A száműzött nyelv

Akárhányszor érkezem Berlinbe, e földrajzi ponton mindig más várost találok. A szó – Berlin – mint fogalom, mint bizonytalan tartalmat rejtő hangkép különben már kora gyerekkoromban beszivárgott a képzeletvilágomba. Nagyapámnak volt egy kis üzlete, egy rövidáru-kereskedés, ahogyan akkoriban mondták, s ott árult egyfajta kendőt, amit „berliner kendőnek”, vagy inkább röviden csak „berlinernek” hívtak. Afféle horgolt kendő volt ez, amit sajátságos módon vagy egészen fiatal lányok, vagy idős asszonyok viseltek a vállukra terítve a budapesti Ferencvárosban, amelynek hangulata talán a régi Kreuzbergre emlékeztetett. Kicsit később egy színnel kapcsolódott össze a szó, ez a szín a vízfestékes dobozom tégelyei közt szerepelt, és álmodozásra csábító módon „berlini kéknek” hívták. Még később már megismertem a „Führer” recsegő hangját a rádióban, de ezt egyáltalán nem hoztam összefüggésbe Erich Kästner és Alfred Döblin berlini regényeivel, amelyeket annyira szerettem.

A várost magát azonban csak évtizedekkel később, romjaiban és képtelen megosztottságában láttam meg először. Pontosan 1962 késő tavaszán történt ez, néhány hónappal a fal, a Berlini Fal megépítése után. Egy kicsit fantasztikus volt minden, az elhagyatott schönefeldi repülőtér, a kelet-német katonák, akiknek egyenruhája és modora a régi Wehrmacht-katonákéira emlékeztetett, azután a korai forróságban égő, néptelen város, pontosabban városrész. Egy Friedrichstrasse-i szállodában laktunk, a Hotel Sofiában, amelyet ma hiába keresnénk a térképen; a földszinti bárban egy szőke bármixernő szolgált ki, a nyakában viselt aranyláncon tüntetően egy Dávid-csillag függött, és tele torokból szidta a hatóságokat, a falat és a sorsot, amely osztályrészéül jutott. Újra meg újra elmesélte a történetét, amelyre ma már nem nagyon emlékszem, az volt a lényege, hogy valamiképpen itt rekedt a város keleti felében, és a helyzete reménytelen. „Hoffnungslos – ismételgette –, hoffnungslos.” Ha nem Budapestről érkezem, csodálkoztam volna nyíltságán – vagy talán az elkeseredettségén? –, ahogyan a hatóságok iránti dühét és megvetését szabadjára engedte, de hát rég megtanultam már, hogy diktatúrákban a bármixerek sok mindent megengedhetnek maguknak, amit a vendégek nem.

Később többször is megfordultam még Berlinben, és ezek a látogatások mindig felkavartak. Valahol elmondtam már, hogy keletről szemlélve, a hidegháború kilátástalan évtizedeiben Nyugat-Berlin tűnt a legeurópaibb városnak, talán éppen mert egyúttal Európa legveszélyeztetettebb városa volt. A kelet-berlini Leipziger Strassén sétálva, ahová „odaátról”, a Springer Verlag magasépületének villanyújságjáról úgyszólván bekacsintottak a szabad világ tiltott hírei, az emberen úrrá lett a csalóka érzés, hogy nem is Nyugat-Berlin van körülfalazva, hanem a faltól innen kezdődő s a Jeges-tengerig terjedő egész, nagy monolit Birodalom. Sosem felejtem el a kora nyári alkonyatot, amikor elveszetten álltam e sivatagszürke világ végén, az Unter den Linden-en, elnézve az útakadályokat, a kutyás őrséget, az „odaát” felbukkanó kíváncsi turistabuszoknak a fal fölé magasodó tetejét, s az éppen kigyulladó fényszórók mintha egyenesen totális rabságom szégyenét világították volna meg.

