Salzburgi Ünnepi Játékok^*

Ha igazak a hírek, 2002-ben valami megváltozik. Landesmann és Mortier elhagyja Salzburgot, s ezzel kétségkívül ismét lezárul egy korszak az Ünnepi Játékok történetében; s ha ez, objektíven nézve, egyúttal nyilvánvalóan a nyitánya lesz is az újnak, az én személyes Salzburgom soha többé nem lesz ugyanaz, mint Landesmann idején, aki oda először meghívott, mint ahogyan egy távoli város vagy táj képe mindig összefonódik bennünk a házigazda alakjával, akit ott időről időre meglátogatunk, s amelyet nélküle színehagyottnak, üresnek látunk.

Így aztán azon kapom magam, hogy máris az emlékeimet gyűjtögetem Salzburgról, mintha veszteség fenyegetné őket. Mint aki első meglepetésében összevissza kapkod, még mindent rendezetlenül, képek, hangok, benyomások színes forgatagában látok. Mikor is pillantottam meg először Salzburgot? 91-ben vagy 92-ben lehetett; Magdával érkeztünk ide, aki ma a feleségem, a Tegernsee felől jövet; a Mönchsbergen ebédeltünk, a Café Winkler mögötti kastélyvendéglőben, miután a hegy gyomrában felszánkázó liften feljutottunk ide. Koranyári hőség volt, talán május vége; a teraszon ültünk, a mellvéd édes illatú virágai meg a tányérjaink körül darazsak döngtek; szemközt a vár, alattunk a dóm kupolája, az egész játékváros, s fehér tajtékjain még idefentről is látszott, milyen sebesen fut a hidak alatt a Salza. Később lementünk a városba, s hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy ez a csúf, kaszárnyaszerűen elterpeszkedő épület nem más, mint a Festspielhaus.

Később megismertem e szürke falak mögötti vörös izzást: a szenvedélyt, mely a még Salzburgban is ritka tökéletességet létrehozza. Ez a szenvedély olykor a jeges derengessé hűtött alakjában ölt testet, mint az 1998-as szezon „Pelleas és Melisande”-éja, amelyet Robert Wilson állított (álmodott) színpadra, és amelyet soha nem felejtek el; máskor pedig a kimeríthetetlen türelem aprómunkája táplálja, mint Sir Mackerras „Figaro házasságá”-t, ezt a, valljuk csak be, színpadilag szerfelett nehézkes művet, amelynek azonban a rendezés kifogyhatatlan (bár korántsem tolakodó) ötletessége, a nagyszerű énekesek, mindenekelőtt azonban az előadás frissessége, erotikája és zenei plaszticitása újra visszaadta a mestermű eredeti ragyogását.

De részesültem itt olyan élményekben is, amelyek a zene révén – akár egy nagy crescendo – egyszerre csak a zenén is túlröpítettek. Salzburg látványos és termékeny kozmopolitizmusára gondolok itt, s korántsem csak a Getreide Gassén hullámzó, a vendéglőket, a színházak nézőterét megtöltő sok nyelvű és sok színű tömegre. Élénken él bennem az 1999-es évad egyik matinékoncertje. A Bécsi Filharmonikus Zenekar játszott, Seiji Ozawa vezetésével, az énekes szólista Jessye Norman volt, s a műsor első számaként a „Trisztán és Izolda” fináléját, Izolda „szerelmi halálát” adták elő. Az aszkétikusan karcsú japán karmester után csakhamar bevonult az énekesnő. Ezen a napon csillogó zöld ruhát és ugyanolyan zöld turbánt viselt, s gyönyörű barna arcával, telt és pompás sudárságával csakugyan olyan volt, akár egy ismeretlen afrikai istennő. Hamarosan megzendült forró, hatalmas hangja is; úgy a darab közepe táján feszélyezetten vettem észre, hogy itt hirtelen egy kissé hamisan énekel. De mit számított ez! Akkorra már könnybe lábadt a szemem – s nem csupán a zene, az előadás hatására. Mert mindezen túl egyszerre rá kellett ébrednem a helyzet, az alkalom specifikumára, arra, hogy mi is történik itt: egy japán karmester és egy fekete énekesnő szólaltatja meg a nagy német fajvédő művét, amely történetesen az európai érzelmi kultúra egyik színpadi csúcspontja és betetőzése, és amely itt a nézőtéren a könnyekig megindítja a Holocaust egy magyar nyelvű, zsidó íróját…

Még ennél is megindítóbb volt azonban a Festspielhaus óriási színpadán látni – de főként hallani – Ligeti György operáját, „Le grande macabre”-t, ezt a fergeteges komédiát és szatírát, melynek tökéletes zenei megszólaltatását még a harsányan „békepolitizáló” színpadkép, a teljesen félresikerült rendezés sem tudta igazán megzavarni.

És mennyire fölemelő volt korunknak ezt a kivételesen nagyzeneszerzőjét a közönséggel együtt „standing ovation”-ban részesíteni, a helyünkről felállva ünnepelni. Egy fénykép emlékeztet erre a nyárra, amelyen Ligeti György és Vera, Hans és Elaine Landesmann, Ivan Nagel, a feleségem meg én állunk, most már örökké, a Restaurant Riedenburg napsütötte bejáratánál, az odabent elfogyasztott ebéd után.

De hány ilyen képet őrzök még, fiókokban vagy az emlékezetemben. A Bertelsmann-vacsorákról például, amelyeket a Salzburgban fellépő írók tiszteletére minden augusztusban a Gasthof Schloss Aigenban rendeztek, s ahol az elmúlt évek során Elfriede Jelinekkel, Hans Magnus Enzesbergerrel és Christoph Ransmayerral találkozhattam. Megint máskor Landesmann fellegvárnak is beillő otthonában ülünk, magasan Salzburg felett, Alfred Brendel elmagyarázza, hogy Brucknert úgy lehet megérteni, ha az ember nem azzal az elhatározással hallgatja őt, hogy meg akarja érteni. Aztán az ebéd a Schlosswirth Anif kertvendéglőjében a legutóbbi nyáron, 2000 augusztusában, ahol előbb óvatosan, majd mind határozottabban felvetődött, hogy a 2001-es évadra esetleg magyar nyelvű írókat is meghívnának…

Mindez eddig szépen, talán túlságosan is szépen hangzik. De megvallom, tavaly nyáron Salzburgban egyre többször járt eszemben Nietzschének az a mondata, amelyet „A tragédia születése” ajánlásában írt, s amely szerint ő a művészetben az élet legmagasabb feladatát, az élet, az ember voltaképpeni metafizikai tevékenységét látja. Főként akkor kellett erre a mondatra gondolnom, amikor Schiff András, jól megfontolt okokból, kényszerítve érezte magát, hogy ezen a nyáron lemondja salzburgi fellépéseit. Ha, mint ugyancsak Nietzsche mondja, Isten meghalt, és a politika meg az üzlet szorításában a művészet is halálos veszélybe kerül, tényleg nem lehet tudni, miféle oltár elé járul majd az ember, aki pedig oltár nélkül nem élhet – legalábbis emberi életet nem.