Hommage à Fejtő^*

Kedves Feri, biztosan nem lepődsz meg azon, hogy az én Fejtő-hommage-om levél formáját ölti. Mint ahogy magam sem csodálkoznék rajta, ha nem egyedül én állnék elő ezzel a nyilván nem túl eredeti ötlettel. Akinek megadatott, hogy egyszer kiadósan elbeszélgessen Veled, az nem szívesen mond le erről az örömről. Így most is magam mellé képzellek, ahogyan legutóbb ballagtunk a szegedi Tisza-parton, bágyadt őszi napsütésben. Az obligát halászlét és túróscsuszát egy vendéglőben már korábban elfogyasztottuk, most egy kis sétára vágytunk. Később a házak közé keveredtünk, amint egy fénykép is tanúsítja. Három mosolygó arc: Te, Magdi – a feleségem – meg én. Te Párizsból, a feleségem Chicagóból, én, hogy is mondjam, sehonnan. Mögöttünk valami téglafal, rajta graffitik: egy horogkereszt, mellette egy betlehemi csillag, odább pedig egy felirat: „Vesszen Trianon!” Magyar csendélet, 1998 késő őszén.

Azon gondolkodom, hogy egészen pontosan miről is beszélgettünk akkor. De hiszen mindegy is, lényegében mindig ugyanarról szoktunk beszélgetni. Nem tudom, sikerült-e valaha is elmondanom, hogy milyen sokat tanultam Tőled. Igen kevés kivételtől eltekintve, Magyarországról tulajdonképpen csak az emigránsaitól tanultam valamit, igazi vagy belső emigránsoktól. A különös világhelyzet folytán, amely engem itt fogva tartott, elmulasztottam néhány barátságot, amelyekben pedig valószínűleg nagy lehetőségek rejlettek volna. Ha például végigkommentálhattam volna Veled az egész Kádár-rezsimet… abszurditás, de néha elszórakozom vele, hogy elképzeljem. De későn ismertem meg Ligetit is, Klein professzort is, Táborit; Márait pedig nem ismerhettem meg, bár a háború után, félig-meddig gyerekként, néha láttam sétálni őt a Zárda utcában, a szerpentinen a Rózsadomb alján, máskor a Lukács uszodában, napozni.

Nem sokkal a fordulat – a rendszerváltás – előtt, amikor már érezhető volt a bomlás, elfogott az érdeklődés, hogy pontosabban is megtudjam, hol is élek valójában, hogy hol is rejlenek a korántsem csupán egzisztenciálisan, de történelmileg is abszurdnak látott és érzett létezésem gyökerei. Magyarán, hogy hogyan csöppentem ide, ahol vagyok, és hogy mit keresek itt, ahol élek. Előzőleg, hosszú évtizedeken át, mindez nem nagyon érdekelt. Az idegen megszállás, a belső diktatúra, a közéletet uraló eszmék és személyiségek – mindez, úgy éreztem, felmentést ad nekem mindennemű részvétel, az együttműködés mindenfajta, akár pozitív, akár negatív formája, sőt a puszta odafigyelés alól is. A reménytelen helyzeteknek megvan az előnyük, hogy zavartalanul kiaknázhatod a bennük rejlő korlátlan szabadságot. Amikor kimondtam magamban, hogy író leszek (micsoda elképesztő gondolat, úgy valamikor 1955 tavaszán), ezt az egészet rögtön, hogy úgy mondjam, sub species aeternitatis képzeltem el. Azaz homályosan, de úgy, mint aki már tudja, hogy rengeteg időre lesz szüksége. Egyetlen feladatomnak azt tartottam csupán, hogy a gondolkodásomat a közvetlen szellemi környezet nyomasztó befolyásától megóvjam. Így aztán, a magamra rótt feladatra úgy készültem, hogy kortárs magyar könyvet szinte egyáltalán nem vagy csak alig olvastam. Ami itt megjelenhet, úgyis csak hazug, legjobb esetben is óvatoskodó, agyoncenzúrázott, hiányos mű lehet, gondoltam, miközben magam is teljes erővel az itteni megjelenésre készülődtem. Igaz, a könyvem puszta megírásán kívül (a Sorstalanságot írtam akkor éppen) ennek érdekében semmi egyebet nem tettem. Ha történetesen mégis a kezembe került egy-egy kortárs mű, többnyire csak megerősítve láttam előítéleteimet. Emlékszem például Vas István Elveszett otthonok című regényére, amelynek a fiatalabb Cocteau-t idéző stílusa akkor megragadott. De későbbi nagy életrajzi vallomásai hamar kiábrándítottak. Észrevettem, hogy egyik sorát úgyszólván egyenesen Aczél Györgynek, a másikat meg Illyés Gyulának címezi, s lassan azt is megértettem: nem is azért, mert netalán csalni, taktikázni akar, hanem mert ő ezeket a személyeket entitásokként érzékelte, valódi és vitathatatlan szellemi sarokkövekként. Meghatározó – nos, ha talán nem is világítótornyoknak, de útjelző lámpaoszlopoknak látta őket, patriarchális apafiguráknak. Az egyik a földi hatalom, a vagy megengedő, vagy büntető Párt volt, a másik az e világi transzcendencia: a befogadó vagy kirekesztő Haza. S lassanként az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezt az egész tudatzavart egy mélyebben rejlő konfliktus, a zsidóság okozhatja, amely, Wittgenstein szavával, csupán „daganatként” élt benne, s amellyel sosem sikerült megnyugtató módon rendeznie a viszonyát. Ugyanígy jártam Déry Tibor Ítélet nincs című könyvével, amely úgyszintén a vallomás ígéretével kecsegtetett. Csak itt leplezetlenebb volt minden. Ha szabad kertelés nélkül megfogalmaznom akkori érzéseimet: mintha a könyvből vastag sugárban fröcskölne arcomba a hazugság. Mindez azonban, s persze még sok egyéb is, tanúbizonyságul szolgált számomra, hogy létezik egy magyar konszenzus, sőt kontextus, s hogy a konszenzus is, a kontextus is valami általános és agyafúrt hazugságon alapszik; de azt gondoltam, hogy ez a hazugság csupán az idegen megszállás és kollaborációs nemzeti létforma szükségszerű, talán létfenntartó következménye, efemer jelenség, nem érdemes mélyebben elemezni.

