Feltámad-e?!…^*

Amikor ez év telén újraolvastam Churchillnek az 1946-ban, Zürichben elmondott beszédét, amelyben igazi politikai látnok módján Európa feltámadását, az egyesült Európa megteremtését sürgeti, még béke volt Európában. Az Európai Unió tagállamai szorgalmasan folytatták végeérhetetlennek tetsző pénzügyi alkudozásaikat. Magyarországon szorgalmasan találgatták az Unióhoz való csatlakozás lehető és lehetetlen időpontját. A szomszédos Jugoszlávia egy távoli tartományában – Koszovóban – szorgalmasan irtották az éppen kiirtásra kijelölt kisebbséget. A NATO – melynek március elején Magyarország is a tagjává lett – szorgalmasan fenyegetőzött a népirtás miatt, mint tíz év óta úgyszólván szüntelenül. Béke volt. De március utolsó hetében repülőgépzajra és bombák robbanására ébredt a kontinens.

Ámbár kérdés, hogy valójában felébredt-e. Szeretnék azonban pontosabban fogalmazni: kérdés, hogy felébredtünk, hogy felébredtem-e. Így kell föltenni a kérdést, mert ami most történik, mindannyiunkat személyesen érint. Nem volt még háború, amely ne hozott volna magával mélyreható változásokat, vagy amelyet ne éppen mélyreható változások idéztek volna elő, mint ahogy az észrevétlenül növekvő feszültségek hirtelen megrengetik a földet; s most, mintegy a földrengés zajában, füstjében, pánikjában még nem láthatjuk, hogy éppen most pusztul el valami, vagy ellenkezőleg, éppen most születik-e meg.

Ezt a bizonyos „valamit”, ami éppen veszendőben vagy megszületőben van, nem nevezhetjük a nevén, egyszerűen, mert nincs pontos neve. Ez a név ennek a háborúnak a vajúdásából fog megszületni, efelől nincs kétségem. Volt egyszer egy Marshall-segély, de volt egy Jaltai Egyezmény is, és e kettő hosszú időre megszabta a kontinens, sőt a világ arculatát. Először a jólétről volt szó, azután a szabadságról, az élhető életről; a másik oldalon az eszméről volt szó, a szocializmusról, amely hamarosan a jólét, a szabadság és az élhető élet legádázabb ellenségeként lepleződött le. Egyszóval: két Európa volt, és ma is két Európa létezik, ezt mindjárt elöljáróban le kell szögeznünk. Mert ha nem így volna, akkor most nem lenne háború a Balkánon.

Előrebocsátom, nem magáról a háborúról kívánok itt beszélni, amelynek különben, mire ezek a sorok napvilágot látnak, remélhetően véget is vetnek. Ámbár nem mindegy, hogyan. Egy szégyenletes béke szétrombolna minden reményt, ami a totalitárius államok, a jogfosztások és a népirtások e szörnyű évszázadában számunkra még megmaradt. Ezt nem értik azok, akik a nagybetűvel írott Igazság nevében hol azt kérdezik, szabad-e megtámadni az ENSZ egyik szuverén tagállamát, pusztán mert irtóhadjáratot folytat a saját kisebbségei ellen, hol pedig azt, hogy akkor miért nem bombázzák egy füst alatt mindjárt Törökországot is, az üldözött kurdokkal való szolidaritás jegyében. Csakhogy a nagybetűvel írott Igazság régóta nem létezik már. A Hitler elől emigrációba kényszerült nagy német író, Thomas Mann Európa vigyázz! című esszéjében így ír erről: „Ha az igazság nem örök, hanem változó, annál mélyebben, lelkiismeretesebben és éberebben kell a szellemi embernek gondját viselnie, és figyelnie a világszellem rezzenéseire, az igazság képében történt változásokra…”

