Vallomás egy polgárról*

Jegyzetek Márai Sándorról

A 20. század európai diktatúrái új szellemi létformát teremtettek. Az író, aki a korszellem eszméin merengett, vagy kávéházakban, klubokban, irodalmi szalonokban vitatta azokat, egyszerre arra riadt, hogy ezek az eszmék államideológiákká züllöttek, a vitapartnerek helyén a totalitárius állam titkosrendőrei ülnek, s nem vita folyik immár, hanem kihallgatás. S a szabadság rohamosan zsugorodó szigetein, mint az utolsó napsütötte foltokon a fagy beállta előtt, megjelentek az emigráns írók.

Korunkban az emigráció a puszta életben maradás kérdéséből villámgyorsan vált szellemi és etikai kérdéssé. Egy totalitárius állam akkor is ráütötte szégyenbélyegét alattvalójára, ha különben tartózkodott a nyilvános élettől, ha a névtelenség védelmében próbálta megőrizni integráns emberségét. A totalitárius államnak ugyanis éppen az a lényege, hogy totális, így szakadatlan szembefordulásra vagy azonosulásra kényszerít: a gondolkodást totálisan kisajátítja, váratlan katasztrófák módján kizökkent a személyes létezésből és rémálomszerű alternatívákat tár elénk, melyek közt választani kényszerít. Így maga a személy is belép a rémálomba, és ő maga is lidérccé változik, álomszerű cselekvéseket hajt végre, amelyekért normális körülmények közt nem vállal – s gyakran nem is érez – személyes felelősséget. A náci totalitarizmus dinamikájában az áldozat jól működő alkatrészévé vált a saját megsemmisítésére létrehozott gépezetnek; alighanem ez a legszélsőségesebb, egyszersmind a leglealacsonyítóbb tapasztalat, amelyre eddigi történelme során az ember szert tett.

„Ha itt maradok… Elkezdődik számomra is az agymosásnak az a titokzatos technikája, ami veszedelmesebb, mint a börtönökben, kínzókamrákban alkalmazott vegyi, fizikai eszközökkel végrehajtott tudatmegsemmisítés: kényszerítenek, hogy öntudatosan semmisítsem meg magamban a tiltakozó »én«-t. […] Elkövetkezik a pillanat, amikor [az, akit így megcéloznak] már nemcsak közönyös, halálosan fáradt, reménytelenül hitetlen – eljön a pillanat, amikor már hisz abban, hogy mindez így van rendjén. […] Akkor megmagyarázza önmagának, hogy a »nép« érdekében mond le a személyes szabadságról, a »nemzet« érdekében él kényelmes kivételezett újosztály-életet. […] Számomra ez volt a pillanat, amikor megértettem, hogy el kell menni Magyarországról: föltétlenül, alku nélkül, a visszatérés reménye nélkül, de elmenni innen.”

A leszámolás, az önvizsgálat és az emlékezés nagy regényében: a Föld, föld!…-ben írja e sorokat Márai Sándor, felidézve az 1948-as Budapestet, s az elhatározás súlyos hónapjait. Pontosan tudja, mit választ. „Megtanultam a leckét, és tudtam, hogy Európában mintegy hetven nyelven beszélnek, és ezeknek a nyelveknek a kilencvenöt százaléka indogermán eredetű. A maradék öt százalékhoz tartozott anyanyelvem, az urál-altaji eredetű magyar. […] Örökké csak megtűrt, eltűrt, befogadott idegen leszek itt.” 1947-ben Nyugat-Európában jár, Zürichben, Párizsban, Rómában. Alaposan körülnéz, majd – még egyszer, utoljára – hazatér, „a magyar nyelvbe” – mint írja. „Mi várt itt, »Nyugaton«, ha künn maradok? […] Engem, a peremeurópait mi húzott, mi kötött ide? […] Talán a közös bűnök emléke, a tudat; hogy mind bűnösök vagyunk, európaiak, nyugatiak és keletiek – mert itt éltünk és tűrtük, engedtük, hogy minden odajusson, ahová jutott. […] Bűnösök vagyunk, mert európaiak vagyunk, és eltűrtük, hogy az európai ember tudatában megsemmisüljön a »humanizmus«, […] Mert mindig volt erőszak és irgalom, hősiesség és gyávaság, kegyetlenség és türelem… De a hazugság soha nem volt olyan történelemcsináló erő, mint ezekben [a két világháború közötti] években.”