Tizenhárom évvel később, 1993-ban, immár nyugat-berlini ösztöndíjasként, Charlottenburgból gyalog mentem el az Alexander Platz-ig, mintegy hogy a saját lábammal győződjem meg róla, hogy a Strasse des 17. Juni-ról immár valóban akadálytalanul átsétálhatok az Unter den Linden-re; mint ahogyan az idén, 2000 tavaszán a birkenaui kaputól az egykori rámpa mentén elgyalogoltam a birkenaui krematóriumokig – bár hogy ott miről akartam meggyőződni, azt nehezebb volna megmondanom: talán arról, hogy ez az egy kilométernyi végzetes útszakasz, amelyet annak idején nem tettem meg, ma már az én számomra is megtehető.

Íme: Berlin, a gyerekkor kékje és az Auschwitz-Birkenau-i rámpa: ez a három kép szervesen kapcsolódik egyetlen gondolattársítássá bennem. Hiányzik még egy negyedik tényező, mondhatnám, e gondolattársítás kovásza, amely ezeket a képeket életre kelti és tartalommal tölti meg: a nyelv. Talán ismerik Paul Celan kis elbeszélését, a „Gespräch im Gebirg”-et („Hegyi beszélgetés”). Este van, „eines Abends, die Sonne, und nicht nur sie, war untergegangen […] und ging der Jud, ging unterm Gewölk, ging im Schatten, dem eignen und dem fremden – denn der Jud, du weissts, was hat er schon, das ihm auch wirklich gehört, das nicht geborgt wär…” („Egy estén, leáldozott már a nap, és nem csupán a nap […] és megy a zsidó, ballag a fellegek alatt, megy és megy az árnyékban, a maga vetette meg az idegen árnyékban – mert hát a zsidó, tudod azt te, ugyan mije van a zsidónak, ami tényleg az övé, amit ne csak kölcsön vett volna…”) Nos, Auschwitz kétségtelenül az övé, a zsidóé, de Auschwitz-cal, ezzel a szörnyű tulajdonnal egyszersmind a nyelvét is elveszítette.

Engedjék meg, hogy bővebben is kifejtsem, mire gondolok. Gyerekkoromra egy sajátságos élmény nyomta rá bélyegét, amelytől igen sokat szenvedtem, de amelyet egyáltalán nem értettem és sehogyan sem tudtam megragadni, tetten érni, megnevezni. Az volt az érzésem, hagy valamilyen általános, nagy hazugság részvevője vagyok, de hogy ez a hazugság az igazság, s csak az én bűnöm, hogy hazugságnak érzem. Nem tudhattam, hogy ez az élmény nyelvi jellegű, s valójában öntudatlan tiltakozás az engem körülvevő társadalom, a harmincas évek Budapestje pro- és prefasiszta társadalmának sugallata ellen, amely a rám leselkedő veszedelmet normális sorsként akarta elfogadtatni velem. És ezt sikerrel tette, minthogy a kultúra, amelyben felnövekedtem, a nemes elvek, amelyeket el kellett fogadnom, és az emelkedett értékrendszer, amelyet a humán gimnázium elkülönített zsidó osztályában belém vertek, mind, mind önmagam megtagadására buzdított s az öntagadást jutalmazta. Évtizedekkel később, A kudarc című regényemben ezt így fogalmaztam meg: „Hol szerető szóval, hol szigorú intelmekkel lassacskán megérleltek rá, hogy kiirtsanak. Sosem tiltakoztam, igyekeztem megtenni, ami tőlem telt: bágyadt jóakarattal ájultam bele jólneveltségi neurózisomba. Egy szerényen igyekvő, nem mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek.”

