Budapest, Bécs, Budapest^*

1989 szeptembere. Október: Bécs. Az Osztrák Irodalmi Társaság meghívása. Úgymond fordításaimért, valójában: baráti pártfogás, néhány jó szó az érdekemben – tehát rokonszenv, ahogyan mindent mindig is ez vagy az ellenkezője mozgat. Szállodai szállás, kellemes pénzösszeg. – Utálatos intéznivalók. 1./ Útlevél. Postafordultával megjön. 2./ Vonatjegy. A pénztárosnő az útlevelemet kéri. Nincs nálam. Ki hitte volna, hogy az útlevélvizsgálat már a pénztárablaknál megkezdődik. Merthogy forintért akarok jegyet venni. Itt nem bíznak a forintban. Haza, a város túlsó végébe, vissza, a legközelebbi menetjegyirodába. Hosszú sor. Az egész délelőttöm rámegy. Mint egy előlegképpen kiszabott megrovás: azért olyan egyszerűen nem mész el innen. Mint kaszárnyákban a kimenő előtti végeérhetetlen őrmesteri akadékoskodások. A diktatúra és az idő. A primitív életszemlélet és az idő. A primitív struktúra és az idő. Az ember és az idő, nem: az ember, lényegében mint idő. Az ember tehát deklaráltan semmi. KZ-idő, börtönidő, nagy megkönnyebbülés: vasútjegy-vásárlásidő. Ilyen gondolatokkal szórakozom, míg rám kerül a sor. A Südbahnhofra szeretnék megérkezni, mert térképen kinéztem – az esik közel a szállásomhoz. És a délelőtti vonattal, mert nem szeretek hajnalban kelni. A Westbahnhofra kapok jegyet, és a hajnali vonatra. Hogy az kedvezményes. A pénztáros, igen határozottan: – 1000 forintot megér magának, hogy egyszer korábban keljen. – Nem tudom. De, úgy látszik, 1000 forintot megér nekem, hogy ne vitatkozzam, mert hallgatok. Kifelé menet jutnak eszembe az ellenérvek, mint mindig; dühöngök, agresszióm, mert más utat nem talál, szokás szerint önmagam ellen fordul. A – minek is nevezzem most már? – keleti lágertársadalom titka, hogy örökké haragban vagy önmagaddal, s ha nem, akkor szégyenkezel az érzelem, az ész vagy a pénztárcád kompromisszuma miatt.

 

A bécsi úr, a Lajta menti Brucknál. Addig egyedül ülök, háttal a menetiránynak, egy háromszemélyes pamlagon. A biztonság kedvéért a mellettem lévő ülésre teszem az egyik csomagomat is. A bécsi úr egyetlen pillantással fölméri a terepet: – Gestatten Sie? – mutat könyörtelenül a bőröndömre. Leül, aktatáskájából iratokat szed elő. Számoszlopok, könyvelési rubrikák. Golyóstollat vesz kézbe, fölrakja a szemüvegét. Megnyugszom. Mire észbe kapok, már kilátástalan társalgásba bonyolódtam vele. Canetti megjegyzése az Augenspielben a fecsegőkről, akik elől Bécsben sehogyan sem lehet kitérni. Íme, egy eleven példány. Néhány keresztkérdés, és bevallom, hogy író, műfordító vagyok. Felélénkül; úgy látom, azt gondolja, jó fogást csinált. Egyetlen tolakodónak sem tudok ellenállni. A bécsi úr legalább szórakoztató. A maga módján. Kissé sok a kultúra. Irodalom – Hofmannsthal, Schnitzler, Roth, akiket fordítottam –, azután zene. Hogy Richard Strauss eredetibb szerző Mahlernél, mert Mahler nem képzelhető el Beethoven és Brahms nélkül, Strauss viszont igen. Hülyeség, de ráhagyom. Hogy Abbado mester Karajannak a Bécsben is, Salzburgban is megüresedett helyére pályázik, és figyeljem majd meg, nem eredménytelenül. Sajnos, nekem mindegy. Neki korántsem. Izgul, mintha a „Fradiról” lenne szó. Ez a különbség, gondolom. A rendszert se szidja. Semelyiket. Micsoda harmónia. – 1956-ot úgy éltem át, mint maguk, magyarok – mondja egyszerre. Mélyen megrendítette. Utána segített a menekülteknek, valami segélyszervezetnél működött, ha jól értem, egy évig. És 1968? – érdeklődöm. Az már nem tartalmazott számára semmi újat, feleli. Most, idős korára (azt mondja, 70 éves, tizenöttel fiatalabbnak nézném) megtalálta Istent, a saját Istenét, a személyes Istent. Eljutott odáig, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények közt is képes imádkozni. Végül tagadhatatlanul megkedvelem. Ámbár elmulasztom miatta a megérkezés mozzanatait. Pedig szeretek átcsattogni kietlen, rideg külvárosokon, szeretem, amint azután egy város mintegy felforrósodik körülöttem, megindul érverése, majd néhány meglepő mozdulattal életre kel. Másfelől e beszélgetés a legstílszerűbb megérkezés Bécsbe. Akár egy századvégi regényben. (Talán Paul de Kocknál, akit Krúdy folyton idéz; vajon tényleg létezett Paul de Kock, vagy csak Krúdy találta ki őt, az idézhetőség kedvéért?) – Auf Ihrem Beifall – mosolyog a bécsi úr, amikor közlöm vele észrevételemet. A vonat lassít. Felállok, leveszem csomagjaimat, föl a kabátomat. Mire megfordulok, a bécsi urat már sehol sem látom. Eltűnt, szertefoszlott, mintha csak álmodtam volna őt. Talán így is történt, tűnődöm; eltűnt, mint Paul de Kock, akit Krúdy álmodott. Higgadt leszállás, előzékeny, gördíthető hordáralkalmatosságok, előzékenyen kitáruló, automatikus üvegajtó. Bécs fátyolos napsütéssel fogad. A pályaudvarral szemközt romhalmaz; otthonos érzések. (Később kiderül, csak metrót építenek.) Öntudatos, készséges taxisofőr. Aggodalmasan lesem a taxiórát, hogy az utazási csekken fölül kikönyörgött 180 schillingből futja-e a kedvezményes vonatjegy miatt elkerülhetetlenné vált bécsi taxiköltségre. Éppen hogy. Némi borravalóval. Ahogy a taxisofőr elegánsan megköszöni, attól, nem tudom, miért, hirtelen helyrebillen a lelki egyensúlyom. Úgy érzem magam, mint egy külföldi úr. Erről az oldalamról nem is ismerem magamat; bizonyos tisztelet fog el irántam, mint aki inkognitóban jár. Egy teljesen ismeretlen titok titkos ügynöke, teljesen ismeretlen teendőkkel. Csak le ne lepleződjem – szorongok.