Azért idézzük, és fogjuk a továbbiakban is minél többet idézni Márait, hogy világosan lássuk: nem menekültként érkezik Nyugatra, hanem európai íróként, aki, hogy így mondjuk, bejelenti jogát a bűnrészesség vállalására mindazokban a vétkekben, amelyeket a szellem emberei Európában a szellem ellen elkövettek. Különös ember: ahelyett, hogy a kommunista uralom áldozataként a saját sorsán siránkozna, bűnhődni akar és tanúságot tenni az emberi állapot végzetes romlásáról. De nem éri be a vádirattal, maga is tönkre akar menni, akárcsak Jean-Baptiste Clamence, a vezeklő bíró, Camus A bukás című regényében.

Engem mindig is az egzisztenciális komolyság érdekelt, ahogyan Márai a saját sorsával fizet az összeomlásért. Az egyre szaporodó Márai-kommentár ugyanis túl egyszerű esetnek tünteti fel az író emigrációba vonulását ahhoz, hogy ennek az elhatározásnak a jelentőségét – és a jelentését – komolyabban is szemügyre vennék. Magától értetődő személyes döntésnek tekintik: Márai olyan egyéniség volt, aki nem szerette a diktatúrát, nem tűrte, hogy akár az írásaiban, akár a hallgatásában korlátozzák, hogy megfosszák mozgási szabadságától, eltiltsák az utazástól. No igen, de azok az írók, akik itt maradtak, talán szerették mindezt? És megint más írók döntésének, akik úgyszintén eltávoztak innen, miért nem szentelünk ugyanakkora figyelmet? Nos, azért nem, mert Márainak az országból való távozása messze túlmutat a személyes döntésen: az ő emigrálása demonstratív vállalkozás volt, és egyedülálló tragikuma abban rejlik, hogy ez a vállalkozás – éppen mint demonstráció és reprezentáció – a kor történelmi színpadán elbukott.

Az a Márai, akiről itt beszélünk, nem A gyertyák csonkig égnek, hanem az Egy polgár vallomásai, a Föld, föld!… és az 1943-tól vezetett Naplók írója. Valamint az olyan esszéké, mint a Röpirat a nemzetnevelés ügyében (1942), a Napnyugati őrjárat (1936), az Európa elrablása (1947). A gyertyák csonkig égnek című regényének sikere kapcsán a német kritika, talán meggondolatlanságból, talán tájékozatlanságból, Joseph Rothtal hozza összefüggésbe őt. Ez mindenesetre alapos tévedés. Márait semmiféle nosztalgia nem fűzte a Monarchiához: jelképesen szólva, több köze van Lübeckhez,* mint Bécshez. Az évszázaddal együtt, 1900-ban született, egy észak-magyarországi kisvárosban, Kassán, amelyet az első világháború után az országtól elcsatoltak. A család ősei szász betelepültek, apját, a kassai patríciust még Grosschmidnek hívták, ügyvéd volt és szenátor. Márai is elmondhatta volna, amit Paul Celan mondott Czernowitzról: „es war eine Gegend, in der Menschen und Bücher lebten”.*

Azt akarjuk tehát mondani, hogy Márai társadalmi legitimitása megkérdőjelezhetetlen volt, s földönfutóvá az tette őt, hogy a hatalom vált illegitimmé Magyarországon. Nem zsidó értelmiségi volt, de polgár, s ez a helyzet már a két világháború közti Magyarországon is problematikus helyzet volt. Különös, traumatizált, a modernizáció elől elszigetelt hely volt ez, ahol 1920-ban antikommunista, antiliberális, antiszemita kurzus indult, és az oktatási intézményeknél bevezették a „numerus clausus”-t. Arthur Koestler, aki a 30-as évek elején átutazott az országon, így írja le: „A háború utáni Magyarország hétmilliós törpeállam lett, s lakosainak nagy része félig írástudatlan paraszt. Ausztriához hasonlóan folyamatos gazdasági nehézségekkel s időnként mély válságokkal küszködött, de Ausztriától eltérően nem voltak a közös nyelvből származó kapcsolatai nagyobb szomszédainak kultúrájával; a magyarság etnikai zárvány Európa közepén.” Ekkor jelennek meg az országban a politikai próféták, a népi írómozgalom, a fajvédők, a harmadik utas populisták, a nagy költő, Ady Endre szavával: a „ködevők”.

Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna átalakulnia. Így azután itt a politikai hatalom is, a tőkével rendelkező polgárság is mindig „idegen test” volt, a „nép” ellensége, a magyarságot sanyargató és az „országot gyarmatosító zsidó kapitalizmus”. Végeredményben azonban – s mindmáig! – a hatalomért folyik a harc, a nómenklatúra létrehozásáért, az államilag védett és finanszírozott „nemzeti” irodalomért, művészetért, amelyből, akárcsak egy rossz kollégiumból, a „kozmopolitákat”, a „nemzetidegen” tehetségeket egyszerűen kicsapják. Messze innen, San Diegóban, a nyolcvanöt éves Márai még egyszer visszatekint rájuk: „…úgy képzelték 45-ben, ha nemzetiszínű gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát – elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és grófi vagyont – és akkor ők, kézdörzsölve, előlépnek és átveszik a készet. […] A népi irodalom műkedvelői kiadják államköltségen műveiket, és minden nemzeti lesz és paraszt. A kommunisták tudták ezt, egy ideig használták a nemzeti parasztokat, majd valamennyiüket bedugták a zsákba. […] Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak tervelnek. […] A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a »nemzeti« jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal.” (Napló, 1984–1989.)

Amikor tehát Márai 1934-ben kiadja az Egy polgár vallomásait, már a könyve címében is, ha nem is provokatív, de mindenhogyan demonstratív. Mit „vall meg” ebben az önéletrajzi könyvében a szerző? Nem holmi kisszerű, fülledt titkokat. Azt vallja meg, hogy polgárnak született, városlakónak, európainak; hogy kitart a polgári eszmények mellett, hogy viseli a polgári felelősségtudatot a földrészért és sorsáért, ahol ez az emberfajta megszületett és alkotott: Európáért; hogy, mint írja: „polgárnak lenni: hivatás”. Mást is megvall még, azt, hogy hivatástudata, európaisága illúziótlan. „Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára, […] tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette, […] s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.”

A csorda halálvágya… Szerfelett empatikus észrevétel 1934-ben. Az író néha leír mondatokat, amelyeknek inkább csak a zenei hullámverését élvezi, holott a végzetét vázolja fel velük. Egyelőre az ország egyik legsikeresebb, legtekintélyesebb írója. Titkon talán enged a kor elszánt vakságának, talán ő is tesz egy-két tánclépést a halálvágy farsangjában, amelyből azután Európa mindmáig tartó keserű szájízzel ébred. Igaz, egy esszéjében a háborút „a legnagyobb szerencsétlenségnek” nevezi, de úgy tűnik, egy ideig mégis azt gondolja, hogy ez a szerencsétlenség részben mérsékelhető. Talán ezért nem lép ki az általános discours-ból, a kontextusból, amelyet mindamellett Magyarország háborús szerepvállalása határoz meg. Sőt, az említett esszében – Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 1942 – már a háború utáni feladatokkal foglalkozik. „Aki szerepet vállal a világban – írja itt –, búcsúzzon el sok mindentől, ami tetszetős káprázat, a nemzeti önérzetnek hízelgő pátosz és öncsalás. A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyét a népek között.”