A 20. század totális diktatúráiban ugyanis az emberrel történik valami, amire az eddigi történelme során még nem akadt példa: a totális nyelv, vagy ahogyan Orwell nevezi, a „Newspeak”, az erőszak és a rettegés jól adagolt dinamikájának segítségével ellenállhatatlanul behatol az egyes ember tudatába, és őt magát lassacskán kirekeszti onnan, kirekeszti a saját belső életéből. Az ember fokonként azonosul a neki szánt vagy rákényszerített szereppel, akár megfelel ez a szerep a személyiségének, akár nem. Ráadásul e szerep, e funkció teljes elfogadása nyújtja neki a túlélés egyetlen esélyét. Ám ez a módja a személyisége totális megsemmisítésének is, és ha valóban sikerül túlélnie, bizonyára hosszú időbe telik, amíg képes lesz rá – ha egyáltalán –, hogy visszahódítsa magának a személyes és egyedül hiteles nyelvet, amelyen elmondhatja tragédiáját; s meglehet, akkor ráébred majd, hogy ez a tragédia nem elmondható. Hallgassuk csak, mit mond erről Paul Celan elbeszélésében a zsidó: „Das ist die Sprache, die hier gilt, eine Sprache, nicht für dich und nicht für mich – denn, frag ich, für wen ist sie denn gedacht, die Erde, nicht für dich, sag ich, ist sie gedacht, und nicht für mich –, eine Sprache, je nun, ohne Ich und ohne Du, lauter Er, lauter Es, verstehst du, lauter Sie, und nichts als das.” („Ez a nyelv, amely itt érvényes, nem neked való nyelv, és nekem sem való – mert, kérdem én, kinek van ez a nyelv szánva, a Föld is, nem neked van az szánva, mondom én, és nem is nekem –, ez a nyelv itten, no nézd már, egy nyelv, ahol sem Én nincsen, és nincsen Te sem, ami csupa Ő, csupa Az, érted, csupa Ők és semmi más, csakis ez.”) Igen, egy nyelv, amely a mások nyelve, egy nyelv, amely a közönyösen tovább funkcionáló társadalom tudatvilága, egy nyelv, amelyen a kitaszított mindig különös eset, botránykő, idegen marad: ő, ők vagy az, egy nyelv, amely az auschwitzi kitaszítottságot Auschwitz után végérvényesen megpecsételte.

Azt gondolom, hogy ez az igazi problémája mindazoknak, akik ma még – vagy ma újra – beszélni akarnak a Holocaustról. Ez az oka, hogy mennél többet beszélnek róla, annál kevésbé tűnik érthetőnek. Ez az oka, hogy minél több Holocaust-emlékmű létesül, annál inkább távolodik, historizálódik maga a Holocaust. Nem akarok itt kitérni arra, amit mindannyian tudunk: hogy Auschwitz emléke ritualizálódik, instrumentalizálódik, absztrahálódik. A túlélő, az európai történelemnek ez az új embertípusa, aki – Nietzschével szólva – „letekintett a dionüszoszi szurdékokba”, tehetetlenül vergődik e folyamatban. Vagy beilleszkedik „az itt érvényes nyelvbe” és elfogadja a neki felkínált nyelvi konvenciókat, az „áldozat”, az „üldözött”, a „túlélő” stb. szavakat, a velük járó szerepet és tudatot, vagy lassanként ráébred elszigeteltségére, s egy napon feladja a harcot.

Látjuk tehát, hogy a Holocaust elviselhetetlen terhe apránként kialakította a Holocaustról való beszédnek azokat a nyelvi formáit, amelyek látszótag a Holocaustról szólnak, miközben még csak nem is érintik annak valóságát. Hiszen már a „Holocaust” szó maga is a napi tömeggyilkosság, az elgázosítás, az agyonlövések rutinjának, az Endlösungnak, az ember-megsemmisítésnek a szinte szakrális fedőneve. Legtöbben – s lélektanilag ez nagyon is érthető – az Auschwitz előtti nyelven, az Auschwitz előtti fogalmakkal akarják rekonstruálni Auschwitzot, mint hogyha még mindig érvényes lenne a 19. századi humanista világkép, amelyet csak egyetlen történelmi pillanatra tört meg a felfoghatatlan barbárság; ha jól tudom, a történelem „kisiklásának”, a Holocaust „egyszeriségének” nevezik ezt egyes német, és nem német történészek. De van ennél rosszabb is: a Holocaust voyeur-jeire gondolok, akik – mint Steven Spielberg amerikai filmrendező is – a zsidó nép több ezer éves szenvedéstörténetének kontinuitásába illesztik be a Holocaustot, s átlépve a hullahegyeken, Európa romhalmazán és minden érték összeomlásán, színes képekkel és diadalzenével az örök túlélést dicsőítik meg.

