Egy történetet akarok elmondani. Egyszerű történetet. Mondhatják majd vérlázítónak is. Ez azonban mit sem változtat egyszerűségén. Egy egyszerű és vérlázító történetet akarok tehát elmondani.
Martens vagyok. Igen, ugyanaz az Antonio Rojas Martens, aki jelenleg az új rendszer bírái előtt áll: a nép bírái előtt – ahogy magukat nevezni szeretik. Olvashatnak rólam éppen eleget mostanában: a szájtépő bulvárlapok gondoskodnak róla, hogy nevemet egész Latin-Amerikában megismerjék, sőt talán még odaát is, a távoli Európában.
Sietnem kell, az időm valószínűleg rövid. A Salinas-dossziéról van szó: Federigo és Enrique Salinasról, apáról és fiúról, az egész országunkat beszövő áruházi hálózat tulajdonosáról, akinek halála akkortájt annyira meglepte az embereket. Pedig akkoriban már nem lepődtek meg egykönnyen. De hát Salinast senki sem hitte volna árulónak, aki a Felkelésnek adja oda a nevét. Az Ezredes meg is bánta később, hogy kivégzéséről közleményt jelentettünk meg: kétségtelenül nagy erkölcsi hatást váltott ki, túl nagyot, és egészen fölöslegesen. Ha viszont nem bocsátunk ki közleményt, akkor meg a ködösítő ügykezelés és a törvényszegés vádját idézhetjük fejünkre. Így vagy úgy, ebben az ügyben csak hibázni lehetett. Egyébiránt az Ezredes már jó előre látta ezt. Magunk közt szólván, én is. De hát miféle befolyást gyakorolhatott itt még az eseményekre egy nyomozótiszt meggyőződése?
Akkoriban még új fiú voltam a Testületnél. A rendőrségtől kerültem át. Nem a politikaiaktól – azok már rég odaát voltak –, hanem a bűnügytől. „Te, Martens – mondja egy napon a főnököm –, nem volna kedved átmenni?” Kérdem: „Hová?” – mert végre is rendőr volnék, nem gondolatolvasó. Erre int a fejével: „Át – azt mondja. – A Testülethez.” Nem mondtam én sem igent, se nemet. A bűnügyön megvolt az ember. De már untam kicsit a gyilkosokat, a betörőket meg a kurváikat. Mostanában új szelek fújdogáltak. Hallottam egy-két előretörésről. Mondták, hogy aki igyekszik, arra jövő vár. „A Testület embert kér – folytatta a főnököm. – Gondolkodtam, kit ajánlhatnék. Te, Martens, tehetséges ember vagy. És ott hamarább feltűnhetsz” – tette hozzá a főnök.
Hát igen: körülbelül ezt gondoltam én is.
Elvégeztem a tanfolyamot, kimosták az agyamat. Nem eléggé, távolról sem. Sok minden maradt még abban, jóval több, mint amennyire szükségem lett volna – de hát átkozottul siettek. Minden nagyon sürgős volt akkoriban. Rendet kellett csinálni, kisürgetni a Konszolidációt, megmenteni a Hazát, felszámolni a felforgatást – és úgy látszott, hogy mindez a mi vállunkra nehezedik. „Ezt majd a gyakorlatban” – mondogatták, ha az embernek valamiért megfájdult a feje. Vigyen el az ördög, ha bármit is tanultam. De a munka érdekelt. És még jobban a fizetés.
Diaz csoportjába kerültem (Diazéba, akit most hasztalan köröznek). Hárman voltunk: Diaz, a főnök (mindenkit biztosíthatok, hogy sosem fogják megtalálni), Rodriguez (akit már halálra ítéltek: csak egyre, pedig száz halált érdemelne a nyavalyás) és én, az új fiú. És persze a segédszemélyzet, pénz, széles körű felhatalmazás és korlátlan technika, amilyenről egy közönséges hekus még csak olvasni sem merészel, nehogy túlságosan beleélje magát.
És aztán hamarosan beütött a Salinas-ügy. Túl korán, átkozottul korán. Éppen a legnagyobb fejfájásaim idején. De hát beütött, és nem volt mit tenni: többé nem szabadulhatok tőle. El kell hát beszélnem, hogy valami tanúságot hagyjak magam után, mielőtt elmegyek… mielőtt elküldenek. De hagyjuk: legkevésbé ez foglalkoztat most. Mindig is készen álltam rá. A mi pályánk kockázatos, ha egyszer beléfogtál, visszaút már csak előre vezet – amiként Diaz szokta volt mondogatni (tudják: akit hasztalan köröznek).
Hogyan is kezdődött? És mikor? Emlékeimet rendszerezve, most érzem csak, mennyire nehéz is felidéznem a Győzelemnek azokat az első hónapjait: nehéz, és nemcsak Salinasék miatt. Nohát, a Diadal Napján mindenesetre rég túl voltunk már, ez biztos – ó, réges-rég. Az utcákat átszelő transzparensek lassacskán megereszkedtek és ellottyadtak, rajtuk a Győzelem igéi eláztak; a zászlók fonnyadoztak, az utcai megafonok már rekedten hörögték az indulókat.
Igen, így láttam ezt reggelente, valahányszor átkeltem a városon, lakhelyemtől a mindnyájunk által ismert klasszikus palotáig, ahol a Testület berendezkedett. Esténként mindebből semmit sem vettem észre. Nem, esténként én már egyedül csak a fejfájásomat vettem észre.
Sok kellemetlenségünk támadt az idő tájt. A mézeshetek véget értek: a lakosság idegeskedett. Az Ezredes is. És ráadásul hírét vettük a készülődő merényletnek. Meg kellett akadályoznunk – meg kellett volna legalábbis, minden eszközzel: ezt követelte tőlünk a Haza és az Ezredes.
Ez az átkozott idegesség és a vele járó kapkodás volt az oka az egésznek. Rodriguez elszabadult, és Diaznak – az örökké higgadt és mindig csillapítóan ható Diaznak – egy szava sem volt többé ellene. Tulajdonképpen akkor kezdtem csak látni, hol is vagyok, és hogy mire vállalkoztam. Mondom, új fiú voltam még. Addig inkább csak úgy lézengtem ott. Próbáltam kiismerni és beleélni magam, hogy végezhessem, amit végeznem kellett. Becsületes hekus vagyok, mindig is az voltam, a munkát komolyan veszem. Tudtam persze, hogy itt a Testületnél más a mérce – de azért azt hittem, hogy mérce mégiscsak van. Hát nem volt, és megkezdődtek a fejfájásaim.
Ne higgyék, hogy mentegetőzöm. Nekem most már igazán mindegy. De hát egyszerűen ez az igazság: az ember azt hiszi, hogy nagy okosan meglovagolja az eseményeket, és aztán már csak azt szeretné tudni, hová az ördögbe is nyargalnak vele.
Ez a Rodriguez izgatott engem elsősorban. Lassacskán a mániámmá vált. Tisztába akartam jönni vele, ki akartam ismerni, megérteni, mint… igen, talán, mint Salinas a fiát. Másképp persze, de ugyanolyan kutató szenvedéllyel. Mondom neki egy nap:
– Te, Rodriguez. Miért csinálod te ezt?
– Mit? – azt kérdi.
– A fene azt a mocskos képedet – mondom neki szelíden –, hogyhogy mit?!…
– Vagy úgy – mondja erre, és vigyorog.
– Ide hallgass – folytattam. – Felszámolunk, lecsapunk, felgöngyölítünk, kihallgatunk: rendben van, ez a munkánk. De miért gyűlölöd őket?
– Mert zsidók! – vágja ki erre. Úgy meglepődtem, hogy majd’ lenyeltem a cigarettám. Azt hittem, az a könyv ment az agyára, amit folyton bújt akkoriban, és most is a kezében láttam. Hinnék-e, hogy Rodriguez tudott angolul? Márpedig tudnia kellett, mert a könyv angol nyelvű volt, amerikai kiadás – valami disznó csempészáru. Ki tudja, hogyan tett rá szert: talán valamelyik házkutatás során kobozhatta el. A virító címnek egyetlen szavát értettem csak: „Auschwitz”. Bár ez nem angol szó, hanem egy helységnév. Persze az ember hallott valamit róla: rég volt, és messze is, valahol abban a nyavalyás Európában, annak is a keleti felén. Vigyen el az ördög, ha értettem, hogy mi közünk hozzá, és hogy miként jön ez ide.
– Te állat – mondom én –, hiszen ebben az egész nagy országban talán néhány száz vagy ezer zsidó, ha akad?!
– Az nekem – mondja – mindegy. Aki mást akar, az zsidó. Különben miért akarna mást?! – Csak bámultam rá. Rodrigueznek volt logikája, az már szent igaz. De ha az ember egyszer elindította őt a logika útján, akkor többé már nem volt megállás. – Miért?! – ordított az arcomba. – Miért állnak ellen?!
– Mert zsidók – próbáltam megnyugtatni. Láttam, kezd fölmenni a vérnyomása. Elegem lett belőle. És – bármilyen különös, hisz elvégre rendőr volnék, a Testület tagja –, de megijedtem tőle. Csak úgy parázslott a szeme. Rodrigueznek párducszeme volt. Az istenért, csak valami dicséretnek ne tekintsék ezt. Egyszerűen csak sárga szeme volt, hosszúkás pupillákkal, akárcsak azoknak a bűzlő, dögevő macskáknak.
Hiába próbáltam azonban lecsillapítani.
– Miért állnak ellen?! – ragadta meg mellemen az ingem. – A javukat akarjuk, ki akarjuk vakarni őket a mocsokból, a rendjüket akarjuk, azt, hogy büszkék lehessünk rájuk! – Igen, ezt mondta: „hogy büszkék lehessünk rájuk”. Csak tátottam a számat. – És mégsem akarják a rendet – rángatta tovább az ingemet –, mégis ellenállnak: miért?!… Mi?! Miért?!
Hát ez bizony fogas kérdés volt az én számomra. Tényleg: miért? Nem tudtam. Most sem tudom. Nem én. Őszintén szólva, nem is nagyon érdekelt. Sosem gondolkodtam az indítékon, beértem annyival, hogy egyrészt vannak bűnözők, másrészt meg bűnüldözők. Ami engem illet: az utóbbiak közé tartozom. A bűnügyön ez tökéletesen elegendő, kár is lett volna spekulációkkal fárasztanom magam. De persze a testületieknél más a helyzet. Itt filozófiára van szükség, ahogy Diaz mondta. Vagy erkölcsi világnézetre, ahogy a tanfolyamokon oktatták. Márpedig én egyikkel sem rendelkeztem. A Rodriguezé sehogy se tetszett, a Diazét meg nem egészen értettem.
Meglehet, ő maga sem gondolta komolyan. Nála az ilyesmiben sosem lehetett biztos az ember. Meg azután kicsit elképesztően hangzott, márpedig Diaz komoly ember volt. Komoly és megfontolt. Őhozzá aztán nem illett az ábrándozás. Egy napon valamilyen elkobzott írások, a szokásos forradalmi zagyvalék közt lapozgatott éppen, szája egyik sarkában szivarjával, a másikban a hasonlíthatatlan mosolyával.
– Marhák! – csapott egyszerre csak egész tenyerével az irományra. – Egyetlen komoly forradalomban hiszek csak, és ez a rendőrök forradalma!
– Az ám! – mondja erre Rodriguez, és röhög.
– Marha – mondta neki Diaz csendesen. Nem volt ebben semmi, máskor is szokta mondani. De ezúttal haragosnak látszott, már ha Diazon látszhatott valami egyáltalán.
Máskor meg – már nem emlékszem rá, hogy milyen alkalommal – egyszerre azt mondja:
– Más lenne a világ pofája, ha mi, rendőrök összetartanánk.
Mondom neki:
– Hát összetartunk, nem?
– Nemcsak itthon, hanem az egész világon! – zsörtölődik tovább.
– Úgy érted – kérdeztem tőle – hogy minden államban?
– Úgy – mondja Diaz, lábait elegánsan keresztbe rakva, kissé rövid, zömök felsőtestét karosszékében hintáztatva, sima, olajos képét meg rejtélyes szivarfüstbe burkolva. Délutánra járt, éppen szüneteltünk kicsit, a hangulatot kedvezőnek éreztem. Az embernek jólesik elbeszélgetnie olykor, még akár a saját főnökével is.
– Úgy érted, hogy az ellenséges államok rendőrei is? – firtattam hát tovább.
Erre fölemeli az ujját:
– A rendőrök – azt mondja – soha és sehol sem ellenségek. – Többet aztán nem tudtam kihúzni belőle, bármilyen szép volt is a délután.
Végezetül is nem tudom, hogy valóban hitt-e az eszméjében. Ma már inkább hajlok arra a feltevésre, hogy igen. Az embernek hinnie kell valamiben, hogy olyan piszok legyen. Mindenesetre gyakran visszajárt rá a szája. Sosem egészen komolyan, mindig csak a maga kétértelmű módján, de hát nem azért volnék rendőr, hogy ne tudjam, mit jelent az ilyesmi.
Csakhogy énrajtam ez édeskeveset segített. Tény és való, akkoriban többször kezdtem magam rajtakapni azon, hogy dadogok. Máskor meg olyan hülye szavakat kevertem a beszédembe, mint: „izé”, „szóval”, „hogy is mondjam csak” – meg hasonlókat, ami egyébként sosem volt szokásom. Szép is lett volna! Képzeljék csak: egy rendőr, aki dadog, zavartan babrál a kezével és félszavakat motyog. Hamar le is szoktam róla. Akkor már inkább csak a fejem fájjon.
Nohát, aztán ki is derült rövidesen, hogy mit tanult Rodriguez abból a könyvből. Egy szép napon megjelent asztalán a szobrocska. Kicsi szobor volt, úgy tíz-tizenöt centi magas, akkora csak, mint egy levélnehezék. De azért jól lehetett rajta látni mindent, jól és pontosan. Attól fogva Rodriguez mindig ott tartotta ezt a szobrocskát az asztalán. Hamarosan elkészült a mása is: ez már nem modell volt, hanem valódi, úgy másfél méter magas. Rodriguez a szomszédos szobában állíttatta fel a segédjével. Ezt az embert az altisztek közt találta magának, és jól választott, mondhatom: aki egyszer ebbe a majompofába belenézett, annak sok kételye nem maradhatott többé, az már szent igaz. Amúgy különben néma volt, akár egy cápa, és szolgálatkész, mint egy idomított gorilla. Katonaingének nyaka örökké nyitva, az ujja könyékig felgyűrve a szőrös karján, és csak úgy bűzlött az izzadságtól, a pálinkától meg mindenféle mocsoktól. Az a szoba volt a birodalmuk. Rodriguez úgy hívta: „a műtermem”.
Nem szívesen beszélek én erről, de hát elkerülhetetlen. Vigyen el az ördög, ha érdekel. Nem is érdekelt soha. Márpedig most folyton erről érdeklődnek. Mármint a vizsgálóbíráim. Hiába magyarázom, hogy még a táját is kerültem annak a rohadék szobának. „Tehát – süvít felém a pulpitusról – ön azt állítja, hogy nem volt tudomása róla, mi folyt a műteremnek nevezett szobában?!” Állítja a fene. „Azt mondtam csak, ügyész úr, hogy én abban a szobában nem jártam.” „Úgy – diadalmaskodik erre. – És mit szól Quintieros tanúnak ahhoz az állításához, hogy több ízben is látta önt az úgynevezett műteremben?” Nohát, ha a tanú úr látta, akkor úgy is volt nyilván. Micsoda nagyokosok! Mintha most már nem volna tökmindegy nekem, hogy jártam-e ott, vagy nem jártam. De hát mit várjak: nagyvonalúságot? Még az is szép tőlük, hogy legalább írni engednek a cellámban. Ezt például mi sosem engedélyeztük. Ellenkezett volna a szabályzattal.
Egyszóval, mondom, Rodriguez íróasztalán megjelent a szobor. Egy szobrász készítette el neki, odalentről: volt minálunk mindenféle fogoly, miért pont szobrász ne lett volna? Ez a szobrász mellesleg nem is volt szobrász valójában, hanem sírkőfaragó mester. De azért jól megcsinálta. Fát és valami műanyagot használt hozzá, ha jól láttam. Egy talapzatból és azon két, villában végződő állványból állt. A villák egy rudat tartottak. Ez a rúd pedig egy kicsi emberi figurát, úgy, hogy a behajlított térde és a térde előtt összebilincselt csuklója között haladt keresztül. Szó, ami szó, lélegzetelállító egy tákolmány volt. Diaz mogorván nézegette.
– Hát ez meg micsoda? – érdeklődött.
– Ez? A Boger-hinta – mondja erre Rodriguez, nagy szeretettel.
– Boger? – akadékoskodott Diaz. – Mi az, hogy Boger?
– A pasas neve, aki kitalálta – magyarázta neki Rodriguez. Mutatóujjával megpöckölte a pici bábut, a fejénél. Az pördült erre néhányat, majd – amikor alábbhagyott a lendület – csak úgy himbálózott ott a rúdon, a fejével lefelé. Látható volt a combja, az elnagyoltan kifaragott ülepe, no meg ami közöttük van. Férfibábu volt, Rodriguez dicséretére legyen mondva. – Ez a rész itt – írt az ujjával egy kicsi kört fölötte – szabaddá válik. Csinálhatsz vele, amit akarsz. – És felnéz Diazra, és vigyorog. Én, mintha csak ott se volnék. Szerencsére, mert biztosan megint csak dadogtam volna. Nem vet ez jó fényt az emberre. – Vagy – folytatta Rodriguez – ide guggolsz, a pofájához, és megkérdezed tőle, amit tudni akarsz.
Diaz hümmögött. Párszor végigrótta a szobát, hátrakulcsolt kézzel. Ez volt a szokása, ha gondolkodott, vagy ha valami nem tetszett neki. Aznap, amikor meglépett, egy egész álltó délelőtt csinálta ezt. A végén már én szédültem el.
