„Hazai levelek”^*

Húsvét – ez nekem vagy a János passió, vagy a Parsifal. Hogy őszinte legyek, nem a húsvét, sokkal inkább maguk a művek miatt. Ezúttal a Parsifalt láttam. És hadd tegyem hozzá, ihletett, gyönyörű előadásban részesültem. Így legalább ott az Operában megnyilatkozott az ünnep, hogy stílusos legyek, a Nagypéntek varázsa – amely odakint a városban csupán a megszokottan nyűgös két-, sőt háromnapos munkaszüneti gyötrelem. A beszerzési gondokkal, a hétköznapinál is gyérebb tömegközlekedéssel, az amúgy is szennyes, és most már bizony nem is biztonságos utcákat ellepő tarka-barka, nem mondhatnám, hogy bizalomgerjesztő tömeggel, cipőtalpunk alatt az elhajigált sörös- és pálinkás üvegek, a betört telefonfülke-ajtók, egyáltalán, a lehetőleg minden szétzúzható felületet szétzúzó szenvedély cserép- és törmelékdarabkáinak recsegésével-ropogásával.

De hagyjuk a várost. Hagyjuk „korai enyészet marta, légköri szenny borította, mindennemű mocsok, tolvajlás, mulasztás, végtelenbe nyúlt ideiglenesség és jövőtlen közöny rongálta” épülethalmazát – hogy az egyik legfrissebb munkámból vett saját szavaimmal jellemezzem. Nézzük inkább ünnepeit. Vajon mit ünnepelünk ünnepnapjainkon? Nem is arról akarok beszélni, hogy jó negyven éven át csupa olyan ünnepnapot ültünk, melynek erkölcsi tartalma a kellő cinizmussal ellensúlyozott öntagadás, a gyakorlati pedig pusztán a fizetett munkaszünet volt; és nem is arról, hogy az egykor tiltott és azóta hivatalossá lett ünnepnapokból is egyszerre elillanni látszik a tartalom, s degesz frázisaiból, ismerős tömegjeleneteiből a régi május elsejék és november hetedikék köszönnek vissza.

Én az ünnepről szeretnék beszélni, a valódiról. Arról, mikor egy pillanatra megállunk és elnémulunk, hogy áthasson az a szellem, amit röviden az életünk értelmének, a kultúra, a mítosz szellemének neveznék. „Jó, de miféle mítoszt él meg az ember manapság?” – teszi fel a kérdést Carl Gustav Jung, a nagy tudós. És ebből is látni, hogy a probléma, a mítosz problémája általános. Közhely, hogy eszmei űrben élünk, hogy lépteinket nem vezérlik magasabb szellemek, hogy hiába fülelünk, nem halljuk többé sem szókratészi daimonionunk, sem pedig őrangyalunk hangját, szavát. Elmondhatjuk Mefisztóval: „Hol is vagyok hát? Merre térjek? / Itt ösvény volt, most törmelékhegy. / S ahol jövet sík volt a pálya, / a görgeteg utamat állja. / Hiába mászom föl s megint le; / hol bukkanok rá sphinxeimre?”^* Bizony, elbújt előlünk a talányos szörny; és ma, amikor csupa megfejthetetlen, sőt még csak nem is észlelt, csupán valami hirtelen katasztrófa formáját öltő rejtély közepette élünk, a mítosz-hiány, vagy ellenkezőleg, a sok botcsinálta mítosz árnyékában úgy tűnik, mintha nem is lenne semmi, amin a fejünket törjük. Hacsak gazdasági bajainkon nem. Úgy jó tíz éve az alábbi sorokat jegyeztem fel a naplómba: „Észrevették-e, hogy – ami a mítoszt illeti – időközben a közgazdaság és a technika is mítosszá, istenséggé, sőt vallássá változott, noha hiányzik a transzcendenciája? Ettől rokkant, bár nem biztos, hogy gyilkossá is csupán ettől válik.” Ez a feljegyzésem nyilvánvalóan egy elkeseredett pillanat terméke: de mindent csupán gazdasági problémának látni, minden problémát csupán gazdaságilag megoldhatónak vélni – ez valóban gyilkos szemlélet, szellemi neutronbomba, amely épen hagyja a testeket, csupán a lelkeket öli meg.