Kedves Feri, ne rémülj meg, nem akarlak itt a „szellemi önéletrajzommal” untatni. Mindössze szeretném megtalálni a magyarázatát, hogy tisztán látó embereket is (annak tartom magam) miért lepett meg annyira az eltemetettnek hitt eszmék váratlan életre kelése az 1989–90-es fordulat után. Valljuk meg: első örömünk, szabadjára engedett eufóriánk közepette fejbe verő élmény volt ez. Fölkészültebben fogadtam volna, ha figyelmesebben tanulmányozom Bibó Istvánnak a nyolcvanas évek második felében már olvasható Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című esszéjét? Ha jobban megszívlelem Márai Sándornak – az akkor még csak illegális úton beszerezhető – Föld, föld! című radikális számvetését az országgal, a társadalmi osztállyal, ahová ő is tartozott és saját magával? Hiszen a magam tapasztalatai alapján is eléggé ismerni véltem a helyet, ahol élek, a társadalmat, amely körülvesz. Érzékeltem az országot, sőt az egész kelet-európai térséget átjáró xenofóbiás szorongást, a fölöslegességtől való félelmet. Működésében láttam az orwelli tudathamisító nagyüzemet, a pártirodákban és a könyvzúzdákban szakadatlanul eltűnő és szakadatlanul új formákban kiokádott hazugságot, mint egy se vége, se hossza leporelló papirosszalagját, amint egy agit-prop. osztálynak elnevezett szőrös szörnyeteg tátott pofáján keresztül végtelen folyamban a könyvkiadókba meg a szerkesztőségekbe – s általuk a lelkekbe, az agyakba – bezúdul. Tudtam én, hogy mindaz, ami körülvesz: ez a kisállami kisszívűség, ez a Trabant- és vityillókonformizmus, a társadalmi szolidaritásnak ez a végletes hiánya, a mások bajai iránti nemzeti süketség mértéke azért már jócskán meghaladja a puszta követelményeket, amelyeket egy túlélési stratégia állíthatna a nemzet elé. Az olyan túlélési stratégiát, amely aláássa a morális alapokat, én nem túlélésnek, inkább a pusztulás, a pusztító erők elfogadásának nevezném.

Mégis azt gondoltam, hogy a nagy hullámverés zavaros tajtékát látom csak. Akkoriban kezdtek a Te könyveid is felbukkanni, amelyek, természetesen, korábban tiltott csemegék voltak itt. Neked még megadatott, Feri, hogy valódi dolgokról írhattál, valódi küzdelmet folytathattál. A szavak Nálad még igazi s fenyegető tartalmakat fedtek: A Szép Szó és a Válasz vitái mögött már a náci táborok drótkerítései meredeztek. De Téged a vonatod nem Auschwitzba vitt, Istennek hála, hanem Párizsba. Különös, hogy én, aki ezt a történetet a fonákjáról, az időben visszafele, Auschwitz és a „szocializmus” itt leélt négy évtizede felől nézem, egy pillanatig egyetértettem Veled, aki Párizsban megőrizted a magyar szellemtörténet egy értékes darabját, majd a tudásoddal feldúsítva, épségben visszahoztad, s most talán úgy vélted, hogy e szellemtörténet folyamatának tört szegélyeit végre össze lehet illeszteni. „Ennek ellenére azt hiszem – mondod a Kritikában 1988-ban megjelent interjúdban –, a Szép Szó gondolatai ma sem vesztették el aktualitásukat, s egyes népiesek… nyilatkozataiból arra következtetek, hogy a demokrácia jelentőségét… ma ők is megértik, …elássák a harci bárdot, és megszűnnek a zsidókérdést, mint azt Bibó mondja, a magyar sors központi kérdésének – egyáltalán kérdésnek – tekinteni.”

