A fölösleges értelmiségi

Félek, hogy előadásom aligha tehet eleget e konferencia szerfölött pozitív várakozásokat ébresztő címének: „Értelmiségiek Európában – például magyarok és németek” („Intellektuelle in Europa – zum Beispiel Ungarn und Deutsche”). Nem igen várható tőlem ugyanis, hogy egy társadalomtudós objektív tájékozottságával elemezzem itt az értelmiség pillanatnyi helyzetét, aktuális problémáit, vagy – ami nyilván a legjobban érdekelhetné Önöket: – azt, hogy a magyar értelmiség milyen érzésekkel fogadta, milyen várakozásokkal, illetve aggodalmakkal figyeli a német újraegyesítést és következményeit. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy tapasztalataim szerint a magyar értelmiség nagy többsége ezt az eseményt, enyhén szólva, még korántsem mérte fel a maga súlyának és jelentőségének megfelelően, egyszerűen mert mással, leginkább önmagával van elfoglalva.

Egy másik javaslat, melyet előadásom vonalvezetéséhez kaptam, így hangzik: milyen szerepet töltött be az értelmiség Magyarországon a változás – vagy, ahogy nálunk mondják: a rendszerváltás – előidézésében? Noha nem rendelkezem a megfelelő tudományos apparátussal, hogy e kérdésre minden igényt kielégítő válasszal szolgálhassak, mégsem érzem könnyelműnek a kijelentést: rendkívül fontos szerepet töltött be. Csakhogy ennek a kérdésnek is, mint minden botnak, két vége van, s nem tehetek róla, ha olyan a látásmódom, hogy egyszerre látom mind a kettőt. Ha azt kérdem, mi volt az értelmiség szerepe a rendszerváltásban, tüstént fölmerül bennem a kérdés: mi volt az értelmiség szerepe ugyane rendszer létrehozásában és fenntartásában? S ez a kérdés annál is inkább a szemem elé tolakszik, mert például az én generációmban nem ritka az olyan értelmiségi, aki egyetlen életében mind a két ellentétes szerepet betöltötte: mindent megtett ugyanannak a rendszernek a létrehozásáért, amelynek megdöntésében évtizedekkel később igencsak kiemelkedő szerepet játszott.

Mint tehát láthatják: aligha várhatják tőlem a kérdés tudományos megközelítését. A tudományos szemlélet egy bizonyos komolyságot kíván, amellyel én nem rendelkezem. Író vagyok, szemléletmódom hangulataimtól, szeszélyeimtől függ, hol ironikus, hol tragikus, mindig szubjektív, és minden elméleti komolyságnál többre becsüli a tapasztalatot. Létezik egyféle komolyság ugyanis – és elfog a kísértés, hogy ezt egyenesen a mi korunk jellegzetes komolyságának nevezzem –, amely egyáltalán nem vet számot a tapasztalattal, sőt mintha egyszerűen nem is ismerné azt. Higgyék el, hogy a század történelmi bűncselekményeinek nem csekély mértékben ez a végletes absztrakció, a szinte kórossá fajuló gondolkodási düh és a vele együtt járó teljes képzelethiány az oka.

De talán nagyon is messzire szaladtam tárgyunktól. Másrészt tény, hogy a tapasztalat, kivált az egzisztenciális tapasztalat, az tehát, amire az egyén az életét alapozza, gyanúba került. Az egyén értéke kétségessé vált, és nemcsak kétségessé tették, de maga az individuum is kétkedik abban az egyedülálló értékben, amit a születésével együtt kapott: abban tudniillik, hogy egyén. E válságról Wittgenstein a következőket mondja: „A kultúra, akár egy nagy szervezet, mindenkinek, aki beletartozik, kijelöli a helyét, ahol azután az Egész szellemében munkálkodhat, és hatóerejét jogosan mérik az Egész szellemében elért eredményein. A kultúrán kívüli korban azonban szétforgácsolódnak az erők, és az egyén energiáit ellentétes erők és súrlódási ellenállások emésztik föl…”^* Wittgenstein pontosan látja korunk elbizonytalanodott értelmiségijének nagy dilemmáját, aki Isten, kultúra, tehát valódi Egész híján valamilyen mesterséges pszeudo-Egészet akar létrehozni, meggyőződése a mindenkori gyökeres átalakulás szükségessége, aminek érdekében a világot átalakíthatónak, tehát egyszerűnek és könnyen kezelhetőnek kell látnia. Ennek csupán az emberi tapasztalat szól ellene, így tehát mindenekelőtt azt kell útjából elhárítania. E teoretikus értelmiségit a tapasztalat csak zavarja, mert a tapasztalat az, ami folyton kicsúszik a markából és váratlan akadályokat gördít nagy céljai megvalósítása elé. A tapasztalat az ő számára a zugokban megbúvó, rejtelmes ellenállás, a megfoghatatlan démoni szellem, amelyet mindenhogyan le kell küzdenie, ki kell iktatnia. Ennek jól ismert és mindenkor használatos eszköze pedig az ideológia.