 

Hiányzik a szótáram. Otthon hagytam. Az Osztrák Irodalmi Társaságnak nincs. Utolsó reményem: a Collegium Hungaricum. Villamos, azután a nyirkos szélben átballagok a Salztorbrückén. A hídról világvárosi látkép, a Schwedenplatz, a Kai, majd lejjebb, az Urania-épület felé pillantva. A Collegium Hungaricumot s abban Bécsben Magyarországot azonnal megtalálom. A kapualji kapufülke, a termetes felvigyázóasszony, a hangja: – Milyen ügyben? Meg van beszélve? Várjon, majd felszólok telefonon! – Az Osztrák Irodalmi Társaság ódon, zegzugos irodájában ilyenkor mindenekelőtt hellyel szoktak kínálni. Szótár természetesen nincs. Azaz van, de csak egy, az pedig kell az ösztöndíjasoknak. A túloldalról jól megnézem a szürke irodaépületet. A magammal hozott „Lloyd útikönyvek” 1929-ben megjelent Ausztria című kötete 142. oldalán az alábbiakat olvasom: „…Közvetlen közelében fekszik a Magyar gárdapalota (Museumstrasse 7.), amelyet Mária Terézia vásárolt a magyar testőrgárda számára. A remek palota, melyet Fischer von Erlach épített, a magyar kormányé (Collegium Hungaricum)”. Ami engem illet, a Hollandstrasse 4-ben jártam, ma itt a Collegium Hungaricum. A „remek palota” is megvan, csakhogy időközben átment az osztrákok kezébe. Bécs város tanácsa ugyanis úgy jó húsz-huszonöt éve felszólított bennünket, hogy renováltassuk a műemlék palotát, mert förtelmes állapotban van. Illetékesek ekkor úgy döntöttek, hogy a munkás-paraszt Magyarországnak tulajdonképpen nem is kell ez a palota. Ezért aztán összehívták Bécs valamennyi szatócsát, krejzlerájosát, ócskását, és dobra verték a levitézlett palota valamennyi műkincsét. Így is akadtak a nepperek közt jobb érzésűek, akik rimánkodva rimánkodtak, az istenért, el ne kótyavetyéljék e pótalhatatlan értékeket; így őrződött meg néhány szőnyeg, pár bútordarab, melyek most állítólag a követségen találhatók. A kiárusított palotát azután Bécs városának megvételre fölajánlották, az boldogan meg is vette, eladta a palotához tartozó üres telket, s a pénzből a remek palotát remekül kitataroztatta – természetesen önmagának. Tanulság? Se szótár, se palota…

 

Elvesztettem az inkognitómat. Alapvető hiba, alapvető tanulsággal: ha elvesztem inkognitómat, akkor az ideális abszurdból átlépek a reális abszurdba. Az elviselhetőből az elviselhetetlenbe. Oka: hirtelen támadt, kelet-európai valutaszorongásom, ösztöndíj-schillingjeim oktalan kuporgatása. Bratwurstot ebédelek, két zsemlével, állva a piacon. Mellettem a félrészeg osztrák lumpen azonnal kiszúr magának: – Jonopot kifánok – mondja, cseppet sem barátilag. Eszem a sült kolbászt, mintha nem érteném. – Bongiorno – próbálkozik tovább. – Á, il signore parla l’italiano – derülök fel –, bravo, benissimo – és bátran vállon veregetem. – Na látja – fordítja erre véreres szemeit a tulajnő felé –, mondtam, hogy csak magyar lehet, vagy olasz. Most legalább tudjuk, hogy olasz. – Gyorsan bekapom a Bratwurstomat, mielőtt meglincselnének. Fogalmam sincs, hogy miért nem szívelik itt az olaszokat. Futólag eszembe ötlik Gilbert amerikai börtönpszichológus esete Streicherrel, aki kijelentette neki, hogy a nürnbergi per nem érvényes, mert a bírák közt zsidók vannak. Miből gondolja?, lepődött meg Gilbert. Ó, így Streicher, ő nyomban és tévedhetetlenül felismeri, hogy kiben milyen vér kering: három bíró nagyon nyugtalanul viselkedik, ha ő erősen rájuk néz. Gilbert paranoiát állapított meg Streichernél. De ez a gondolat nem vigasztal. Engem itt felismertek – ha nem is annak, aki vagyok. Ki vagyok? Az, akinek a képzeletem megteremt. Most kezdem csak felfogni titkos ügynöki küldetésemet: Bécsbe is, mint mindig és mindenhová, önmagam titkos megfigyelésére érkeztem, a szakadatlan jelentéstétel kifürkészhetetlen titkosparancsával. Mindenesetre ettől kezdve kizárólag jó vendéglőkben eszem, jó ételeket, jó kiszolgálás mellett, és mindig emelt fővel távozom. Talán azt mondjátok: játék, de akkor játéknak az életben maradás technikáját hívjátok.