Talán éppen, mert ennyire változó, épp ezért tolakszik mostanában az igazság olyannyira az előtérbe, kívánja minduntalan az időszerű definícióját. Nem szeretem az olyan történészek vagy jogászok műveit, akik kimutatják, hogy például a Nürnbergi Per nem volt jogszerű. Nem tudhatom, mert sem történész, sem jogász nem vagyok. De elképzelhető-e, hogy mind a pusztítás és borzalom után, amit a náci Németország Európára zúdított, s amit Churchill így jellemzett: „Az utolsó háborúban olyan bűnöket és mészárlásokat követtek el, amire nincs példa a mongolok 13. századi betörése óta, s amelynek nincs megfelelője az emberiség történelmében”; elképzelhető-e, hogy Európa legsúlyosabb anyagi összeomlása és a legmélyebb erkölcsi lezüllése után a győztes hatalmak ne törekedtek volna valamiféle katarzisra, még ha annak, a dolgok természeténél fogva, az igazságszolgáltatás bírói talárjába kellett is öltöznie? Nem kétséges, hogy a háborúkat hatalmi, gazdasági és egyéb létérdekek mozgatják, tény azonban az is, hogy a 20. század háborúi valamiképp mindig erkölcsi színezetű háborúk, olyannyira, mint talán még soha. Ideologikus háborúknak látszanak, mind mozgósítja a maga abszolút igazságát, és mindig erkölcsi indítékra és indoklásra szorulnak, már csupán azért is, mert minden hadviselő fél tudja, hogy korunkban a háború már nem indokolható és nem megengedett. Máshol elmondtam már, hogy modern – vagy posztmodern – világunkban a határok többé nem annyira nemzetek, etnikumok, felekezetek, mint inkább világfelfogások, világmagatartások közt húzódnak, ráció és fanatizmus, türelem és hisztéria, kreativitás és pusztító uralomvágy között. Hitetlen korunkban bibliai háborúk folynak, a „jó” meg a „rossz” háborúi. S e szavakat azért kell idézőjelbe tenni, mert egyszerűen nem tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Különböző és különféle fogalmaink vannak róla, s e fogalmak mindaddig vitathatók is maradnak, amíg ismét létre nem jön egy közösen alakított és közösen vállalt kultúra szilárd értékrendje.

Ez lenne az a „valami”, amiről kezdetben szóltunk, s amelynek elhamarkodottan adtunk itt valamilyen nevet, mert hiszen ilyen értékrend nem létezik. De ha nem is létezik, létezik legalább hiányának sajgó érzése, az együvé tartozás valamiféle távoli tudata, amely néha az elmulasztott kötelesség rossz ízével jelentkezik e népekben. Az európai valóság tudata, úgy látszik, leginkább a veszélyeztetettség helyzetében jön létre. A hidegháború tartós évtizedeiben például Nyugat-Berlin tűnt a legeurópaibb városnak, éppen mert egyszersmind Európa – Nyugat-Európa – legveszélyeztetettebb városa volt. Valahogy úgy látta az ember, mintha nem is Nyugat-Berlin lenne befalazva, hanem a fal mögött kezdődő s onnan a Jeges-tengerig terjedő egész, nagy monolit Birodalom, s ezt az optikai csalódást a szabadság bennünk élő perspektívája hozta létre. Az európai valóság szemléletesen, mondhatni drámaian érzékelhető valóság volt a Szovjetunió fennállása idején, noha ezt a valóságot a kettéosztott Európa két felén egymástól eltérő módon érzékelték. Nyugat-Európa eléggé kényelmes helyzetben volt ez idő tájt: az Egyesült Államok védpajzsa alatt „csupán” a saját problémáit kellett megoldania, a jóléti államot megteremtenie és a demokráciát fenntartania. Ebben a korszakban valósult meg Churchill nagyszabású álma, a francia-német megbékélés. Ne firtassuk itt, hogy ennek érdekében melyik ország áldozott többet; nézzük inkább azt, hogy a megbékélés művének e magasiskolája hová emelte fel Németország nagyobbik, mondjuk így: szerencsésebb felét a nácizmus pestiséből, a vesztett háború szellemi és anyagi romvilágából. Igazi nevelődési iskola volt ez, a legjobb féle „Bildungsroman” műfajából. Nem tehetek róla, de talán, mert író volnék, az európai egyesülést mindig egy kép, egy, meglehet érzelmes jelenet alakjában látom: mint mikor kemény férfiak, akik hosszú, hosszú időkig szakadatlanul harcban álltak, egymás életére törtek, most, az érett kor csúcsán egyszerre csak szemtől szemben találják magukat egymással; s ahelyett, hogy előkapnák pisztolyukat, váratlanul átölelik egymást, mert megértették, hogy betelt a sorsuk, s hogy a halálukig most már csak egyetlen méltó életút várhat még rájuk, a másik, a volt ellenfél mélységes megértése és az együttes munka.

Mielőtt azonban e derűs képek csábításának túlságosan is átadnám magam, nem árt leszögezni, hogy Nyugat-Európa csalóka biztonsága, bármilyen termékeny volt is különben, erkölcstelen alapokon nyugodott – amennyiben erkölcstelenségen itt a saját maga által felállított erkölcsi normák semmibevevését értjük. Mert innen, a fal, vagy a vasfüggöny (ismét Churchill remek szava) keleti oldaláról nézve, erkölcstelenségnek tetszett a szolidaritás hiánya, ahogyan az itteni kisállamokat feltétel nélkül a nagy keleti martalócnak, a sztálini Szovjetuniónak odavetették, s ahogyan ezt a tettet azután, önelégült konformizmussal, a világstabilitás, a világbéke mozdíthatatlan alapkövének deklarálták. Kertünket művelni egy szégyenletes (megengedem, talán elkerülhetetlen) paktum árnyékában, lehet ugyan kellemes, sőt hasznos foglalatosság, de hogy az ilyen kertben nem terem meg az európai eszme, abban nem kétkedhetünk. Hogy mennyire nem, azt mutatja a csaknem tíz éve folyó aggodalmas számítgatás, hogy mennyibe kerülne az Európai Unió keleti bővítése, ami ugyan színjózan fejre, ám elmeszesedett érrendszerre és kőkemény szívre vall.

Igen, így látják ezt errefelé, a dunai, a moldovai, a visztulai tájakon, itt, ahol e sorokat írom. Itt, s paradox módon épp a nagy változások küszöbén, úgy tetszett, hogy az emberek már végképp beletörődtek egy életformába, amiről ott túloldalt a másik, a szerencsésebb Európának csupán közhelyszerű fogalmai lehettek. De éppen mert elveszett gondolatnak s így nemlétezőnek tetszett, annak a bizonyos „valaminek” a hiánya soha nem volt annyira erősen érzékelhető, mint akkor, amikor minden jel azt mutatta, hogy már végérvényesen lemondtak róla. Azt is mondhatnám, hogy Kelet-Európa sosem volt annyira európai, mint amikor olyan távol volt Európától. Mert ezt a távolságot a vágy hidalta át, a hiány pedig az európai valóság hiánya volt, aminek ténye e keleti szféra létét az abszurditás, mindennapjait pedig a puszta vegetáció szintjére fokozta le. Az önfenntartás kényszere itt egyenesen megkívánta, hogy higgyenek ama bizonyos „valami” létezésében, mint ahogy leginkább a börtönlakó hisz a szabadságban. Ám a szabadság elnyerésével mégsem a megújulás szelleme szabadult fel, hanem sokkal inkább a rossz múlté, a ressentiment-é, a réges-régi nemzeti sebek feltárásának néhol a gyilkosságig, a népirtásig fajuló nemzeti őrjöngés, máshol a demokrácia maszkjába burkolt visszafogottabb nacionalizmus formájában.

Tulajdonképpen meglepetés volt ez mindenki számára, s még az igazi szkeptikusokat, a legborúlátóbbakat is megdöbbentette a rég eltemetettnek hitt eszmék, a rég meghaladottnak vélt magatartás- és gondolkodásformák váratlan vitalitása az 1989–90-es fordulat után. Mintha ebben az egész, nagy gonddal és fegyelemmel levezetett hangtalan világrobbanásban megfeledkeztek volna a fúziós folyamat egy fontos eleméről, amely most mintegy kiszabadulva a láncolatból, sisteregve pörög maga körül, akár egy régi háborúból ittfelejtett és hirtelen áttüzesedett gránát. Ki hitte volna, hogy az úgynevezett „bársonyos forradalom” a kelet-európai népek számára olyan időgépnek bizonyul, amely nem előre, hanem visszafelé indul velük az időben, s hogy majd ott folytatják kisded játékaikat, ahol körülbelül 1919-ben, az első világháború végén abbahagyták? Mintha közben nem is történt volna semmi, nem is zajlott volna le Európa legvéresebb és legtraumatikusabb történelme, amelynek ők is, és éppen ők, igencsak tevékeny és igencsak szenvedő részesei voltak, de amelyről sosem adtak maguknak számot, inkább gyorsan elfelejtették. „Aki nem tud szembenézni a múltjával, arra van ítélve, hogy örökké megismételje” – hangzik Santayana sokat idézett mondása. „Akik többé nem találnak ki a történelemből, elvesztek, és elvesznek népeik is” – így Elias Canetti.