Nem véletlenül állítom eszmefuttatásom középpontjába tapasztalat és ideológia ellentétpárját. A valóságról van ugyanis szó, amit a tapasztalat megismerni, az ideológia uralni, a művész pedig ábrázolni akar. Az ideológia és a tapasztalat harapófogójába kerülve azonban az író helyzete – legalábbis amíg meg nem ejti gyökeres választását – reménytelennek tűnik. S akkor kerül csak igazán nehéz helyzetbe, ha radikális választása a tapasztalat mellé állítja: hiába forgatja ugyanis anyagát erre-arra, valóság helyett csak szerkezeteket, struktúrákat lát, amelyben elvész anyaga, az ábrázolás tárgya: az ember. Jelen lévő író barátaimnak nyilván nem mondok semmi újat ezzel, anyagukat keresve vagy formálva, bizonyára őket is elfogta már ez a minden inspirációt megbénító szédület.

Az ilyen fölfedezés könnyen kizökkenti az embert lelki egyensúlyából. Az ember újra meg újra nekiveselkedik az írásnak, és nem tud megszabadulni hiányérzetétől. Először azt hiszi, anyagában van a hiba, azután hamar rájön, hogy a hibát önmagában kell keresnie: egyszerűen hamis perspektívából látja a dolgokat, s ez önvizsgálatra kényszeríti. Lassan felismeri, hogy – a pszichológusok kifejezésével élve – kényszeresen gondolkodik, s hogy ezt a kényszert javarészt kívülről erőltetik rá. Felismeri, hogy ideologikus világban él. S a tiszta formák vágya arra fogja ösztönözni, hogy kilépjen e szakadatlanul csak önmagukat tükröző perspektívák világából, s ismét a földdel, az éggel és az emberi sorssal találja magát szemben.

Addig azonban nehéz út vezet el, s aki erre az útra vállalkozik, kemény árat fizet érte. Az ember sajátos szokása, hogy szeret otthonosan berendezkedni adott világában. Tárgyait és fogalmait éppúgy magához szelídíti, akárcsak háziállatait. Lényeg az, hogy megkapaszkodhasson valamiben, ami feledteti vele magányát és halandóságát. E célra, ha hajlandó egyezkedni, az ideológia egy teljes világot kínál neki. Ez a világ mesterséges ugyan, de megóvja őt az ember körül ólálkodó legnagyobb veszélytől: a szabadságtól. Nem tudom ki alkalmazta először a „zárt társadalom” kifejezést, de aligha lehetne ennél pontosabban jellemezni azt a világot, amely a maga relativitásában az abszolút és egyetlen valóságként kínálja magát. Aki e világból kilép, elveszti otthonát. Elveszti búvóhelyét, fenyegetett védettségét, elveszti szögesdróttal övezett biztonságát. Ha pusztán jelképes értelemben is, de vándorútra indul, melyről nem tudja, hová vezet, csupán egy bizonyos: egyre távolabb minden lehetséges otthontól és menedéktől.

Van, akinek megkönnyítik a dolgát: ízlése, undora, menthetetlen tisztánlátása, felhalmozódott tapasztalatai hirtelen, s úgyszólván akaratlanul útnak indítják. Habár, még aki 14 éves korában látta a halál szakadatlanul fortyogó, rotyogó gépezetét, őrjöngve habzsoló ábrázatát Auschwitzban: még az is megvesztegethető. Sosem felejtem el a kétely megrázó pillanatát, mely először vetett ki biztonságomból. Tizenhét éves lehettem, épp hogy egy lélegzetvételnyi szünetet élveztem a náci koncentrációs táborok felbomlása meg a sztálini totalitarizmus beállta közt. Akkortájt, mondhatnám, természetszerűen, baloldali eszmékkel rokonszenveztem. Épp egy okos és jól megírt könyvet olvastam, amely a két vászonfedél közt lenyűgöző okfejtéssel egyszer s mindenkorra felfedte és megoldotta számomra a világ mibenlétét. Többé nem kellett, hogy megzavarjon a jelenségek sokszínűsége, hiszen nyilvánvalóvá lett, hogy az egész világ egyetlen rugóra jár, s ezt úgy hívják, hogy az osztályok harca. Boldog megnyugvás, lelkes biztonságérzés fogott el. Mindjárt utána azonban kellemetlen gondolat szegte kedvemet: hiszen a könyv létrejöttét több ezer éves írásos kultúra előzte meg. Lehetséges-e – kérdeztem magamban –, hogy e több ezer esztendő során minden híres író és filozófus egyszerűen tévedett? És lehetséges, hogy az elkövetkezendő évezredek során már semmi újat sem lehet majd gondolni, csupán az ismert igazságot ismételgetni?