De visszatérve a Parsifalra: 35 évig voltam Wagner-rajongó, és mivel Budapesten éltem, a Parsifalt 1980-ig nem láttam. És, persze, akkor sem Pesten, hanem a fallal övezett Kelet-Berlinben, ahol úgynevezett ösztöndíjasként tartózkodtam éppen. Fülledt nyári nap volt, a Staatsoper nézőterén legalább 30 fok. A közönség nemzetközi: sokan csak néhány órára szóló átlépővel jöttek át Nyugat-Berlinből az alkalomra. Láttam apácákat, amerikai katonatisztet és francia dámákat. És persze helybelieket, akik csak jegyhez juthattak – hiszen egy Parsifal-előadás Kelet-Berlinben is ritkaságszámba ment.

Egyszerűen nem tudom elfelejteni ezt az estét. A díszletek a hagyományos, masszív Wagner-díszletek voltak, semmi jelzés, semmi finomkodás. A templom-képekben akkora keresztet lódítottak be a színpadra, hogy a szemközti dómban is megállta volna a helyét. Már az első felvonás második képében is, de különösen a harmadik felvonás utolsó jelenetében a Grál-lovagok kórusa annyi dühödt szenvedéllyel követelte a sebének kínjaiban fetrengő Amfortas királytól, hogy emelje fel a serleget, és ezzel részesítse őket a megváltó égi táplálékban, hogy az már nyilvános, általános lázadással is felért. A nézőtéren végeérhetetlen, őrjöngő tapsorkán.

Ekkor megérintett a mítosz elragadtatása. Annak ellenére – vagy talán éppen azért –, hogy tisztában voltam vele: ez az elragadtatás nyilván nem közvetlenül a Parsifalban életre kelő mítosznak, inkább maga a Parsifal-előadás mítoszának szól, s a gyötrelmes szituációból fakad. Akárcsak azon a bizonyos 1955-ös – vagy talán 56-os? – hármas Bartók-bemutatón a budapesti Operaházban, amelynek én is szerencsés nézője lehettem. A kirobbanó ünneplés akkor is többnek, vagy többnek is szólt, mint a csodálatos előadásnak és a még csodálatosabb műveknek: Bartók Béla hazaérkezésének szólt, és szólt mindenekelőtt a szellemnek, ami akkoriban oly mélyen áthatotta az egész társadalmat, és amely szellem szakadatlanul az igazolására, a nemes módon való megerősítésére, a felmagasztalására szomjazott.

Igen, úgy tűnik, hogy korunkban, e késői század-, sőt ezredvégen a mítosz legföljebb csak a szükség gyermeke lehet még. Ínség, tűrhetetlen szomjúság kell ahhoz, hogy – akár varázsérintésre a forrás – egyszerre felbuzogjon.

Vagy, fordítsuk meg a mondatot: ínség, tűrhetetlen szomjúság idején még ma is, még mindig a mítoszhoz fordulunk? Él tehát még bennünk az igazi ünnep, a katartikus ünnep vágya? De hogy részünk lehessen benne, mindig valamilyen rettenetesen nagy árat kell fizetnünk érte?

De ne faggassuk tovább az előbb már tetemre hívott, bujkáló szfinxet. Későre jár – jóéjszakát.

Hadd folytassam ott, ahol utoljára abbahagytam. Jung kérdését idéztem: „…de miféle mítoszt él meg az ember manapság?” Így folytatja: „A keresztény mítoszt, mondhatnánk.” Majd fölteszi magának a kérdést: „Te abban élsz?” S ezt feleli: „Hogy őszinte legyek, nem!” „Node akkor mi a te mítoszod? – faggatja tovább önmagát. – Az a mítosz, amelyet megélsz? Ez már kellemetlenül érintett – teszi hozzá –, abbahagytam a gondolkodást. Határvonalhoz értem” – írja.

