vörös izzás tör át a sötétségen, lobogó láng, mintha valamennyi koncentrációs tábor valamennyi krematóriumának lángja volna, amely most lassan elhalványul, majd kihuny.

 

A hangosbeszélő, rendkívül izgatottan: „An alle SS-Angehörigen! Das Lager ist sofort zu verlassen!”

Majd még egyszer, de az izgalom mellett ezúttal a félelem színezi át a hangot: „An alle SS-Angehörigen! Das Lager ist sofort zu verlassen!”

Csizmadobogás, fegyverropogás, ágyútűz zaja, majd csend.

S a csendben, a sötétben egyszerre megszólal a Fiú rég nem hallott hangja:

„Haza is körülbelül olyankor értem, mint mikor elmentem. Mindenesetre körös-körül rég zöld volt már az erdőség, az eltemetett hullák nagy gödrei fölött is kisarjadt a fű, s az újabb idők óta elhanyagolt Appellplatznak a hűlt tábortüzek, mindenféle rongyok, papirosok, konzervdobozok hulladékával teliszórt aszfaltja is olvadozott már a nyárközépi rekkenetben, amikor engem is megkérdeztek: volna-e kedvem vállalkozni az útra.”

 

Szavai közben megnyílik a kép. Szép, kora nyári nap. Átvágva az Appellplatzon, a Fiú a kapu felé baktat. Mögötte a Nagytábor emeletes barakkjai. A távolabbi lágerutcákon, szedett-vedett öltözékben, volt foglyok jönnek-mennek. A szögesdrót kerítésen itt-ott fehérnemű szárad. A Fiú rabkabátot visel, az amerikai hadsereg zöld nadrágját, fűzős bakancsát. A fején lengyel tiszti sapka – ki tudja, hol tett rá szert. Állkapcsa állandó mozgásban: rágógumit őröl. Egy kissé sántikál. A kovácsoltvas lágerkapu, benne az ismert felirattal, tárva-nyitva. A kaputornyon amerikai zászló leng.

 

A Fiú hangja:

„Többnyire fiatalok mennénk, a magyar lágerbizottság egy méltóságának vezetésével, aki úti ügyeinket intézné, s buzdított, szólítsuk csak egyszerűen »Miklós bácsinak«. Az életet, mondta, folytatnunk kell, s hát egyebet nem is igen tehetünk elvégre, beláttam, ha már egyszer úgy hozta módunk, hogy megtehetjük egyáltalában…”

Az utolsó szavaknál a Fiú kilép a lágerkapun, s a nagy fák közt az egykori tiszti villák, az SS-kaszárnyák felé indul, amerre mostanában az amerikai parancsnokság is berendezkedett. Az étkezdéből rendkívül elegánsan ható amerikai katonák fordulnak ki, vagy térnek oda be, egyikük-másikuk fehér övet, fehér kamáslit, a Military Police „MP” feliratú karszalagját viseli. Az úton katonai teherautók húznak el, dzsipek parkolnak. Egy dzsip ebben a pillanatban épp a Fiú mellett fékez, amerikai őrmester ugrik ki belőle. Észrevéve a Fiút, gyors mozdulattal végigtapogatja a zsebeit, mintha valami arra kényszerítené, hogy ne hagyjon üres kézzel tovább menni egy lágerlakót. De végül csak egy csomag Lucky Strike-ot talál, azt kínálja oda a Fiúnak.

– Thank you, sir, I don’t smoke – hárítja el.

– You don’t smoke – ismétli a Fiú szavait némi zavarral az amerikai, miközben ő maga rágyújt.

– I’m sorry, sir – mentegetőzik a Fiú.

– You speak a fine English – figyel föl rá az amerikai –, where did you learn it?

– In school, sir, in my childhood – mondja a Fiú.

– But you are still just a child – mondja a katona, s a Fiú ezt, bár némi elnéző mosollyal, de ráhagyja. – Where are you from?

– From Hungary.

– Hungary? Wait a minute – s a hátsó zsebéből az amerikai most összegyűrt újságot halász elő, és sietve szétteregeti lapjait. – Isn’t Budapest in Hungary? – kérdi közben.

– Yes, it is.

– Look here! – mutatja oda az egyik oldalt a Fiúnak.

A Fiú közelebb lép. Fél oldalt betöltő újságfotót lát, egy romba dőlt teret, amelyet csupasz házfalak szegélyeznek. A kőrakások közt a helyéről lefordult szoborcsoport, szétlőtt kútkáva. A felhasogatott kövezeten döglött lovak, köröttük emberek kuporognak, föltehetően húsdarabokat vágnak ki a lótetemekből.

– A Kálvin tér – suttogja a Fiú.

– What did you say? – kérdi az amerikai.

– A beautiful square in the town – magyarázza a Fiú.

– Well, I see – sajnálkozik a katona. – Aren’t you a Jew? – kérdi aztán.

A Fiú, elmerülten még mindig a képet szemlélve, bólint. Valójában megrázza a látvány. Talán most először gondol arra, hogy ábrándjainak mozdulatlan színtere illúzió, s hogy nem ugyanoda tér majd vissza, mint ahonnan elindult; olyan ez, mintha lába alatt egy pillanatra meginogna a talaj.

– I’m also a Jew – folytatja a katona. – You’re not going back, are you?

– But… I have to go – makogja a Fiú zavartan.