Aztán fél combjával rátelepedett Rodriguez íróasztalára.
– Mi a fenének ez neked? – kérdi tőle, atyai hangon. – Van minekünk mindenféle játékunk. Egyszerűen csak megnyomsz egy gombot, és bekapcsolod az áramot. Ma már az egész világon ezt használják. Tiszta és kényelmes. Az neked nem jó?
Nem, nem volt jó neki. Rodriguez nem volt híve a gépesítésnek.
– Az embernek – azt mondja – nincs meg a közvetlen kapcsolata.
– Minek az neked? – kérdezte Diaz.
De Rodriguezt nem tudta meggyőzni. Megvolt neki a maga meggyőződése. Tanult ember volt Rodriguez, ami érdekelte, annak utánajárt. A gépekkel – azt mondja – sok a babra. Tiszta mechanizmus az egész. Az ember akár fehér köpenyt is ölthetne hozzá, akárcsak egy mérnök vagy egy orvos. Annyi az áttétel, mintha az ember nem is személyesen, hanem csak telefonon keresztül bonyolítaná az ügyet. A delikvens nem látja, hogy az ember közben jókedvű. Márpedig – így Rodriguez – ez a hatás titka.
Mondom: nem szívesen beszélek erről. Akkor sem szóltam én semmit. Nem utolsósorban azért, mert még új fiú voltam. No és aztán féltem a dadogástól meg a töltelékszavaktól. Csak akkor mondtam meg a véleményemet Diaznak, amikor Rodriguez már kiment a szobából, hogy utánanézzen a munkálatoknak: odaát már ácsolták ugyanis az állványzatot.
Azt mondtam:
– Disznó!
– Az – bólogatott Diaz meggyőződéssel, szórakozottan megpördítve közben a bábut –, disznó. Patkány. Vérszopó pióca.
Elhallgatott. Mind a ketten hallgattunk. Az a nyavalyás bábu is mozdulatlanul fityegett már ott közöttünk, fejjel lefelé.
– Te meg – emelinti egyszerre csak rám a szemét – mit vagy így berezelve, fiúka? – Kellemetlenül tudott nézni Diaz, pedig higgadt, mélybarna szeme volt, és nem csinált vele semmit. Már úgy értem, hogy nem húzta össze, nem villogtatta, nem meresztgette, csak nézett, egyszerűen. És mégis kellemetlen volt.
– Én? – kérdem. – Dehogy vagyok én berezelve. Csak, izé… egy kicsit túl messzire megyünk.
– Messzire, messzire – bólogat. – Hát messzi van dolgunk – teszi hozzá.
– Persze, persze – így én. – Csak hát… hogy is mondjam… szóval én tulajdonképpen úgy gondoltam, hogy a törvényt szolgáljuk itt.
– A hatalmat, fiúka – javít ki Diaz. Kezdett megfájdulni a fejem. Érdekes, hogy Diaz fájdította meg tulajdonképpen, nem is Rodriguez.
Mondom neki:
– Idáig azt hittem, hogy a kettő ugyanaz.
– No igen – hagyta rám Diaz. – Csak a sorrendről nem szabad megfeledkezni.
Kérdem én:
– Miféle sorrendről?
– Előbb a hatalom, és aztán a törvény – mondja erre a hasonlíthatatlan mosolyával Diaz, csöndesen.
Hát így álltunk, amikor döntenünk kellett, hogy letartóztassuk-e Enrique Salinast, vagy érjük be a puszta megfigyelésével.
Nem.
Agyamban most már lassacskán összekuszálódnak és egymásba fonódnak az események: a nyomozás szálai, melyeket mint nyomozótiszt részben a kezemben tartottam; a kihallgatások; Enrique naplója; a vele és apjával, az idősebb Salinasszal, ezzel a végsőkig elszánt rókával a pótlólagos kihallgatások ürügyén folytatott hosszú beszélgetéseim; az ő egymás közti börtöntársalgásaikat rögzítő magnótekercsek; no és végezetül a magam megfogalmazatlan gondolatai minderről, melyek utóbb annyira összegabalyították bennem ezt az ügyet, hogy – tartok tőle – nehezebb lesz elbeszélnem, mint ahogyan kezdetben sejtettem.
Ez időben Enriquének még csak a dossziéját nyitottuk meg. Mi már tudtunk róla. Elvont adatként szerepelt a nyilvántartásban, és tudtuk, hogy előbb-utóbb személyesen is szerepelnie kell. Nem beszéltünk róla – nincs erről mit beszélni –, csak tudtuk. Várakoztunk, türelemmel, nem is gondolva rá, hogy várjuk: mondom, sok dolgunk volt akkortájt. Meg kellett akadályozni a merényletet. Hogy ügye éppen a merénylet folyamatba tett ügyébe fog-e beléilleni történetesen, vagy valami másba, az nekünk igazán tökmindegy. A nyilvántartott személyből előbb-utóbb gyanúsított személy lesz, itt nincs vita. Ez olyan biztos tény, mint amilyen biztos az, hogy most itt ülök, és írok a cellámban, amíg csak… de ezt hagyjuk. Még nincs meg az ítéletem, és ha meglesz is, egy kevés időt akkor is hagynak még utána. Ha többet nem, hát legalább a föllebbezésig. Tudom én, hogyan megy az ilyesmi.
Egyszóval adattárunk tudta már, hogy Enrique előbb-utóbb elkövet valamit. Sorsa minálunk már eldőlt. Ő maga azonban nem döntött még. Habozott, húzta az időt. Rótta az utcákat vagy a naplóját írta, száguldozott kétszemélyes Alfa Romeóján, barátokat keresett, vagy ágyba bújt egy selymes szőrű kiscicával, ha éppen úgy tartotta kedve. Fiatal volt Enrique Salinas, huszonkét éves csupán, hosszú haja, bajuszkája és kicsi szakálla a mi szemünkben már eleve gyanússá tette. Töprengett, rohangászott és szerelmeskedett. Kevés időt töltött otthon. Maria pedig az ablaknál állt, és várta. Nem mintha sokat láthatott volna a Salinas-palota tizennyolcadik emeletéről. A Nagy Bulvár hömpölygő forgataga hangyák nyüzsgésének tűnik innen. Maria azonban – Maria Salinas, Enrique anyja – mégis az ablaknál töltötte minden idejét akkoriban.
Ott találta őt Salinas, amikor irodai óráiból megtérve átvágott a lakás fényűző szobáin, Mariát keresve. Szótlanul megállt a háta mögött.
– Félek – hallja egy idő múlva Mariát.
– Nekünk nincs okunk a félelemre, Maria – válaszolja. Hallgatnak.
– Hernandez eltűnt. Martinót kivégezték. Verát a lakásáról vitték el – sorolja Maria, meg sem fordulva.
– Mi nem tartozunk azok közé, akiket elvisznek – karolja át vállát Salinas.
Maria megnyugszik kissé. Salinas karjából erő árad. Erő, fölény és biztonság. Minden hájjal megkent vén róka volt ez a Salinas, habár ne képzeljék öregnek. És még fiatalabbnak látszott annál, mint amennyi volt. Ötvenéves volt. Bizonyos tekintetben a legjobb kor.
– Nézd – hallja ismét Maria izgatott hangját –, Federigo, oda nézz! – és az utcára mutat. Egy fekete limuzint láthatott ott, egy zárt kocsit, a mi ügyosztályunkhoz tartozók egyikét. Megesett olykor, hogy hirtelen munkánk akadt a Nagy Bulváron.
– Gyere el az ablaktól, Maria! – szól Salinas határozottan.
Ne higgyék, hogy ezeket a beszélgetéseket csak úgy kitalálom. Nem voltam ott persze, hogyan is lettem volna? Ők azonban megfordultak nálam. Láttam és hallottam őket. Néztem és kihallgattam őket. Szavaikról jegyzőkönyveket vezettem. Míg aztán egyszerre csak ezek a jegyzőkönyvek kezdtek vezetni engem.
Mariát is kihallgattuk, hogyne hallgattam volna ki. Diaz kívánsága volt egyébként. Én berzenkedtem ellene, mert semmi értelmét sem láttam. Diaz azonban ragaszkodott hozzá, így hát kihallgattam. Kihallgattam egyszer, és azután még néhányszor, ahogyan Diaz kívánta. Szép asszony volt Maria, karcsú, ápolt és elegáns. Sötét haját festék nélkül hagyta, és erre meg is volt az oka. Fényét a benne csillanó néhány ősz szál csak fokozta. Negyvennyolc éves volt Maria, és még mindig belé lehetett szeretni, akármi legyek, ha nem. Micsoda szemek! Úgy tapadtam rájuk, mint légy a papirosra. Már-már úgy éreztem, hogy ő hallgat ki engem, és nem éppen megfordítva. De azután észrevettem ezekben a szemekben a félelmet. Ez legalább helyreállította közöttünk a rendet, ha megnyugodni nem is tudtam. Nem, ha egy ilyen asszony fél, az megijeszti az embert.
Semmit sem tudhattunk meg tőle, és ezzel mindnyájan tisztában voltunk. Nem szeretem én az értelmetlen munkát. Meg is mondtam ezt Diaznak, amint föntebb már említettem.
Azt mondtam neki:
– Nincs ennek értelme. Az asszonyt én kihagynám az ügyből.
– Nem lehet: még megsértődne – intett le. Átkozottul szellemes tudott lenni olykor Diaz. Ezt a megjegyzését is csak a szellemességének tudtam be akkor. Másként volt pedig – de hát mondom, új fiú voltam, a munkánk valamennyi finomságával nem lehettem én még tisztában. Maria Salinasnak élnie kellett, hogy gyászoljon és a hírünket költse. Senki sem maradt szerep nélkül ebben a játszmában, és az ő szerepe ez volt. Vigyáztunk hát rá, akár a hímes tojásra. Formális kihallgatásokban részesült, udvarias kérdésekkel és tapintatos várakozásokkal. Olyanok voltak ezek, akár egy-egy klinikai vizit. Mindegyikről takaros jegyzőkönyv tanúskodik. Fontos dolog az ilyesmi, ügykezelésünk kifogástalan törvényességét mutatja.
Salinasszal már fesztelenebbül beszélhettem. Idővel – miután ügyét már lezártnak tekinthettük – sikerült elnyernem a bizalmát. Később még örült is ezeknek a beszélgetéseknek. És érthető ez, hiszen olyan dolgokat idézhetett fel ilyenkor, amiket valaha szeretett. Újraélhette általuk életének egyes mozzanatait, és rágódhatott a balsorsán. Én pedig elfeledkezhettem róla, hogy ki is volnék elvégre – hiszen ügye lezárult –, és hűséges tanúként hallgattam, mint valami áhítatos tanítvány.
Jól tudom hát, miről beszéltek, jobban, mintha ott lettem volna.
– Federigo… meddig tarthat ez még?… – kérdezi Maria.
– Benne van a nevében: rendkívüli állapot – mondja Salinas. Kissé unja már a dolgot. Százszor is elmondta már mindezt, de még százszor is elmondja, ha szükséges. Cigarettára gyújt. Illatos cigarettákat szítt Salinas, mindenben a jó márkát kedvelte. És ezt meg is engedhette magának.
– Tehát nem sokáig – faggatja tovább Maria. Ezúttal nem kap választ. – Nem sokáig – sürgeti Salinast –, ugye, Federigo, nem sokáig?!
– Nem – nyugtatja meg Salinas. – Mindig így van ez, akárhány példát mondhatok. Jönnek és mennek. Minél rosszabb, annál gyorsabb. – Szünetet tart. – Csak túl kell élni – mondja aztán. – És nekünk minden esélyünk megvan erre, Maria – teszi hozzá, mosolyogva.
Jó szöveg volt ez, házi használatra, és Salinas már minden részletét gondosan kicsiszolta.
Maria is tudja, mi következik:
– Ha kívül állunk mindkét körön – mondja, mintha zsolozsmázna.
– Úgy van – bólint Salinas rendíthetetlenül. – Azokén, akik üldöznek, és azokén, akiket üldöznek.
– Ilyen egyszerű ez, Federigo? – kérdi Maria. A kérdés váratlan, nem illik a játékszabályokba. Salinas gyors, gyanakvó pillantást vet a feleségére. Gondolkodnia kell.
– Nem – szólal meg aztán óvatosan. – A körök nyilvánvalóan egyre tágulnak.
– Akár az örvény – mondja Maria.
– Ha úgy tetszik – hagyja rá Salinas elegánsan. Vár. Nem történik semmi. Maria beérte a hasonlattal. Salinas megnyugszik. – Minden az időn múlik – jegyzi még meg.
– És az események iramán – mondja Maria.
– Természetesen – bólint Salinas. Ismét egyenesben vannak. Így játsszák ezt mostanában, minden este. Kényes játék, a szabályokra ügyelni kell.
– Megfulladok! – mondja egyszerre csak Maria.
– Nem, csak fuldokolsz – vigasztalja Salinas. – Mint én is, mint mindenki. Hirtelen ideges lesz. De most valóban ideges. – Ne nézd az órádat – szól rá a feleségére –, haza fog jönni.
Azután hallgatnak. Egy-egy karosszékbe ereszkednek. Salinas illatos füstfelhőket bodorít. Hosszú, izmos lábait kinyújtja, fekete lakkcipője megcsillan az alkonyi fényben. Kifogástalan öltönyének gombjait kinyitja, divatos nyakkendőjét meglazítja.
Maria egyenes háttal ül, kezét az ölében nyugtatja.
És várakoznak. Enriquére várakoznak mind a ketten. Enriquére, akit mi már nyilvántartásba vettünk, és akire oly szorongva áhítoznak, akár a végzetükre.
Enrique naplója fekszik előttem. Lapozgatom. Helyenként kibetűzhetetlen sorait rég megfejtettem, oldalait jól ismerem. A naplót a házkutatás során koboztuk el, és Enrique halála után vettem meg. Ide is magammal hoztam. Nem támasztottak különösebb nehézségeket. Megmondtam nekik, hogy az emlékezéseimet akarnám megírni, ahhoz kell a füzet. Átvizsgálták, ahogy illik, majd ideadták. Igazán jó dolgom van itt, nem panaszkodhatnék. Szó, ami szó, minálunk az efféle kívánságok aligha találhattak volna méltánylásra – amint ezt a szabályzatokat gyártó nagyokosok fogalmazni szokták. Azt mondtam nekik, hogy az én naplóm. És bizonyos értelemben nem is hazudtam: hiszen én vettem meg.
Jó, hogy velem van. Okos dolog volt megvennem. Ma sem tudom, hogy annak idején mi a csuda vezethetett ebben. Egyszerűen csak megszereztem, mert lehetetlennek éreztem, hogy máshol legyen. Nálam kellett lennie. Meg is vettem hát a bizalmas irattárunk főnökétől, aki az ilyen letéteket kezelte. Könnyen dűlőre jutottam vele, mert ismertem a gyengéjét, és történetesen tudtam is segíteni rajta. Bizonyos márkás szeszáruk terén ugyanis, közönséges vámkölcsönösségi viták és devizáris megfontolások miatt, hiány támadt akkoriban. Bizonyára emlékeznek még mindnyájan ezekre a száraz hónapokra. Nem kért sokat, Enrique naplójáért akár az ötszörösét is előteremtettem volna neki. Szerencsére ő ezt nem tudhatta. Az adminisztrációban azután ő már elvégezte a szükséges kiigazításokat.
Csodálkoznak? Miért? Tudok én ennél különb meséket is, ha egyszer beléfognék, a végére sem érnék. Sok minden megesett minálunk. A Testületnél is csak emberek dolgoznak. És az emberek mindenütt emberek, akármilyen emberek is máskülönben.
Akkor kezdte vezetni Enrique ezt a naplót, amikor az egyetemet bezárták. Vagyis a Diadal Napja után.
Felütöm egyik oldalát:
„Beszámolni napjaimról: lehetetlenség. Beszámolni terveimről: nincsenek. Beszámolni életemről: nem élek.
Szétzúzták a reményeimet, szétzúzták a jövőmet, mindent szétzúztak. Gazemberek.”
Lapozok.
„Létezem. Élet ez még? Nem, csak vegetáció. Úgy látszik, az egzisztencializmus filozófiája után már csak egyetlen filozófia következhet: a nonegzisztencializmus. Vagyis a nemlétezve létezés filozófiája.”
Bevallom, ez nekem például kissé magas. Nem értek én a filozófiához. Talán különösen hangzik, de Enriquével éppoly bajban vagyok olykor, akárcsak Diazzal: nem tudom követni. Bizonyos tekintetben ő is megfájdítja a fejemet. Más fejfájás ez persze, egészen más.
Lapozok.
„Nemlétezés. A nemlétezők társadalma. Tegnap az utcán egy nemlétező ember a nemlétező lábával a lábamra hágott.
Sétáltam a városban. Pokoli meleg volt. Körülöttem a szokott esti ricsaj. A járdán szerelmespárok, a mozik és a szórakozóhelyek felé tülekedők. Mintha semmi sem történt volna, semmi. Élik a nemlétező életüket. Vagy ők léteznek, és én nem? Az utcán minden második pasas mintha elvesztett volna valamit. Mindenütt ott vannak ezek a rendőrpofák, hallgatóznak, szimatolnak, és azt hiszik, hogy nem törődik velük senki. És jól hiszik: az emberek nem törődnek velük. Elég volt ez a pár hónap, és máris megszokták őket.
Betértem egy kávézóba. Elomlottam a teraszon. Lihegtem a dühtől, a melegtől és a tehetetlenségtől. Tömött terasz, kisburzsujok panoptikuma. Üzletről, divatról és szórakozásról fecsegtek. Egy nő éles hangon szakadatlanul vihogott. A nők illatszere elkeveredett a dagadt, zsíros testek puha, enyves szagával. Jobbra tőlem sötétes arcú pasas, olajos, rövid, fekete haja amerikaiasan hátrafésülve, húsos arca a fültöveknél mumpszosan kidagad, fekete keretes szemüveg. Szája egyre mozgott és cuppogott, mintha magában beszélne vagy cukorkát szopogatna. De aztán észrevettem, hogy egy túlságosan nagyra sikerült műfogsorral igyekszik csak valami kompromisszumra jutni, modus vivendit találni. Vele volt a felesége is, fonnyadt szépasszony. Később kopasz pasas érkezett hozzájuk, ugyancsak a feleségével és egy seszínű fiatalemberrel, aki láthatóan a kopaszék fia volt. Pofátlanul hallgatóztam. A fiú hamarosan idejénvalónak találta megjegyezni, hogy meleg napunk volt. A műfogsoros erre azt felelte: »Mindegy, hogy milyen volt. Az a fő, hogy túl vagyunk rajta.« Majd váratlanul kijelentette: »A sárga föld úgyis megvár minket.« Álmélkodva kaptam fel a fejem: tudná talán, hogy hol él? De nem, meggyőződtem, hogy csak a műfogsor tette ilyen szkeptikussá. Olyan volt ez az alsó és felső műfogsor, mint két tevepata (mellesleg, ha meggondolom, a teve nem
patás állat), melyeket egy képtelen és őrült percben beleerőltettek a szájába, és most már ott kell hordania mindörökre, valami dacból és bősz eltökéltségből. Felesége, a fonnyadt szépasszony megállíthatatlanul fecsegett, sima, negédes hangján. Örömmel újságolta, hogy van már felhozatal, és sorolta, hogy a piacon mi minden kapható. A kopasz felesége is közbeszólt, aztán a kopasz is. Egyetértettek abban, hogy a konszolidáció szilárdulásával az élet javul. Örömmel állapították meg, hogy az üzleti életben mozgás tapasztalható. Javulnak a feltételek – ez a kopasz véleménye volt. Bizakodó hangulat kerekedett. Újabb hűsítőket rendeltek. Legszívesebben bombát vágtam volna közébük.”
Lapozok.
„A srácokkal nem lehet beszélni, amióta a balhé miatt bezárták az egyetemet. Pedig tudom, hogy csinálnak valamit. Tudom, hogy találkoznak valahol. Kimentem a strandra, a Kék Partra. Ott voltak. Tudtam. Megpróbáltam beszélni C.-vel. Kiröhögött. Azt mondta, fürödni jöttek. Nem bíznak bennem. És mindez az apám miatt, csak azért, mert az ő fia vagyok, és történetesen az ő vagyonába születtem bele. Mindenhonnan kirekesztve. Milyen megalázó!”
Lapozok.
„Az öngyilkosság gondolata estefelé érkezik, menetrendszerűen. Ilyenkor a legvonzóbb. A nap hanyatlásával nő csábereje, s mint a trópusi nyirok, bőröm alá hatol, megpuhítja izmaimat, fellazítja zsigereimet, fejemet a beleim felé húzza, megolvasztja csontjaimat, édeskés undorral tölt el, melynek engedni émelyítő kéj. Egy valamit tudok ellene szegezni: aggodalmas szeretetemet anyám iránt.
Valamint az eszközök hiányát. Apa revolvere: de a páncélszekrényben tartja. Elmulasztottam beszerezni egy sajátot: újabban elég nehéz. Pedig a legelőnyösebb, praktikussága, higiéniája és a mondhatatlanul egyszerű durranás miatt, mely után mély csendet képzelek el, és semmi többet. Minden egyéb munkával és vesződséggel jár. Az akasztás: a kötél kiválasztása, aztán egy jó hely a plafonon, majd a csomó megkötése és kipróbálása – és akkor még a széket is én rúgjam ki magam alól? Aztán az a reccsenés – és itt már nem állhatok ellen a látványnak, ennek az elkerülhetetlen udvariatlanságnak, mellyel szeretteim szemének szolgálnék. Szegény anyám!… Vagy kiugrani a Nagy Bulvárra. De az a zuhanás, az idő, míg leérek, a látvány, amint az aszfalt egyetlen rántással a szememhez közelít, és aztán az a sikoly! – A gyógyszerektől pedig undorodom.
Persze, az élet is egy módja az öngyilkosságnak: az a hátránya, hogy rettentő soká tart.”
Lapozok.
„Bizonyos esetekben az öngyilkosság nem fogadható el. Úgyszólván tiszteletlenség a nyomorultakkal szemben.”
No lám. Bevallom, ezeknél a soroknál mindig elfutja valami a szemem. Fiatal volt még Enrique, nagyon fiatal. Mindenhez érvre volt szüksége. Ahhoz is, hogy éljen. Gyerekember az ilyen, nem férfi még. És mégis, az ilyen sorok miatt éreztem tűrhetetlennek, hogy Enrique naplója az irattárban penészedjen. Még most is vigasz nekem, hogy megvettem.
Lapozok.
„Okádhatnékom van az életemtől. Szakítani ezzel a tétlenséggel, kilépni a csendből!… Igen, a némaság az igazság. De olyan igazság, amely néma, és azoknak lesz igazuk, akik beszélnek. A némaság csak akkor volna hatékony igazság, ha teljes lenne, és volna isten. Ez esetben az emberiség egyfajta sztrájkjáról beszélhetnénk, mintegy mennyei bérkövetelésről istennel szemben.
Így hát beszélnem kell. Többet annál: cselekednem. Kísérletet tennem egy olyan élet folytatására, amelyet megpróbálok érdemessé tenni arra, hogy éljem.”
Lapozok.
„A tegnapi baleset. Egy fehér autó a szemem láttára nekiszaladt egy motorosnak. A sikoly. A hátsó ülés női utasát a járdaszélre fektették. Körülállták az emberek. Vére lassan tócsába gyűlt a kocsiúton.
Ma reggel a sánta újságárusnő. Van egy kislánya, gyönyörű gyerek. Láthatóan az újságárusnő egyetlen reménysége. Módján felül öltözteti, édességekkel halmozza el. Ma reggel a kislány elszökött tőle, és távolabb megállt a forgalomban. Hiába hívta az anyja: a távolból ingerkedett vele, hosszú orrot mutatott neki, grimaszokat vágott. A sánta újságárusnő egyre csábítgatta: »Gyere ide, kislányom, gyere szépen, edd meg a csokoládédat!« Végre a gyerek odaódalgott hozzá. Amint a hatótávolságába ért, az újságárusnő megragadta és verni kezdte. A nyomorékok szívósságával és a reményükben megcsúfoltak irgalmatlanságával.
Betege vagyok az atrocitásoknak, bár most már ez világunk természetes rendje. És még én akarnék cselekedni!”
Lapozok.
„Az utcán találkoztam R.-nal.”
Lapozok.
„Beszélgettünk R.-nal. Egy lehetséges barátság? Érdekes, az egyetemen alig vettük észre egymást.”
Lapozok.
„Meglátogatott R. Bevallotta, hogy az egyetemen gyűlölt, amolyan gazdag és gondtalan playboynak nézett. Jót nevettünk. R. szegény. Ösztöndíjból jár egyetemre, nyáron és a szünetek idején dolgoznia kell. Aztán kipakoltunk egymásnak. Ugyanazt gondolja az egészről, amit én. De benne még erősebb a keserűség. Egy kicsit sok is talán. De érthető ez, hiszen ő többet áldoz azért, hogy tanulhasson, és most minden hiábavalónak mutatkozik. Bevallotta, hogy nagyon fél. Állandóan kísérti ez az érzés. Ennek ellenére mindenre elszánt. Érdekes: én nem félek, mégis óvatos vagyok. Azt mondja, hogy valamit el kell követni: ez nem szabadítaná meg ugyan a félelemtől, de végérvényesen odakötné valamihez. Megkérdeztem, tervez-e ilyesmit, vagy hogy talán máris dolgozik-e valakiknek. (Micsoda hülye fogalmazásokba bonyolódik az ember!) Nem válaszolt határozottan, kétértelműen mosolygott. Még ő sem bízik bennem. Elkeseredtem.
Anya egyébként nem találta rokonszenvesnek R.-t. Megkérdeztem, miért. »Fura szeme van« – mondta. Ez aztán az érv! Jót nevettem rajta, és megcsókoltam.”
Lapozok.
„Meglátogatott R. Megmondtam neki, hogy valami értelmes dologban esetleg részt vennék. Nem ígért semmit. De azért mégis megkönnyebbültem valahogy. Megtörtem végre a nyomasztó hallgatásomat és az óvatosságomat. Most már valaki tud legalább rólam: nem vagyok többé annyira egyedül. Meg kell nyernem a bizalmát. Biztos vagyok benne, hogy csinál valamit.”
Egyelőre abbahagyom. Becsukom a naplót. Ülök és tűnődöm. Enriquén tűnődöm, ezen a gyerekemberen, aki annyira szomjazta az életet, a cselekvést, a barátságot és a szerelmet.
És tűnődöm R.-on, akiben a barátság váratlan lehetőségét sejtette meg.
Ezt az R.-t mi már akkor jól ismertük. Ramón volt az, Maria megjegyzése minden kételyt kizár. Ramón volt, igen, Ramón G., vagy más néven a Fémszemű.
Hogyan is jellemezzem? Képzeljenek el egy piócát. De egy olyan piócát, amely képes a rajongásra – és akkor megkapják Ramónt. Valakinek mindig szívta a vérét. Állhatatosan, tartósan, áhítattal. Különös tehetsége volt hozzá, hogy megszólaltassa az embereket. Akármi legyek, ha tudom, hogyan csinálta. De akire szívószervével rátapadt, az szinte rögtön beszélni kezdett, mintha nyálával valami oltóanyagot fecskendezett volna áldozatába. Azt hiszem, az ilyen pasasoknak egy trükkjük van: valamivel felkeltik maguk iránt az érdeklődést, és aztán rögtön elhallgatnak. Attól fogva csak hallgatnak. No és persze mindig van idejük. Elveszett ipsének látszik az ilyen, akit csak az áldozat menthet meg, a dumájával, a tanácsaival, gyakran a pénzével és olykor a testével. Az utóbbiak közül, ami Ramónt illeti, nő vagy férfi csaknem mindegy volt neki, és a kettőt egyszerre kiváltképpen kedvelte. De nem mondhatni, hogy mindenáron ragaszkodott volna hozzá. Szerény volt Ramón, és mindig kitapintotta a lehetőségeket. Mikor aztán valakinek a vérével jóllakott már, lehullott róla, és egy másikra tapadt rá. Ilyenkor azonban felidézte valamennyi előző zsákmányának ízét, és az új áldozat többnyire mindig szívesen értesült róla, hogy Ramón ismeretségi köre – mely részben
mindannyiszor megegyezett az övével – mind hülyékből, erkölcsi hullákból vagy aljas jellemekből tevődik össze. Ilyenkor megeredt az áldozat szava, hogy önmagáról az ellenkező képet nyújtsa. Ramón pedig hallgatta. Biztatta hallgatásával, buzdította megértésével, csiklandozta alázatával vagy csodálatával, valamilyen talapzatra emelte maga fölé a saját elesettségével. És ő figyelt, merev, mindent visszaverő, mozdulatlan és kissé tébolyult szemét mohó figyelemmel szögezve áldozatára, miközben már a legközelebbire gondolt.
Jóképű fiatalember volt Ramón, magas, szikár, fekete, akin jól állt a hanyag sportholmi, amelyben többnyire mutatkozott.
Csak a szemét találta Maria furcsának. No, hát a Testület kábítószeresei ezt pontosabb kifejezéssel illetnék. Akkoriban komolyan vettük az ilyesmit. A Haza erkölcsi léte a Testület lelkiismeretén nyugodott. Az Ezredes súlyt helyezett erre. Tiszta népet akart látni és tiszta lelkeket. Azon kivételes kijelentések közé tartozott ez, melyeket úgy a parlamentben, mint a Testület háza táján egyforma hangsúllyal mondott el. Itt-ott lecsaptunk hát párszor. A kábítószer megdrágult. Ramón éppen nélkülözött, és ennek következtében még tikkadtabb, még acélszürkébb és üresebb volt a szeme. Nem maradt neki más, csak a rágalom, a félelem, a tisztánlátás és a keserűség.
Mind igaz, amit Enriquének mondott. Ösztöndíjhoz jutott, a szünetek idején dolgoznia kellett, szegény volt. Mellesleg nem azért volt szegény, mert a szülei is szegények voltak. Ramón tizenhét éves korában megszökött hazulról. Csak az ördög tudná, hogy csinálta, de priusza nem volt. Azért mi megtudtuk róla, ami bennünket érdekelt. Megszökött Maxszal, egy közismert homokossal, aki a foglalkozási rovatba azt írta be: filozófus. Megszökött Maxtól, és csavargott. Beállt egy kommunába, amely háziipari termékeket állított elő. Szőttek-fontak, férfiak, nők vegyesen, meztelenül. Akármi legyek, ha tudom, mi ebben az élvezet. Otthagyta a kommunát, és összeállt egy lánnyal. Otthagyta a lányt, és összeállt egy nála tíz évvel idősebb asszonnyal. Otthagyta az asszonyt… nem folytatom. Nyugtalan természet volt Ramón, amint látják. Szilárd talajt keresett a talpa alá, mert félt. Félt önmagától és mindenki mástól. Félt a társadalomtól, mert – azt mondja – ismeri gyilkos törvényeit. És félt a rendőröktől kiváltképp, félt tőlük, és gyűlölte őket. De ha az én véleményemet akarják hallani: Ramónnak egyszerűen szüksége volt a félelemre. A fene tudja, miért, magyarázatot tőlem ne várjanak. Nem értek én a lélekhez, hekus volnék, ez a tanult
mesterségem. De annyit mondhatok, hogy nem nagy újság az ilyen pasas minálunk, van belőlük éppen elég. Félnek, hogy aztán hirtelen feloldódhassanak. Aljasnak látnak mindent és mindenkit, hogy aljasok lehessenek. Amúgy egyénileg mindegyik más. Ez a Ramón közben egyetemre járt. Az egyetemen alig sejtettek róla valamit. Vizsgáit kitűnően tette le. Tudásával tekintélyt szerzett. Modorával professzorokat fűzött be. Hallgatta őket, azok meg beszéltek neki. Csak a szeme… de erről szóltam már. Hát ezt adják össze. Ilyen ember volt ez a Ramón.
A mi kezünk közé véletlenül került. Mármint véletlen, hogy éppen akkor a kezünk közé került. Kerülhetett volna a kezünk közé máskor is. De hogy előbb-utóbb mindenképp a kezünk közé került volna, arról nincs kétségem. Ezúttal az alkalmat az szolgáltatta, ami Enrique naplójában mint „az egyetemi balhé” szerepel.
Túl nagy balhé nem volt. Behoztunk pár kölyköt, különösebben senki sem figyelt oda. Nem sokkal a Diadal Napja után voltunk, minden börtön és fogda zsúfolva, a folyosókon úgy szorongtak a letartóztatottak, akár a szardíniák. Sok időnk az egyetemi demokrácia tisztázására nem jutott. Itt-ott elcsattant egy-két pofon, a nagyját aztán Diaz rövid úton elbocsátotta. Ramónon azonban megakadt a szeme. Kiállította a folyosóra. Homlokkal, tenyérrel a falnak, úgy, ahogyan kell.
Előző nap éjszakáztunk, untam már a kölyköket.
– Mit akarsz tőle? – kérdeztem Diazt.
– Még nem tudom – felelte. Fáradhatatlan volt Diaz, és a szeme csalhatatlan. Nem tudtunk mi akkor még Ramónról semmit. Annyit, hogy nincs priusza. Ezt megtudhattuk telefonon. Többet semmit. Kezdetén jártunk még az időknek, még friss volt a Győzelem, a nyilvántartás tökéletlen. Napokba telt volna, míg megtudjuk a nacionáléját. És Diaz sietett. Dolgunk volt.
Behívatta hát a folyosóról. Leültette. Feltett neki néhány kérdést, csak úgy, vaktában. Ramón jól állta a sarat. Diaz viszont tudott kérdezni. Úgy negyedóra múlva Ramón üvölteni kezdett. Nem bírta tovább a feszültséget. Nem hazudott Enriquének: valamit el kellett követnie, ami végérvényesen odaköti valamihez. Szerencséje volt, hogy akadt tekintet, amely ezt észrevette rajta. És Diaz szeretett segíteni a rászorultakon.
Mondom, Ramón üvölteni kezdett. Fejünkre szórta minden gyűlöletét. Mint aki okádik. Rágalmazóknak nevezett minket, akik hálót szövünk az ártatlanok köré. Mészárosoknak, gyilkosoknak, hóhéroknak. És így tovább. Diaz lehajtott fejjel hallgatta, könyökét az asztalra tette, ujjhegyeit az arca előtt összezárta. Pihent. Aztán Ramón egyszerre csak elhallgatott. Csend lett, hosszú csend. Aztán Diaz nehézkesen feltápászkodott. Lassan megkerülte az asztalt, és föltelepedett rá, fél combbal. Kedvenc helyzete volt ez mindig, Így üldögélt egy darabig, Ramónnal szemben. Akkor hirtelen előrehajolt. Nem nagyon erőltette meg magát, ügyelt rá, hogy tartós nyomokat ne hagyjon rajta. Őutána Rodriguez következett. Én, az új fiú, a jegyzőkönyvet vezettem.
Ezek után sok szóra már nem volt többé szükség. Ramón visszaült a helyére. Diaz megkérdezte, dohányzik-e. Dohányzott. Diaz odanyújtotta neki a szivardobozát. Rodriguez megkérdezte tőle, szomjas-e. Szomjas volt. Rodriguez poharat rakott elé, és kivette a hűtőből a narancslevet. (Ezen az átkozott narancsleven éltünk akkor naphosszat, abban a pokoli munkában és melegben.)
Aztán Diaz röviden ismertette vele, hogy mit kell tennie, hogy milyen időközönként, milyen közvetítéssel és milyen formák között kell eljuttatnia a jelentéseit.
Tőle hallottuk először Enrique Salinas nevét.
Bevallom, Enrique naplójának bizonyos oldalait mindeddig következetesen átlapoztam. Nem tettem jól. Fontos szála ez a cselekménynek, mely a végzetes autózáshoz vezet: nem volt hát okos mellőznöm.
Becsületes sem volt. Márpedig én becsületes akarok lenni – mikor legyek becsületes, ha nem éppen most. Becsületes, mindenekelőtt is Enriquével. De becsületes Estellával és önmagammal is.
Visszalapozok. Vissza, Enrique naplójának csaknem az elejére.
„Hogy egy száj formája (és mozgása is) olyan legyen, akár egy virág (akár egy virág a szélben), az eléggé hihetetlen. És mégiscsak van ilyen száj.”
Lapozok. Üres oldal, rajta mindössze két betű.
„E. J.”
Estella Jill. Vagy egyszerűen csak Jill. Szívesebben használta ezt a második, angol nevét. Anyai ágon amerikai.
Lapozok.
„J. Mint akiben belül süt a nap. Egész délután napfürdőztem.”
Igen, Enrique hangja ez is. Öngyilkossági kísértések, zavaros utcaképek, önbuzdítások, gyűlölködés és szerelem. És mindez így, egymás mellett, összekuszálva, egymásba bogozódva. Kamasz volt Enrique, gyerekember.
Lapozok. Eléggé sokáig kell lapoznom. Azután, minden előzmény nélkül:
„Hogyan történt? Nem tudom. Egyszer csak a karomban tartottam. Bezártam az ajtót. Fölé hajoltam. Számat az ajkai közé vájtam. Feküdtünk a heverő vastag, indián szövésű takaróján. Meztelenek voltunk. Egymáshoz simultunk. Éreztem, hogy kíván. És akkor szörnyű, ostoba és megmagyarázhatatlan dolog történt. Le kell írnom. Csak úgy szabadulok meg tőle, ha leírom. De még most is elfog azoknak a hosszú perceknek az iszonyatos és egyben nevetséges lidércnyomása.
Gyerünk, ki vele. Szóval, nem tudtam válaszolni a kívánságára. Én, aki hetek óta csak erre a percre vártam. Csak feküdtem mellette, tehetetlenül. Átölelt. Éreztem, hogy reszket. Aztán elmúlt a reszketése. Csak simogatott, most már hűvös kézzel, mint egy óvónő. Nem mertem ránézni. És akkor megszólalt. Azt mondta, hogy hálás nekem. Elvehettem volna, a magamévá tehettem volna, de én őt akarom, nem pedig az alkalmat és a véletlent. És hogy ezt sosem felejti el – mondta. Hálásan hozzám simult – de most már hűvös volt a teste –, és megcsókolt, a két szememen és a homlokomon. Aztán felállt, öltözködni kezdett. Közben egyre engem nézett és mosolygott. Kinyújtottam érte a kezem. Leült mellém, a heverő szélére. Most ő hajolt fölém. Simogatni kezdett. Milyen könnyű és lágy volt a keze! Simogatott, amíg csak… Akkor ismét levetette a fehérneműjét. Nagyon lassan és megfontoltan. Közben engem nézett és mosolygott. Már alig voltam az eszemnél. Végre mellém heveredett. És akkor…
Később lementünk egy bárba. És egész este nevettünk, nevettünk, nevettünk!”
Lapozok.
„A boldogság elveszi az ember eszét. Nem is ez a baj. A boldogság megbénít. Minden másról elfeledkezem. Úgy élek, mintha jogom volna hozzá, hogy éljek, úgy élek, mintha valóban léteznék. Terveket szövök, a jövőről ábrándozom, építem a kettőnk életét, feleségül akarom venni, mintha rajtunk kívül senki más sem élne. És közben érzem, hogy milyen képtelenség ez, hiszen nincs jövő, csak jelen van, állapot, rendkívüli állapot.”
Lapozok.
„Beszéltem vele. Elmondtam neki, mit gondolok. Megértett. Mindenben egyetért. Mondhatatlan hálát és megkönnyebbülést éreztem. Megfogtam a kezét. És akkor egyszerre az esküvőről kezdett beszélni, és arról, hogy miként rendezzük be a lakást.”
Lapozok.
„Nem bírom tovább. Hülye vagyok, magam sem tudom, mit akarok. Döntenem kell végre: vagy ő, vagy… És ha mind a kettő? Nem, az lehetetlen… És ha mégis?… Nem látok tisztán, ez a baj, hogy nem látok tisztán. Tulajdonképpen – borzalmas érzés – most jövök rá, hogy nem is ismerem. De nemcsak őt, magamat sem. Nem eléggé, legalábbis. Meg kell tudnom, mit akarok. Meg kell ismernem őt is és magamat is. De hogyan? A beszélgetések nem elegendők, a szavak nem tisztáznak semmit. Ki kell találnom valamit. De mit?”
Az autózást találta ki.
Le kell hát írnom ezt az autózást. Nem lesz nehéz, hiszen minden részletét ismerem. Enrique vázlatot készített róla a naplójában. De személyesen is beszéltem vele erről. És ami még hiányzott, azt kiegészítette Estella. Vagy inkább egyszerűen csak Jill.
Akkor őt is kihallgattuk. Nem vettük nagyon igénybe. Elfogadtuk, amit jegyzőkönyvbe mondott, hogy gyanútlanul sodródott az ügybe. Így is volt, Jilltől semmit sem akartunk. De hát a rend, az rend. Jegyzőkönyvnek mindenről készülnie kell. S ez esetben ismét olyan jegyzőkönyvet mutathattunk fel, mely csupán vizsgálataink mindenre kiterjedő alaposságát és méltányosságát tanúsította.
Valami tiszteletfélét éreztem akkor iránta. Enrique sorsa azokban a napokban már világosan kirajzolódott, ítélete az eljárás során megpecsételődni látszott. Jill a menyasszonya volt. És hát ez elfogódottá teszi az embert olykor.
Csak egy fél esztendő leforgása után találkoztam vele ismét. Enrique akkor már nem élt. És én kezdtem átlátni történetét. Fejfájásaim támadtak az idő tájt, gyötrelmes, csillapíthatatlan fejfájásaim.
Felkerestem hát Estellát. (Vagy inkább egyszerűen csak Jillt.) Férjnél volt már, bizonyos Anibal Roque T.-nál, a jónevű vállalkozónál. Egy délelőtti beszélgetést kértem tőle. Hogy megrémült a kicsike!… És milyen kezessé vált a nagy megkönnyebbülés után!…
Gondolkodom, mi vezetett Estellához. Leküzdhetetlen dolog volt ez, valamilyen kényszer. Mondtam már, most is mondom: nem értek én a lélekhez, legkevésbé a magaméhoz. Egyet éreztem csak, de abban biztos voltam. Mégpedig azt, hogy mindenkinek meg kell fizetnie a magáét ebben az ügyben, mindenkinek. Hát őt is fel kellett világosítanom: nem úszhatja meg mocsoktalanul. Maria gyászol, őneki máshogy kellett fizetnie. És tudta ezt Jill is, ne higgyék, hogy nem. Miért engedett különben? Elsősorban talán félelmében – és szolgáltattam is neki okot erre, nincs vita –, de mégsem pusztán félelmében, arra bármikor megesküszöm. Ravasz volt Jill, viszonyunknak a zsarolás látszatát igyekezett adni, és találhatott is okot erre, mondom: de maradéktalanul meggyőznie erről engem sosem sikerült, és kérdés, hogy önmagát is mennyire. Vezekelni akart talán, mint ahogy én a cinkosomat kerestem benne? Szánakozott-e rajtam, vagy megvetett? – az ő dolgának tekintettem. De ez az ügy sehogy sem tűrte, hogy bárki is tiszta maradjon, akinek valami része volt benne: és ezt Jillnek is meg kellett tanulnia énszerintem – bármiről ábrándozott is, amikor sietve férjhez ment.
Édes és gyötrelmes kapcsolat volt ez, bűnös kapcsolat – elismerem. De hát valószínűleg éppen ez volt a vonzereje. Valami ostoba kényszer egyszer odáig vitt, hogy olvastam Jillnek Enrique naplójából. Nem aljasságból tettem, higgyék el. Mármint nem azért olvastam Enrique naplójából Jillnek, hogy őt kínozzam, vagy hogy én… hogy az ördögbe is mondjam… kéjelegjek. Dehogy volt az nekem kéj. Egyszerűen csak rám borult Enrique árnya, és túlságosan is súlyosnak éreztem. Azt akartam, hogy mindkettőnkre boruljon. Jogom volt hozzá, bármit is mondjanak, jogom volt, hiszen egymáshoz tartoztunk, Enrique árnya borult mindkettőnkre. Azt akartam, hogy együtt hordjuk, hogy együtt járjunk alatta, mint valami nagy, szörnyeteg esernyő alatt, két elveszett a viharban…
Ostobaság volt! Kiborult. Rávetette magát az ágyra, sikoltozott. Elmondott gyilkosoknak mindnyájunkat, engem, Enriquét, minden férfit és az egész életet.
– Gyilkosok! – sikította.
– És te – kérdem –, te mi vagy? Kurva vagy, utolsó ribanc! – És hiszik, vagy nem hiszik, de azon kapom magam, hogy árulással vádolom, és szemére vetem, amiért nem pendült egy húron a gyanúsítottal, vagyis Enriquével. Én, aki hekus volnék elvégre csak, mégis.
Pedig Jillt én jól megértettem. Nő volt Jill, mindenekelőtt is nő.
Egyszóval volt egy országút. A tengerparton vezetett. Arra, ahol a félsziget benyúlik az öbölbe – hiszen tudják. Aki a Kék Partra ment, annak ezt az utat kellett használnia. Enrique és Jill aznap a Kék Parton jártak. Fürödni akartak. És Enrique keresett valakit a strandon.
Meg is találta, akit keresett, átkozott legyek, ha nem. Ott gyülekeztek mind, ezek a bozontos fejűek. Agyafúrtan kitalálták: a plázs nagy, kiválasztottak egy félreeső helyet. Lerakták a táskarádióikat, és lőhettünk a lehallgató készülékeinknek. Fényképeket csináltunk róluk, tíz tucat tekercset. Ezt hagyták, tudták, hogy úgyis ismerjük őket. Lecsaphattunk volna rájuk, hogyne csaphattunk volna. No és? Profik voltak ezek, nem csináltak semmit. Egy szót se húzhattunk volna ki belőlük. Amit megtudhattunk volna tőlük, úgyis tudtuk. Kirakat volt az egész, nem sokat kockáztattak, az akciókat nem ők végezték. Mi a fenét csinálhattunk volna? Figyeltük őket, míg meg nem értek az események. Akkor aztán mind eltűntek. Mintha a föld alá bújtak volna. Átkozott mesterség a miénk, senkinek sem ajánlanám.
Ott volt ez a C. is, a nevét le sem írom. Enrique említette már a naplójában, ha még emlékeznek rá. Nemcsak Enrique tartotta őt nyilván, legyenek nyugodtak. Akármi legyek, ha benne nem volt a keze a merényletben. De mire hírét vettük, hogy merényletre készülődnek, már bottal üthettük a nyomát.
Dehogy a vagyona miatt nem álltak szóba Enriquével. Akadt ezek közt pénzes kölyök, nem is egy. Enrique pénze csak jól jöhetett volna nekik. Csakhogy Enriquének nem volt iskolája. Ezek meg, mondom, profik voltak. Eszük ágába se jutott volna kockáztatni. Csak Enrique képzelhette, ez a gyerek, hogy odamegy hozzájuk, és mindjárt felcsaphat, mint valami toborzó irodán.
Máskülönben odament. Vidám diákbandára talált, amely mókás egyetemi történetekkel szórakozott. Mindegyik tudott egy esetet. A többi meg a hasát fogta a röhögéstől.
Nohát, ez történt. Aztán Enrique visszakullogott Jillhez. Szép volt Jill aznap, a tarka ruhájában, és még szebb volt anélkül, a strandon. Enrique pedig dühöngött.
– Hagyd őket – vigasztalta Jill –, nem tartozol közéjük.
– Miért?! – dühöngött Enrique. – Mert Salinasnak hívnak? Meghatározhat ez egy embert?!
– Burzsuj vagy – ugratta Jill. Mutatóujját az Enrique mellkasán göndörödő szőrfürtbe mélyesztette, és gyengéden kapargatta a körmével. Ezt a részletet Enrique naplójából tudom. – Burzsuj vagy, burzsuj. Kis burzsujom – duruzsolta.
Enrique azonban dühöngött.
– Hagyd őket – mondta neki Jill –, most velem törődj. Nem jó itt? Miért nem akarsz boldog lenni?
– Boldog, boldog!… – dühöngött Enrique. Aztán szép lassan lecsillapodott. A kaparászástól, gondolom. – Dehogynem akarok boldog lenni – mondta. – Hiszen szeretlek, az ördög vigye el! De vannak esetek, amikor boldognak lenni… csak boldognak, és semmi másnak… egyszerűen gazemberség.
– Miért? – érdeklődött Jill, félig lehunyt szemmel. Erős, vakító napsütés volt aznap.
– Mert – okoskodott Enrique – nem lehetünk boldogok ott, ahol mindenki boldogtalan.
– Mindenki? – nyitotta rá a szemét Jill. – Nézz rám. Én nem vagyok az. – És mosolygott. El lehetett neki hinni, hogy nem boldogtalan.
Mit tehetett Enrique? Megcsókolta. Aztán lementek a vízre. Langyos volt a tenger, kevesen voltak, jó messzire bementek. Jillel a karjai közt Enrique hamar megfeledkezett a bosszúságáról is, a filozófiáról is.
Csak hazamenet jutott eszébe ismét.
Az országúton.
Söpört hazafelé Enrique Alfa Romeója, ő a volánnál, Jill mellette. Röpködött a hajuk, száguldottak. Míg csak a gyorsforgalmi jelzéshez nem értek. Ott Enrique levette a sebességet. A felénél is kevesebbre annál, mint amennyi elő volt írva.
Szólnom kell erről az országútról. Akadhatnak, akik nem jártak arra. Vagy talán rossz az emlékezetük. Esetleg észre sem vettek semmit. Előfordulhat ilyesmi. Elvégre erre szolgált a gyorsforgalmi előírás. És akadnak pasasok, akik csak előre néznek. Szerencsések az ilyenek, mindig irigyeltem őket.
Egyszóval volt minekünk arrafelé egy intézményünk. Nem éppen az út mellett, de nem is messze tőle. Ha jártak arra, tudják. Fel volt az szerelve minden szükségessel, kerítéssel, elektronikával, őrtornyokkal, miegymással. Aki járt arra, láthatta. Mármint a külsőségeket. Többet nemigen. Mármost az utat kiiktatni nem tudtuk. Fél országnyi kerülőre kényszerítettük volna az amúgy is akadozó kereskedelmi forgalmat. Kitérő utat nem vághattunk, a hegylánc miatt. Költséges mulatság az ilyen, a parlament talán meg se szavazta volna. Annál kevésbé, minthogy ott nem tudhattak az intézményről. Kérdezzék csak meg a képviselő urakat, hogy tudtak-e róla. Majd meglátják, mit válaszolnak. Fogalmuk se volt azoknak semmiről. Így hát azt választhattuk csak, ami maradt: gyorsforgalmat írtunk elő, minimáltuk a sebességet. Sokat így nem láthattak, valamennyit azért mégis. Ezt pedig nem is bánta az Ezredes. Jó polgár csak hasznára fordíthatja az ilyen intelmet. Nyolcvanat írtunk elő. Enrique pedig harmincra vette le. Mármint a kihágási feljelentés szerint. Ámbár a csatolt fotó is tanúsítja.
Ideges volt Jill, hogyne lett volna ideges. Ráadásul Enrique azt akarta tőle, hogy fordítsa szemét az intézmény felé. Márpedig Jillnek ehhez nem volt kedve.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.
– Miért nem akarod látni? – kérdezte Enrique.
– Mert semmi közöm hozzá – idegeskedett Jill.
– Hát mihez van közöd? – érdeklődött Enrique.
– Hozzád – mondta Jill.
– Akkor – makacskodott Enrique – ahhoz is közöd van, mert az is hozzám tartozik.
– Nem igaz – tiltakozott Jill. – Kábítod magad, Enrique. Normális ember nem foglalkozik állandóan ilyesmivel. Nem más ez neked, mint kábítószer. Én azonban, látod, őszinte vagyok. Miért nem szerethetjük egymást, Enrique? Boldog akarok lenni. Gyereket akarok tőled. Semmi más nem érdekel.
– Okos lány vagy, Jill, irigyellek. A zsarnokság vaskarma alatt te nem nyögsz, hanem dorombolsz – így Enrique. Legalábbis a naplója szerint. De később Jill is megerősítette. – Miért nem akarsz tudomást venni arról?
– Mert nem érdekel – mondta Jill. Kezdett mérges lenni.
– Úgy beszélsz Jill – mondta Enrique –, mintha gyűlölnéd őket, akiket ott a kerítés mögött tartanak.
– Így is van – erősítette meg Jill. – Gyűlölöm őket, mert közénk állnak.
Ebben a pillanatban süvített el mellettük a rendőrségi kocsi. Megelőzte őket, majd keresztbe fordult előttük az úton. Enriquének meg kellett állnia.
Tudják, ugye, hogyan zajlik az ilyesmi. Fékcsikorgás, kivágódnak az ajtók, csizmák csattannak a betonúton. Kettő dolgozik, egy biztosít. Gyorstüzelő kézifegyverrel. „Kiszállni, gyerünk, gyerünk, vagy én húzlak ki! Felsőtesttel a kocsira borulni, karokat előre, ujjakat szétnyitni!”
Hát így valahogyan. Egy kis lökdösődés elkerülhetetlen. Aztán a motozás. Kiváltképp a női ruha gyanús. Sok minden elfér abban. Például egy szép női test. Jill még sokáig őrzött egy véraláfutást a mellén.
Megjegyzem, szerencséjük volt, hogy nem találtak fényképezőgépet. Se náluk, sem a kocsiban. És semmi egyéb gyanús tárgyat. A járőrparancsnok így is elő akarta állítani őket. De szeme megakadt Enrique igazolványán.
– „Salinas” – olvassa. Szemügyre veszi a kocsit. – Az áruházas? – érdeklődik aztán.
Várnia kell, nem kap mindjárt választ.
– Az – hallja végre. Nem Enriquétől, hanem Jilltől.
– Téged kérdeztelek, hékás! – érinti meg csizmájával a járőrparancsnok Enrique lábát.
– Hallotta már egyszer – mondja Enrique mogorván. A beosztott megmozdulna, de a járőrparancsnok visszatartja.
– Nem láttad a gyorsforgalmi táblát? – érdeklődik. Keresztkérdésnek éppen nem mondható. De hát forgalmi járőrbe nem mindig a legszellemesebbeket rakják.
– De láttam – mondja Enrique.
– Akkor miért nem tartottad be az előírást? – nyomoz tovább a járőrparancsnok.
– Úgy látszik, be van köpve az egyik gyertyám – magyarázza Enrique.
– Van az anyád p…ja! – vélekedik a járőrparancsnok. – Jobban tennéd, ha az országúti csavargás helyett inkább tanulnál!
– Akkor nyissák meg az egyetemet – indítványozza Enrique. Most maga a járőrparancsnok mozdulna meg, de aztán mégis meggondolja. Salinas az Salinas, hiába.
– Elhordhatjátok magatokat – közli aztán. – A feljelentést megteszem. Remélem, apád kitekeri majd a nyakad.
Aztán folytatják útjukat. Ülnek egymás mellett, Enrique a volánnál, Jill mellette. Némán, mintha nem is ismernék egymást.
– Azért – szólal meg egy idő után Enrique, anélkül hogy Jillre egy pillantást is vetne – mégsem ártana tudnom legalább, hogy mi van.
– Mi volna? – vonja meg vállát Jill. – Semmi. – Hallgatnak. – Csak egyszerűen gyűlöllek – teszi hozzá aztán.
– Én nem gyűlöllek, Jill – mondja Enrique. – Én csak egyszerűen sajnálom, hogy ilyen vagy.
– Egykutya. Az a lényeg, hogy soha többé nem akarjuk látni egymást – szögezi le Jill.
– Ez igaz – helyesel Enrique.
Többet aztán nem beszélnek. Így érnek be a városba, némán.
És Enrique úgy érzi, hogy most legalább tudja már, amit tudni akart.
Még valami történt aznap este. Fontos dolog, Enrique feljegyezte a naplójában. Olyan ez a néhány lap, akár egy jegyzőkönyv. Hiteles nyomozati jegyzőkönyv, a saját terhére.
De hát ilyen volt Enrique. Gyűlölt és szeretett, titkolózott és titkairól kimerítő jegyzőkönyveket vezetett.
Felütöm Enrique naplóját. Hallgassák meg.
„Minden eldőlt. Fantasztikusan hihetetlen és mégis a legtermészetesebb. Mint hogyha – legrejtettebb ösztöneim mélyén – tulajdonképpen régóta sejtettem volna ezt már. Le kell írnom, ezzel az élménnyel most nem fekhetem le.
Megpróbálom összefoglalni. Nehéz lesz, sok minden történt ma, és most, késő este, ennek az egész, valószínűtlen napnak valamennyi színe és eseménye egyszerre kavarog bennem. No, kezdjük csak el.
Szóval hazavittem Jillt, ennyivel még tartoztam neki. Aztán hazajöttem én is. A kocsit letettem a garázsba. Beszálltam a liftbe, feljöttem. Ahogy a lakásba léptem, az egymásba nyíló szobák csalóka távlatában valahol megpillantottam anyát és apát. Messze voltak. Egy-egy karosszékben ültek. Apa illatos füstfelhőket bodorított. Hosszú, izmos lábait kinyújtotta, fekete lakkcipője megcsillant az alkonyi fényben. Kifogástalan öltönyének gombjait kinyitotta, divatos nyakkendőjét meglazította.
Anya egyenes háttal ült, kezét az ölében nyugtatta.
Mintha csak várakoztak volna valamire.
Amikor észrevettek, anya rögtön felugrott, és elém sietett. A szokott szöveg: »Hol voltál?« »Strandon.« »Soká maradtál.« »Mert szép idő volt.« Miegymás.
Az öregúr nem mozdult, csak szívta a cigarettáját tovább. Végre megjegyeztem, hogy beszélnem kell vele. »Helyes« – mondta, és felállt. Maga elé engedett, egyik kezével a dolgozószobája irányába mutatva, a másikkal könnyedén átfogva a vállam. Megéreztem a szagát: dohány-, illatszer-, apa-szag. És egyszerre megéreztem a vállamon nyugvó kezét is. Erő áradt belőle. Erő, fölény és biztonság. Hülyeség, de hirtelen majdnem elbőgtem magam, hogy a karjába vegyen, mint kisgyerek koromban. Talán Jill miatt.
No mindegy.
Szóval röviden elmondom neki az országúti sztorit. Csak a lényeget. Szeme se rebbent.
– Fényképezőgépet – kérdi – találtak nálad?
– Nem – mondom. Véletlenül – de azt már nem tettem hozzá. Akartam ugyanis Jillről felvételeket készíteni, de siettemben aztán itthon hagytam a gépet.
– Valószínűleg megbírságolnak – legyintett. – Majd kifizetjük. Szerencsére még van miből – mosolyodik el. Nem látszott valami megrendültnek. – Mit kerestél arra? – érdeklődött.
– A strandon voltam.
– Egyedül?
– Nem.
– És éppen ott jutott az eszetekbe csókolózni? – mosolyog. Bosszús lettem. Nem szeretem, ha az öregúr a szexualitásommal kedélyeskedik.
– Nem csókolóztunk – mondom.
– Hát?
– Akartam neki mutatni arrafelé valami érdekeset.
– Értem – bólintott apa. Azzal feláll, és elkezd sétálni a szobában. Már azt hittem, megfeledkezett rólam. Egyszerre csak megérzem őt a hátam mögött. Fejemre helyezi a kezét.
– Enrique – hallom a hangját –, mivel töltöd a napjaidat?
Vállat vontam. Mi a csudát mondhattam volna?
– Fiam – mondja, még mindig az előbbi helyzetben –, anyád aggódik érted. – És megint hülyeségek jutnak az eszembe. Iskolába megyek, és ő azt mondja: »Vigyázz magadra, fiam, anyád aggódik érted.« Megkapom az első kocsimat: »Óvatos légy, fiam, anyád aggódik érted.« Mindig csak »anyád«. Sosem ő maga.
De hát nem tudtam mit mondani. Még jelezni sem, hogy mik jutnak az eszembe.
Erre otthagy, és leül az íróasztala mögé, szembe velem. Meggyújtotta a lámpát. Már este volt, az asztali lámpa sárgás fénykörén túl a szobában mindenfelé barna, súlyos árnyékok nyújtózkodtak. Otthonos érzés volt.
– Fiam – szólalt meg ismét –, miért nem vagy hozzám őszinte? Van időnk. Hallgatlak.
És akkor mindent kipakoltam. Ahogy jött, összefüggéstelenül, dühösen. Talán Jill hatása volt ez még mindig. Megmondtam a véleményem, és hogy mit gondolok az egészről. Megmondtam, hogy ezzel töltöm a napjaimat, hogy semmi más nem foglalkoztat, csak ez.
Nagyon komolyan hallgatott végig, pedig bizonyára zagyvaságokat is mondhattam közben, hiszen ideges voltam. Mégis, láttam rajta, hogy komolyan vesz. Ugyanolyan komolyan, mint amennyire én magam az voltam. Sohasem nézett még így rám. Mintha csak a vesémbe akarna látni. És látnia kellett – mert azt akartam, hogy lássa: nem tréfálok.
Amikor befejeztem, megint felállt, és végigmérte párszor a szobát. Majd visszaült a helyére.
– A véleményed ez csupán, Enrique – kérdezte –, vagy több annál?
– Hogy érted ezt, apám?
– Úgy – felelte ő –, hogy szabad vagy-e még, vagy talán dolgozol már… – habozott – valakiknek? – fogalmazta meg végre. Ugyanolyan hülyén, mint néhány hete én R.-nak.
– Még nem – mondtam.
– Még nem – ismételte. – Vagyis próbálkoztál már?
– Igen.
– És?
– Bizonyos akadályokba ütköztem.
Bólintott.
– Például abba, hogy Salinasnak hívnak – mondta.
– Például – feleltem. Valami megvillant a tekintetében, abban a pillanatban kárörömnek hittem. Dühös lettem megint. – De át lehet törni ezen a falon, apám – folytattam. – Türelemmel és elszántsággal át lehet törni rajta. Én hiszek ebben, és be is bizonyítom, meglátod!
Most megint komoly volt. Kutató tekintete az arcomat tapogatta, és az arcom kemény volt, éreztem. Furcsa párbaj volt ez köztünk, és akkor csak a furcsaságát láttam. Most már az értelmét is látom, persze.
– Hallgass rám, Enrique – szólalt meg ismét. – Biztos értesüléseim vannak. Nemsokára újra megnyitják az egyetemet.
– Annál rosszabb – jegyeztem meg. – Jobban szem előtt leszünk, fokozhatják majd az ellenőrzést.
– Kétségtelenül – bólintott. – De folytathatod a tanulmányaidat.
– Nem akarom folytatni – mondtam én. – Nincs értelme.
– Nem feledkezhetsz meg a jövődről, Enrique.
– A jelenben élek, apám.
– Eh – legyintett –, ez a jelen ideiglenes.
Dühös lettem.
– Tudom – fakadtam ki. – Csak ideiglenesen kell elfogadni. Ideiglenesen, de mindennap újra. És mindennap egyre többet. Ideiglenesen. Míg csak le nem éljük egész, ideiglenes életünket, hogy egy szép napon aztán ideiglenesen meghaljunk. Hát nem, apám! Nem és nem!
– Mit akarsz hát, Enrique? – kérdezte.
– Valami véglegeset – feleltem. – Valami szilárdat és állandót. Valamit, ami én vagyok. – És egyszerre kimondtam: – Cselekedni akarok, meg akarom változtatni az életemet, apám.
Mintha megrándult volna az arca. Mit törődtem azonban vele! Csak a saját hangomat hallottam, amely kimondta végre a legtitkosabb akaratomat, oly határozottan, hogy egy csapásra mindent egyszerűnek és világosnak éreztem. Nem volt több mondanivalóm. Fel akartam állni, hogy kimenjek a szobából. De akkor meghallottam a hangját:
– Mindez csak fantazmagória, Enrique. De olyan fantazmagória, amely bármelyik pillanatban véres valósággá válhat. – Nem tudom, milyen mozdulatot tehettem, mert felemelte a kezét, és ujjával odaszögezett a székbe. – Én végighallgattalak – folytatta. – Elvárom hát, hogy te is hallgass végig engem.
Igaza volt, és elhatároztam, hogy meg is teszem. Bármit mondjon is, megteszem. Hallgatok, a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal, és válaszolok majd a feltehetően unalmas és előrelátható kérdéseire.
És el is kezdte. Mintha csak vizsgáztatna, mintha csak a türelmemet és a szívósságomat tenné próbára. Mintha csak vallatna. Honnan is sejthettem volna, hogy azt teszi, valóban?
– Enrique – kezdte –, beszéljünk komolyan. Lehet, hogy cinikusnak tartasz majd: nem bánom. De apád vagyok, és az aggodalom jogán beszélek. És ezekkel a kérdésekkel – ha, mint mondod, cselekedni akarsz – egyszer amúgy is szembe kell nézned.
Szünetet tartott. Felém tolta a cigarettás dobozt. Rágyújtottunk.
– Tudod-e – kezdte –, hogy semmi értelmes érv nem szól amellett, hogy valaki, akit Salinasnak hívnak, ellenálljon?
– Nem tudom, hol húzod meg az értelem határait, apám – válaszoltam.
– A realitásoknál, Enrique. Mindig csak a realitásoknál.
– Vagyis a pénznél.
– Többek között a pénznél is. Bár nem pusztán csak a pénznél. – Elgondolkodott, mintha az idevágó legjobb szót keresné. – Mondjuk úgy, hogy az életlehetőségeknél – mondta aztán. – Nekünk van rá lehetőségünk, hogy éljünk. Vagyis – tette hozzá – megvan rá a lehetőségünk, hogy túléljük: lényegében ezt akartam mondani.
– Igen – feleltem én –, ez kétségtelen.
– Tudod-e – folytatta –, hogy nemcsak a puszta élethez van lehetőségünk, hanem ahhoz is, hogy biztonságban éljünk?… Várj! – emelte fel a kezét, mielőtt még válaszolhattam volna. – Tudod-e, mi a bizonytalanság?
Gondolkodnom kellett.
– Tudom – mondtam aztán.
– Honnan tudod?
– Ma tudtam meg. Az országúton. Amikor a zsaru hozzám ért a csizmájával. Ha nem Salinasnak hívnak, véresre vertek volna, azt hiszem.
– Igen – bólintott. – Én erre nem hivatkozhattam. Örülök, hogy magad jöttél rá, Enrique. Tudod-e hát, hogy ha a vásárra viszed a bőrödet, azt nem magadért, hanem csakis másokért teszed?
Kérdése megint gondolkodóba ejtett.
– Abban a szűk körben, amit meghúztál, elismerem, hogy így van – mondtam aztán.
– A körök mindig szűkek – hajolt felém az asztala mögül. – Ha az ember harcra szánja rá magát, tudnia kell, miért harcol. Különben nincs értelme. Egy hatalom ellen az ember többnyire azért harcol, hogy maga kerüljön hatalomra. Vagy azért, mert az adott hatalom az életét fenyegeti. Márpedig el kell ismerned, hogy a mi esetünkben egyik ok sem áll fenn.
– Igen, elismerem – mondtam. Kezdett érdekelni ez a játék, Szörnyű játék volt tulajdonképpen, a szívem körül valami furcsa fagyot éreztem. Nem tudom ezt jobban meghatározni. Éreztem, hogy igaza van, minden szava igaz, és ugyanakkor egész bensőm tiltakozott az igaza ellen. Féltem, hogy ennek a beszélgetésnek a végére kénytelen leszek meggyűlölni az apámat, akit szerettem. És féltem ettől a félelmemtől, százszor jobban féltem tőle, mint az érvei igazától.
– Tudod-e – hallom tovább a hangját –, tudod-e, hogy minden céltudatos csoportosulásnak tudatlan eszközökre van szüksége? Eszközökre, akkor is, ha ezeket az eszközöket hősöknek nevezik, és ha közülük keveseknek – mindig nagyon keveseknek – esetleg szobrot állítanak a sétatereken?
– Tudom – mormoltam rekedten.
– Tudod-e, Enrique, tudod-e vajon, hogy mit kockáztatsz?
Ezen megint gondolkodnom kellett.
– Az életemet – mondtam aztán.
– Az életedet! – kiáltott fel. – Úgy mondod ezt, mint egy gyerek, aki a megunt rongybabáját dobja el! Ébredj rá, Enrique, hogy merő fogalmak közt élsz és üres szavakban gondolkodol. Kockáztatod az életedet, mondod, és sejtelmed sincs róla, mit beszélsz. Fogd fel, hogy az életed: ez te magad vagy, úgy, ahogy itt ülsz, a valóságos múltaddal, a lehetséges jövőddel és mindazzal, amit anyádnak jelentesz. Nézd meg ezt az estét, nézz le az utcára, nézz körül a világban: és képzeld el, hogy nincs többé. Fogd meg a testedet, markolj a húsodba – és képzeld el, hogy mindez nincs többé. El tudod képzelni? Tudod, mit jelent ez: élni? Honnan is tudhatnád? Fiatal vagy még ehhez és egészséges… Sosem jártál még azon a mezsgyén, amely a halálba vezet, és sosem fordultál még vissza onnan, hogy ámult örömmel fedezd fel újra az életet… De azt tudod-e legalább, hogy hazudtak neked az iskolában? Tudod-e, hogy nincs túlvilág, sem feltámadás… tudod-e, hogy csak ez az egyetlen élet a miénk, és ha elveszítjük, magunk is elvesztünk? Tudod-e?!…
Bámulva hallgattam. Szavai lenyűgöztek, sosem láttam még ilyennek apámat. Sosem hittem volna gyávának. Honnan sejthettem volna, hogy mi célból vizsgáztat?
– Tudom – mondtam. Igyekeztem türtőztetni magam, de valami reszketett bennem.
– Hát ha tudod – kérdezte apa –, akkor mit akarsz? Miért harcolnál, ha semmi okod a harcra? Miért kockáztatnád az életedet, ha egyébként nem forog veszélyben? – Felkelt a helyéről, odajött hozzám. Fölém hajolt, két kezével megfogta a vállam. Erős volt a keze, nagyon erős. – Miért? – kérdezte. – Mondd meg, hogy miért? Tudni akarom, mondd meg!…
És én megmondtam neki. Leráztam a vállamról a kezét, kiborultam. Ott táncolt Jill még az idegeimben, benne volt a szavaimban. Megmondtam neki, hogy nem forog veszélyben az életem, csak éppen nem tudok megbékélni vele. Inkább ne legyen – mondtam –, semmint hogy ilyen legyen. Beszéltem az okádhatnékomról, beszéltem a mindennapi undoromról. Hogy mindent gyűlölök magam körül, mindent. Gyűlölöm a rendőreiket, az újságjaikat, a híreiket. Hogy gyűlölök bemenni egy hivatalba, de még egy üzletbe, vagy akár csak egy kávézóba is. Hogy gyűlölöm ezeket az alattomos tekinteteket körülöttem, ezeket az embereket, akik ma ünneplik, amit tegnap megvetettek. Gyűlölöm a tűrést, a haszonlesést, a bújócskát, az örökös ki-kicsoda játékot, a kiváltságokat és a meglapulókat… A rendőrt is az országúton, akinek nem volt bátorsága belém rúgni, csupán azért, mert Salinasnak hívnak: jobban gyűlöltem ezért, mint azért, mert hozzám ért a csizmájával. Gyűlölöm a vakságot, a hamis reményt, a moszatéletet, a megbélyegzetteket, akik ha egy nap szünetet tart a korbács, máris azt sóhajtják, hogy milyen jó nekünk… És gyűlölöm magamat is, főképpen magamat, pusztán csak amiért itt vagyok és semmit sem teszek. Jól tudom, hogy megbélyegzett vagyok én is, egyelőre
legalábbis, és mindinkább azzá válok, ha semmit sem teszek. Jill jelent meg a szemem előtt ismét, az émelyítően csábító élet, amit felkínált nekem.
– És – kiáltottam –, hogy ne csak gyűlöljek, hanem a fogamat is vicsorgassam hozzá, elég elképzelnem, hogy majd szépen leteszem a vizsgáimat, családot alapítok és gyermekeket nemzek, hogy adót fizetek és virágokat ápolok a kertemben… egyszóval, hogy idővel boldog és kiegyensúlyozott börtönlakó váljék majd belőlem!
Elhallgattam, és apa fölöttem parázsló szemébe néztem. Furcsa érzésem támadt, elbizonytalanodtam. Mintha ezek a néma szemek átlátnának rajtam, mintha tudnának valamit, amit én nem tudok. És ismét az erejét éreztem, és azt, hogy gyerek vagyok.
Zavarba jöttem.
– Te ezt nem értheted – mondtam.
– Miért gondolod? – kérdezte lassan, súlyosan.
– Mert… mert… – próbálkoztam, és nem találtam a megfelelő szóra. Mintha csak a hatalmába kerített volna, pusztán a fölöttem tornyosuló súlyával, az erejével és a tekintetével.
– Gyávának tartasz? Cinikusnak tartasz? Ostobának tartasz? – kérdezte.
– Nem, dehogy, egyiknek sem – mondtam. És egyszerre csak ismét magamra találtam. – Csak egyszerűen nem lépheted át az árnyékodat – folytattam.
– Azt gondolod, hogy polgár vagyok. Burzsoá. Tulajdonos és részvényes. Igaz? – kérdezte.
Nem tudom, hogy ezt gondoltam-e. Nem tudom, hogy gondolhattam-e. Végtére én is csak ilyesmi vagyok. Kiváltságos vagyok, mert ő az apám.
És mégis azt mondtam neki:
– Igen. És nem tudok kiegyezni a türelmeddel.
– Miért? – kérdezte. Azt hittem, hogy lefordulok a székről. Könyörtelen volt, akár egy vizsgálóbíró. Most hát kezdjek mindent elölről?
– Azért – kiáltottam –, mert már egy félórányi türelmem sincs! – Felugrottam. – Hát nem érted, hogy nem bírok így élni? Beteg vagyok a tétlenségtől, a helyzetemtől, a középtől! – Jó szó volt, megörültem neki. – Úgy van, a középtől – ismételtem. – A közép: betegség. Igen, apám – tettem hozzá –, a közép: ez maga a patológia! – És rohantam kifelé a szobából. Éreztem, hogy a végére jutottam már minden mondanivalómnak, és hogy egyetlen érvét sem szabad meghallgatnom többé. És éreztem, hogy ki kell kerülnöm a súlya és a tekintete vonzó hatalma alól, hogy egyedül legyek és végre igazán szembeszállhassak vele…
Már a kilincsen volt a kezem, amikor utolért a hangja:
– Állj meg, Enrique! Gyere vissza! Ülj oda le! – parancsolta. És én engedelmeskedtem neki, mintha… igen, mintha csak vártam volna még valamit, nem tudom, mit, csak valami valószínűbbet, valami feloldódást ez alól a lidércnyomás alól.
Meg kell jegyeznem – és ezt nem tudom, miért tartom ennyire fontosnak –, hogy apa nem ült, hanem állt az íróasztala mögött, két kezével annak lapjára támaszkodva. Pontosabban nem a tenyerére, hanem a kifeszített tíz ujjára támaszkodott, és egy kicsit előredőlt.
– Én végighallgattalak téged – szólt. – Te azonban nem hallgattál végig engem. – Elhallgatott. – Egy ajánlatom volna a számodra – folytatta aztán. – Fontold meg. Az ajánlatom a következő: dolgozzunk együtt, Enrique, végy részt azoknak a férfiaknak a munkájában, akik közé én is tartozom.
Nem emlékszem rá, mit mondtam. Valamit makogtam. Csak az ő válaszát jegyeztem meg pontosan:
– Igen, Enrique, persze. Csak nem tudtam, mennyire vehetlek komolyan. De az elhangzottak alapján arra következtetek, hogy számíthatunk rád.
És azzal egy üveget vett elő a bárszekrényből és két poharat. Koccintottunk. Aztán sokáig beszélgettünk még, nagyon komolyan. Majd átmentünk az ebédlőbe: anya már a helyén ült, a vacsora tálalva. Sokat ettem, jó étvággyal.”
Bezárom Enrique naplóját, nincs többé szükség rá. A többi már a mi dolgunk volt. A Diazé, a Rodriguezé és az enyém, az új fiúé. No meg a logikáé, amely bennünket Enriquéhez, Enriquét pedig hozzánk vezette.
Nem volt ez a logika hibátlan. Ki mondta, hogy az volt? Inkább ötlet volt először, logikává csak későbben változott. Enrique naplóját például nem ismertük mi akkor. Honnan ismerhettük volna? Csak a házkutatás során került a birtokunkba. És akkor sem olvasta el közülünk senki. Nem volt minekünk szükségünk, és főként időnk arra. Sok kellemetlenségünk támadt akkortájt, sűrűsödtek az események. Az Ezredes ideges volt. És hírét vettük a készülődő merényletnek. Meg kellett akadályoznunk – meg kellett volna legalábbis, minden eszközzel: ezt követelte tőlünk a Haza és az Ezredes. A bozontos fejűek mind a föld alá buktak. Országos körözést adtunk ki ellenük, de hát annyi eredménnyel körülbelül, mintha öt-hat szabálytalan csíkozású kolorádóbogarat kerestünk volna, mondjuk egy tízezer hektáros burgonyaültetvényen.
Azt kellett hát megragadnunk, ami kéznél volt. És éppen Enrique volt kéznél. Felismertük egy fényképen, azok közt, akik nem voltak kéznél. Hogyan került a fényképre? Hozzájuk tartozott? Ha igen, akkor miért nem bukott a föld alá ő is? Csaléteknek hagyták talán itt? Vagy megbízatása van a fölszínen? Akkor miképp engedhették viszont, hogy rákerüljön a fényképre? Vagy semmi köze hozzájuk, és véletlenül került csak rá?
Kérdések, csupa kérdés. Nem volt minekünk időnk kérdésekkel bíbelődni. Ott volt az egész, nagy, gépesített apparátus, a nyilvántartás, az ügynökök, a munkára váró sok hekus: a szervezésre voltunk mi berendezkedve, az akcióra, nem a rejtvényfejtésre. Nagyban dolgoztunk mi, az aprómunkát nem ismertük. Enrique neve szerepelt a nyilvántartásban. Volt róla egy beköpés Ramóntól. Aztán a kihágás a gyorsforgalmi országúton. Majd a fénykép. Mindez eddig is ott volt, rendben bedossziézva: rá se rántottunk. Most azonban elővettük, mert szükségünk volt rá, és ezzel megváltozott a színkép. Minden a logikán múlik. Az események önmagukban mit sem jelentenek. Az élet véletlennek is nézhető. A rendőrség arra való azonban, hogy logikát vigyen a teremtésbe – amiként ezt Diaztól annyiszor hallottam. Okos ember volt Diaz. Ami engem illet, nem nagyon kedveltem. Sokszor fájdította meg a fejem. De ami igaz, az igaz: Diaznál különb hekust én még soha életemben nem láttam. Erre született ő, ez volt a hivatása. És főképpen tudta, hogy mit akar: és ez nagy dolog a mi szakmánkban.
Egyszóval, mondom, a sötétben tapogatóztunk akkor, átvitt értelemben csakúgy, akár a valóságban. Ültünk a sötét laboratóriumban, és fényképeket hívattunk elő. A fényképeket kinagyíttattuk. A kinagyított képeken látható személyeket aztán sorra azonosítottuk. Tíz tucat tekercset is elkattogtattunk róluk a Kék Parton, meg mindenütt máshol is, mondtam már.
Nohát, a Kék Parton készült fotók egyikén új arcot fedeztünk fel. Ott áll a körözött személyek csoportjában. Emezek röhögnek, ő inkább mogorvának látszik. Ramón ott a helyszínen, rögtön azonosította Enrique Salinasszal. Azonosítottuk volna Ramón nélkül is, de hát mire való az ügynök, ha nem arra, hogy hasznossá tegye magát, ott, ahol kell.
Ettől a perctől fogva Enrique Salinas egyetlen lépést sem tehetett, amiről mi ne tudtunk volna.
És egy hét múlva embereinktől megkaptuk a filmtekercset. Érdekes tekercs volt, méltó jutalma fáradozásainknak.
Enrique látható rajta. Belép egy kávézóba. Irattáska van nála. Helyet foglal egy asztalnál.
Szünet, vágás.
Egy pasas érkezik a kávézóba. Jellegtelen pasas, középkorú, középmagas, különös ismertetőjele nincs. Irattáska van nála. Rövid tétovázás után felismeri Enriquét, helyet foglal asztalánál. Láthatóan tárgyalnak valamiről. Az irattáskákból sietősen papírokat teregetnek ki.
Az Enriquééből egy boríték is előkerül.
A rendezkedés közepett a boríték az idegen pasas iratai közé csúszik.
A pasas elteszi a borítékot.
Befejezik a tárgyalást, eltüntetik az aktákat. Fizetnek, távoznak. Külön-külön.
Ennyi a film. A pasasról kiderítettük, hogy Manuel Figuerasnak hívják. Kereskedelmi tisztviselő, pár esztendeje a Salinas-ház alkalmazásában. Családos, két gyereke van. Szeretője nincs. Priusza nincs. Neve a nyilvántartásunkban nem szerepel. A Salinas-cég személyzeti osztályától – volt ott ugyanis egy emberünk: miért éppen ott ne lett volna? – semmit sem tudhattunk meg róla, ami bennünket érdekelhetett volna.
Figueras a kávézóból egyenesen az irodába sietett vissza. Autóbuszon ment, ócska Volkswagenjét a Salinas-üzletház előtti nagy parkolóhelyen hagyta. Csak a munkaidő lejárta után bukkant fel ismét. Beült a Volkswagenjébe, és egyenesen haza hajtott.
A következő napokban Figueras csak a hivatalába járt és haza. Útjait ellenőriztük, telefonja, amit lehallgathattunk volna, nem volt. Felesége háziasszony. Szeretője nincs. Idejét a háztartás kötötte le, bevásárló útjain semmi gyanúsat nem észleltünk. Tízéves fiuk az iskolát látogatta, négyesztendős kislányukat nem vehettük számításba. Szombat este Figueras a feleségével moziba ment; vasárnap délután pedig tízesztendős kisfiával futballmérkőzésre. Idegenekkel egyik alkalommal sem érintkezett. Mit csinált a borítékkal? Nála volt még? Vagy továbbjuttatta? Közvetlenül neki szólt talán? – nem tudhattuk.
Tíz nappal később Enrique Salinas Alfa Romeója kihajtott a városból, és rátért a délnyugati főútvonalra. B.-ban állt meg, a környékbeli divatos fürdőhelyen. Mozgalmas szállodában foglalt szobát, saját nevén jelentkezett be. Este lement a bárba. Meleg volt, könnyű öltözéket viselt, nadrágot és magas nyakú, tarka selyeminget. Irattárca föltételezhetően nem volt nála. Szobájának átkutatása során embereink rá is bukkantak. Egyebek közt egy borítékot is találtak benne. A boríték egy kétrét hajtott fehér papírlapot tartalmazott. Bal felső sarkán 3-as számjegy olvasható, a lap közepén pedig, gépírással hat betű, ebben a sorrendben: SÉTLÉF. A borítékot megfelelő eljárással lezárták, a kutatás nyomait eltüntették.
Másnap délelőtt Figueras ócska Volkswagenja kihajtott a városból, és rátért a délnyugati főútvonalra. B.-ban állt meg, kocsijával Enrique Salinas szállodája előtt parkolt. Betért a szálloda drinkbárjába, rendelt magának egy italt.
Pontosan 11 órakor Enrique Salinas a szobájából lejövet, benézett a drinkbárba. Figuerast kétségkívül meg kellett pillantania. Majd távozott, anélkül hogy leült volna.
Figueras hamarosan fizetett, visszatért a parkolóhelyre. Már ott találta Enrique Salinast, aki Alfa Romeójának motorházában foglalatoskodott valamivel. Ismerősökként köszöntötték egymást. Figueras beült a saját kocsijába, Enrique Salinas – mintegy beszélgetés közben – egy percre beült mellé. Kedvezőtlen állásából emberünk ezúttal semmit sem látott, föltevése szerint azonban Enrique ez alkalommal adhatta át a borítékot Figuerasnak.
Ezután Figueras nyomban begyújtott, és visszatérve a városba, meg sem állt a Salinas-üzletházig. Egyenesen az épületbe ment, a nap folyamán azt, egészen a munkaidő lejártáig, többé nem hagyta el. Akkor ismét egyenesen a parkolóhelyre sietett, és rendkívül meglepődött, amikor Volkswagenjének vélelmezett helyén egy csukott, fekete limuzint pillantott meg. Húsz perc múlva a Testület székházában találta magát. Kihallgatásához haladéktalanul hozzáfogtunk.
Nem szívesen beszélnék én erről, még kevésbé szívesen bocsátkoznék részletekbe. Minden újság erről tépi manapság a száját, mindenki tudja ma már, hogyan s mint zajlik az ilyesmi. Nagyjából úgy, ahogy a tökhülye filmjeiken láthatják. Csak valamivel egyszerűbben. No és annyi különbséggel, hogy itt minden valóságos.
Mocskos munka ez, mondom, de hát velejárója a mi szakmánknak. Elvesszük a delikvens eszét, széttépjük idegeit, megbénítjuk agyvelejét, kiforgatjuk minden zsebét, hajtókáját, még a zsigereit is. Bevágjuk egy székbe, a függönyöket behúzzuk, a lámpást felgyújtjuk – egyszóval annak rendje-módja szerint. Nem törekedtünk mi arra, hogy valami eredeti ötlettel lepjük meg a delikvenst. Minden úgy történt, ahogy arra a kétbalkezes filmek már előre felkészítették, minden úgy történt, ahogyan előre várta: és éppen ez mindig a meglepetés – próbálják ki, ha nem hiszik. Körülvesszük, szemközt Diaz, az oldalán Rodriguez, háta mögött én.
És aztán jön a szöveg. No és a kérdések. Özönével. Csak úgy zúdítjuk rá.
– No, te disznó – kezdi például valamelyikünk –, vége a játszmának, lebuktál.
– Mindent tudunk – folytatja a másik –, csak magadnak ártasz, ha tagadni próbálsz.
– A kis Enrique mindent elköpött már, jobban jársz, ha te is beszélsz.
– A te érdeked: nekünk mindegy.
– Tudjuk, hogy nehéz, de ha jó fiú leszel, megúszhatod: erre gondolj.
– Miért veretnéd szét a töködet, ha a társaid már mindent beismertek?!
– No, gyerünk szépen, nyisd ki a szád, vagy mi nyissuk ki?!
– Ki az összekötőd?!
– Hol a boríték?! – (Mert a motozás során már nem találtuk nála.)
– Hol van a fegyverraktárotok?!
– Mikorra tervezitek a merényletet?!
– Melyik csoportba tartozol? Beszélj!
– Egyebet úgysem tehetsz. Engedd el magad, légy okos!
– Légy okos, akkor hamar megszabadulsz tőlünk.
– A társaid a vízben hagytak, egyedül akarod vinni a balhét? Helyettük?!
– Szóval nem beszélsz?
Blöff ez mind, amint látják. Előkészítjük nála a talajt. Elkábítjuk a kérdéseink zuhatagával. Éreznie kell, hogy ő magányos, mi sokan vagyunk; hogy mindent megtehetünk vele, amit csak akarunk; és hogy mindent tudunk, jóval többet annál, mint amennyit ő maga csak sejthetne is. Sőt, hogy mindezt rosszul tudjuk, és csak ő igazíthat helyre, ha a helyzetén valamit javítani akar. Ócska trükk, de legtöbbször beválik. Ha tudnak valami jobbat, szóljanak.
Aztán lassan rátérünk arra is, ami tulajdonképpen érdekel minket. Figuerastól például a boríték történetét akartuk megtudni. Meg is tudtuk. Ne kérdezzék, hogyan. Puha ember volt Figueras, Rodriguez fölöslegesen fáradozott vele: amit elmondott, rögtön mondta, és később sem tudtunk kihúzni, belőle semmi újat.
Ilyenkor aztán Diaz kiállít egy cédulát, és az őrségért csenget. Egy hely mindenki számára akadt minálunk. És az emberekkel mi senkinek sem tartozunk elszámolással, ha a Haza biztonságát fenyegette veszély.
Egyszóval ott maradtunk hármasban. Gyászos pillanat volt. Hogyne lett volna. Gondolják csak végig mindazt, amit Figuerasból kihúztunk. A borítékokért Federigo Salinas küldte el őt. Előzőleg behívatta a főnöki irodába. A munkáért külön javadalmazást ajánlott fel. Bizalmas tőzsdei értesülésekről van szó – mondta állítása szerint Figuerasnak. Kényes ügylet, amilyen az üzleti életben nem egy akad: ezért kéri meg őt, Figuerast, és nem az egyik menedzserét, akit a hálózat ügynökei esetleg felismernek. És ezért kérte Figuerast bizonyos óvatossági rendszabályok betartására. Figueras nem nagyon firtatta. Kis ember volt Figueras, örült a bizalomnak és a váratlan jövedelemnek. Állítása szerint Enrique Salinasról nem tudta, hogy a főnöke fia. Elhihettük neki: amíg megfigyelés alatt tartottuk, Enrique Salinas egyszer sem járt a Salinas-ház irodáiban. Először személyleírás alapján találkozott vele, később már ismerte az arcát. A borítékokat Figueras aztán Federigo Salinasnak adta át.
Nohát, ezen igazodjanak el. Mi megpróbáltuk. Összeállítottuk, szétszedtük, majd ismét összeraktuk és átrágtuk újra.
Kérdések: kitől kapta Enrique a borítékot? Ezt Figueras nem tudta. Sőt, még mi sem, holott Enrique minden lépését számon tartottuk.
Továbbá: miért nem közvetlenül az apjának adta át Enrique a borítékot? Erre egyetlen lehetséges magyarázat kínálkozott: Enriquének nem szabad ismernie apja szerepét – esetleg még részvételét sem – a sejthálózatban, és megtudnia sem szabad, hogy a borítékot ő veszi át. Ebben az utóbbi esetben feltételezhető, hogy Federigo Salinas mozgat a háttérből minden szálat, és hogy személyében a Felkelés egyik fontos emberére, ha éppen nem a titkos vezetőjére bukkantunk. Rodriguez például biztos volt benne. A munka felizgatta, párducszeme parázslott és meg-megállt az asztalán díszlő szobrocskán.
Módszer nélkül azonban nincs jó munka. Mindenekelőtt is az első kérdést kellett megfejtenünk.
Erre pedig csakis Enriquétől kaphattunk volna választ.
– Enrique Salinast – azt mondja Diaz – te tartóztatod le, Martens. De nem a lakásán. Elkaphatod bárhol, de felhajtást ne csinálj.
Hát nem csináltam. Az utcán kaptam el embereimmel, másnap délelőtt tizenegy óra tájban, miután hazatért B.-ből. Megvártuk, míg kocsiját elhelyezi a garázsban, majd felment a lakásba. Nyilván értesítette hazajöveteléről az anyját. Kissé később leszaladt valamiért az utcára. A forgalomban egyszerűen besodortuk a limuzinba. Vannak minekünk specialistáink erre. Mire észbe kapott, ott ült már közöttünk, egyik csuklója hozzám, a másik pedig az embereméhez bilincselve.
– Mit akarnak? Kik maguk? – kérdezte.
Hallgattunk, így szoktuk.
– Rendőrség? A Testület? – próbálkozott még egyszer. Aztán elhallgatott ő is. Hallgatott, amikor kiszálltunk, és átvezettük a Székház komor belső udvarain, és hallgatott, míg végigvittük a folyosók hosszú sorain, ahol a letartóztatottak támasztották kezükkel, homlokukkal a falat, hátukban az ugrásra kész őrszemékkel. Így szoktuk ezt. A talaj előkészítéséhez tartozik ez is.
És hallgatott főként, amikor Diaz hozzálátott a vallatásához. Pedig szelíd volt vele Diaz, éspedig nem is a maga pokoli szelídségével, hanem szokatlanul szelíd. Ezúttal ő vette kezébe a kihallgatást egymaga, és semmi ceremóniát nem akart.
– Néhány kérdésünk volna hozzád. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy te személy szerint ártatlan vagy. Ha tisztességesen felelsz, utána hazamehetsz – így Diaz.
Enrique azonban egyetlen kérdésére sem válaszolt. Tudtam, hogy belül reszket – nem lehet ez másként –, de az arca zárva maradt, akár egy ököl. És hallgatott, rendíthetetlenül hallgatott.
– Ide hallgass – kérdezte tőle Diaz –, tisztában vagy azzal, hogy hol vagy? Mi itt nem szoktunk sokat cicázni. Tudunk mi másképpen is beszélni.
Enrique azonban hallgatott. Hallgatott konokul, ostoba eltökéltséggel. Mi meg csak ültünk Rodriguezzel, tétlenségre kárhoztatva. Nem értettem én akkor Diazt, sehogyan sem értettem. Hibázott volna ez egyszer? Rossz módszert alkalmazott talán?
Ma már kevésbé hiszem ezt. Ma már pontosabban látom én, miféle tétre játszott itt Diaz. De hát új fiú voltam még, mondom, nem láttam még akkor a színfalak mögé, bedőltem annak, ami az orrom előtt történt. Ma már nem volnék benne annyira biztos: tényleg azt akarta-e Diaz, hogy Enrique beszéljen. Ha annyira akarta volna, akkor nem indul ki abból a feltevésből, hogy Enrique ártatlan. Vagy legalábbis nem mondja meg neki. Túl jó hekus volt ehhez Diaz, túlságosan is jó.
– No? – érdeklődött szelíden, Enriquével szemközt, fél combjával az asztalt nyomva – ahogyan szokta.
Enrique azonban hallgatott. Némi várakozás után erre Diaz előrehajolt. Szelíd volt tulajdonképpen most is Diaz, szelíd és kíméletes. Csak én láthattam igazán, hogy mennyire az, Enriquének erről valószínűleg sejtelme sem lehetett. Ő csak azt érezhette valószínűleg, hogy megeredt az orra vére.
– No? – kérdezte Diaz.
És akkor különös dolog történt. Ahogy Diaz feléje hajolt, Enrique széles sugárban az arcába köpött. Különös dolog volt ez, és nemcsak különös. Azt kell mondanom: műkedvelő dolog. Igen, ezt kell mondanom. Diaznak az ember nem köp az arcába. Nem mintha nem adna ezer okot is rá: de hát céltalan és kockázatos. Márpedig céltalan dologért az ember nem kockáztat. Legalábbis nagy fokú elkeseredettség kell ehhez. Vagy nagy fokú tudatlanság. Bárhogy is, akinek csak valami köze van az élethez, az igazi élethez, az nem köpi arcul Diazt. Pályafutásom alatt ilyen soha többé nem fordult elő.
Egyszóval akkor először támadt föl bennem az a szorongó ijedelem Enrique miatt, amely később soha többé nem hagyott el. Megijedtem tőle, mert egyszerre megéreztem, hogy ártatlan. Ártatlan, és ártatlansága engesztelhetetlen, akár a megerőszakolt szüzesség. Rossz érzés volt, annál is rosszabb, mert nem volt kinek megmondanom.
Pedig láttam, hogy Diaz fejébe is szöget ütött a dolog. Nem szólt semmit Diaz, leszállt az asztalról, és szórakozottan letörölte az arcát. Aztán végigrótta párszor a szobát, hátrakulcsolt kézzel. Ez volt a szokása, mondom, ha gondolkodott. Olykor hümmögött. Végül megállt Enrique háta mögött. A fejére tette a kezét.
– Nagy marha vagy te, édes fiam – mondta neki –, nagyon nagy marha. – És Rodriguez, akinek türelmetlen ujjai egész idő alatt egyre a modelljén babráltak már, most végre fölemelkedett a helyéről.
Percek teltek, hosszú percek, amíg odaátról visszahozta. Én Diazt néztem, és érdekes, de Diaz ezúttal nem ült fel az asztalára. Valahová oldalvást nézett Diaz, nem tudom, hová.
– No? – kérdezte.
De Enrique nem válaszolt. Nem tudott. Aludt, vagy mi az ördög.
Akkor Diaz mégis ránézett.
– Marha! – mondta aztán Rodrigueznek. – Mi az ördögöt csináltál ezzel a kölyökkel?!
Így álltunk hát. Vallomást Enriquétől egyhamar nem várhattunk. Kórházi kezelés nélkül legalábbis semmi esetre sem. Erre még Diaz sem számított. Akkor úgy látszott rajta legalábbis. Ma már nem mernék megesküdni erre. Akkor azonban, új fiú létemre, még bedőltem annak, ami az orrom előtt történt, mondom. Ismerte az embereit Diaz, és jól tudta, mit akar. Nehéz lett volna bárkinek is meglepni őt. De hát erre nem gondoltam akkor.
Nem tett szemrehányást Rodrigueznek, miért is tett volna? Nem szerette Diaz a hasztalan beszédet. A tények embere volt ő, és ami megtörtént, az tény volt most már. Előbbre kellett lépni, mindig előbbre. Volt igazság Diaz logikájában, igen: a mi szakmánk ilyen, ha egyszer beléfogtál, visszaút már csak előre vezet.
– Be kéne hozni Salinast – azt mondja Rodriguez.
– Be – bólint Diaz.
– Menjek érte? – ajánlkozik Rodriguez.
– Nem – inti le Diaz.
Ketten beszéltek csak, engem meg sem kérdeztek már. Ültem hát, és hallgattam őket. Fájt a fejem, rettentően fájt. Lehet, hogy látszhatott tán rajtam.
– Meg fog lépni – aggodalmaskodott Rodriguez.
– Hová? – kérdezte Diaz.
– Mit tudom én! Az ilyeneknek mindig van egy helyük! – idegeskedett Rodriguez. – Még az utolsó pillanatban meglép nekem. A rohadt burzsoá.
– Nem kifejezetten a tőke ellen harcolunk – emlékeztette Diaz.
– Az nekem mindegy – parázslott Rodriguez szeme. – Burzsoá, zsidó, világmegváltó, egykutya. Mind csak a felforgatást akarja.
– És te – érdeklődött Diaz –, te mit akarsz, Rodriguez fiam?
– A rendet. De az én rendemet – így Rodriguez. – Menjek?
– Nem. Várunk – döntött Diaz. Néhányszor végigrótta a szobát, hátrakulcsolt kézzel. – Most dél van – folytatta aztán. – Hazamentek és alusztok egyet, fiúkák. Este hétre visszatértek. Készüljetek úgy, hogy esetleg egész éjjel ügyeletben lesztek. És lehet, hogy sok munkánk akad.
Többet nem mondott. Akármi legyek, ha csak sejtettem is, hogy mit tervez. De hát ilyen volt Diaz. És, ami engem illet, mindig örültem a váratlanul ajándékba kapott szabad óráknak. Nehéz szolgálat a miénk, ránk fér olykor némi kikapcsolódás.
Volt idő, amikor jobb szerettem volna, ha Diazzal tölthetem ezt a néhány órát. Kíváncsi lettem volna, hogyan szőtte meg a logika hálóját, kíváncsi lettem volna, hogyan nyerte meg például az Ezredest.
Ma már egyszerűnek látom ezt: elébe tárta a tényeket. És az Ezredes is csak előbbre léphetett, visszaút az ő számára is csak előre vezetett. Mindenkinek megvolt a szerepe ebben a játszmában, mondom, Enriquének csakúgy, akár az Ezredesnek. És Diaznak is, aki pedig azt gondolhatta magáról, hogy ő osztja a szerepeket. A logikán belül volt Diaz is, az Ezredesnek éppúgy ismernie kellett őt, mint ahogyan Diaz ismerte például Rodriguezt. Igen, a logikán kívül itt senki számára nem volt már hely.
Egyszóval hét órakor összegyűltünk. Diaznak akkorra már kezében volt a felhatalmazás. Kezében kellett lennie, ehhez a munkához felhatalmazás kellett. Nem széles körű, az nem lett volna elég: különleges felhatalmazás. Ne gondolják egyébként, hogy akkor bármit is tudtam erről. Nem szólt minekünk Diaz semmit, nem volt neki szüksége erre. Vakon követtük mi őt a logika útján, a parancsnokunk volt, nem mondhattunk neki ellent.
Ültünk, várakoztunk, fújtuk a füstöt. Meleg volt, a fejfájásom alig enyhült. Este kilenckor megcsendült a telefon.
– Diaz őrnagy – szólt bele Diaz.
Majd kisvártatva azt mondja:
– Különös kitüntetésnek fogom tekinteni, ha szolgálatára lehetek, tábornok úr. – De olyan hangon, mintha előzőleg olajat ivott volna.
És alig egy óra múlva a kapuőrség parancsnoka jelentkezett. Ki volt oktatva az őrparancsnok, mindenki tudta a teendőjét a Székházban aznap. Egy úr – jelentette –, aki magát Federigo Salinasnak, a Salinas-áruházak tulajdonosának igazolja, sürgős kihallgatást kér az ügyeletes tiszttől.
– Kísérjék fel – szólt a diktafonba elegánsan Diaz. És keresztbe veti a lábát, mintha csak a tapsunkat várná. Szó, ami szó, megérdemelte volna. Most láthattuk csak, hogy micsoda hekus is volt Diaz.
Tíz perccel később az irodánkban üdvözölhettük Federigo Salinast. Sötét öltönyben érkezett, tekintélyes volt, hűvös és hivatalos. Diaz úgy hajlongott, akár egy kiérdemesült tánctanár. Finom tudott lenni olykor Diaz, átkozottul finom.
– Engedje meg – azt mondja –, hogy bemutassam a munkatársaimat. Rodriguez úr. Martens úr.
Salinas alig nézett ránk. Biccentett, akár egy király a trónusáról. Igazi úr volt Salinas, rettentően értette a módját.
– Örvendek – szól. Hát, ami azt illeti, erre semmi oka nem volt.
– Tulajdonképpen – azt mondja – az Ezredes úrral kellene beszélnem.
– Az Ezredes úr – fuvolázza Diaz – a holnapi parlamenti beszédére készül.
– Mindenki erre hivatkozik: egész este képtelen voltam telefon-összeköttetést teremteni vele – bosszankodott Salinas. – Pedig olyan közvetítőket kértem fel, mint Vargas bankár és Mendoza tábornok, a hadseregtől.
– A tábornok úrral épp az imént volt alkalmam beszélni – buzgólkodott Diaz. – Foglaljon helyet, Salinas úr. Rendelkezésére állunk, legyen hozzánk bizalommal. Szivart?
Hát így folyt ez eleinte. Roppant választékosan, amint látják. Nem sürgette Salinast Diaz, ő meg csak hímezett-hámozott. Nagyon nyomta valami a gyomrát, látszott rajta. Diaz pedig tapintatosan várakozott, akár egy gyóntatóatya.
És végül is Salinasnak fogyott el hamarább a türelme.
– Tulajdonképpen – pedzette – a fiamról volna szó.
Csend. Talán a Diaz biztatását várta. Diaz azonban hallgatott, enyhe érdeklődéssel és csupa ártatlan szolgálatkészséggel a sima képén.
– A fiam – azt mondja Salinas –, szóval… a fiam a mai nap folyamán eltűnt.
– No – lepődött meg Diaz. – Eltűnt?
– Eltűnt – ismételte Salinas.
– Attól tartok – aggályoskodott Diaz –, hogy nem mi vagyunk illetékesek az ügyben. Talán a rendőrségnél, vagy – ha csakugyan aggódik – a mentőknél kellene érdeklődnie.
– Nem tudnak róla.
– Megjegyzem – mosolyodik el Diaz –, a fiatalemberek olykor váratlanul el-eltűnnek egy-egy estére vagy éjszakára. Azért még nem szükséges mindjárt a legrosszabbat feltételeznünk ilyenkor.
– Kétségkívül – így Salinas. – Ez esetben azonban engedje meg, hogy a magam feltevései szerint járjak el. Előző nap folyamán ugyanis egy tisztviselőmnek is nyoma veszett.
A társalgás kezdett érdekessé válni, határozottan érdekessé. És mintha valami megkeményedett volna közöttük, Salinas arca nem volt már a régi.
– Még mindig nem értem – azt mondja Diaz –, hogy miben állhatunk a rendelkezésére.
– Nem hozták be? – kérdi erre Salinas, és még csak fel sem emeli a hangját. De azt kellett gondolnom, hogy Salinas is kellemetlenül tud nézni, éppoly kellemetlenül, mint olykor Diaz.
– Mi – azt mondja erre Diaz – olyan személyeket hozunk csak be, akikre alapos okunk van gyanakodni.
– Őszintén meg kell mondanom – szólt erre Salinas –, hogy bizonyos körülmények… biztosíthatom, hogy merőben ártatlan körülmények… esetleg ilyen gyanú látszatába keverhették a fiamat.
– Feltételezése szerint tehát elkövetett valamit? – kérdi Diaz.
– Itt van? – mondja erre Salinas.
– Feltételezése szerint tehát elkövetett valamit, amiért itt lehetne? – ismétli Diaz.
– Letartóztatták? – kérdi még egyszer Salinas.
És most már Diaz távolról sem nézett rá annyira kedvesen.
– Salinas úr – jegyzi meg –, ön furcsa kérdéseket tesz fel nekünk. És furcsa kérdéseit furcsán teszi fel.
– Itt van, vagy nincs itt?! – ugrott fel Salinas. Egy pillanatig attól tartottam, hogy mellen ragadja Diazt.
– Üljön vissza, így nem tárgyalunk. Úgy látszik, ön elfelejti, hogy hol van, Salinas úr – szólt Diaz. Kellemetlen volt már Diaz hangja, egyre kellemetlenebb.
– Tudom, hol vagyok. Magam jöttem ide. Fenyegetni akar? – kérdi Salinas.
– Nem. Csak emlékeztetni a házirendre – így Diaz.
– Mit akar ezzel mondani?!
– Csak annyit, hogy itt mi kérdezünk. Mi kérdezünk, és ön válaszol, Salinas úr.
Azzal feláll Diaz, és felkattintja a lámpást. Nehézkesen megkerüli az asztalt és felül rá, a fél combjával. Épp Salinasszal szemben.
Rodriguez felemelkedik, és Salinas oldalára lép.
Én pedig a háta mögé.
– Mit akarnak? – hökken meg Salinas.
– Semmi különöset, Salinas úr – feleli Diaz. – Volna önhöz néhány kérdésünk.
És elkezdjük. Nagyjából úgy, ahogy fentebb leírtam már egyszer.
Kemény legénynek bizonyult Salinas, türelmünket alaposan próbára tette. Akkor tört csak meg, amikor felhozták a fiát. Hozni kellett, a szó szoros értelmében, járni nem tudott.
– No? – kérdezte Diaz.
– A fiam előtt nem – mondta egy idő múlva Salinas, a kezébe temetett arccal, tompán.
– Dehogynem – mondta Diaz. – Vagy összetörjük a csontjaidat. Rád bízzuk, melyiket választod.
És Salinas hamarosan jobb belátásra tért.
Ne kívánják, hogy pontosan emlékezzem: ki-ki mit mondott vagy kérdezett akkor, és milyen sorrendben. Még a magam szavaira sem emlékszem. Zűrzavar volt, fájt a fejem. És olykor el-elkapott a munkaláz, előrehajoltam, és valamit kérdeztem.
– Kitől kapta Enrique a borítékot?
– Tőlem.
– Kinek adta Figueras a borítékot?
– Nekem.
– Azt akarod bemesélni, hogy önmagaddal leveleztél Enrique és Figueras közvetítésével?!
– Így volt. Igen.
– Bohócoknak nézel minket?!
– Nem mondhatok mást. Ezt tettem.
– És miért tetted volna?
– Hogy megelőzzem a bajt, és hogy a fiam ne tegyen valamilyen végzetes lépést.
– Miféle végzetes lépést?
– Féltem, hogy beszervezik valami diákmozgalomba.
– Inkább te szervezted hát be, a saját titkos hálózatodba, mi?!
– Nincs titkos hálózat. Semmilyen titkos szervezet nincs. Mindent én találtam ki.
– Mi okod lehetett volna erre?!
– Már mondtam. Hogy megóvjam a fiamat.
– És miért volt szükség ehhez a levelekre?!
– Hogy kielégítsem a fantáziáját és lekössem a cselekvési vágyát. Józan érvekre nem hallgatott volna. Azt a látszatot kellett keltenem, mintha titkos munkát végezne.
– És nem azt végzett?!
– Nem. Ártatlan. Ő is, Figueras is, én is. Be tudom bizonyítani.
– Az még messzebb van egy kicsit. Mi az, hogy: SÉTLÉF?!
– Féltés. Fordítva. Ezt a szót tettem valamennyi borítékba. Három borítékot már elhasználtam…
– Kettőt!
– Akkor az elsőről nem tudnak. Későn kezdték el figyelni a fiamat. Még hét boríték van…
– Hol?
– Quintieros közjegyzőnél. Nála helyeztem letétbe őket.
– Miért?
– Hogy fedezzem magam, és szükség esetén bebizonyíthassam a fiam ártatlanságát.
– Ezzel elkéstél egy kicsit.
– Az ő érdekében cselekedtem. Láttam, hogy a vesztébe rohan. A féltés vezetett, érte tettem mindent. Visszaéltek a hiszékenységével. Gyilkosok! Gazemberek!
Szünet következett.
Aztán megint visszatértünk a borítékokra.
– Mindegyik borítékba egyforma papirost raktam. Mindegyiket elláttam sorszámmal, és mindegyikbe ugyanazt írtam: SÉTLÉF. És mindegyiket a saját írógépemen írtam, hogy a betűket azonosíthassák. Túllépték a hatáskörüket, ezért mindnyájan felelni fognak! A Quintieros közjegyzőnél levő borítékok…
És így tovább. Mondjam-e, hogy meglepett, amit Salinastól megtudtunk? Aznap este engem már nem lepett meg semmi. Diaz azonban úgy ugrott talpra, mintha darázs csípte volna meg. Nyugodt ember volt általában Diaz, ennyire idegesnek még sohasem láttam.
Egészen előrehajolt, Salinas arcába.
– Hülyéknek nézel bennünket?! Mit gondolsz te, kik vagyunk mi?! Seggkoptató jogászok, akik majd kalapot emelünk a közjegyződ előtt?! Azt hiszed, nem hallottunk mi még kettős játékról?! Azt hiszed, nem tudjuk elképzelni, hogy egyik levelezéssel fedezed a másikat?! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy egy kód hányfélét jelenthet?!… Ne hidd, hogy kikerülsz a kezeink közül! Addig nem, amíg fel nem derítjük a teljes igazságot!
És kezdődött minden újra, elölről.
Ne kívánják megtudni, hogy mi történt még aznap este. Nem kihallgatás volt ez már, hanem a pokol tornáca. Új fiú voltam még, mondom, akkor kezdtem csak látni, hol is vagyok, és hogy mire vállalkoztam. Tudtam persze, hogy itt a Testületnél más a mérce – de azért azt hittem, hogy mérce mégiscsak van. Hát nem volt: ne kívánják tudni, hogy mi történt ott aznap este.
A közjegyzőt is behoztuk. Behoztuk, mert elmulasztotta a kötelező állampolgári feljelentést, behoztuk, mert Diaz úgy akarta. Vacsoránál leptük meg, valamit ünnepeltek éppen. Magabiztos ember volt a közjegyző, tiltakozott, ügyvédet követelt.
Aztán már csak ült közöttünk, tépett ingben, pomádés orcái beestek, húsos alsó ajka lefittyedt.
– Nem értem önöket, uraim – motyogta –, nem értem. Mit akarnak tőlem? Hiszen énbennem megbízik az állam…!
– No igen – bólogatott Diaz, akár egy néptanító. – Csakhogy mi nem bízunk meg az államban.
A közjegyző csak bámult rá, apró, vizenyős szemével.
– Nem értem – azt mondja – nem értem. Miben bíznak hát akkor?…
– A végzetben. A végzet szerepére azonban jelenleg mi vállalkoztunk: tehát önmagunkban – így Diaz, fél combjával az asztalon, így Diaz, a hasonlíthatatlan mosolyával.
Olyan volt ez az én számomra, akár egy üzenet, amit a közjegyzőn keresztül Diaz hozzám juttatott el. És én megértettem végre Diaz logikáját, azt hiszem, legalábbis, hogy megértettem. Megértettem, hogy immár mindent elvetettünk, ami még az emberek törvényéhez köt, megértettem, hogy nem bízhatunk mi már többé, csakis önmagunkban. No és a végzetben, ebben a telhetetlen, mohó és örökké éhes gépezetben. Mi forgattuk még? vagy az forgatott bennünket? – most már egyre megy. Az ember – mondom – azt hiszi, hogy nagy okosan meglovagolja az eseményeket, és aztán már csak azt szeretné tudni, hová az ördögbe is nyargalnak vele.
Egy ideig eltartottak még a kihallgatások. A tanúkat beidéztük, a jegyzőkönyveket felvettük, az eljárást lefolytattuk. És az eljárás során a logika fonalát egyre szorosabbra fontuk. A Salinas-dosszié megtelt. Aztán félretettük. Sok dolgunk volt akkortájt, mondom, szaporodtak a kedvezőtlen előjelek.
Csak a magnótekercsek forogtak tovább, automatikusan, rendületlenül, forogtak még egyre a zárkájukban. Rögzítették szavaikat, rabéletük neszeit, melyek többé senkit sem érdekeltek.
Én azonban sokszor meghallgattam őket. Sajnálom, hogy nincsenek velem, jó hasznukat láthatnám itt, akárcsak Enrique naplójának.
De hát megvannak emlékezetemben, megvannak, és forognak ott egyre. Rövid szalag ez már, csekély töredéke csak az eredetinek, de hát az emlékezet már ilyen. Összemontírozza a hangokat, kivágja belőlük a lényegtelent, kiegészíti elmosódó értelmüket, és kéretlenül vissza-visszajátssza azt, amit a legszívesebben törölnénk is talán.
A szavak közt meg ott vannak a csendek. Ezeket a csendeket szívelem én a legkevésbé. Mert sosem teljes csöndek ezek. Zörejekkel, jellemző neszekkel, sóhajokkal, nyögésekkel teljesek. Ez a rabságba vetett ember igazi hangja. Hány árnyalata létezik például a sóhajoknak – ezt csupán ezek a tekercsek tudják. Mondom, tartsanak akár mániákusnak: legnehezebben én ezeket a csöndeket viselem.
– Gyűlölsz, Enrique?
– Természetesen gyűlöllek, apám. Vizet akarsz? Nekem van még egy kevés… Ne idd ki az egészet.
Kortyok, hosszú nehéz kortyok. Csend. Zizegés, sodrony zizegése. Az ember a rabságban is a kényelmét keresi – fogékony lettem ez iránt mostanában, rendkívül fogékony. Nyögések.
– Segítsek, apám?
– Nem. Már jól van így…
– Fáj?
– Már jól van. A javadat akartam, Enrique… Nem tudtad te, hogy mit akarsz… Nem is tudhattad. Élned kellett, ez volt számomra az egyetlen feladat… Időt nyerni… Túlélni…
– Remélem, megölnek.
– Ne beszélj ostobaságokat, Enrique! Semmi komoly bizonyítékuk sincs… Nem csináltunk semmit. Ki kell hogy engedjenek!
– Nem akarok többé kimenni innen. Ezt az egy szívességet még meg kell tenniük nekem. Meg is teszik talán, mert nem tudják, hogy szívesség…
– Őrült vagy, Enrique!… Gondolj az életre!… Gondolj a világra!…
– Nem tudok. Megfordítottad számomra a világot, apám… Ha nem ölnek meg, én fogok gyilkolni. És lehet, hogy először téged, apám… Vizet kérsz? Megint vizet?
Forog a tekercs, hangoktól nyüzsög az emlékezetem.
– Este van, Enrique?
– Valószínűleg, apám… Ezen a falon túl az emberek most éppen azt mondják egymásnak: „Jó estét, asszonyom. Jó estét, uram. Szép esténk van ma. És a kedves családja?”
– Tudod-e még, Enrique, hogy milyen egy este odakint? Egy egyszerű, hétköznapi este… Amikor hirtelen kigyulladnak a város fényei… Egyszerű, megszokott fények, amelyek aperitifet, hűsítőket, divatos és tartós árukat kínálnak? A szagok, Enrique… a benzin, a verejték, a kölni… A hangok…
– Ne ábrándozz, apám, hisz nemsokára meghalunk!
– Nem, Enrique! Nem!… A barátaim nem hagyhatnak cserben. Az én halálom őrájuk is árnyékot vetne… Súlyos árnyékot… Nem, ezt semmiképpen sem tűrhetik… Én sem tűrném odakint, ha egy számottevő üzletember… egy vezető üzletember… Nem, nem létezik! Anyád most minden követ megmozgat odakint… Minden kapcsolatot latba vet… A kereskedelem az állam létalapja, értsd meg! A kereskedelem előtt még az Ezredesnek is kapitulálnia kell!…
– Bámullak, apám! Még most is reménykedsz? De hát mit akarsz?! Mindezek után mit akarhatsz még?
És most egy hang következett. Egy szó, amelyet nem értettem. Dupla hangerőre kellett fölerősítenem a készüléket, hogy ezt a suttogást kiszűrjem. És most, hogy a magam jövője is annyira kétessé vált, ha osztani nem tudom is, de hajlok rá, hogy megértsem azt az áhítatot, amelyet Salinas ebbe az egyetlen szóba belésűrített:
– Élni…
Egy napon aztán megtörtént a merénylet. Emlékeznek rá biztosan, hogyne emlékeznének. Volt nagy ribillió: kiszállás, készültség, miegymás. Volt kormányülés, parlamenti bizottság, diplomáciai botrány és nemzetközi tiltakozás. Pár napig az egész világ csak erről tépte a száját.
És irodánkat látogatásával tisztelte meg az Ezredes.
– Barmok! Mivel vesztegetitek itt az időt? – kezdte. Öt teljes percig zúdította ránk a haragját, és mi lehajtott fejjel kushadtunk, mint növények a zivatarban. Aztán fokozatosan alábbhagyott, akár az átvonuló mennydörgés.
– Mi van a Salinas-üggyel? – kérdi egyszerre csak. Nem Diaztól kérdi, nem Rodrigueztől és nem is tőlem. Csak úgy kérdi, a levegőbe, mint aki odadob egy labdát: azé, aki felkapja.
Senki sem kapkodott érte, felkaptam hát én, az új fiú.
– Egyelőre – azt mondom – holtpontra jutottunk.
– Úgy – szól erre az Ezredes. – Holtpontra. És mit értsek én ezen? – kérdi most már tőlem, de nem mondhatnám, hogy nagyon barátságosan.
– Pillanatnyilag – mondom – izé… elakadtunk a nyomozásban.
– Úgy – azt mondja. – Mit javasol tehát? – Kellemetlen kérdés volt ez, és szerfölött veszélyes. Mondhattam volna nagy okosan, hogy javaslati hatáskörrel itt Diaz rendelkezik. Jól láttam én már akkor a szemem sarkából Diaz hasonlíthatatlan mosolyát és Rodriguez felparázsló párducszemét. De hát én kaptam fel a labdát, és ha felkaptam már egyszer, hát vittem is tovább.
– Szabadlábra kellene helyezni őket – mondom, és még csak nem is dadogok.
– Úgy. És milyen az egészségi állapotuk? – azt kérdi erre az Ezredes.
Hát erre bizony csend volt, igen nagy csend.
– Úgy – azt mondja még egyszer az Ezredes. Lassan emelkedett a hangja, lassan vált egyre magasabbá és egyre vészesebbé, akár a szirénáké. – Tehát a Testületem ártatlan embereket tart fogva. A Testületem ártatlan embereket vallat. A Testületem ártatlan embereket megkínoz. Mit mondok a parlamentnek?! Mit mondok a kereskedelmi kamarának?! Mit mondok a külföldi sajtónak?!…
És most már ott áll előttem, és egyenesen az arcomba ordít:
– Felügyelő! Ezért magát felelősségre vonatom!… Felelősségre vonatom, elítéltetem, és börtönben rothasztatom meg! Érti?!
Értettem én, hogyne értettem volna. Annyira értettem, hogy csak úgy reszkettem. De nem az Ezredestől reszkettem, mint ahogy ezt ő bizonyára hitte. A logikától reszkettem én abban a pillanatban, semmi mástól.
És akkor az Ezredes egyszerre csak megfogja az orromat. Rendesen, a két ujjával, ahogyan a kölykökét szokás. Csavar rajta párat, majd arcul legyint jóságosan.
– Te kis barom – azt mondja gyengéden –, te kis barom, te!
És azzal máris a Rodriguez asztalához lépdel. Szemébe ötlött közben a modell, már az előbb is észrevettem.
– Ez itt micsoda? – érdeklődik.
– Ez? – mosolyodik el Rodriguez szemérmesen. – A Boger-hinta.
– Boger? – azt kérdi az Ezredes. Érdekes, először mindenki mindig mindjárt ezt kérdi. – Miért Boger?
– Ő találta ki – magyarázza Rodriguez. Azzal beléfog a részletek ismertetésébe. A szöveget ismerik, nem szívesen bocsátkoznék én ismétlésbe. – Ez a rész itt – ír ujjával egy kicsi kört fölötte – szabaddá válik.
Nem kellett sokat beszélnie, hamar megértette az Ezredes.
– Disznók – azt mondja kedvtelve –, ti mocskos kis disznók. – Párszor megpörgeti a bábut. – Küldjétek hozzám kihallgatásra ezt a Bogert.
– Nem tehetjük, Ezredes úr – szabadkozik Diaz.
– Miért? – hökken meg az Ezredes.
– Mert életfogytiglani börtönbüntetését tölti Németországban – így Diaz. Igen, ilyen ember ez a Diaz. Nem szól ez semmit, de közben utánajár a dolgoknak. És aztán váratlanul előszedi a tudományát, mindig akkor, amikor az valakinek éppen kellemetlen. Nem tett ő kivételt még az Ezredessel sem.
– Barmok! – komorodik el az Ezredes. És máris az ajtó felé rohan.
– Ezredes úr! – szólt utána Diaz. – A Salinas-ügyben akkor mit tegyünk?
Megfordult az Ezredes, egy pillanatig eltűnődött.
– Állítsa össze a bizonyítékokat – mondta aztán. – Másfél óra múlva összeül a rendkívüli bíróság.
Nem kellett ahhoz Diaznak másfél óra. Akármi legyek, ha bárki is képes arra, hogy a Haza biztonsága elleni bűncselekményre való titkos szövetkezésről akkora sebességgel állítson elő hiánytalan nyomozati jegyzőkönyvet, mint Diaz.
Két óra múlva Diazzal az ablakmélyedésben álltunk. Klasszikus ablakmélyedés volt, a Székház klasszikus folyosóinak egyikén. A kilátás szűk udvarra nyílott. Egyik oldalán cölöpök sorakoztak. Kettőhöz a közepén már oda volt kötözve a két Salinas, apa és fia. Szemközt velük két raj az őrszázadból: a kivégzőosztag.
– Barátságtalan – fintorodik el Diaz. Borongós hangulatban volt Diaz, dologtalan óráiban meglepte ez olykor. – A mi szakmánk – elmélkedik – kockázatos. Ma idefenn állsz még az ablakban, holnap meg, ki tudja, talán odalenn, a cölöphöz kötve.
Ebben a pillanatban dörrent el a sortűz. Összerázkódtam talán? – nem tudom. Csak egyszerre Diaz tekintetét érzem magamon.
– Félsz? – azt kérdi, és sima képe szemtelen kíváncsisággal ragyog. Legszívesebben belévágtam volna. Már akkor tudtam, hogy ha eljön az idő, meglép majd, és hiába körözik, sosem kapják el. Csak engem kapnak el mindig, mármint a hozzám hasonlókat, úgy értem.
– Mitől? – kérdem Diazt.
– Hát – bök fejével az udvar felé, ahol a két Salinas üres zsákként fityegett már kötelékein – attól!…
– Attól – rántom meg a vállam – nem félek. Csak attól, amit odáig még el kell majd követnem.
Hiába, új fiú voltam én még akkor, mondom.