A nyomkereső

A házigazda – bonyolult családnevű egyén, a keresztneve szerint Hermann – gyanútlanul fecsegett: úgy látszik, még valóban csak egyszerű kollégát sejtett vendégében, s az most, pipáját szívogatva (kényelmetlen, de alkalomadtán, meg kell hagyni, igencsak nélkülözhetetlen szerszám), csöndesen az arcát tanulmányozta. Nem látott különösebbet: egy középkorú férfi zavartalan önbizalomtól sugárzó arca volt, formája ovális, orra, szája rendes, haja barna, szeme kék. Egyelőre még nem lehet pontosan tudni, hogy fecsegése mögött a szokott fondorlat, vagy pusztán gyermeteg együgyűség rejtőzködik-e: hajlott az utóbbi föltevésre, habár – tűnődött – a kettő közti különbség elhanyagolható voltaképpen. Újabb pillantást vetett rá: csakugyan és a legkomolyabban azt hinné, hogy sikerült véglegesen elvágnia maga mögött a szálakat? Nos, mindegy: hamarosan meg kell tudnia, hogy a szálakat sohasem lehet elvágni, és neki is, akárcsak valamennyi tanúnak, előbb-utóbb vallania kell.

Egy percet ajándékozott még neki, a felhőtlen gondtalanság egyetlen percét. A fecsegését figyelte: a foglalkozásáról, pontosabban a foglalkozása nehézségeiről fecsegett, a kollégának, ha ugyan nem a cinkostársnak járó bizalommal, s úgy tett, mintha roppantul gondterhelt volna miattuk – vagyis úgy tett, mintha semmi gond sem volna a világon. Ügyes, gondolta a vendég, nagyon ügyes: bizonyára nem lesz könnyű megtörni. Áttekintette a színteret: az alkalom kedvezőnek látszott: ők ketten a szoba sarkában ültek, kisasztalka mögött, ropogós, zöld bőrfotelokban, mialatt a másik sarokban az asszonyok cipőket próbáltak egymás lábára, egészen beléfeledkezve ebbe a női hóbortjukba. Igen, ideje, hogy munkához lásson.

Kivette szájából a pipát, és előre megfontolt, higgadt barátságtalansággal a szavába vágott. Azután egyetlen kurta mondatban tudatta kilétét, küldetése és az általa lefolytatandó vizsgálat célját: Hermann elsápadt kissé. Csakhamar összeszedte magát azonban, mint ez egyébiránt várható is volt: némileg, mondta, meglepi a váratlan bejelentés, és ez talán érthető ilyen késői órán…

– És annyi esztendő után – vetette közbe a vendég.

– Rendben van, ezt sem tagadom – felelte Hermann. – De mindenekelőtt egyvalami érdekelne: kötelességem-e egyáltalán az ön kérdéseire válaszolni?

– Nem – így hangzott a gyors felelet. – Önre kizárólag a saját törvényei vonatkoznak. Ezt föltétlenül tudnia kell, és semmivel sem menthető, hogy mindjárt nem ezzel kezdtem.

Köszöni, felelte Hermann, erre volt csupán kíváncsi: ezek után pedig – jelentette ki mosolyogva – készen áll a tanúvallomásra, mégpedig önként és függetlenül, amint vendége is láthatja. Így igaz, hagyta rá a vendég, bár talán kevesebb méltánylással, mint amennyit Hermann, a maga nagyvonalúsága ellenében, bízvást elvárhatott volna. Úgy látszik, a vendégnek az lehetett a véleménye – meglepő magabiztosság –, hogy Hermann mindenképpen vallani fog. De épp az volt a zavarba ejtő, hogy nem kérdezett semmit: nyugodtan ült tovább, a pipáját szíva, és szinte unatkozni látszott.

Egy perc múlva Hermann törte meg a csöndet. Tulajdonképpen – kérdezte – mi érdekelné vendégét? Talán – firtatta tovább, minthogy a vendég késlekedett a válasszal, mint aki még fontolgat valamit – őhozzá, Hermannhoz kívánna személyes kérdéseket intézni? Netán arról meggyőződni – folytatta az előlegezett megértés áthidaló, könnyű kis mosolyával –, hogy ő, Hermann, mit és mennyit tud?

– Nos hát, mindenesetre – felelte –, hogyne, szívesen meghallgatom; már amennyiben persze csakugyan kedve tartja, hogy elbeszélje.

– Miért ne? – vont vállat Hermann, elvégre semmi titkolnivalója. Következésképp viszont, tette hozzá, nem is tud mondani sokat. Tény és való: hallott az esetről. Azt is tudja, hogy itt a környéken történt. Fájdalmas, még beszélni is fájdalmas róla. Ő maga különben akkor nem sok figyelmet szentelhetett a dolognak. Nem akarja a vendéget magyarázatokkal terhelni – ennek mindenesetre megvolt az oka, hogy a többit ne is említse, az idő tájt például félig-meddig gyermek volt még, ami persze nem mentség, csupán körülmény, de valamennyire talán magyarázatul szolgál. Természetesen így is füléhez jutott egy és más, hallotta, hogy valami történt, a számos akadályoztatás ellenére – sőt, épp ezek puszta jelenléte folytán – is lehetetlenség volt az embernek némely dologról, ha kelletlenül is, de tudomást nem szereznie – hamis tanú, aki egyebet állít. A részletek és arányok azonban, vagyis maga az eset tulajdonképpen csak később kezdett pontos körvonalat ölteni.

Hermann itt elhallgatott egy percre; mozgékony, szavait mintegy állandó magyarázó ábrákkal kísérő kezét, tán, hogy végre szilárd támaszt találjon számára, az ültében magasra húzott térde köré fonta, s jól hallatszott ujjperceinek könnyű roppanása, mielőtt újra beszélni kezdett.

Megtehette volna, mint ahogy mások is megtették, hogy nem foglalkozik az üggyel – ki vethetné a szemére? De – folytatta – valami nem hagyta nyugodni, valami hajtotta, égette, a kíváncsiság – de nem, nem ez a helyes szó, s itt nincs helye szeméremnek; szabad-e tehát kötelességről, a tudás gyötrelmes kötelességéről beszélnie inkább? Lázas kutatómunkába fogott: tényeket, mindenekelőtt is kétségbevonhatatlan tényeket akart, hogy tisztán lásson az ügyben. Aktákat gyűjtött, bizonyítékokat szerzett, egész irattárat halmozott föl – volna mit mutatnia a vendégnek. Most már csak az hiányzott, hogy mindezt a rengeteg tárgyi bizonyítékot feldolgozza; csakhogy… S Hermann itt mélyen felsóhajtott, hátrébb dőlt ülésén, anélkül hogy elegendte volna térdét, és egy percre lehunyta szemét, mintha az erős lámpafény bántaná.

– Csakhogy – folytatta azután – már a föltételezéssel is elég messzire megyünk, túlságosan is messzire. Az ember elgondol bizonyos dolgokat: nem tehet mást. És bár ezek a gondolatok nem tőle származnak, csak… hogy is mondjam… a megértés kényszeréből, az ember mégis egyre jobban… Érti ezt? Szóval… van ebben valami visszariasztó. Az emberben megmozdul valami… valami belső tiltakozás… Egy érzés, amire nehezen találnék hirtelen nevet… Félek, nem vagyok eléggé világos…

Ismét elhallgatott, tétova pillantást vetve a vendégre, s bár ez óvakodott attól, hogy bármi megjegyzéssel befolyásolja, Hermann, úgy látszik, mégis biztatást olvasott ki arcából, mert folytatta.

– Talán – mondta – az, hogy lehetséges. Igen, az, hogy föltételezzük a lehetetlent, és egyszer csak bizonyságot nyerünk rá, hogy… hogy lehetséges: most – jött lázba –, azt hiszem, most sikerült megfognom ezt a bizonyos érzést. – Előrehajolt, egész közel a vendéghez, szeme különös fényben égett, hangja suttogásba fordult. – A lehetőség, érti? Semmi más, csak a puszta lehetőség. És hogy ami egy emberrel megtörténik, az mindenki másnál is lehetőség. – Elhallgatott, csaknem roskadtan nézve maga elé, majd ismét vendégére emelte kissé még mindig zavaros tekintetét. – Nem tudom, érti-e, hogy mire gondolok…

– Hogyne – bólintott a vendég –: érdekes gondolat. S valószínűleg igaz is, hisz miből is táplálkoznék örökös szorongásunk, ha mindnyájan részesnek nem éreznők magunkat kissé az egyetemes rosszban.

– Igen! Igen! Látom, tökéletesen megért! – kiáltott föl Hermann, kezét valami hirtelen elragadtatással a vendég felé nyújtva, majd, nem találva tán e túláradó mozdulat voltaképpeni célját, ismét visszavonva: – Örülök, hogy találkoztunk, örülök, hogy itt van! Sőt, azt mondom: előbb kellett volna eljönnie!

– Lehetetlenség volt – mentegetőzött a vendég.

– Sokat, sokat kellett volna beszélgetnünk! Egy időben nagyon vártam… úgyszólván nap mint nap vártam a jövetelét!

– Sajnálom, de csak most kerülhetett rá sor – szabadkozott a vendég.

– Kár. Most már mindegy, de kár. – Hermann lassacskán erőt vett érzelmein, szavai ismét értelmes rendben sorakoztak egymás mellé, mint egy építmény kőkockái. Hát igen: ekkora teher – mondta – és ily kevés lehetőség egyetlen elszánt, határozott tettre. Töprengett, egyre rágta a gondolat: mit tehetne, túl azon, amit az ember napról napra amúgy is megtesz; de hát az igazat megvallva nem sok eredményre jutott. S aztán az élet egyéb követelményeire kellett fordítania figyelmét: alacsonyról küzdötte fel magát, tanult, egzisztenciát, majd családot alapított – bizony, nem csekély erejébe került, amíg odáig jutott, ahol ma tart. Nem szeretné, ha vendége félreértené, és szavait úgy értelmezné, mintha maga részéről ezzel netán végképpen félretette volna az ügyet: nem, és magától értetődik, hogy fenntartás nélkül vállalni kíván minden szolgálatot, ami az eset következményei miatt reá is hárul, noha természetesen – s ezt hangsúlyozni szeretné – önként és függetlenül, amiként ennek a tanúvallomásnak is aláveti magát. Elmosolyodott, töprengő, fanyar kis mosollyal:

– Hogy is mondta az imént? Az egyetemes rosszból ránk eső rész miatt? Igen, igaza lehet, talán ezért –; vagyis, folytatta Hermann, lényegében csak egy tágan – némelyek, például a felesége szerint túlságosan is tágan – értelmezett kötelességérzettől vezettetve, mert hiszen közvetlenül semmi sem köti tulajdonképpen az esethez – hanem ez már kiviláglott, felesleges volna ismételnie. Mármost ez, ha talán nem is sok, de körülbelül minden, amit a maga részéről mondani tud – fejezte be.

– Köszönöm – mondta a vendég –, nagyon érdekes volt. Az ön személyes ügye valójában nem tartozik ugyan a vizsgálat anyagához, és bizonyára emlékszik, hogy csupán beleegyeztem, nem kértem azonban rá, hogy előadja a védekezését; de hát ön bizonyára szükségét érezte, és miért is tagadtam volna meg ezt a csekély szívességet? Mindamellett köszönöm, nagyon érdekes volt – erősítette meg ismét.

Hermann meghökkenten nézett rá:

– A védekezésemet?… – vonta össze a szemöldökét. – Remélem, nem kétkedik a szavaimban? – kérdezte aztán. – Amennyiben látni óhajtja az okmányaimat…

– Erre nincs felhatalmazásom – szakította félbe. – Mellékesen az önről szerzett információim tökéletesen egybevágnak a szavaival. Ön felette áll minden gyanúnak, Hermann.

Nos, ennek igen örül, mondta Hermann, mindjárt hozzátéve, hogy magától értetődően nem személyes okból – hisz ezt illetően sosem lehetett kételye –, hanem abban a tágabb értelemben, mint ahogy erről az előbb beszélgettek: vagyis örül, hogy nem lett áldozata holmi vak pusmogásnak, bizonyos elfogultságoknak, a világ általánosító hajlamának, amivel az ily vélekedéseket az személyekről családokra, családokról vidékekre, majd meg már egész népekre kiterjeszteni szokta, s ami roppantul bántotta volna.

– Megértem – jegyezte meg a vendég –, magam is rendelkezem némi tapasztalattal ebben a tekintetben. Az ilyesmi mindig kellemetlen.

Úgy van, helyeselt Hermann, és főként végeláthatatlan eljárásokba bonyolódhat az ember, föltéve, hogy nem vagyunk közömbösek egynémely tekintetben, és súlyt helyezünk tiszta hírünkre.

– Márpedig – folytatta –, kolléga urat valószínűleg nem szükséges emlékeztetnem a krónikus időhiányra, ami már a mi szakmánk velejárója. Most meg éppen hogy rám jár a rúd: ugyanis épp kinevezés előtt állok, és át kell vennem az új munkakörömet.

A vendég itt egy pillanatra félbeszakította, hogy szerencsét kívánjon.

– Köszönöm – nyugtázta Hermann, ültében meghajolva, majd kényelmesen hátradőlt karosszékében, papucsos lábát otthonosan előrenyújtva. – Ettől függetlenül természetesen a továbbiakban is rendelkezésére állok, minden téren és eszközzel, amennyire csak erőmből telik.

A vendég sietve biztosította, hogy semmiképp sem kíván visszaélni sem idejével, sem türelmével: mindössze néhány információról volna szó, melyeket a házigazdától a helyszíni szemle tárgyában szeretne kérni; az első kiszállásnak ugyanis holnap kell megtörténnie. Szükség lesz majd egy második szemleútra is, egy másik helyszínen – de ezt most hagyjuk, beszéljünk az elsőről inkább, amelyet itt, a közeli terepen kell majd megejtenie. Azt szeretné tehát tudni: megvan-e minden, épségben, érintetlenül?

– Hogyne – felelte Hermann, és hozzátette: – Erre ügyeltünk.

Helyes, mondta a vendég, ez igen fontos, ha ugyan nem épp a legfontosabb körülmény, mivel a nyomok eltüntetése az ellenfél egyik kedvenc és legveszedelmesebb eszköze: márpedig az ilyesmi még a leglelkiismeretesebb vizsgálat eredményességét is veszélyeztetheti – no persze, épp ez az ellenfél számítása.

Hermann elgondolkozva nézett maga elé, mintha a vendég szavait mérlegelné:

– De hát – kérdezte aztán csodálkozva – milyen ellenfélről beszél voltaképpen? Biztosíthatom, hogy a mi környékünkön, már amennyiben beszélhetünk egyáltalán számba vehető ellenfélről… (a vendég itt fölnevetett) no jó, tegyük fel… akkor sem merészelne azonban olyasmit kockáztatni, mint például a nyomok eltüntetése, és szavatolok érte, hogy ha csak az idő nem…

– Az idő igen veszedelmes ellenfél – vágta el kurtán.

Hermann fölélénkült: ő ezt nem egészen így fogja fel, kezdte, elvi kérdésekhez illő tárgyilagos, ám határozott ellenvéleményt tükröző mosollyal. De a vendég egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta: pillanatnyilag, jelentette ki, nem tartja célszerűnek, hogy ezt a kérdést megvitassa Hermannal. Hermann arcán méltatlankodó vonás jelent meg: látszott rajta, hogy egyik kedves eszméjét érintették, s hogy szívesen kifejtette volna a tárgyról kialakult, s tán fáradságos munkával kidolgozott nézetét; de valószínűleg még ennél is kevésbé lehetett ínyére a mód, ahogyan egyszerűen torkára forrasztották a szót, a saját otthonában. Mintha pár pillanatig egyenesen azt fontolgatta volna, ne emlékeztesse-e vendégét a jó modor alapvető követelményeire: de végül mégsem tette, ki tudja, miért. Ugyanezzel a belső gondolatmenettel állhatott-e összefüggésben vajon, hogy lábát ismét maga alá húzta, és előrébb csúszott a karszékében, lemondva ezzel eddigi kényelméről egy feszültebb testtartás érdekében: úgyszintén nem derült ki. A kihallgatás folytatódott. A vendéget az érdekelte, hol is van egész pontosan a helyszín. A kérdezett habozott:

– De hisz ezt önnek tudnia kell – mondta azután, némileg feszélyezett és egyúttal tapintatra törekvő hangon.

– Természetesen – hangzott a válasz –, ha már ott vagyok, tudom is. Csak az innen odáig vezető útvonallal nem vagyok tisztában, s azt hiszem, ez érthető: végre is idegen vagyok a környéken. Annyira bonyolult talán?

– Ellenkezőleg – sietett biztosítani Hermann –, igen egyszerű. Mindenekelőtt is a szomszédos városba kell eljutnia, itt a közelben, ugyanezen a termékeny síkságon. Itt gyöngéden elmosolyodott, és közbevetőleg megjegyezte, hogy a szemleút remélhetően nem veszi majd annyira igénybe a vendég idejét, hogy az említett városnak egész földrészünk kultúráját érintő nevezetességeit is meg ne tekintse azért; a vendég erre semmit sem felelt; onnan pedig, folytatta érezhetően szárazabb hangon, és arcán a már előbb is látott kelletlen vonással, onnan pedig már közel a cél: hat kilométer, vagy nyolc, de legföljebb tíz – így valahogy, egészen pontosan nem is tudja.

– Érthetően – bólintott a vendég –, hisz odamenet nyilván egyéb foglalkoztatta, mintsem hogy a kilométereket számlálgassa.

Egypercnyi csend támadt, szinte azt lehetne mondani, kínos csend. Ami azt illeti, és hogy teljesen őszinte legyen, mondta aztán Hermann, ő maga tulajdonképpen még nem fordult meg ott. Vagy úgy, mondta erre a vendég, akkor természetesen Hermann szíves elnézését kéri a tapintatlan közbevetésért. Szó sincs róla, tiltakozott Hermann, úgy érzi, inkább neki kell talán, bizonyos mértékig elnézést kérnie; nos, ha valóban így érzi, mondta a vendég, akkor Hermannt semmi esetre sem lehet következetlenséggel, legföllebb csak némi feledékenységgel vádolni; beismeri, mondta Hermann, hogy a látszat valóban emellett szólhat, az igazság azonban mégis más, az tudniillik, hogy ő többször is tervezte már ezt a látogatást, azonban hol családi ügyek, hol meg hivatali kötelezettségek, vagyis rajta kívül álló okok miatt eddig még mindannyiszor el kellett halasztania. Remélhetően, tette hozzá, a kolléga úr megérti, hogy egy család és egy felelősségteljes hivatal terhei mellett a magunkfajta ember bizony nem mindig korlátlan ura az idejének. Hogyne, mondta a vendég, nagyon is megérti, hiszen mindnyájan így vagyunk ezzel: mellékes kötelességeink miatt folyton halogatjuk a tulajdonképpenieket, gyakran egy életen át, és aztán zavarba jövünk, ha megkérdezzük magunktól, mit is végeztünk hát valójában.