De kit érdekelnek a valóságos túlélők és a túlélés valódi problémái? „Túlordítanak bennünket a poéták, az ügyvédek, a filozófusok, a papok” – mondja Tadeusz Borowski. „És üzemzavarnak, balesetnek végül az mutatkozik majd, hogy néhányunk mégiscsak életben maradt” – teszi hozzá Jean Améry. Olyan szerzők szavait idézem, akik a Holocaust valódi tapasztalatait hagyták ránk, s akik már az Auschwitz utáni nyelven beszélnek. Miféle nyelv is ez? Én, a magam használatára, egy zenei műszóval atonális nyelvnek neveztem el. Ha ugyanis a tonalitást, az egységes hangnemet közmegegyezéses konvenciónak tekintjük, akkor az atonalitás e közmegegyezés, e tradíció érvénytelenségét deklarálja. Egykor az irodalomban is létezett az alaphang, a közmegegyezéses morálon, etikán alapuló értékrend, amely a mondatok, a gondolatok viszonylatrendszerét megszabta. Azok a kevesek, akik egzisztenciájukat arra tették fel, hogy tanúságot tegyenek a Holocaustról, pontosan tudták, hogy megtört az életük kontinuitása, hogy életüket nem folytathatják a számukra, hogy így mondjam, társadalmilag felajánlott módon, s hogy tapasztalataikat nem fogalmazhatják meg az Auschwitz előtti nyelven. Ahelyett, hogy a felejtésre törekedtek, a normális emberlét melegét keresték volna, a megsemmisítő táborokban megsemmisített személyiségüket az e táborokban szerzett élményeikből építették fel újra: Auschwitz médiumaivá váltak. Csakhogy ezáltal túl hamar felismerték a túlélés képtelenségét. Auschwitz szelleme, amely méregként ivódott beléjük, meg a társadalom készséges közönye, a sok nyitott kapu, melyeken nem tudtak, és nem is volt érdemes belépni, mintegy újra feltárta a beléjük égetett ítéletet, akár egy súlyos, soha nem gyógyuló sebet. Jean Améry és Tadeusz Borowski öngyilkosságot követett el, és öngyilkos lett Paul Celan, Primo Levi – és még sokan, akiknek még a nevét sem ismerjük.

Mindezt el kellett mondanom, és nem lennék őszinte, ha be nem vallanám, hogy ha ezekre a következetes sorsokra gondolok, mindig elfog valami zavar, a magyarázkodás kényszere. Ma már tudom, hogy pontos az analízis, ahogyan azt 1991-ben, „Gályanapló” című könyvemben megfogalmaztam: „Engem az öngyilkosságtól az a »társadalom« mentett meg, amely a KZ-élmény után a »sztálinizmus« képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig felért.”

