A látható és láthatatlan Weimar^*

Őszintén szólva egy kissé unom már Weimar sztereotípiáját. Együtt látni a német klasszicizmust és a náci koncentrációs tábort, valljuk be, van ebben némi perverzitás. Másfelől, ha jól figyelünk, a múló idő lassan mégiscsak időszerű tartalommal látszik megtölteni ezt a különös gondolattársítást. A gyalázat éppoly halhatatlan, sajnos, mint a nagyság, és a kettő közti összefüggés nem olyan távoli, mint ahogy ezt el akarják hitetni velünk. Goethe az ihlet forrását a lelkesültségben jelölte meg, de ugyan hol keresse ezt a forrást a mai művész, aki a lelkesültség helyén csak szégyent, iszonyatot és szorongást talál, ha éppen nem a tagadást, a teljes elutasítást? Ő, a mai művész – amennyiben a művészetét komolyan veszi – a termékenység forrásait a negativitásban kényszerül megtalálni, a szenvedésben és a szenvedőkkel való azonosulásban.

Szándékosan mondok szenvedőket, s nem áldozatokat. Nem kell ahhoz a balkáni háború kibelezett áldozatának lenni, vagy éhező szomáliainak, hogy a világ jajkiáltása bárhol utolérjen, s benne a saját hangunkra ismerjünk. Ma, amikor az ember társadalmi és metafizikai magánya beteljesedni látszik, valóban nincs többé elszigetelt ember. A totalitás, a magas filozófia e műszava, amely Goebbels propagandanyelvéig züllött le, mára a világállapot valóságává lett. A szenvedés ma parancsszóként csap le az emberre, és az ellene való ünnepi tiltakozás: ez ma a művészet, nem lehet más.

Így hát, mivel művész vagyok, tán mégiscsak a jó sorsom vetett Weimarba, pontosabban szólva Buchenwaldba: végül is erényesebbnek tűnik inkább a magunk szenvedésén okulni, mint a másokén. Igen ám, de a fájdalomnak is, hogy kitartson, kellékekre van szüksége, úgy látszik, mint ahogy eleven tárgya nélkül a szenvedély is elkorcsosul. Ezeket a kellékeket én képek formájában őriztem magamban, melyeknek kellően intenzív felidézése olykor fellobbantotta az eleven érzést.

De milyen érzést valójában? Nos, ez volt a titok, ennek a misztériumnak akartam a nyomába szegődni. Az egyik ilyen képem, például: 1945 kora tavaszán pokrócba burkolózva üldögélek a buchenwaldi kórházbarakk elé kirakott hordozható illemhelyen, akárcsak Vendôme herceg, midőn Párma püspökét fogadta. Állkapcsom amerikai rágógumit őröl, tekintetem unottan kóvályog a szemközti tífuszbarakkok meg a távolabbi, még nyitott tömegsír tájékán, amelyben hasábfákként hevernek az oltott mésszel leöntött hullák. Egyszerre hihetetlen látványra leszek figyelmes: hölgyek és urak közelednek a domboldalon. Szoknyákat lebbent a szél, ünnepélyes női kalapok, sötét férfiöltönyök bukkannak fel. A társaság mögött néhány amerikai egyenruha. Most a tömegsírhoz érnek, elnémulnak, lassan körülállják. Egymás után lekerülnek a férfikalapok. Némelyik hölgy zsebkendőt emel a szeméhez. Egy-két perc néma mozdulatlanság. Aztán a megdermedt csoportkép újra megelevenedik. Az arcok az amerikai tisztek felé fordulnak, karok emelkednek, vállmagasságban széttárulnak, visszahullanak a combokra, újra fölemelkednek. A fejek tagadólag hajladoznak, rázkódnak. Fölösleges megtudnom, hogy az amerikai hadvezetés rendeletére prominens weimari polgárokat vezetnek fel a táborba, hadd lássák, mit követtek el ott az ő nevükben: enélkül is értem a némajátékot. Nem tudtak semmit. Senki sem tudott semmit.