Erre azért sokan felhördülnek. A magyar kontextusban aligha akadhat ingerlőbb kihívás, mint az ilyen szavak: nemzeti öncsalás vagy az ország igazi helyzetének felmérése. Aki ezzel megpróbálkozott, tabukat sértett, és sért meg mind a mai napig; annak vagy külföldre kellett emigrálnia, mint Mártainak, vagy belső emigrációba vonulnia, sőt börtönbüntetést elszenvednie, akárcsak Bibó Istvánnak, vagy eltűnnie, mint Hamvas Bélának. Ami Márai Sándort illeti, az ő élete nagy cezúráját Magyarországnak az 1944. március 19-én bekövetkezett náci-német megszállása okozta. Az ország és a saját helyzetének felmérését pedig titokban, 1943-ban megkezdett Naplóiban végzi el. „Ki tudja elmondani, milyen szűrőkön csergedezett el minden mondanivaló, amelynek tartalma az igazság volt? – írja 1944-es Naplójában. – Huszonöt éven át – nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! – mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele benne maradt a töltőtollban s az írók idegrendszerében. Az a finom szellemi rémuralom, mely nem dolgozott bitófával és bikacsökkel, csak címergyűrűs hivatalnokok kézlegyintésével, szemvillanásával vezényelte negyedszázadon át a magyar szellem hangversenyét! Ki tud erről?…” Majd, valamivel lejjebb: „Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit! Sajnálom őket.” De nincs kit sajnálni; ezeket az eszményeket a kommunista szocializmus részben tovább hamisította, részben eltiporta, s ma, a rendszerváltás tizedik esztendejében újra itt kísértenek közöttünk, hamisítatlan hamisságukban.

Azt akarjuk érzékeltetni, hogy Márai emigrációja már otthon, már a háború alatt elkezdődött, s akkor kezdődött el, amikor, felelős polgár módján, Magyarországnak a háborús katasztrófából való kiútján, az ország lelkének és szellemének újjáépítésén kezdett gondolkodni. Ki akarta ezt? Az új megszállókat – az oroszokat – s hazai pribékjeiket kizárólag a hatalom érdekelte; a volt náci kollaboránsokat a beilleszkedés, az új megszállókkal való kollaboráció, vagy a menekülés a rablott zsidóvagyonnal; a koncentrációs táborokból hazaszivárgó maradék zsidóságot a gyász, egy részüket a bosszú, más részüket a kivándorlás; a lakosság legnagyobb részét pedig semmi, csak a túlélés, a felejtés, a megélhetés pillanatnyi gondjai, a gyors alkalmazkodás. A nagy leszámolásra, ami nélkül semmi új nem kezdődhet el, már nem kerülhet sor: a szellem megtisztulása helyett nemsokára a titkosrendőrség gyilkos tisztogatása kezdődik el. Márai döbbenten néz körül: „Az én helyzetem a magyar szellemi világban ma sakk-matt – írja 1947-ben. – […] Bal felé nincs mit keresnem, mert osztályomból kilépni egyértelmű az erkölcsi öngyilkossággal: én csak belülről tudom bírálni ezt az osztályt, minden más árulás lenne. Jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, mert lélegzettel sem vagyok hajlandó támogatni a tisztességesebb jobboldal mögött is fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmust. Egyedül kell maradnom, teljesen egyedül, munkámmal, amely már csak nagyon kevesek számára jelent valamit, s ennek a helyzetnek minden társadalmi és egzisztenciális következményeivel.”

Tudjuk, hogy 1917 és 1989 között számos európai író volt kénytelen leírni hasonló sorokat. Mégis, kevesen maradtak annyira egyedül, mint Márai. Egy 1935-ös fényképen Márai Sándor kezet fog az éppen Budapesten tartózkodó Thomas Mann-nal. Az utolsó két európai írót látjuk ezen a képen, aki önmagát deklaráltan polgárnak tekinti, s aki polgári hivatástudatból hagyta el árulóvá züllött osztályát, katasztrófába süllyedt nemzetét. De elmondhatta-e Márai is, amit Thomas Mann állítólag elmondott, mindenesetre elmondhatott volna: „a német kultúra ott van, ahol én vagyok”? Hol volt a magyar kultúra? Létezett, létezhetett-e még egyáltalán? „Lehet-e visszhang nélkül írni? – jegyzi fel 1953-as Naplójában Márai, New Yorkban. – Bezárva egy nyelvbe, amely mintha már nem is lenne eleven nyelv? Voltak korok, amikor az írók, a barbárság közepette, így írtak. De ezek az írók reméltek valamit: egy új műveltséget, amely egy napon megszólaltatja, a síron túl, amit a süket visszhangtalanságban írtak. Ma éppen ezt nem lehet remélni – legalábbis nem emberszabású távlatokban.”