– You don’t have to do anything anymore – mondja az amerikai, s újra zsebre téve az újságot, az étkezde felé indul: a Fiúnak hozzá kell szegődnie, ha hallani akarja, mit mond. – Why don’t you go to Sweden? Or to Switzerland? You know, don’t you, that now you are welcome there?

A Fiú szótlanul bólint: tudja.

Közben belépnek az amerikai katonai étkezdébe.

– There you will be taken care of. You will gain weight and will be strong again. Later you may come to the US, study at a university – folytatja az amerikai, s tálcát, evőeszközt emel fel a pultról.

– But I must go home… My father… – magyarázkodik a Fiú.

– Oh, the family, the almighty family – bólint a katona, s nem tudni, mennyi gúny rejlik a szavaiban. De most egyszerre észreveszi a Fiú tekintetét, amely ámultan jár körbe. Az asztaloknál étkező amerikai katonák, a fehér sapkás szakács, a gőzölgő konyha, az üvegfal, a kiszolgáló pult – mindez rendkívül választékosnak tűnik neki.

– Would you like to join me for lunch? – hívja meg, de a Fiú zavartan elhárítja: – Thank you sir, I already ate.

– As you wish – von vállat az amerikai. – Good bye, young man! – búcsúzik. – Think it over. Don’t pass by an oppurtunity, take a chance! – indul végül a konyha felé.

 

Áttűnés.

Egykori SS-kórház egyik szobája. Ágyak, kopár célszerűség, de semmi zsúfoltság. A Fiú egyedül van a szobában. A tükör előtt állva elmélyülten vizsgálódik.

 

A Fiú hangja:

„Nagyjában-egészében épkézlábnak is mondhattam már magam, eltekintve egynémely furcsaságtól. Így ha a húsomba vájtam az ujjam, hosszú időn át ott látszott még a nyoma, mintha mondjuk sajtba vagy viaszba véstem volna. Arcom is meglepett kissé, mikor a néhai SS-kórház egyik lakályos, tükörrel is berendezett szobájában először láttam meg: régebbről egy másik arcra emlékeztem, s a szemének is barátságosabb, mondhatni bizalomgerjesztőbb nézését tartottam még az eszemben róla. No meg sántikáltam is. Sebaj, így Miklós bácsi…”

 

Áttűnés.

Szögesdrót kerítéssel körülvett szektor a Nagytáborban, a lejtő szélén. A szögesdrót mögött az egykori Kistábor most elhagyatott, szürke tífuszbarakkjai. Köztük nemrég ásott tömegsír, a földhányáson, ritkásan elszórva, fonnyadt virágok.

Úgy harmincöt-negyven, félig-meddig még gyereksorban lévő fiatal – volt foglyok – csoportja, köztük a Fiú. Zömök, erőteljes, őszbe csavarodott hajú, szemüveges férfit fognak közre, „Miklós bácsit”.

– …A hazai levegő rendbe hozza! – veti oda, mintegy a Fiú monológjához csatlakozva harsányan, recsegő hangja akár egy hangszóró, amelyből feltarthatatlanul sugárzik a hivatalos optimizmus. – Odahaza új hazát teremtünk majd! – emeli fel még jobban a hangját, most már mindnyájukhoz, az egész csapathoz szólva. – Sorakozó! Hármas rendben! Gyerünk, gyerünk! – s kedélyes hangja türelmetlenséget leplez.

Gyorsan kialakulnak a hármas sorok.

– Vigyázz! – vezényel Miklós bácsi. – Menet indulj! – S elindulnak, talpukat a lágerutca macskaköveihez verve.

Miklós bácsi a sorok mellett halad: – Egy, két, há’, négy! – vezényel. S rekedtes hangon rázendít: „Madrid határán állunk a vártán…”

A többiek lassan átveszik a dallamot; hármas rendben, ütemesen lépkedve, énekelve trappolnak a kövezeten.

– Egy, két, há’, négy! – vezényel Miklós bácsi.

 

Áttűnés.

Ismét a szoba az egykori SS-kórházban. De most benne nyüzsögnek lakói is, az úrnak induló fiatalok egy nyolc-tíz tagú csoportja, köztük a Fiú. Csomagolnak. A Fiú egy világoskék színű, hosszúkás zsákba – rendes amerikai katonazsákba – gyömöszöli a holmijait.

 

A Fiú hangja;

„Könnyű poggyásszal vágtam neki az útnak, benne két vastag takaróm, néhány váltás fehérnemű, SS-ek odahagyott raktárából való jó szövésű pulóver. Magamon az amerikai hadsereg zöld posztónadrágját, gumitalpú fűzős cipőjét, kikezdhetetlen bőrből való lábszárvédőjét viseltem. Fejemre fura alakú sapkát kerítettem – valamikor egy lengyel tiszt hordhatta énelőttem, amint mondták. Kabátnak a jól kiszolgált, szokott, öreg csíkos jószággal is beértem: így legalább nincs félreértés, gondoltam, no meg igen kellemes, célszerű, hűvös viseletnek is tartottam, legalábbis így, nyáron.”

 

Hirtelen kivágódik az ajtó, és Miklós bácsi jelenik meg. Szerfelett izgatott: – Gyerünk, gyerünk! Most adnak az amerikaiak teherautót! Tíz perc múlva sorakozó! – és rohan tovább, a következő szobába.

Parkolóhely az SS-kaszárnyák közti szabad térségen.

Most hajigálják fel csomagjaikat a hazatérők, majd kapaszkodnak fel maguk is egy amerikai katonai teherautó platójára.