– Kimeríthetetlen témakör ez – folytatta –, de attól tartok, máris visszaéltem a vendégszeretetével. Mindenesetre köszönöm az értékes felvilágosításait: érdekes volt, nagyon érdekes – tette hozzá, miközben felállt. Hermann is felugrott a helyéről, izgatottnak látszott:

– Egy pillanat – mondta –, csak nem akar így elmenni?! De álljon meg hát… Mit keres, az ég szerelmére?!

– Az esernyőmet – mondta a vendég, aki ezalatt valóban, elkezdett körbe járni a szobában, a sarkokba és még a bútorok mögé is befürkészve, mert úgy emlékezett, hogy itt helyzete el valahol a tárgyat (fülledt időben, borús, súlyos ég alatt indultak ugyanis útnak a szállójukból) –, nem látta valahol?

– Nem – mondta bosszúsan Hermann, iparkodva a nyomában maradni, miközben egyszer majdnem össze is ütköztek, ahogy a vendég váratlanul megtorpant, és ellenkező irányba fordult; szerencsére az asszonyok nem voltak tanúi ennek a nevetséges hajszának: időközben, miután a cipőkkel végeztek már, a másik szobába mentek át, s az onnan beszűrődő, gőgicsélő hangokból arra lehetett következtetni, hogy éppen Hermannék kisfiát becézgetik, aki erre valószínűleg felriadhatott álmából, mert e pillanatban keservesen sírva fakadt: nyilvánvalóan félreérthette a helyzetet. – De hát még nem beszéltünk meg semmit – erősködött tovább Hermann. – Hogyan fog például odautazni?

– Vasúton és autóbuszon – mondta a vendég, még mindig hasztalan tekintve szét minden irányban. – Azt hallottam, a csatlakozás jó, s mindkét járat gyors és kényelmes.

Igaz, tökéletesen igaz, biztosította Hermann, s eszerint, mint látja, a vendég mégiscsak tájékozottabb a környékbeli közlekedést illetően, mint ahogy neki elárulta; attól tart csupán, hogy ebben a nagy hőségben túlságosan is igénybe venné majd ez a körülményes utazás.

A vendég erre fölnevetett, a maga nyugtalanító módján, röviden, komoran; de végre legalább szembefordult Hermannal: biztosította, hogy utazott már sokkal körülményesebb módon is, és a holnapi munka eredményességét tekintve úgyszólván kívánatos lenne, ha nem a könnyebbségeket, hanem a minél fáradságosabb körülményeket keresné, egészen az ínségességig, és ezt mindenesetre meg is tenné, ha nem kéne tekintettel lennie a feleségére is.

– Éppen ezért! Éppen ezért! – kapott a szón Hermann. – De hát így nem lehet tárgyalni… Üljön már vissza végre!

Sietve a karosszékek felé terelte, leültek. Hermann bőrkötésű jegyzetkönyvben kezdett lapozgatni:

– No lássuk csak; tehát holnap. Hm. Holnap tulajdonképpen igazgatói referátumom volna… – kezdte; a vendég, úgy tetszett, ismét fel akar állni; Hermann sebesebben, mondhatni kapkodva volt kénytelen folytatni: – Mindamellett, ha reggel idejekorán telefonálnék… Az igazgatómmal meglehetősen jó kapcsolatban állok ugyanis… Egyszóval szívesen odaviszem a kocsimon, ha óhajtja.

A vendég, ezúttal már kényelmesen hátradőlve, sőt még lábát is keresztbe vetve a karszékben, elmosolyodott.

– Ügyes, Hermann, nagyon ügyes – bólintott aztán. – „Ha óhajtja” … Hm – mondhatnám én is, mint ön az imént. Nos hát, Hermann, egyenes kérdés egyenes választ kíván: nem, nem óhajtom.

– Eszerint – kérdezte Hermann – visszautasítja az ajánlatomat?

– Ezt nem mondtam – felelte a vendég. – Lehet, hogy elfogadom a kíséretét, meglehet, beletörődöm abba, hogy elvigyen, minthogy az ajánlata percek óta itt függ már a levegőben, engedelmével szinte éreztem már érlelődni önben, mialatt az előbb volt szíves az esernyőmet keresgélni velem, igen, egyenesen erre haladt és ide torkollt végül a beszélgetésünk logikája, és ebben, nem tagadhatom, kicsikét magam is hibás vagyok. Mármost viszont ami az óhajokat illeti: az enyémről, biztosíthatom, szó sem lehet, és azt kell föltételeznem, hogy az önéről még kevésbé, figyelembe véve legalábbis az eddig mulasztottakat – nem, ne mentegetőzzék, hisz nem hányok szemére semmit. Mindezt csak épp azért tartom szükségesnek említeni, hogy rendet teremtsünk… hogy úgy mondjam: tiszta csapást vágjunk az óhajok szövevényében, s nehogy összekeveredjenek egymással az ügyeink; nemcsak ön, de én is ragaszkodom ugyanis a magam függetlenségéhez.

Hermann zavartnak látszott.

– Akkor hát – kérdezte –, hogy döntött végeredményben?

A vendég a fejét csóválta.

– Furcsa ellentmondásokba bonyolódik, Hermann. Függetlenséggel kezdi, majd az óhajomnak, most meg már hovatovább a döntésemnek vetné magát alá. De hát mit akar tulajdonképpen? Parancsszót? Vagy fölmentést netalántán?… Ugyan, Hermann, mire való ez a bújócska, ez a méltatlan köntörfalazás két felnőtt ember között?! Mint hogyha nem tudná, hogy mindenképpen jönnie kell; vagy ne tudná talán?

Hermann lehajtotta a fejét; egy kevés csönd támadt.

– De tudom – felelte aztán, s porcelánosan fénylő tekintetében, amint újra ráemelte, a vendég most először látott valami új, idegen, kissé még félénk, de már leplezhetetlen fényt, a gyűlöletét talán? – tűnődött. S mintha ez nemhogy bántaná, de egyenesen a kedvét lelné benne, Hermannra nevetett, ezúttal másként, mint az előbb, szelídebben, szinte rokonszenvvel.

– Nekem – mondta – nem róhat fel semmit sem. A tágan értelmezett kötelességérzet olyan csapda, amit saját maga állított magának; én legföljebb csak éppen hogy belé segítettem.

– Ön igen rosszhiszemű – mormogta Hermann –, erre semmi okot sem adtam.

A vendég mentegetőzött: az ő megbízatásában, mondta, az embernek úgyszólván kötelessége, hogy rosszhiszemű legyen, s természetesen csak minden félreértés eloszlatása vezette, és nem az, hogy a házigazdát megbántsa.

– Nos hát – szólt aztán –, rendben van; megteszem önnek ezt a kis szívességet: elvihet. Nem, ne köszönje, vagy mást akart mondani? Semmit? Úgy is jó. Talán szükségtelen figyelmeztetnem rá, hogy alkalmasint kemény napunk lesz. A vizsgálat során egyet s mást mutatnom kell majd önnek – ez elkerülhetetlen –, s a szag… nos, rettentő bűz van arrafelé, remélhetően érezni fogjuk. Mindenesetre az tanácsolom, ne reggelizzék.

Megbeszélték, hogy Hermann másnap reggel kilenc órára jön a szállójuk elé a kocsijával. Jól értette-e, kérdezte Hermann, hogy a kedves felesége is velük tart majd? Igen, felelte kurtán, s Hermann megereszkedő arcán, melyen a hirtelen fáradtság redői ütköztek ki, s mely valósággal megolvadtnak látszott a csillárfényes szoba zárt rekkenetében, mintha e fejlemény hírére – mintegy valamely reménysugár felcsillanására – a megkönnyebbülés futó árnyalata suhant volna át: ez kellemetlen volt. De nem beszélhettek tovább, az asszonyok visszatértek; Hermann felesége, jól megtermett, szőke nő, puha, fehér keblén verítékcseppek gyöngyfényével, a csecsemőt is magával hozta karján, akit, úgy látszik, kiemelt ágyából, vélhetően, hogy csillapítsa elkeseredését, aminek az előbb oly szívet tépő hangokat adott, s egyúttal abból a homályosabb célból is talán, hogy – némely asszony szokása szerint – ne hagyja feledésbe merülni anya és gyermeke örök képét, mintegy gyöngéd kötelességükre intve ezzel a megtestesítéssel a férfiakat; maga a csecsemő kevésbé ünnepélyesnek, inkább rosszkedvűnek és szórakozottnak látszott; hamarosan vissza is került ágyába, a vendégek elbúcsúztak (az esernyő végül mégis az előszobában került meg); Hermann szíves ajánlatát, hogy hazakocsikázza őket, visszautasították: sétálni akarnak, mondták.

Odakint változás történt az égen: derengő, tiszta nyáréjszaka fogadta őket; holnapra kedvező idő ígérkezett. A szállójukhoz vezető rövid úton tudatta feleségével a kirándulás tervét; pár szót ejtett a városról, régi fejedelmi székhely, számos nevezetességgel, nem illik kihagyni az útitervből, adta értésére.

– Azonkívül – tette hozzá –, egy kis dolgom is lesz a környéken.

Az asszony – a karján érezte, melyet karjában tartott – megremegett: szeme – meghitt tükör – szorongó kérdéssel telt meg; a férfi elfordult. Nincs miért aggódni, mondta, a vállalkozás nem veszélyes, rövid időt vesz igénybe, és egyáltalán nem fogja megzavarni a kirándulást. Felesége nem válaszolt: mennyit tudhat vajon – tűnődött a férfi.

– Mikor utazunk a tengerhez? – kérdezte később az asszony. Valamennyit tud persze, talán többet is, mint szabadna, annyit mindenesetre, amennyit egy asszony tudhat arról a férfiról, akit szüntelen, állhatatos és beható megfigyelés alatt tart.

– Három nap múlva – felelte. Lehet, hogy maga is hibázott, s az asszony kileshetett egyet és mást a számára kedvező órákban.

– Ott is lesz dolgod? – kérdezte a felesége.

– Nem – felelte –; ott már kizárólag fürödni fogunk. – Igen, az asszony csökönyös és igen veszedelmes ellenfél: nagy a hatalma, és nyilvánvalóan élni is fog vele, hogy enyhítse azt, aminek pedig sajognia, következésképp tehát élnie kell – ebben a tekintetben Hermann kétségkívül belelátott a kártyáiba, az alattomos. Nem a küzdelemtől félt: de hogy kénytelen ellenállni az asszonynak, s hogy szükségszerűen mindkettejüknek ravaszkodniuk kell majd, ha nem is befolyásolta elhatározottságát, e pillanatban valami megnevezhetetlen szomorúsággal töltötte el. Függönyökkel tompított zenét hallottak, s kivilágított bejárat tűnt szemükbe: a szállójukhoz értek.

Másnap a küldött és felesége még dús reggelijénél ült a szálló éttermében, amikor a fehér kabátos pincér fürgén az asztalukhoz siklott, és jelentette, hogy az urat a telefonhoz kérik.

– Egy pillanat – szólt feleségéhez, villát és kést a tányérjára rakva. Átvágott az éttermen – a telefon az előcsarnokban volt –, és egyenesen a zárt üvegfülkébe lépett, ahová a szolgálattevő portás széles karmozdulata irányította.

– Halló, Hermann? – vette fel a kagylót.

– Igen – hangzott meglepetten a vonal túlsó oldaláról. – Honnan tudta?…

– Micsodát?

– Hogy én vagyok…

– Már vártam a telefonját – mondta a küldött. – Tulajdonképpen előbb kellett volna jelentkeznie.

– No de – csodálkozott Hermann hangja – miből következtette egyáltalán, hogy jelentkezni fogok? Hiszen nem így állapodtunk meg…

– Nos hát – mondta a küldött –, nemde közbejött valami, ha nem tévedek?

– Hát – hallatszott a távoli hang –, igen. A gyerek…

– A gyerek?!…

– Igen. A gyerek… beteg.

A küldött az ajkába harapott. A legbanálisabb, a legkézenfekvőbb; az embernek pirulni volna kedve – gondolta.

– Sajnálatos – szólt a telefonba. – Ha csak tíz perccel előbb értesít – tette hozzá –, még lett volna reményünk rá, hogy elérjük a reggeli vonatot.

Szóba sem kerülhet a vonat, tiltakozott Hermann; voltaképp csak azért telefonál, hogy megkérdezze: nem haragszik-e, ha a körülmények miatt az indulás időpontja fél órányi késedelmet szenved?

– Hogyan – értetlenkedett a küldött –, hát mégis jön?

– Hogyne – felelte Hermann. – Azaz… Majd mindent elmagyarázok. – Megállapodtak, a küldött visszatért az asztalhoz, és arcán még mindig ott tükröződött enyhe csodálkozása, mialatt étkezőeszközeit ismét kézbe vette.

Fél órával később, férfi és felesége, a szálloda lengő üvegajtaján keresztül a szabadba lépett. Töretlen nyári ég verőfénye vetett kemény szikrákat mindenütt – alkalmas, igen alkalmas idő: a délre várható nagy hőség remélhetően nem fog túlságosan ernyesztően hatni a szemléhez szükséges szellemi erőkre, bár – ha ugyan hatályosak még bizonyos régmúlt törvényszerűségek – ott fenn a magaslaton mindig számíthatunk egy kevéske üdítő szellőre. És mintha máris a hűs levegő érintését érezte volna bőrén – vagy csak a puszta gondolat, a türelmetlen munkaláz okozta? –, könnyű borzongás futott végig rajta.

– Fázol? – nézett rá a felesége.

– Fázom?! – álmélkodott nevetve. – Ebben a hőségben? – De a kérdés figyelmeztetés volt: jobban kell ügyelnie, minden mozdulatát számon tartják.

Egy autó szélvédő üvege csillant: Hermann volt. Kurta üdvözletet váltottak, Hermann kinyitotta számukra a kocsiajtót; hátranyúlt, s nyilván hogy helyet teremtsen, a hátulsó ülés pamlagán odébb tolt valami fehér göngyöleget – első tekintetre ártalmatlan csomagnak nézte volna az ember, ha nem adott volna hangokat, egyszerre panaszos és követelőző, tagolatlanságában is türelmetlen rosszakaratról tanúskodó hangokat.

– Mi ez? – hőkölt hátra a küldött.

– A gyerek – felelte Hermann.

A megbízott nem kérdezett többet; bekászálódott Hermann oldalára, az elülső ülésre; felesége hátul, a gyerek mellett foglalt helyet; Hermann máris indított, és azonnal nagy sebességre kapcsolt, mint akinek sietős a dolga; jobb oldali arcéle, melyet az út állandó szemmel tartása, a kormány, a kapcsolószerkezet folytonos uralása közben látni engedett – el kell ismerni, ez is ér annyit, mint olykor egy pipa –, ma reggel fakó volt és megviselt, ugyanakkor kifürkészhetetlen, szinte fémszerűen szilárd. Néhány merész kanyarodó után már az országúton robogtak; Hermann beszélni kezdett.

Hirtelen jött – adta elő –, ahogy ez már kisgyermekeknél jönni szokott, alighogy a vendégek az este hazamentek. Egy perccel előbb még semmi jelét sem adta a bajnak – minden oly nyugalmasnak és békésnek látszott, mint rendesen. Feleségével rendet teremtettek, még jutott idő egy utolsó kortyra, néhány meghitt szóra. Szokásuk, hogy lefekvés előtt még benéznek a gyerekhez, a piciny ágy fölé hajolnak, hogy ezzel a látvánnyal térjenek nyugovóra: így történt most is. Csendesen gyönyörködtek a szendergő csöppségben, gondtalanul adva át magukat a boldog képnek. De mintha valami nem egészen lett volna rendjén; a gyermek megmozdult, s kérdezték egymást: mi elől rejtegeti ily félősen az arcát? Gondolták, a villanyfény, s mentek, hogy eloltsák. Ám a gyermek egyszerre kinyitotta szemét, piciny torkából fájdalmas hangok törtek elő. Lehajoltak hozzá, próbálták nyugtatgatni, becéző szóval, csókkal, csillapító simogatással – és rémülten kapták vissza kezüket, ajkukat, mert érezték, hogy az egész kis test csak úgy tüzel. Szaladtak a hőmérőért: harminckilenc fok! Nyomban az orvosért telefonáltak, igen a bukakáért (Hermann itt közbevető mosollyal kitért rá, hogy a „doktor bácsi” valami okból e különös hangképlet formájában került be a gyermek szókészletébe), és az orvos fertőzést, heveny, bár remélhetően komplikációktól mentes fertőzést állapított meg.

Elhallgatott, s minthogy az út előttük épp üres volt, a válla felett aggodalmas pillantást vetett hátra; nem volt rá ok azonban: a gyermek érdeklődése lassacskán a mellette ülő idegen lény felé látszott fordulni; sírása előbb hüppögéssé csöndesedett, majd bámész hallgatássá, majd megélénkülő, mindegyre beszédesebb gügyögéssé változott át, s a fölébe hajló asszony bíborkörmű ujjaival, a nyakláncán himbálózó fényes érmével, ruhájának vonzó gombjaival kezdett játszadozni.

– No lám – mosolyodott el a küldött –, a kis betyár; talán csak becsapta kicsit a szüleit azzal a tegnap esti lázzal.

– Nem, nem – tiltakozott Hermann: ez pillanatnyi megkönnyebbülés csupán, a lázcsillapító injekció hatása. A teljes gyógyuláshoz azonban még hosszú napok szerető gondoskodása szükséges. Így aztán a gyermek most a nagyanyihoz utazik, úgy ám, a ninanihoz, akinek apró gazdasága van, gyümölcsöse, kicsiny földje az egyik környékbeli kisközségben.

– Talán még kerülőre kényszerítjük – aggodalmaskodott a küldött.

Semmi baj, nyugtatta meg Hermann: ha nem állíthatja is éppen, hogy a város, ahová érniük kell, föltétlenül az útba esik, a kis kitérőt a kedvükért szíves-örömest megteszi. Közelebbi céljukat onnan aztán a már tegnap is említett autóbuszjárattal is könnyen elérhetik majd – maguk pedig sietnek tovább, a gyermeket mielőbb ágyban, biztonságban tudni; a nagyanyinál aztán ott a cica, a Tapsi-kutya, a Pipicsibe – mindenki, aki a kisfiút annyira szereti, ott várja már, és meggyógyítja majd, tette hozzá, mindegyre előrenézve, de hátrafelé bólogatva.