Mármost mit kezdjek a képpel? Alkalmas rá, hogy – ha úgy tetszik – erkölcsi ítéletté formáljam. De nem ez a jelenet igazsága. A felháborodás reflexió, tehát mesterkélt érzés: arra jó csak, hogy elvegye a pillanat eredeti, jóval csípősebb ízét. A művészet, ezt hamar megtanultam, nem arra való, hogy elítélje az embereket, hanem, hogy újjáteremtse a pillanatot. S e tekintetben a fájdalom képei épp annyit érnek, mint a felhőtlen boldogságé. Íme: néhány héttel később többedmagammal „a közeli városba” indulunk. A tény, hogy ezt a várost Weimarnak hívják, úgy emlékszem, nem sokat jelentett nekünk. Erős fény volt, nyári napsütés. Csíkos fegyencöltözéket viseltünk, s egy belvárosi útkereszteződésben a dobogóján álló fehér sisakos amerikai katonai rendőr leállította a forgalmat, hogy szabad utat engedjen nekünk, s szalutált, ahogy áthaladtunk előtte. Egy félemeleti elegáns vendéglőben ebédeltünk. Hústalan menüt kaptunk, a rebarbara szósz zöld színére ma is élénken emlékszem. Valamiféle cédulával fizettünk, a főpincér nem volt nagyon elragadtatva.

Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet. Az ember azonban nem erre teremtetett: legföljebb arra, hogy emlékezzen. S hogy időközönként felülvizsgálja emlékezete hűségét és rendíthetetlenségét.

Úgy tizenhat év múltán egy érett férfi érkezett vissza ebbe a városba, hogy helyszíni szemlét tartson. Ez a férfi – én – pontosan tudta, hogy mit keres – és nem talált semmit. Sem az éttermet, sem az útkereszteződést. Legfőként azonban önmagát nem találta, az egykor megélt pillanat tárgyát és alanyát. Idegenként bolyongott idegen színtereken, a látható Weimar csupán akadálynak bizonyult számára. Gigantikus színpadnak, melynek átrendezett kulisszái közt, akár egy vizuális csapdában, végleg elvesztette a fonalat. Fölment az Ettersbergre, megállt a hegygerincen, és várta, hogy az elé táruló látvány megrázza és leterítse. De csak egy letarolt hegyoldal tárult a szeme elé, amelyet benőtt a fű meg a mezei virágok. Ekkor felfogta azt, amit közönségesen mulandóságnak neveznek, s hogy mennyire drága neki az, amit általa elveszíthet.

Ez meghatározta életét – életemet. Megértettem, hogy ha szembe akarok szállni múló önmagammal és a változó színterekkel, alkotó emlékezetemre hagyatkozva magamnak kell újjáteremtenem mindent. Másrészt ez megszabadított Weimar további metamorfózisaitól. Utoljára takaros kisvárosként láttam viszont, amelynek mogorva hangulata aligha szárnyalhatta túl a saját kedvetlenségemet. Akkor már két hónapja éltem ösztöndíjasként az úgynevezett Német Demokratikus Köztársaságban, a népek börtönének, a szocialista lágernek e különösen kellemetlen fogdájában. Az emlékművet, amit időközben az Ettersbergen emeltek, egyetlen pillanatig sem tudtam egy szabad nép őszinte megrendültsége tanújeleként szemlélni: sokkal inkább e börtönéletre fogott népnek szánt mementóként, mely arra szolgál, hogy igazolják gyalázatát. Megszégyenülten álltam előtte, és kifosztva, mint akinek többé már a saját fájdalmához sincs joga, hiszen gyalázata egyetemessé lett.

Weimar most további metamorfózisoknak néz elébe. Ki tudja, mi vár rá. Tán úgy lesz, ahogyan Jean Améry írja: „Országok, nyelvek, kultúrák – egyugyanaz lesz minden. Amióta sokoldalú valósága nemcsak minden leegyszerűsítésnek, de minden lényeglátásnak is fittyet hány, Németország felderíthetetlen: nem az ostoba, álmatag ország többé, nem a jóravalóan ünnepélyes és a halállal viselős elmélyültség síkföldje: önmagát sem ismeri már. Ki derítse hát fel?”

Nos, én bizonyára nem. Hisz ki tudja, miféle metamorfózisok várnak még énrám is. Egyszer, mint higgadt európai utas, tán elvetődöm még a városba. Fölkeresem majd Goethe házát, és fejet hajtok az ettersbergi emlékmű előtt.