Lent, a sofőrfülke mellett Miklós bácsi tárgyal egy amerikai katonával – a beszélgetést nem halljuk, a beszélgető alakokat is csak felülnézetből, mintegy a platóról látjuk.

A Fiú éppen felkapaszkodik a teherautóra. Fáj egy kicsit a lába, a többiek segítenek neki felhúzódzkodni. Az indulás emelkedett hangulata, sok nevetés. Mindazonáltal a pillanat, amikor a koncentrációs tábort maguk mögött hagyják, szerfölött hétköznapi: ebben a formájában nyilvánvalóan nem is gondolnak erre.

Közben, ugyancsak felülnézetből, látjuk, amint Miklós bácsi meg egy amerikai tiszt beül a sofőrfülkébe. Egy másik amerikai katona viszont felkapaszkodik a teherautóra, és egészen előre megy, majd a motorháznak vetve hátát, felemeli a kezét, mint aki mondani szeretne valamit.

A Fiú felismeri barátját, az Őrmestert.

– Beszél itt valaki angolul? – néz szét a teherautó utasai közt az Őrmester. Most ő is észreveszi a Fiút, s bár tudja, hogy ő tolmácsolhatna, mégsem szól neki. De mielőtt még a Fiú jelentkezne, magabiztos modorú, jó külsejű, huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember lendíti magasba a karját; s a több jelentkező közül az Őrmester őt választja.

– Emberek! – fordítja a Tolmács az Őrmester angol mondatait. – Meggyőződtünk róla, hogy szabad elhatározásotokból mindnyájan haza akartok térni, Magyarországra. Mi, az amerikai hadsereg annyit tehetünk értetek, hogy elszállítunk keletre, a zónahatárig, és ott átadunk benneteket a szovjet hatóságoknak. Ami azon túl történik veletek, azért mi további felelősséget többé már nem vállalunk. Jó utat, és jó szerencsét!

A fiatalok megtapsolják az Őrmestert, aki üdvözletképpen meglendíti a karját, és leszáll a kocsiról. De mielőtt a kocsi farából leugrana, még megtorpan a Fiúnál:

– Hello, young man!- mondja neki. – I would rather not see you here.

– But I told you, sir – kezdi a Fiú.

– Yes, I remember – vág közbe az amerikai. Egy pillanatig keményen, nyomatékosan a Fiú szeme közé néz. – You can still get off – mondja aztán.

– Thank you, sir – válaszolja a Fiú: – But I stay.

– OK, it’s your wish – mondja az amerikai, és gyakorlott mozdulattal leszökken a kocsiról.

Felberreg a teherautó motorja.

Két-három órával később.

Fasor szegélyezte, lövedékek lyuggatta országút. Szelíd, dombos vidék, valahol Thüringiában. Ahogyan rohanvást fogy előttünk a távolság, sorompó bukkan fel, őrbódé, szovjet katonák.

A teherautó. Izgalom a platón: a teherautó fékez, majd megáll.

Odalent Miklós bácsi s az amerikai tiszt kiugrik a sofőrfülkéből. Szovjet tiszt lép ki az őrbódéból. Tárgyalnak.

A fiúk lekapcsolják a kocsi oldalát, zajosan, élénken leugrálnak az országútra. Az amerikai tiszt közben már visszaült a sofőrfülkébe. A kocsi tolat, visszafordul. A fiúk nevetnek, integetnek. Miklós bácsi oroszul tárgyal a tiszttel: a tiszt szíves, de komor, Miklós bácsi szervilisen mosolyog:

– Szpassziba, tovaris! – mondja, majd „gondozottjaihoz” fordul:

– Fiúk, most átlépjük a szovjet zónahatárt! A százados elvtárs megígérte, hogy a szovjet hadseregtől minden segítséget megkapunk az úton! Köszönjük meg neki: Szpassziba, tovaris!

S felhangzik a kórus: – Szpassziba, tovaris!

A szovjet százados feszélyezetten bólogat. A sorompó a magasba szökken.

Egy mellékútra fordulnak, balra. Egyszerre megnyílik a tájkép. Fűvel benőtt domboldal a kora nyári este szelíd fényében. Mintha a tájképfestő elcsöpögtette volna sárga festékét, a zöld alapon a távolból sárga pettyek tarkállnak az emelkedőn. Közelebb érve vesszük csak ki, hogy sárga egyenruhájukban szovjet katonák ülnek a kondérjaik körül: minden kondért öt katona vesz körbe, a kanalak szorgosan mártóznak meg, s emelkednek a szájakhoz a gulyással.

A Fiút látjuk, amint tágra nyílt szemmel, szinte megbabonázottan nézi őket.

 

Gyors áttűnés.

Forgalmas országút. Orosz katonai járművek oszlopai közt menekülők, hazatérők, „displaced person”-ök csoportjai, gyalogszerrel, szekereken, ütött-kopott autókon. Bombakrátereket kell kerülgetniük, távolabb egy szétlőtt tanya romja – valami okból célpontul szolgálhatott a néhány hete véget ért háborúban.

A csapat izzadtan, kimerülten baktat, olykor félrehúzódik a kíméletlen katonai járművek elől.

– Még egy kis kitartás! – buzdítja embereit Miklós bácsi. – Holnaptól már valamilyen járművet is ígértek!