 

Influenza. Napközben erőt veszek rajta, de este a szobámhoz köt. Forró tea, rádió. A Walkür bemutatója, a londoni Covent Gardenből. A második felvonás után interjú a felújítás karmesterével, Bernard Haitinkkel. Hogy a darabot eredetileg Ljubimov rendezte volna, de végül is ki kellett venni a kezéből. Wagner-idegen elgondolásai; valójában nem is ismeri a Tetralógiát; fogalma sincs a hagyományokról, és nincs is érzéke irántuk. Lásd: a Ljubimov rendezte, botrányos londoni Hamlet; otrombán meghúzta Shakespeare-t, egy olyan rendezői koncepció jegyében, amelyről kiderült, hogy nem is létezik. A riporter megkérdezi Haitinkot, ismeri-e Fischer Iván esetét Ljubimovval, amikor az Budapesten a Don Giovannit rendezte. Nem ismeri. Nos, Ljubimov megkérdezte Fischer Ivánt: „De hol fog játszani a zenekar? Mert a zenekari árok ugyebár a pokol lesz.” Haitink kacag, orrhangon, affektáltan, diadalmasan. Hirtelen megjelenik előttem Ljubimov, amint egy csatakos, jégszürke téli napon, női udvartartás kíséretében, ziláltan kilép a pesti népnyelv által „Elizélt-palotának” elkeresztelt épületből a Vörösmarty téren. Én éppen Tankred Dorst (nyugat) német írót kalauzoltam, akinek Merlin című darabját lefordítottam. A két férfi egymás nyakába borult. Dorst szavait én fordítottam magyarra, s aztán a nők oroszra, Ljubimovnak. Az egyik nő, emlékszem, nagyon panaszkodott: „Nem jól érezzük magunkat. Fáj a fejünk, és a magyar hatóságok sem rendesek velünk” így, mindig többes szám első személyben. Ljubimov meghívta Dorstot a Don Giovanni másnapi jelmezes főpróbájára. Kísérőként én is vele mehettem. A végén megint kettős tolmácsolás folyt. Dorst meleg szavakkal dicsérte a rendezést. Mialatt fordítottam, egyszerre az a téveszmém támadt, hogy én is itt vagyok, ezért hozzátettem: – Kérem, mondja meg Ljubimov úrnak, hogy én is gratulálok. – Mire a nő, lesújtó pillantással: – Maga ne gratuláljon, hanem tolmácsoljon. – Íme, egy másik inkognitóvesztésem története. Akkoriban, úgy hat-hét éve még gyakran kerültem identitászavarba: hirtelenében nem tudtam néha, hogy nemlétezésem melyik formáját is válasszam inkognitómul.

 

Szeretem a Hilton Szálló és a Kärtnerstrasse közti tágas, szellős útvonalat. Itt a Konzerthaus; egy kissé távolabb, a Lothringerstrassén pedig a Musikverein. Micsoda áhítat belépni a koncertterembe, ahol Schönberg – nem, elüldöztetése óta: Schoenberg – megbukott! Most Schubert „nagy” C-dúr szimfóniájához veszek jegyet. Óriási csalódás: a Bécsi Szimfonikusok Georges Prétre vezényletével tökéletes hangzású, de csapnivalóan lármás, túldinamizált, Schubertet szinte teljesen kiküszöbölő előadást produkálnak. A bécsi közönség felállva tapsol. Mentségükre szolgáljon: már nem ők azok, akik Webernt kifütyülték. Boldogan őrzöm magamban Eugen Jochum és a Bambergi Szimfonikusok Erkel-színházbeli, felejthetetlen C-dúr szimfóniája emlékét, amit néhány éve, már nem sokkal Jochum halála előtt hallottam. Fülembe cseng még a második tétel tört tánca, az utolsó tétel halkan ujjongó, dionüszoszi témája, ez a könnyed lábú szabadulás a földi dolgoktól, ez a szárnyas bokájú híradás a halál boldogságáról. – A Musikvereint elhagyva, már majdnem a Kärtnerstrasse sarkán irdatlan irodaház emelkedik, második emeletén működik a Citibank. A zárt üvegkapu előtt a nyirkos szélben mindig didereg néhány csalódott külsejű ember. A kapualjban magyar nyelvű felirat tudatja, hogy a Citibank kizárólag kereskedelmi ügyletekkel foglalkozik, turistacsekket itt nem váltanak be. Éppen az ide utazásom előtti napon olvastam én is valamelyik otthoni újságban, hogy a Lothringerstrassén található Citibank az utazási csekkeket levonás nélkül, névértékben beváltja. – Dujú szpík inglis? – szólít meg egy tétova, bajuszos férfi. – Mondja csak nyugodtan magyarul – felelem. A Landstrasser Hauptstrasse-i takarékpénztárt keresi, melyet a Citibank, önmaga helyett a magyar turistának beváltóhelyül ajánl. Fölényes, ám együttérző helybeliként igazítom útba. – Nem tudja, hány százalékot vonnak le? – Bizony, nem. – Valaki otthon jól meggazdagszik ezen – mondja. – Gondolja? – biztatom. De nem folytatja. Mint aki nem tartja érdemesnek, hogy fölösleges szócsépléssel fűszerezze a megkopasztását. Nézem, amint az Am Heumarkt irányában eltrappol. Szegény, megcsúfolt, kijátszott, becsapott magyar; szegény Kelet-Európa, gondolom, a kívülállók derűs sajnálkozásával.