Ha Márai emigrálása demonstratív vállalkozás volt – mint ahogy az volt a Thomas Manné is –, akkor, semmi kétség, Márainak kellett a radikálisabb utat megjárnia. Már Föld, föld!… című regényében is megírja, hogy a magyar polgárság életvitelében, egész létezésében volt valami „karikatúraszerű”, s hogy ez a karikatúraszerűség az ő írói egzisztenciájába is menthetetlenül beszivárgott. A magyar polgárság sohasem tudta betölteni modernizáló, mérséklő és civilizáló funkcióját, ami az országot a polgári demokráciának legalább valamilyen kísérletéhez elvezette volna (hacsak 1945 és 1948 között nem). Így aztán, noha a nemzetnevelésről értekezett, Márai távozása mégsem váltotta ki a nemzet csöndes szégyenét, a jóvátehetetlen hiány fölötti megdöbbenését, a felismerést, hogy személyében az országnevelő nagy szellem hagyta el az országot. Távozását magánüggyé fokozták le, menekülésnek minősítették, és negyven esztendeig Magyarországon a nevét is alig írták le. S talán ma, amikor műve összkiadásokat ér meg, s némelykor azok magasztalják, akik elfelejteni segítettek, sőt esetleg leszólták, rágalmazták: ma sem látják világosan, hogy Márai Sándor sorsában a soha el nem következett polgári Magyarország reprezentációja bukott el.

Ő maga azonban tudta, s ez a tudás lassanként megszabadította minden kötöttségétől, a kisszerű „magyar sorstól”. 1984–1989-es utolsó Naplója az én számomra talán a kor legnagyobb emberi és irodalmi dokumentuma – ha ugyan irodalomnak tekinthetők még a legegyszerűbb szavak, amelyekben egy öregember a végső magányról, a felesége és a fia haláláról, néhány olvasmányról, egy revolver megvásárlásáról, majd az öngyilkossága előkészületeiről számol be. San Diegóban él ekkor, félvakon, magányosan, szabadon és bölcsen, akár az öreg Oidipusz Kolónoszban. 86-ik születésnapján sokszor, soká cseng a telefon: „Nem veszem fel a kagylót – írja. – Van valami tapintatlanság benne, ha valaki tovább él, mint illik.” Metsző tisztánlátását mindvégig megőrzi, nem adja meg magát az obligát vigaszoknak, vallásnak, önsajnálatnak, önfelmagasztalásnak, de még a siker csábításának sem, amivel megkísértik: 1989-ben „haza” hívják. „Teljes, »feltétel nélküli« fegyverletétel részükről, mindent kiadnak, könyvet, cikket, mindent, az »életművet«. […] Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van.” 89 éves, és nem alkuszik. Habár, hitem szerint, az orosz hadseregtől függetlenül, jól tudja, hogy neki már nincs hová „hazamennie”. Az ars moriendi érdekli: „Nem szabad siettetni, de nem szabad lekésni sem a »jó halált«.” Az utolsóelőtti följegyzés: „Ma nagyon hiányzott L. [a felesége] testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.” Az utolsó mondat, 1989. január 15-én: „…Itt az ideje.” S elsüti a revolvert,

Nem szeretném így befejezni. El kell mondanom még valamit, amit Márai Naplóinak olvasásakor tudtam meg, s amit aztán a magam Gályanaplójába is feljegyeztem:

„Márai Naplója, az 1944-es oldalak: »Július harmadikán reggel fél tízkor kezdődik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb« – erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakalászi téglagyárban (talán a szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tűnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Ez történt, ahogyan Márai leírta: »Az ég valóban olyan most, akár egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, amelyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek… Aki bemegy most Pestre: mintha égő házba rohanna be« stb. Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba: »Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak, gépfegyverekkel.« – Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mi egyebet tehet egy író? – leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehető, de azért létező és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]