Mi kezdődik e határvonalon túl? A semmi? Vagy újabb mítosz? Vagy talán: új mítosz, amelynek mítosz voltát akkor ismerjük majd föl, ha a régihez kapcsolódik, ama rejtelmes módon, ahogy a mítoszok létrejönnek és egymásba kapcsolódnak?

Egy időben annyira biztos voltam abban, hogy én – szándékomon kívül és korántsem a magam dicsőségére (hacsak nem a magam szégyenére) – megéltem az új, vagy legalábbis az egyik új mítoszt, hogy nagy biztonságomban le is merészeltem írni: „Auschwitz, és ami hozzá tartozik (de most már mi nem tartozik hozzá?), az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta, bár talán évtizedek vagy századok kellenek, amíg majd ráeszmélnek”.

Mindez azért jut most az eszembe, mert tegnap, április 11-én múlt éppen negyvenhat esztendeje, hogy a buchenwaldi koncentrációs táborban felszabadultam. Dehogyis gondoltam akkor a mítoszra. Mégis, a világhír szele már másnap estefelé megcsapott. A hangosbemondó doboza, amelyben mindaddig az SS parancsszavai recsegtek-ropogtak, ezúttal a BBC kora esti híradását közvetítette. Még kezdetleges angolságommal is megértettem, ahogyan világgá röpítették: a szövetséges amerikai csapatok felszabadították a Weimar melletti Buchenwald koncentrációs tábort. A szalmazsákomon heverve különös szédület fogott el. Mintha olyasmit közöltek volna a civilizált világgal, hogy – mondjuk – Cook kapitány felfedezte a pokol hatodik bugyrát, ahol csakugyan eleven embereket főznek kátrányos üstökben. Egyszerre más színben láttam az életemet. A rádióbemondó tartózkodóan felháborodott hangjából még mélyen alultáplált agyammal is felfogtam, hogy igazságtalanság történt velem. Meggyilkoltatásom, illetve erre való kijelölésem – legalábbis a londoni rádió szerint – nem a történelmi szükségszerűségből és az egyetemes rációból következő, megfellebbezhetetlen logika eredménye, ahogyan mindaddig, a lágerben és előzőleg is, nagyjából hittem.

Jelen voltam tehát az új mítosz keletkezésénél. Milyen félszegen született! Eleinte még senki se találta a szavakat, a tetteket. Az amerikai katonák bámulatba ejtettek. Addig csak a toprongyos, siralmas magyar hadsereget, a kakastollas, vértől, pálinkától és mosdatlanságtól bűzlő csendőröket, meg a minden gőgös látszat ellenére is nélkülöző német katonákat ismertem. Ezeknek a tengerentúli, jól táplált, fehér kamáslis, fesztelen magatartású katonáknak láthatóan sejtelmük sem volt róla, hogy mi fán is terem egy koncentrációs tábor. Tudatlanságukat az adakozási kényszer állandó feszültségével igyekeztek kompenzálni. Már lábra álltam, kezdtem erőre kapni, már kisétáltam az erdőbe: egy amerikai katona sietett el mellettem az ösvényen. Láttam, ahogy megtorpant, valamennyi zsebét keresgélőn végigtapogatja. Végül, jobb híján, az éppen megkezdett Chesterfieldjét kapta ki a szájából és nyújtotta át nekem. Tizenöt éves voltam, nem dohányoztam, még mindig kóvályogtam a gyengeségtől. De a félszeg helyzet arra késztetett, hogy a cigaretta után kapjak, és úgy tegyek, mintha mohón szívni kezdeném: ezt követelte az udvariasság.