 

Míg csak utazási csekkjeimmel én is nem vagyok kénytelen megjelenni a Sparkasse színe előtt. – Szabad az útlevelét? – szól az osztrák bankárhölgy. Érzem, hogy kínomban, dühömben elvörösödök. Előttem egy svájci úr frankokat váltott be. Tőle nem kértek útlevelet. Hogyan? Hát velem szemben meg a világ valamennyi pénztárosnője hatóságként léphet fel? Ha meggondolom, eddig a Musikverein pénztárosnője volt az egyetlen, aki nem kérte az útlevelemet, amikor hangversenyjegyet vásároltam. Meg se nézem, mennyit vonnak le az életemben először kiváltott valutajárandóságomból, amit a hivatalos eladási feláron vettem meg az otthoni hivatalos bankban; úgy érzem, a kiszolgáltatottság bűze messzire szaglik rólam. Akit egyszer megaláztak, örökké megalázzák; akit otthon megaláznak, idegenben is megalázzák, próbálgatom axiómáimat. Az osztrák pénztárosnő a jellegzetes magyar hatósági arccal tanulmányozza útlevelemet. Féltékenyen emlékszem vissza előbbi mosolyára, amit a svájci úrra vetett. Eszembe jut Jaspers egy észrevétele: mindenki felelős a saját hazája politikai állapotaiért. Magyarország árnyéka mindig, mindenütt rám vetül; olykor – mert ez a lélektani törvény – dacosan belé burkolózom, akár egy önként magamra húzott darócba.

 

Továbbsétálok a halpiac felé, hogy bánatomat egy heringes zsemlével enyhítsem. Miután ez megtörténik, gyümölcs után nézek. A kofánál éppen fekete kabátos, termetes asszonyság vásárol. Egy zacskó banánt forgat a kezében, tétován: – Csak ennyit ad? – motyogja. – Hát nincs több? Nekem öt kiló kell! – Magyarul beszél, nem tudom, kihez: a bécsi kofa nem érti, én értem ugyan, de ő ezt nem tudhatja. Vörös az arca, a szeme ködös, mintha a bevásárlás mámorában önkívületbe esett volna. A háta mögül tolmácsolom kívánságát a kofának. Az jelbeszéddel elkéri az asszonyság szatyrát, villámgyorsan hajladozik, nyújtózkodik, leszedi a bódéja ereszére aggatott valamennyi banánfürtöt, leméri, visszaadja az asszonyságnak a szatyrot. – Három kiló narancs is kell – szól most az asszony, de se hozzám, sem a kofához, csak úgy, a levegőbe. Ha ez így megférne együtt, azt mondanám: szótlanul tolmácsolok. Aztán még kiwit is óhajt (tolmácsolom), majd lázvörös arccal egy marék papírpénzt nyújt a kofának, aki ujjai madárcsőr-mozdulataival a kötegből kicsipegeti a járandóságát. Azzal vége a különös jelenetnek, az asszonyság, súlyos szatyraival elindul valamerre. – És a Herr mit parancsol? – fordul most felém a kofa. Fél kiló görög szőlőt kérek, vacsora utánra szánom. Úgy látom, mérsékelt vásárlási kedvem a kofára valósággal üdítően hat. Köszöni a Herrnek; a viszontlátásra, legyen máskor is szerencséje a Herrhez. A szállodám felé ballagtomban egyre azon töröm a fejem: ugyan, mit gondolhat az egészről a fekete ruhás asszonyság, hogyan élte meg vajon, hogy ilyen simán, ilyen szolgálatkészen, ilyen tüsténkedőn peregtek körülötte az események, hogy valamennyi kívánsága ilyen könnyűszerrel teljesült, méghozzá úgyszólván a saját részvétele nélkül? Azt gondolja tán, hogy csoda történt? Ezt nem tartom valószínűnek, hisz egész biztosan fel van világosítva róla, hogy csodák nincsenek. Végül azt tartom a leghihetőbbnek, hogy nem gondol semmit. Egyszerűen tudomásul vette a tényeket, ahogyan évtizedek óta rászoktatták. Hogy a tények néha furcsák? Hát furcsák. Fődolog, hogy megvan a banán. Engem meg talán álmodott csak, mint én álmodtam a bécsi urat, mint Krúdy Gyula Paul de Kockot…

 