A küldött, a mihamarábbi gyógyuláshoz fűzött szilárd reménye mellett egyúttal aggályainak is hangot adott: nem kellett volna, kérdezte, vajon mégiscsak inkább a vasutat igénybe venniük?

– Mennyi gondot kényszerültünk okozni – sajnálkozott –, mint hogyha nélkülünk is nem volna éppen elég gondja! – Mentségéül, folytatta, semmi sem szolgált, legföljebb arra emlékeztethetné csupán Hermannt, hogy ő ajánlotta fel, szorgalmazta, mondhatni erőltette rá valósággal a kíséretét tegnap este.

Hermann felvonta vállát, kezét tehetetlen mozdulattal felemelve, majd sietve ismét visszatéve a volánra.

– Bennem – szólt – megvolt a jóakarat; nem rajtam múlt, hogy másképpen alakult, hiszen ön is láthatja.

– Hogyne – hagyta rá a megbízott –: az alibije, mint mindig, most is tökéletes, Hermann.

Csend következett, Hermann domború, kétfelől az ellenszélben lobogó hajával övezett arca – akár egy szárnyas pajzs – mereven feszült neki az útnak. Gyorsított, hogy megkerüljön egy előttük pöfögő traktort, majd hirtelen a fékre lépett egy szemközt rohanó teherautó otromba tolakodása miatt, kapcsolt, kormányzott, s miután a kocsit ismét egyenesbe hozta, összeszűkülő szemmel s annyira halkan, mintha még el sem döntötte volna: akarja-e vagy nem tulajdonképpen, hogy meghallják, ezt mondta:

– Ön nem ember. Nem. Ön nem ember.

A kocsi most simán, akadálytalanul, szelet suhogtatva száguldott előre. A küldött tűnődni látszott.

– Bizonyos tekintetben kétségkívül igaza lehet, Hermann – ismerte el aztán.

Most Hermann hallgatott. De arca megrebbent; apró, szabálytalan, alig észrevehető mozgások kezdték ki merevségét, feltehetően valamely benső küzdelem árnyjátéka.

– Bocsásson meg – szólalt meg végül tétován –, ideges vagyok. Félek, hogy az előbb… Egyszóval nem akartam megbántani.

A küldött felkapta fejét: hogyan? Azt képzelnék talán, hogy mentegetőzni kívánt? Éles visszavágáson, metsző helyreigazításon törte a fejét; a már éppen megtalált szavakat azonban egyszerre mégis elharapta. Hiszen már elérte tulajdonképp, amit akart – de mit is akart hát? Bosszút állni? Vagy bajtársat nyerni? – e percben, mind közelebb a célhoz, egyszerre oly kevéssé látszott fontosnak. Hallgatva suhantak tovább. Csak hátuk mögül érkeztek élénk neszek, a gyermek, a kezdeti eufóriás kapkodás után most láthatóan egyetlen, határozott célra összpontosította erejét: az asszony szemét igyekezett makacsul meg-megújuló rohamok közepett mindenáron megkaparintani (talán vonzotta ez az élénk fényű holmi, melynek csillogását a köré húzott fekete ecsetvonás csak még jobban hangsúlyozta), hogy magához ragadhassa és játszadozhassék vele; s ez számos derűs epizódot eredményezett kettejük közt – asszonyok és gyermekek végül mindig megértik egymást.

Cigarettára gyújtott – a pipának immár nem volt helye, s különben magával sem hozta –, hosszú, keserédes illatú amerikai gyártmányra, s kényelmesen hátradőlve az ülésen, minden figyelmét az útnak szentelte. Ama hírneves országúton haladtak, melynek ősi szilvafasorán termő ízes gyümölcseiről a költő nem mulasztott el megemlékezni halhatatlan tanulmányában: nos, a költő több mint egy évszázada halott már (magasabb és személyes értelemben egyaránt szerencsének tekintendő), ennyivel vált tehát ősibbé a szilvafasor, mely azóta is rongálatlanul áll. Mögötte a táj ügyesen szervezett, a szelíd veteményesek, a sárgálló gabonatáblák ellenállhatatlan békességgel ostromolják a szemlélőt. Íme, egy hangulatos vendégfogadó, árnyas udvarán csizmásan, tintakék kötényben két parasztember iszik valamit, korsaik alapján sörre lehet következtetni; most meg lám, hirtelen egy erdő, terebélyes, mohos törzsű fákkal. A földet még tavalyi avar lepi, nyirkosan rothadó televény, mélyén remegő fénynyalábok, mesebeli árnyak, tündérek uszálya, különös alakzatok lebegnek, ahol a párákat még nem tudták egészen áttörni a kora délelőtti napsugarak. Az autóforgalom mérsékelt volt, sokszor kellett megkerülniük kerékpározó parasztokat: a nők nagyrészt feszes karikákba fonva és tarkójukhoz erősítve viselték többnyire seszínű hajukat, s ahogy az autó elhaladt mellettük, gondosan leszorították a szoknyájukat. Igen, semmi figyelemre méltó: egy régi, mellesleg szellemi szemszögből is kétségkívül becses, de elsősorban mégiscsak a gyakorlati rendeltetését szolgáló országút élte itt mindenfelé ártatlan, köznapi életét – tökéletes, meg kell hagyni, hibátlanul tökéletes, bólintott a küldött.

Egy tábla szökkent elébük az országút szegélyéről. Hermann lassított, felderülő arcán csak valami távoli készenlét emlékeztetett még az előbbi közjátékra.

– A város – mondta, s ezúttal hasztalan lett volna a végére járni, mit akar elhitetni a mosolya.

De hát az volt, a város-e, csakugyan? Házak, házcsoportok közé, majd már szabályos utcákba kerültek. A megbízott tekintete kutatva söpört végig mindenen, ami csak elébe került, úttesten, járdákon, házakon, embereken: igen, ugyanaz a szervezettség, ugyanaz a tökély, a jól rendezett anyagnak ugyanaz az áthatolhatatlan tömörsége, mint előbb, az országúton – ugyancsak nehéz lesz bizonyítékokat gyűjtenie. Senkit sem hibáztathat; kétségkívül méltányosan jártak el, lényegében semmit el nem mozdítottak; itt vannak a váratlan sarkok, a szűk közök és meglepő átjárók, a macskakövekkel kirakott apróbb-nagyobb terek, közepükön a szobor, a kút vagy a kettő remekbe álmodott, míves ötvözete, állnak az oszlopos felhajtók és bejárók, a háromszögű antik homlokzatok, a balkonok, a kiugró tornácok és könyöklők, időtlenül, örökkévalóan, a Szellem és a Szépség művének kikezdhetetlenségét hirdetve – igen, minden tökéletes, akár egy optikai csapda: sehol egy rés, semmi tere bárminő kifogásnak; minden megmutatkozik, és mégis minden ellenáll, minden itt van, aminek itt kell lennie, és mégis minden hamis és más, mint amilyennek lennie kellene.

Hermann kérdését hallotta meg; valószínűleg percek óta beszél már hozzá: tudni akarta, hogy van megelégedve.

– Megjárja – felelte. Hermannak semmit sem szabad észrevennie; fürkésző arca máris kész, hogy szállást adjon a szemérmetlen diadalnak: most egyszerre megértette – s mily fájdalmas megértéssel! –, hogy Hermann miért volt hajlandó eljönni vele a városba, de tovább már nem.

– Persze történt egy és más változás – mosolyodott el Hermann.

– Látom – felelte, s ha érzésein nem is, de legalább a hangján uralkodni tudott. Ha a kudarcát akarta látni, Hermann kétségtelenül jól választotta meg a terepet; itt a kezében tartja, ő szabja meg a feltételeket. Oly sebesen hajtott, amennyire csak a városi forgalom megengedte, semmi időt, semmi támpontot nem hagyva a nyomokat kutató szemnek – nyomorú körülmény, s ellene mit sem tehet, hacsak nem akarja elárulni és végképpen kiszolgáltatni magát; szerencsére egy kereszteződésnél pirosat mutatott a forgalmi lámpa; a küldött előrehajolt, a kereszteződést gyanúsnak találta; de a lámpa zöldre váltott, a kocsi máris előreszökellt, feje a lendülettől hátrahanyatlott, majd ismét előrecsuklott, úgyhogy homloka csaknem a szélvédő üvegnek koccant.

– Vigyázzon! – szólt oda Hermann ijedten.

– Semmi sem történt – nyugtatta meg, s egész benseje – érezte – reszketett. Igaz, a város nem oly fontos; a küzdelem végeredményben máshol dől el; ám ez, bár érvnek elegendő, vigasznak semmi: a szemle alapjában itt kezdődik, és ha a várossal nem boldogul, mire számíthat később? Tekintete most már minden rendszer nélkül, kapkodva csapongott jobbra és balra, cikázott föl és alá, és rebbent spirális körökben a kocsi előtt: mindhiába, a várt bizonyság egyre késlekedett, miközben az autó haladt, s utasa értékes, visszahozhatatlan perceket vesztett.

Hátradőlt az ülésen: úgy látszik, fel kell adnia. Szeme égett és káprázott az erőfeszítéstől; lehunyta, hogy megpihentesse – feje az ülés támláján nyugodott –, majd ismét kinyitotta, egyszerűen, semmire se gondolva, pusztán azért, mert immár pihentebbnek érezte, s meglepetten egyenesedett fel: most, amikor semmire sem számított, egyszerre, íme, megszólalt a város. Mi történt? – a küldött e pillanatban aligha adott róla magának számot. A módszerben rejlett a hiba, nyilvánvalóan, abban a módszerben, melyet mind ez idáig konokan, mereven, eltéríthetetlen makacssággal követett, mert célravezetőnek hitte: egyre csak sarkokat, utcarészeket, kereszteződéseket fürkészett, határozatlan összetevőkből akart összerakni valami határozott eredményt, tünékeny részletekből szilárd egészet – a csődnek a szükségszerűségek logikájával kellett bekövetkeznie. Nem tőrbe csalták: ő lépett a kelepcébe, és sosem téveszthetik meg, ha ő maga nem téved; hiszen számítania kellett volna, s eszerint felkészülnie rá, hogy a részleteket a rájuk varázsolt örökkévalóság és e futó jelen, e vigyorgóan hétköznapi pillanat álcájába rejtik, és ezen a csuszamos felületen tehetetlenül siklik el a célratörő tekintet. Most azonban, hogy többé mit sem remélt, hogy csüggedt tekintetét céltalanul és úgyszólván szórakozottan, mintegy a házak legfölső emeletének magasában röptette végig; most, pusztán a beeső fény szögének és egy szín uralkodó benyomásának a segítségével – egy színével, melyet elfelejtettek megváltoztatni, vagy nem változtathatták meg –, egyszerre célt ért. Miféle szín is ez? Oly egyöntetűen áradt minden épületből, oly hatalmas volt, oly szilárd és annyira kézenfekvő, hogy a küldöttnek szinte gondolkodnia kellett a nevén: sárga. De mondhatott-e róla valamit: megközelíthette-e egyáltalán ez az egyezményes hangsor, ez az elvontan üres jelző e robbanásszerű és mégis megfoghatatlanul illékony kinyilatkoztatást? A küldött mozdulatlanul, lenyűgözötten nézte – nem is nézte, befogadta inkább, mint foszlékony illatot, valamennyi érzékével becserkészte és zsákmányul ejtette mintegy, óvatosan, de eltökélten, hogy kimenti innen, és birtokba veszi. Kétségkívül: ez a szín, a fénynek ebben a ragyogásában: ez a szín is örök; megfoghatóvá ezt is csak egy hétköznapi pillanat tette; egy merőben más pillanat azonban, melyet mégis e megtévesztő jelen könyörtelen szorításában lehetett csak föllelnie, s amelyről a térkép semmiféle megfelelése, a tárgyi leltár végösszegének semmi egyezése sem szolgálhat kellő bizonyságul. Az játszotta kezére a szerencsét éppen, amit módszeres munkával kiküszöbölni igyekezett: a véletlen – minden nyomozásnak ez a soha számításba nem vett és mégis elmaradhatatlan eleme. Nem hideg számbavételre volt tehát szüksége, hanem váratlan meglepetésre; váltig azt kutatta, amit elrejtettek előle, holott a láthatót kellett volna megragadnia; tudta vagy nem tudta, ám mindvégig arra vadászott, amit mindvégig figyelmen kívül hagyott: erre a sárgára, erre a megrázó, vad felismerésre; s ezzel a felismeréssel, mely a jelen pillanat műve volt, egyszerre létrejött a mindaddig hasztalan hajszolt másik pillanat is, a város pillanata – s lám, minden megcáfolhatatlan volt, bizonyított és sajgóan bizonyos.

Igen, az égnek ez a bizonyos ragyogása és ez a bizonyos sárga. És ebben a könyörtelen színben és fényben egyszerre összeomlott mindaz, ami addig szívósan kitartott; a szilárd falak szivacsosan felpuhultak; minden ellenállás megtört. A város beszédessé vált a tekintet előtt, mely megszólaltatta: ott hevert előtte, pórusait feltárva, leleplezve, legyőzötten, még vonakodva ugyan, de már megadóan. Mint a film az előhívó savban: álcájának hártyafinom burka mögül úgy kelt életre e tekintet alatt. Szépsége lehámlott: helyén korhadt patina és dermedt méltóság fagyoskodott, roskatagon, elaggottan, kiszolgáltatva. Barokk pompájának folyondáros zengése – mint amikor muzsikaszóba fegyverzaj hasít – szétesett, töredezett, még imitt-amott magányosan erőlködő, nevetséges szólamokra szakadt. Díszítményei, utcái, épületei és cifraságai megmerítkeztek az időben: lehullott róluk az örökkévalóság, és feltárult ittlétük pillanatnyisága, egyszeri véletlene és hajmeresztő képtelensége. A megbízott nézte, és látta: a város volt – nem amilyennek mutatták, hanem amilyennek lennie kellett; mellében komor ujjongás emelkedett: a munka jól indul – dörzsölte már-már megelégedetten a kezét; de még idejekorán megfontolta, hogy nincs egyedül. Mellette Hermann még egyre beszélt – s már nem is őhozzá, inkább hátra, az asszonyhoz –, egy, a létezését ismét mind tolakodóbban követelő világ felé tárva kezét, mutogatva, magyarázva: itt lakott valaki, ott előadásokat tartottak, eminnen szónokoltak, amonnan kormányoztak; s az asszony – tudatlanságában-e? vagy talán, mert találkoztak céljaik? – kérdésekkel buzdította, tetszésének, érdeklődésének adta hangos jeleit.

– Honnan indul az autóbusz? – vágott közbe kurtán; a pillanatnak nem szabad megtörnie, s máris mindenhonnan veszély fenyegette; szerencsére Hermann egy közeli teret jelölt meg ujjával az utca végében, zöld lombos fái és üzleteinek tarkán libegő napvédő vásznai már szinte előttük integettek. Előbb azonban váratlanul egy mellékutcába fordultak; Hermann a manővert a forgalmi szabályzat előírásaival indokolta; s újabb kanyarodó után valóban, meg is pillantották a teret ismét, ezúttal egy más szemszögből azonban. Éppen a tér torkolatában álltak meg; Hermann megmutatta a szemközti járdanyúlvány mellett veszteglő szürke autóbuszokat: köszönetet mondtak, kiszálltak – a gyerek, aki megszeppent arccal követte lármás úti szórakozása tárgyának hirtelen elvesztését, most, hogy a fordulat végérvényesnek látszott, csalódottságában haragosan sírva fakadt, az asszony kénytelen volt lehajolni hozzá, hogy legalább egy csók, egy végső csiklandozás vigaszában részesítse –, majd kölcsönös szerencsekívánatok közepett búcsút mondtak. Hermann arca – egy szökevény alattomosan megkönnyebbült arca – jóakaróan fordult feléjük a kocsi lecsavart ablakából: még néhány utolsó tanáccsal látta el a kirándulókat; ebédjüket csakis ama híres szállodában költsék majd el, amely rinocéroszról vagy hippopotámuszról – a küldött itt nyilvánvalóan nem figyelhetett kellőképpen –, mindenesetre valamely nagy délszaki állatról nyerte a nevét; s ha nincs ellenükre – ajánlotta – hazajövet kész ismét felvenni őket, amennyiben megfelelőnek tartják a fél öt órai időpontot, ugyanezen a téren. Az asszonynak tetszett az indítvány, nem lehetett kitérnie; bár kérdés, végez-e akkorra, s bármely meghatározott időpont nem arra jó-e csupán, hogy kötelessége teljesítésében korlátozza; aztán végre magukra maradtak a téren.

– És most – kérdezte az asszony –, merre?

– Először a munkámat kell elvégeznem – felelte.

– Jó – mondta a felesége –; menjünk. – Néhány lépést tettek előre, míg a házak mély árnyékából kiértek a lángoló napfényben izzó térre. Forgalmas tér volt, láthatóan a művészi környezet üzletiesen lüktető, eleven szíve; a saroktól nem messze – szemközt egy domború szökőkúttal – cukrászdát pillantottak meg, terasza tarka napernyőkkel, színes asztalkendőkkel és kényelmes nádszékekkel csábított betérésre. Még egy-két lépés, és késő lesz: a férfi megállt.

– Neked – mondta – nem szükséges velem jönnöd, ha nem akarsz.

– Miért ne akarnék? – nézett rá az asszony, s nyílt tekintete, magabiztos arca egyszerre balsejtelmű jelentéssel telt meg.

– Félek – válaszolta –, hogy… nos, számodra valószínűleg unalmas lenne. Körülnézhetnél addig a városban. Aztán, mondjuk, megvárnál ebben a cukrászdában.

Az asszony szemügyre vette a teraszt.

– Az még unalmasabb lenne – vélte.

– Akkor hát bevásárolnál addig – ajánlotta a férje.

– Mit? – kérdezte. Állhatatos tekintetét le nem vette róla; s a férfinak el kellett fordulnia, hogy folytatni tudja.

– Nem tudom. Valamit biztosan akarsz vásárolni.

– Nem akarok – hangzott a válasz. Hallgattak. Odaát, az autóbuszok körül mozgolódás támadt, mintha indulásra készülődnének; az idő sürget, és az asszony nem könnyíti meg a dolgát: de maradt-e még fegyvere, és főképpen reménykedhet-e még egyáltalán olyan győzelemben, mely ne volna vereségénél is megalázóbb?

– Egyedül kell lennem – tört ki végül, érdesen, nyersen, úgy, mint aki vallomást tesz.