Patton tábornok, de talán maga Eisenhower főparancsnok rendelte el, hogy Weimar prominens polgárait csoportonként vezessék be a város mellett létesített lágerbe, hadd lássák, mit követtek el ott, az ő nevükben. A kórház-szektor drótkerítése mögül néztem a hölgyeket és urakat, amint rémülten hüledeznek egy friss tömegsír előtt, amelyben hasábfákként hevertek az egymás hegyibe hajigált és oltott mésszel leöntött hullák. Kézzel-lábbal magyarázták a köröttük álló amerikai tiszteknek, hogy ők semmit sem tudtak. A kérdés azóta szinte egyetemessé tágult. Szerintem nem hazudtak. A tábor fennállásának nyolc esztendejében naponta látniok kellett a munkára kihajtott foglyokat, e foglyok testi-lelki nyomorúságát, hallhatták, hogyan beszélnek velük az őreik, így hát mindent tudtak; másrészt e tudásukról egyszerűen nem vettek tudomást – így hát mégsem tudtak semmit. Hogy ez miként lehetséges, külön levél tárgya lehetne. De akik éltek már totalitárius rendszerben, bizonyára értik, hogy miről beszélek.

Felajánlották, hogy svédországi, svájci intézetekben rendbe hoznak. Amerikában tanulhatok. Én azonban haza akartam menni. Mintha tudattalanul az epika ősi mítoszát követtem volna, amelynek alapmotívuma, mint tudjuk, a hős hazatérése megpróbáltatásai után. Az amerikai hadsereg teherautóján elvittek a szovjet zónahatárig: onnan – tudatták velünk baljóslatúan – többé már nem vállalnak értünk felelősséget.

Leszálltunk a teherautóról, a zónahatárt már gyalog léptük át. A nyári alkonyatban zöld domboldal tárult elém, akár a szelíd, antik lankák. A zöld füvön sűrűn pettyezett színfoltokként kondérok, s minden kondér körül öt sárga gimnasztyorkás katona guggolt. Öt kéz, öt kanál járt sűrűn le-föl mindegyik kondérnál, kanalazták a közös üstből a közös levest. Az amerikai katonák étkezdéihez szokott szemnek ez a látvány az első pillantásra, hogy is mondjam, furcsa volt. Lenyűgözve álltam és bámultam az elém táruló képet. Nem mondhatnám, hogy teljesen idegenül, de némi balsejtelemmel. Mintha csak a jövőmbe pillantanék.

De itt már új mítosz kezdődik. Vagy csak a korábbi folytatódik? Nem tudom. De későbbi életemben, amely bizonyos értelemben a lágeréletem folytatásának tekinthető, néha el-elfogott az az érzés, hogy még mindig ugyanott állok, ama domboldal lábánál, és lenyűgözve, tehetetlenül bámulom az elém táruló képet.

Még mindig, még ma is akad egy végső menedék ebben az országban, ahol az író, évente néhány hétig legalább, valóban író módján élhet. A szigligeti alkotóházról beszélek. Egy lerobbant, egykori grófi kastély ez, épülete is, kertje is régóta felújításra szorul – Isten óvjon azonban attól, hogy a renoválás ürügyén akárcsak pár hónapig is nélkülöznünk kelljen. Az írót itt nem zaklatja telefon, ideiglenesen félrerakhatja családi, anyagi gondjait, megkímélik a nagyváros környezeti ártalmai, a sok fizikai és szellemi mocsok. Ha úgy tetszik neki, szobájába zárkózva püfölheti írógépét, vagy járhatja a parkot meg a környező dombokat, elvont vagy nagyon is konkrét tűnődéseibe merülten – esetleg hódolhat az utoljára talán a kamaszkorban élvezett olvasási szenvedélyének, mint ezt az idén januárban magam is tettem. Így olvastam el Krúdy Gyula regényét, az Asszonyságok díját.

Nem tudom, miféle átok ül a magyar szellemi életen, hogy például Krúdy Gyulát is csak ennyire fogyatékosan, mondhatnám féloldalasan ismerjük. De könnyű is a Krúdy nosztalgiáját holmi szimpla romantikának, vagy bonyolultabb társadalmi keserűségnek tekinteni. Éppolyan könnyű, mint holmi pörkölt- és velőscsontszakértőnek látni őt, a borok kedvelőjének és a nők futóbolondjának, a hasonlatok és az anekdoták mesterének.