 

Új kép:

Német kisváros, amelyet valahogyan érintetlenül hagyott a háború. A mézeskalácsforma házak közt a csapat menetel, hármas sorokban. Oldalukon Miklós bácsi. Énekelnek:

„A láncaink oly nehezek / Fogj hát velünk munkáskezet / A proletárok ifjú gárdája mi vagyunk” – s most kihívóan üvöltik az indulóba itt prózában beiktatott szót:

– Rot-front!

A járókelők lopva, rémülten nézik a menetet, amelynek jellegét a néhányuk, így a Fiú által is viselt rabkabát szabja meg; nem kétséges, hogy honnan jönnek. A „Rotfront” szónál itt-ott a kapualjakba ugranak az emberek.

– Állj! – vezényel Miklós bácsi. – Ma éjszakára ezt az iskolát jelölték ki nekünk szálláshelyül! Holnap eljutunk Drezdáig, és Drezdától már lesz vonatunk Pozsonyig! Ott azután majd meglátjuk, hogyan tovább!

Ujjongás, a fiúk benyomulnak az épület ajtaján.

 

Áttűnés.

Reggel.

Az iskola mosdóhelyiségében ordítozás, fröcskölés közepette, derékig csupaszon mosakszik a csapat jó néhány tagja, a Fiú is.

Távolabb egyszerre üvöltözés, verekedés, hirtelen csoportosulás.

A Fiú is felfigyel. A zűrzavarból, az ordítozásból ennyit vesz ki:

– Az ingedet, nyomorult! Vesd le az ingedet, te rohadék!

A testek, a vállak nyüzsgése közepett félig-meddig látni csak, amint egy fiatalemberről a többiek letépik az ingét, és az egyik karját a magasba rángatják.

Diadalüvöltés: – Itt a tetoválás! Az SS-jel a hónalja alatt!

Rugdossák, ütlegelik a leleplezett SS-katonát, aki ordítozva könyörög kegyelemért: – Nem csináltam semmit! – üvölti. – Csak őrszolgálatot teljesítettem! Isten bizony! Csak őrszolgálatot!

Miklós bácsi ront be az ajtón: – Mi ez az üvöltözés? Mi van itt?

Elébe rugdossák az SS-katonát, aki még mindig ordítozik: – Csak őrszolgálatot! Isten bizony! Kegyelem!

Kapkodó magyarázat: – Észrevettük, hogy sose veszi le az ingét! – Felrángatják a karját: – Itt a tetoválás! SS volt!

– Nem igaz! Senkit sem bántottam! Csak őrszolgálatot…

Tovább rugdossák.

– Elég! Abbahagyni! Nem értitek? Abbahagyni! – kiabál Miklós bácsi.

Hirtelen abbahagyják; csend, csak az SS-katona üvölt tovább:

– Nem csináltam semmit! Csak haza akarok menni!

– Ezért furakodtál közénk? Hogy ne kerülj fogságba? – kérdi tőle Miklós bácsi.

– Kegyelem! – ordít az SS-katona. – Nem bántottam senkit! – zokogja.

– Magyarországon léptél be az SS-be? – faggatja Miklós bácsi.

– Nem léptem be! Csak az őrláncban voltam! Isten bizony! Nem bántottam senkit!

– Ismeri valaki? – néz szét a fiúk közt Miklós bácsi.

Nem ismeri senki.

– Attól még lehetett valamelyik melléktáborban – jegyzi meg egyikük.

– Például Ohrdrufban – erősíti meg egy másik. – Onnan alig maradt meg valaki… – Hirtelen sírva fakad, úgy üvölti: – A bátyámat a szemem előtt lőtte le a halálmenetben egy ilyen rohadék… – s belerúg a tehetetlenül fetrengő SS-be.

– Állj! – parancsolja Miklós bácsi. – Mi nem lincselünk, és nálunk nincs önbíráskodás! Többek között éppen ez különböztet meg bennünket ezektől! – mutat az SS-legényre. – Négyen elviszitek a szovjet városparancsnokságra! Ott majd kihúzzák belőle az igazat! Kötözzétek össze a kezét, nehogy meglépjen! Te, te, te, meg te! – jelöli ki a kísérőket Miklós bácsi, utoljára a Fiúra mutatva.

– Nekem fáj a lábam – mondja a Fiú.

– Persze, te vagy az a lábfájós – jegyzi meg Miklós bácsi. – Akkor te! – mutat egy másik fiatalemberre.

 

Az iskola tornaterme, körülbelül félórával később.

Néhány matrac a padlón, egyik-másik fiatalember most tekeri össze a hálózsákját: szemlátomást itt töltötték az éjszakát, és most a további útra csomagolnak. Idegesek, érezhetően még mindig az előbbi jelenet hatása alatt állnak.

A Fiú mellett a Tolmács csomagol, a megnyerő külsejű fiatalember, aki a teherautón néhány napja az Őrmester szavait fordította:

– Tényleg fáj a lábad, vagy csak mondtad? – kérdezi.

– Tényleg fáj.

– És ha nem fájna, elmentél volna fogolykísérőnek a városparancsnokságra?

A Fiút meglepi a kérdés: úgy látszik, még nem gondolkodott ezen.

– Nem tudom – vonja meg aztán a vállát.

– Mert én nem – mondja a Tolmács. – Még a lágerban elhatároztam, hogy ha megmaradok, megpróbálok normálisan élni.

A Fiú ezen eltűnődik:

– Mi az, hogy normálisan? – kérdezi aztán.

– Úgy, mintha sosem lett volna koncentrációs tábor – próbálja megmagyarázni a Tolmács.