Ismerjük el, hogy egy zárt gondolatvilágnak megvan a maga lenyűgöző vonzereje, s hogy megpróbáljunk kiszakadni belőle – kivált, ha ez még fizikai veszélyekkel is jár –, ahhoz nem mindig elég a puszta kétely. Mit tegyen azonban a művész, akinek, pusztán a művészi formák sajátságai révén, tartós anyaggal kell dolgoznia? Ha semmi más, ez a követelmény előbb-utóbb bizonyosan szembefordítja őt környező világa valóságával. Belekényszerítve, gyötrelmes közelségből kénytelen szemügyre venni e valóságot, amelyből a mulandósággal dacoló formáit akarja létrehozni. Kénytelen lesz megállapítani, hogy ez a valóság alkalmatlan mind a művészi megformálás, mind pedig a művészi közvetítés céljaira, sok egyéb mellett mindenek előtt azért, mert inkább agyrém, mint valóság. Értékei hamisak, fogalmai felfoghatatlanok, létezése önkényes, fennállása kiismerhetetlen hatalmi viszonyok függvénye, és miközben totálisan uralja az életet, semmi életszerű sincs benne. Az ideologikus totalitarizmus voltaképpen az alkotóerőre méri a legsúlyosabb csapást, másfelől éppen az alkotóerő fényében tárul fel leginkább képtelen jellege. Valójában nem is ismerek olyan, akár a horogkeresztes, akár a sarlós-kalapácsos totalitarizmus világában fogant vagy arról szóló igazán hiteles és jelentős művet, amely ezt a világot kívülről ne a képtelensége oldaláról, belülről pedig ne az áldozat szemszögéből ábrázolná. Mert csupán e kétféle magatartás: az elutasító utópia, de főként az áldozati lét az, amely a totalitarizmus zárt világán túllép, és e néma és megválthatatlan világot az ember örök világához köti.

Ám e tény egyúttal le is leplezi e világ minőségét: gyilkos világ ez, amelyet csakis gyilkos világként lehet ábrázolni. De ez így túl egyszerűen hangzik. Még hátra vannak a részletek, ahogyan Ivan Karamazov mondaná. Az embereket korántsem az érdekli, hogyan lehet ezt a világot ábrázolni, hanem hogy hogyan lehet élni benne. A totalitarizmussal párosuló ideologikus hatalom hamar meggyőzi alattvalóit, hogy zárt világa az élet egyetlen lehetséges terepe, legjobban teszi tehát, ha tartósan berendezkedik benne. Kit lehet elítélni, csupán azért, mert élni akar? Másrészt el kell fogadni az ilyen élet előfeltételeit, s vállalni következményeit: ám ezt úgyszólván teljes mértékben át lehet hárítani a tudat alatti folyamatokra. Először is, nem kell a világot annak látni, ami: ha megbarátkozunk az ideológiával, ez bizonyos értelemben megnyugtat, mert biztosít tehetetlenségünkről. Végül is az úgynevezett „tőlünk függetlenül létező, objektív valóság” olyan kábítószer, amely hamar feledteti velünk, hogy életünket nem a diktatúrától nyertük, s hogy nem a titkosrendőrségnek tartozunk vele számadással, hanem legalábbis önmagunknak. Az, hogy egy nagy terv részesei vagyunk, némi vigaszt jelent a közösségi érzés teljes hiányáért, és idővel egy klán, egy banda tagjának érezhetjük magunkat, mely a saját titkos nyelvét beszéli. Nem értenek bennünket? Annál jobb. A távoli, értetlen külvilág számára is megvan a nyelvünk, amely bennünket egységbe kovácsol, de a külvilág is jól érti: a gyűlölet és az agresszió.