Azért idézlek ennyire pontosan, mert ebben a tizenegy évvel ezelőtt leírt egyetlen mondatodban nagyjából összefoglalod a fogalmaknak azt a káoszát, amelyben ma élünk. „Népiesek”, „demokrácia”, „zsidókérdés”, „magyar sors” – micsoda telivér kifejezések! Valamikor talán még értelmük is volt. Mindenesetre már Te is némi távoltartással mondod ki őket, bár némi aggodalommal is, mint aki ötvenévi távollét után, s új remények küszöbén állva, még nem pontosan ismeri ki magát az eszmék és érzelmek e roncsvilágában, amit az elmúlt évtizedek pusztítása maga után hagyott.

Hogy azután az úgynevezett népiesek az úgynevezett zsidókérdést megszűntek volna úgynevezett kérdésnek tekinteni, az nem valószínű. Az emberek nem szívesen adják fel rögeszméiket. Kivált nem, ha ezek a rögeszmék hasznot hajtó rögeszméknek bizonyulnak, s emellett a lelki nyomorúságra is némi balzsamul szolgálnak. Nem akarok közhelyeket ismételgetni. Tény, hogy a zsidókérdés, magyarán az antiszemitizmus mint nyelv (ha kódoltan is, de „mindenki” számára jól érthetően) ismét igen fontos eleme annak a discours-nak, amely a jelenlegi magyar közbeszédet uralja, s amelynek további negatív eleme a liberális szó, a pozitívak pedig a nemzeti, a keresztény és a polgár szavak. Ami e fogalmaknak életet ad, az, sajnos, a mögöttük fortyogó, nagyon is eleven – és alapos elemzésre váró – ressentiment. A gyűlöletet én mindig is felhalmozott energiának képzeltem el, amelynek ugyan verbalizálódnia kell, de csakis azért, hogy a feltörő vak erőt valami dinamizmus köré megszervezze. Így hát mindegy, hogy mit mondanak, s az is mindegy, hogy van-e egyáltalán igazi tartalma annak, amit mondanak. Sajnos, a hatalomért, a befolyásért, sőt a puszta megélhetésért vívott küzdelem nyelvét itt minálunk a század kezdete óta egyugyanazon eszmék és fogalmak határozzák meg, amely eszmék a makacs iszákosok szokásával bukkannak fel mindig újra meg újra a történelem kocsmájában, ahonnan pedig épp az imént hajították ki őket. Sehol egy új alak, egy új ötlet, egy termékeny eszme. Ez a kísértetjárás így rendkívül unalmas. Különösen Auschwitz és Szibéria után.

De van ám egy másik nyelv is, egy racionálisabb vagy mondjuk inkább pragmatikusabb nyelv, a gazdaságé. Ez a nyelv az Európai Unióról, a globális jelenségekről, a monetáris politikáról, a felzárkózásról, Magyarország európai beilleszkedéséről szól. Hogy itt mindkét nyelvet egyszerre beszélik, az érdekes körülmény lenne, ha nem tudnánk, hogy nálunk ez mennyire régi hagyomány. Hiszen ez a fajta, mondhatni tudathasadásos kifejezésmód már a húszas-harmincas években is hasznavehetőnek bizonyult, hogy azután a Kádár-éra évtizedeiben a görcsös gazdasági kényszerek nyelvét úgyszólván magától értetődően válasszák külön az államvallásétól, az ideológiáétól, megteremtve ezzel a cinizmus magasiskoláját, amely a környező országok szemében még ráadásul irigylésre méltónak is tetszett.