– De volt – makacskodik a Fiú.

– Persze, hogy volt. Én is az ohrdrufi menettel jöttem. Buchenwaldi politikai foglyok mentettek meg.

– Engem is – mondja a Fiú.

– Én már meghaltam egyszer – folytatja a Tolmács.

– Én is – mondja a Fiú.

– Aki egyszer meghalt, nem tud többé haragudni – mondja a Tolmács. – Te nem így érzed? – néz a Fiúra.

A Fiút ez megint gondolkodóba ejti.

– Nem tudom – mondja aztán, mint az előbb.

 

Vágás.

Drezda romjai.

A csapat a város közepén, egy füves térségen uzsonnázik.

A földön ülnek, a térdek közt konzervdoboz, a kezekben nagy bicskák. Körös-körül kőrakások, leomlott házak. A földből bádogkémények kandikálnak ki, némelyikből vékony füstcsík szivárog. A város lakói láthatóan a föld alatt rendezkedtek be. Távolabb, az egykori utcákon néhány árnyék lézeng: kézikocsit tolnak, batyukat cipelnek, néhány szétlőtt kapualjban, takarókkal, edényekkel, vaságyakkal, gyerekekkel, szabályszerűen „laknak”.

– Drezda… Valamikor jártam én itt – mesél Miklós bácsi. – El nem tudjátok képzelni, micsoda város volt ez. Németország egyik leggazdagabb, legpompásabb városa.

Némán falatoznak. A Fiú Miklós bácsi közelében ül.

– Kellett ez nekik. A Herrenvolk – mondja gúnyosan a férfi. – Most a föld alatt csúsznak-másznak. Ezt akarták, ezt kapták. Ezt érdemlik. – Körbehordja a tekintetét. – Most először érzem, hogy mit jelent ez a szó: „Győzelem”! – Némán nézelődik. Most elkapja a Fiú tekintetét, ahogyan egy távolabb vonszolódó, nyomorúságos külsejű idős emberpárt figyel. – Sajnálod őket? – kérdi a Fiútól, inkább patetikusan, a hatás kedvéért, semmint választ várva. – Ők nem sajnáltak téged, amikor bedugtak a koncentrációs táborba! – szónokol tovább. – Így volt? – fordul a többiekhez. S kórus válaszol, bár többen – így a Fiú meg a Tolmács is – hallgatnak:

– Így!

– Na látod! – mondja barátságosan Miklós bácsi a Fiúnak. – Szabad vagy! Élsz! Próbálj örülni az életnek meg a győzelemnek!

 

Vágás.

Drezda romos pályaudvara előtt.

Rengeteg ember, odafent, a megemelt töltésen veszteglő szerelvény máris zsúfolt, a kocsik tetején is utasok rendezkedtek be, vagy éppen helyet keresnek maguknak.

Miklós bácsi magasba emelt kézzel gyűjti maga köré a csapatát: – Mindenki ott helyezkedik el, ahol tud! – kiáltja túl a körülöttük nyüzsgő tömeg lármáját. – Pozsonyban a pályaudvar előtti téren gyülekezünk! Felszállni!

A társaság beront a pályaudvarra.

 

Új kép:

Pozsony. Délelőtt. A pályaudvar előtti térség.

Azonnal érezni a különbséget a korábbi látképpel szemben. Tűrhető állapotban lévő, mindenesetre ép város, élénk emberek.

Miklós bácsi csapata szétszórt csoportokban ácsorog a téren. Ruházatuk, külsejük mint a mágnes, vonzza köréjük az érdeklődőket, a kíváncsiskodókat, a kétségbeesett csodavárókat. Kérdések özöne zúdul rájuk. Szótöredékeket hallunk:

– Koncentrációs táborból?… Melyikből?… Nem ismertek egy?… Sokan vannak még kint?… Nem látták a fiamat?… Nem találkoztak?…

Két lábával a zsákját szorongatva, a Fiú egy kicsit távolabb áll, őt is emberek veszik körül. Fáradtan magyaráz: – A koncentrációs táborban nemigen volt nevük az embereknek…

– Göndör, fekete hajú férfi – győzködi egy asszony –, negyvenhárom éves, mindig mosolygott…

– Koncentrációs táborban nemigen mosolyogtak az emberek… – mondja a Fiú

Lassacskán szétszélednek mellőle, egy jó középkorú, furcsa külsejű, ingujjas férfi kivételével, aki két hüvelykujját a nadrágtartója két szára mellett az övhely mögé illesztve, többi ujjával pedig a nadrágján dobolva, némán figyeli őt. Most közelebb lép: – Ha megengedi, én valami mást szeretnék kérdezni Öntől.

– Igen – mondja a Fiú.

A férfi a torkát köszörüli, majd egyszerre elszánja magát: – Látta a gázkamrákat? – kérdezi.

A Fiú meghökken egy kissé: – Akkor most nem beszélgetnénk – feleli aztán.

– No igen – mondja a férfi –, de én valójában azt szeretném megtudni, hogy tényleg léteztek-e a gázkamrák.

– Az attól függ. – A Fiú becsületesen elgondolkodik a kérdésen. – Auschwitzban például számíthatunk rá. Én viszont Buchenwaldból jövök.

– Honnan? – kérdi a férfi.

A Fiú, egy kissé tagolva, megismétli: – Bu-chen-waldból.

– Tehát Buchenwaldból – bólint a férfi.

– Onnan.