Nem folytatom, hiszen bizonyára roppant ismerős dolgokat hallanak tőlem. Csupán szeretném megindokolni, amit elöljáróban mondtam, hogy nem érzem magam illetékesnek, hogy az értelmiség aktuális problémáiról szóljak. Valójában sosem azonosultam az értelmiséggel, sőt mindent elkövettem, hogy megkülönböztessem magam tőle. Mindenféle megfogalmazásokkal is kísérleteztem, például, hogy értelmiségi az az ember, aki reflektál a dolgokra, a művész viszont létrehoz dolgokat. Persze nagyon is kifogásolható állítás ez, hiszen a reflexió is lehet feltétlen és egzisztenciális, és lehet merőben hamis, művi és inautentikus dolgokat is létrehozni. Ma már talán arra is hajlok, hogy elismerjem: elhatárolódásom is csak egyfajta értelmiségi magatartás, mely éppenséggel a negativitásában fogalmazódik meg. De abban a körülbelül harmincöt év előtti pillanatban, amikor írói szándékaim fájdalmas tisztasággal, ám egyúttal elháríthatatlan élettervként megfogalmazódtak bennem, megértettem, hogy ezzel kiléptem az értelmiség úgy-ahogy, legálisan vagy illegálisan, de valahogyan mégiscsak működő köreiből, s az önkéntes szellemi száműzetést választottam. A föntebb már idézett materialista axióma: „a tőlünk független, objektív valóság” világában, amelyben oly sokan a puszta valóságérzéküket is elvesztették, én arra a belátásra jutottam, hogy csupán egyetlen valóság létezik: önmagam, s hogy ebből az egyedüli valóságból kell megteremtenem egyedüli világomat. Következésképpen én sok mindent nem fogadhattam el, amit mások – s korántsem kárhoztatható módon – még elfogadhatónak találtak. Hiszen a java értelmiség is elutasította ezt a világot, de nem föltétlenül a transzcendencia nevében utasította el. A reális reménynek viszont a reform mutatkozott, s ez a „belülről vagy kívülről”, azaz a „vele vagy ellene” alternatíváját vetette fel. Csakhogy ez az alternatíva akkor nekem már rég nem jelentett alternatívát. Mint mondtam, a nagy többséggel ellentétben engem nem az érdekelt, hogyan lehet ebben a világban élni, hanem hogy hogyan lehet azt ábrázolni. S a művészi forma ezt a világot ugyanannak mutatta, aminek az emberi tapasztalat: elvetendő világnak. Így tehát számomra nem volt kérdés, hogy vele vagy ellene, az én választásom így szólt: se vele, se ellene – kívüle.

Meglehet, kiváltságos álláspontnak találják ezt. Meglehet, szavaimban némi értelmiségi-ellenes érzületet fedeznek fel. De először is le kell szögeznem, hogy én itt mindvégig az értelmiségi egy bizonyos típusáról beszélek. Ideologikus értelmiséginek nevezem ezt a típust, mert gondolkodásmódját, cselekvési szabályrendszerét, egyáltalán: egész szellemi létezését, de a puszta egzisztenciáját is áthatotta és megszabta az az ideológia, amelynek anyagi világában létezni kényszerül. Akármilyen viszonyban áll is a hatalommal, amely eltartja: mindenképp e hatalomhoz kötődik, e zárt hatalmi rendszeren kívül igazolhatatlan a létezése; nevezhetném tehát a hatalomhoz kötött értelmiséginek is. Azután meg, ne tagadjuk, a zárt társadalom, az ideologikus totalitarizmus világa explicite értelmiségi világ. Aki nem akar elegyedni vele, annak világosan kell látnia, ami az ideologikus – bármilyen ideologikus – világtól gyökeresen elválasztja, és ez azért szükséges, mert meg kell őriznie a nyelvet, amelyen az áldozat még mindig kifejezheti szenvedését és megfogalmazhatja vádjait. De ez most már mind nehezebbé válik, egyszerűen, mert nincs kihez szólnia. Valaha az ember Isten teremtménye volt, tragikus sorsú, megváltásra szoruló kreatúra. E magányos lényt az ideologikus totalitarizmus először tömeggé kelesztette, azután egy zárt államrend falai közé zárta, majd gépezete élettelen alkatrészévé silányította. Már nincs szüksége megváltásra, mert nem visel felelősséget önmagáért. Az ideológia megfosztotta őt kozmoszától, magányától, az emberi sors tragikus dimenzióitól. Determinált létbe szorította, ahol sorsát származása, faji besorolása vagy osztályhelyzetének minősítése szabja meg. Emberi sorsával együtt az emberi valóságtól, úgyszólván az élet puszta érzékelésétől is megfosztották. Értetlenül állunk a totális államban lehetséges bűncselekmények előtt, holott csak azt kellene felmérni, hogy milyen mértékben foglalta el az erkölcsi élet és az emberi képzelőerő helyét az új kategorikus imperatívusz: a totális ideológia. A művészet feladata, hogy az ideológiával az emberi nyelvet szegezze szembe; hogy helyreállítsa a képzelőerőt, s hogy emlékeztesse az embert eredetére, valódi helyzetére és az emberi sorsra. A művész választása így csakis radikális lehet.