Így volt ez, és amikor írni kezdtem, mintegy Auschwitz meghosszabbított jelenében kezdtem el írni. A Holocaust és a létállapot, amelyben a Holocaustról írtam, elkülöníthetetlenül összeszövődött egymással. Bármilyen paradoxul hangozzék is, a kommunista diktatúrában írói szabadságom korlátlan volt – valahogy úgy, mint ahogy azokat sem korlátozták, akik Auschwitzban titkos naplót vezettek. Ilyen helyzetben nem érdemes hazudni, sem a művészi hatást mérlegelni, netalán manipulálni, hiszen a publikáció lehetősége éppoly bizonytalan, mint magáé a túlélésé. A totális cenzúra körülményei közt az író helyzete bizonyos értelemben egyszerűbb, hiszen a szabadságot itt maga az elnyomás hozza létre, azzal, hogy nap mint nap tagadja, s ezáltal nap mint nap nyilvánvalóvá teszi a létezését. Kétségtelen, az ilyen latolgatások könnyen a kétségbeesésbe kergetik az embert, mert hiszen végül mindig a kiúttalanságba ütköznek. De még a totális reménytelenségben is, ha jól figyelünk, felcsillan egy távoli ígéret, az a bizonyos Kirkegaard-i minden reményen túli reménység, amely ezúttal talán a közös sorsban rejlik, pontosabban a sorstól való megfosztottságban; egy diktatúra ugyanis könnyen ábrázolható egy másik diktatúrával, s az embert így elfoghatja a pillanatnyi illúzió, hogy a Holocaustról szólva mindenkiről szól és a szenvedésről beszélve mindenki szenvedésének szószólója. S ezt az illúziót éppen a hallgatás vagy az elutasítás táplálja, amivel a hatalom bitorlói a művet fogadják, s az elszigeteltség, amelybe szerzőjét taszítják.

Nietzsche, aki radikális gondolkodásával és tiszta, lenyűgöző stílusával egy időben – s épp akkor, amikor művei a szocialista Magyarországon a tilalmi listán álltak – valósággal a tanítómesterem volt, azt mondja, hogy amibe az ember nem hal bele, az csak fokozza a vitalitását; így lehet, mert a diktatúra nemcsak abban volt hasznomra, hogy életben tartott, hanem a nyelvet is segített megtalálnom, amelyen írnom kellett. Hiszen sehol sem annyira nyilvánvaló, hogy a nyelv „nem neked van szánva, és nem is nekem”, mint egy totalitárius államban, ahol nem létezik az Én és a Te, s amelynek kedvenc személyes névmása a misztikus és fenyegető „Mi”, mely mögött nem tudni, ki vagy kik rejtőznek. Itt az írónak egyetlen célja lehet csupán, s ez a cél egyszerre negatív és kreatív: kivonni magát „az itt érvényes” nyelvből, amely már minden, egykor emberi érzést és gondolatot letartóztatott és a maga hasznára, akár a kényszermunkásokat, befogott; s ami a nyelvből még megmaradt, a megcsonkított töredékből kell létrehoznia regényfiguráját, a Holocaust túlélőjét, aki – Cioran szavával – többé már nem tartozik az emberiséghez.

A kérdés csupán az, hogy kinek van szánva ez a nyelv? A zsidóknak? S ha igen, miféle zsidóknak? A Jehova hitű ortodox zsidó bizonyára nem fogja a magáénak tekinteni. Igaz ugyan, hogy, mint Manés Sperber a „Churban” című kitűnő könyvében rámutat, a világtörténelemben először fordult elő, hogy a zsidókat nem a hitük miatt üldözték, hanem faji alapon: a hitéhez hű zsidó mégis a Bibliában fogja keresni szenvedései magyarázatát, s nem a történelem abszurditásában. Ugyanígy az izraeli patrióta, a – különben jogosan – büszke államalapító is aligha fog azonosulni a hitét vesztett, emancipált és asszimiláns zsidó polgárral és kispolgárral, a Holocaust e tipikus áldozatával, aki ráadásul se héberül nem tud, sem a jiddis nyelvet nem beszéli. Szenvedéstörténetét ő bizonyára valamelyik európai nyelven fogja megfogalmazni, abban a kevéssé megalapozott reményben, hogy a kultúra, amelynek nyelvét a maga számára kölcsönvette, de amely nem a „neki szánt nyelv”, hogy ez a kultúra tehát szellemi száműzöttként könyörületesen befogadja és kulturális piacán ideig-óráig megtűri.