– Nos, várjunk csak – mondja a férfi merev, leckéztető arccal. – Tehát Ön hallott a gázkamrákról.

– Már hogyne – csodálkozik a Fiú.

– Mindamellett Ön személy szerint, a saját szemével azonban mégsem győződött meg róla; így van?

– Így – ismeri el a Fiú.

– Köszönöm, csak ennyit akartam tudni – mondja elégedetten az ember, majd kurtán biccentve odébb áll. S a Fiú, miért, miért nem, valami rossz érzéssel néz utána.

A kép bezárul.

 

Vonaton. Még a vonat teteje is zsúfolva emberekkel. A Fiúra az egyik vagon lépcsőjén bukkanunk rá. A hozzá préselődő emberek közt, a mellére bukott fejjel alszik. Két kézzel szorongatja a zsákját.

Reggeledik. A Fiú kinyitja a szemét. Kis állomáson döcögnek keresztül. Az állomásépületen magyarul olvasható a helységnév. A Fiú rácsodálkozik.

 

Vágás.

A vonat begördül a Nyugati pályaudvarra. A pályaudvar romokban, az ablakok bezúzva. Áttekinthetetlen tömeg hömpölyög a peronon, ordítozás, tolongás. Valahol elöl megpillantjuk Miklós bácsi magasba emelt kezét. Szája szavakat formál, a hangját azonban elnyeli az általános lárma. Néhány ismerős alak gyülekezik köré, szétnéznek, elindulnak.

A tömegben, jóval hátrább, megtaláljuk a Fiút. Ágaskodva előre néz, még látja Miklós bácsi magasba emelt kezét. Lemarad. Várakozik.

Bezárul a kép.

A Fiú egy mellékutcában baktat. Fényes, nyári délelőtt. Melege van, fáradt. Vállán a zsákja.

Most megáll egy téren. Körülnéz, tájékozódik. Megpillant egy roskatag mozit. Arrafelé veszi az útját. Felnéz az utcatáblára: „Nefelejcs utca”.

Befordul a sarkon.

Sötét, áporodott kapualjban a lakók névjegyzékét tanulmányozza.

Öreg, szegényes bérház körfolyosóján nézegeti az ajtószámokat.

Az egyik ajtón becsönget.

Kopogó léptek, hevesen felrántják az ajtót. Női arc. Mintha várna valakit. Hirtelen csalódottság ömlik el rajta. Gyorsan becsukja az ajtót. Majd résnyire mégis kinyitja:

– Keres valakit?

– Igen – mondja a Fiú, meglehetősen nehézkesen.

– Kicsodát?

– Citrom Bandit.

Kinyílik az ajtó. Zömök, fekete hajú fiatal nő áll ott. Erősen hasonlít Citrom Bandihoz, különösen apró, ferde metszésű, fekete szeme.

– Nincs itthon – mondja.

A Fiú habozik.

– Csak most nincs? – kérdi aztán, ügyetlenül.

A nő közben felméri a Fiút. Valami sejtelem suhan át az arcán.

– Egyáltalán nincs – válaszolja, s nedves lesz a szeme. – Maga… – kezdené ő is faggatni a Fiút, de sietős léptek kopognak az előszobában. Sovány, fejkendős, sötét ruhás idős asszony bukkan fel a homályban.

– Ki jött? – kérdi már messziről, izgatottan, s meglátva a Fiút, ő is csalódott.

– Citrom Bandit kerestem – mondja halkan a Fiú.

– Nincs itthon – mondja az öregasszony. – Jöjjön vissza máskor. Pár nap múlva talán – s a fiatalabb nő erre elhárító mozdulattal, mint aki tudja az igazságot, némán oldalra fordítja a fejét, keze külső oldalát a szájához emelve, mintha kikívánkozó sírást fojtana el.

A Fiú sarkon fordul, elindul.

Az öregasszony utána szól: – Várjon még!…

A kép bezárul.

 

A Fiú az utcán, a ház előtt, ahol laktak.

Lába mellé ereszti a zsákját. Nézi a kaput.

A kapun most fiatal házaspár lép ki, gyerekkocsit tolnak. Közönyösen elmennek a Fiú mellett, a Fiú önkéntelen pillantást vet a gyerekkocsiba: rakomány élelem, kenyér, meg különféle konyhai használati tárgyak kandikálnak ki belőle.

A Fiú belép a kapun.

A sötét kapualjban áll, az öreg liftet, a lépcsőket veszi szemügyre.

Elindul fölfelé. A lépcsőfordulóban megáll, nézelődik, szimatol. Azután elszántan, sietős léptekkel megindul fölfelé.

 

A Fiú a lakásuk ajtaja előtt. Áll, hallgatózik. A zsákot a lába mellé ereszti. Mély lélegzetet vesz, becsönget.

Léptek. Szűk rés nyílik az ajtón, belülről megfeszül a biztonsági zár lánca. Középkorú, idegen nő sárga, csontos arca válik láthatóvá.

A Fiú annyira meglepődik, hogy benne reked a szó.

Az asszony sajnálkozva rázza a fejét:

– Nincsen semmi – mondja, mintha koldushoz beszélne, és be akarja csukni az ajtót.

A Fiú hirtelen az ajtórésbe dugja a lábát.

– Mit akar? – rémül meg az asszony.

– Bocsánat, de itt lakom – mondja a Fiú.

– Maga? – hökken meg a nő. – Biztosan eltévesztette az ajtószámot – mondja aztán: – Itt mi lakunk.