– Ámítod magad – vont vállat az asszony –, nem lehetsz egyedül, hiszen te is tudod. – Igen, tudta, bár nem akarta tudni; az asszony – könyörtelen ellenfél, képességeit tegnap ugyancsak aláértékelte – most kimondta, s szavai zengő visszhangot keltettek benne – hangot, aminek munkája érdekében hallgatnia kellett volna, minthogy a kötelességteljesítéstől ennél mi sem lehet idegenebb. A rászegződő szempár elől többé nem lehetett kitérnie; és a férfi örvényt látott, melyben egy elhatározás – valaha büszke hajó – roncsai süllyedtek, aléltan keringve, mind mélyebbre. – A feleséged vagyok – folytatta az asszony. Megint hallgattak, a férfi szavak után kutatott, de az asszony szólalt meg ismét: – Veled akarok menni – mondta szilárdan, egyszerűen, egész hatalma biztos tudatával.

A küldött most a járdát nézte; még küzdeni próbált, de már érezte, hogy vesztett, túl messzire jutottak, a hangot többé nem hallgattathatja el. Tudta, hogy könnyelmű hibát követ el – ettől félt végig: s mégis ezt mondta – nem mondhatott egyebet:

– Menjünk.

Körülnéztek a járdaszélen, majd kézen fogva egymást – ahogy általában mindig járni szoktak – átvágtak a forgalomtól nyüzsgő úttesten, egyenesen az autóbuszok irányába.

Átérve a túloldalra, a küldött annyira meglepődött, hogy fel kellett tennie magának a kérdést: ugyan mi egyébre számított hát? Vajon az lepte meg talán, hogy nem egyetlen, kizárólagos autóbusz indult innen, egyetlen, kizárólagos úticéllal? De hisz ilyen felvilágosítást senkitől sem kapott, józan napvilágnál maga sem föltételezhette, ha valamiben csalódott egyáltalán, úgy legföljebb csak saját ösztöneinek valamely álmatag téveszméjében. Közönséges autóbusz-pályaudvaron voltak, a magukét öt-hat hasonló kocsi közt kellett megtalálniuk, melyek mind a várost kötötték össze környékével, szapora serénységgel hordva-vive az utasokat; akár a többi, az övék is egyszerű falusi járat volt, célszerű útvonallal, meghatározott számú megállóval, melyek egyikénél – nevét ott olvashatták a többi jelentéktelen, senkinek semmit sem mondó helységnév között a menetrend poros táblázatán – nekik is le kell szállniuk majd: rendkívül ügyes – állapította meg a küldött. Nyilvánvalóan együgyű és átlátható, ám épp ugyanoly hatékony és veszedelmes módszer. A várakozás egyhangúságára épít, veszélye a felőrlődés; s ki lehet-e tartani két ragacsos műbőr ülésen, melyeket felhevített a zárt ablakon áttűző napsütés; ellen lehet-e állni a már beindított motor szakadatlan, rezgő zörejének meg az utasok közönyös, álmosító fecsegésének a kocsi rájuk boruló fülledt melegében?

Szerencsére a sofőr – aki a kalauzi feladatkört is ellátta, a jegyeket is tőle kellett megvásárolniuk – arról biztosította őket, hogy mindössze tíz perc van hátra az indulásig; röpke számvetés szerint délnél korábban ugyan akkor is aligha érhetnek a helyszínre, s fél ötkor viszont már Hermann várja őket ismét idelenn, a városban; s még nem számolt az asszonnyal – megtagadhatja-e tőle az ebédet, a hűs pihenőt, a feloldódást? –: a szemlére talán három órája ha marad – csóválta fejét aggodalmasan. Feleségére nézett: szótlanul ült mellette, arcán elfogódottság és az igyekezet, hogy ne legyen terhére – engedheti-e, hogy a várakozás és a körülmények miatti ingerültsége ellene fordítsa? Célszerűbb a többi utast szemügyre vennie: jószerint mind paraszt volt meg parasztasszony, köztük legföljebb egy-egy a polgáriasabb külsejű, helybeli iparos talán; feltűnő a sok vérmes, lila hajszálerek fonadékával keresztül-kasul szőtt arc, a sötét kendők, a duzzadt tarkók, a túlméretezett végtagok és az idegen teherként hordott súlyos hasak és keblek. Harsányan fecsegtek, leszálltak és visszakapaszkodtak, föltették és levették a csomagjukat, átszóltak a kocsi távolabbi ülésein helyet foglaló ismerőseiknek s azok visszakiabáltak – vak eszközei egy magasabb elgondolásnak, híven töltötték be szerepüket, engedelmesen megfelelvén a hozzájuk fűzött számításnak; íny- és torokhangú tájszólásuk bódító zsivajjal töltötte meg a kocsit, e jólelkű kedélyességen nem hatol át a mogorva eltökéltség, s őrizni sem, legföljebb felfüggeszteni lehet. Egy főkötős asszonyság növendék kacsákat vitt kosárban; a kosarat szorító kendő pereménél egy kacsa utat talált az életadó levegőhöz, az állat kidugta hápogó, sárga csőrét; az asszonyság, oda se nézve s pillanatra sem szakítva félbe élénk eszmecseréjét a körülötte ülőkkel, a hüvelykjével szórakozottan visszanyomta a lármásan tiltakozó fejet a kosárba; a jelenet minduntalan megismétlődött – kacsák és asszonyok észveszejtően hápogták túl egymást –, míg végül az állat fejét kíméletlenül megcsavarták, fölötte a zsineg csomóját szorosabbra bogozták. Felesége – megrökönyödött arcú szemlélője az eseménynek – többször felé fordult, mint aki szólni kíván, de valami okból aztán inkább meggondolja; ám az erőszakos végkifejlet mégis hangos méltatlankodásra kényszerítette; a férfi azt felelte, hogy semmit sem látott, ami a rendes szokástól eltérne; az asszony keserűen kifakadt:

– Hát csak így lehet? – kérdezte. – Nem vagyunk emberek?

– De igen; ám a kacsákat azért megesszük – felelte sajátságos mosollyal a küldött, s a felesége elhallgatott.

Úgyszólván észre sem vette, hogy elindultak; az úttól nem várhatott semmi érdemlegeset, inkább csak arra szorítkozhatott, hogy figyelmét ébren tartsa és megóvja a megtévesztő hatásoktól, melyek idebenn és a kocsin kívülről is egyaránt fenyegették; mellette az asszony – mint aki valamely ki nem mondott fogadalomhoz tartja magát – némán tűrte az utazás feszültségét, mely ott tükröződött szemében, és egy-egy nyugtalan mozdulatában; olykor mégsem tudta magába fojtani kikívánkozó észrevételét, valamely érzéséről, gondolatáról vagy szemébe ötlő megfigyeléséről, először halkan, óvatosan, mintegy csak önmaga számára, majd, mindinkább nekifeledkezve, már élénkebben is, választ igénylően, s a férfi végül azon kapta magát, hogy szabályszerű beszélgetésbe bonyolódtak. Bosszúsan fordult az ablak felé; ha így haladnak tovább, az asszony csöndes munkálkodása még azt a csekély eredményt is kikezdi, amit a városban kivívott: jelenléte mindennek határt szab, mindent a megengedhetetlen mérséklet medrébe szorít – íme, hibájának eredménye, a könnyelműség gyümölcse, melynek édességéért máris fizetnie kell.

– Hol szállunk le? – kérdezte az asszony.

– Majd szólok – felelte. Mindenesetre ott, ahol a kaptató véget ér; pontos felvilágosítást senkitől sem kértek, e mankót – bár felesége mint magától értetődő könnyebbségről beszélt róla, s talán így is hitte – ingerült határozottsággal útjuk elején rögtön elvetette, s az asszony a továbbiakban reá hagyatkozott.

Egyelőre azonban még, szuszogva, nehéz zihálással, felfelé haladtak, e fájdalom és görcsök szaggatta felszínt, melynek a lázrohamok dühével kellene ráznia, hol orrára buktatnia, hol farára ejtenie, oldalra vágnia, majd megint visszapenderítenie a kocsit, sima országúttá gyalulták, a közlekedési hálózat megbízható terepévé egy jellegtelen – bár az alanti sík kétségkívül megkapó látványát kínáló – hegyi tájon, amely egyébiránt híjával van minden szükségszerűségnek, és akárhol másutt is lehetne: a küldött hűvös közönnyel, csaknem megvetően szemlélte, mint ahogy olyan ellenfélre nézünk, akinek kihívása elől azért térünk csak ki, hogy minden erőnket az igazi, a súlyosabb ellen fordíthassuk.

Egyszerre változásra lettek figyelmesek: a talaj kiegyenesedett alattuk, nagy nyekkenéssel sebességet váltottak, majd lassítottak, mintha megállóhoz közelednének.

A megbízott felemelkedett helyéről:

– Leszállunk – szólt az asszonynak.

Senki sem követte őket; ennél az elhagyott megállónál egyetlen más utasnak sem akadt dolga, s amikor az autóbusz továbbindult, egymaguk maradtak e kihalt tájon – mindenképpen örvendetes körülmény, munkájának csakis javára válhat, állapította meg sötét elégtétellel a küldött.

De hol vannak hát? Az országút itt lendületes kanyart ír le, s alig száz méterrel odébb már lefelé hajlik; mindamellett e magaslat, ez a gyilkos nap déli tüzének védtelenül kiszolgáltatott hely, ahol állnak, még mindig nem a hegygerinc legmagasabb pontja; körös-körül növénytelen, kopár vidék, a fényt a vakulásig fokozó fehér murvával felszórva, más semmi; a hosszú, lapos épületnek – melynek minden számítás szerint balra s amott feljebb kellene lennie –, közepén az alapépítmény irányára merőlegesen magasodó meredek tetővel, s főként a lobogóval, az árbocrúdon ilyenkor, nyári délidőben ernyedten himbálózó lobogóval – legyen bármilyen lobogó is, mindegy –, sehol semmi nyoma. Becsapták? Vagy ő hibázott? Felesége mozdulatlanul, türelmesen várakozott mellette, tekintetét némán reá függesztve; s ő e pillanatban, mely nyilvánvalóan a tettnek, a várva várt cselekvésnek szánt legelső pillanat volt, a tehetetlenségtől bénultan állt, és riadtan nézett körül.

– Mi baj? – kérdezte félénken az asszony; így hát a kudarc már arcán tükröződhet; de szabad-e beismernie, szabad-e az asszony előtt ismét gyengének mutatkoznia?

– Eltévedtem. Nem tudom, merre kell mennünk – mondta.

– Majd megkérdezzük valakitől – szólt az asszony halkan, a meglepődés minden jele nélkül, mosolyával az egyszerű dolgok varázsát lopva e képtelen indítványba; s a hirtelen öröm, hogy nem társtalan, és hogy nyomorúságának szelíd tanúja akad, forrón áradt szét benne, mint az égető szégyen.

– Kitől? – kérdezte.

– Bárkitől. Például attól az embertől, ott – mutatott az asszony egy feléjük közelgő alakra.

Ámbár az ember nyilvánvalóan nem feléjük közelgett, s ha meg nem állítják, rézsút elhalad majd mellettük, valószínűleg az autóbusz megállójához tartva.

S micsoda ember! – a küldött egyre növekvő hitetlenkedéssel nézte. Sportruházatot viselt, tetőtől talpig kockás mintázatú, nagy pepitás sportruházatot; e hőségben kabátot és térdnadrágot; bakancsot és gyapjúzoknit; s a ruha anyagából való ellenzős, kockás sportsapkát a fején. Úgy lépkedett, mintha gólyalábon járna, magabiztos óvatossággal gázolva valami jól ismert ingoványban; hosszú orrán aranykeretes pápaszem; s készséges mosolya színarany fogsort leplezett le.

Hogy került eléjük e néptelen vidéken, s épp abban a pillanatban, amikor szükség volt rá? Készenlétben tartották, vagy ő maga érezte meg a néma hívást; zarándok vagy a környék lakója; valóság-e vagy álomkép egyáltalában? – a küldött csak találgatni tudta.

Mindenesetre itt volt és beszélt – nem lehetett hát kételkedni benne. Hogyne, hogyne szolgálhatna felvilágosítással – csillant fel a szeme; kinyújtotta hosszú karját, melynek végén csontos, nagy keze éppen a küldött számításával ellentétes irányba mutatott: a környék nevezetességét keresik tehát? Mindig csak arra, siessenek, hamarosan kezdődik a program: van ott mozi és múzeum, történelmi romok és modern műalkotás, látványosság az élőknek, pihenője a holtaknak – változatos és tanulságos program, e programnak garantált, percre kimért órarendje, s mindegyiknek szakértő előadója vagy tárlatvezetője.

– Hogyan?… Miket beszél itt?! – hökkent meg a küldött.

– Márpedig így van – mosolygott az ember.

– Járt már ott talán? – fogta vallatóra.

– Nem is egyszer – hangzott a büszke válasz.

– Miért vajon? – szegezte neki a kérdést.

– Itt lakom, nem messze; magányos ember vagyok; és mit kezdjek a vasárnapjaimmal? – nézett a vele szemközt állóra szúrós, csaknem szemrehányó tekintettel az ember.

– Gyerünk! – mondta a küldött, karon ragadva és a megjelölt irányba fordítva az asszonyt. Ez az ember nyilvánvalóan őrült; ha nem őrült, esetleg gazember; nos, akár egyik, akár másik, hamarosan kiderül, hogy igazat mondott-e.

Pár lépést kellett csak tenniök, amíg a csonkakúp alakú dombtetőre értek; könnyű léghuzam jött elébük, forró homlokukat üdítve: a küldött helyeslő mosollyal bólintott – várt üdvözletet viszonzunk így –, majd mélyet szippantott belőle, figyelő arccal, ahogyan óbor aromáját ítélik meg az értők. Nem dolgozhatott zavartalanul; szemét tűrhetetlen csillogás hasogatta: legalább féltucatnyi fém- és üvegtesten járták őrjítő táncukat amott távolabb a napsugarak. Autóbuszok volnának? Azok; mozdulatlanul vesztegelnek, szemlátomást üresen várakozva távol lévő utasaikra; a helyi járat állományához semmiképp sem tartozhatnak, szürke kopottságuk szégyenkeznék e kék, piros, sárga, zöld meg barna ipari remekek közt, melyek egyike-másika emelettel, légkondicionáló berendezéssel is dicsekedhet, de még a legszerényebbnek is valamilyen szembeötlő cégjelzés hivalkodik az oldalán, az utazási irodák harsány kínálatával ámítva az utast. A küldött közelebb lépett, hogy jobban lásson: város- és országneveket olvasott, közelieket és távolabbiakat, a világnak mind a négy tájáról. A csapás váratlan volt – turisták szerepeltetésével nem számolt –, bár alaposabban megfontolva, és akár az előbbi ember szavait is figyelmen kívül hagyva, nem az ő hibája-e, ha épp ez a körülmény találja vértezetlenül? A turista olyan, akár a hangya: morzsánként, de szorgosan elhordja a dolgok jelentőségét, minden szóval, minden egyes fényképfelvétellel lekoptat valamit az őket körülvevő néma fontosságból – gondolnia kellett volna rá, hogy éppen ezt a lehetőséget az ellenfél nem hagyja kiaknázatlanul. Hol lehetnek vajon? – keserű kíváncsisággal nézett körül: üzemszünet van-e éppen, vagy ellenkezőleg, nagy javában folynak-e számukra valahol a mutatványok – nem lehetett tudni; sehol sem mutatkoztak, e sivár környék tulajdonjogáért most csak elhagyott autóbuszaik néma fenyegetése perelhetett.

Felesége hívására lett figyelmes; siettében az előbb maga mögött hagyta, onnan szólította most az asszony. Valamit mutatott; s a küldött megfordult, hogy emelt karját követhesse a pillantása.

– Ni, egy kapu! – mondta az asszony.

Igen: amott a gerincen, a föld és a semmi határán, ahol a meredély véget ér és a képzelet szakadékot sejtet, kétszárnyú kapuépítmény nyílott magányosan az égre.

A küldött tartózkodó lassúsággal indult felé, mintha a remény léptékét szabná ki óvatossága: a kapu volna?

Lehetne; hisz miért ne: a terep állása, a ferde lejtő e kiváltságos pontja nagyon is alkalmassá tenné rá, hogy az legyen. A föltevésnek kétségtelenül helyt kell adni – mindenesetre azonban a szív e dobbanása nélkül, mely őrültként veti magát minden, mégoly bizonyítatlan esélyre, tévútra ragadva a mérlegelő értelmet: a kapunak nagyobbnak kell lennie. Ez a kapu itt kicsi, jelentéktelen, semmiség, elvész a környezetben, majdhogynem nevetséges; és két, áttört szárnyának kovácsolt vas díszítése: a minták! a cirádák! a tekervényes szövedék, a vasfonat futása, a fugák, az ékítmények, melyek oly bonyolultak, átláthatatlanok, egymást keresztezők és egymásba indázók, akár a sors folyosói: hol vannak? Ennek a díszítménynek a rajzolata itt annyira egyszerű, hogy nincs tekintet, mely első pillantásra át ne látná: rombuszok, közönséges kovácsolt vas rombuszok, függélyes egyenesekkel párhuzamos sorokra szabdalva, az illeszkedésnél megduplázott hegesztéssel – vitathatatlan, hogy kiváló, ámbár korántsem az a művészi módon cizellált iparosmunka, aminek lennie kellene; s mindennek ellenére, mégiscsak a kapu, kétségkívül az.

– Valami írást látok a közepén – tudatta az asszony; túl messze álltak még onnan ahhoz, hogy elolvashassák a három egységre – feltehetően három szóra – tagolt feliratot, mely, a kapumintázat közepébe ágyazottan, annak mintegy csupán valami ág-bogának tetszett innen. – M… m… – próbálta kibetűzni.

– „Mindenkinek a magáét” – segített neki a küldött.

Az asszony elnémult; fejét félrefordította és lehajtotta – megszégyenített gyerek, akire önfeledt játékai közepett hirtelen rápirítottak.

– Furcsa – mondta halkan.

– Bizonyára – mosolygott a küldött –; némelyeknek bizonyára furcsa. De van benne megszívlelhető igazság, rá kell csak jönni – tette hozzá.

Az asszony kutató tekintettel fürkészte az arcát:

– Számunkra is? – kérdezte.

A férfi hallgatott.

– Feltartasz – mondta aztán. – Mennem kell.

– Semmire sem felelsz, semmit sem indokolsz, hallgatsz, vagy csak a magadét hajtogatod – fakadt ki az asszony –; vasból vagy, akár az a felirat ott, semmiben sem különbözöl tőle: ezt akarod?!

– Akár – válaszolta a megbízott, s eszébe jutott, hogy ma már másodszor kell hasonló vádaskodással szembenéznie – ezt, ha ezt kell akarnom.

Előresietett, öles lépteivel egy-kettő a kapunál termett.