De hát végül is fel kell tennünk kérdéseinket, hogy megpróbáljuk megérteni, de legalábbis értelmezni mindazt, ami velünk történik. A szovjet birodalom megszűnése – a történelemnek ez az utolsó, nagy fordulata – a legkülönösebb történelmi esemény, ami valaha is végbement. Az Oszmán Birodalmat egy nagy közép-európai szövetség szorította vissza Bécstől a Havasalföldig, majd még tovább; a mongol birodalmat a kínai centralizáció és a feltörekvő Oroszország ereje semmisítette meg; Napóleont a nagy európai koalíció verte meg, számos csata során, és így tovább. A szovjet összeomlás azonban olyan volt, akár a nagy tölgy váratlan elzuhanása, amelyet évtizedek óta faltak már belülről a férgek: sorstalan esemény volt. A kelet-európai népek úgy szabadultak fel, hogy szabadságukért ők maguk valójában nem sokat tettek. Igaz, volt egy 1953-as berlini munkásfelkelés; egy 1956-os magyar forradalom; egy 1968-as Prágai Tavasz; egy 1980-as lengyelországi Szolidarnosty-mozgalom: a keserűség iskolája valamennyi. A fontos történelmi esemény onnan ismerszik meg, hogy folytatása van – így tudjuk Fernand Braudel francia történésztől. Nos, ezeknek az eseményeknek semmiféle szerves folytatásuk nem volt. Csupán következményeik voltak: represszió, kiábrándulás, a magára hagyatottság egyre nyomasztóbb élménye, beletörődés. Végül a népek itt már rég nem hittek abban, hogy változtathatnak a sorsukon. Mindenki kívánta az összeomlást, de senki sem hitte, senki sem akarta. S miután bekövetkezett, anélkül hogy ők maguk előmozdították volna, káprázó szemmel és meglehetősen értetlenül, ha éppen nem idegenkedve néztek szét az új helyzetben. Nem érezhették, hogy egy nagy dráma részesei, sőt főszereplői, hiszen nem volt tett, ami a felszabadított indulatokat megnemesítette, ami tehát igazi feltámadássá avatta volna ezt a nagy összeomlást.

Így azután a folytatás sem lehetett más, mint a kisszerű túlélés. Az államtotalitarizmus és a vele együtt járó kollaborációs nemzeti létforma nemcsak hatalmi struktúra, hanem lélektani is – perverziókkal, megaláztatottsággal, de frusztrált és meghitt kis titkokkal is, rosszízű nosztalgiával az alávetettség nyájélménye, az infantilis felelőtlenség szennyes szabadsága iránt, és mély lenézéssel mindazokkal szemben, akik ezt az életet nem élik, beavatottjainak titkos nyelvét nem beszélik. Mostanában egy mítosz születésének lehetünk a tanúi; e mítosznak egy, állítólag sajátságos emberfajta, embertípus a tárgya és a hőse, a „közép-európai ember”, akit – így szólnak a hírek – a sajátos átéléseiből származó valamiféle sajátos tudás tüntet ki. Meglehet, ez az embertípus nem is valóság, csak megálmodták őt egy csillagfényes éjszakán a Balaton mellett, a Konrád György utóbbi írásai révén világhírre szert tett Hegymagas kisközségben. „A közép-európai magát inkább kisembernek tudja és a történelmet inkább túlélni szeretné, mint csinálni” – írja Konrád, s ez ugyan igaz lehet, habár én nem tartanám erénynek. Hiszen egy kelet- vagy közép-európai tipológiát leírni könnyű, csak az a baj vele, hogy mint annyi más tipológia, ez is csak általánosságokban mozog, és így semmit sem ér. Én is leírhatnék itt egy kelet-, vagy ha e mítosz gyártóinak így jobban tetszik: közép-európai típust. Ennek az embertípusnak a tarkójával egybenőtt nyaka, négyszögletes alakja, brutális kifejezésű apró szeme van, és autók felrobbantásával vagy/és etnikai tisztogatással foglalkozik.

A való igazság ellenben úgy áll, hogy Kelet-, illtetve Közép-Európában is, mint mindenütt, sokféle ember él, jó és gonosz, kellemes és kellemetlen, szelíd és agresszív, de mindnyájukat az jellemzi, hogy még sohasem éltek valódi, működő demokráciában. Az általános vélekedés szerint a demokrácia politikai rendszer, de ha jobban meggondoljuk, a demokrácia valójában inkább kultúra, semmint puszta szisztéma – s a kultúra szót itt mintegy a kertművelés értelmében használom. Nyugat-Európában a demokráciák szervesen jöttek létre, a demokrácia mint politikai rendszer ott a társadalmi kultúra talaján hajtott ki, gazdasági, politikai és mentalitásbeli szükségszerűségek, sikeres forradalmak vagy nagy társadalmi kompromisszumok útján. Közép- és Kelet-Európában viszont előbb hozták létre – amennyiben létrehozták – a politikai rendszert, s a társadalomnak majd lassacskán, fáradalmas, esetleg fájdalmas munkával kell hasonulnia hozzá. De nem így volt-e az úgynevezett szocializmussal is? Ez utóbbi sok helyen egyenesen a feudális szisztémára épült, s különös groteszkségét épp az adta, hogy államvallássá emelt ideológiája teljes ellentmondásban állott működésének gyakorlatával. Ezt a brutális ellentmondást csakis a terror eszközével lehetett áthidalni. Így hát elmondhatjuk, hogy a kelet-közép-európai ember a terror neveltje, a nyugat-európai viszont a személyi szabadság jogelveinek világában nevelkedett. S ez jelentős, ámbár az eljövendő idők során korántsem áthidalhatatlan különbség.

Hogy azonban e különbséget olyan radikális eszközzel kell majd demonstrálni, mint a koszovói háború, erre az előjelek ellenére sem sokan gondoltak. Jól tudom, az ilyen mondat arra való csupán, hogy az okos emberek összekacsintsanak, majd fölényes mosolyukat felém fordítva elmagyarázzák, hogy háborúkat indítani nem erkölcsi, nem nevelési és nem is demonstratív okokból szoktak. Itt most világstratégiai érvek következnek, térképek kiteregetése, a balkáni térség fontosságának ecsetelése Európa, Oroszország és a muzulmán világ ütközőzónájában, egy elegáns hivatkozás „Európa lágy altestére”, ahogyan Churchill a Balkánt nevezte. Mindez igaz lehet, de azt tudnám rá felelni, hogy bármilyen okokból indítsák is meg, egy háború eredménye mindig kiszámíthatatlan, és gyakran nem is áll kapcsolatban látszólagos okával. Nyilvánvaló, hogy Hitler nem abból az okból indította meg háborúját, hogy létrejöjjön a Német Szövetségi Köztársaság, és Japán sem azzal a céllal támadta meg Pearl Harbournál az amerikai flottát, hogy másfél évtizeddel később a nyugati demokráciák(!) integráns része, sőt az egyik legbefolyásosabb gazdasági hajtómotorja legyen, mint ahogyan Milosevics sem olyan Jugoszláviáért kezdett etnikai tisztogatásokba, ahol majd valamennyi etnikum biztonságban élhet együtt. Így azután ha nem késlekedünk a koszovói háború céljait mihamarább és a számunkra minél előnyösebben kisajátítani, hogy később az eredményét is befolyásolni tudjuk, akkor elmondhatjuk, hogy ez a háború itt korszakot teremthet, mert, mint kezdetben említettem, mindannyiunkat választásra és állásfoglalásra kényszerít. Ez esetben jogunk van úgy látni, hogy ez a háború a kelet-európai országok legveszedelmesebb történelmi örökségének leküzdéséért folyik, amit a jugoszláviai diktátor személye mintegy megtestesíteni látszik.