S miközben a Fiú hátrább lép, hogy ellenőrizze az ajtószámot, máris csapódik az ajtó, kattan a zár, fordul a kulcs.

Darab ideig a Fiú még az ajtó előtt áll. Valami sajátos komorság ül ki az arcára. Semmi kétségbeesés, semmi tanácstalanság, semmi fájdalom: csak ez a komorság, amely most már mindvégig vele marad.

Veszi a zsákját, indul a lépcsőház felé. Elmegy egy ismerős ajtó mellett; pár lépés után megáll, visszamegy, mégiscsak becsönget.

Léptek, ajtónyitás. Kövér, termetes asszonyság: Fleischmann néni, pongyolában, ugyanúgy, ahogyan utoljára láttuk.

A szokott módon azonnal csukná be az ajtót. De valami mégis abbahagyatja vele a mozdulatot.

A Fiú és Fleischmann néni nézi egymást.

Mögöttük, az előszobában, szemüveg villan, Fleischmann bácsi szürke arca jelenik meg, mellette Steiner bácsi vörös feje, gyermekies választéka, szájában a megszokott szivarcsonk, ugyanúgy, mint régen, ugyanúgy, mintha semmi sem változott volna.

Fleischmann bácsi felkiált: – Gyurka!

Steiner bácsi hozzá rohan, megöleli.

Az öregek egymás szavába vágva, kapkodva ostromolják kérdéseikkel a Fiút: – Honnan?… Mikor?… Hogyan?…

S vonszolják befelé, a lakásba.

 

Odabent, Fleischmannék ismert szobájában. A Fiú a bordó fotelban ül.

– Becsöngettem – mondja –, de más nyitott ajtót.

Zavart csend.

– Nem vagy te éhes? – kérdezi Fleischmann néni. – Valamikor szeretted a zsíros kenyeret, hagymakarikákkal… – S kisiet a szobából.

Tétova csend.

– Szóval, úgy áll a helyzet – kezdi az öreg Steiner, óvatosan.

– Az apám? – kérdi a Fiú.

A két öreg gyors pillantást vált egymással.

– Meghalt?

– Rövid szenvedés után – mondja Steiner, és keze, akár egy óvatos, öreg denevér, a Fiú karjára telepszik. – Volt bajtársai hozták a hírt, egy németországi táborból…

– De osztrák területen fekszik – mondja Fleischmann bácsi.

– Várjunk csak, hogy is hívják… – töpreng Steiner bácsi.

– Ejnye… – töri a fejét Fleischmann is.

S a csendben a Fiú halkan megszólal: – Mauthausen.

– Úgy van, Mauthausen! – örül meg a két öreg a szónak, majd komorodik el ismét.

– Az anyámról… esetleg nem tudnak valamit? – kérdezi a Fiú.

– Dehogynem! – kiált fel Steiner, nagy megkönnyebbüléssel: – Túlélte, egészséges, kitűnő színben van.

– Pár hete járt itt a házban… téged keresett, utánad érdeklődött… – teszi hozzá az öreg Fleischmann.

– És a… a mostohaanyám?

– Bizony, ő közben már férjhez ment… – mondja Steiner. – Kihez is, na? Valami Kovács, ha jól tudom.

– Dehogy Kovács, inkább Futó… – mondja az öreg Fleischmann.

– Sütő – mondja csendesen a Fiú.

– Úgy van, persze, Sütő! – örül meg ismét a két öreg.

– Sokat köszönhet neki – bólogat az öreg Fleischmann. – Tulajdonképpen mindent.

– Ő mentette át a vagyont – bólogat Steiner is.

– Ő bújtatta a nehéz időkben – teszi hozzá Fleischmann.

– Talán sietett egy kicsit – tűnődik el az öreg Steiner.

– Talán – ért vele egyet ezúttal Fleischmann bácsi. – Végeredményben azonban érthető – mondja, s erre meg az öreg Steiner bólogat, nagy egyetértéssel.

Fleischmann néni jön be, tálcán hozza a zsíros kenyeret, s egy pohár vizet.

A Fiú hálásan néz fel rá.

– Láss neki! – biztatja Fleischmann néni.

A Fiú majszolni kezd. Kényelmesen elhelyezkedik a fotelban. Megsimogatja a bordó kárpitot: – Emlékeznek, mikor ültem itt utoljára? – kérdezi hirtelen. – Amikor azon vitatkoztak, hogy autóbusszal vagy a helyiérdekű vasúttal menjek-e Auschwitzba – nevet fel.

Csend.

– Nem tudhattuk, fiam – szólal meg az öreg Steiner –, hogy innen egyenesen a lágerek poklába vezet az utad.

– A láger nem pokol – mondja a Fiú, csendesen.

– Hát micsoda? – kérdezi Steiner bácsi. – Én csak pokolnak tudom elképzelni.

– Én meg a poklot nem tudom elképzelni – mondja a Fiú.

– Nem értem, min vitatkoznak – jegyzi meg az öreg Fleischmann. – Mi a különbség?

– Az, hogy pokol nincsen, lágerek meg vannak – mondja a Fiú.

– Voltak – szól sietve közbe Fleischmann néni. – Szerencsére már vége. Te is újra itthon vagy – simogatja meg a Fiú fejét. – Most már inkább a jövődre kell gondolnod, édes fiam.

– A jövőmre? – csodálkozik a Fiú.

– Mindenekelőtt – teszi a kezét a Fiú karjára az öreg Fleischmann – el kell felejtened a borzalmakat.