– Meg kell néznem – mormolta; de akinek e hevenyészett, mentegetőzésszerű magyarázatot szánta: a felesége nem volt mellette már. Visszafordult: kettejük előbbi helyén most egymagában látta állni az asszonyt. Egyetlen lépést sem tett utána, egy tapodtat sem mozdult, hogy utolérje; csak szemével követte, melyet elgyötörtnek mutatott a vakító verőfénnyel folytatott hasztalan küzdelme. Egyik könyökét arca elé emelve, alsó karjának vékony, esendő árnyékában próbált védelmet találni ellene; alakját máris megkisebbítette a távolság és az alanti üresség mértéktelen távlata: s a küldött egy percre átengedte magát e fájdalmas látványból áradó névtelen szorongásnak. Mit tehet még az asszonyért? Két tenyeréből tölcsért formált a szája köré:

– Visszajövök! – kiáltotta felé, a kapu rácsos hátteréből. S az asszony arca valósággal vonaglani látszott a kiáltó szavát alakító erőfeszítéstől:

– Mikor?… – szállt fel hozzá a hangja.

A küldött bólintott: igen, ennek a kérdésnek kellett elhangzania; s éppen ilyen erőtlenül szétszóródva a térben és a visszhangtól mégis épp ugyanígy megsokszorozva, mintha – igen – nem is egy kérdés, hanem minden kérdésnek e tájon nyugvó néma lelke volna, amelyet egy eleven hang egyszerre életre keltett; s hirtelen megborzongott, amint ráeszmélt, hogy ezúttal neki kell rá választ adnia.

– Másfél óra múlva indul vissza a következő autóbusz! – kiáltotta.

Miféle gyöngeség fogta el? Miért engedett egy el sem hangzott követelésnek? Sarkon fordult, szinte ijedten önmagától: elég, az asszonyért így is sokat, túlontúl sokat áldozott, most már – ha kedvéért az idő béklyóiba verte magát – egyetlen veszíteni való perce sem maradt.

Egyenesen a kapuhoz indult; de még meg sem indult, máris megtorpant; amit mindvégig látnia kellett, mint mellékes körülményt azonban, úgy látszik, figyelmen kívül hagyott, most egyszerre merev tényként, az anyagok konok ellenállásával meredt elébe: a kapu zárva volt. Eredeti tervét, hogy alatta áthaladva lépjen munkája színterére, nyilvánvalóan módosítania kell: a megbízottat hirtelen bosszúság fogta el. Kerülőre kényszerítik? Valami hátsó ajtón, lopva surranjon be oda, ahová emelt fővel, hódítóként kell érkeznie? Egyszerre kedve kerekedett a holt anyagon próbára tenni készségesen megránduló izmainak eleven erejét; a harag lendületével vakon nekiveselkedni, megragadni, birokra kelni és legyőzni e gonosz és lépten-nyomon makacsul megújuló ellenállást; a kapunak vetni magát, és testével megtapasztalni, engedne-e nyomásnak vagy feszítésnek – eh, az indulat részeg kísértése, melyen – bár teste még mindegyre tettvágytól feszült – józan értelme csakhamar felülkerekedett.

A kaputól még körülbelül két-három lépés választotta el; e néhány lépést felfelé kellene megtennie. Egyelőre még nem láthat tehát a kapun túlra, minthogy ott lefelé fordul a hajlat: ám a kapuval küszködve ellenállhatna-e a csábításnak, hogy legalább egyetlen pillantást ne vessen mögé, kockára téve ezzel egész munkáját, és minden várakozást, amit e látványnak teljesítenie kell?

Elindult hát egy úton; nem is út volt, inkább csak léptek emléke a talajon, valamilyen mezsgye; elvénült, foszladozó drótkerítés maradványa mentén vezette tovább – karbantartását láthatóan elhanyagolták, hagyták, hogy az idő szétrágja, elfeketítse –, a küldött ujjhegyével könnyedén megérintette rozsdamart, málladozó tüskéit: kezdetnek ügyes – állapította meg. Az embernek úgyszólván hangulata kerekednék megállni, hogy engedelmesen elmerengjen a pusztulás e képén – ha nem tudná persze, hogy épp ez a cél, s hogy a mulandóság színjátéka a dolgok csalétke csupán. Választékos csapda mindenesetre, leleményes elgondolás – ismerte el –, ugyan mire kell még felkészülnie? Önuralomra, higgadt fegyelemre van szüksége, semmit sem szabad elhamarkodnia. Ezúttal független; gátló feltételeket senki sem támaszt; munkájának maga szab törvényt, hibáért, eredményért egyedül ő áll helyt. Itt más módszerre van szükség, mint odalenn a városban; itt nem a helyet kell megszólaltatnia: ellenkezőleg, ő lesz majd próbaköve a helynek, neki magának kell megszólalnia. Hangszerré válnia, hogy zengése legyen a jel: igen, ezúttal nem a látványt kell feltárnia, neki kell a látvány előtt feltárulkoznia; nem bizonyítékokat gyűjtenie, hanem bizonysággá válnia, töredelmes, ám kérlelhetetlen tanújává a bizonyságul majd felsajgó diadalnak.

Egy-két lépés még, és a drótkerítés megszakad; ott kell majd balra fordulnia tehát, hogy lásson. Megállt, hogy ellenőrizze magát: igen, a terep vázát – minden eshetőségre számítva a zsebében tartotta – szükségtelen elővennie. Annyi előkészület, mérés, ellenőrzés és egyeztetés megtette a magáét, pontosan tudta, mit kell majd látnia, holt körvonalaiban az egész látvány előtte állott, minden zugával, terével, épületével, sikátorával: nem kell tennie semmit, csak ellenőriznie a tudottat, és azután átengednie magát e tudásnak.

Megfordult, és a magaslat ama legkedvezőbb pontján, ahonnan tág röptű szárnyalása nyílik a kilátásnak, szabadjára engedte tekintetét, akár vadász a sólymát; s attól, amit látott, szinte a földbe gyökerezett a lába.

Alatta üres mező terült el, széljárta, fűvel benőtt, csupasz domboldal, mely lábától le, egész egy távoli, sötétebb erdőcsík karéjba forduló koszorújáig húzódott.

Ki tette ezt: a természet, vagy emberkéz pusztítása? Nem, ily tökéletes munkát a természet egymaga sosem végez; a küldött elveszetten tekintett szét: sehol semmi, csak ez a tiszta lanka, sétára hívogató zöldjével – igen, tökéletes munka, még ha épp e tökély az árulója is egyben a szorongó indítéknak, amely nyilvánvalóan létrehozta. Ezúttal nem érték be semmi engedékenységgel; semmit sem bíztak a puszta látszatra, semmit sem hagytak a véletlenre, az amúgy is bizonytalan esélyre a természetes romlás és a szakadékos összefüggések útvesztőjében. S nem értek-e célt? Nem fér-e máris kétely e helyhez? S a küldöttet – útja során először – a vereség előérzete fogta el, akár a nehéz és vergődéses álmok zsibbadt kábulata.

Mibe kapaszkodjon, hogy bizonyságot szerezzen? Mivel küzdjön, ha a küzdelem minden tárgyától megfosztják? Min próbálja meg az ellenállást, ha semmi sem áll ellen? Harcra készült, és elhagyott csatatérre talált, nem ellenség kényszeríti fegyverletételre, hanem az ellenség hiánya…

Mozgó emberi formák váltak el tömören a ragyogó háttértől; a küldött ingerülten kapta arra a fejét: alakok közeledtek felé jobbról. Ki ez a gúnárnyakú nő? Apró, koravén arca a szenvedő ügybuzgalom aszalójában fonnyasztott gyümölcs, tiltakozó karját cséphadaróként már messziről forgatja; s mit jelentsen szürke egyenruhája, fakult nyakkendője? A felügyeleti hatóság képviselője, tárlatvezető, cserkész vagy temetőőr? És ki mögötte e mozdulatlan másik, a lejtő távolabbi törésvonalán magasló néma árny, csaknem bokáig omló, fekete ruhában, arca körül a szél reptette gyászfátyollal: e fekete kísértet a fény kékjében és aranyában – antik lidércnyomás, Antigoné, Thébai nemes oszlopai helyett csupán egy füstmarta, hideg kémény zord és józan rajzolatával a háta megetti messzeségben?

Az egyenruhás nő ott állott már előtte; szavát a küldött nem értette. Rosszkor érkezett, azért csupán, hogy haragját tetézze; a meghökkenés e percében, az árulás és hűtlenség e brutálisan pőrére vetkezett látványával szemközt annyit értett csak, hogy valaki elébe akarna állni, újabb gátat szabni munkájának, megakadályozni, hogy továbbjusson. Illetéktelen betolakodónak nézik? A nyájtól elbitangolt turistának? Valamit mondott neki, maga sem tudta, mit; de érezte, hogy hangja végigzeng a tájon, szava zsilipeket képes áttörni vagy nagy folyamokat megállítani; arcába vágta kilétét és reszkető haragja minden indulatát.

Hogy némult el az asszony! Hogy kotródott színe elől! Hatalmasnak tűnhetett szemében, hogy ily hatást ért el – sovány elégtétel, ugyan mire jut vele?

Nekivágott a lejtőnek, rézsút lefelé, át a mezőségen; merre járt és miféle céllal, már maga sem tudta. Lába egyre szaporábban vitte; keresztül-kasul szelte a rétet, nyomot vesztett kopóként ügetett nem létező csapásokon, elképzelt lelőhelyek irányában – és nem tapasztalt egyebet a tájak, a hegyoldalak és a rónaságok állhatatosan szelíd és kikezdhetetlenül kaján türelménél. Térdig érő fűbe keveredett, gazosban viaskodott, cipője alatt kövecses tisztás talaja csikordult; a virágok szárai szöcskék ugrásaitól rezzentek meg, előtte pillangók járták nyári táncukat, amott az erdő fölött pedig sóvár ölyv lebegett, zsákmányra lesve: s a küldöttet lassan a valószínűtlenség hontalan érzése kerítette hatalmába. Rossz helyre tévedt? Ha semmi sincs itt, aminek itt kellene lennie, akkor talán téves volt minden előzetes feltevés, hamis és elvont valamennyi bizonyíték; akkor e hely sem igaz, csak makacsságának téveszméje; akkor nem igaz önmaga sem és küldetése; a tér, az idő, a föld a lába alatt: semmi sem igaz; akkor nincs is más igazság, csak ez a sugallat, amely minden érzékét ostromolja és csordulásig tölti: ez a csönd s e szelíd lanka nyári békessége; igen, akkor fel kell mondania megbízatását, és elfogadnia ezt az egyedül igaz és fogható kínálatot, e tüzes nyár bódító aranyát, akár ezek a surranó gyíkok a lába körül, melyeket boldog jelenük napozó békéjéből vertek fel léptei.

Elindult vissza, a magaslat felé, amerről érkezett. Fogadja el a kudarcot? Érje be a gyíkok és a rovarok; a tájak és a dolgok; a nap és az ég, és akár a saját érzékei, kétségbevonhatatlan teste: ólmosan elnehezülő lába, égő szeme, kihagyó agyveleje valamennyi ellenséges bizonyosságával? Igen, vajon önmaga, aki máris hajlik e csábításra: önmaga is nem ellenség-e?!… A megbízott körülnézett: mivel próbálkozhatna még? Amott följebb fekete árnyak pettyezik, tovahúzó sorok sávozzák a zöld terepet: a turisták? Netalán végeztek volna egy műsorszámmal, és éppen kezdődnék számukra a másik? Távolabb magányos, pavilonszerű épületet látott; a menet arrafelé tartott; engedelmes nyájként haladtak, amerre terelték őket; gondtalan fecsegésük máris felriasztotta az alvó tájat. A küldött feléjük indult, lépteit megszaporázva; honnan merítik e biztonságot? Honnan e földöntúli nyugalmat céljaik, s e bizalmat vezetőik iránt? Honnan tudják, hogy nem várja őket kelepce? Hogy nem dől rájuk és gyúl fejükre az épület? Hogy nem siklik ki lábuk alól a talaj és nem zuhannak-e verembe?

Biztos számítással cserkészte be őket – leopárd, ha erejét nyulakon teszi próbára –: észrevétlenül a soraikba csúszni játékosan könnyű feladatnak bizonyult. Egy terembe jutott, egy kiállítási csarnokba – mi ez: rémregények kelléktára, szennyes álmok mintavására, tűnt korok holt eszközeinek gyűjteménye, kuriozitások zugárudája? Mindenesetre ügyes – nézett körül a küldött –, ha az ügyességnek egy más oldala is ezúttal: mindent megmutatnak, hogy mindent elrejtsenek. A terem még a friss festéstől szaglik; minden biztonságosan, derűsen kivilágítva, korláttal elrekesztve, üvegablak mögé dugva, magyarázó felirattal ellátva; akváriumba tévedt, döglött szörnyek, kitömött sárkányok, őskori kövületek leletei közé – az ügyesség fortélyai kifogyhatatlanok. Mit bizonyíthat neki, vagy akárki másnak ez a jól rendezett lomtár? Tárgyait csak használatuk kelthetné életre, elevenségük próbája csak a tapasztalat lehet; s itt sincs más igazság e tömegnél és a terem fülledtségénél – de vajon elég nagy-e a tömeg s eléggé fülledt-e a terem? Nem ventillátorok enyhítik a levegőt, nem leszívógépek könnyű fuvallatát érzi-e homlokán? S e finnyás sokaság mily kényelemmel mozog ebben a temperált közegben: arcukon egy kiszámítható kaland iránti mérsékelt érdeklődés, melyre könnyelműségből és unalomból vállalkoztak; bólogatnak, szemlélődnek, némelyik tárgy elnyeri tetszésüket, másoktól megint elfordulnak vagy odébb állnak. Igen, itt mindenütt csak igazolásukra lelnek: itt minden csak megerősíti e tunya önhittséget; itt csak a józan szemlélődés bárgyú bölcsességét szolgálja minden. Igazuk van, százszor igazuk: itt valóban nincs ok kételyre, a fölényes rendezettség, a tudományos preparátumok és a tapintatos elvontság e biztonságot nyújtó környezetében a rendezőség szavatol érte, hogy nem kell meglepetéstől tartania senkinek…

Ki innen! – ki, a napverés és a konok táj legalább néma és önmagába fordult tagadásába. Odakint várakozók tömegén kellett átvágnia magát, egy egész újabb csoporton; testek melegébe szorult, orrát dohány és parfümök illata csapta meg, fülét fecsegő hangzavar ostromolta. Könyökével tört közöttük utat; lármájuk a magaslat tetejéig kísérte. Visszafordult, tekintete még egyszer átfogta a terepet: a lejtő most már mindenütt mozgástól nyüzsgött, hívásoktól, önfeledt kiáltásoktól volt hangos, színes ingektől, lebbenő szoknyáktól, villanó napszemüvegektől, szivárványszín kendőktől és világos nyári pantallóktól tarka. Szemérmetlen bitorlók – legyen hát övék e rét: vegyék birtokukba, rendezzenek rajta majálist; legyen vigalom, szóljon tranzisztoros rádiók muzsikája; gyújtsanak tábortüzeket, süssenek ökröt, üssék ki boroshordók fenekét; heverjenek a fűbe, vessék le cipőjüket, bújjanak a bokrok közé, nyúljanak egymás ruhája alá: nem, itt nincs mit keresnie – a küldött a haragtól reszketve fordult el.

Korán volt még – idejövet három órát is kevesellt volna munkájához, utóbb másfél órára szorítkozott, s végül még ez is soknak bizonyult –, feleségét még sehol sem látta. Könnyű sétára indult a környéken, jeltelen utak vitték hátukon, megtaposott rabszolgák közönyével, akik hordják, ám meg nem őrzik semmi teher súlyát. A hullámos talaj egy lágy hajlatában, parkoló gépkocsik gyűrűjében miféle csábítás vonzza amott a tekintetet? Új épület volt, láthatóan nemrég álmodták a térbe, s megvalósításával nem késlekedtek: vendégfogadó? Miért ne; a küldött még csak nem is csodálkozott: e leplezetlenség legalább megejtő, s mindenesetre nem takargatja kínálatát. Kényelmes léptekkel közelített felé; a cégéren kitűnő sört, jeges hűsítőt, hideg és meleg harapnivalót ígérnek – kétségkívül hasznos intézmény, az igény, amelyre épül, oly könyörtelen, akár a gyermekek ártatlansága.

Belépett, s az ajtóhoz közel – helyet kereső vendégek módján – megállt, hogy szemügyre vegye az üzemet. A helyiség tömve volt, az asztalok foglaltak, sürgő-forgó pincérek törtek maguknak utat, hordtak súlyos tálakat és pezsgő italokat. Fürkésző szeme kutatva futott végig a vendégek közt, míg az egyik asztalnál hirtelen megállapodott. Őket keresné? Sejtette volna, hogy itt lesznek? Lármás férfitársaság volt; az asztalon elfogyasztott ételek nyoma, telt poharak és a már kiürítettek garmadája. Úgy van, minden jel rájuk vall: nem turisták; vagy ha azok is, nem akármilyenek; igen, talán az elpetyhüdés felé tartó, a kortól, a kérlelhetetlen szolgálati igények hiányától elnehezülő, imitt-amott hízásnak induló, ám egykor inas és izmos férfiak. Tekintete arcról arcra járt: s meg kellett érezniük e sóvár jelenlétet, mert – mintegy a kábulat mélyén is megránduló ösztönük jelére – egyszerre mindnyájan elnémultak, és megnézték az új vendéget, mielőtt ismét egymás felé fordultak volna. Igen, ők azok: ismeretlen ismerősök – s a küldöttet valósággal megrázta a kísértés ereje, hogy közéjük vesse magát, és asztalukhoz telepedjen.

Egy pillanatig tartott csupán, s máris visszanyerte szilárdságát: árulja el munkáját, teljesítse be kudarcát? Elvegyüljön e társaságban, csakis azért, hogy szabaduljon terhétől, melyet idáig megőrzött? Remélheti-e tán, hogy átháríthatja rájuk; vagy csak meg is oszthatja velük akár? Sörrel és fecsegéssel nehezítse el fejét; kurjongatásokban és hősködő asztaldöngetésben keressen haladékot?

Lehetetlen; e megoldást a szerencséseknek tartották fenn. Vesztett, ám a játszma folytatódik; megbízatása még kötelezi, munkáját be kell végeznie, igen – a küldött fanyarul elmosolyodott –, a vesztésnek még nincs vége.

Jeladás nélkül fordult ki az ajtón, a józanok bűntudatával és a szánakozók félszeg megértésével; s egyenesen az autóbuszhoz indult, ahol felesége már valószínűleg várja.