Akik úgy vélik, hogy Milosevics csupán a nyugati demokráciák számára mindig elengedhetetlenül szükséges gonosz ellenség médiaképe, alaposan tévednek. Milosevics – és amit politikája, demagógiája és cselekedetei képviselnek – kelet-európai realitás, e realitás legiszonyúbb, legreménytelenebb, leginkább kiúttalan változata. Minthogy létezik egy másféle változat, egy másféle realitás is, a demokratikus úté, a térség európai felzárkózásáé, így hát a döntésnek meg kellett születnie; de mert, annyi bizonytalankodás után, végül csak radikális helyzetben született meg, így a döntés módja is csak radikális lehetett. Ez a döntés pedig, ha helyesen értelmezzük, úgy szól, hogy a szovjet típusú hatalom iskolájában nevelkedett s annak populista demagógiáját beszélő szélsőséges nacionalista fővezérnek – ennek a képtelen és anakronisztikus figurának – az egyesült Európában többé nincs helye.

Nagy tanulság ez a kelet-európai kisnemzeti nacionalizmusok s az etnikai gyűlölködés újjáéledése idején, ne is tagadjuk. A koszovói háború azzal az intelemmel szolgál, hogy ahol a nemzeti érzésekkel való manipuláció retrográd politikai formációkat hoz létre, ott alaposan felül kell vizsgálni a nemzetieknek kikiáltott ideológiákat és azok képviselőit, mégpedig abból a szempontból kell felülvizsgálni őket, hogy nem éppenséggel nemzetellenesek-e.

A térség nemzeteinek demokratikus fejlődésre és európai integrációra van szükségük. Amikor Churchill zürichi beszédét elmondta, ugyanabban az évben, 1946-ban, a kor kétségkívül legnagyobb magyar gondolkodója, Bibó István ezt írja: „A közép- és kelet-európai népeket meg kell akadályozni abban, hogy területi viszályaikkal állandóan nyugtalanítsák Európát. Európának feltétlenül stabilitásra van szüksége, tehát karhatalommal kell megakadályozni a megcsonkított államokat az irredenta agitációban éppen úgy, mint ahogy karhatalommal kell megakadályozni a birtokló államokat a kisebbségek elnyomásában.”

Ha léteznék az a bizonyos „valami”, amit ebben az írásban – de méginkább a való életben – annyira hiányolunk, akkor sosem lenne szükség karhatalomra. Az európai eszmét egyelőre politikusok, stratégák és katonák képviselik, s ez nem jó jel. De legalább jel, s mint jel a sürgető szükséglet tükre. Szellemi szférákban e szükségletnek már rég hangot adtak, például éppen Coudenhove-Kalergi gróf, akinek munkásságát Churchill is oly nagyra tartja. De Platón óta jól tudjuk, hogy az írók és filozófusok állameszméit a gyakorlati politika művelői ritkán szokták komolyan venni, s ez olykor szerencse, máskor tragédia. Így Coudenhove-Kalergi Páneurópa-eszméje csak akkor látszott megfoganni, amikor Nyugat-Európa horizontjáról hirtelen eltűnt a szovjet fenyegetés rémképe, s az újraegyesült – és hatalmassá váló – Németország kaszárnyáit egyszerre elhagyták az amerikai katonák. Mintha a jól megszokott rossz világrend felborulása inkább elbizonytalanodást, mintsem örömöt ébresztett volna bennük, Nyugat-Európa vezető hatalmai összebújtak, hogy az Európai Unió kétségkívül nagyszabású, ám a kelet-európai új demokráciákkal szemben inkább elhatárolódó, ha éppen nem védekező jellegű elveit lefektessék. S talán csak Koszovó drámája ébreszti rá őket valójában arra, hogy Európa keleti határai nem a Lajtánál végződnek, s méginkább, hogy micsoda szakadékok nyílnak meg az olyan civilizáció alatt, amely a saját egzisztenciáját kizárólag gazdasági és financiális nyelven képes – és hajlandó – megfogalmazni.

Ezért mondtuk e dolgozat elején, hogy az a bizonyos „valami” – az európai egyesülés szellemi kovásza, az európai eszme – talán éppen a balkáni háború lidércnyomásos kínjai közepette születik majd meg – vagy megy végképp veszendőbe. A kelet-európai országok számára ez a háború tragikus, ám elszalaszthatatlan alkalmat kínál arra, hogy hovatartozásukat megfogalmazzák s egyszersmind világosan felismerjék a saját helyzetüket. Igaz, egy eszme csakis a közös kultúra talaján képes létrejönni és kibontakozni, az olyan kultúra talaján, ahol az értékeken nagyjából mindenki ugyanazt érti. És miféle értékek maradtak még számunkra, akik Auschwitzban vagy a Gulágon vagy éppen akár a magyarországi „bársonyos diktatúra” idején látták és megélték a régi értékek összeomlását, s később híradással szolgáltak róla, hogy ezek az értékek többé nem érvényesek? Kétségkívül, a 21. század küszöbére érve, etikai értelemben magunkra maradtunk. Elhagyott bennünket az egyetemes Isten, elhagytak egyetemes mítoszaink, s elhagyott az egyetemes igazság is. Értékeinket magunknak kell megteremtenünk, napról napra, s azzal a kitartó, ám láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül a napvilágra hozza s új európai kultúrává avatja. Nem vezet bennünket sem égi, sem földi útmutató, és e puszta tényből erőt meríthetnek a bátrak.

De Kelet-Európa mindeddig ideológiailag vezérelt, megrokkant társadalmai nem nélkülözhetik a kollektív értékeket. Éppen azért, mert szabadságukat nem ők maguk vívták ki, s az értékeik, amelyek jórészt a nemzeti s az egyéni túlélés stratégiáját szolgálták, egyszerre hasznavehetetlennek, ha éppen nem szégyellni való kollaborációnak tűntek: épp ezért az ölükbe pottyant szabadságot e társadalmak jelentékeny része valójában inkább összeomlásként élte meg. S amikor támaszt kereső karjukat a nyugati demokráciák felé nyújtották, onnan csak egy rövid kézfogásra, egy bátorító vállveregetésre tellett. Nyugat-Európa nem tudta eldönteni, mit kezdjen a kelet-európai szomszédokkal, s innen nézve ez gőgnek tűnt, amit a szegény rokon sértődöttségével fogadtak. Világosan kell látnia kiüresedettség, a létbizonytalanság, a fölöslegességtől való félelem lelkiállapotát, amelyben a jövőbe vetett hit helyett inkább az elhibázott történelmi múlt frusztrációi, a nemzeti sérelmek, a ressentiment indulatai kerekedtek felül. Nem mindenütt volt így, de mindenütt fennállt a túlhajtott – és időszerűtlen – nacionalizmus veszedelme, amely Jugoszláviát végül felbomlasztotta, vérengző különítmények és nemzeti jelmondatokat ordítozó Einsatzkommandók terepévé változtatta. Magyarországon – és máshol – láttuk és megéltük már, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnáló ápolgatása a nemzet legrosszabb, kizárólag a katasztrófákat ismerő, a katasztrófákból hasznot húzó erőit szabadították el. Miért ne kezdhetnénk valami új, valami reményteljesebb dologba? „Vagy az a történelem egyetlen tanulsága, hogy az emberiség sosem tanul?” – teszi fel a kérdést Churchill. Miért ne tekinthetnénk az egyesült Európát egyszersmind nemzeti vállalkozásnak, már csupán azért is, mert minden nagy és értelmes vállalkozás közösségformáló erőket szabadít fel, amelyek segítenek meghaladni a múltat, feledtetni az egykori nemzeti sérelmeket.

De nem folytatjuk, mert innen kezdve már csakis Churchill gondolatmenetét ismételgetnénk. Az ő kívánsága és programja az 1946-os esztendő romjain úgyszólván utópiának látszott. Azóta sok minden valóra vált belőle, és most, amikor ez a program véres válságba fordult, sokan a saját kívánságukként mormolják szerte Európában a szavakat, amelyeket Churchill az előadása címéül választott: „Támadjon fel Európa!”

Feltámad-e?!…