De ha így is van, más megoldás akkor sem kínálkozik. Néhány évvel ezelőtt egy nagy nemzetközi zsidó szervezet – már nem emlékszem rá, melyik – Budapesten tartotta ülését, és az ünnepi vacsorára, miért, miért nem, engem is meghívtak. A feleségem és egy igen elegáns amerikai úr között ültem, aki egyszerre hozzám fordult, megjegyezte, hogy hallotta, a Holocaust kérdéseivel foglalkozó író vagyok. Mit szólok ahhoz a tendenciához – kérdezte bizalmas mosollyal –, hogy a Holocaust élményvilágát mindinkább eltulajdonítják a zsidóktól és mintegy nemzetközi szellemi tulajdonná teszik. Azt feleltem, ne is folytassa, mert itt ül mellette valaki, aki a műveivel éppen ezt a folyamatot igyekszik előmozdítani.

Szerintem nem sértjük és nem is kisebbítjük a zsidóság tragédiáját, ha a Holocaustot ma, több mint öt évtized elteltével világélménynek, európai traumának tekintjük. Végül is Auschwitz nem légüres térben esett meg, hanem a nyugati kultúra, a nyugati civilizáció keretei közt, s ez a civilizáció épp úgy túlélője Auschwitznak, mint az a néhány tíz- vagy százezer, a világon szerteszét szóródott férfi és asszony, aki még látta a krematóriumok lángját és beszívta az égő emberi hús szagát. Ezekben a lángokban minden elpusztult, amit addig európai értékekként tiszteltünk, és ezen az etikai nullponton, ebben az erkölcsi és szellemi sötétségben egyedüli kiindulópontnak éppen az mutatkozik, ami ezt a sötétséget teremtette: a Holocaust.

Egy időben, a berlini fal leomlásának, Nyugat- és Kelet-Európa euforikus összeborulásának kurta és reményteljes időszakában, le mertem írni, hogy szellemi-erkölcsi, tehát kulturális értelemben érték a Holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések árán felmérhetetlen tudáshoz vezetett, és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne. Még két évvel ezelőtt, az esszé-könyvemben is ezt írtam: „Ami az Endlösung és a »koncentrációs univerzum« révén megnyilatkozott, nem érthető félre, s a túlélés, a teremtőerők megőrzésének egyetlen lehetősége, ha e nullpontot felismerjük. Miért ne lehetne termékeny e tisztánlátás? A nagy felismerések mélyén, még ha meghaladhatatlan tragédiákon alapulnak is, mindig ott rejlik a szabadság mozzanata, amely valami többlettel, valami gazdagsággal árasztja el életünket, ráébresztve létezésünk való tényére és az érte való felelősségre. Amikor tehát Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, paradox módon inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.”

Ne értsenek félre, mindebből semmit sem vonok vissza; legföljebb ma halkabban mondanám ugyanezt, inkább csak suttogva, kis társaságban, nagyon keveseknek, vagy talán csak önmagamnak. Meglehet, igaza van egy magyarországi kritikusomnak, aki szerint mindez csupán az én illúzióm, mert különben nem lenne mivel igazolnom a létezésemet, főként a munkásságomat. Gonosz szavak ezek, de a gonoszságban néha éleslátás rejlik. Magyarországon a Holocaustot nem tekintik civilizációs traumának – mondhatni, egyáltalán nincs jelen az ország történelmi és erkölcsi tudatában, hacsak negativitásként, azaz antiszemitizmusként nem –, és ennek megvannak a társadalmi és történelmi okai, melyekre fölösleges volna itt kitérnem. Mindenesetre könyveimet olyan vendégnyelven írom, amely azokat, a természeténél fogva, kiveti magából, vagy tudatvilágának legföljebb a peremén tűri csak meg. Azért mondom természetszerűnek ezt, mert ez az ország, a fennmaradásáért folytatott évszázados küzdelmei során kialakította a maga alanyát, amely hallgatag nemzeti konszenzusként az irodalmára is rányomta bélyegét. Ez a domináns Én-alak, amely mindenféle nyilvános társadalmi-politikai közbeszédben magához ragadja az objektiváció jogát, az olyan periferiális jelenségek számára, mint a Holocaust eleven tapasztalatainak hordozója, végképpen csak a Paul Celan-i „Ő”, meg „Az”, meg legfeljebb „Ők” alakokat tartja fenn.