Talán, mert rám is hatott az előítélet, de tény, hogy Krúdy elég későn került a kezembe. De már a Szindbád-történeteket lapozgatva is alig hittem a szememnek, a fülemnek, hiszen Krúdyhoz hallás is kell. Egyszeriben megcáfolva éreztem Kierkegaard szavait: ismeretes, hogy Mozart Don Juanjáról szólva, a filozófus kifejti, hogy az érzéki zsenialitás mint csábítás kizárólag a zene közegében jelenhet meg. „Don Juan teljességgel zenei – írja. – Don Juant nem látni kell, hanem hallani… Mert a zene nem úgy állítja őt elém, mint személyt vagy egyént, hanem mint hatalmat.” Nos, éppen ez az, amit Krúdy Gyula, a próza soha nem látott eszközeivel – inkább azt mondanám: varázsával – Szindbád irizáló alakjában meg tudott valósítani.

Kár, hogy e levél keretében nincs hely és idő az elemzésre, a bizonyításra. Krúdy Gyula zsenijét, kimeríthetetlen alkotóerejét néhány alapérzés mozgatja: kozmikus erotika, a vele járó égető bűntudat, a megváltás sóvár igénye és a halál szakadatlanul jelenlévő gondolata. Művészetében, lényében van valami mélységesen archaikus vonás, ami Bosch-sal, Breughellal, Goyával, ezekkel a nagy, apokaliptikus festőkkel és a középkorral rokonítja őt – természetesen a modern nagyváros díszletei közt. „Milyen furcsaságokat nem talál az ember egy nagyvárosban… uram, Istenem! te, a Teremtő, te a Mester; te, aki alkottad a Törvényt s a Szabadságot… és aki késhegynyi gyógyszer gyanánt talán azért oltottad szellemembe a vonzódást a borzadályhoz, hogy megtérítsd a szívemet, Uram, könyörülj, könyörülj a bolond férfiakon és nőkön!” Írhatta volna ezeket a sorokat Krúdy Gyula, Dickens vagy Dosztojevszkij – történetesen Charles Baudelaire írta.

Igen: Krúdy Gyula nem csupán a nők „szarvasbokáját” szerette, a jóféle főtt marhahúst – de szerette a „borzadályt” is, sőt, a halált. S mindezt együtt. Ha nem ismerte is Schopenhauert – de bizonyára ismerte, hiszen nagyon művelt volt –, akkor is vele együtt vallotta volna: „A halál nélkül még filozofálni is alig lehetne”. Ahogyan a hedonizmus Krúdynál mindig a morbiditással, ugyanúgy a halálmélyben való elveszettség nála mindig a fátyolosan az égre emelkedő tekintettel fonódik egybe; ettől válik Krúdy prózája az égi és a földi dolgokba egyaránt beavatott mystagóg, az érett férfi prózájává – szemben, mondjuk, a márki de Sade-féle hedonizmus ízetlen-éretlen, teoretikus és lélektelen infantilizmusával.

Az Asszonyságok díjában mindezek az alapvonások nagyszabású, egyetemes világművészetté tágulnak. Soká beszélhetnék Krúdy Gyula topográfiájáról: úgy fogja át a világegyetemet, hogy a Józsefvárosból is legföljebb a Ferencvárosba kalandozik át. És közben e pesti tájak, e pesti képek szinte észrevétlenül a dantei alapmítoszt teremtik újjá. A negyedik fejezetben többé nem lehet kétséges, hogy Cziffra János temetésrendező apokaliptikus útja a pokolba vezet. A pokol tornáca Jella asszony nyilvánosházának szalonja: az innen nyíló szobákban zajlanak a történetek, melyek a megismerés, a lelki és érzéki gyötrelem pokolköreibe, a bugyrok mély szakadékaiba vezetnek. A történet vége pedig úgy dereng fel, ahogyan a feltámadást hirdető trombiták zendülnek meg Mahler Második szimfóniájának utolsó tételében.

Az Asszonyságok díja 1919-ben jelent meg, az európai pokol kellős közepén. Valamivel nyugatabbra is készült akkor éppen egy regény, amelynek vége szintén a dantei gondolatot idézi: „Vajon a halálnak ebből a világra szóló orgiájából, a gonosz láz e tűzvészéből… feltámad-e a szeretet?” Thomas Mann Varázshegye ez, amely pár év múlva Nobel-díjat kapott.

Krúdy Gyulára viszont hamarosan az írói magány évei köszöntöttek rá. Tudjuk, elszegényedett, lakásából már a villanyt, a gázt is kikapcsolták. 1933-ban halt meg, amikor Európára végleg ráborul a pokol éjszakája. Voltaképpen – legalábbis itt, Kelet-Európában – azóta is egyfolytában a hajnalt lessük, amikor a Bakáts téri torony újra úgy áll majd a tér közepén, ahogyan a Krúdy-regény végén látjuk: „megvilágosodva, mint a lelkek lajtorjája”.

Utolsó, negyedik levelemet a Szabad Európa Rádióhoz intézem. Tulajdonképpen még meg sem hökkentem eléggé a tényen, hogy lám: a Szabad Európa mikrofonjába, a Szabad Európa hullámhosszán beszélek. Még 1983-ban, mikor a Goethe-intézet kéthetes ösztöndíjával Münchenbe indultam, az úti ügyeimet intéző minisztériumi tisztviselő így intett: „Aztán nehogy nekem nyilatkozzon a Szabad Európa Rádióban!” Tiszta szívvel megnyugtathattam: „Ugyan miért nyilatkoznék? Hiszen a kutya se kérdez engem!”

Azóta ez is, az is megváltozott. Ma már nyugodtan beszélhetek a Szabad Európa Rádióban – másrészt ennek korántsincs olyan nagy: egyáltalán, bármi jelentősége. Szinte úgy fest a dolog, mintha az arányok kezdenék visszanyerni normális körvonalaikat. Persze nem tudom, valóban így van-e.

Mindenesetre nem zárhatom e leveleket anélkül, hogy meg ne emlékeznék az alkalmakról, amikor a Szabad Európa Rádió valóban fontos szerepet játszott életemben. 1956-ról, 57-ről ugye nem is kell beszélnem. De tíz év múltán újra szükségem lett rá. Életemben először – és már nem is emlékszem rá, mi okból – átmeneti előfizetője lettem valamelyik mérsékeltebb akkori napilapnak. Éppen akkor tört ki a Közel-Keleten a később hatnaposnak bizonyult, és így is nevezett háború. De a baljós előjelek kezdetben korántsem az ennyire gyors sikert, ellenkezőleg, a szinte biztos katasztrófát jövendölték. Emlékszem a megdöbbenésemre és a rémületemre, amikor az első háborús nap reggelén ennek a napilapnak a gyalázatos hazugságait olvastam: úgy éreztem, minden elveszett, a totális szégyen tíz éve nem nehezedett rám akkora súllyal, mint azon a reggelen. Úgyhogy azokban a napokban is a Szabad Európa Rádió hírszolgálata segített helyreállítani a lelki egyensúlyomat.

Néhány év múlva személyes válságba kerültem. Úgy nézett ki, hogy megtagadják a regényem kiadását, és azon törtem a fejem, amit Márai Sándor a Naplójában valahogy úgy fogalmazott meg: el kellett mennie Magyarországról, hogy magyar író lehessen. Ez idő tájt azt próbáltam kivenni, érzékelni, valami módon felmérni az éteren át, hogy mit is jelenthet az a szabad Európa, amelyről rádiójuk a nevét nyerte.

Valójában azóta sem tudom. Úgy öt-hat éve egyszer koncertközvetítést néztem és hallgattam a televízióban. Mahler Ötödik szimfóniáját játszotta az amszterdami zenekar, a karmester, emlékszem, Bernard Haitink volt. Amikor a megrendítő, csodálatosan intim Adagietto fölcsendült, a kamera egyszerűen faképnél hagyta a hangversenytermet, és az éjszakai Amszterdamot kezdte pásztázni: derengő háztetőt, tompán csillanó kupolát, templomtornyokat, méltóságteljesen kóborló felhőket, a távoli kikötőt – egy nagy civilizáció egyik lélegző, eleven központját. És amikor az utolsó tétel megváltást hirdető harsonái felujjongtak, a város fölött éppen megvirradt: érződött, hogy csak a szokásos hétköznap veszi kezdetét, hajszájával, zsivajával, mindennapos gondjával, bajával – de ezt a hétköznapot, gondoltam, ünnepi zene ragyogja be, nagy szellemek hatják át és éltetik, akár az éppen fölkelő nap melege. Emlékszem, nagyon meghatott akkor mindez.

1989-ben, a nagy remények esztendejének őszén egy hónapot Bécsben töltöttem. Itthon éppen akkor kiáltották ki a köztársaságot, és én a Schönbrunn parkjában megint Európán gondolkoztam. Októberi kánikula volt, a világ minden tájáról összeverődött, rengeteg ember várta, hogy bejuthasson Schönbrunn kastélyába. Nekem valahogy hirtelen hiábavalónak tetszett ez a nagy tolongás; egyszerre úgy éreztem, csak egy rég kihamvadt koherencia, egy rég elillant eszme felé tapogatózik ez a sok ember, vakon és hasztalan. Magyarország meg, gondoltam, éppen most akar europaizálódni. Inteni kellene őt, gondolkodtam tovább a Gloriette mellvédjén, óvni a várható csalódás lélektani következményeitől, felvilágosítani, hogy a csalódás a felnőttkor kezdete, hogy a csalódásban erő és megvilágosodás rejlik.

De rejlik-e vajon? Néha úgy érzem magam, mint lidércnyomásos álmokban, amikor futni akarunk, de lábunkat ólomsúly nyűgözi. Mintha újra kísértene mindaz, ami 1945-ben végképp kompromittálódni és örökre eltűnni látszott. Féllábbal még a levitézlett proletárdiktatúrában állunk, a másikkal pedig – ó, nem a boldogabb jövőben, hanem a szintúgy levitézlett úri Magyarország múltjában. Megint aktuális a mondás: „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak.” De ez a mítosz, a harmincas évek avitt, hazug, félelem és nyomor táplálta, ember- és nemzetpusztító mítosza – hiszem – nem fog életre kelni, egyszerűen mert nem életképes.

Megint a mítosznál lyukadtunk ki tehát. Ismét emlékeztetek Jung kijelentésére: határvonalhoz értünk. És én is újra kérdem: mi kezdődik a határvonalon túl? Bizony, nem tudhatjuk. De ha már az első levelemben Jungot idéztem, hadd fejezzem be az utolsót az ő szavaival: „… még túl kevesen tették fel maguknak a kérdést, hogy nem szolgálnák-e jobban az emberi társadalom ügyét, ha önmagukon kezdenék a mostani rend átváltását, ha először és egyedül saját magukon, saját belső államukon próbálnák ki azokat a törvényeket és diadalokat, amelyeket minden utcasarkon prédikálnak… Minden egyes embernek gyökeres változásra… és megújulásra van szüksége, nem pedig arra, hogy embertársaira kényszerítse ezt, a keresztény felebaráti szeretet vagy a szociális felelősségérzés képmutató köntösében, vagy bármi mást hirdető szép szavakkal, amelyek tudattalan személyes hatalomvágyból fakadnak. Csak az egyes ember magába szállása, az emberi lét lényegéhez, saját lényének, egyéni és szociális adottságainak alapjaihoz való visszatérése lehet a mai világban uralkodó vakság gyógyításának kezdete.”

És ezzel zárom is leveleimet: jóéjszakát mindenkinek.