Szememre vethetik, hogy időszerűtlen kérdésekről beszélek, hiszen Európában mindenütt összeomlott a totális hatalom, a leigázott értelmiség visszanyerte szabadságát, cselekvőerejét. Valóban, a nagy reményekkel teli 1989-es esztendő eufóriájában így láttuk, így akartuk látni ezt. Az azóta eltelt néhány év azonban elég volt ahhoz, hogy az értelmiség – és itt megintcsak a totalitarizmus táptalaján elburjánzott fölösleges értelmiségiről beszélek – fölmérje veszteségét. Lássunk világosan: a zárt társadalom megszűntével egy jelentős értelmiségi réteg nem felszabadult, hanem ellenkezőleg: elvesztette világát. A szabadság nagy színjátékát, miután e színjátékot először rendezni és dirigálni próbálta, végül is összeomlásként élte át. És, két ideológiai szemüvegváltás közt, talán először történt meg vele, hogy kendőzetlenül pillantotta meg a valóságot, azt tudniillik, hogy fölöslegessé vált. Ő, aki tökéletesen eligazodott a zárt társadalom hatalmi útvesztőiben, most egyszerre a szabadsággal állt szemben, amely túl tágas neki ahhoz, hogy elférjen benne. Ő, aki kitanulta, hogyan működjön együtt a titkosrendőrséggel, miközben a háta mögé dugott ujjaival jelbeszédet folytathat hőn szeretett népével; ő, aki megtanult a sorok közt olvasni és virágnyelven prófétálni, most azon kapta magát, hogy a prófécia nem éppen kelendő cikk az európai áruk nagy piacán.

Mihez kezdjen önmagával? Aki valaha is a hatalommal játszott, vagy akár csak a hatalom önkéntes játékszeréül szegődött, az soha többé nem képes másról gondolkodni, ábrándozni, beszélni és szavalni, csakis a hatalomról. Semmit sem értünk, ha pusztán a politológia műszavaira hagyatkozunk, és nem értjük meg mintegy az idegszálainkkal is a fölösleges értelmiségi rettenetes, a betegségig fokozódó egzisztenciális szorongását. Réges-régi pszichózisok gyötrik: klausztrofóbia, xenofóbia, paranoiás üldözési képzetek – mindaz, amit a totalitárius hatalom, és a vele való kompromisszumok úgyszólván magától értetődően fejlesztettek ki benne. Most mindehhez még a tér hirtelen kitágulása is társul, az érzés, hogy magára hagyták, egyedül van. Mindenki összeesküdött ellene, pusztul nemzete, osztálya – ő, egyedül ő ismeri a megváltó szót, de senki sem hallgat rá. Tetejében elvitatják eddig cáfolhatatlan előjogát, kiváltságait. Országát kiárusítják, idegenek kezére játsszák, sőt máris idegenek gyakorolják benne a hatalmat. Az idegen fogalma különösen fontos szerepet tölt be képzetei közt, hiszen ő maga vált idegenné egy merőben új helyzetben, melynek az a specifikuma, hogy csupa racionális válaszokat és tetteket igénylő kihívásokat intéz hozzá. Ő, a fölösleges értelmiségi nem erre van felkészülve, ő ahhoz szokott, hogy minden megoldást sürgető, valódi kérdést az ideológia hentesbárdjával csapjon agyon.

Azt hiszem, a mondandóm végére értem. Egy típust próbáltam, ha hiányosan és elégtelenül is, felvázolni, mely típusban megtestesülni érzem korunk válságát, a nagy kérdést, mely mindannyiunkat gyötör. A kérdés oly egyszerű, amilyen egyszerűen csak az igazán fontos, vitális kérdéseket lehet feltenni. Így hangzik: individuum vagy tömeg, zárt társadalom vagy nyílt demokrácia, totalitarizmus vagy szabadság – végső soron: élet vagy halál. Úgy tűnik, a kérdés ma egyetemes. Egy más alkalommal elmondtam már: modern – vagy posztmodern – világunkban a határok nem annyira etnikumok, nemzetek, felekezetek, mint inkább világfelfogások, világmagatartások közt húzódnak, ráció és fanatizmus, türelem és hisztéria, kreativitás és pusztító uralomvágy között. Nem állítom, hogy a kérdésnek nincs történelmi dimenziója, a választ mégis nyíltnak érzem, és véleményem szerint legalább annyira tükröződik majd benne a valódi életerő, a meg- és fennmaradás képessége és tehetsége, mint a történelmi determinánsok.