Jókor érkezett: feleségével éppen hogy üdvözölhették egymást, az országút kanyarodójában máris felbukkant az autóbusz; a kérdés, mely mintegy az asszony ajkán látszott lebegni, így függőben maradt. Szerencsére a motor hörgő lármája – a vezető nyilván fékül használhatta a lemeneti útszakaszon – minden más hangot elnyomott, beszélgetésre így az úton sem nyílott alkalom – ugyan mit is mondhatott volna? Az asszonyt felvilágosítania nincs joga; nem cáfolhat rá tekintete komolyságára, nem fordíthatja önmaga ellen; nem kérdezheti meg, mit jelent ölében e néhány szál mezei virág, amelyet szótlan szövetsége kegytárgyaként talán megőrizni visz haza; hogy hol járt, míg ő szemléjét tartotta; hogy miről győzték meg, milyen csapdákba vezették és miféle látszatoknak esett martalékul. A nyers tények kihívó gúnyjára megvető választ egyedül a kímélet lázadása adhat, titkát meg kell őriznie, felelősségét – ezt a sorvasztó ürességet – egyedül kell hordania.

Hála helyett miért érzi hát inkább a kötekedő neheztelés ingerét, ha néma engedelmességgel az asszonyt e céljában kezére járni látja: oktalan kérdés, mely csak munkájától távol eső, idegen területekre sodorhatná – vont vállat a küldött.

Lesegítette feleségét a kocsiról; viszontlátták terüket; olvadozó aszfaltján pezsgett a déli forgalom. Úgy döntöttek, ebédelni mennek; éhesek voltak. Rövid tanakodás zajlott le közöttük az irányt illetően – mindketten idézték, s kiderült, hogy mindketten másként értelmezik Hermann útbaigazító szavait –, míg azután ráhagyatkoztak az apró paloták, az álmodó terek, a nyírott bokrú parkok és a napsütéstől bódult füzesek közt megnyíló résekre és utakra, mintha abban bizakodnának, hogy vágyuk végül célhoz segíti őket.

Nem lehetett tévedniük: e büszke homlokzat, e patinás forgóajtó, e hivatalának félig komoly, félig tréfás díszében feszítő zsinóros, vállbojtos portás nem csalhatott. Főhajtása cinkosok üdvözlete, karnyújtása királyok meghívása egy varázsbirodalomba; félhomályos előcsarnokon vágtak át, lábukat süppedő szőnyeg becézte, köröskörül lakkosan csillanó asztalkák, puha kárpitok igézete, akár szirének néma éneke, melyek e fényűző zátonyokra megfenekleni hívják a boldogan halni tudókat. Az étterem ajtajában a maître d’hôtel fogadta; egy frakkos főpincér átvette, és – váratlan tengermély – a pálmakertbe kísérte őket. A menü összeállítása beavatottak körmönfont tapogatózása, tartózkodóan leplezett kérdések és bűverejű válaszok minden kétséget eloszlató szertartása, mely fenntartás nélküli, suhanó szolgálatkészséghez vezet. A metszett poharak, az ezüst evőeszközök és a márkás porcelánok e világa behálózta; a disztingvált mosolyok, a halkra fogott, soknyelvű társalgás elzsongította; a könnyű csörrenések, a szállongó illatok, az alakját váltó, lomha tengeri állatokként tekergőző dohányfüst körülfonta; a habzó és gyöngyöző italok, s a fényes üvegeket a hirtelen megindultság gyöngédségével elfutó könnyű pára elbűvölte; saját testének elszabadult gyönyöre az ízek ingerére a töltekezés vak kalandjába sodorta: s a küldött elveszetten ült e zöld homály mélyén, réveteg mámorban, mint aki lótusszal telítkezett. Hol volt munkája? Létezett-e még egyáltalában?

Elengedetten és hátradőlve, bódulatukat még aromás dohánnyal tetézve, a győzelmesen országoló jelen e két száműzöttje már a további időtöltés lehetőségeit mérlegelte. Az asszony sétát indítványozott; tegnapi kijelentéseivel szembesítve, a városhoz fűzött ígéretei beváltását kérte tőle számon; s e jól időzített követelésben foglalt kísértésre: hogy ezt a csonka és szakadásokkal terhes napot a szépség együttes élményével váltsák meg, e téveteg pillanat, melyben minden meggyőződés kétségesnek látszott, semmi ellenérvet sem kínált.

Fizettek; a brutális aktust az eljárás intimitása, tapintatos félrenézések és engesztelő mosolyok enyhítették. Ismét megmerítkeztek az előcsarnok puha kényelmében; míg az asszony magát rendbe hozni, szépítőszeres táskájával a mosdóba ment, a férfi egy hívogató, öblös karosszéket méregetett.

Mi tarthatná vissza, hogy belévesse magát, és ásítva elnyújtózzék benne, ahogyan teste sürgette? Az ejtőzés restségén is átégő haragos szégyene? Vagy ez a sötét ruhás nőalak tán, mely nesztelenül siklik felé valahonnan a lágy szőnyegen, mígnem már itt áll előtte, gyászfátyla mögött sejtelmesen parázsló tekintetével valószínűleg őt fürkészve?

Hogy kerül ide? Megelőzte vajon, vagy talán nyomon követte? Miért nem szólal hát meg?

– Asszonyom? – mondta végül, maga sem tudva, mint talált erre a félig kérdő, félig távol tartó, régies megszólítási formára.

– Uram? – zendült fel hasonlóval viszonozva a fordulatot egy mély női hang, s a gyászfátyol mintha elfojtott nevetéstől lebbent volna meg.

– Kíván tőlem valamit? – kérdezte a küldött.

– Mit kívánhatnék bárkitől is? – felelte a nő. – Láttam önt odafenn – tette hozzá aztán.

– Igen – mondta a küldött.

– Mit végzett? – s hangja kérlelhetetlenségétől a megbízott összerezzent.

– Mi jogon kéri tőlem számon? – kérdezte, még élesebben, mint ahogyan szánta.

– Mi jogon hallgathatná el?! – vágott vissza a nő, nem kevésbé nyersen.

– Nem tudom, hogy kicsoda ön, asszonyom – mondta zavartan a küldött.

– Most már én sem tudom – hallotta a választ. A gyászfátyolos arc megmozdult, egy kicsit oldalvást fordult tőle. – Az apám – mondta lassan, minden egyes szó között szünetet tartva a nő. – A fivérem. A vőlegényem.

– Végtelenül sajnálom – mondta a megbízott –, semmit sem tehetek.

A gyászfátyol ismét szembefordult vele.

– Az apám, a fivérem és a vőlegényem – ismételte a nő, mintha semmit sem hallott volna.

– Mindent megtettem, amit csak tehettem – mondta a megbízott –; nem vádolhat semmivel.

– Félreért – felelte a nő –, hogyan is vádolhatnám; nincs vád, amit meg ne cáfolhatna, hiszen itt van.

– Véletlenül – mondta a küldött.

– Nincsenek véletlenek – hangzott tompán és reszketegen a gyászfátyol mögül. – Csak igazságtalanságok vannak. – Szünet támadt, e megállapításra nem volt válasz. Mivel bizonyíthatná ellenkezőjét? S akadhat-e hitelt érdemlő tanú, aki bizonyítani tudná? – Hallottam odafönn beszélni – mondta aztán a nő.

– Akkor még semmit sem tudtam – magyarázkodott a küldött. – Az más volt… egészen más.

– Más?… Miért jött ide? Ki küldte? Milyen megbízatást képvisel? – A kérdések kalapácsütésekként csattantak, s válaszra feltevőjük hasztalan várt. – Hallgat: ezt mindenesetre a javára írom – állapította meg. Keze fátylához emelkedett; egy könnyű mozdulattal félrevonta: s a küldött egy arccal szembesült – nem is arc volt már, csak egy arc sárga, kiszikkadt, megkövült hasonmása; s ez az álca, melynek életet még csak valami emésztő belső izzás visszfénye adott, néma és telhetetlen számonkéréssel meredt most rá, mindent elnyelő követeléssel, akár az engesztelhetetlenség emlékműve.

A küldött iszonyattal fordult el.

– Nem – mondta. – Mindent megtettem; mindent. Nem követelhet tőlem a képességeimnél többet. Mit akarhat még? Az én lehetőségeimnek is van határa… erőimnek mértéke… nekem is vannak jogaim! – kiáltotta szinte.

– Úgy hát éljen velük! – hallotta még az orgonazengésű hangot; s mire megfordult, és a nyomába eredt – hogy visszatartsa? hogy kiengesztelje? –, már csak érkező felesége mosolyával találta magát szemben.

– Mi történt? – kérdezte az asszony.

– Semmi – felelte. – Hanem – tette hozzá – a programot módosítanunk kell – s kénytelen szemlélője maradt, mint huny ki egy eleven arc ragyogása és hamvad el mosolya.

Nem mentek hát felkeresni a szépség hallgatag csarnokait; el kellett vetniük az engesztelés szelíd kínálatát, hogy kijózanodva egy megtört varázs fanyar ízétől, szótlanul róják tovább sehová sem vezető útjukat. Hibázott, hogy magával hozta az asszonyt; s hibázott az asszony is, hogy követte: miért kért részt munkájából, miért vállalt az ő számára szükségtelen terhet?

– A szépség is ellenség? – hallotta tétova kérdését.

– Igen – felelte –, a szépség is az ő ügyességük.

– És a papnő? – nézett rá az asszony.

– Miféle papnő? – kérdezte a férfi.

– Aki a barbár félsziget királyának volt a foglya – mondta az asszony.

– Vagy úgy… – mormolta a férfi. – Eh – tette aztán hozzá –, papnőnek hittük, de csaló volt csupán.

– Nem igaz – tiltakozott az asszony –, papnő volt. A barbár király szerelmes volt belé. Egy napon férfiak szálltak titokban partra, hogy hazavigyék a lányt és megszabadítsák a királytól… Jól mondom?

– Jól – felelt a férfi.

– Ám a király értesült az őröktől, és katonái élén meglepte őket a parton…

– Helyes – bólintott a férfi. – Ráadásul még lopni is akartak.

– Ők nem tekinthették annak: saját tulajdonukat akarták csak visszavenni.

– Nos, a helyi jogállapotok szellemében ez mindenesetre lopásnak minősült – szögezte le a férfi.

– Rendben van – egyezett bele az asszony; – a királynak hát kétszeres oka is lett volna rá, hogy bosszút álljon. És mégis meghajolt a papnő érvei előtt: nemcsak büntetlenül elengedte, hanem meg is ajándékozta őket. Így történt? – nézett a férfira.

– Nem, csak azt hittük, hogy így történt, mert ezt hitették el velünk – felelte.

Az asszony semmit sem szólt; némán lépdelt mellezte, gondolataiba merülve, mintha egy kérdéssel viaskodna.

– Hát hogy történt? – kérdezte aztán.

– Másképp – mondta a férfi.

– Hogyan? – kérdezte még egyszer az asszony.

– Hogyan?… Nos hát, a partra érve a király intett; a katonák rávetették magukat a férfiakra. Megkötözték őket… Nem. De igen: először mindenképpen megkötözték őket. Azután a férfiak szeme láttára a katonák sorra megbecstelenítették a papnőt; majd a papnő szeme láttára sorra felkoncolták a férfiakat. Utána a királyra néztek: ez várakozott még, amíg a papnő arcán megleste a tovább már nem fokozható nyomorúság egykedvűségét; akkor kegyesen intett, és katonái végre a nőnek is megadták a kegyelemdöfést… És este azután színházba mentek, hogy megnézzék, mint gyakorol irgalmat a barbár király, miközben a zsöllyék közé bújva nagyokat röhögtek a markukba.

Hallgatva mentek tovább.

– Igazságtalan vagy – mondta egy idő múlva halk és fáradtnak tetsző hangon az asszony.

– Igen – felelte a férfi, a földre szegzett szemmel, mint aki szégyenkezik –, nem lehetek igazságos.

Merre jártak: nem nézték többé. Mindegyre növekvő forgalomba csöppentek; embereket kellett kikerülniük, és emberek kerülgették őket, míg az utcák egyszerre kinyíltak, s ismét a terükön találták magukat. A rohanó emberek és járművek közepett önkéntelenül a cukrászdaterasz menedéke felé vitte őket a lábuk; egy asztal, két könnyű karosszékkel, éppen a járdára, s távolabb a mélán csobogó kúp alakú szökőkútra néző kényelmes sarokban, üres volt, akár egy páholy: helyet foglaltak.

– Én is ellenség vagyok? – kérdezte az asszony.

– Te?… – nézett rá a férfi, majd elfordította róla tekintetét az épp oda érkező, fehér bóbitás pincérnőre, hogy jeges italokat kérjen tőle. – Mindenesetre – folytatta cigarettára gyújtva, s úgy tűnt, teljesen beléfeledkezve e jelentéktelen foglalatosság valamennyi apró részletébe –, nos, hát… az asszonyok mindenesetre gyakran pártolnak az ellenfélhez, különösképp, ha azt hiszik, hogy ezzel a szeretett férfi javát szolgálhatják.

– Többes számban beszélsz rólam – borult el az asszony arca; – ez ugyanaz, mintha semmit sem mondtál volna.

Igaza volt; de képes-e vajon méltóbb választ találni: meg tud-e felelni egyáltalán e percben annak a követelménynek, amit az asszonynak akár csak a puszta jelenléte – ez az önmagában is erejét meghaladó igény – vele szemben támaszt?

Erőit jelenleg – s tulajdonképp már percek óta – valami más kötötte le. Tekintete az utcán kalandozott; először a járdán kóborolt, majd bejárta a négysávos úttal, forgalmi kereszteződéssel, bonyolult akadályokkal, körforgalmú kitérővel, megállóhelyek szigeteivel szabdalt egész, nagy teret: mi zajlik itt, a szeme előtt? Egyelőre hasztalan kereste a választ; ebben a zavaros, lármától, zúgástól, csörgéstől, szúrósan villódzó fénycserepektől és dörejektől megszaggatott pillanatban csak egy készülődő esemény bár jelentős, ám mégis kuszán homályos előérzetéről és a maga egyre növekvő izgalmáról adhatott csupán számot. Minek kell elébe néznie; mi vár reá; minek lesz szemtanúja vagy talán a részese: nem tudta. Némán ült helyén, keze az asztalon nyugodott, ujjai közt könnyedén reszketett a cigaretta; a feszültség fokozódott, az előbb még csupán eszmélkedő aggodalma most már a szorongás izzásáig hevült mellkasában, valamennyi érzékszerve készenlétben állott, benyomásokat gyűjtött, jeleket fogott fel, habár e jelek értelmezésére aligha lett volna képes. Mit tehetne itt? Körülnézett, s látnia kellett, hogy mint szövetkezik ellene minden, felmérnie mégannyi bosszantó körülmény kegyetlenül pontos összefonódását. Bármit megakadályoznia; elhárítania egy érezhetően mindinkább kibontakozóban levő s nyilvánvalóan katasztrófával fenyegető folyamatot – vagy akár csak tiszta fővel rendszereznie legalább összefüggéseit – lehetetlennek mutatkozik. Minden összegabalyodott, láthatóan éppen a csúcsforgalom időpontjába csöppentek, kiáltását meg sem hallanák, egyetlen, soha el nem játszható eshetőség maradt csupán: a tehetetlen várakozás.

Páholyuk – az örvénylő forgatag egyelőre még szilárdnak bizonyuló szigete – előtt éppen a városi autóbusz megállója volt; a kocsik úgyszólván egymás nyomában futottak be és indultak tovább. Kitáruló ajtajukból sebbel-lobbal embergomolyagot löktek ki, és szippantottak magukba ismét, anyagcseréjüket végző, nagy állatok módján. A kitóduló emberek szembekerültek a felfelé törekvőkkel, majd szétáradtak idelenn, tovább duzzasztva az utca hömpölygőn dagadó, amúgy is egyre féktelenebbé váló sodrát. Emberek és járművek szakadatlanul özönlöttek; a tér mindahány torkolata feneketlen zsáknak látszott, melynek kifogyhatatlan tartalmát viharszél zúdította ide; igen, akárha korbácsoló parancsszavak és ostorok suhogása szorítaná őket erre a térre, most már, úgy tetszett, mindenki ide gyülemlett, a város – vagy talán az egész világ? – mind a négy égtájáról.

Egy fiatalember tűnt szemébe; fél csípőjével a terasz korlátjának dőlve áll itt, mozdulatlan pont a mozgások forrongó tengerében. Komoly arcán bohókás bajusz; haja sugaras fürtökben a vállára omlik; átszellemült, selymes kis szakálla szentnek, prémszegélyes zekéje a divat hóbortosának mutatja. Éppen fölemelte kezét, hogy valamit igazítson, a helyére rántson rajta. Talán ez a mozdulat hívta fel rá a figyelmét; ez a hosszúkás, nyugalmat nem ismerő, ideges kéz, mely most behajlított középső ujjal egy percre szórakozottan mégis megpihent a mellén. A küldöttet szinte székéhez szegezte a megdöbbenés: látomás ez, vagy vak véletlen; megnyilatkozás-e, vagy csupán az ismétlődések valami kényszere? Honnan bukkant elő ez a férfi? Az előbb még nem volt itt; érkezni nem látta; s most mégis úgy áll itt, csaknem közvetlenül mellette, oly hallgatag önbizalommal, mint akinek úgyszólván ez az őrhely az örök otthona ebben a forgatagban.

Mit néz vajon: e szabálytalan szempár talányos, borongós kifejezésű tekintetéből – mely kétségkívül megleste már, s művészhez vagy zsebtolvajhoz illő melankóliás csökönyösséggel mégis egyre fürkészi még az embereket – nem olvasható ki. Elfordult tőle, hogy követhesse ennek a sehová sem néző és mégis mindent látó tekintetnek az irányát: s egyszerre minden elnyerte értelmét, a szaggatottan pergő jelenések rohanó sora egyszeriben tartalommal telt meg. Látott, ugyanúgy, akárcsak délelőtt; s mint zsákmányára éhes kutató, aki minden vélt lelőhely csődje után egyszerre csak valami hihetetlen és nem remélt helyen találja magát váratlanul szemközt a keresett lelettel: a látványt a felfedezés borzongó gyönyörével és a ráismerés diadalával ragadta meg.

