Előszó

Egy ismerősöm nemrégiben megjegyezte, hogy mást mondok az esszéimben, mint a regényeimben, s bevallom, ismerősömnek ez az észrevétele annyira meghökkentett, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből. Őszintén szólva valószínűleg sohasem írtam volna meg itt következő tanulmányaimat, ha fel nem kérnek rá. És sohasem kértek volna fel rá, ha össze nem omlik Európa másik nagy totalitárius birodalma, amelyet a szocialista melléknévvel illettek. Ez volt a hely, ahol magam is éltem, az élet, amely teljes valóságában megismertette velem az illegálisnak nyilvánított normális létezés állapotát. A Holocaust és a létállapot, amelyben a Holocaustról írtam, elkülöníthetetlenül összeszövődött egymással. Nálam a Holocaust sosem tudott múlt időben megjelenni.

Éppen ezért izgatott fel ismerősöm megjegyzése. Szeretem Cioran-nak azt a mondatát, amely szerint főként zsidókkal tud igazán szót érteni, mert akárcsak a zsidók, ő is „kívül érzi magát az emberiségen”: soha még ilyen pontos megfogalmazása az állapotnak, amelyben évtizedekig éltem. S amikor megszólaltam, talán azokhoz kezdtem beszélni, akikhez már régóta nem tartozom. De amíg megmaradtam a tisztán művészi formák biztos fedezéke mögött, mindez nem jelent meg problémaként. Esszéimet olvasva viszont ismerősömben az a benyomás támadhatott, hogy talán átugrottam a válaszfalon, amelyet Auschwitz vont közém és a „többiek” közé. S nem elég, hogy hidat vertem a senkiföldjéről az úgynevezett emberiség felé, de úgy láthatja, hogy esszéim mankóján talán már át is sétáltam rajta, magam mögött hagyva a partot s azokat, akikhez igazán tartozom, a sorsomat, az emlékeimet, a halottaimat.

Nem hiszem, hogy ismerősömnek igaza lenne. Különben is, ez a híd nem átjárható, s ha valaki mégis megkísérli, a kreativitásával kell megfizetnie érte. A kérdés valójában úgy merül fel, hogy megérthetik-e a szavamat odaát, a túloldalon, anélkül hogy át is kellene kelnem a hídon. De amint elkiáltom – illetve leírom – az első szót, ezzel, talán önmagamat is meglepve, máris a reménységről tanúskodom: ez a probléma, s ezen nem változtathatok, még akkor sem, ha ez a remény talán hamis.

Mindenesetre a magyar nyelv, amelyben élek és amelyen írok, erről kívánna meggyőzni. Ezen a nyelven – amely egy nemzet tudatvilága is egyszersmind – Auschwitz korántsem civilizációs traumaként, a maga elháríthatatlan következményeinek súlyával jelenik meg. A jogfosztottság állapotának négy évtizede után, amely e társadalomban elsősorban a szolidaritás képességét őrölte fel, a Holocaust traumatikus tapasztalatának kultúrát teremtő gondolata merő illúziónak tűnhet: „Kérdés, hogy ez a gondolat, mely végső soron Kertész saját sorsának, szabadságának egyetlen lehetősége, mennyire képes közössé válni”^* – áll a kevés recenzió egyikében, amely tanulmányaim 1998-as megjelenését fogadta.^* Annak kérdése azonban, hogy e gondolat miért és milyen feltételek mellett válhatna mégiscsak közössé – vagy éppen, hogy miért lehetetlenség azzá válnia – még csak fel sem merül a recenzensben.

S mintegy válaszul erre az elhallgatott kérdésre, Heller Ágnes legújabb könyvében ezt olvasom: „Ha a magyar Holocaust bármiféle logikából levezethető – amit nem hiszek –, az csak a német történelem logikájából következhet”.^* Eszerint tehát Magyarországnak nem sok köze volt a magyar Endlösunghoz, a magyar zsidóknak is csupán annyi, hogy nagy többségük belepusztult.

Az efféle interpretációk azonban csupán a történelmi infantilizmus megnyilatkozásai. Ma, két generáció távlatából a helyesen föltett kérdés nem is úgy hangzik, hogy ki vagy kik viselik a történelmi felelősséget a magyar Holocaustért; inkább úgy, hogy e minden felelősség nélküli állapot könnyűsége valóban annyira jót tesz-e az országnak, mint ezt az örök ártatlanság apologétái gondolják. Nem inkább attól kellene-e félteni az országot, hogy végül elveszíti a Nagy Elbeszélés fonalát, s ezzel belecsöppen az Elbeszélés nélküli szellemi térbe, amit a pszichológia nyelvén amnéziának neveznek, s ahol többé semmiféle megújulás, semmiféle autentikus felismerés nem jöhet létre?

Amikor tehát Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, paradox módon inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom. Ha Auschwitzot traumaként élem meg – traumaként, amely nemcsak az én életemet, hanem magát az életet is gyökerében változtatta meg –, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el. Ami az Endlösung és a „koncentrációs univerzum” révén megnyilatkozott, nem érthető félre, s a túlélés, a teremtőerők megőrzésének egyetlen lehetősége, ha e nullpontot felismerjük. Miért ne lehetne termékeny e tisztánlátás? A nagy felismerések mélyén még ha meghaladhatatlan tragédiákon alapulnak is, mindig ott rejlik a szabadság mozzanata, amely valami többlettel, valami gazdagsággal árasztja el életünket, ráébresztve létezésünk való tényére és az érte való felelősségünkre.

Az itt következő írásokat különben nem tekintem szabályszerű esszéknek. Műfajukat egyszer inkább a „megközelítések” szóval jellemeztem, ha ilyen műfaj valójában, persze, nem is ismeretes. Részint azt akartam így kifejezni, hogy egyik írás sem meríti ki teljesen a tárgyát, legföljebb megközelíteni tudja; másrészt pedig, hogy ugyanazt akarják megközelíteni, csupán más oldalról, amit elbeszélői szövegeim is: a megközelíthetetlent. Így hát ismétlődések, más munkáimból származó vendégszövegek fognak felbukkanni itt-ott, akár vezérmotívumok, melyek egy tágabb egységre, egy gondolkodás-, beszéd-, sőt létmód, olykor számomra is titokzatos koherenciájára utalnak. Szabályszerű tanulmányok esetében talán kárhoztatható eljárás ez – nem az a lírai megnyilatkozások terén, aminek, végső soron, ezt a könyvet is tekintem.