Mármost mit higgyünk el? Mi a valóság, és mihez tartsuk magunkat? „Ah, mit csináltunk a szóból! Bizonyos szájakban még csak a hazugságra sem jó már, mélyebbre süllyedt a hazugságnál, a jelentéshiányba zuhant” – írja La part du diable (Az ördög birtokrésze) című könyvében Denis de Rougemont. De a ressentiment, a szavak alatt fortyogó zavaros indulatmoslék valódi. Egyrészt félelem és létbizonytalanság táplálja: sok értelmiségi, aki itt éveken, évtizedeken át a maga módján a szabadságért küzdött (vagy azért, amit ő szabadságnak képzelt), egyszerre arra eszmélt, hogy a lába alól kihúzták a talajt. Holott csak az értékrend omlott össze, amelyben megvolt a szerepük. A zuhanásszerű gyorsaság, ahogyan ez az értékrend összedőlt, megrendítette őket. Mire a zuhanás robajából felocsúdtak, és az omlás porfellegéből kikászálódtak, a világ már a tőzsdék, a bankok meg a maffiák nyelvén beszélt körülöttünk. Ez a világ posztmodern lett, az értékei relatívak – szavak ezek is csak, akár a többi, de az új nyugati főnökség, a kozmopolita globalizáció piacán márkajelzett, árfolyammal rendelkező, eladható és megvehető szavak. Szavak, amelyek kicsúsznak az ellenőrzés alól, és amelyeken keresztül a nemzet nagy értéke, mint egykor az uránérc, kifolyik az országból külföldre. Erős állammal, népi, nemzeti és keresztény állammal kell szembeszállni velük, amely helyreállítja az értékrendet, visszaadja, helyesebben újrateremti a szerepeket, és kijelöli azok vitathatatlan hordozóit és letéteményeseit.

De hát közhely ez, jelenségek, amelyeket minden jószemű megfigyelő leírt már. A magyar társadalom áthidalhatatlannak deklarált – és lassan valóban áthidalhatatlanná váló – megosztottsága korántsem egyszerűen a politikai jobb- és baloldal nézetkülönbségeit tükrözi. Sőt, a hagyományos európai politikai paletta ellentéteiből kiindulva, a magyar politikai indulatokat egyáltalában meg sem lehet érteni. Az ellentétek jól körülhatárolt feszültségi teret, azaz társadalmi közmegegyezést, létező konszenzust feltételeznek; ahol a konszenzusnak ez a tere hiányzik, ott csak ellenségeskedés lehetséges. A fegyverzajban, a harci jelszavak harsogása közepette egy beteg, de legalábbis súlyosan sérült társadalom nem képes megfogalmazni, de még csak felismerni sem a valódi problémáit. Pontosabban: a fegyverzaj, a harci jelszavak harsogása arra jó csak, hogy a társadalom ne legyen képes felismerni és megfogalmazni a valódi problémáit. Az értékdiktatúra, a xenofóbia, az antiszemitizmus mindenekelőtt nyelv – s hogy micsoda romboláshoz és milyen bűnökhöz vezethet ez a nyelvhasználat, azt – így tűnik nekem – olykor azok is pontosan tudják, akik mégis ezt a nyelvet használják. Úgy gondolom, kizárólag az államhatalom kisajátítására használják, miközben titokban abban bíznak, hogy a politikai értelemben vett külső és belső mozgástér, a történések esélye és eshetősége e régióban olyannyira limitált, hogy a brutális nyelvezet ellenére sem kell tartaniuk azoktól, akik ezt a nyelvet nem csupán beszélik, de minden szavát komolyan is gondolják, s cselekvéseik valódi eszközét látják benne. De ami még ennél is fájdalmasabb: úgy tűnik, maguk az érintettek, azok, akiket ez a nyelvhasználat sújt és megbélyegez, még azok is ebben a politikai limitben látják a biztonságuk garanciáját, sokkal inkább, mint a demokratikus intézményrendszerben, amelyet itt többé-kevésbé azért mégiscsak létrehoztak, s amelynek keretei közt akár tiltakozhatnának is. Igen: tartok tőle, hogy ez a sunyító számítás a bár hallgatólagos, de tényleges magyar konszenzus – s ez aligha is lehet másként egy olyan társadalomban, ahol a politikai komolyság gyakorlatát még csak hírből sem ismerik.

De itt abbahagyom, kedves Feri, mielőtt még túl messzire mennék. Így is szégyenkezve veszem észre, hogy mialatt Téged ünnepellek, mindvégig a magam gondjairól-aggodalmairól teszek itt hűséges vallomást. Nyilván azt mondanád erre (már csupán udvariasságból is): helyes, pontosan így kell Téged ünnepelni. S látni vélem voltaire-i mosolyodat, miután végighallgattál, majd pedig szépen belefogsz az érveim következetes cáfolatába, a kezdőmondatoddal, amelyet annyira ismerek, hogy most szinte hallom, amint kimondod: „Én ennél optimistább vagyok…” Lehet, Feri, hogy én is. Sőt, bevallom Neked, hogy eljátszom ezekkel a gondolatokkal, de már nem érnek el a szívemig, mint jó néhány évvel régebben még. Ha az ember kivívja belső függetlenségét, hamarosan kivívja a külsőt is; de Te ezt sokkal jobban tudod, és sokkal régebben is gyakorlod nálam. De jó is lenne egy pohár jóféle vörösbort együtt meginni a születésnapodon! Addig is sok-sok szeretettel ölel híved és hűséges barátod.