Jause, vagyis uzsonna az Osztrák Irodalmi Társaság herrengassei helyiségeiben. Meghívottak, hölgyek, urak, akiknek bemutatják a társaság e havi ösztöndíjasait. A kávé és a kuglóf mellé Kelet-Európa is terítékre kerül. Az érdeklődés középpontjában az orosz germanista. Azt mondja, hogy az orosz értelmiségnek mintegy az égből pottyant ölébe a váratlan szabadság, és még nem világos, hogy mennyire és mire tudja felhasználni. A bolgár akadémikushölgy, perfekt, de bájosan szlávos németségével némi optimizmusra lát okot, ami a saját hazáját illeti. A cseh műfordító, aki hozzám hasonlóan éppen Canetti valamelyik önéletrajzi kötetét fordítja, és ezért kollegiális megértéssel teli, sajnálkozó pillantásokat vet felém, most, októberben még teljesen borúlátó. Csakhamar fesztelen csevegés alakul ki, kávéscsészék, kuglóftöredékek fölött kipirult, jóltáplált, Kelet-Európáért aggódó arcok, gondterhelt kérdések, még gondterhesebb válaszok. Egyedül a Bécsben is ismert nevű, kiváló kelet-európai író szellemes közbeszúrásai jelentenek felüdülést az irodalompártoló közönségnek. A többiek inkább nyomottak, kedvetlenek otthoni bajaiktól. Ő azokkal is sikert arat. Kiragyog a nehézkes germanisták, műfordítók társaságából: súlyos, dohos tárgyak közt sistergő csillagszóró. Kifejti írói hitvallását: az irodalom nem fontos dolog. Kacéran mosolyog. Hangja halk, érvelése lehengerlő. Az irodalom csak a diktatúrákban fontos tényező, mondja. Most, hogy otthon is normális társadalom felé tartunk, az irodalom is elfoglalja majd benne normális, azaz cseppet sem fontos szerepkörét. Megszeppenten hallgatom. Végig sem merem gondolni a szavaiból adódó következtetést. Elvégre tőlem sem egészen idegen az irodalom, anch’io sono pittore: így hát azt kell kívánnom, hogy nem normális társadalomban, netalán diktatúrában éljek, hisz akkor, mint hallom, az irodalom megint fontos ügy lesz. Mostanában sok ilyen elmélet forog irodalmi közszájon. Eszembe jut egy nemrég olvasott, s tagadhatatlan, roppantul praktikus kritikusi ideológia. Eszerint az irodalom nem csupán nem fontos, de – legalábbis jó irodalom – nem is lehetséges. Minthogy életünket nem egyetlen, nagy, központi princípium vezérli – amilyen például a vallás volt valaha –, így hát nagy irodalom sem létezhet. Praktikusnak ezt az elméletet azért érzem, mert szerencsésen kiküszöbölődik általa a kritikusi tévedés lehetősége. Ha nincs nagy irodalom, akkor – nyilvánvaló – a kritikust semmi sem kötelezi, hiszen minőség sincs. Csakhogy, ötlik fel bennem, nem éppen a diktatúrákban van ez pontosan így, ahol a tehetetlenné bűvölt értelmiség egyetlen igazolását már csupán a szójátékban látja? Valósággal elszomorodnék ezen a kellemes uzsonnán, ha valami azt nem súgná bennem, hogy az a társadalom, amelyben az irodalom nem fontos, nem lehet normális társadalom. Az irodalom ugyanis fontos. Mi több: az élet egyetlen értelme. Eszembe jut egy hazátlan író, Kafka meghatározása: „az irodalom, a nemzeteknek ez a történetírástól olyannyira eltérő naplóvezetése…” És mit is mond a saját kezemmel fordított „Tragédiá…”-ban Nietzsche? Íme: „én a művészetben ennek az életnek a legmagasabb feladatát, a voltaképpeni metafizikai tevékenységét látom…” Igen, az irodalom is, mint minden művészet, az ember vitális cselekvése. Föltéve, hogy vitális cselekvésként művelik. Ha nem, akkor persze nem fontos. Akkor a leghangosabb piktort ki lehet nevezni Michelangelónak; a leghamisabb kintornást Johann Sebastian Bachnak. Akkor a legjobb költő az lesz, aki a legtetszetősebb rímeket vagy rímtelenségeket farigcsálja, a legjobb író meg tán, aki a legolvashatatlanabb könyvet írja vagy a legjobb vicceket mondja. – De lám, vége az uzsonnának: mindannyiunkon erőt vesz a nyájas búcsúzkodás. Az enyhe estében a bécsi presszók, kávéházak előtt még kint vannak a teraszok: az egyikre kiülök, és sört rendelek, hogy aggályaimat, no meg a kuglófot is leöblítsem. Szemben mozit látok, próbálom kivenni, mit adnak. Te jó isten, hát nem épp egy pornómozi vicsorítja rám rikító plakátját? Éppen véget érhet az előadás, mert nyitogatják az ajtókat; egy barna bőrű fiatalember ballag kifelé, zsebre dugott kézzel. Várom a kitóduló közönséget: nem jön. Úgy látszik, ő volt az, a barna fiatalember. Hogyan? Hát itt már a pornófilm sem fontos?, döbbenek meg.

 

Vénasszonyok nyara Bécsben. Ebéd után a Volksgarten egyik padján ejtőzöm a nyárias napsütésben, a selyemkék ég alatt. A bécsi parkok. Léteznek. Szabályos, annak rendje-módja szerinti parkok, nyírott bukszusokkal, pázsittal, virágágyásokkal, ápolt sétautakkal. Este bezárják kovácsoltvas kapuikat, reggel kinyitják őket. Piros-fehér-zöld karszalagos csősz bácsik a botjuk hegyére szúrják az elhullajtott papírdarabkákat; nem, ez gyerekkoromban történt, Budapesten. Itt Bécsben, a Belvedere parkjában azonban hozzám szaladt egy apró, fekete mókus, és mivel nem talált nálam mogyorót, karmocskáival a mutatóujjamba csípett. Itt, a Volksgartenben csak egy-egy varjú károg bele néha Mahler II. szimfóniájába, ami a kabátzsebemben lapuló Panasonicomban forog, és a fejhallgatóm közvetíti a fülemhez. Szinte félálomban ringatózva ér a felismerés, hogy ez a zene térbeli, architektonikus: az utolsó rész a capella kórusa két emelettel feljebbről szól, mint a zenekar. De ehhez itt kell ülni, Bécsben, a Volksgartenben, ahol az egyik oldalon a Neue Hofburg épületkölteményét meg a Heldenplatzot, a másikon pedig a Burgtheatert látom. Ahol egyébként jegyet veszek a Heldenplatzhoz, Thomas Bernhard híres-hírhedt színdarabjához. Még otthon láttam a vastag albumot, amelyben a darabhoz fűződő sajtódokumentációt kiadták: még a legenyhébb vádak közé tartozik, hogy Bernhard a saját fészkébe belepiszkító hazaáruló. Ma már a bécsi közönség edzett nyugalommal tűri, amiket a nácik elől Oxfordba menekült, majd Bécsbe hazatérő és itt az öngyilkosságba hajszolódó zsidó Schuster professzor családja a színpadról a fejükhöz vagdos. Sőt, fel-felnevetnek, amikor azt hallják, hogy ők bizony reménytelen fajgyűlölők, kiskorú nép, Ausztria pedig olyan színpad, ahol minden csak rohad és züllik, s ahol őrült szereplők járják esztelen táncukat a néhány bűnöző főszereplő rendezésében. A ragyogó előadást figyelve (sajnos, a harmadik felvonásra elfogy a feszültség), felfogom, hogy Thomas Bernhard teljesen objektív darabot írt. Egyfelől – ahol még egyáltalán léteznek – a pusztulásukat véletlenül túlélt, többszörösen is talajtalan zsidó értelmiségiek mindenütt pontosan így beszélnek; másfelől a zsidóságuk metafora, mely Beckett végjátszmákba szorult figuráinak a helyzetébe állítja őket. Szellemi magányra és a szellem magányára a zsidóságnál megfelelőbb hasonlatot aligha lehetne találni nagy századunkban. Nemigen értem tehát a darab körül csapott botrányt. Dr. K., aki ebédre hívott a Landtmann kávéházba, azt állítja, hogy a botrányt Peymann szervezte, a darab német rendezője, Bernhard pedig, sajnos, a jóváhagyását, sőt a részvételét adta hozzá. Egy kicsit faggatni próbálom dr. K.-t Bernhardról: jól ismerte, sőt régebben barátok voltak. Hogy, mondja dr. K., a betegsége előrehaladtával Bernhard mind összeférhetetlenebbé vált. – Sikerhajhász is volt? – érdeklődöm. Minél idősebb lett, annál inkább, feleli a doktor. Kínos történetek járják állhatatlanságáról, kíméletlen szeszélyeiről. Megindultan hallgatom. Megfordul bennem, hogy ha tavaly jöhettem volna Bécsbe, akkor, talán az egyik nem is túl távoli asztalnál még megpillanthattam volna Bernhard elbűvölő klaun fejét, amivé ez a korábban fegyelmezett, férfias, vonzó arc, az utolsó fényképek tanúsága szerint, átlényegült. Egy éve került a kezembe az elbeszéléskötete, és úgy olvastam el, ahogyan utoljára nagyon, nagyon régen, szellemi ínségem legmélyebb nyomorában olvastam; úgy jó harmincöt esztendeje, amikor a Margit utca fölötti park egyik szálkás, törött padján, a nyári fényözönben, három nap alatt elolvastam a Varázshegyet, amelynek Genius kiadású, sötétkék kötetkéiért három eredeti, piros P. Howardot adtam (nem könnyű szívvel) a volt könyvkereskedőnek, aki, államosított üzletéből száműzve, a hóna alatt néhány megmentett, régi portékájával járta az eszpresszókat. Valószínűleg az utolsó olvasói fellobbanásom volt ez, gondolom bánatosan, miközben a pincér leszedi az asztalt. Hogy ízlett a főtt marhahús?, érdeklődik. Ha az ember enni akar, Bécsbe kell jönnie, felelem nagyvilágiasan. A pincér mosolyogva, könnyedén meghajol. Csorbítatlan inkognitóban lépek ki a Ringre, amely semmivel sem valószínűtlenebb, mint a múltam, mint a jelenem, mint Paul de Kock, mint minden.

 

Hans Castorpjaim, ahogy magamban a fiatal német házaspárt nevezem, elutaztak. Pár napja szabályos reggelizőtársaságot alkotunk a szállodában, ők, az idős müncheni úr meg én. A müncheni úr náthát kapott, emiatt szemlátomást neheztel önmagára, mogorván csöpögteti az orrát, kiskanalazza mézét. A fiatalok duisburgiak, a fiú mérnök (akárcsak Castorp), a lány szeplős. Az első reggelinél fesztelenül magukhoz húzzák a vajamat, a zsemlémet, és elfogyasztják. Ez némileg zavarba ejt, de persze nem bocsátkozom közelharcba. Másnap, nagy nevetés közepette, bocsánatot kérnek: azt hitték, közös. Először járnak Bécsben, láthatóan felizgatja őket a város. Voltak a Varázsfuvolában, a Víg özvegyben. Aztán a múzeumok, a házak, az életstílus, a drágaság, a… a… – igen, a régi napok még mindig szimatolható nyomai. („Aki nem élt a forradalom előtt, nem tudja, milyen édes az élet.”) Minden reggelinél elmondják, mi újat láttak tegnap. Van bennük valami nyers báj, valami Hans Castorp-szerű agyafúrt együgyűség, ami még az én nemlétező pedagógiai ösztöneimhez is ellenállhatatlan kihívást intéz. A németek egy kicsit úgy viszonyulnak az osztrákokhoz, mint a fanyar, feszes angolokhoz a demokratikusan brutális amerikaiak. Mindenütt a németekre szórt szidalmak. Hogyan, kérdem, hát nem…? – Dehogy – mondja például H. –, mindig is ellenfelek voltunk: gondoljon csak a napóleoni időkre vagy a porosz–osztrák háborúra. – Én azonban, a rám jellemző konoksággal, titokban az Anschlussra gondolok. Ausztria, miután lerángatták róla keleti területeinek szőrmesubáját, kínos pucérságában, didergő magányában a különféle lázaktól izzó testű nagyobb báty hasa alá bújt melegedni. Most már lassan hozzászoknak 34 éve megteremtett (s csöppet sem kellemetlen) egzisztenciájukhoz. De a teljes öntudathoz azért szükség van az ámbár kiterjedtebb és gazdagabb, de jóval kevésbé előkelő rokonságra is, akik fölött az osztrákok egyetlen szemvillanással tüstént értik egymást. A nemzeteknek ugyanis nemcsak történelmük, társadalmuk, iparuk meg kereskedelmük van, hanem pszichéjük is. (Ez az a bizonyos izé, amit a marxisták ameddig még léteztek – „tudománytalannak” minősítettek.) Tudtam, hogy Hans Castorpjaim ma kora reggel hazakészülődnek: de épp ma reggel elaludtam. A reggelinél már csak hűlt helyüket találom. Egyszerre azonban nyílik az ajtó: bár a kocsi már begyújtva, de – úgymond – nem akarnak úgy elmenni, hogy tőlem el ne búcsúzzanak. Meg vagyok hatva, le vagyok véve a lábamról. Tán megmaradok az emlékezetükben: Bécs, és, igen, a reggeliknél a magyar irodalmár, rokonszenves, némileg hóbortos, a korban egy kicsit már benne járó úr, aki olyan mulatságosan beszél németül. Békésen gondolok erre, mint inkognitóm egyik szintén lehetséges formájára.

 

Aztán a 4-es földalatti, Hietzingnél, őszi verőfényben kiszállok, a dobozos sör felnyitásánál (mert megszomjaztam) ügyetlenül megvágom az ujjam, egy kicsit ontom a vérem, tudom, hiába, tehát papírzsebkendő, majd átmegyek a Kennedy-Brückén, és, mondhatni, hátulról lépek be Schönbrunn parkjába. A keresztútnál balra kapom a sárga kastély széles, homlokzati látképét. Előtte, szétszórtan, feketéllik a tömeg. Az úton is sűrű csoszogás. Bágyasztó napsütés hullik a pázsitra, a bukszusokra, a különös, melankolikus formákra, szobrokra, oszlopokra, hattyús medencére. Lassan, óvatosan és finoman düledezik minden, elegánsan recseg-ropog a végtelen idő. A Neptunos kút mellett, a sok ember közt felkapaszkodom a Gloriette romladozó oszlopsorához. Az időszerűtlen meleg elnehezíti járásomat, lihegek. Alattam a kastély felé vivő út, a töméntelen láb fölverte könnyű por fehéres fátylában; emberek lepik az utakat, a kerteket, a padokat, emberek várnak bebocsáttatásukra Schönbrunn kastélyába, hogy megnézzék a császári ebédlőt, a császári fogadótermet, a császárné hálószobáját, mindenféle emberek: helyiek és idegenek, japánok és hollandok, amerikaiak, arabok meg ausztráliaiak. Tétován bámulnak valamit, ami nincs, vaksin tapogatóznak egy nemlétező központ, egy kihamvadt koherencia irányában. Schönbrunnból hiányzik valami, valaki: a császár. Nézem a szelíd fényben a Gloriette mellvédjéről, amint e sokféle ember keresgélőn nyüzsög az elillant eszme körül, mint egykori tűzimádók régesrég felvilágosult, szomorú ükunokái. Megpróbálnak új nevet adni ennek az eszmének, megpróbálják életben tartani: Európának hívják, amely talán csak addig létezett valójában, amíg nem volt közös parlamentje. Önkéntelenül is hazagondolok, szegény Magyarországra, amelynek éppen most kell, amely éppen most akar europaizálódni. Inteni kell őt – gondolom a Gloriette mellvédjén – a várható csalódásra, óvni a csalódás lélektani következményeitől, felvilágosítani, hogy a csalódás a felnőttkor kezdete, hogy a csalódásban erő és megvilágosodás rejlik. Megint eszembe jut Hans Castorp, s a példázat, hogy az egészséghez kétféle út vezet: az egyik a természetes, a másik azonban a betegségen keresztül vivő, s ez az út a zseniális. Talán – gondolom – így van ez a szabadsággal is: hogy a második út a rabságon keresztül vezet el hozzá, s ez az út a megszenvedett, a tanúságot tevő út. Fogékony-e még Európa az ilyen tanúságtétel iránt? Felismeri-e, hogy elszürkülő, közgazdasági egzisztenciájába most éppen Kelet-Európa felől próbálnak lelket lehelni, hogy egyedül Kelet-Európa révén támadhat fel, ébredhet újra önmagára? Úgy érzem, jobb, ha nem keresek választ ezekre a kérdésekre. Annál is kevésbé, mert különös felvonulásra leszek figyelmes: szmokingos pincérek sietős menete közeledik a sétányon, a szemközti Park Hotel irányából. Ámulok-bámulok, alig hiszek a szememnek. Mintha csak álmodnám (akár Krúdy Gyula Paul de Kockot), a Gloriette nyitott oszlopcsarnokában szmokingos szellemalakok keringenek, levegős mozdulatokkal mindent leborítanak hófehérrel, hosszú asztalok kerülnek, damasztok ragyognak, nagy, ezüst ételmelegítők csillognak, kristály meg porcelán csörren. Mi ez: Artus király lakomája? Vagy egy Fellini-film? Mindenesetre nem várom meg az esetleges felszólítást, sietve elkotródom. Nyilvánvaló, hogy nem nekem terítenek itt.

 

A Belváros egyre szűkebb utcái; Mozart háza; templomok, kocsmák, antikvárium, sötét udvarokban elegáns butikok; majd hirtelen megnyíló tér, a kapualjakban párosával strázsáló, baszksapkás, géppisztolyos rendőrök. Arckifejezésük, ha nem is túl feszült, de fürkésző. Mi ez? – hökkenek meg. Megtudom: a szemben lévő házban van a zsinagóga. A rendőrökön, no és az ablakokra festett hatágú csillagokon kívül semmi sem mutat erre: közönséges, szürkésfehérre meszelt lakóháznak tűnik. A kapuban két fiatalember, fejükön hímzett, kerek sapkácska. Hogy mit akarunk, kérdezi az egyik. Hát bemenni, felelem. Nem olyan egyszerű. Pár éve merénylet történt itt. Ezért a rendőrök. Minden pénteken? Minden pénteken és az ünnepeken. Félelem, gyanakvás és elszántság lebeg a zsinagóga körül; mintha hirtelen vékony földkéregre léptem volna, mely alatt a poklok kitörni kész lávája fortyog. Eddig Bécs belvárosában sétáltam, ezen a téren hirtelen más időbe csöppenek. Mélységes mély a múlt kútja. Most már mindenképpen be akarok menni, évtizedek óta nem jártam zsidó istentiszteleten. Ki vagyok?, kérdi az ajtónálló fiatalember. Magyar író, aki írásaiban némileg érintette a zsidó lét kérdéseit, felelem. Tudom-e igazolni ezt, kérdi. Nem tudom. Mondjak valamit héberül. Semmi se jut az eszembe. De azt legalább tudom-e, hogy miféle délután ez a mai. Nem én, hanem az osztrák, szőke, őskatolikus Helga feleli: hogyne, péntek délután, a sabesz beállta. Mehetünk. A boltíves folyosón – mivel hajadonfőtt vagyok – kölcsön kapok egy fekete sipkát. Helga szépen felmegy a nők helyére, a karzatra. Ezúttal kapóra jön a szertartás rendje, örülök, hogy magam maradhatok. Megállok a hátsó padsorok egyikében. A színházteremszerű zsinagóga kicsi és ragyog, akár egy ékszerdoboz. Elöl kántor énekel s két rabbi sürög-forog. A gyér számú gyülekezet félig sem tölti meg a termet. A hangok hol felszárnyalnak, hol mormolássá csitulnak hirtelen. Egyszerre felismerem: kaddist mondanak. Oktalan megindultság fog el, mintha éppen az én kedvemért, a pár hónapja befejezett, hasoncímű regényemért szólna az imádság; holott a zsidóknak mindig van okuk a halotti imára. Kijövet még jó darabig nem tudom felölteni kedvenc, távolságtartó, civilizált inkognitómat. Vagy talán az a megrendült személy lenne az igazibb inkognitóm, aki az előbb az imaház padsorában állt? Zavaros, egy kevéssé kétségkívül dúlt érzéseimre nem találok megfogalmazható választ. Eszembe jut a már idős Schönberg felcsukló Sömá jiszroélja az A survivor of Warsow végén: talán – gondolom – ha az ember elég soká él, elkövetkezik az a pillanat, amikor nem tehet egyebet, mint hogy imádkozik.

 

Búcsú Bécstől; ebéd, séta után hazafelé, a Stadtparkon keresztül. Szinte nyári délután. A Hietzing felől érkező, élénksárga napsütés. Szíres ruhák, ingek a pázsiton. A Monarchia-formák, a sárga kioszk, a kávéházak, a hidacskák, a tavak, a boltívek, a málladozó, szívszorító alakzatok. „A stílus a kultúrákban az önbeteljesítés érverése” (Spengler, 688. o.). Valami távoli jelentékenység, ami egy-egy szoborban, kőstrázsában, oszlopfőben, cirádában mintegy a túlvilágról még figyelmeztetően fölemeli az ujját. „Tiszafák és sok magas rács / címerek avítt aranyja, / csillogó szfinksz a sűrűben…” Végtelen melankólia, boldog melankólia, haboskávé-illatú, vasárnapi stílusú. Ez utolsó pillantásom Bécsre: a Schubert Ring, a Stadtpark zöld-arany-vörös növényvilága, a gyepen tarkálló, szelíd embertömeg, a császársárga szecesszió és a csönd, akár az emlékkönyveké. – Este ezt írom Naplómba: „Szorongás a hazameneteltől. Szerettem itt, Bécsben. Szerettem úri modorát, csendjét, szerettem, hogy – lényegében – működik. Szerettem mérsékelt eleganciáját, civilizációját, azt, hogy az életre, az élésre van berendezve. Azt hiszem, jobb minőségű életre születtem, mint amit élnem adatott. De ez gőgös kijelentés, a gőg pedig mindig ostobaság, lényegében. Megélni az életet, azt, ami jutott, s úgy megélni, hogy a teljes jusson, ez az életfeladat, bárhol is éljünk.”

 

Taxi, a pályaudvarra. („Kedvezményes” vonatjegy.) A telefonhívásra barna bőrű, kis, kackiás bajszú sofőr érkezik: török vendégmunkás, mint kiderül. Azonnal frontális támadást indít minden lehetséges inkognitóm ellen. Hova utazom? Haza? Igen, de hova haza? Á, magyar! Örömében két kézzel csapkodja a volánt. Valami képtelen pidzsin-németet beszél. Balaton! Jonopot! Van egy barátnője Magyarországon. Dermedten ülök. Csakis azért teheti ezt velem, mert magyar vagyok, gondolom. Paul de Kockkal nem tehetné. Mit Paul de Kockkal: egy szimpla osztrák polgárral sem. Oda nézzek! – mutat izgatottan valami ezüstszínű autót. És nő ül a volánnál! Nő! Fíl frrrdínen! – mármint hogy nyilván sokat keres. Ilyen kocsit! Német kocsi! Szocializmus: nix! Magyarország: nix! Polen: nix! Bulgaren: nix! Deutsch: ja! Csak a deutsch, csak a német ja! Mivel foglalkozom? Fordítással. Á, tolmács! Nem tolmács, magas irodalom. Á, fíl frrrdínen! Nem annyit, mint egy taxisofőr, mondom. Ez roppantul tetszik neki, örömében megint két kézzel csapkodja a volánt. Végre megérkezünk, 146 schillinget mutat az óra. Százhatvanat adok neki. Megütközötten néz rám: 176 a számla, mondja. A taxióráról közben eltűntek a számok. Eszem ágában sincs vitatkozni, fizetek. Dortmundból érkező vonatom két óra negyven percet késik. Veszek svájci csokoládét, a pályaudvaron azt vacsorázom. Az úton végig Joseph Roth Spinnennetzét olvasom, amelyről otthon majd lektori jelentést kell írnom. Közben azon kapom magam, hogy máris a taxiszerzés hadműveleti terveit kovácsolom. Feltűnnek Budapest éjszakai fényei. Érzem, hogy lehullik rólam az álarc, feltarthatatlanul foszlanak szét inkognitóim. Vagyok, aki vagyok: egy ember a tömegből, akinek feltétlenül taxit kell szereznie. A szabadság tágassága talán a felölthető inkognitók mennyiségével és változatosságával mérhető, gondolom még utoljára, búsan és frivolan. Aztán már csak futok, rohanok, két bőrönddel meg egy válltáskával a két várótermen, a leírhatatlan szagok közt hortyogó hajléktalanokon keresztül kifelé, és lihegve lecsapok az állomás előtt standoló utolsó taxira. Ahogy a Thököly úton megfordulunk, még mindig zihálva, de elégedetten tekintek hátra a pályaudvar előtt gyorsan szaporodó tömegre, az üres taxistandra. Sikerült: ügyes vagyok. Élelmes vagyok. Itthon vagyok.