Kellemetlen igazságok ezek egy író számára, aki különben szereti a nyelvet, amelyen ír. De hát ennek nincs igazi jelentősége: minél idegenebb vagyok a nyelvben, annál hitelesebbnek érzem önmagamat és mondandómat. Szeretek magyarul írni, mert így jobban átérzem az írás lehetetlenségét. Kafka szava ez különben, aki egy Max Brodhoz írt levelében, a zsidó író helyzetét elemezve három lehetetlenségről beszélt: hogy lehetetlenség nem írni, hogy lehetetlenség németül írni, s hogy lehetetlenség másként írni. Majd ezt mondja: „szinte hozzátehetnék egy negyedik lehetetlenséget is, azt, hogy lehetetlenség írni”. Ma talán kiegészítené ezt még azzal, hagy lehetetlenség a Holocaustról írni.

De a lehetetlenség e paradoxonait akár a végtelenségig folytathatnánk. Elmondhatjuk, hogy lehetetlenség a Holocaustról nem írni, hogy lehetetlenség a Holocaustról németül írni, s hogy lehetetlenség a Holocaustról másként írni. A Holocaust írója mindenütt és minden nyelven szellemi menekült, aki mindig idegen nyelveken kér szellemi menedékjogot. Ha igaz, hogy egyetlen valódi filozófiai probléma létezik csupán: az öngyilkosság problémája, akkor a Holocaust írója, aki a továbbélés mellett döntött, egyetlen igazi problémát ismerhet csak, az emigrálás problémáját. De jobban teszi, ha az emigrálás helyett száműzetést mond. Száműzetést az egyetlen igazi hazából, amely sohasem létezett. Ha ugyanis létezne, akkor nem volna lehetetlenség a Holocaustról írni, mert akkor a Holocaustnak volna nyelve, s a Holocaust írója beágyazhatná magát egy létező kultúrába.

Ilyen azonban nincsen. Az előbb, a saját magyar anyanyelvemmel kapcsolatosan, említettem már az objektiváció jogának, a nemzet általános alanyának affirmatív funkcióját, amely úgyszólván a tudat anyagcseréjének módján szűri meg és rekeszti ki a számára nemkívánatos tényeket, formákat, problémákat. Az objektivációnak ez a joga, vagy nevezzük egyszerűen a szemszög kérdésének, bizonyos értelemben hatalmi döntés. Minden nyelvnek, minden népnek, minden civilizációnak van egy domináns Én-je, amely a világot regisztrálja, uralja és ábrázolja is. Olyan alany ez az állandóan munkálkodó kollektív Én, amellyel egy nagy közösség – nemzet, nép, kultúra – több-kevesebb sikerrel, de általában véve azonosítani tudja magát. De hol talál hazára a Holocaust tudata, melyik nyelv mondhatná magáról, hogy a Holocaust általános alanya, a Holocaust domináns Én-je, a Holocaust nyelve? S ha ezt a kérdést föltesszük, elkerülhető-e, hogy feltegyük a következőt, azt, hogy elképzelhető-e egyáltalán a Holocaust saját és kizárólagos nyelve? S ha igen, akkor nem kellene-e ennek a nyelvnek olyan borzalmasnak és annyira gyászosnak lennie, hogy végül elpusztítaná azokat, akik beszélik?

Talán így helyes, hogy a Holocaust száműzöttje beérje e számkivetettséggel, amelyről időnként híradással szolgál. „Aki a KZ-anyagból – a Holocaustból – irodalmilag győztesen kerül ki, vagyis »sikeresen«, az holtbiztosan csal és hazudik; így írd regényedet” – én magam jegyeztem föl ezt, 1970-ben, mialatt éppen „Sorstalanság” című regényemen dolgoztam. Ma, harminc évvel később, ezt a könyvet sokan úgyszólván német „classic”-nak tekintik. Biztos, hogy ebben közrejátszik a német kultúra, a német filozófia, a német zene, amit fiatal koromban magamba szívtam; talán elmondhatom, hogy a borzalmat, amit Németország zúdított a világra, ötven évvel később némileg a német kultúra eszközeivel formáltam meg és adtam vissza művészetként a németeknek. Azt is meg kell vallanom itt, hogy sehonnan annyi hálás olvasói levelet nem kaptam, sehol annyi szeretetben és megbecsülésben nem részesültem, mint Németországban.