– Miért? – hökken meg a Fiú.

– Azért, hogy élni tudjál – mondja Steiner.

– Szabadon élni – bólint az öreg Fleischmann.

– Ilyen teherrel nem kezdhetünk új életet – erősíti meg az öreg Steiner.

– És a régi életem? – kérdezi a Fiú. – Azzal mit csináljak? Az is az én életem volt…

– Annak vége – mondja az öreg Fleischmann határozottan. – Akkor másféle sorsot szántak nekünk…

– De én azt a sorsot elfogadtam – makacskodik a Fiú.

– Mindnyájan elfogadtuk – mondja az öreg Fleischmann.

– Nem volt más választásunk – teszi hozzá Steiner bácsi.

– Most azonban szabadok vagyunk – mondja az öreg Fleischmann.

– Akkor is szabadok voltunk – tiltakozik a Fiú – És mindig volt idő. A vámházban egy teljes napot töltöttünk. Auschwitzban legalább fél órát várakoztunk, amíg az orvos elé értünk. Mindig történhetett volna más is, mint ami történt, Auschwitzban ugyanúgy, mint itthon, amikor például az apámat búcsúztattuk…

Steiner bácsi megmozdul valahogyan: kínosan érinti a Fiú megjegyzése.

– De hát mit tehettünk volna? – kiált fel.

– Elég! – avatkozik közbe Fleischmann néni gyengéden, de ellenállhatatlanul. – Most már ne ezen törjétek a fejeteket. Te is fáradt vagy, Gyurka. Nagy út áll mögötted, nagyon nagy út. Pihenned kell. Aztán meg az édesanyád is vár. Milyen boldog lesz! Siess haza, hadd örüljön neked…

Mialatt az asszony beszél, szabályszerűen felállítják, és gyengéden kifelé tuszkolják a Fiút. Megcsókolják, búcsúztatják. A Fiú fölveszi a sapkáját, megkeresi a zsákját.

 

A lépcsőházban.

A Fiú lefelé baktat a lépcsőn.

Annamária bukkan fel a kanyarodóban: ő meg felfelé kaptat, frissen bevásárolt kenyér a kezében, ugyanúgy, mint a film elején, csak akkor a Fiú jött fölfelé a kenyérrel.

Idősebb lett, érettebb, talán szebb is, de mintha az egykori fény kihunyt volna az arcán.

Elmenne a Fiú mellett, de az vonakodik félreállni, így a lány felnéz.

– Gyurka – hökken meg.

Némán állnak, egyikük sem mozdul.

– Hogy nézel ki? – tör ki azután önkéntelenül is a kissé viszolygó kérdés a lányból.

– Koncentrációs táborból jövök – mondja a Fiú.

– Nagyon… borzalmas volt? – kérdezi zavartan a lány.

– Nem – mondja a Fiú. – Tudod már, mi az, hogy „zsidó”? – mosolyodik el aztán.

– Már nem érdekes – von vállat a lány. – Elmúlt.

– Emlékszel rá, hogy sírtál?

– Sírtam? – kérdezi bizonytalanul a lány.

– Azt mondtad, hogy nincs értelme. Próbáltalak vigasztalni, de nem volt jogom hozzá, mert én is zsidó voltam.

– És most mi vagy? – a lány arcán először csillan fel némi érdeklődés.

– Nem tudom – tűnődik el a Fiú. – Lehet, hogy nem is vagyok – mosolyodik el.

– Megváltoztál. Olyan furcsa vagy – mondja a lány. – Olyan idegen.

– Én már meghaltam egyszer – mondja a Fiú.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy nem tudok többé haragudni.

S elindul, lefelé.

 

Változás.

Az utca. Késő nyári délután. A Fiú kilép a kapun, néhány lépés után megáll egy térnél, a zsákját a lába mellé leengedi.

 

A Fiú hangja:

„Hogy erőt gyűjtsek, egy percre még megálltam a téren.”

 

Elöl, amerre mennie kell majd, az utca a végtelenbe veszni látszik, a távol kéklő dombok fölött már bíbor színű az ég. Valami csendes ünnepnek vagyunk tanúi és részesei: a beköszöntő estének. Csökken a forgalom, az emberek léptei lelassulnak, hangjuk elcsöndesedik, tekintetük megenyhül, és az arcok mintha egymás felé fordulnának. S mintha az egészet bevonná valami aranyló fény, valamilyen csendes irrealitás, amilyet láttunk már egyszer, mégpedig a lágerban, a jövendő emlékezet kameraállásából.

 

A Fiú hangja:

„Az a bizonyos jellegzetes óra volt ez – még most, még itt is felismertem –, legkedvesebb órám a táborban. S valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy. Egyszerre minden megelevenedett és föltolult bennem, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet… Minden az eszembe jutott, azok is, akik megmentettek; s most először gondoltam rájuk egy csöppnyi szemrehányással, valami szerető nehezteléssel.”

 

A Fiú felveszi a zsákját, és, háttal nekünk, elindul.

 

A Fiú hangja:

„De hát ne túlozzunk. Hiszen jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Emlékszem, anyámnak valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz, minden bizonnyal: nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a borzalmakról kérdez… Holott erről, a koncentrációs táborok boldogságáról kéne beszélnem nekik legközelebb, ha kérdik.”

Kis szünet.

„Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

 

A Fiú alakja eltűnik a járókelők között, eltűnik a fényben.

 

 

Vége