A tér kitágult; közepe besüppedt, távlatai leomlottak, az előbb még csupán a távolból idekéklő, délelőtt megjárt magaslat mintha közvetlenül a végéből nőne ki. Fröcskölő fénytörések vakító sziporkája közepett megnyílt az ég; s a könyörtelen nap láng- és szikraözönében – melyet ezernyi fémtárgy, króm, üvegtest és cseréptető fokozott a dühödt őrjöngésig – leszakadni készült. Hét szegletében az autók keservét zengi-e még a kürtszó, vagy a dies irae harsonái szólnak? Amott a szemközti szökőkút, akár egy hatalmas emlő, melyet két irgalmatlan kéz facsarása felfakadó vulkán kráterévé változtatott, hörögve, sípolva, tehetetlenül rángó vonaglásokkal köpködte zavaros tartalmát: nem tér volt ez már, hanem a siralom völgye. Elborzadva a teraszon többen is felemelkedtek helyükről, hogy láthassák a szörnyűséget: a csúcsforgalom dugójában minden megrekedt, és egyetlen szűk, leírhatatlanul mozgalmas körben kavargott. Az út folyamhoz hasonlított, ahol minden megállt, összetorlódott, minden hajó léket kapott, és bennük mindenki levegőért, a létéért küzdött; s egy nyitott kocsiból két égnek lökött kar úgy emelkedett a hullámverés tajtékjában hánykolódó roncsok közül a magasba, mint hogyha süllyedő bárka utasa adna még utolsó jelt.

Itt a szárazföldön – a járdán – még keservesebb volt a helyzet. A tobzódó hangzavar, a haragosan rájuk tűző nap alatt összekavarodtak, egymásba ütköztek, elbotlottak és karjukkal rémülten kerestek támaszt. Micsoda arcokat vetett fel és buktatott alá az örvény! Itt kerengett mind előtte: kövérek, soványak, megtörtek, reménykedők, sorsuk jelével megbélyegzett mindent sejtők, és alattomos, a saját kiútjukban bizakodó törtetők. Ám az őrjöngésben mind egyforma; koruk, sorsuk, életük, szenvedélyeik különbözőségei mit jelenthettek még itt? Ez a közös sors, mely minden életet ide gyűjtött, egyesítette őket e közös harc torlódásában; a pillanat közös szenvedélyén kívül egyebet nem tűrt meg itt; s úgy hallgattatta el és söpörte le róluk személyes létük minden elkalandozni kész, menekvő érzelmét, akár a mindenható zsarnokok könyörtelen parancsszava vagy nagy alkotók mániákus akarata, hogy freskóikat egyetlen gondolat jegyébe törjék, uralmuk gyakorlásának tisztán látó tébolyában a legcsekélyebb részletről sem feledkezvén meg…

Igen: egyről szólt vagy szónokolt; egyet követelt; egyért könyörgött; egyetlen igét hirdetett itt minden arc: „Kijutni innen!” Ezt mondta az idős, kopasz emberé ott – még ha erejéből már nem is futotta többre, mint hogy egyszerűen lehunyja szemét, és kezébe rejtse irtózattól eltorzult arcát; ezt az űzött külsejű anyáé, aki – miféle kegyelem reményében vajon? – hajszoltan matatott gyermeke ruháján, hogy feltárja testét; és ezt a koravén kisgyermeké, akit egyszerre megérlelni látszott a felfoghatatlan rémület, és elgörbült szájjal és harsányan zokogva végezte kisszükségét a járdaszegélyen. Ki gondolhatott itt önmagával? S hol volt, aki nemcsak önmagával gondolt? Elfáradtan és derekát beadva; átkozódva; vagy megadóan, egyszerűen csak vak végzetként fogadva; türelmesen állva a sarat, minden lökést, rúgást, csapást szinte valamely bölcs előrelátással, valamely keserű gyakorlottsággal elkönyvelve; sodortatva vagy sodorva, botladozva vagy másokon átgázolva: mind csak a forgatag törvényét szolgálták. S akadtak, akik úgy merültek el a közös szenvedély orgiájában, mint ahogy amott egy önállósult, félrecsukló nyakán a többi közt szinte úszni látszó női fej mutatja: horpadt arca, tátott szája kárhozottaké, lángoló haja akár egy sikoly, mákonyos, üres tekintetében a fájdalom már nem különböztethető meg elveszettségének valami bomlott gyönyörétől.

Megállj: mi történik amott? Hullámzó léptekkel egy nő kél át a lába előtt megnyíló sokaságon; egy percre minden megakadt, és minden sietség a feledésbe merült: királynő előtt hódol tán a szétváló tömeg? Mindenfelől tekintetek fonódnak rá; tekintetek, megváltást, megkönnyebbülést, de legalábbis váratlanul felcsillanó vigasz futó kitérőjét remélve a fölemésztő hajszában; tekintetek, melyek mind a magukénak akarják, s amelyek végül mind e közös reményben találkoznak össze mégis, közös tárgyukat e közös remény közös birtokává téve. Mindenki utána fordult; férfiak, aggastyánok, fiatalemberek, férjek a feleségeik karjáról, s maguk a feleségek is; vágyak, ábrándok, szenvedélyek, leplezett kívánságok és nyílt követelések kereszttüzében haladt tova köztük e mindnyájukat elvarázsló vesszőfutó, s úgy tetszett, jól érzi magát az érzelmeknek ebben a gyújtópontjában, ahol a férfiaké mellett a női tekintetek irigysége, csodálata vagy ingerült tehetetlensége vetett még ádáz szikrákat körülötte. Léptei öntudatlan biztonsággal hozták, mintha nem is tudná, hol jár; maga elé merevült mosolya mindenkinek és senkinek sem szól, hacsak nem egyedül önmagának; s csak gyümölccsel díszített és míves kehelyként felcicomázott fagylaltos tölcsért emelő jobb kezét tárja most feléjük, mintegy az adakozás tébolyult lendületével – s meglehet, ezt is csupán azért, hogy folt ne essék ruháján.

Szép volt, ahogy így közelgett, mögötte a véres nap robbanásszerű lángfényével egy épület felső ablaksorán, akárha Babilon égne. Elütött kissé az itt megszokott típustól: karcsú volt, nyúlánk, tiszta homlokú, sötét szemű, orra nemesen metszett; különös szabású, színes nyári ruhája földig hullámzott, vállát és alsó karját szabadon hagyva; nyakán, csuklóján, ujjain gyűrűk, füzérek, karikák, karperecek; fején olyasféle kalapka vagy csak fejdísz inkább, amilyennel olasz – talán velencei? – divatlap oldalain találkozhatott legutóbb az érdeklődő.

Szép volt, igen: és mégis volt valami tépett e nőn. Ragyogásában az erőfeszítés valami kétségbeesettsége; biztonságában valami holdkóros; szépségében valami elengedett, már-már rútra hajló rejtett vonás, mely minden pillanatban elszabadulással fenyegetett, hogy hirtelen rángással eluralkodjék ezen az arcon.

Kicsoda hát e nő? Boszorkány? Rontó szellem? Arcát hol látta már? Filmvászon premier plánján, szentképen, vagy pornográf újságok címoldalán? Rontó-e valóban, vagy ellenkezőleg, megrontott tán: e nő titkát ki fejti meg? Itt van, és még sincs jelen; felkínálkozni látszik, és mégis megfoghatatlan; akár e fagyott édesség kezében, mely cukros vízzé hígul, ha eleven száj érinti: minden hamis rajta, és egyedül hamissága valódi. Igen, minden világos, a látó előtt feltárultak az összefüggések: megrontják, hogy romlottnak mondhassák; megrontják, hogy megronthassa őket. Ez a perc, amikor átkel a hódoló, önkorbácsoló szenvedélyétől megbabonázott tömegen, legendává válik, s e megtévesztő diadal a tévedésévé. Mítoszokat szőnek róla, és ő martalékul esik e mítoszoknak; hódítónak hiszi magát, holott csak hiszékeny áldozat; végzetnek, holott konc csupán, a szabadsággal flörtöl és a zsarnoksággal hál.

Elvégeztetett; tovatűnt, akár egy látomás; s nyomában ismét felcsaptak a szenvedélyek, vadabbul, mint valaha. Táskák, botok, ernyők fordultak egymás ellen, kaszaboló győztesek és porba hulló áldozatok arcán gyűlölet lobogott, űzöttség, acsarkodás, hajsza mindenfelé, mintha csak fölöttük vágtázó szörnyek szüntelen fújtatása süvítene fülükbe és csigázná őrjöngésig elvakult haragjukat. Ott egy ember tör át keresztben a kocsiúton; fut, hogy elérje az autóbuszt. Elkésett akarnok, egérutat fürkésző számítását az öldöklő angyalokat elszabadító forgalmi lámpa villanása húzza át; a négysávos úton négy autó viharzik felé, egymást előző, rézsútos vágtában. Egyikből – rozoga, máza kopott roncs, akár egy csontváz – szakállas öregember aszott arca hajol ki, mereven kitágult pupillájában a borzalom, száján eszelős vigyor; a másikból gorgói hajzatú férfifej, csupasz arcán a száguldás könyörtelensége és a feltartóztathatatlanság fájdalma; a harmadikból egy könyökből magasra emelt kar csupán, fenyegetőn összezárt ökléből csak a kard hiányzik; a negyedikből megint egy szakállas, az ég minden napsugaras pompáját visszaverő kocsijának öklelő orrán furcsa díszítmény: ajzott íj feszülő húrjáról elpattanni kész nyílvessző. Elveszett mozdulattal fordul vissza az űzött, bal kezét – tiltón? kérelmezőn? – feléjük emelve; aztán futott tovább, hátában, oldalában e fúriákkal, míg mindnyájukat eltakarta az autóbusz fekete gázt lövellő, szörnyeteg teste… S amott? Elesett valaki? A segítségére akartak tán sietni? Többen is ráestek, és az embergomolyagból a fájdalomtól eltorzult arcok, levegőért kapkodó orrok, tátott szájak fordultak a magasba, ahonnan fülhasogató vijjogással látszott szinte rájuk ereszkedni egy leszálláshoz készülődő, keselyűorrú repülőgép: „véé! vééé!” – sivította; s mintha az alanti lárma válasszá, tompa kiáltássá, egyöntetű jajjá fokozódó válasszá formálódna…

Elég! – övék még e kiáltás, vagy már belőle szakadt ki? S hirtelen mozdulattal – mint ahogy a híd peremére lépőt a végre meglelt örvény fölött egyszerre csak visszarántja még egy név, egy féltő gondolat – a feleségéhez fordult.

Ám az asszony semmit sem látszott észrevenni; a körötte csapdosó végítéletben nyugodtan ült helyén; feje könnyedén hátrahajtva, szeme félig hunyva; s a nyugat felé mozduló nap, mely már elérte a teraszt, arcát a kezdődő alkonyat szelíd aranyfényébe öltöztette. Mire gondol, nem lehet kétséges. Ajkán alig látható mosolya mintegy meghitt válasz a napnak; arcán a fürdőzők könyörtelen fensége és a békésen rengő tengerek fűszeres ígérete.

A küldött zavartan fordult el: hogyan? Élménye kétséges, látomása nevetséges volna tán? Tekintete az idegent kereste, aki látni segítette, de sem előbbi helyén, sem a tömegben nem találta már. Ott a korláton túl, minden folyt tovább, vakon, megállíthatatlanul; mindenki tette a magáét, és csakis a magáét tette; tette, amit tennie adatott, s anélkül hogy tudná, mit tesz, a megszokás közönyével és az önámítás öngyilkos ügyességével tűrve és űzve e mindennapi borzalmat. Ő téved, vagy mindenki más; így van rendjén minden, vagy hasztalan látja, amit lát?

Úgy tűnik, igen: győzelme káprázat, tudása hiábavaló, igaza megoszthatatlan; intett, hogy fizetni kíván, s gyengéden megérintve felesége karját, emlékeztette rá, hogy ha a hazaúton igényt tartanak Hermannra és kocsijára, úgy ideje fölkerekedniök.

Másnapi szemleútja a küldöttet távolabbi vidékre szólította; jókor kelt – felesége még aludt, feltűnő helyen, hogy ébredésekor azon nyomban észrevegye, rövid üzenetet hagyott számára egy cédulán –, szállójuk éttermében kiadós reggelit fogyasztott, s fél órával később már a pályaudvar felé tartott. Egy kisvárosba kellett jutnia, bizonyos Z.-be – városba? vagy faluba? pontosabb felvilágosítást senkitől sem kapott, maguknak a vasutasoknak is térképes táblázatukhoz kellett folyamodniuk, hogy útbaigazítással, menetjeggyel szolgálhassanak. A körzet nagy vasúti csomópontjáig gyorsvonattal lehetett eljutnia; az út ötvennégy percet igényelt; innen már csak személyvonattal mehet tovább. A csatlakozásig negyven perce vész kárba – bosszantó körülmény: e kötelességének szentelt utolsó napnak, mielőtt feleségével holnap a tengerhez indulnak majd tovább, minden percét ki kell használnia; s még bosszantóbb, hogy az amúgy is bőven mért várakozás elteltével is hasztalan fürkészte a kijelölt pályatestet: a szerelvénynek sehol semmi nyoma.

Tízpercnyi néma mérgelődés után végre elfogott egy vasutast; megtudta, hogy a szerelvény késik; ingerült felelősségre vonására a válasz csak hanyag vállvonogatás: az eset mindennapos, a vonat messziről jön és messzire megy, örüljön, ha a késedelem meg nem haladja majd azt a negyvenöt percet, amivel a dolgok pillanatnyi állása szerint mindenesetre számolnia kell.

Végezetül is a vonat kerek egy órát késett; további útján pedig nemhogy csökkenteni, de érezhetően még inkább csak növelni igyekezett késedelmét – egy nyomorúságos falusi megállóhelyen például tizenkét és fél percet vesztegeltek, ki tudja, mire várakozva. S amikor végre céljánál hitte magát, és a Z.-beli vasútállomásról – mely egyébiránt már eleve gyanúsnak mutatkozott – a szabadba lépett, a küldött kellemetlen meglepődéssel nézett körül: hol van a poros tér és kókadt, csenevész fái; s hol a még előtte álló gyalogos zarándoklatra hívó nyílt országút, e különben megfelelő könyörtelenséggel szikrázó, kemény ég alatt? Helyettük vidékiesen beépített, girbe-gurba utcát látott, s az innen nyíló valamennyi távlat további hasonló utcákba torkollt csupán.

Visszatért a vasútállomásra, hogy magyarázatot követeljen; a szolgálati fülkében üggyel-bajjal értették csak meg: egy gyárat keres, meg kell lennie – magyarázta. Az üvegablak mögött nyilvánvalóan gyanútlan, mit sem sejtő leány ült, vasutassapkája alatt fehér-szőke hajjal, mézeskalács arcocskával: megérti-e hát végre? Vagy kalandja itt ér véget, e rózsaszín ajkak és e hófehér, bár imitt-amott már olcsó arannyal tömött és pótolt fogak közt, melyek lassan immár egy kisgyermekének csócsáló anya türelmes mosolyával szűrik mindig ugyanazt az egy szót: „Hüt-hi-é-vé-e-ke”? „Bé-Há-Bé-Á-Gé” – válaszolta a küldött. „Hüt-hi-é-vé-e-ke” – hallotta ismét, újra meg újra.

Végre, az értelem villanásának egy már nem is remélt pillanatában, egyszerre kiderült, hogy tárgyi tekintetben mindvégig ugyanarról beszéltek, csupán a róla való fogalmaik különböznek; akkor pedig megtudta, hogy újabb vonatozás vár még rá – a leány kidugta karját az ablak alulsó hasítékán, és ujjával sürgetve mutatta a külső vágányon már épp indulóban lévő hitvány vicinálist: lélegzetvesztő rohanás közepett éppen hogy sikerült még valahogy fellendülnie utolsó lépcsőjére.

További huszonhét percig zötykölődött; végállomás-e ez, ahová valahára is megérkeztek, vagy a világ vége? A vágány tar mezők, kiégett földek közt szakadt meg; végében a magányos ütköző két vaskorongja izzani látszott a perzselő nap tüzében; amott elöl, a távolban súlyosan gomolygó füstök árnya nehezedett a sík vidékre. Az utasok – néhány paraszt- és munkásforma ember – hirtelen mind eltűntek körüle, némán és egyszerre, mintha felszippantották volna őket; s csak egy rozoga fabódé maradt itt, meg egy kövér vasutasnő, piros zászlócskával a kezében.

Van-e visszaút innen? – a küldött mindenesetre megtudakolta. Van – hangzott a válasz –, a vicinális másfél óra múlva fordul. Kevés, több időre van szüksége – vetette ellen a küldött. A vasutasnő gondolkodni látszott: van itt egy gyár – mondta aztán; hallott róla – szólt a küldött; nos, egy bizonyos kora délutáni órán indul a főbejárattól egy autóbusz – mondta a vasutasnő.

– Hogyan – álmélkodott a küldött –, jár tehát az autóbusz?

– Miért ne járna? – csodálkozott most a vasutasnő. A járatot úgy időzítették, hogy az elérje a Z.-beli személyvonatot; ez pedig ugyanahhoz a csomóponthoz viszi majd vissza, ahol viszont megint gyorsvonatra szállhat át. A küldött órájára nézett: a maradéktalanul munkájára szánt teljes nap helyett tehát az idők, a síkok és a találkozások könyörtelen rendszere így megint csupán pár órára korlátozza – állapította meg.

De ott van-e legalább, ahol lennie kell? A megbízott körülnézett: nem, ez a lapos és üres táj mintegy a világ peremén, mely már alig nevezhető tájnak; e mélységes mély vidék, ahová – akár kutak fenekére – a távolban inkább csak sejthető, semmint pontosan kivehető hegyláncolat közül annyi viszontagsággal ereszkedett alá, nem hagy kétséget. E bús földek és gyarló szántók, melyeket a szinte recsegő verőfény egészen a száraz lényegükig csupaszít; e csomós rögökön mintegy a gyalázatukként megülő tök- vagy répaféle, idomtalan gyökerek és puffadt gumók; ez az itt véget érő csővezeték, körötte a végtermékek zsíros, fekete nyirkával és enyészetével a mérgezett talajon: mind helyükön vannak. Itt az országút; s amott távolabb, füstfelhőkbe burkolózva, közülük fenyegető kéményeket, vad hűtőtornyokat és döfésre kész, szikár darukat szegezve az égnek, ott van mindennek oka és okozója: a nagy Baál, a monstrum; igen, fortyogtató, fagyasztó, felszippantó, kiokádó, összevegyítő, szétbomlasztó, magába gyűjtő és elvezető berendezéseinek minden sokaságával, ott a szörnyeteg, a telhetetlen Moloch, a gyár.

Nincs hát mit haboznia: nekivágott az országútnak. Kész tervet nem készített, ezúttal mindent a pillanatra, a véletlenre, úgyszólván az ihletre bízott. S nem tette-e helyesen? – torpant meg rövid menetszakasz után a küldött. Útelágazás volt itt, úgy, amint lennie kellett; egy vaskaró emelkedett ki a földből, tetején az irányt jelző kék tábla, s azon a helység neve: bámulatos ez az egyezés – vagy hanyagság csupán? Nem valószínű; inkább előrelátását igazolja: ezen az ipari vidéken mindent oly szűkmarkú takarékossággal mértek ki, hogy változtatni rajta e zord célszerűség megbontása nélkül aligha lehetséges; és a változtatás semmi becsvágya, az ügyeskedés semmi kényszere sem érhet fel a kockázattal, hogy felborítsák a dolgos rendet – e tekintetben, szerencsét kívánhat magának, kétségkívül helyesnek bizonyult a számítása.

Folytatta útját; kemény menetben haladt, tekintetét egyre a célján tartva; körülbelül tíz perce közelgett így felé, amikor egyszerre hangok ütötték meg fülét. A kolosszus szólalt meg, nem kétséges; hangja mélyről érkezett, mintegy a gyomrából: három-négy nehéz hördülés, mintha a pokol kutyái lihegnének. A küldöttet egy percre megállította a döbbenet és e nem remélt üdvözlet: felismerte talán? Óva inti, vagy magához szólítja? Nos – eredt útnak ismét –, ezúttal mindenesetre fordult a kocka, a szörnyetegnek nincs hatalma rajta; ellenkezőleg, neki kell majd az ő céljait szolgálnia.

De miként kényszerítse uralma alá? A küldöttön kapkodó tettvágy vett erőt: ez az országút, e tájék és e tehetetlen dög itt előtte vitathatatlanul övé; mind csak jöttére vár; akaratának rabjai – megteremteni, vagy elvetni; átengedni a nemlétezés formátlan nyomorának, vagy saját létéből adni nekik létet, hogy névtelen anyagiságukból megváltva, életre keltse őket: csakis az ő erején és képességein múlik. Amott egy kapu; nem az illetékes kapu, de hisz mindegy: talán mégiscsak hibázott, hogy nem készítette elő jöttét, most ím, beljebb hatolhatna e dögvészes testbe, feltárhatná falánk zsigereit, vájkálhatna bensejében, az erőfeszítés és a művelet fájdalma egy váratlan pillanatban felsziporkáztatná az eszmélet világosságát, amely a kétségbevonhatatlan bizonyosság fényét vetné erre az irgalmatlan találkozásra.

Ámbár bemehetne talán így is; a küldött – helyet adva egy mellette elhúzó autónak – tűnődve megállt az országút szegélyén, hogy fontolóra vegye a kínálkozó lehetőséget. Nem állítanák-e meg azonban már rögtön, a kapuban? Valószínűleg engedélyért kellene folyamodnia; az ipar a maga körében önálló fennhatósággal bír; nehézségekkel kellene szembenéznie, tárgyalásokba bonyolódnia, idegenekkel szót értenie, magát igazolnia. S találkozzék akár jó szándékkal, akár körülményeskedő akadékoskodással: nem kellene-e mindenképpen mások kezére adnia magát, ügyrendek, várakozások, kiszámíthatatlan kalandok, munkájától idegen célok és törekvések szövevényébe keverednie, az erre pazarolt időveszteségről nem is szólva?

Nem marad más hátra, mint hogy külső kerülete mentén járja körbe a gyárat. Körbe? – nos, ez mindenesetre egész idejét elnyelő vállalkozásnak bizonyulna, márpedig időnek – a megbízott órájára nézett – máris kezd a szűkében lenni. Nem is szükséges azonban, hogy az egész kört megtegye; a gyárnak nem minden oldala bír egyforma fontossággal; s végeredményben beérheti ezzel a hosszával itt, amennyit az országút mentén kínál.

Rajta hát; az idő múlik: a küldött nekivágott. A gyárat nem kerítés: fal határolta; mögé látni – eltekintve a fölébe emelkedő tornyoktól, kéményektől, épületektől – nem lehetett. Annyi baj: nem látja-e látatlanul is minden zegét-zugát, útvesztőit, síneit, a dohányzás határát jelző tábláit, komor intelmeit, szűkös engedményeit, a földbe mélyedt kábeleit és a levegőben tekergőző csöveit? S ha egyéb nem, hát árulójává válnak illatai: ez az orrfacsaró szag bizonyos vegyszerek bűze, mely a leleplezés erejével hat; a szurok és a nyers deszkák szagának e sajátos keveréke a hűtőtornyokról vall – nem belülső párkányzataik készülnek ezekből a deszkákból, melyeket köteleken huzkodnak egyre keskenyülő, kockázatos magasságokba, az alant csobogó, zubogó és gőzölgő folyadék szédítő vonzása fölött? Hiába takarózik falakkal; hiába húzódik sáncai, kénleheletű katlanai, mormogó bugyrai mélyére: ura és mestere előtt semmi titka sem maradhat rejtve.

Mindazonáltal valami kétségkívül zavaróan hat; időre volt szüksége, míg a küldött végül pontosan számot adhatott e zavar neméről és minőségéről, míg megállapíthatta, mi okozza: a fal mögül kiszüremkedő nyüzsgés neszei, e dolgok, tárgyak és az őket mozgató, láthatatlan lények hallható serénykedése, a zajok. Gépek duruzsolása; vagonok ütközőinek csattanásai; a beléjük zúduló rakomány csörömpölő döreje; harsanó kiáltások; vezetékek zúgása; az odahajló arcokat lángfényükben felizzító kemencék zihálása; az épületeket, laboratóriumokat rajzó méhkassá tevő sürgés-forgás, jövés-menés, a föld dübögése, a levegő remegése. Nyilvánvaló tehát: odabenn dolgoznak, folyik a munka; mintha az ember itt sem volna – csóválta fejét a küldött.

Harmincnégy percig menetelt az országúton, anélkül hogy – leszámítva e néhány kétségkívül hasznos észrevételt – végül is bármi érdemleges eredményről adhatott volna magának számot. A pokolbeli füstökön átködlő vörös nap áthágott már a zeniten, a meleg kezdett tűrhetetlenné válni; a küldöttnek gyakorta kellett megtörölnie arcát; olykor köhögési rohamok rázták meg és fojtogatták. Vicsorgó, zömök, rakományuk mocskától foltos és reves teherautók zúgtak el mellette, akár hiénák: a gyár fenevadjai, szállítmányt oda, vagy onnan vonszol mind, üvöltő rohanással. Igen: mintha ő itt sem lenne, végzik dolgukat, fesztelenül és szemérmetlen zavartalansággal.

Útja e szakaszának lassacskán a végéhez ér; amott a fal megszakad, és derékszögbe törve új irányt vesz: e néhány lépéstől mit remélhet még? S – kénytelen-kelletlen – a küldött beismerte, hogy kudarcot vallott; hiába mind e kétségbevonhatatlan tárgyi bizonyíték – ezekkel a tárgyakkal sehogyan sem boldogul. De miért hát? – törte a fejét. Most, hogy minden itt van, aminek itt lennie kell; most, hogy a tett színhelyéből magát a tettet olvashatná ki; most, hogy valamennyi részlet tökéletesen összevág és egyezik: mi gátolja abban, hogy fenntartás nélkül beléjük merüljön? Miként lehetséges, hogy tegnap, amikor semmit sem talált; hogy míg ama hamis helyszínekkel viaskodott, és szembe velük igazi formáiknak és lényegüknek csupán a hiányát, az eszméjét szegezhette, addig úgyszólván többet ért el, mint ma, amikor mindent a helyén talál?! Tegnapi veresége volt a győzelme, és mai győzelme lesz tán a veresége? Ismét szétnézett e tárgyi világban; s ismét ugyanaz történt, ami rövid diadala előtt tegnap, a városban: éreznie kellett, hogy mint csúszik szét, enyészik el és törik meg rajtuk a tekintete, hogy mint akad el e felületeken az ereje; voltaképpen – kényszerült elismerni – nincs mit kezdenie velük. Továbbmegy majd, és ők itt maradnak; itt maradnak örökké, tömören és megválthatatlanul; itt maradnak formáik, itt marad anyaguk és illatuk, itt maradnak kivallathatatlanul, számadást a tárgyak semmiről sem nyújtanak.

Nos, hát így van: ám valami új igazság ez netán? – vonta össze szemöldökét a küldött. Nem volt-e tisztában vele; nem ismerte-e pontosan, mint ahogy bizonyos korban és bizonyos tapasztalatokon túl már minden közhelyet az unalomig ismer az ember? Nem számolt-e vele, mikor útjáról döntött? S nem azért jött-e, hogy megküzdjön vele és lebírja ezt a lapos és tűrhetetlen igazságot?… S ha nem ezért: úgy miért hát? Saját létezéséről meggyőződni csupán?

A küldött hökkenten állt meg: úgy bukkant hirtelen erre az igazságra itt az országút peremén, ahogyan hullott gyümölcsre a vándor; s mintha erjedő leve a fejébe szállt volna, könnyű szédülés lepte meg. Ezt kereste hát? Kétségbevonható létéről akart határozott tanúságot nyerni? Igen – s e tény oly kopár világossággal meredt most elébe, akár ez a tágas táj és végtelen országút a napvilág kemény fényében –, ezt akarta: jelenlétét megcsillogtatni, fölényét meghirdetni, a létezés torát megülni és diadalát ünnepelni e néma és tehetetlen dolgokkal szemközt; s oktalan csalódása abból táplálkozik csupán, hogy ünnepi hívására elmaradt a válasz. Ezek a tárgyak itt hallgatnak; mint zárkózott idegenek, egészek és elegendők önmaguknak, létezését igazolni nem fogják. Találja meg a véletlenben, vagy keresse önmagában; fogadja el, vagy utasítsa vissza: ennek a könyörtelen vidéknek és ezeknek a csökönyösen más tárgyaknak itt most is – mint mindig – tökéletesen mindegy. Válaszra tőlük hasztalan vár: nem tagadják meg, és nem is fogadják be; egyszerűen csak mások. Eggyé velük sosem válhat, s nem olvashat ki belőlük egyebet ennél a szétszakítottságnál: őhozzá mérve idegenek, s ha magát méri rajtuk: ő fölösleges.

Tétován indult tovább; nincs hová sietnie: hivatkozhat-e még küldetésére, érvényes-e még megbízatása? Itt, ahol a fal véget ér, és az országút helyett oldalát most már nyílt mezőknek fordítja a gyár, sárga sáv, valami dűlőféle ered a tövében: igen, a homokút. Keskeny kissé: szélesebbnek kellene lennie, jóval szélesebbnek; mégis az, kétség hozzá nem férhet – állapította meg az utas. Kerékpározó legény közelgett rajta; üdvözletül egyik ujját sapkája ellenzőjéhez érintette:

– ’napot! – mondta bámész pillantással: idegennek nézhette.

– ’kívánok! – válaszolta; s nem az volt-e valóban: idegen?

Habozva nézte a homokos dűlőt, majd tekintetét ismét az országútra fordította: amott távolabb – ha így vág neki, háta mögött a gyárral – az út bal oldalán, a szántóból kihasítva, egy négyszegletes földdarabot kell találnia. Kíváncsiság fogta el; idejéből éppen futja még; s tizenöt perc járás után fapalánkkal kerített, négyszegletes földdarabhoz ért.

A széles kapu tárva-nyitva; mi ez itt: valami gazdaság udvara? Az agyagos talajba állatok patái, szekerek és gazdasági gépek kerekei vájták be nyomukat; itt, lám, egy csűr; s amott hátul, ahol – a földekre szabad távlatot nyitva – palánk helyett csupán rönkökből és gerendákból összeácsolt határvonal nyúlik: marhakarám; a kikötözött állatok egyikéből-másikából bőgő panasz tört ki, bús kürtszóként e végeláthatatlan tájon.

Egy ember került elő: no lám, mit akar? Középkorú, parasztforma; e sok fölös hús nélkül a nyakán és csípőjén, délceg fickó lehetne; e gyérülő, seszínű haj még ismerte tán az aranyszőke fürtök repdesését; s e kásásodó szempár az acélkék tekintet hirtelen villanását. S emitt jön egy másik is, földszínű arccal, kezében vasvilla.

– Keres valakit az úr? – kérdezte az első.

– Szolgálhatunk valamivel? – szegődött hozzá a vasvillás.

– Nem mindig marhákat őriztek itt – mondta; vagy kérdezte inkább? Az emberek mindenesetre komorabbakká váltak.

– Mit tudom én, hogy mit őriztek itt – mondta az első. – Te talán meg tudod mondani az úrnak? – fordult a vasvilláshoz.

– Én?!… – háborodott fel az. – Honnan tudjam én, ha te nem tudod?!

– Bennünket csak alkalmaznak itt – magyarázta az első.

– Azt őrizzük, amit a kezünkre adnak – vont vállat a vasvillás.

– Kevés fizetésért dolgozunk, és megtesszük, amit elvárnak tőlünk – mondta ismét az első.

– Mi becsületes emberek vagyunk! – toldotta meg a vasvillás. Egy lépéssel közelebb jött; s az első ember, szorosan a nyomában – test, test mellett – szintén.

– Egyáltalán – kérdezte –, mit akar itt tulajdonképpen az úr?

Csakugyan: mit is akar hát? Csend volt, hat szem hallgatagon fürkészte egymást. Körülnézett: az udvar üres; e két emberen kívül senki sincs jelen; még gyanúba keveri magát előttük. Ki tudja, mi minden eshet meg vele itt: kidobhatják; vagy itt tarthatják; ide kötik, a marhák közé, míg rendőrért küldenek. Idekötik, s aztán megfeledkeznek róla; itt maradhat, lába belenő a sáros talajba, és gyökeret ereszt; lejjebb hatol, egyre lejjebb, míg a föld mélyén csontvázakra tapint majd, melyekre testvérien ráfonódhat; míg arcára a kövületek nyugalma ül; és ásvánnyá dermedt csigolyái örökké ezekkel a formátlan holttetemekként ható örök göröngyökkel tartják majd szemközt, s ezzel a láthatár pereméről idesejlő kék hegyvonulattal, akár a mozdulatlan és örökké elérhetetlen reménységgel.

Könnyedén összeborzongott:

– Semmit – mosolyodott el; zsebében matató keze cigarettát húzott elő, a tárt fedelű dobozt az emberek felé nyújtotta; az első habozva méregette.

– Amerikai! – derült lassan mosolyra az arca. Ám a vasvillás vonakodása megalapozottabbnak látszott, s az utas figyelmét nem kerülte el a könnyű döfés, ami társa könyökétől érte:

– Én nem élek vele; de elszíjja majd a cimborám – vigyorodott el, és nyúlt végre a dobozba ő is. Az utas, megköszönve a kapott felvilágosításokat, búcsút vett. S:

– Ég áldja!

– Éltesse az isten! – hallotta még maga mögött, miközben kifordult a kapun.

Sok időt vesztett; sietnie kell, ha el akarja érni az autóbuszt. Lélekszakadva rohant végig az országúton – a gyárra akár csak egyetlen pillantást vetnie is úgyszólván lehetetlenség volt –, a főkapuhoz még balra kellett fordulnia: a csillogó jármű körül lám, máris mekkora tolongás! Egy műszak érhetett véget; csak tapintatosan működő könyökének köszönhette, valamint a helybelieknek a láthatóan nem helybeli iránti megkülönböztető udvariasságának, hogy a kocsira egyáltalán felférhetett; levegőhöz azonban már, az ide-oda dülöngélő utasok közt, alig jutott. Ráadásul – mint kiderült – az autóbusz messzi útra tart még, jóval az ő célján: az állomáson túlra, melyhez pedig – idegen falvak, tájak és utcák közt – maga sem tudta, hol szálljon le. Tudakozódnia kellett hát; s készségben nem is volt hiány, hangok egész kórusa figyelmeztette a megfelelő megállóhelyre.

A girbe-gurba utca ismerősnek tetszett; ám ezek az átkozott falusi utcák mind egyformák: jobbra-e vagy balra? – e sötét kendőben és férfinak való félcipőben elnehezülten feléje kacsázó öregasszony talán megmondja.

Nos hát, balra: arra visz az ő útja is, tartson vele – ajánlotta az öregasszony.

– Idegen? – kérdezte néhány lépés után.

– Igen – felelte.

– A városunkat jött talán megnézni? – érdeklődött.

– Igen – felelte.

– Szép város Z. – sandított fel rá ferdén az öregasszony.

– Szép – felelte. – Ámbár – tette hozzá –, az igazat megvallva tulajdonképpen a gyárhoz jöttem.

– Á, a gyárhoz – örvendett meg az öregasszony. – Szép gyár – nézett fel rá aztán.

– Szép – ismerte el az idegen. Vajon hová siklik ily jelentőségtelin most e kerítőnői, vén tekintet? Irányát nem követnie megbocsáthatatlan volna: s az idegen néhány nyírott bokrot látott, egy mesterséges dombocskát és azon hitvány japánkertet.

– Szép park – sietett megjegyezni; az öregasszony arcátlanul zsebelte be a dicséretet – olcsó fizetség fáradalmáért: célnál voltak.

Micsoda isten háta megetti, elhagyatott, ócska vasútállomás! – most látszott csak. A peronon ott őgyeleg már néhány várakozó, helybeliek tán, vagy a környékről valók, mindent laposra csiszoló tekintetük bámészan fürkészi az idegent; a vonat persze késik, ámbár – azt állítják – nem sokat. Nos hát, az ember addig harapna valamit: ám semmi sincsen; egy pohár habzó sör legalább: nincsen; egyedül csak újságot árul egy rokkant – vett hát azt. Egy padra ült vele a sínek szélén, unottan lapozgatta; s az utolsó oldalak egyikén egyszerre eldugott híren akadt meg a szeme. A körzeti székváros központi nagyszállójának egyik szobájában – olvasta – ma hajnalra virradóan női holttetemre bukkantak. A szobalány vált figyelmessé arra, hogy a szoba egész éjjel, és még hajnalban is, teljes villanyfényben ragyog, amiképpen az ajtóhasítékokon átszüremlő fény mutatta. Kopogtatására nem érkezett válasz; erre azonnal értesítette az illetékeseket. Az ajtót feltörték; s a szoba bérlőjét – egy magányos hölgyet – a csilláron függve látták ott, magukkal szemben. A szerencsétlen asszony nyaka köré a saját gyászfátylából sodort kötelék hurkolódott – a végzetes gyászfátyol, melyet egyébként a személyzet állítása szerint egész ott tartózkodása idején szakadatlanul az arca előtt hordott, és senki előtt sem vetett le. A vizsgálat még folyik, bár a körülmények aligha hagyhatnak kételyt az iránt, hogy öngyilkosság történt.

Az idegen leengedte kezéből az újságot; lopva széttekintett az egész peron hosszán – majd zavartan eszmélt fel: hogyan?! Csak nem vádlóit keresi tán?… Felállt, majd visszaült a padra. Keze a zsebében kotorászott. Notesz és beleillő golyósirón került elő; s egy perccel később azon kapta magát, hogy a holnapi nappal kezdődő tengeri út vázlatos költségvetésébe temetkezett.