Bizonyos értelemben tehát Németországban lettem íróvá. S itt nem a hírnévre gondolok, az úgynevezett „írói dicsőségre”, hanem arra, hogy a német nyelv révén léptem ki egy igen szűkös és magányos egzisztenciából az európai nyilvánosság elé. S ez az örvendetes változás korántsem annyira egyszerű, korántsem olyan könnyen kezelhető, amint ezt a tetszetős sikertörténetek előadnák. Ebben a „karrierben” – az enyémben – van valami felkavaró, valami abszurd – valami, amit alig lehet végiggondolni anélkül, hogy az ember el ne kezdjen hinni holmi földöntúli rendben, gondviselésben, metafizikai igazságtételben: vagyis anélkül, hogy az ember el ne kezdje áltatni magát, s így zátonyra ne futna, tönkre ne menne, el ne veszítené mélységes és gyötrelmes kapcsolatát a milliókkal, akik elpusztultak, és sosem ismerhették meg az irgalmat. Nem olyan egyszerű kivételnek lenni; s ha már kivételnek szánt bennünket a sors, meg kell békélni a véletlen abszurd rendjével, amely a kivégzőosztagok szeszélyével uralkodik embertelen hatalmaknak és szörnyű diktatúráknak kitett életünkön.

Ma a Holocaust globalizálódását, sőt inflálódását éljük. A Holocaust túlélője, Auschwitz eleven tapasztalatának ismerője a számára kijelölt zugból figyeli mindezt. Hallgat, vagy interjút ad a Spielberg-alapítványnak, felveszi a neki ötven év késéssel megítélt kárpótlást, a prominensebbje beszédet mond a Renaissance-Theaterben. És fölteszi magának a kérdést: mit hagy maga után, miféle szellemi örökséget? Gazdagította-e szenvedéstörténetével az emberi megismerést, vagy csupán az ember elképzelhetetlen lealacsonyodásáról adott számot, amiben nem rejlik tanulság, s legjobb volna mielőbb elfelejteni? Én magam ezt nem hiszem. Változatlanul azt gondolom, hogy a Holocaust az európai civilizáció traumája, s e civilizáció létkérdése lesz, hogy ez a trauma a kultúra vagy a neurózis, az alkotás vagy a rombolás formájában él tovább az európai társadalmakban.

De hát ez a jövő döntése lesz, amit most már aligha befolyásolhatok. Én magam – s ez talán nem merő önáltatás – igyekeztem elvégezni az egzisztenciális munkát, amit Auschwitz túlélése mintegy kötelességként rótt rám. Jól tudom, hogy miféle kiváltságban részesültem: láttam ennek a szörnyű századnak az igazi arcát, belenéztem e Gorgó-fő szemébe, és élve mehettem tovább. De tudva tudtam, hogy ettől a látványtól nem szabadulok, tudva tudtam, hogy ez az arc örökké fogva tart. „Ahogy múltak az évtizedek, sorra elvetettem a megtévesztő szabadság megtévesztő jelszavait – jegyeztem föl »Gályanaplómban« –, a »megmagyarázhatatlan«, a »történelmi tévedés«, a »racionalizálhatatlan« meg a hasonló tautológiákat; a felülemelkedés gesztusait; nem kísértett meg az önsajnálat, meglehet, az igazi emelkedettség, az isteni tisztánlátás sem; de tudtam már, hogy gyalázatomban nem egyedül csak gyalázat, hanem megváltás is rejlik, ha szívem elég bátor, hogy a megváltást: a kegyelemnek ezt a bizony igencsak ádáz formáját befogadja – hogy ebben az ádáz formájában egyáltalán a kegyelemre ismerjen.” – És ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem.