A házigazda – bonyolult családnevű egyén, a keresztneve szerint Hermann – gyanútlanul fecsegett: úgy látszik, még valóban csak egyszerű kollégát sejtett vendégében, s az most, pipáját szívogatva (kényelmetlen, de alkalomadtán, meg kell hagyni, igencsak nélkülözhetetlen szerszám), csöndesen az arcát tanulmányozta. Nem látott különösebbet: egy középkorú férfi zavartalan önbizalomtól sugárzó arca volt, formája ovális, orra, szája rendes, haja barna, szeme kék. Egyelőre még nem lehet pontosan tudni, hogy fecsegése mögött a szokott fondorlat, vagy pusztán gyermeteg együgyűség rejtőzködik-e: hajlott az utóbbi föltevésre, habár – tűnődött – a kettő közti különbség elhanyagolható voltaképpen. Újabb pillantást vetett rá: csakugyan és a legkomolyabban azt hinné, hogy sikerült véglegesen elvágnia maga mögött a szálakat? Nos, mindegy: hamarosan meg kell tudnia, hogy a szálakat sohasem lehet elvágni, és neki is, akárcsak valamennyi tanúnak, előbb-utóbb vallania kell.

Egy percet ajándékozott még neki, a felhőtlen gondtalanság egyetlen percét. A fecsegését figyelte: a foglalkozásáról, pontosabban a foglalkozása nehézségeiről fecsegett, a kollégának, ha ugyan nem a cinkostársnak járó bizalommal, s úgy tett, mintha roppantul gondterhelt volna miattuk – vagyis úgy tett, mintha semmi gond sem volna a világon. Ügyes, gondolta a vendég, nagyon ügyes: bizonyára nem lesz könnyű megtörni. Áttekintette a színteret: az alkalom kedvezőnek látszott: ők ketten a szoba sarkában ültek, kisasztalka mögött, ropogós, zöld bőrfotelokban, mialatt a másik sarokban az asszonyok cipőket próbáltak egymás lábára, egészen beléfeledkezve ebbe a női hóbortjukba. Igen, ideje, hogy munkához lásson.

Kivette szájából a pipát, és előre megfontolt, higgadt barátságtalansággal a szavába vágott. Azután egyetlen kurta mondatban tudatta kilétét, küldetése és az általa lefolytatandó vizsgálat célját: Hermann elsápadt kissé. Csakhamar összeszedte magát azonban, mint ez egyébiránt várható is volt: némileg, mondta, meglepi a váratlan bejelentés, és ez talán érthető ilyen késői órán…

– És annyi esztendő után – vetette közbe a vendég.

– Rendben van, ezt sem tagadom – felelte Hermann. – De mindenekelőtt egyvalami érdekelne: kötelességem-e egyáltalán az ön kérdéseire válaszolni?

– Nem – így hangzott a gyors felelet. – Önre kizárólag a saját törvényei vonatkoznak. Ezt föltétlenül tudnia kell, és semmivel sem menthető, hogy mindjárt nem ezzel kezdtem.

Köszöni, felelte Hermann, erre volt csupán kíváncsi: ezek után pedig – jelentette ki mosolyogva – készen áll a tanúvallomásra, mégpedig önként és függetlenül, amint vendége is láthatja. Így igaz, hagyta rá a vendég, bár talán kevesebb méltánylással, mint amennyit Hermann, a maga nagyvonalúsága ellenében, bízvást elvárhatott volna. Úgy látszik, a vendégnek az lehetett a véleménye – meglepő magabiztosság –, hogy Hermann mindenképpen vallani fog. De épp az volt a zavarba ejtő, hogy nem kérdezett semmit: nyugodtan ült tovább, a pipáját szíva, és szinte unatkozni látszott.

Egy perc múlva Hermann törte meg a csöndet. Tulajdonképpen – kérdezte – mi érdekelné vendégét? Talán – firtatta tovább, minthogy a vendég késlekedett a válasszal, mint aki még fontolgat valamit – őhozzá, Hermannhoz kívánna személyes kérdéseket intézni? Netán arról meggyőződni – folytatta az előlegezett megértés áthidaló, könnyű kis mosolyával –, hogy ő, Hermann, mit és mennyit tud?

– Nos hát, mindenesetre – felelte –, hogyne, szívesen meghallgatom; már amennyiben persze csakugyan kedve tartja, hogy elbeszélje.

– Miért ne? – vont vállat Hermann, elvégre semmi titkolnivalója. Következésképp viszont, tette hozzá, nem is tud mondani sokat. Tény és való: hallott az esetről. Azt is tudja, hogy itt a környéken történt. Fájdalmas, még beszélni is fájdalmas róla. Ő maga különben akkor nem sok figyelmet szentelhetett a dolognak. Nem akarja a vendéget magyarázatokkal terhelni – ennek mindenesetre megvolt az oka, hogy a többit ne is említse, az idő tájt például félig-meddig gyermek volt még, ami persze nem mentség, csupán körülmény, de valamennyire talán magyarázatul szolgál. Természetesen így is füléhez jutott egy és más, hallotta, hogy valami történt, a számos akadályoztatás ellenére – sőt, épp ezek puszta jelenléte folytán – is lehetetlenség volt az embernek némely dologról, ha kelletlenül is, de tudomást nem szereznie – hamis tanú, aki egyebet állít. A részletek és arányok azonban, vagyis maga az eset tulajdonképpen csak később kezdett pontos körvonalat ölteni.

Hermann itt elhallgatott egy percre; mozgékony, szavait mintegy állandó magyarázó ábrákkal kísérő kezét, tán, hogy végre szilárd támaszt találjon számára, az ültében magasra húzott térde köré fonta, s jól hallatszott ujjperceinek könnyű roppanása, mielőtt újra beszélni kezdett.

Megtehette volna, mint ahogy mások is megtették, hogy nem foglalkozik az üggyel – ki vethetné a szemére? De – folytatta – valami nem hagyta nyugodni, valami hajtotta, égette, a kíváncsiság – de nem, nem ez a helyes szó, s itt nincs helye szeméremnek; szabad-e tehát kötelességről, a tudás gyötrelmes kötelességéről beszélnie inkább? Lázas kutatómunkába fogott: tényeket, mindenekelőtt is kétségbevonhatatlan tényeket akart, hogy tisztán lásson az ügyben. Aktákat gyűjtött, bizonyítékokat szerzett, egész irattárat halmozott föl – volna mit mutatnia a vendégnek. Most már csak az hiányzott, hogy mindezt a rengeteg tárgyi bizonyítékot feldolgozza; csakhogy… S Hermann itt mélyen felsóhajtott, hátrébb dőlt ülésén, anélkül hogy elegendte volna térdét, és egy percre lehunyta szemét, mintha az erős lámpafény bántaná.

– Csakhogy – folytatta azután – már a föltételezéssel is elég messzire megyünk, túlságosan is messzire. Az ember elgondol bizonyos dolgokat: nem tehet mást. És bár ezek a gondolatok nem tőle származnak, csak… hogy is mondjam… a megértés kényszeréből, az ember mégis egyre jobban… Érti ezt? Szóval… van ebben valami visszariasztó. Az emberben megmozdul valami… valami belső tiltakozás… Egy érzés, amire nehezen találnék hirtelen nevet… Félek, nem vagyok eléggé világos…

Ismét elhallgatott, tétova pillantást vetve a vendégre, s bár ez óvakodott attól, hogy bármi megjegyzéssel befolyásolja, Hermann, úgy látszik, mégis biztatást olvasott ki arcából, mert folytatta.

– Talán – mondta – az, hogy lehetséges. Igen, az, hogy föltételezzük a lehetetlent, és egyszer csak bizonyságot nyerünk rá, hogy… hogy lehetséges: most – jött lázba –, azt hiszem, most sikerült megfognom ezt a bizonyos érzést. – Előrehajolt, egész közel a vendéghez, szeme különös fényben égett, hangja suttogásba fordult. – A lehetőség, érti? Semmi más, csak a puszta lehetőség. És hogy ami egy emberrel megtörténik, az mindenki másnál is lehetőség. – Elhallgatott, csaknem roskadtan nézve maga elé, majd ismét vendégére emelte kissé még mindig zavaros tekintetét. – Nem tudom, érti-e, hogy mire gondolok…

– Hogyne – bólintott a vendég –: érdekes gondolat. S valószínűleg igaz is, hisz miből is táplálkoznék örökös szorongásunk, ha mindnyájan részesnek nem éreznők magunkat kissé az egyetemes rosszban.

– Igen! Igen! Látom, tökéletesen megért! – kiáltott föl Hermann, kezét valami hirtelen elragadtatással a vendég felé nyújtva, majd, nem találva tán e túláradó mozdulat voltaképpeni célját, ismét visszavonva: – Örülök, hogy találkoztunk, örülök, hogy itt van! Sőt, azt mondom: előbb kellett volna eljönnie!

– Lehetetlenség volt – mentegetőzött a vendég.

– Sokat, sokat kellett volna beszélgetnünk! Egy időben nagyon vártam… úgyszólván nap mint nap vártam a jövetelét!

– Sajnálom, de csak most kerülhetett rá sor – szabadkozott a vendég.

– Kár. Most már mindegy, de kár. – Hermann lassacskán erőt vett érzelmein, szavai ismét értelmes rendben sorakoztak egymás mellé, mint egy építmény kőkockái. Hát igen: ekkora teher – mondta – és ily kevés lehetőség egyetlen elszánt, határozott tettre. Töprengett, egyre rágta a gondolat: mit tehetne, túl azon, amit az ember napról napra amúgy is megtesz; de hát az igazat megvallva nem sok eredményre jutott. S aztán az élet egyéb követelményeire kellett fordítania figyelmét: alacsonyról küzdötte fel magát, tanult, egzisztenciát, majd családot alapított – bizony, nem csekély erejébe került, amíg odáig jutott, ahol ma tart. Nem szeretné, ha vendége félreértené, és szavait úgy értelmezné, mintha maga részéről ezzel netán végképpen félretette volna az ügyet: nem, és magától értetődik, hogy fenntartás nélkül vállalni kíván minden szolgálatot, ami az eset következményei miatt reá is hárul, noha természetesen – s ezt hangsúlyozni szeretné – önként és függetlenül, amiként ennek a tanúvallomásnak is aláveti magát. Elmosolyodott, töprengő, fanyar kis mosollyal:

– Hogy is mondta az imént? Az egyetemes rosszból ránk eső rész miatt? Igen, igaza lehet, talán ezért –; vagyis, folytatta Hermann, lényegében csak egy tágan – némelyek, például a felesége szerint túlságosan is tágan – értelmezett kötelességérzettől vezettetve, mert hiszen közvetlenül semmi sem köti tulajdonképpen az esethez – hanem ez már kiviláglott, felesleges volna ismételnie. Mármost ez, ha talán nem is sok, de körülbelül minden, amit a maga részéről mondani tud – fejezte be.

– Köszönöm – mondta a vendég –, nagyon érdekes volt. Az ön személyes ügye valójában nem tartozik ugyan a vizsgálat anyagához, és bizonyára emlékszik, hogy csupán beleegyeztem, nem kértem azonban rá, hogy előadja a védekezését; de hát ön bizonyára szükségét érezte, és miért is tagadtam volna meg ezt a csekély szívességet? Mindamellett köszönöm, nagyon érdekes volt – erősítette meg ismét.

Hermann meghökkenten nézett rá:

– A védekezésemet?… – vonta össze a szemöldökét. – Remélem, nem kétkedik a szavaimban? – kérdezte aztán. – Amennyiben látni óhajtja az okmányaimat…

– Erre nincs felhatalmazásom – szakította félbe. – Mellékesen az önről szerzett információim tökéletesen egybevágnak a szavaival. Ön felette áll minden gyanúnak, Hermann.

Nos, ennek igen örül, mondta Hermann, mindjárt hozzátéve, hogy magától értetődően nem személyes okból – hisz ezt illetően sosem lehetett kételye –, hanem abban a tágabb értelemben, mint ahogy erről az előbb beszélgettek: vagyis örül, hogy nem lett áldozata holmi vak pusmogásnak, bizonyos elfogultságoknak, a világ általánosító hajlamának, amivel az ily vélekedéseket az személyekről családokra, családokról vidékekre, majd meg már egész népekre kiterjeszteni szokta, s ami roppantul bántotta volna.

– Megértem – jegyezte meg a vendég –, magam is rendelkezem némi tapasztalattal ebben a tekintetben. Az ilyesmi mindig kellemetlen.

Úgy van, helyeselt Hermann, és főként végeláthatatlan eljárásokba bonyolódhat az ember, föltéve, hogy nem vagyunk közömbösek egynémely tekintetben, és súlyt helyezünk tiszta hírünkre.

– Márpedig – folytatta –, kolléga urat valószínűleg nem szükséges emlékeztetnem a krónikus időhiányra, ami már a mi szakmánk velejárója. Most meg éppen hogy rám jár a rúd: ugyanis épp kinevezés előtt állok, és át kell vennem az új munkakörömet.

A vendég itt egy pillanatra félbeszakította, hogy szerencsét kívánjon.

– Köszönöm – nyugtázta Hermann, ültében meghajolva, majd kényelmesen hátradőlt karosszékében, papucsos lábát otthonosan előrenyújtva. – Ettől függetlenül természetesen a továbbiakban is rendelkezésére állok, minden téren és eszközzel, amennyire csak erőmből telik.

A vendég sietve biztosította, hogy semmiképp sem kíván visszaélni sem idejével, sem türelmével: mindössze néhány információról volna szó, melyeket a házigazdától a helyszíni szemle tárgyában szeretne kérni; az első kiszállásnak ugyanis holnap kell megtörténnie. Szükség lesz majd egy második szemleútra is, egy másik helyszínen – de ezt most hagyjuk, beszéljünk az elsőről inkább, amelyet itt, a közeli terepen kell majd megejtenie. Azt szeretné tehát tudni: megvan-e minden, épségben, érintetlenül?

– Hogyne – felelte Hermann, és hozzátette: – Erre ügyeltünk.

Helyes, mondta a vendég, ez igen fontos, ha ugyan nem épp a legfontosabb körülmény, mivel a nyomok eltüntetése az ellenfél egyik kedvenc és legveszedelmesebb eszköze: márpedig az ilyesmi még a leglelkiismeretesebb vizsgálat eredményességét is veszélyeztetheti – no persze, épp ez az ellenfél számítása.

Hermann elgondolkozva nézett maga elé, mintha a vendég szavait mérlegelné:

– De hát – kérdezte aztán csodálkozva – milyen ellenfélről beszél voltaképpen? Biztosíthatom, hogy a mi környékünkön, már amennyiben beszélhetünk egyáltalán számba vehető ellenfélről… (a vendég itt fölnevetett) no jó, tegyük fel… akkor sem merészelne azonban olyasmit kockáztatni, mint például a nyomok eltüntetése, és szavatolok érte, hogy ha csak az idő nem…

– Az idő igen veszedelmes ellenfél – vágta el kurtán.

Hermann fölélénkült: ő ezt nem egészen így fogja fel, kezdte, elvi kérdésekhez illő tárgyilagos, ám határozott ellenvéleményt tükröző mosollyal. De a vendég egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta: pillanatnyilag, jelentette ki, nem tartja célszerűnek, hogy ezt a kérdést megvitassa Hermannal. Hermann arcán méltatlankodó vonás jelent meg: látszott rajta, hogy egyik kedves eszméjét érintették, s hogy szívesen kifejtette volna a tárgyról kialakult, s tán fáradságos munkával kidolgozott nézetét; de valószínűleg még ennél is kevésbé lehetett ínyére a mód, ahogyan egyszerűen torkára forrasztották a szót, a saját otthonában. Mintha pár pillanatig egyenesen azt fontolgatta volna, ne emlékeztesse-e vendégét a jó modor alapvető követelményeire: de végül mégsem tette, ki tudja, miért. Ugyanezzel a belső gondolatmenettel állhatott-e összefüggésben vajon, hogy lábát ismét maga alá húzta, és előrébb csúszott a karszékében, lemondva ezzel eddigi kényelméről egy feszültebb testtartás érdekében: úgyszintén nem derült ki. A kihallgatás folytatódott. A vendéget az érdekelte, hol is van egész pontosan a helyszín. A kérdezett habozott:

– De hisz ezt önnek tudnia kell – mondta azután, némileg feszélyezett és egyúttal tapintatra törekvő hangon.

– Természetesen – hangzott a válasz –, ha már ott vagyok, tudom is. Csak az innen odáig vezető útvonallal nem vagyok tisztában, s azt hiszem, ez érthető: végre is idegen vagyok a környéken. Annyira bonyolult talán?

– Ellenkezőleg – sietett biztosítani Hermann –, igen egyszerű. Mindenekelőtt is a szomszédos városba kell eljutnia, itt a közelben, ugyanezen a termékeny síkságon. Itt gyöngéden elmosolyodott, és közbevetőleg megjegyezte, hogy a szemleút remélhetően nem veszi majd annyira igénybe a vendég idejét, hogy az említett városnak egész földrészünk kultúráját érintő nevezetességeit is meg ne tekintse azért; a vendég erre semmit sem felelt; onnan pedig, folytatta érezhetően szárazabb hangon, és arcán a már előbb is látott kelletlen vonással, onnan pedig már közel a cél: hat kilométer, vagy nyolc, de legföljebb tíz – így valahogy, egészen pontosan nem is tudja.

– Érthetően – bólintott a vendég –, hisz odamenet nyilván egyéb foglalkoztatta, mintsem hogy a kilométereket számlálgassa.

Egypercnyi csend támadt, szinte azt lehetne mondani, kínos csend. Ami azt illeti, és hogy teljesen őszinte legyen, mondta aztán Hermann, ő maga tulajdonképpen még nem fordult meg ott. Vagy úgy, mondta erre a vendég, akkor természetesen Hermann szíves elnézését kéri a tapintatlan közbevetésért. Szó sincs róla, tiltakozott Hermann, úgy érzi, inkább neki kell talán, bizonyos mértékig elnézést kérnie; nos, ha valóban így érzi, mondta a vendég, akkor Hermannt semmi esetre sem lehet következetlenséggel, legföllebb csak némi feledékenységgel vádolni; beismeri, mondta Hermann, hogy a látszat valóban emellett szólhat, az igazság azonban mégis más, az tudniillik, hogy ő többször is tervezte már ezt a látogatást, azonban hol családi ügyek, hol meg hivatali kötelezettségek, vagyis rajta kívül álló okok miatt eddig még mindannyiszor el kellett halasztania. Remélhetően, tette hozzá, a kolléga úr megérti, hogy egy család és egy felelősségteljes hivatal terhei mellett a magunkfajta ember bizony nem mindig korlátlan ura az idejének. Hogyne, mondta a vendég, nagyon is megérti, hiszen mindnyájan így vagyunk ezzel: mellékes kötelességeink miatt folyton halogatjuk a tulajdonképpenieket, gyakran egy életen át, és aztán zavarba jövünk, ha megkérdezzük magunktól, mit is végeztünk hát valójában.

– Kimeríthetetlen témakör ez – folytatta –, de attól tartok, máris visszaéltem a vendégszeretetével. Mindenesetre köszönöm az értékes felvilágosításait: érdekes volt, nagyon érdekes – tette hozzá, miközben felállt. Hermann is felugrott a helyéről, izgatottnak látszott:

– Egy pillanat – mondta –, csak nem akar így elmenni?! De álljon meg hát… Mit keres, az ég szerelmére?!

– Az esernyőmet – mondta a vendég, aki ezalatt valóban, elkezdett körbe járni a szobában, a sarkokba és még a bútorok mögé is befürkészve, mert úgy emlékezett, hogy itt helyzete el valahol a tárgyat (fülledt időben, borús, súlyos ég alatt indultak ugyanis útnak a szállójukból) –, nem látta valahol?

– Nem – mondta bosszúsan Hermann, iparkodva a nyomában maradni, miközben egyszer majdnem össze is ütköztek, ahogy a vendég váratlanul megtorpant, és ellenkező irányba fordult; szerencsére az asszonyok nem voltak tanúi ennek a nevetséges hajszának: időközben, miután a cipőkkel végeztek már, a másik szobába mentek át, s az onnan beszűrődő, gőgicsélő hangokból arra lehetett következtetni, hogy éppen Hermannék kisfiát becézgetik, aki erre valószínűleg felriadhatott álmából, mert e pillanatban keservesen sírva fakadt: nyilvánvalóan félreérthette a helyzetet. – De hát még nem beszéltünk meg semmit – erősködött tovább Hermann. – Hogyan fog például odautazni?

– Vasúton és autóbuszon – mondta a vendég, még mindig hasztalan tekintve szét minden irányban. – Azt hallottam, a csatlakozás jó, s mindkét járat gyors és kényelmes.

Igaz, tökéletesen igaz, biztosította Hermann, s eszerint, mint látja, a vendég mégiscsak tájékozottabb a környékbeli közlekedést illetően, mint ahogy neki elárulta; attól tart csupán, hogy ebben a nagy hőségben túlságosan is igénybe venné majd ez a körülményes utazás.

A vendég erre fölnevetett, a maga nyugtalanító módján, röviden, komoran; de végre legalább szembefordult Hermannal: biztosította, hogy utazott már sokkal körülményesebb módon is, és a holnapi munka eredményességét tekintve úgyszólván kívánatos lenne, ha nem a könnyebbségeket, hanem a minél fáradságosabb körülményeket keresné, egészen az ínségességig, és ezt mindenesetre meg is tenné, ha nem kéne tekintettel lennie a feleségére is.

– Éppen ezért! Éppen ezért! – kapott a szón Hermann. – De hát így nem lehet tárgyalni… Üljön már vissza végre!

Sietve a karosszékek felé terelte, leültek. Hermann bőrkötésű jegyzetkönyvben kezdett lapozgatni:

– No lássuk csak; tehát holnap. Hm. Holnap tulajdonképpen igazgatói referátumom volna… – kezdte; a vendég, úgy tetszett, ismét fel akar állni; Hermann sebesebben, mondhatni kapkodva volt kénytelen folytatni: – Mindamellett, ha reggel idejekorán telefonálnék… Az igazgatómmal meglehetősen jó kapcsolatban állok ugyanis… Egyszóval szívesen odaviszem a kocsimon, ha óhajtja.

A vendég, ezúttal már kényelmesen hátradőlve, sőt még lábát is keresztbe vetve a karszékben, elmosolyodott.

– Ügyes, Hermann, nagyon ügyes – bólintott aztán. – „Ha óhajtja” … Hm – mondhatnám én is, mint ön az imént. Nos hát, Hermann, egyenes kérdés egyenes választ kíván: nem, nem óhajtom.

– Eszerint – kérdezte Hermann – visszautasítja az ajánlatomat?

– Ezt nem mondtam – felelte a vendég. – Lehet, hogy elfogadom a kíséretét, meglehet, beletörődöm abba, hogy elvigyen, minthogy az ajánlata percek óta itt függ már a levegőben, engedelmével szinte éreztem már érlelődni önben, mialatt az előbb volt szíves az esernyőmet keresgélni velem, igen, egyenesen erre haladt és ide torkollt végül a beszélgetésünk logikája, és ebben, nem tagadhatom, kicsikét magam is hibás vagyok. Mármost viszont ami az óhajokat illeti: az enyémről, biztosíthatom, szó sem lehet, és azt kell föltételeznem, hogy az önéről még kevésbé, figyelembe véve legalábbis az eddig mulasztottakat – nem, ne mentegetőzzék, hisz nem hányok szemére semmit. Mindezt csak épp azért tartom szükségesnek említeni, hogy rendet teremtsünk… hogy úgy mondjam: tiszta csapást vágjunk az óhajok szövevényében, s nehogy összekeveredjenek egymással az ügyeink; nemcsak ön, de én is ragaszkodom ugyanis a magam függetlenségéhez.

Hermann zavartnak látszott.

– Akkor hát – kérdezte –, hogy döntött végeredményben?

A vendég a fejét csóválta.

– Furcsa ellentmondásokba bonyolódik, Hermann. Függetlenséggel kezdi, majd az óhajomnak, most meg már hovatovább a döntésemnek vetné magát alá. De hát mit akar tulajdonképpen? Parancsszót? Vagy fölmentést netalántán?… Ugyan, Hermann, mire való ez a bújócska, ez a méltatlan köntörfalazás két felnőtt ember között?! Mint hogyha nem tudná, hogy mindenképpen jönnie kell; vagy ne tudná talán?

Hermann lehajtotta a fejét; egy kevés csönd támadt.

– De tudom – felelte aztán, s porcelánosan fénylő tekintetében, amint újra ráemelte, a vendég most először látott valami új, idegen, kissé még félénk, de már leplezhetetlen fényt, a gyűlöletét talán? – tűnődött. S mintha ez nemhogy bántaná, de egyenesen a kedvét lelné benne, Hermannra nevetett, ezúttal másként, mint az előbb, szelídebben, szinte rokonszenvvel.

– Nekem – mondta – nem róhat fel semmit sem. A tágan értelmezett kötelességérzet olyan csapda, amit saját maga állított magának; én legföljebb csak éppen hogy belé segítettem.

– Ön igen rosszhiszemű – mormogta Hermann –, erre semmi okot sem adtam.

A vendég mentegetőzött: az ő megbízatásában, mondta, az embernek úgyszólván kötelessége, hogy rosszhiszemű legyen, s természetesen csak minden félreértés eloszlatása vezette, és nem az, hogy a házigazdát megbántsa.

– Nos hát – szólt aztán –, rendben van; megteszem önnek ezt a kis szívességet: elvihet. Nem, ne köszönje, vagy mást akart mondani? Semmit? Úgy is jó. Talán szükségtelen figyelmeztetnem rá, hogy alkalmasint kemény napunk lesz. A vizsgálat során egyet s mást mutatnom kell majd önnek – ez elkerülhetetlen –, s a szag… nos, rettentő bűz van arrafelé, remélhetően érezni fogjuk. Mindenesetre az tanácsolom, ne reggelizzék.

Megbeszélték, hogy Hermann másnap reggel kilenc órára jön a szállójuk elé a kocsijával. Jól értette-e, kérdezte Hermann, hogy a kedves felesége is velük tart majd? Igen, felelte kurtán, s Hermann megereszkedő arcán, melyen a hirtelen fáradtság redői ütköztek ki, s mely valósággal megolvadtnak látszott a csillárfényes szoba zárt rekkenetében, mintha e fejlemény hírére – mintegy valamely reménysugár felcsillanására – a megkönnyebbülés futó árnyalata suhant volna át: ez kellemetlen volt. De nem beszélhettek tovább, az asszonyok visszatértek; Hermann felesége, jól megtermett, szőke nő, puha, fehér keblén verítékcseppek gyöngyfényével, a csecsemőt is magával hozta karján, akit, úgy látszik, kiemelt ágyából, vélhetően, hogy csillapítsa elkeseredését, aminek az előbb oly szívet tépő hangokat adott, s egyúttal abból a homályosabb célból is talán, hogy – némely asszony szokása szerint – ne hagyja feledésbe merülni anya és gyermeke örök képét, mintegy gyöngéd kötelességükre intve ezzel a megtestesítéssel a férfiakat; maga a csecsemő kevésbé ünnepélyesnek, inkább rosszkedvűnek és szórakozottnak látszott; hamarosan vissza is került ágyába, a vendégek elbúcsúztak (az esernyő végül mégis az előszobában került meg); Hermann szíves ajánlatát, hogy hazakocsikázza őket, visszautasították: sétálni akarnak, mondták.

Odakint változás történt az égen: derengő, tiszta nyáréjszaka fogadta őket; holnapra kedvező idő ígérkezett. A szállójukhoz vezető rövid úton tudatta feleségével a kirándulás tervét; pár szót ejtett a városról, régi fejedelmi székhely, számos nevezetességgel, nem illik kihagyni az útitervből, adta értésére.

– Azonkívül – tette hozzá –, egy kis dolgom is lesz a környéken.

Az asszony – a karján érezte, melyet karjában tartott – megremegett: szeme – meghitt tükör – szorongó kérdéssel telt meg; a férfi elfordult. Nincs miért aggódni, mondta, a vállalkozás nem veszélyes, rövid időt vesz igénybe, és egyáltalán nem fogja megzavarni a kirándulást. Felesége nem válaszolt: mennyit tudhat vajon – tűnődött a férfi.

– Mikor utazunk a tengerhez? – kérdezte később az asszony. Valamennyit tud persze, talán többet is, mint szabadna, annyit mindenesetre, amennyit egy asszony tudhat arról a férfiról, akit szüntelen, állhatatos és beható megfigyelés alatt tart.

– Három nap múlva – felelte. Lehet, hogy maga is hibázott, s az asszony kileshetett egyet és mást a számára kedvező órákban.

– Ott is lesz dolgod? – kérdezte a felesége.

– Nem – felelte –; ott már kizárólag fürödni fogunk. – Igen, az asszony csökönyös és igen veszedelmes ellenfél: nagy a hatalma, és nyilvánvalóan élni is fog vele, hogy enyhítse azt, aminek pedig sajognia, következésképp tehát élnie kell – ebben a tekintetben Hermann kétségkívül belelátott a kártyáiba, az alattomos. Nem a küzdelemtől félt: de hogy kénytelen ellenállni az asszonynak, s hogy szükségszerűen mindkettejüknek ravaszkodniuk kell majd, ha nem is befolyásolta elhatározottságát, e pillanatban valami megnevezhetetlen szomorúsággal töltötte el. Függönyökkel tompított zenét hallottak, s kivilágított bejárat tűnt szemükbe: a szállójukhoz értek.

Másnap a küldött és felesége még dús reggelijénél ült a szálló éttermében, amikor a fehér kabátos pincér fürgén az asztalukhoz siklott, és jelentette, hogy az urat a telefonhoz kérik.

– Egy pillanat – szólt feleségéhez, villát és kést a tányérjára rakva. Átvágott az éttermen – a telefon az előcsarnokban volt –, és egyenesen a zárt üvegfülkébe lépett, ahová a szolgálattevő portás széles karmozdulata irányította.

– Halló, Hermann? – vette fel a kagylót.

– Igen – hangzott meglepetten a vonal túlsó oldaláról. – Honnan tudta?…

– Micsodát?

– Hogy én vagyok…

– Már vártam a telefonját – mondta a küldött. – Tulajdonképpen előbb kellett volna jelentkeznie.

– No de – csodálkozott Hermann hangja – miből következtette egyáltalán, hogy jelentkezni fogok? Hiszen nem így állapodtunk meg…

– Nos hát – mondta a küldött –, nemde közbejött valami, ha nem tévedek?

– Hát – hallatszott a távoli hang –, igen. A gyerek…

– A gyerek?!…

– Igen. A gyerek… beteg.

A küldött az ajkába harapott. A legbanálisabb, a legkézenfekvőbb; az embernek pirulni volna kedve – gondolta.

– Sajnálatos – szólt a telefonba. – Ha csak tíz perccel előbb értesít – tette hozzá –, még lett volna reményünk rá, hogy elérjük a reggeli vonatot.

Szóba sem kerülhet a vonat, tiltakozott Hermann; voltaképp csak azért telefonál, hogy megkérdezze: nem haragszik-e, ha a körülmények miatt az indulás időpontja fél órányi késedelmet szenved?

– Hogyan – értetlenkedett a küldött –, hát mégis jön?

– Hogyne – felelte Hermann. – Azaz… Majd mindent elmagyarázok. – Megállapodtak, a küldött visszatért az asztalhoz, és arcán még mindig ott tükröződött enyhe csodálkozása, mialatt étkezőeszközeit ismét kézbe vette.

Fél órával később, férfi és felesége, a szálloda lengő üvegajtaján keresztül a szabadba lépett. Töretlen nyári ég verőfénye vetett kemény szikrákat mindenütt – alkalmas, igen alkalmas idő: a délre várható nagy hőség remélhetően nem fog túlságosan ernyesztően hatni a szemléhez szükséges szellemi erőkre, bár – ha ugyan hatályosak még bizonyos régmúlt törvényszerűségek – ott fenn a magaslaton mindig számíthatunk egy kevéske üdítő szellőre. És mintha máris a hűs levegő érintését érezte volna bőrén – vagy csak a puszta gondolat, a türelmetlen munkaláz okozta? –, könnyű borzongás futott végig rajta.

– Fázol? – nézett rá a felesége.

– Fázom?! – álmélkodott nevetve. – Ebben a hőségben? – De a kérdés figyelmeztetés volt: jobban kell ügyelnie, minden mozdulatát számon tartják.

Egy autó szélvédő üvege csillant: Hermann volt. Kurta üdvözletet váltottak, Hermann kinyitotta számukra a kocsiajtót; hátranyúlt, s nyilván hogy helyet teremtsen, a hátulsó ülés pamlagán odébb tolt valami fehér göngyöleget – első tekintetre ártalmatlan csomagnak nézte volna az ember, ha nem adott volna hangokat, egyszerre panaszos és követelőző, tagolatlanságában is türelmetlen rosszakaratról tanúskodó hangokat.

– Mi ez? – hőkölt hátra a küldött.

– A gyerek – felelte Hermann.

A megbízott nem kérdezett többet; bekászálódott Hermann oldalára, az elülső ülésre; felesége hátul, a gyerek mellett foglalt helyet; Hermann máris indított, és azonnal nagy sebességre kapcsolt, mint akinek sietős a dolga; jobb oldali arcéle, melyet az út állandó szemmel tartása, a kormány, a kapcsolószerkezet folytonos uralása közben látni engedett – el kell ismerni, ez is ér annyit, mint olykor egy pipa –, ma reggel fakó volt és megviselt, ugyanakkor kifürkészhetetlen, szinte fémszerűen szilárd. Néhány merész kanyarodó után már az országúton robogtak; Hermann beszélni kezdett.

Hirtelen jött – adta elő –, ahogy ez már kisgyermekeknél jönni szokott, alighogy a vendégek az este hazamentek. Egy perccel előbb még semmi jelét sem adta a bajnak – minden oly nyugalmasnak és békésnek látszott, mint rendesen. Feleségével rendet teremtettek, még jutott idő egy utolsó kortyra, néhány meghitt szóra. Szokásuk, hogy lefekvés előtt még benéznek a gyerekhez, a piciny ágy fölé hajolnak, hogy ezzel a látvánnyal térjenek nyugovóra: így történt most is. Csendesen gyönyörködtek a szendergő csöppségben, gondtalanul adva át magukat a boldog képnek. De mintha valami nem egészen lett volna rendjén; a gyermek megmozdult, s kérdezték egymást: mi elől rejtegeti ily félősen az arcát? Gondolták, a villanyfény, s mentek, hogy eloltsák. Ám a gyermek egyszerre kinyitotta szemét, piciny torkából fájdalmas hangok törtek elő. Lehajoltak hozzá, próbálták nyugtatgatni, becéző szóval, csókkal, csillapító simogatással – és rémülten kapták vissza kezüket, ajkukat, mert érezték, hogy az egész kis test csak úgy tüzel. Szaladtak a hőmérőért: harminckilenc fok! Nyomban az orvosért telefonáltak, igen a bukakáért (Hermann itt közbevető mosollyal kitért rá, hogy a „doktor bácsi” valami okból e különös hangképlet formájában került be a gyermek szókészletébe), és az orvos fertőzést, heveny, bár remélhetően komplikációktól mentes fertőzést állapított meg.

Elhallgatott, s minthogy az út előttük épp üres volt, a válla felett aggodalmas pillantást vetett hátra; nem volt rá ok azonban: a gyermek érdeklődése lassacskán a mellette ülő idegen lény felé látszott fordulni; sírása előbb hüppögéssé csöndesedett, majd bámész hallgatássá, majd megélénkülő, mindegyre beszédesebb gügyögéssé változott át, s a fölébe hajló asszony bíborkörmű ujjaival, a nyakláncán himbálózó fényes érmével, ruhájának vonzó gombjaival kezdett játszadozni.

– No lám – mosolyodott el a küldött –, a kis betyár; talán csak becsapta kicsit a szüleit azzal a tegnap esti lázzal.

– Nem, nem – tiltakozott Hermann: ez pillanatnyi megkönnyebbülés csupán, a lázcsillapító injekció hatása. A teljes gyógyuláshoz azonban még hosszú napok szerető gondoskodása szükséges. Így aztán a gyermek most a nagyanyihoz utazik, úgy ám, a ninanihoz, akinek apró gazdasága van, gyümölcsöse, kicsiny földje az egyik környékbeli kisközségben.

– Talán még kerülőre kényszerítjük – aggodalmaskodott a küldött.

Semmi baj, nyugtatta meg Hermann: ha nem állíthatja is éppen, hogy a város, ahová érniük kell, föltétlenül az útba esik, a kis kitérőt a kedvükért szíves-örömest megteszi. Közelebbi céljukat onnan aztán a már tegnap is említett autóbuszjárattal is könnyen elérhetik majd – maguk pedig sietnek tovább, a gyermeket mielőbb ágyban, biztonságban tudni; a nagyanyinál aztán ott a cica, a Tapsi-kutya, a Pipicsibe – mindenki, aki a kisfiút annyira szereti, ott várja már, és meggyógyítja majd, tette hozzá, mindegyre előrenézve, de hátrafelé bólogatva.

A küldött, a mihamarábbi gyógyuláshoz fűzött szilárd reménye mellett egyúttal aggályainak is hangot adott: nem kellett volna, kérdezte, vajon mégiscsak inkább a vasutat igénybe venniük?

– Mennyi gondot kényszerültünk okozni – sajnálkozott –, mint hogyha nélkülünk is nem volna éppen elég gondja! – Mentségéül, folytatta, semmi sem szolgált, legföljebb arra emlékeztethetné csupán Hermannt, hogy ő ajánlotta fel, szorgalmazta, mondhatni erőltette rá valósággal a kíséretét tegnap este.

Hermann felvonta vállát, kezét tehetetlen mozdulattal felemelve, majd sietve ismét visszatéve a volánra.

– Bennem – szólt – megvolt a jóakarat; nem rajtam múlt, hogy másképpen alakult, hiszen ön is láthatja.

– Hogyne – hagyta rá a megbízott –: az alibije, mint mindig, most is tökéletes, Hermann.

Csend következett, Hermann domború, kétfelől az ellenszélben lobogó hajával övezett arca – akár egy szárnyas pajzs – mereven feszült neki az útnak. Gyorsított, hogy megkerüljön egy előttük pöfögő traktort, majd hirtelen a fékre lépett egy szemközt rohanó teherautó otromba tolakodása miatt, kapcsolt, kormányzott, s miután a kocsit ismét egyenesbe hozta, összeszűkülő szemmel s annyira halkan, mintha még el sem döntötte volna: akarja-e vagy nem tulajdonképpen, hogy meghallják, ezt mondta:

– Ön nem ember. Nem. Ön nem ember.

A kocsi most simán, akadálytalanul, szelet suhogtatva száguldott előre. A küldött tűnődni látszott.

– Bizonyos tekintetben kétségkívül igaza lehet, Hermann – ismerte el aztán.

Most Hermann hallgatott. De arca megrebbent; apró, szabálytalan, alig észrevehető mozgások kezdték ki merevségét, feltehetően valamely benső küzdelem árnyjátéka.

– Bocsásson meg – szólalt meg végül tétován –, ideges vagyok. Félek, hogy az előbb… Egyszóval nem akartam megbántani.

A küldött felkapta fejét: hogyan? Azt képzelnék talán, hogy mentegetőzni kívánt? Éles visszavágáson, metsző helyreigazításon törte a fejét; a már éppen megtalált szavakat azonban egyszerre mégis elharapta. Hiszen már elérte tulajdonképp, amit akart – de mit is akart hát? Bosszút állni? Vagy bajtársat nyerni? – e percben, mind közelebb a célhoz, egyszerre oly kevéssé látszott fontosnak. Hallgatva suhantak tovább. Csak hátuk mögül érkeztek élénk neszek, a gyermek, a kezdeti eufóriás kapkodás után most láthatóan egyetlen, határozott célra összpontosította erejét: az asszony szemét igyekezett makacsul meg-megújuló rohamok közepett mindenáron megkaparintani (talán vonzotta ez az élénk fényű holmi, melynek csillogását a köré húzott fekete ecsetvonás csak még jobban hangsúlyozta), hogy magához ragadhassa és játszadozhassék vele; s ez számos derűs epizódot eredményezett kettejük közt – asszonyok és gyermekek végül mindig megértik egymást.

Cigarettára gyújtott – a pipának immár nem volt helye, s különben magával sem hozta –, hosszú, keserédes illatú amerikai gyártmányra, s kényelmesen hátradőlve az ülésen, minden figyelmét az útnak szentelte. Ama hírneves országúton haladtak, melynek ősi szilvafasorán termő ízes gyümölcseiről a költő nem mulasztott el megemlékezni halhatatlan tanulmányában: nos, a költő több mint egy évszázada halott már (magasabb és személyes értelemben egyaránt szerencsének tekintendő), ennyivel vált tehát ősibbé a szilvafasor, mely azóta is rongálatlanul áll. Mögötte a táj ügyesen szervezett, a szelíd veteményesek, a sárgálló gabonatáblák ellenállhatatlan békességgel ostromolják a szemlélőt. Íme, egy hangulatos vendégfogadó, árnyas udvarán csizmásan, tintakék kötényben két parasztember iszik valamit, korsaik alapján sörre lehet következtetni; most meg lám, hirtelen egy erdő, terebélyes, mohos törzsű fákkal. A földet még tavalyi avar lepi, nyirkosan rothadó televény, mélyén remegő fénynyalábok, mesebeli árnyak, tündérek uszálya, különös alakzatok lebegnek, ahol a párákat még nem tudták egészen áttörni a kora délelőtti napsugarak. Az autóforgalom mérsékelt volt, sokszor kellett megkerülniük kerékpározó parasztokat: a nők nagyrészt feszes karikákba fonva és tarkójukhoz erősítve viselték többnyire seszínű hajukat, s ahogy az autó elhaladt mellettük, gondosan leszorították a szoknyájukat. Igen, semmi figyelemre méltó: egy régi, mellesleg szellemi szemszögből is kétségkívül becses, de elsősorban mégiscsak a gyakorlati rendeltetését szolgáló országút élte itt mindenfelé ártatlan, köznapi életét – tökéletes, meg kell hagyni, hibátlanul tökéletes, bólintott a küldött.

Egy tábla szökkent elébük az országút szegélyéről. Hermann lassított, felderülő arcán csak valami távoli készenlét emlékeztetett még az előbbi közjátékra.

– A város – mondta, s ezúttal hasztalan lett volna a végére járni, mit akar elhitetni a mosolya.

De hát az volt, a város-e, csakugyan? Házak, házcsoportok közé, majd már szabályos utcákba kerültek. A megbízott tekintete kutatva söpört végig mindenen, ami csak elébe került, úttesten, járdákon, házakon, embereken: igen, ugyanaz a szervezettség, ugyanaz a tökély, a jól rendezett anyagnak ugyanaz az áthatolhatatlan tömörsége, mint előbb, az országúton – ugyancsak nehéz lesz bizonyítékokat gyűjtenie. Senkit sem hibáztathat; kétségkívül méltányosan jártak el, lényegében semmit el nem mozdítottak; itt vannak a váratlan sarkok, a szűk közök és meglepő átjárók, a macskakövekkel kirakott apróbb-nagyobb terek, közepükön a szobor, a kút vagy a kettő remekbe álmodott, míves ötvözete, állnak az oszlopos felhajtók és bejárók, a háromszögű antik homlokzatok, a balkonok, a kiugró tornácok és könyöklők, időtlenül, örökkévalóan, a Szellem és a Szépség művének kikezdhetetlenségét hirdetve – igen, minden tökéletes, akár egy optikai csapda: sehol egy rés, semmi tere bárminő kifogásnak; minden megmutatkozik, és mégis minden ellenáll, minden itt van, aminek itt kell lennie, és mégis minden hamis és más, mint amilyennek lennie kellene.

Hermann kérdését hallotta meg; valószínűleg percek óta beszél már hozzá: tudni akarta, hogy van megelégedve.

– Megjárja – felelte. Hermannak semmit sem szabad észrevennie; fürkésző arca máris kész, hogy szállást adjon a szemérmetlen diadalnak: most egyszerre megértette – s mily fájdalmas megértéssel! –, hogy Hermann miért volt hajlandó eljönni vele a városba, de tovább már nem.

– Persze történt egy és más változás – mosolyodott el Hermann.

– Látom – felelte, s ha érzésein nem is, de legalább a hangján uralkodni tudott. Ha a kudarcát akarta látni, Hermann kétségtelenül jól választotta meg a terepet; itt a kezében tartja, ő szabja meg a feltételeket. Oly sebesen hajtott, amennyire csak a városi forgalom megengedte, semmi időt, semmi támpontot nem hagyva a nyomokat kutató szemnek – nyomorú körülmény, s ellene mit sem tehet, hacsak nem akarja elárulni és végképpen kiszolgáltatni magát; szerencsére egy kereszteződésnél pirosat mutatott a forgalmi lámpa; a küldött előrehajolt, a kereszteződést gyanúsnak találta; de a lámpa zöldre váltott, a kocsi máris előreszökellt, feje a lendülettől hátrahanyatlott, majd ismét előrecsuklott, úgyhogy homloka csaknem a szélvédő üvegnek koccant.

– Vigyázzon! – szólt oda Hermann ijedten.

– Semmi sem történt – nyugtatta meg, s egész benseje – érezte – reszketett. Igaz, a város nem oly fontos; a küzdelem végeredményben máshol dől el; ám ez, bár érvnek elegendő, vigasznak semmi: a szemle alapjában itt kezdődik, és ha a várossal nem boldogul, mire számíthat később? Tekintete most már minden rendszer nélkül, kapkodva csapongott jobbra és balra, cikázott föl és alá, és rebbent spirális körökben a kocsi előtt: mindhiába, a várt bizonyság egyre késlekedett, miközben az autó haladt, s utasa értékes, visszahozhatatlan perceket vesztett.

Hátradőlt az ülésen: úgy látszik, fel kell adnia. Szeme égett és káprázott az erőfeszítéstől; lehunyta, hogy megpihentesse – feje az ülés támláján nyugodott –, majd ismét kinyitotta, egyszerűen, semmire se gondolva, pusztán azért, mert immár pihentebbnek érezte, s meglepetten egyenesedett fel: most, amikor semmire sem számított, egyszerre, íme, megszólalt a város. Mi történt? – a küldött e pillanatban aligha adott róla magának számot. A módszerben rejlett a hiba, nyilvánvalóan, abban a módszerben, melyet mind ez idáig konokan, mereven, eltéríthetetlen makacssággal követett, mert célravezetőnek hitte: egyre csak sarkokat, utcarészeket, kereszteződéseket fürkészett, határozatlan összetevőkből akart összerakni valami határozott eredményt, tünékeny részletekből szilárd egészet – a csődnek a szükségszerűségek logikájával kellett bekövetkeznie. Nem tőrbe csalták: ő lépett a kelepcébe, és sosem téveszthetik meg, ha ő maga nem téved; hiszen számítania kellett volna, s eszerint felkészülnie rá, hogy a részleteket a rájuk varázsolt örökkévalóság és e futó jelen, e vigyorgóan hétköznapi pillanat álcájába rejtik, és ezen a csuszamos felületen tehetetlenül siklik el a célratörő tekintet. Most azonban, hogy többé mit sem remélt, hogy csüggedt tekintetét céltalanul és úgyszólván szórakozottan, mintegy a házak legfölső emeletének magasában röptette végig; most, pusztán a beeső fény szögének és egy szín uralkodó benyomásának a segítségével – egy színével, melyet elfelejtettek megváltoztatni, vagy nem változtathatták meg –, egyszerre célt ért. Miféle szín is ez? Oly egyöntetűen áradt minden épületből, oly hatalmas volt, oly szilárd és annyira kézenfekvő, hogy a küldöttnek szinte gondolkodnia kellett a nevén: sárga. De mondhatott-e róla valamit: megközelíthette-e egyáltalán ez az egyezményes hangsor, ez az elvontan üres jelző e robbanásszerű és mégis megfoghatatlanul illékony kinyilatkoztatást? A küldött mozdulatlanul, lenyűgözötten nézte – nem is nézte, befogadta inkább, mint foszlékony illatot, valamennyi érzékével becserkészte és zsákmányul ejtette mintegy, óvatosan, de eltökélten, hogy kimenti innen, és birtokba veszi. Kétségkívül: ez a szín, a fénynek ebben a ragyogásában: ez a szín is örök; megfoghatóvá ezt is csak egy hétköznapi pillanat tette; egy merőben más pillanat azonban, melyet mégis e megtévesztő jelen könyörtelen szorításában lehetett csak föllelnie, s amelyről a térkép semmiféle megfelelése, a tárgyi leltár végösszegének semmi egyezése sem szolgálhat kellő bizonyságul. Az játszotta kezére a szerencsét éppen, amit módszeres munkával kiküszöbölni igyekezett: a véletlen – minden nyomozásnak ez a soha számításba nem vett és mégis elmaradhatatlan eleme. Nem hideg számbavételre volt tehát szüksége, hanem váratlan meglepetésre; váltig azt kutatta, amit elrejtettek előle, holott a láthatót kellett volna megragadnia; tudta vagy nem tudta, ám mindvégig arra vadászott, amit mindvégig figyelmen kívül hagyott: erre a sárgára, erre a megrázó, vad felismerésre; s ezzel a felismeréssel, mely a jelen pillanat műve volt, egyszerre létrejött a mindaddig hasztalan hajszolt másik pillanat is, a város pillanata – s lám, minden megcáfolhatatlan volt, bizonyított és sajgóan bizonyos.

Igen, az égnek ez a bizonyos ragyogása és ez a bizonyos sárga. És ebben a könyörtelen színben és fényben egyszerre összeomlott mindaz, ami addig szívósan kitartott; a szilárd falak szivacsosan felpuhultak; minden ellenállás megtört. A város beszédessé vált a tekintet előtt, mely megszólaltatta: ott hevert előtte, pórusait feltárva, leleplezve, legyőzötten, még vonakodva ugyan, de már megadóan. Mint a film az előhívó savban: álcájának hártyafinom burka mögül úgy kelt életre e tekintet alatt. Szépsége lehámlott: helyén korhadt patina és dermedt méltóság fagyoskodott, roskatagon, elaggottan, kiszolgáltatva. Barokk pompájának folyondáros zengése – mint amikor muzsikaszóba fegyverzaj hasít – szétesett, töredezett, még imitt-amott magányosan erőlködő, nevetséges szólamokra szakadt. Díszítményei, utcái, épületei és cifraságai megmerítkeztek az időben: lehullott róluk az örökkévalóság, és feltárult ittlétük pillanatnyisága, egyszeri véletlene és hajmeresztő képtelensége. A megbízott nézte, és látta: a város volt – nem amilyennek mutatták, hanem amilyennek lennie kellett; mellében komor ujjongás emelkedett: a munka jól indul – dörzsölte már-már megelégedetten a kezét; de még idejekorán megfontolta, hogy nincs egyedül. Mellette Hermann még egyre beszélt – s már nem is őhozzá, inkább hátra, az asszonyhoz –, egy, a létezését ismét mind tolakodóbban követelő világ felé tárva kezét, mutogatva, magyarázva: itt lakott valaki, ott előadásokat tartottak, eminnen szónokoltak, amonnan kormányoztak; s az asszony – tudatlanságában-e? vagy talán, mert találkoztak céljaik? – kérdésekkel buzdította, tetszésének, érdeklődésének adta hangos jeleit.

– Honnan indul az autóbusz? – vágott közbe kurtán; a pillanatnak nem szabad megtörnie, s máris mindenhonnan veszély fenyegette; szerencsére Hermann egy közeli teret jelölt meg ujjával az utca végében, zöld lombos fái és üzleteinek tarkán libegő napvédő vásznai már szinte előttük integettek. Előbb azonban váratlanul egy mellékutcába fordultak; Hermann a manővert a forgalmi szabályzat előírásaival indokolta; s újabb kanyarodó után valóban, meg is pillantották a teret ismét, ezúttal egy más szemszögből azonban. Éppen a tér torkolatában álltak meg; Hermann megmutatta a szemközti járdanyúlvány mellett veszteglő szürke autóbuszokat: köszönetet mondtak, kiszálltak – a gyerek, aki megszeppent arccal követte lármás úti szórakozása tárgyának hirtelen elvesztését, most, hogy a fordulat végérvényesnek látszott, csalódottságában haragosan sírva fakadt, az asszony kénytelen volt lehajolni hozzá, hogy legalább egy csók, egy végső csiklandozás vigaszában részesítse –, majd kölcsönös szerencsekívánatok közepett búcsút mondtak. Hermann arca – egy szökevény alattomosan megkönnyebbült arca – jóakaróan fordult feléjük a kocsi lecsavart ablakából: még néhány utolsó tanáccsal látta el a kirándulókat; ebédjüket csakis ama híres szállodában költsék majd el, amely rinocéroszról vagy hippopotámuszról – a küldött itt nyilvánvalóan nem figyelhetett kellőképpen –, mindenesetre valamely nagy délszaki állatról nyerte a nevét; s ha nincs ellenükre – ajánlotta – hazajövet kész ismét felvenni őket, amennyiben megfelelőnek tartják a fél öt órai időpontot, ugyanezen a téren. Az asszonynak tetszett az indítvány, nem lehetett kitérnie; bár kérdés, végez-e akkorra, s bármely meghatározott időpont nem arra jó-e csupán, hogy kötelessége teljesítésében korlátozza; aztán végre magukra maradtak a téren.

– És most – kérdezte az asszony –, merre?

– Először a munkámat kell elvégeznem – felelte.

– Jó – mondta a felesége –; menjünk. – Néhány lépést tettek előre, míg a házak mély árnyékából kiértek a lángoló napfényben izzó térre. Forgalmas tér volt, láthatóan a művészi környezet üzletiesen lüktető, eleven szíve; a saroktól nem messze – szemközt egy domború szökőkúttal – cukrászdát pillantottak meg, terasza tarka napernyőkkel, színes asztalkendőkkel és kényelmes nádszékekkel csábított betérésre. Még egy-két lépés, és késő lesz: a férfi megállt.

– Neked – mondta – nem szükséges velem jönnöd, ha nem akarsz.

– Miért ne akarnék? – nézett rá az asszony, s nyílt tekintete, magabiztos arca egyszerre balsejtelmű jelentéssel telt meg.

– Félek – válaszolta –, hogy… nos, számodra valószínűleg unalmas lenne. Körülnézhetnél addig a városban. Aztán, mondjuk, megvárnál ebben a cukrászdában.

Az asszony szemügyre vette a teraszt.

– Az még unalmasabb lenne – vélte.

– Akkor hát bevásárolnál addig – ajánlotta a férje.

– Mit? – kérdezte. Állhatatos tekintetét le nem vette róla; s a férfinak el kellett fordulnia, hogy folytatni tudja.

– Nem tudom. Valamit biztosan akarsz vásárolni.

– Nem akarok – hangzott a válasz. Hallgattak. Odaát, az autóbuszok körül mozgolódás támadt, mintha indulásra készülődnének; az idő sürget, és az asszony nem könnyíti meg a dolgát: de maradt-e még fegyvere, és főképpen reménykedhet-e még egyáltalán olyan győzelemben, mely ne volna vereségénél is megalázóbb?

– Egyedül kell lennem – tört ki végül, érdesen, nyersen, úgy, mint aki vallomást tesz.

– Ámítod magad – vont vállat az asszony –, nem lehetsz egyedül, hiszen te is tudod. – Igen, tudta, bár nem akarta tudni; az asszony – könyörtelen ellenfél, képességeit tegnap ugyancsak aláértékelte – most kimondta, s szavai zengő visszhangot keltettek benne – hangot, aminek munkája érdekében hallgatnia kellett volna, minthogy a kötelességteljesítéstől ennél mi sem lehet idegenebb. A rászegződő szempár elől többé nem lehetett kitérnie; és a férfi örvényt látott, melyben egy elhatározás – valaha büszke hajó – roncsai süllyedtek, aléltan keringve, mind mélyebbre. – A feleséged vagyok – folytatta az asszony. Megint hallgattak, a férfi szavak után kutatott, de az asszony szólalt meg ismét: – Veled akarok menni – mondta szilárdan, egyszerűen, egész hatalma biztos tudatával.

A küldött most a járdát nézte; még küzdeni próbált, de már érezte, hogy vesztett, túl messzire jutottak, a hangot többé nem hallgattathatja el. Tudta, hogy könnyelmű hibát követ el – ettől félt végig: s mégis ezt mondta – nem mondhatott egyebet:

– Menjünk.

Körülnéztek a járdaszélen, majd kézen fogva egymást – ahogy általában mindig járni szoktak – átvágtak a forgalomtól nyüzsgő úttesten, egyenesen az autóbuszok irányába.

Átérve a túloldalra, a küldött annyira meglepődött, hogy fel kellett tennie magának a kérdést: ugyan mi egyébre számított hát? Vajon az lepte meg talán, hogy nem egyetlen, kizárólagos autóbusz indult innen, egyetlen, kizárólagos úticéllal? De hisz ilyen felvilágosítást senkitől sem kapott, józan napvilágnál maga sem föltételezhette, ha valamiben csalódott egyáltalán, úgy legföljebb csak saját ösztöneinek valamely álmatag téveszméjében. Közönséges autóbusz-pályaudvaron voltak, a magukét öt-hat hasonló kocsi közt kellett megtalálniuk, melyek mind a várost kötötték össze környékével, szapora serénységgel hordva-vive az utasokat; akár a többi, az övék is egyszerű falusi járat volt, célszerű útvonallal, meghatározott számú megállóval, melyek egyikénél – nevét ott olvashatták a többi jelentéktelen, senkinek semmit sem mondó helységnév között a menetrend poros táblázatán – nekik is le kell szállniuk majd: rendkívül ügyes – állapította meg a küldött. Nyilvánvalóan együgyű és átlátható, ám épp ugyanoly hatékony és veszedelmes módszer. A várakozás egyhangúságára épít, veszélye a felőrlődés; s ki lehet-e tartani két ragacsos műbőr ülésen, melyeket felhevített a zárt ablakon áttűző napsütés; ellen lehet-e állni a már beindított motor szakadatlan, rezgő zörejének meg az utasok közönyös, álmosító fecsegésének a kocsi rájuk boruló fülledt melegében?

Szerencsére a sofőr – aki a kalauzi feladatkört is ellátta, a jegyeket is tőle kellett megvásárolniuk – arról biztosította őket, hogy mindössze tíz perc van hátra az indulásig; röpke számvetés szerint délnél korábban ugyan akkor is aligha érhetnek a helyszínre, s fél ötkor viszont már Hermann várja őket ismét idelenn, a városban; s még nem számolt az asszonnyal – megtagadhatja-e tőle az ebédet, a hűs pihenőt, a feloldódást? –: a szemlére talán három órája ha marad – csóválta fejét aggodalmasan. Feleségére nézett: szótlanul ült mellette, arcán elfogódottság és az igyekezet, hogy ne legyen terhére – engedheti-e, hogy a várakozás és a körülmények miatti ingerültsége ellene fordítsa? Célszerűbb a többi utast szemügyre vennie: jószerint mind paraszt volt meg parasztasszony, köztük legföljebb egy-egy a polgáriasabb külsejű, helybeli iparos talán; feltűnő a sok vérmes, lila hajszálerek fonadékával keresztül-kasul szőtt arc, a sötét kendők, a duzzadt tarkók, a túlméretezett végtagok és az idegen teherként hordott súlyos hasak és keblek. Harsányan fecsegtek, leszálltak és visszakapaszkodtak, föltették és levették a csomagjukat, átszóltak a kocsi távolabbi ülésein helyet foglaló ismerőseiknek s azok visszakiabáltak – vak eszközei egy magasabb elgondolásnak, híven töltötték be szerepüket, engedelmesen megfelelvén a hozzájuk fűzött számításnak; íny- és torokhangú tájszólásuk bódító zsivajjal töltötte meg a kocsit, e jólelkű kedélyességen nem hatol át a mogorva eltökéltség, s őrizni sem, legföljebb felfüggeszteni lehet. Egy főkötős asszonyság növendék kacsákat vitt kosárban; a kosarat szorító kendő pereménél egy kacsa utat talált az életadó levegőhöz, az állat kidugta hápogó, sárga csőrét; az asszonyság, oda se nézve s pillanatra sem szakítva félbe élénk eszmecseréjét a körülötte ülőkkel, a hüvelykjével szórakozottan visszanyomta a lármásan tiltakozó fejet a kosárba; a jelenet minduntalan megismétlődött – kacsák és asszonyok észveszejtően hápogták túl egymást –, míg végül az állat fejét kíméletlenül megcsavarták, fölötte a zsineg csomóját szorosabbra bogozták. Felesége – megrökönyödött arcú szemlélője az eseménynek – többször felé fordult, mint aki szólni kíván, de valami okból aztán inkább meggondolja; ám az erőszakos végkifejlet mégis hangos méltatlankodásra kényszerítette; a férfi azt felelte, hogy semmit sem látott, ami a rendes szokástól eltérne; az asszony keserűen kifakadt:

– Hát csak így lehet? – kérdezte. – Nem vagyunk emberek?

– De igen; ám a kacsákat azért megesszük – felelte sajátságos mosollyal a küldött, s a felesége elhallgatott.

Úgyszólván észre sem vette, hogy elindultak; az úttól nem várhatott semmi érdemlegeset, inkább csak arra szorítkozhatott, hogy figyelmét ébren tartsa és megóvja a megtévesztő hatásoktól, melyek idebenn és a kocsin kívülről is egyaránt fenyegették; mellette az asszony – mint aki valamely ki nem mondott fogadalomhoz tartja magát – némán tűrte az utazás feszültségét, mely ott tükröződött szemében, és egy-egy nyugtalan mozdulatában; olykor mégsem tudta magába fojtani kikívánkozó észrevételét, valamely érzéséről, gondolatáról vagy szemébe ötlő megfigyeléséről, először halkan, óvatosan, mintegy csak önmaga számára, majd, mindinkább nekifeledkezve, már élénkebben is, választ igénylően, s a férfi végül azon kapta magát, hogy szabályszerű beszélgetésbe bonyolódtak. Bosszúsan fordult az ablak felé; ha így haladnak tovább, az asszony csöndes munkálkodása még azt a csekély eredményt is kikezdi, amit a városban kivívott: jelenléte mindennek határt szab, mindent a megengedhetetlen mérséklet medrébe szorít – íme, hibájának eredménye, a könnyelműség gyümölcse, melynek édességéért máris fizetnie kell.

– Hol szállunk le? – kérdezte az asszony.

– Majd szólok – felelte. Mindenesetre ott, ahol a kaptató véget ér; pontos felvilágosítást senkitől sem kértek, e mankót – bár felesége mint magától értetődő könnyebbségről beszélt róla, s talán így is hitte – ingerült határozottsággal útjuk elején rögtön elvetette, s az asszony a továbbiakban reá hagyatkozott.

Egyelőre azonban még, szuszogva, nehéz zihálással, felfelé haladtak, e fájdalom és görcsök szaggatta felszínt, melynek a lázrohamok dühével kellene ráznia, hol orrára buktatnia, hol farára ejtenie, oldalra vágnia, majd megint visszapenderítenie a kocsit, sima országúttá gyalulták, a közlekedési hálózat megbízható terepévé egy jellegtelen – bár az alanti sík kétségkívül megkapó látványát kínáló – hegyi tájon, amely egyébiránt híjával van minden szükségszerűségnek, és akárhol másutt is lehetne: a küldött hűvös közönnyel, csaknem megvetően szemlélte, mint ahogy olyan ellenfélre nézünk, akinek kihívása elől azért térünk csak ki, hogy minden erőnket az igazi, a súlyosabb ellen fordíthassuk.

Egyszerre változásra lettek figyelmesek: a talaj kiegyenesedett alattuk, nagy nyekkenéssel sebességet váltottak, majd lassítottak, mintha megállóhoz közelednének.

A megbízott felemelkedett helyéről:

– Leszállunk – szólt az asszonynak.

Senki sem követte őket; ennél az elhagyott megállónál egyetlen más utasnak sem akadt dolga, s amikor az autóbusz továbbindult, egymaguk maradtak e kihalt tájon – mindenképpen örvendetes körülmény, munkájának csakis javára válhat, állapította meg sötét elégtétellel a küldött.

De hol vannak hát? Az országút itt lendületes kanyart ír le, s alig száz méterrel odébb már lefelé hajlik; mindamellett e magaslat, ez a gyilkos nap déli tüzének védtelenül kiszolgáltatott hely, ahol állnak, még mindig nem a hegygerinc legmagasabb pontja; körös-körül növénytelen, kopár vidék, a fényt a vakulásig fokozó fehér murvával felszórva, más semmi; a hosszú, lapos épületnek – melynek minden számítás szerint balra s amott feljebb kellene lennie –, közepén az alapépítmény irányára merőlegesen magasodó meredek tetővel, s főként a lobogóval, az árbocrúdon ilyenkor, nyári délidőben ernyedten himbálózó lobogóval – legyen bármilyen lobogó is, mindegy –, sehol semmi nyoma. Becsapták? Vagy ő hibázott? Felesége mozdulatlanul, türelmesen várakozott mellette, tekintetét némán reá függesztve; s ő e pillanatban, mely nyilvánvalóan a tettnek, a várva várt cselekvésnek szánt legelső pillanat volt, a tehetetlenségtől bénultan állt, és riadtan nézett körül.

– Mi baj? – kérdezte félénken az asszony; így hát a kudarc már arcán tükröződhet; de szabad-e beismernie, szabad-e az asszony előtt ismét gyengének mutatkoznia?

– Eltévedtem. Nem tudom, merre kell mennünk – mondta.

– Majd megkérdezzük valakitől – szólt az asszony halkan, a meglepődés minden jele nélkül, mosolyával az egyszerű dolgok varázsát lopva e képtelen indítványba; s a hirtelen öröm, hogy nem társtalan, és hogy nyomorúságának szelíd tanúja akad, forrón áradt szét benne, mint az égető szégyen.

– Kitől? – kérdezte.

– Bárkitől. Például attól az embertől, ott – mutatott az asszony egy feléjük közelgő alakra.

Ámbár az ember nyilvánvalóan nem feléjük közelgett, s ha meg nem állítják, rézsút elhalad majd mellettük, valószínűleg az autóbusz megállójához tartva.

S micsoda ember! – a küldött egyre növekvő hitetlenkedéssel nézte. Sportruházatot viselt, tetőtől talpig kockás mintázatú, nagy pepitás sportruházatot; e hőségben kabátot és térdnadrágot; bakancsot és gyapjúzoknit; s a ruha anyagából való ellenzős, kockás sportsapkát a fején. Úgy lépkedett, mintha gólyalábon járna, magabiztos óvatossággal gázolva valami jól ismert ingoványban; hosszú orrán aranykeretes pápaszem; s készséges mosolya színarany fogsort leplezett le.

Hogy került eléjük e néptelen vidéken, s épp abban a pillanatban, amikor szükség volt rá? Készenlétben tartották, vagy ő maga érezte meg a néma hívást; zarándok vagy a környék lakója; valóság-e vagy álomkép egyáltalában? – a küldött csak találgatni tudta.

Mindenesetre itt volt és beszélt – nem lehetett hát kételkedni benne. Hogyne, hogyne szolgálhatna felvilágosítással – csillant fel a szeme; kinyújtotta hosszú karját, melynek végén csontos, nagy keze éppen a küldött számításával ellentétes irányba mutatott: a környék nevezetességét keresik tehát? Mindig csak arra, siessenek, hamarosan kezdődik a program: van ott mozi és múzeum, történelmi romok és modern műalkotás, látványosság az élőknek, pihenője a holtaknak – változatos és tanulságos program, e programnak garantált, percre kimért órarendje, s mindegyiknek szakértő előadója vagy tárlatvezetője.

– Hogyan?… Miket beszél itt?! – hökkent meg a küldött.

– Márpedig így van – mosolygott az ember.

– Járt már ott talán? – fogta vallatóra.

– Nem is egyszer – hangzott a büszke válasz.

– Miért vajon? – szegezte neki a kérdést.

– Itt lakom, nem messze; magányos ember vagyok; és mit kezdjek a vasárnapjaimmal? – nézett a vele szemközt állóra szúrós, csaknem szemrehányó tekintettel az ember.

– Gyerünk! – mondta a küldött, karon ragadva és a megjelölt irányba fordítva az asszonyt. Ez az ember nyilvánvalóan őrült; ha nem őrült, esetleg gazember; nos, akár egyik, akár másik, hamarosan kiderül, hogy igazat mondott-e.

Pár lépést kellett csak tenniök, amíg a csonkakúp alakú dombtetőre értek; könnyű léghuzam jött elébük, forró homlokukat üdítve: a küldött helyeslő mosollyal bólintott – várt üdvözletet viszonzunk így –, majd mélyet szippantott belőle, figyelő arccal, ahogyan óbor aromáját ítélik meg az értők. Nem dolgozhatott zavartalanul; szemét tűrhetetlen csillogás hasogatta: legalább féltucatnyi fém- és üvegtesten járták őrjítő táncukat amott távolabb a napsugarak. Autóbuszok volnának? Azok; mozdulatlanul vesztegelnek, szemlátomást üresen várakozva távol lévő utasaikra; a helyi járat állományához semmiképp sem tartozhatnak, szürke kopottságuk szégyenkeznék e kék, piros, sárga, zöld meg barna ipari remekek közt, melyek egyike-másika emelettel, légkondicionáló berendezéssel is dicsekedhet, de még a legszerényebbnek is valamilyen szembeötlő cégjelzés hivalkodik az oldalán, az utazási irodák harsány kínálatával ámítva az utast. A küldött közelebb lépett, hogy jobban lásson: város- és országneveket olvasott, közelieket és távolabbiakat, a világnak mind a négy tájáról. A csapás váratlan volt – turisták szerepeltetésével nem számolt –, bár alaposabban megfontolva, és akár az előbbi ember szavait is figyelmen kívül hagyva, nem az ő hibája-e, ha épp ez a körülmény találja vértezetlenül? A turista olyan, akár a hangya: morzsánként, de szorgosan elhordja a dolgok jelentőségét, minden szóval, minden egyes fényképfelvétellel lekoptat valamit az őket körülvevő néma fontosságból – gondolnia kellett volna rá, hogy éppen ezt a lehetőséget az ellenfél nem hagyja kiaknázatlanul. Hol lehetnek vajon? – keserű kíváncsisággal nézett körül: üzemszünet van-e éppen, vagy ellenkezőleg, nagy javában folynak-e számukra valahol a mutatványok – nem lehetett tudni; sehol sem mutatkoztak, e sivár környék tulajdonjogáért most csak elhagyott autóbuszaik néma fenyegetése perelhetett.

Felesége hívására lett figyelmes; siettében az előbb maga mögött hagyta, onnan szólította most az asszony. Valamit mutatott; s a küldött megfordult, hogy emelt karját követhesse a pillantása.

– Ni, egy kapu! – mondta az asszony.

Igen: amott a gerincen, a föld és a semmi határán, ahol a meredély véget ér és a képzelet szakadékot sejtet, kétszárnyú kapuépítmény nyílott magányosan az égre.

A küldött tartózkodó lassúsággal indult felé, mintha a remény léptékét szabná ki óvatossága: a kapu volna?

Lehetne; hisz miért ne: a terep állása, a ferde lejtő e kiváltságos pontja nagyon is alkalmassá tenné rá, hogy az legyen. A föltevésnek kétségtelenül helyt kell adni – mindenesetre azonban a szív e dobbanása nélkül, mely őrültként veti magát minden, mégoly bizonyítatlan esélyre, tévútra ragadva a mérlegelő értelmet: a kapunak nagyobbnak kell lennie. Ez a kapu itt kicsi, jelentéktelen, semmiség, elvész a környezetben, majdhogynem nevetséges; és két, áttört szárnyának kovácsolt vas díszítése: a minták! a cirádák! a tekervényes szövedék, a vasfonat futása, a fugák, az ékítmények, melyek oly bonyolultak, átláthatatlanok, egymást keresztezők és egymásba indázók, akár a sors folyosói: hol vannak? Ennek a díszítménynek a rajzolata itt annyira egyszerű, hogy nincs tekintet, mely első pillantásra át ne látná: rombuszok, közönséges kovácsolt vas rombuszok, függélyes egyenesekkel párhuzamos sorokra szabdalva, az illeszkedésnél megduplázott hegesztéssel – vitathatatlan, hogy kiváló, ámbár korántsem az a művészi módon cizellált iparosmunka, aminek lennie kellene; s mindennek ellenére, mégiscsak a kapu, kétségkívül az.

– Valami írást látok a közepén – tudatta az asszony; túl messze álltak még onnan ahhoz, hogy elolvashassák a három egységre – feltehetően három szóra – tagolt feliratot, mely, a kapumintázat közepébe ágyazottan, annak mintegy csupán valami ág-bogának tetszett innen. – M… m… – próbálta kibetűzni.

– „Mindenkinek a magáét” – segített neki a küldött.

Az asszony elnémult; fejét félrefordította és lehajtotta – megszégyenített gyerek, akire önfeledt játékai közepett hirtelen rápirítottak.

– Furcsa – mondta halkan.

– Bizonyára – mosolygott a küldött –; némelyeknek bizonyára furcsa. De van benne megszívlelhető igazság, rá kell csak jönni – tette hozzá.

Az asszony kutató tekintettel fürkészte az arcát:

– Számunkra is? – kérdezte.

A férfi hallgatott.

– Feltartasz – mondta aztán. – Mennem kell.

– Semmire sem felelsz, semmit sem indokolsz, hallgatsz, vagy csak a magadét hajtogatod – fakadt ki az asszony –; vasból vagy, akár az a felirat ott, semmiben sem különbözöl tőle: ezt akarod?!

– Akár – válaszolta a megbízott, s eszébe jutott, hogy ma már másodszor kell hasonló vádaskodással szembenéznie – ezt, ha ezt kell akarnom.

Előresietett, öles lépteivel egy-kettő a kapunál termett.

– Meg kell néznem – mormolta; de akinek e hevenyészett, mentegetőzésszerű magyarázatot szánta: a felesége nem volt mellette már. Visszafordult: kettejük előbbi helyén most egymagában látta állni az asszonyt. Egyetlen lépést sem tett utána, egy tapodtat sem mozdult, hogy utolérje; csak szemével követte, melyet elgyötörtnek mutatott a vakító verőfénnyel folytatott hasztalan küzdelme. Egyik könyökét arca elé emelve, alsó karjának vékony, esendő árnyékában próbált védelmet találni ellene; alakját máris megkisebbítette a távolság és az alanti üresség mértéktelen távlata: s a küldött egy percre átengedte magát e fájdalmas látványból áradó névtelen szorongásnak. Mit tehet még az asszonyért? Két tenyeréből tölcsért formált a szája köré:

– Visszajövök! – kiáltotta felé, a kapu rácsos hátteréből. S az asszony arca valósággal vonaglani látszott a kiáltó szavát alakító erőfeszítéstől:

– Mikor?… – szállt fel hozzá a hangja.

A küldött bólintott: igen, ennek a kérdésnek kellett elhangzania; s éppen ilyen erőtlenül szétszóródva a térben és a visszhangtól mégis épp ugyanígy megsokszorozva, mintha – igen – nem is egy kérdés, hanem minden kérdésnek e tájon nyugvó néma lelke volna, amelyet egy eleven hang egyszerre életre keltett; s hirtelen megborzongott, amint ráeszmélt, hogy ezúttal neki kell rá választ adnia.

– Másfél óra múlva indul vissza a következő autóbusz! – kiáltotta.

Miféle gyöngeség fogta el? Miért engedett egy el sem hangzott követelésnek? Sarkon fordult, szinte ijedten önmagától: elég, az asszonyért így is sokat, túlontúl sokat áldozott, most már – ha kedvéért az idő béklyóiba verte magát – egyetlen veszíteni való perce sem maradt.

Egyenesen a kapuhoz indult; de még meg sem indult, máris megtorpant; amit mindvégig látnia kellett, mint mellékes körülményt azonban, úgy látszik, figyelmen kívül hagyott, most egyszerre merev tényként, az anyagok konok ellenállásával meredt elébe: a kapu zárva volt. Eredeti tervét, hogy alatta áthaladva lépjen munkája színterére, nyilvánvalóan módosítania kell: a megbízottat hirtelen bosszúság fogta el. Kerülőre kényszerítik? Valami hátsó ajtón, lopva surranjon be oda, ahová emelt fővel, hódítóként kell érkeznie? Egyszerre kedve kerekedett a holt anyagon próbára tenni készségesen megránduló izmainak eleven erejét; a harag lendületével vakon nekiveselkedni, megragadni, birokra kelni és legyőzni e gonosz és lépten-nyomon makacsul megújuló ellenállást; a kapunak vetni magát, és testével megtapasztalni, engedne-e nyomásnak vagy feszítésnek – eh, az indulat részeg kísértése, melyen – bár teste még mindegyre tettvágytól feszült – józan értelme csakhamar felülkerekedett.

A kaputól még körülbelül két-három lépés választotta el; e néhány lépést felfelé kellene megtennie. Egyelőre még nem láthat tehát a kapun túlra, minthogy ott lefelé fordul a hajlat: ám a kapuval küszködve ellenállhatna-e a csábításnak, hogy legalább egyetlen pillantást ne vessen mögé, kockára téve ezzel egész munkáját, és minden várakozást, amit e látványnak teljesítenie kell?

Elindult hát egy úton; nem is út volt, inkább csak léptek emléke a talajon, valamilyen mezsgye; elvénült, foszladozó drótkerítés maradványa mentén vezette tovább – karbantartását láthatóan elhanyagolták, hagyták, hogy az idő szétrágja, elfeketítse –, a küldött ujjhegyével könnyedén megérintette rozsdamart, málladozó tüskéit: kezdetnek ügyes – állapította meg. Az embernek úgyszólván hangulata kerekednék megállni, hogy engedelmesen elmerengjen a pusztulás e képén – ha nem tudná persze, hogy épp ez a cél, s hogy a mulandóság színjátéka a dolgok csalétke csupán. Választékos csapda mindenesetre, leleményes elgondolás – ismerte el –, ugyan mire kell még felkészülnie? Önuralomra, higgadt fegyelemre van szüksége, semmit sem szabad elhamarkodnia. Ezúttal független; gátló feltételeket senki sem támaszt; munkájának maga szab törvényt, hibáért, eredményért egyedül ő áll helyt. Itt más módszerre van szükség, mint odalenn a városban; itt nem a helyet kell megszólaltatnia: ellenkezőleg, ő lesz majd próbaköve a helynek, neki magának kell megszólalnia. Hangszerré válnia, hogy zengése legyen a jel: igen, ezúttal nem a látványt kell feltárnia, neki kell a látvány előtt feltárulkoznia; nem bizonyítékokat gyűjtenie, hanem bizonysággá válnia, töredelmes, ám kérlelhetetlen tanújává a bizonyságul majd felsajgó diadalnak.

Egy-két lépés még, és a drótkerítés megszakad; ott kell majd balra fordulnia tehát, hogy lásson. Megállt, hogy ellenőrizze magát: igen, a terep vázát – minden eshetőségre számítva a zsebében tartotta – szükségtelen elővennie. Annyi előkészület, mérés, ellenőrzés és egyeztetés megtette a magáét, pontosan tudta, mit kell majd látnia, holt körvonalaiban az egész látvány előtte állott, minden zugával, terével, épületével, sikátorával: nem kell tennie semmit, csak ellenőriznie a tudottat, és azután átengednie magát e tudásnak.

Megfordult, és a magaslat ama legkedvezőbb pontján, ahonnan tág röptű szárnyalása nyílik a kilátásnak, szabadjára engedte tekintetét, akár vadász a sólymát; s attól, amit látott, szinte a földbe gyökerezett a lába.

Alatta üres mező terült el, széljárta, fűvel benőtt, csupasz domboldal, mely lábától le, egész egy távoli, sötétebb erdőcsík karéjba forduló koszorújáig húzódott.

Ki tette ezt: a természet, vagy emberkéz pusztítása? Nem, ily tökéletes munkát a természet egymaga sosem végez; a küldött elveszetten tekintett szét: sehol semmi, csak ez a tiszta lanka, sétára hívogató zöldjével – igen, tökéletes munka, még ha épp e tökély az árulója is egyben a szorongó indítéknak, amely nyilvánvalóan létrehozta. Ezúttal nem érték be semmi engedékenységgel; semmit sem bíztak a puszta látszatra, semmit sem hagytak a véletlenre, az amúgy is bizonytalan esélyre a természetes romlás és a szakadékos összefüggések útvesztőjében. S nem értek-e célt? Nem fér-e máris kétely e helyhez? S a küldöttet – útja során először – a vereség előérzete fogta el, akár a nehéz és vergődéses álmok zsibbadt kábulata.

Mibe kapaszkodjon, hogy bizonyságot szerezzen? Mivel küzdjön, ha a küzdelem minden tárgyától megfosztják? Min próbálja meg az ellenállást, ha semmi sem áll ellen? Harcra készült, és elhagyott csatatérre talált, nem ellenség kényszeríti fegyverletételre, hanem az ellenség hiánya…

Mozgó emberi formák váltak el tömören a ragyogó háttértől; a küldött ingerülten kapta arra a fejét: alakok közeledtek felé jobbról. Ki ez a gúnárnyakú nő? Apró, koravén arca a szenvedő ügybuzgalom aszalójában fonnyasztott gyümölcs, tiltakozó karját cséphadaróként már messziről forgatja; s mit jelentsen szürke egyenruhája, fakult nyakkendője? A felügyeleti hatóság képviselője, tárlatvezető, cserkész vagy temetőőr? És ki mögötte e mozdulatlan másik, a lejtő távolabbi törésvonalán magasló néma árny, csaknem bokáig omló, fekete ruhában, arca körül a szél reptette gyászfátyollal: e fekete kísértet a fény kékjében és aranyában – antik lidércnyomás, Antigoné, Thébai nemes oszlopai helyett csupán egy füstmarta, hideg kémény zord és józan rajzolatával a háta megetti messzeségben?

Az egyenruhás nő ott állott már előtte; szavát a küldött nem értette. Rosszkor érkezett, azért csupán, hogy haragját tetézze; a meghökkenés e percében, az árulás és hűtlenség e brutálisan pőrére vetkezett látványával szemközt annyit értett csak, hogy valaki elébe akarna állni, újabb gátat szabni munkájának, megakadályozni, hogy továbbjusson. Illetéktelen betolakodónak nézik? A nyájtól elbitangolt turistának? Valamit mondott neki, maga sem tudta, mit; de érezte, hogy hangja végigzeng a tájon, szava zsilipeket képes áttörni vagy nagy folyamokat megállítani; arcába vágta kilétét és reszkető haragja minden indulatát.

Hogy némult el az asszony! Hogy kotródott színe elől! Hatalmasnak tűnhetett szemében, hogy ily hatást ért el – sovány elégtétel, ugyan mire jut vele?

Nekivágott a lejtőnek, rézsút lefelé, át a mezőségen; merre járt és miféle céllal, már maga sem tudta. Lába egyre szaporábban vitte; keresztül-kasul szelte a rétet, nyomot vesztett kopóként ügetett nem létező csapásokon, elképzelt lelőhelyek irányában – és nem tapasztalt egyebet a tájak, a hegyoldalak és a rónaságok állhatatosan szelíd és kikezdhetetlenül kaján türelménél. Térdig érő fűbe keveredett, gazosban viaskodott, cipője alatt kövecses tisztás talaja csikordult; a virágok szárai szöcskék ugrásaitól rezzentek meg, előtte pillangók járták nyári táncukat, amott az erdő fölött pedig sóvár ölyv lebegett, zsákmányra lesve: s a küldöttet lassan a valószínűtlenség hontalan érzése kerítette hatalmába. Rossz helyre tévedt? Ha semmi sincs itt, aminek itt kellene lennie, akkor talán téves volt minden előzetes feltevés, hamis és elvont valamennyi bizonyíték; akkor e hely sem igaz, csak makacsságának téveszméje; akkor nem igaz önmaga sem és küldetése; a tér, az idő, a föld a lába alatt: semmi sem igaz; akkor nincs is más igazság, csak ez a sugallat, amely minden érzékét ostromolja és csordulásig tölti: ez a csönd s e szelíd lanka nyári békessége; igen, akkor fel kell mondania megbízatását, és elfogadnia ezt az egyedül igaz és fogható kínálatot, e tüzes nyár bódító aranyát, akár ezek a surranó gyíkok a lába körül, melyeket boldog jelenük napozó békéjéből vertek fel léptei.

Elindult vissza, a magaslat felé, amerről érkezett. Fogadja el a kudarcot? Érje be a gyíkok és a rovarok; a tájak és a dolgok; a nap és az ég, és akár a saját érzékei, kétségbevonhatatlan teste: ólmosan elnehezülő lába, égő szeme, kihagyó agyveleje valamennyi ellenséges bizonyosságával? Igen, vajon önmaga, aki máris hajlik e csábításra: önmaga is nem ellenség-e?!… A megbízott körülnézett: mivel próbálkozhatna még? Amott följebb fekete árnyak pettyezik, tovahúzó sorok sávozzák a zöld terepet: a turisták? Netalán végeztek volna egy műsorszámmal, és éppen kezdődnék számukra a másik? Távolabb magányos, pavilonszerű épületet látott; a menet arrafelé tartott; engedelmes nyájként haladtak, amerre terelték őket; gondtalan fecsegésük máris felriasztotta az alvó tájat. A küldött feléjük indult, lépteit megszaporázva; honnan merítik e biztonságot? Honnan e földöntúli nyugalmat céljaik, s e bizalmat vezetőik iránt? Honnan tudják, hogy nem várja őket kelepce? Hogy nem dől rájuk és gyúl fejükre az épület? Hogy nem siklik ki lábuk alól a talaj és nem zuhannak-e verembe?

Biztos számítással cserkészte be őket – leopárd, ha erejét nyulakon teszi próbára –: észrevétlenül a soraikba csúszni játékosan könnyű feladatnak bizonyult. Egy terembe jutott, egy kiállítási csarnokba – mi ez: rémregények kelléktára, szennyes álmok mintavására, tűnt korok holt eszközeinek gyűjteménye, kuriozitások zugárudája? Mindenesetre ügyes – nézett körül a küldött –, ha az ügyességnek egy más oldala is ezúttal: mindent megmutatnak, hogy mindent elrejtsenek. A terem még a friss festéstől szaglik; minden biztonságosan, derűsen kivilágítva, korláttal elrekesztve, üvegablak mögé dugva, magyarázó felirattal ellátva; akváriumba tévedt, döglött szörnyek, kitömött sárkányok, őskori kövületek leletei közé – az ügyesség fortélyai kifogyhatatlanok. Mit bizonyíthat neki, vagy akárki másnak ez a jól rendezett lomtár? Tárgyait csak használatuk kelthetné életre, elevenségük próbája csak a tapasztalat lehet; s itt sincs más igazság e tömegnél és a terem fülledtségénél – de vajon elég nagy-e a tömeg s eléggé fülledt-e a terem? Nem ventillátorok enyhítik a levegőt, nem leszívógépek könnyű fuvallatát érzi-e homlokán? S e finnyás sokaság mily kényelemmel mozog ebben a temperált közegben: arcukon egy kiszámítható kaland iránti mérsékelt érdeklődés, melyre könnyelműségből és unalomból vállalkoztak; bólogatnak, szemlélődnek, némelyik tárgy elnyeri tetszésüket, másoktól megint elfordulnak vagy odébb állnak. Igen, itt mindenütt csak igazolásukra lelnek: itt minden csak megerősíti e tunya önhittséget; itt csak a józan szemlélődés bárgyú bölcsességét szolgálja minden. Igazuk van, százszor igazuk: itt valóban nincs ok kételyre, a fölényes rendezettség, a tudományos preparátumok és a tapintatos elvontság e biztonságot nyújtó környezetében a rendezőség szavatol érte, hogy nem kell meglepetéstől tartania senkinek…

Ki innen! – ki, a napverés és a konok táj legalább néma és önmagába fordult tagadásába. Odakint várakozók tömegén kellett átvágnia magát, egy egész újabb csoporton; testek melegébe szorult, orrát dohány és parfümök illata csapta meg, fülét fecsegő hangzavar ostromolta. Könyökével tört közöttük utat; lármájuk a magaslat tetejéig kísérte. Visszafordult, tekintete még egyszer átfogta a terepet: a lejtő most már mindenütt mozgástól nyüzsgött, hívásoktól, önfeledt kiáltásoktól volt hangos, színes ingektől, lebbenő szoknyáktól, villanó napszemüvegektől, szivárványszín kendőktől és világos nyári pantallóktól tarka. Szemérmetlen bitorlók – legyen hát övék e rét: vegyék birtokukba, rendezzenek rajta majálist; legyen vigalom, szóljon tranzisztoros rádiók muzsikája; gyújtsanak tábortüzeket, süssenek ökröt, üssék ki boroshordók fenekét; heverjenek a fűbe, vessék le cipőjüket, bújjanak a bokrok közé, nyúljanak egymás ruhája alá: nem, itt nincs mit keresnie – a küldött a haragtól reszketve fordult el.

Korán volt még – idejövet három órát is kevesellt volna munkájához, utóbb másfél órára szorítkozott, s végül még ez is soknak bizonyult –, feleségét még sehol sem látta. Könnyű sétára indult a környéken, jeltelen utak vitték hátukon, megtaposott rabszolgák közönyével, akik hordják, ám meg nem őrzik semmi teher súlyát. A hullámos talaj egy lágy hajlatában, parkoló gépkocsik gyűrűjében miféle csábítás vonzza amott a tekintetet? Új épület volt, láthatóan nemrég álmodták a térbe, s megvalósításával nem késlekedtek: vendégfogadó? Miért ne; a küldött még csak nem is csodálkozott: e leplezetlenség legalább megejtő, s mindenesetre nem takargatja kínálatát. Kényelmes léptekkel közelített felé; a cégéren kitűnő sört, jeges hűsítőt, hideg és meleg harapnivalót ígérnek – kétségkívül hasznos intézmény, az igény, amelyre épül, oly könyörtelen, akár a gyermekek ártatlansága.

Belépett, s az ajtóhoz közel – helyet kereső vendégek módján – megállt, hogy szemügyre vegye az üzemet. A helyiség tömve volt, az asztalok foglaltak, sürgő-forgó pincérek törtek maguknak utat, hordtak súlyos tálakat és pezsgő italokat. Fürkésző szeme kutatva futott végig a vendégek közt, míg az egyik asztalnál hirtelen megállapodott. Őket keresné? Sejtette volna, hogy itt lesznek? Lármás férfitársaság volt; az asztalon elfogyasztott ételek nyoma, telt poharak és a már kiürítettek garmadája. Úgy van, minden jel rájuk vall: nem turisták; vagy ha azok is, nem akármilyenek; igen, talán az elpetyhüdés felé tartó, a kortól, a kérlelhetetlen szolgálati igények hiányától elnehezülő, imitt-amott hízásnak induló, ám egykor inas és izmos férfiak. Tekintete arcról arcra járt: s meg kellett érezniük e sóvár jelenlétet, mert – mintegy a kábulat mélyén is megránduló ösztönük jelére – egyszerre mindnyájan elnémultak, és megnézték az új vendéget, mielőtt ismét egymás felé fordultak volna. Igen, ők azok: ismeretlen ismerősök – s a küldöttet valósággal megrázta a kísértés ereje, hogy közéjük vesse magát, és asztalukhoz telepedjen.

Egy pillanatig tartott csupán, s máris visszanyerte szilárdságát: árulja el munkáját, teljesítse be kudarcát? Elvegyüljön e társaságban, csakis azért, hogy szabaduljon terhétől, melyet idáig megőrzött? Remélheti-e tán, hogy átháríthatja rájuk; vagy csak meg is oszthatja velük akár? Sörrel és fecsegéssel nehezítse el fejét; kurjongatásokban és hősködő asztaldöngetésben keressen haladékot?

Lehetetlen; e megoldást a szerencséseknek tartották fenn. Vesztett, ám a játszma folytatódik; megbízatása még kötelezi, munkáját be kell végeznie, igen – a küldött fanyarul elmosolyodott –, a vesztésnek még nincs vége.

Jeladás nélkül fordult ki az ajtón, a józanok bűntudatával és a szánakozók félszeg megértésével; s egyenesen az autóbuszhoz indult, ahol felesége már valószínűleg várja.

Jókor érkezett: feleségével éppen hogy üdvözölhették egymást, az országút kanyarodójában máris felbukkant az autóbusz; a kérdés, mely mintegy az asszony ajkán látszott lebegni, így függőben maradt. Szerencsére a motor hörgő lármája – a vezető nyilván fékül használhatta a lemeneti útszakaszon – minden más hangot elnyomott, beszélgetésre így az úton sem nyílott alkalom – ugyan mit is mondhatott volna? Az asszonyt felvilágosítania nincs joga; nem cáfolhat rá tekintete komolyságára, nem fordíthatja önmaga ellen; nem kérdezheti meg, mit jelent ölében e néhány szál mezei virág, amelyet szótlan szövetsége kegytárgyaként talán megőrizni visz haza; hogy hol járt, míg ő szemléjét tartotta; hogy miről győzték meg, milyen csapdákba vezették és miféle látszatoknak esett martalékul. A nyers tények kihívó gúnyjára megvető választ egyedül a kímélet lázadása adhat, titkát meg kell őriznie, felelősségét – ezt a sorvasztó ürességet – egyedül kell hordania.

Hála helyett miért érzi hát inkább a kötekedő neheztelés ingerét, ha néma engedelmességgel az asszonyt e céljában kezére járni látja: oktalan kérdés, mely csak munkájától távol eső, idegen területekre sodorhatná – vont vállat a küldött.

Lesegítette feleségét a kocsiról; viszontlátták terüket; olvadozó aszfaltján pezsgett a déli forgalom. Úgy döntöttek, ebédelni mennek; éhesek voltak. Rövid tanakodás zajlott le közöttük az irányt illetően – mindketten idézték, s kiderült, hogy mindketten másként értelmezik Hermann útbaigazító szavait –, míg azután ráhagyatkoztak az apró paloták, az álmodó terek, a nyírott bokrú parkok és a napsütéstől bódult füzesek közt megnyíló résekre és utakra, mintha abban bizakodnának, hogy vágyuk végül célhoz segíti őket.

Nem lehetett tévedniük: e büszke homlokzat, e patinás forgóajtó, e hivatalának félig komoly, félig tréfás díszében feszítő zsinóros, vállbojtos portás nem csalhatott. Főhajtása cinkosok üdvözlete, karnyújtása királyok meghívása egy varázsbirodalomba; félhomályos előcsarnokon vágtak át, lábukat süppedő szőnyeg becézte, köröskörül lakkosan csillanó asztalkák, puha kárpitok igézete, akár szirének néma éneke, melyek e fényűző zátonyokra megfenekleni hívják a boldogan halni tudókat. Az étterem ajtajában a maître d’hôtel fogadta; egy frakkos főpincér átvette, és – váratlan tengermély – a pálmakertbe kísérte őket. A menü összeállítása beavatottak körmönfont tapogatózása, tartózkodóan leplezett kérdések és bűverejű válaszok minden kétséget eloszlató szertartása, mely fenntartás nélküli, suhanó szolgálatkészséghez vezet. A metszett poharak, az ezüst evőeszközök és a márkás porcelánok e világa behálózta; a disztingvált mosolyok, a halkra fogott, soknyelvű társalgás elzsongította; a könnyű csörrenések, a szállongó illatok, az alakját váltó, lomha tengeri állatokként tekergőző dohányfüst körülfonta; a habzó és gyöngyöző italok, s a fényes üvegeket a hirtelen megindultság gyöngédségével elfutó könnyű pára elbűvölte; saját testének elszabadult gyönyöre az ízek ingerére a töltekezés vak kalandjába sodorta: s a küldött elveszetten ült e zöld homály mélyén, réveteg mámorban, mint aki lótusszal telítkezett. Hol volt munkája? Létezett-e még egyáltalában?

Elengedetten és hátradőlve, bódulatukat még aromás dohánnyal tetézve, a győzelmesen országoló jelen e két száműzöttje már a további időtöltés lehetőségeit mérlegelte. Az asszony sétát indítványozott; tegnapi kijelentéseivel szembesítve, a városhoz fűzött ígéretei beváltását kérte tőle számon; s e jól időzített követelésben foglalt kísértésre: hogy ezt a csonka és szakadásokkal terhes napot a szépség együttes élményével váltsák meg, e téveteg pillanat, melyben minden meggyőződés kétségesnek látszott, semmi ellenérvet sem kínált.

Fizettek; a brutális aktust az eljárás intimitása, tapintatos félrenézések és engesztelő mosolyok enyhítették. Ismét megmerítkeztek az előcsarnok puha kényelmében; míg az asszony magát rendbe hozni, szépítőszeres táskájával a mosdóba ment, a férfi egy hívogató, öblös karosszéket méregetett.

Mi tarthatná vissza, hogy belévesse magát, és ásítva elnyújtózzék benne, ahogyan teste sürgette? Az ejtőzés restségén is átégő haragos szégyene? Vagy ez a sötét ruhás nőalak tán, mely nesztelenül siklik felé valahonnan a lágy szőnyegen, mígnem már itt áll előtte, gyászfátyla mögött sejtelmesen parázsló tekintetével valószínűleg őt fürkészve?

Hogy kerül ide? Megelőzte vajon, vagy talán nyomon követte? Miért nem szólal hát meg?

– Asszonyom? – mondta végül, maga sem tudva, mint talált erre a félig kérdő, félig távol tartó, régies megszólítási formára.

– Uram? – zendült fel hasonlóval viszonozva a fordulatot egy mély női hang, s a gyászfátyol mintha elfojtott nevetéstől lebbent volna meg.

– Kíván tőlem valamit? – kérdezte a küldött.

– Mit kívánhatnék bárkitől is? – felelte a nő. – Láttam önt odafenn – tette hozzá aztán.

– Igen – mondta a küldött.

– Mit végzett? – s hangja kérlelhetetlenségétől a megbízott összerezzent.

– Mi jogon kéri tőlem számon? – kérdezte, még élesebben, mint ahogyan szánta.

– Mi jogon hallgathatná el?! – vágott vissza a nő, nem kevésbé nyersen.

– Nem tudom, hogy kicsoda ön, asszonyom – mondta zavartan a küldött.

– Most már én sem tudom – hallotta a választ. A gyászfátyolos arc megmozdult, egy kicsit oldalvást fordult tőle. – Az apám – mondta lassan, minden egyes szó között szünetet tartva a nő. – A fivérem. A vőlegényem.

– Végtelenül sajnálom – mondta a megbízott –, semmit sem tehetek.

A gyászfátyol ismét szembefordult vele.

– Az apám, a fivérem és a vőlegényem – ismételte a nő, mintha semmit sem hallott volna.

– Mindent megtettem, amit csak tehettem – mondta a megbízott –; nem vádolhat semmivel.

– Félreért – felelte a nő –, hogyan is vádolhatnám; nincs vád, amit meg ne cáfolhatna, hiszen itt van.

– Véletlenül – mondta a küldött.

– Nincsenek véletlenek – hangzott tompán és reszketegen a gyászfátyol mögül. – Csak igazságtalanságok vannak. – Szünet támadt, e megállapításra nem volt válasz. Mivel bizonyíthatná ellenkezőjét? S akadhat-e hitelt érdemlő tanú, aki bizonyítani tudná? – Hallottam odafönn beszélni – mondta aztán a nő.

– Akkor még semmit sem tudtam – magyarázkodott a küldött. – Az más volt… egészen más.

– Más?… Miért jött ide? Ki küldte? Milyen megbízatást képvisel? – A kérdések kalapácsütésekként csattantak, s válaszra feltevőjük hasztalan várt. – Hallgat: ezt mindenesetre a javára írom – állapította meg. Keze fátylához emelkedett; egy könnyű mozdulattal félrevonta: s a küldött egy arccal szembesült – nem is arc volt már, csak egy arc sárga, kiszikkadt, megkövült hasonmása; s ez az álca, melynek életet még csak valami emésztő belső izzás visszfénye adott, néma és telhetetlen számonkéréssel meredt most rá, mindent elnyelő követeléssel, akár az engesztelhetetlenség emlékműve.

A küldött iszonyattal fordult el.

– Nem – mondta. – Mindent megtettem; mindent. Nem követelhet tőlem a képességeimnél többet. Mit akarhat még? Az én lehetőségeimnek is van határa… erőimnek mértéke… nekem is vannak jogaim! – kiáltotta szinte.

– Úgy hát éljen velük! – hallotta még az orgonazengésű hangot; s mire megfordult, és a nyomába eredt – hogy visszatartsa? hogy kiengesztelje? –, már csak érkező felesége mosolyával találta magát szemben.

– Mi történt? – kérdezte az asszony.

– Semmi – felelte. – Hanem – tette hozzá – a programot módosítanunk kell – s kénytelen szemlélője maradt, mint huny ki egy eleven arc ragyogása és hamvad el mosolya.

Nem mentek hát felkeresni a szépség hallgatag csarnokait; el kellett vetniük az engesztelés szelíd kínálatát, hogy kijózanodva egy megtört varázs fanyar ízétől, szótlanul róják tovább sehová sem vezető útjukat. Hibázott, hogy magával hozta az asszonyt; s hibázott az asszony is, hogy követte: miért kért részt munkájából, miért vállalt az ő számára szükségtelen terhet?

– A szépség is ellenség? – hallotta tétova kérdését.

– Igen – felelte –, a szépség is az ő ügyességük.

– És a papnő? – nézett rá az asszony.

– Miféle papnő? – kérdezte a férfi.

– Aki a barbár félsziget királyának volt a foglya – mondta az asszony.

– Vagy úgy… – mormolta a férfi. – Eh – tette aztán hozzá –, papnőnek hittük, de csaló volt csupán.

– Nem igaz – tiltakozott az asszony –, papnő volt. A barbár király szerelmes volt belé. Egy napon férfiak szálltak titokban partra, hogy hazavigyék a lányt és megszabadítsák a királytól… Jól mondom?

– Jól – felelt a férfi.

– Ám a király értesült az őröktől, és katonái élén meglepte őket a parton…

– Helyes – bólintott a férfi. – Ráadásul még lopni is akartak.

– Ők nem tekinthették annak: saját tulajdonukat akarták csak visszavenni.

– Nos, a helyi jogállapotok szellemében ez mindenesetre lopásnak minősült – szögezte le a férfi.

– Rendben van – egyezett bele az asszony; – a királynak hát kétszeres oka is lett volna rá, hogy bosszút álljon. És mégis meghajolt a papnő érvei előtt: nemcsak büntetlenül elengedte, hanem meg is ajándékozta őket. Így történt? – nézett a férfira.

– Nem, csak azt hittük, hogy így történt, mert ezt hitették el velünk – felelte.

Az asszony semmit sem szólt; némán lépdelt mellezte, gondolataiba merülve, mintha egy kérdéssel viaskodna.

– Hát hogy történt? – kérdezte aztán.

– Másképp – mondta a férfi.

– Hogyan? – kérdezte még egyszer az asszony.

– Hogyan?… Nos hát, a partra érve a király intett; a katonák rávetették magukat a férfiakra. Megkötözték őket… Nem. De igen: először mindenképpen megkötözték őket. Azután a férfiak szeme láttára a katonák sorra megbecstelenítették a papnőt; majd a papnő szeme láttára sorra felkoncolták a férfiakat. Utána a királyra néztek: ez várakozott még, amíg a papnő arcán megleste a tovább már nem fokozható nyomorúság egykedvűségét; akkor kegyesen intett, és katonái végre a nőnek is megadták a kegyelemdöfést… És este azután színházba mentek, hogy megnézzék, mint gyakorol irgalmat a barbár király, miközben a zsöllyék közé bújva nagyokat röhögtek a markukba.

Hallgatva mentek tovább.

– Igazságtalan vagy – mondta egy idő múlva halk és fáradtnak tetsző hangon az asszony.

– Igen – felelte a férfi, a földre szegzett szemmel, mint aki szégyenkezik –, nem lehetek igazságos.

Merre jártak: nem nézték többé. Mindegyre növekvő forgalomba csöppentek; embereket kellett kikerülniük, és emberek kerülgették őket, míg az utcák egyszerre kinyíltak, s ismét a terükön találták magukat. A rohanó emberek és járművek közepett önkéntelenül a cukrászdaterasz menedéke felé vitte őket a lábuk; egy asztal, két könnyű karosszékkel, éppen a járdára, s távolabb a mélán csobogó kúp alakú szökőkútra néző kényelmes sarokban, üres volt, akár egy páholy: helyet foglaltak.

– Én is ellenség vagyok? – kérdezte az asszony.

– Te?… – nézett rá a férfi, majd elfordította róla tekintetét az épp oda érkező, fehér bóbitás pincérnőre, hogy jeges italokat kérjen tőle. – Mindenesetre – folytatta cigarettára gyújtva, s úgy tűnt, teljesen beléfeledkezve e jelentéktelen foglalatosság valamennyi apró részletébe –, nos, hát… az asszonyok mindenesetre gyakran pártolnak az ellenfélhez, különösképp, ha azt hiszik, hogy ezzel a szeretett férfi javát szolgálhatják.

– Többes számban beszélsz rólam – borult el az asszony arca; – ez ugyanaz, mintha semmit sem mondtál volna.

Igaza volt; de képes-e vajon méltóbb választ találni: meg tud-e felelni egyáltalán e percben annak a követelménynek, amit az asszonynak akár csak a puszta jelenléte – ez az önmagában is erejét meghaladó igény – vele szemben támaszt?

Erőit jelenleg – s tulajdonképp már percek óta – valami más kötötte le. Tekintete az utcán kalandozott; először a járdán kóborolt, majd bejárta a négysávos úttal, forgalmi kereszteződéssel, bonyolult akadályokkal, körforgalmú kitérővel, megállóhelyek szigeteivel szabdalt egész, nagy teret: mi zajlik itt, a szeme előtt? Egyelőre hasztalan kereste a választ; ebben a zavaros, lármától, zúgástól, csörgéstől, szúrósan villódzó fénycserepektől és dörejektől megszaggatott pillanatban csak egy készülődő esemény bár jelentős, ám mégis kuszán homályos előérzetéről és a maga egyre növekvő izgalmáról adhatott csupán számot. Minek kell elébe néznie; mi vár reá; minek lesz szemtanúja vagy talán a részese: nem tudta. Némán ült helyén, keze az asztalon nyugodott, ujjai közt könnyedén reszketett a cigaretta; a feszültség fokozódott, az előbb még csupán eszmélkedő aggodalma most már a szorongás izzásáig hevült mellkasában, valamennyi érzékszerve készenlétben állott, benyomásokat gyűjtött, jeleket fogott fel, habár e jelek értelmezésére aligha lett volna képes. Mit tehetne itt? Körülnézett, s látnia kellett, hogy mint szövetkezik ellene minden, felmérnie mégannyi bosszantó körülmény kegyetlenül pontos összefonódását. Bármit megakadályoznia; elhárítania egy érezhetően mindinkább kibontakozóban levő s nyilvánvalóan katasztrófával fenyegető folyamatot – vagy akár csak tiszta fővel rendszereznie legalább összefüggéseit – lehetetlennek mutatkozik. Minden összegabalyodott, láthatóan éppen a csúcsforgalom időpontjába csöppentek, kiáltását meg sem hallanák, egyetlen, soha el nem játszható eshetőség maradt csupán: a tehetetlen várakozás.

Páholyuk – az örvénylő forgatag egyelőre még szilárdnak bizonyuló szigete – előtt éppen a városi autóbusz megállója volt; a kocsik úgyszólván egymás nyomában futottak be és indultak tovább. Kitáruló ajtajukból sebbel-lobbal embergomolyagot löktek ki, és szippantottak magukba ismét, anyagcseréjüket végző, nagy állatok módján. A kitóduló emberek szembekerültek a felfelé törekvőkkel, majd szétáradtak idelenn, tovább duzzasztva az utca hömpölygőn dagadó, amúgy is egyre féktelenebbé váló sodrát. Emberek és járművek szakadatlanul özönlöttek; a tér mindahány torkolata feneketlen zsáknak látszott, melynek kifogyhatatlan tartalmát viharszél zúdította ide; igen, akárha korbácsoló parancsszavak és ostorok suhogása szorítaná őket erre a térre, most már, úgy tetszett, mindenki ide gyülemlett, a város – vagy talán az egész világ? – mind a négy égtájáról.

Egy fiatalember tűnt szemébe; fél csípőjével a terasz korlátjának dőlve áll itt, mozdulatlan pont a mozgások forrongó tengerében. Komoly arcán bohókás bajusz; haja sugaras fürtökben a vállára omlik; átszellemült, selymes kis szakálla szentnek, prémszegélyes zekéje a divat hóbortosának mutatja. Éppen fölemelte kezét, hogy valamit igazítson, a helyére rántson rajta. Talán ez a mozdulat hívta fel rá a figyelmét; ez a hosszúkás, nyugalmat nem ismerő, ideges kéz, mely most behajlított középső ujjal egy percre szórakozottan mégis megpihent a mellén. A küldöttet szinte székéhez szegezte a megdöbbenés: látomás ez, vagy vak véletlen; megnyilatkozás-e, vagy csupán az ismétlődések valami kényszere? Honnan bukkant elő ez a férfi? Az előbb még nem volt itt; érkezni nem látta; s most mégis úgy áll itt, csaknem közvetlenül mellette, oly hallgatag önbizalommal, mint akinek úgyszólván ez az őrhely az örök otthona ebben a forgatagban.

Mit néz vajon: e szabálytalan szempár talányos, borongós kifejezésű tekintetéből – mely kétségkívül megleste már, s művészhez vagy zsebtolvajhoz illő melankóliás csökönyösséggel mégis egyre fürkészi még az embereket – nem olvasható ki. Elfordult tőle, hogy követhesse ennek a sehová sem néző és mégis mindent látó tekintetnek az irányát: s egyszerre minden elnyerte értelmét, a szaggatottan pergő jelenések rohanó sora egyszeriben tartalommal telt meg. Látott, ugyanúgy, akárcsak délelőtt; s mint zsákmányára éhes kutató, aki minden vélt lelőhely csődje után egyszerre csak valami hihetetlen és nem remélt helyen találja magát váratlanul szemközt a keresett lelettel: a látványt a felfedezés borzongó gyönyörével és a ráismerés diadalával ragadta meg.

A tér kitágult; közepe besüppedt, távlatai leomlottak, az előbb még csupán a távolból idekéklő, délelőtt megjárt magaslat mintha közvetlenül a végéből nőne ki. Fröcskölő fénytörések vakító sziporkája közepett megnyílt az ég; s a könyörtelen nap láng- és szikraözönében – melyet ezernyi fémtárgy, króm, üvegtest és cseréptető fokozott a dühödt őrjöngésig – leszakadni készült. Hét szegletében az autók keservét zengi-e még a kürtszó, vagy a dies irae harsonái szólnak? Amott a szemközti szökőkút, akár egy hatalmas emlő, melyet két irgalmatlan kéz facsarása felfakadó vulkán kráterévé változtatott, hörögve, sípolva, tehetetlenül rángó vonaglásokkal köpködte zavaros tartalmát: nem tér volt ez már, hanem a siralom völgye. Elborzadva a teraszon többen is felemelkedtek helyükről, hogy láthassák a szörnyűséget: a csúcsforgalom dugójában minden megrekedt, és egyetlen szűk, leírhatatlanul mozgalmas körben kavargott. Az út folyamhoz hasonlított, ahol minden megállt, összetorlódott, minden hajó léket kapott, és bennük mindenki levegőért, a létéért küzdött; s egy nyitott kocsiból két égnek lökött kar úgy emelkedett a hullámverés tajtékjában hánykolódó roncsok közül a magasba, mint hogyha süllyedő bárka utasa adna még utolsó jelt.

Itt a szárazföldön – a járdán – még keservesebb volt a helyzet. A tobzódó hangzavar, a haragosan rájuk tűző nap alatt összekavarodtak, egymásba ütköztek, elbotlottak és karjukkal rémülten kerestek támaszt. Micsoda arcokat vetett fel és buktatott alá az örvény! Itt kerengett mind előtte: kövérek, soványak, megtörtek, reménykedők, sorsuk jelével megbélyegzett mindent sejtők, és alattomos, a saját kiútjukban bizakodó törtetők. Ám az őrjöngésben mind egyforma; koruk, sorsuk, életük, szenvedélyeik különbözőségei mit jelenthettek még itt? Ez a közös sors, mely minden életet ide gyűjtött, egyesítette őket e közös harc torlódásában; a pillanat közös szenvedélyén kívül egyebet nem tűrt meg itt; s úgy hallgattatta el és söpörte le róluk személyes létük minden elkalandozni kész, menekvő érzelmét, akár a mindenható zsarnokok könyörtelen parancsszava vagy nagy alkotók mániákus akarata, hogy freskóikat egyetlen gondolat jegyébe törjék, uralmuk gyakorlásának tisztán látó tébolyában a legcsekélyebb részletről sem feledkezvén meg…

Igen: egyről szólt vagy szónokolt; egyet követelt; egyért könyörgött; egyetlen igét hirdetett itt minden arc: „Kijutni innen!” Ezt mondta az idős, kopasz emberé ott – még ha erejéből már nem is futotta többre, mint hogy egyszerűen lehunyja szemét, és kezébe rejtse irtózattól eltorzult arcát; ezt az űzött külsejű anyáé, aki – miféle kegyelem reményében vajon? – hajszoltan matatott gyermeke ruháján, hogy feltárja testét; és ezt a koravén kisgyermeké, akit egyszerre megérlelni látszott a felfoghatatlan rémület, és elgörbült szájjal és harsányan zokogva végezte kisszükségét a járdaszegélyen. Ki gondolhatott itt önmagával? S hol volt, aki nemcsak önmagával gondolt? Elfáradtan és derekát beadva; átkozódva; vagy megadóan, egyszerűen csak vak végzetként fogadva; türelmesen állva a sarat, minden lökést, rúgást, csapást szinte valamely bölcs előrelátással, valamely keserű gyakorlottsággal elkönyvelve; sodortatva vagy sodorva, botladozva vagy másokon átgázolva: mind csak a forgatag törvényét szolgálták. S akadtak, akik úgy merültek el a közös szenvedély orgiájában, mint ahogy amott egy önállósult, félrecsukló nyakán a többi közt szinte úszni látszó női fej mutatja: horpadt arca, tátott szája kárhozottaké, lángoló haja akár egy sikoly, mákonyos, üres tekintetében a fájdalom már nem különböztethető meg elveszettségének valami bomlott gyönyörétől.

Megállj: mi történik amott? Hullámzó léptekkel egy nő kél át a lába előtt megnyíló sokaságon; egy percre minden megakadt, és minden sietség a feledésbe merült: királynő előtt hódol tán a szétváló tömeg? Mindenfelől tekintetek fonódnak rá; tekintetek, megváltást, megkönnyebbülést, de legalábbis váratlanul felcsillanó vigasz futó kitérőjét remélve a fölemésztő hajszában; tekintetek, melyek mind a magukénak akarják, s amelyek végül mind e közös reményben találkoznak össze mégis, közös tárgyukat e közös remény közös birtokává téve. Mindenki utána fordult; férfiak, aggastyánok, fiatalemberek, férjek a feleségeik karjáról, s maguk a feleségek is; vágyak, ábrándok, szenvedélyek, leplezett kívánságok és nyílt követelések kereszttüzében haladt tova köztük e mindnyájukat elvarázsló vesszőfutó, s úgy tetszett, jól érzi magát az érzelmeknek ebben a gyújtópontjában, ahol a férfiaké mellett a női tekintetek irigysége, csodálata vagy ingerült tehetetlensége vetett még ádáz szikrákat körülötte. Léptei öntudatlan biztonsággal hozták, mintha nem is tudná, hol jár; maga elé merevült mosolya mindenkinek és senkinek sem szól, hacsak nem egyedül önmagának; s csak gyümölccsel díszített és míves kehelyként felcicomázott fagylaltos tölcsért emelő jobb kezét tárja most feléjük, mintegy az adakozás tébolyult lendületével – s meglehet, ezt is csupán azért, hogy folt ne essék ruháján.

Szép volt, ahogy így közelgett, mögötte a véres nap robbanásszerű lángfényével egy épület felső ablaksorán, akárha Babilon égne. Elütött kissé az itt megszokott típustól: karcsú volt, nyúlánk, tiszta homlokú, sötét szemű, orra nemesen metszett; különös szabású, színes nyári ruhája földig hullámzott, vállát és alsó karját szabadon hagyva; nyakán, csuklóján, ujjain gyűrűk, füzérek, karikák, karperecek; fején olyasféle kalapka vagy csak fejdísz inkább, amilyennel olasz – talán velencei? – divatlap oldalain találkozhatott legutóbb az érdeklődő.

Szép volt, igen: és mégis volt valami tépett e nőn. Ragyogásában az erőfeszítés valami kétségbeesettsége; biztonságában valami holdkóros; szépségében valami elengedett, már-már rútra hajló rejtett vonás, mely minden pillanatban elszabadulással fenyegetett, hogy hirtelen rángással eluralkodjék ezen az arcon.

Kicsoda hát e nő? Boszorkány? Rontó szellem? Arcát hol látta már? Filmvászon premier plánján, szentképen, vagy pornográf újságok címoldalán? Rontó-e valóban, vagy ellenkezőleg, megrontott tán: e nő titkát ki fejti meg? Itt van, és még sincs jelen; felkínálkozni látszik, és mégis megfoghatatlan; akár e fagyott édesség kezében, mely cukros vízzé hígul, ha eleven száj érinti: minden hamis rajta, és egyedül hamissága valódi. Igen, minden világos, a látó előtt feltárultak az összefüggések: megrontják, hogy romlottnak mondhassák; megrontják, hogy megronthassa őket. Ez a perc, amikor átkel a hódoló, önkorbácsoló szenvedélyétől megbabonázott tömegen, legendává válik, s e megtévesztő diadal a tévedésévé. Mítoszokat szőnek róla, és ő martalékul esik e mítoszoknak; hódítónak hiszi magát, holott csak hiszékeny áldozat; végzetnek, holott konc csupán, a szabadsággal flörtöl és a zsarnoksággal hál.

Elvégeztetett; tovatűnt, akár egy látomás; s nyomában ismét felcsaptak a szenvedélyek, vadabbul, mint valaha. Táskák, botok, ernyők fordultak egymás ellen, kaszaboló győztesek és porba hulló áldozatok arcán gyűlölet lobogott, űzöttség, acsarkodás, hajsza mindenfelé, mintha csak fölöttük vágtázó szörnyek szüntelen fújtatása süvítene fülükbe és csigázná őrjöngésig elvakult haragjukat. Ott egy ember tör át keresztben a kocsiúton; fut, hogy elérje az autóbuszt. Elkésett akarnok, egérutat fürkésző számítását az öldöklő angyalokat elszabadító forgalmi lámpa villanása húzza át; a négysávos úton négy autó viharzik felé, egymást előző, rézsútos vágtában. Egyikből – rozoga, máza kopott roncs, akár egy csontváz – szakállas öregember aszott arca hajol ki, mereven kitágult pupillájában a borzalom, száján eszelős vigyor; a másikból gorgói hajzatú férfifej, csupasz arcán a száguldás könyörtelensége és a feltartóztathatatlanság fájdalma; a harmadikból egy könyökből magasra emelt kar csupán, fenyegetőn összezárt ökléből csak a kard hiányzik; a negyedikből megint egy szakállas, az ég minden napsugaras pompáját visszaverő kocsijának öklelő orrán furcsa díszítmény: ajzott íj feszülő húrjáról elpattanni kész nyílvessző. Elveszett mozdulattal fordul vissza az űzött, bal kezét – tiltón? kérelmezőn? – feléjük emelve; aztán futott tovább, hátában, oldalában e fúriákkal, míg mindnyájukat eltakarta az autóbusz fekete gázt lövellő, szörnyeteg teste… S amott? Elesett valaki? A segítségére akartak tán sietni? Többen is ráestek, és az embergomolyagból a fájdalomtól eltorzult arcok, levegőért kapkodó orrok, tátott szájak fordultak a magasba, ahonnan fülhasogató vijjogással látszott szinte rájuk ereszkedni egy leszálláshoz készülődő, keselyűorrú repülőgép: „véé! vééé!” – sivította; s mintha az alanti lárma válasszá, tompa kiáltássá, egyöntetű jajjá fokozódó válasszá formálódna…

Elég! – övék még e kiáltás, vagy már belőle szakadt ki? S hirtelen mozdulattal – mint ahogy a híd peremére lépőt a végre meglelt örvény fölött egyszerre csak visszarántja még egy név, egy féltő gondolat – a feleségéhez fordult.

Ám az asszony semmit sem látszott észrevenni; a körötte csapdosó végítéletben nyugodtan ült helyén; feje könnyedén hátrahajtva, szeme félig hunyva; s a nyugat felé mozduló nap, mely már elérte a teraszt, arcát a kezdődő alkonyat szelíd aranyfényébe öltöztette. Mire gondol, nem lehet kétséges. Ajkán alig látható mosolya mintegy meghitt válasz a napnak; arcán a fürdőzők könyörtelen fensége és a békésen rengő tengerek fűszeres ígérete.

A küldött zavartan fordult el: hogyan? Élménye kétséges, látomása nevetséges volna tán? Tekintete az idegent kereste, aki látni segítette, de sem előbbi helyén, sem a tömegben nem találta már. Ott a korláton túl, minden folyt tovább, vakon, megállíthatatlanul; mindenki tette a magáét, és csakis a magáét tette; tette, amit tennie adatott, s anélkül hogy tudná, mit tesz, a megszokás közönyével és az önámítás öngyilkos ügyességével tűrve és űzve e mindennapi borzalmat. Ő téved, vagy mindenki más; így van rendjén minden, vagy hasztalan látja, amit lát?

Úgy tűnik, igen: győzelme káprázat, tudása hiábavaló, igaza megoszthatatlan; intett, hogy fizetni kíván, s gyengéden megérintve felesége karját, emlékeztette rá, hogy ha a hazaúton igényt tartanak Hermannra és kocsijára, úgy ideje fölkerekedniök.

Másnapi szemleútja a küldöttet távolabbi vidékre szólította; jókor kelt – felesége még aludt, feltűnő helyen, hogy ébredésekor azon nyomban észrevegye, rövid üzenetet hagyott számára egy cédulán –, szállójuk éttermében kiadós reggelit fogyasztott, s fél órával később már a pályaudvar felé tartott. Egy kisvárosba kellett jutnia, bizonyos Z.-be – városba? vagy faluba? pontosabb felvilágosítást senkitől sem kapott, maguknak a vasutasoknak is térképes táblázatukhoz kellett folyamodniuk, hogy útbaigazítással, menetjeggyel szolgálhassanak. A körzet nagy vasúti csomópontjáig gyorsvonattal lehetett eljutnia; az út ötvennégy percet igényelt; innen már csak személyvonattal mehet tovább. A csatlakozásig negyven perce vész kárba – bosszantó körülmény: e kötelességének szentelt utolsó napnak, mielőtt feleségével holnap a tengerhez indulnak majd tovább, minden percét ki kell használnia; s még bosszantóbb, hogy az amúgy is bőven mért várakozás elteltével is hasztalan fürkészte a kijelölt pályatestet: a szerelvénynek sehol semmi nyoma.

Tízpercnyi néma mérgelődés után végre elfogott egy vasutast; megtudta, hogy a szerelvény késik; ingerült felelősségre vonására a válasz csak hanyag vállvonogatás: az eset mindennapos, a vonat messziről jön és messzire megy, örüljön, ha a késedelem meg nem haladja majd azt a negyvenöt percet, amivel a dolgok pillanatnyi állása szerint mindenesetre számolnia kell.

Végezetül is a vonat kerek egy órát késett; további útján pedig nemhogy csökkenteni, de érezhetően még inkább csak növelni igyekezett késedelmét – egy nyomorúságos falusi megállóhelyen például tizenkét és fél percet vesztegeltek, ki tudja, mire várakozva. S amikor végre céljánál hitte magát, és a Z.-beli vasútállomásról – mely egyébiránt már eleve gyanúsnak mutatkozott – a szabadba lépett, a küldött kellemetlen meglepődéssel nézett körül: hol van a poros tér és kókadt, csenevész fái; s hol a még előtte álló gyalogos zarándoklatra hívó nyílt országút, e különben megfelelő könyörtelenséggel szikrázó, kemény ég alatt? Helyettük vidékiesen beépített, girbe-gurba utcát látott, s az innen nyíló valamennyi távlat további hasonló utcákba torkollt csupán.

Visszatért a vasútállomásra, hogy magyarázatot követeljen; a szolgálati fülkében üggyel-bajjal értették csak meg: egy gyárat keres, meg kell lennie – magyarázta. Az üvegablak mögött nyilvánvalóan gyanútlan, mit sem sejtő leány ült, vasutassapkája alatt fehér-szőke hajjal, mézeskalács arcocskával: megérti-e hát végre? Vagy kalandja itt ér véget, e rózsaszín ajkak és e hófehér, bár imitt-amott már olcsó arannyal tömött és pótolt fogak közt, melyek lassan immár egy kisgyermekének csócsáló anya türelmes mosolyával szűrik mindig ugyanazt az egy szót: „Hüt-hi-é-vé-e-ke”? „Bé-Há-Bé-Á-Gé” – válaszolta a küldött. „Hüt-hi-é-vé-e-ke” – hallotta ismét, újra meg újra.

Végre, az értelem villanásának egy már nem is remélt pillanatában, egyszerre kiderült, hogy tárgyi tekintetben mindvégig ugyanarról beszéltek, csupán a róla való fogalmaik különböznek; akkor pedig megtudta, hogy újabb vonatozás vár még rá – a leány kidugta karját az ablak alulsó hasítékán, és ujjával sürgetve mutatta a külső vágányon már épp indulóban lévő hitvány vicinálist: lélegzetvesztő rohanás közepett éppen hogy sikerült még valahogy fellendülnie utolsó lépcsőjére.

További huszonhét percig zötykölődött; végállomás-e ez, ahová valahára is megérkeztek, vagy a világ vége? A vágány tar mezők, kiégett földek közt szakadt meg; végében a magányos ütköző két vaskorongja izzani látszott a perzselő nap tüzében; amott elöl, a távolban súlyosan gomolygó füstök árnya nehezedett a sík vidékre. Az utasok – néhány paraszt- és munkásforma ember – hirtelen mind eltűntek körüle, némán és egyszerre, mintha felszippantották volna őket; s csak egy rozoga fabódé maradt itt, meg egy kövér vasutasnő, piros zászlócskával a kezében.

Van-e visszaút innen? – a küldött mindenesetre megtudakolta. Van – hangzott a válasz –, a vicinális másfél óra múlva fordul. Kevés, több időre van szüksége – vetette ellen a küldött. A vasutasnő gondolkodni látszott: van itt egy gyár – mondta aztán; hallott róla – szólt a küldött; nos, egy bizonyos kora délutáni órán indul a főbejárattól egy autóbusz – mondta a vasutasnő.

– Hogyan – álmélkodott a küldött –, jár tehát az autóbusz?

– Miért ne járna? – csodálkozott most a vasutasnő. A járatot úgy időzítették, hogy az elérje a Z.-beli személyvonatot; ez pedig ugyanahhoz a csomóponthoz viszi majd vissza, ahol viszont megint gyorsvonatra szállhat át. A küldött órájára nézett: a maradéktalanul munkájára szánt teljes nap helyett tehát az idők, a síkok és a találkozások könyörtelen rendszere így megint csupán pár órára korlátozza – állapította meg.

De ott van-e legalább, ahol lennie kell? A megbízott körülnézett: nem, ez a lapos és üres táj mintegy a világ peremén, mely már alig nevezhető tájnak; e mélységes mély vidék, ahová – akár kutak fenekére – a távolban inkább csak sejthető, semmint pontosan kivehető hegyláncolat közül annyi viszontagsággal ereszkedett alá, nem hagy kétséget. E bús földek és gyarló szántók, melyeket a szinte recsegő verőfény egészen a száraz lényegükig csupaszít; e csomós rögökön mintegy a gyalázatukként megülő tök- vagy répaféle, idomtalan gyökerek és puffadt gumók; ez az itt véget érő csővezeték, körötte a végtermékek zsíros, fekete nyirkával és enyészetével a mérgezett talajon: mind helyükön vannak. Itt az országút; s amott távolabb, füstfelhőkbe burkolózva, közülük fenyegető kéményeket, vad hűtőtornyokat és döfésre kész, szikár darukat szegezve az égnek, ott van mindennek oka és okozója: a nagy Baál, a monstrum; igen, fortyogtató, fagyasztó, felszippantó, kiokádó, összevegyítő, szétbomlasztó, magába gyűjtő és elvezető berendezéseinek minden sokaságával, ott a szörnyeteg, a telhetetlen Moloch, a gyár.

Nincs hát mit haboznia: nekivágott az országútnak. Kész tervet nem készített, ezúttal mindent a pillanatra, a véletlenre, úgyszólván az ihletre bízott. S nem tette-e helyesen? – torpant meg rövid menetszakasz után a küldött. Útelágazás volt itt, úgy, amint lennie kellett; egy vaskaró emelkedett ki a földből, tetején az irányt jelző kék tábla, s azon a helység neve: bámulatos ez az egyezés – vagy hanyagság csupán? Nem valószínű; inkább előrelátását igazolja: ezen az ipari vidéken mindent oly szűkmarkú takarékossággal mértek ki, hogy változtatni rajta e zord célszerűség megbontása nélkül aligha lehetséges; és a változtatás semmi becsvágya, az ügyeskedés semmi kényszere sem érhet fel a kockázattal, hogy felborítsák a dolgos rendet – e tekintetben, szerencsét kívánhat magának, kétségkívül helyesnek bizonyult a számítása.

Folytatta útját; kemény menetben haladt, tekintetét egyre a célján tartva; körülbelül tíz perce közelgett így felé, amikor egyszerre hangok ütötték meg fülét. A kolosszus szólalt meg, nem kétséges; hangja mélyről érkezett, mintegy a gyomrából: három-négy nehéz hördülés, mintha a pokol kutyái lihegnének. A küldöttet egy percre megállította a döbbenet és e nem remélt üdvözlet: felismerte talán? Óva inti, vagy magához szólítja? Nos – eredt útnak ismét –, ezúttal mindenesetre fordult a kocka, a szörnyetegnek nincs hatalma rajta; ellenkezőleg, neki kell majd az ő céljait szolgálnia.

De miként kényszerítse uralma alá? A küldöttön kapkodó tettvágy vett erőt: ez az országút, e tájék és e tehetetlen dög itt előtte vitathatatlanul övé; mind csak jöttére vár; akaratának rabjai – megteremteni, vagy elvetni; átengedni a nemlétezés formátlan nyomorának, vagy saját létéből adni nekik létet, hogy névtelen anyagiságukból megváltva, életre keltse őket: csakis az ő erején és képességein múlik. Amott egy kapu; nem az illetékes kapu, de hisz mindegy: talán mégiscsak hibázott, hogy nem készítette elő jöttét, most ím, beljebb hatolhatna e dögvészes testbe, feltárhatná falánk zsigereit, vájkálhatna bensejében, az erőfeszítés és a művelet fájdalma egy váratlan pillanatban felsziporkáztatná az eszmélet világosságát, amely a kétségbevonhatatlan bizonyosság fényét vetné erre az irgalmatlan találkozásra.

Ámbár bemehetne talán így is; a küldött – helyet adva egy mellette elhúzó autónak – tűnődve megállt az országút szegélyén, hogy fontolóra vegye a kínálkozó lehetőséget. Nem állítanák-e meg azonban már rögtön, a kapuban? Valószínűleg engedélyért kellene folyamodnia; az ipar a maga körében önálló fennhatósággal bír; nehézségekkel kellene szembenéznie, tárgyalásokba bonyolódnia, idegenekkel szót értenie, magát igazolnia. S találkozzék akár jó szándékkal, akár körülményeskedő akadékoskodással: nem kellene-e mindenképpen mások kezére adnia magát, ügyrendek, várakozások, kiszámíthatatlan kalandok, munkájától idegen célok és törekvések szövevényébe keverednie, az erre pazarolt időveszteségről nem is szólva?

Nem marad más hátra, mint hogy külső kerülete mentén járja körbe a gyárat. Körbe? – nos, ez mindenesetre egész idejét elnyelő vállalkozásnak bizonyulna, márpedig időnek – a megbízott órájára nézett – máris kezd a szűkében lenni. Nem is szükséges azonban, hogy az egész kört megtegye; a gyárnak nem minden oldala bír egyforma fontossággal; s végeredményben beérheti ezzel a hosszával itt, amennyit az országút mentén kínál.

Rajta hát; az idő múlik: a küldött nekivágott. A gyárat nem kerítés: fal határolta; mögé látni – eltekintve a fölébe emelkedő tornyoktól, kéményektől, épületektől – nem lehetett. Annyi baj: nem látja-e látatlanul is minden zegét-zugát, útvesztőit, síneit, a dohányzás határát jelző tábláit, komor intelmeit, szűkös engedményeit, a földbe mélyedt kábeleit és a levegőben tekergőző csöveit? S ha egyéb nem, hát árulójává válnak illatai: ez az orrfacsaró szag bizonyos vegyszerek bűze, mely a leleplezés erejével hat; a szurok és a nyers deszkák szagának e sajátos keveréke a hűtőtornyokról vall – nem belülső párkányzataik készülnek ezekből a deszkákból, melyeket köteleken huzkodnak egyre keskenyülő, kockázatos magasságokba, az alant csobogó, zubogó és gőzölgő folyadék szédítő vonzása fölött? Hiába takarózik falakkal; hiába húzódik sáncai, kénleheletű katlanai, mormogó bugyrai mélyére: ura és mestere előtt semmi titka sem maradhat rejtve.

Mindazonáltal valami kétségkívül zavaróan hat; időre volt szüksége, míg a küldött végül pontosan számot adhatott e zavar neméről és minőségéről, míg megállapíthatta, mi okozza: a fal mögül kiszüremkedő nyüzsgés neszei, e dolgok, tárgyak és az őket mozgató, láthatatlan lények hallható serénykedése, a zajok. Gépek duruzsolása; vagonok ütközőinek csattanásai; a beléjük zúduló rakomány csörömpölő döreje; harsanó kiáltások; vezetékek zúgása; az odahajló arcokat lángfényükben felizzító kemencék zihálása; az épületeket, laboratóriumokat rajzó méhkassá tevő sürgés-forgás, jövés-menés, a föld dübögése, a levegő remegése. Nyilvánvaló tehát: odabenn dolgoznak, folyik a munka; mintha az ember itt sem volna – csóválta fejét a küldött.

Harmincnégy percig menetelt az országúton, anélkül hogy – leszámítva e néhány kétségkívül hasznos észrevételt – végül is bármi érdemleges eredményről adhatott volna magának számot. A pokolbeli füstökön átködlő vörös nap áthágott már a zeniten, a meleg kezdett tűrhetetlenné válni; a küldöttnek gyakorta kellett megtörölnie arcát; olykor köhögési rohamok rázták meg és fojtogatták. Vicsorgó, zömök, rakományuk mocskától foltos és reves teherautók zúgtak el mellette, akár hiénák: a gyár fenevadjai, szállítmányt oda, vagy onnan vonszol mind, üvöltő rohanással. Igen: mintha ő itt sem lenne, végzik dolgukat, fesztelenül és szemérmetlen zavartalansággal.

Útja e szakaszának lassacskán a végéhez ér; amott a fal megszakad, és derékszögbe törve új irányt vesz: e néhány lépéstől mit remélhet még? S – kénytelen-kelletlen – a küldött beismerte, hogy kudarcot vallott; hiába mind e kétségbevonhatatlan tárgyi bizonyíték – ezekkel a tárgyakkal sehogyan sem boldogul. De miért hát? – törte a fejét. Most, hogy minden itt van, aminek itt lennie kell; most, hogy a tett színhelyéből magát a tettet olvashatná ki; most, hogy valamennyi részlet tökéletesen összevág és egyezik: mi gátolja abban, hogy fenntartás nélkül beléjük merüljön? Miként lehetséges, hogy tegnap, amikor semmit sem talált; hogy míg ama hamis helyszínekkel viaskodott, és szembe velük igazi formáiknak és lényegüknek csupán a hiányát, az eszméjét szegezhette, addig úgyszólván többet ért el, mint ma, amikor mindent a helyén talál?! Tegnapi veresége volt a győzelme, és mai győzelme lesz tán a veresége? Ismét szétnézett e tárgyi világban; s ismét ugyanaz történt, ami rövid diadala előtt tegnap, a városban: éreznie kellett, hogy mint csúszik szét, enyészik el és törik meg rajtuk a tekintete, hogy mint akad el e felületeken az ereje; voltaképpen – kényszerült elismerni – nincs mit kezdenie velük. Továbbmegy majd, és ők itt maradnak; itt maradnak örökké, tömören és megválthatatlanul; itt maradnak formáik, itt marad anyaguk és illatuk, itt maradnak kivallathatatlanul, számadást a tárgyak semmiről sem nyújtanak.

Nos, hát így van: ám valami új igazság ez netán? – vonta össze szemöldökét a küldött. Nem volt-e tisztában vele; nem ismerte-e pontosan, mint ahogy bizonyos korban és bizonyos tapasztalatokon túl már minden közhelyet az unalomig ismer az ember? Nem számolt-e vele, mikor útjáról döntött? S nem azért jött-e, hogy megküzdjön vele és lebírja ezt a lapos és tűrhetetlen igazságot?… S ha nem ezért: úgy miért hát? Saját létezéséről meggyőződni csupán?

A küldött hökkenten állt meg: úgy bukkant hirtelen erre az igazságra itt az országút peremén, ahogyan hullott gyümölcsre a vándor; s mintha erjedő leve a fejébe szállt volna, könnyű szédülés lepte meg. Ezt kereste hát? Kétségbevonható létéről akart határozott tanúságot nyerni? Igen – s e tény oly kopár világossággal meredt most elébe, akár ez a tágas táj és végtelen országút a napvilág kemény fényében –, ezt akarta: jelenlétét megcsillogtatni, fölényét meghirdetni, a létezés torát megülni és diadalát ünnepelni e néma és tehetetlen dolgokkal szemközt; s oktalan csalódása abból táplálkozik csupán, hogy ünnepi hívására elmaradt a válasz. Ezek a tárgyak itt hallgatnak; mint zárkózott idegenek, egészek és elegendők önmaguknak, létezését igazolni nem fogják. Találja meg a véletlenben, vagy keresse önmagában; fogadja el, vagy utasítsa vissza: ennek a könyörtelen vidéknek és ezeknek a csökönyösen más tárgyaknak itt most is – mint mindig – tökéletesen mindegy. Válaszra tőlük hasztalan vár: nem tagadják meg, és nem is fogadják be; egyszerűen csak mások. Eggyé velük sosem válhat, s nem olvashat ki belőlük egyebet ennél a szétszakítottságnál: őhozzá mérve idegenek, s ha magát méri rajtuk: ő fölösleges.

Tétován indult tovább; nincs hová sietnie: hivatkozhat-e még küldetésére, érvényes-e még megbízatása? Itt, ahol a fal véget ér, és az országút helyett oldalát most már nyílt mezőknek fordítja a gyár, sárga sáv, valami dűlőféle ered a tövében: igen, a homokút. Keskeny kissé: szélesebbnek kellene lennie, jóval szélesebbnek; mégis az, kétség hozzá nem férhet – állapította meg az utas. Kerékpározó legény közelgett rajta; üdvözletül egyik ujját sapkája ellenzőjéhez érintette:

– ’napot! – mondta bámész pillantással: idegennek nézhette.

– ’kívánok! – válaszolta; s nem az volt-e valóban: idegen?

Habozva nézte a homokos dűlőt, majd tekintetét ismét az országútra fordította: amott távolabb – ha így vág neki, háta mögött a gyárral – az út bal oldalán, a szántóból kihasítva, egy négyszegletes földdarabot kell találnia. Kíváncsiság fogta el; idejéből éppen futja még; s tizenöt perc járás után fapalánkkal kerített, négyszegletes földdarabhoz ért.

A széles kapu tárva-nyitva; mi ez itt: valami gazdaság udvara? Az agyagos talajba állatok patái, szekerek és gazdasági gépek kerekei vájták be nyomukat; itt, lám, egy csűr; s amott hátul, ahol – a földekre szabad távlatot nyitva – palánk helyett csupán rönkökből és gerendákból összeácsolt határvonal nyúlik: marhakarám; a kikötözött állatok egyikéből-másikából bőgő panasz tört ki, bús kürtszóként e végeláthatatlan tájon.

Egy ember került elő: no lám, mit akar? Középkorú, parasztforma; e sok fölös hús nélkül a nyakán és csípőjén, délceg fickó lehetne; e gyérülő, seszínű haj még ismerte tán az aranyszőke fürtök repdesését; s e kásásodó szempár az acélkék tekintet hirtelen villanását. S emitt jön egy másik is, földszínű arccal, kezében vasvilla.

– Keres valakit az úr? – kérdezte az első.

– Szolgálhatunk valamivel? – szegődött hozzá a vasvillás.

– Nem mindig marhákat őriztek itt – mondta; vagy kérdezte inkább? Az emberek mindenesetre komorabbakká váltak.

– Mit tudom én, hogy mit őriztek itt – mondta az első. – Te talán meg tudod mondani az úrnak? – fordult a vasvilláshoz.

– Én?!… – háborodott fel az. – Honnan tudjam én, ha te nem tudod?!

– Bennünket csak alkalmaznak itt – magyarázta az első.

– Azt őrizzük, amit a kezünkre adnak – vont vállat a vasvillás.

– Kevés fizetésért dolgozunk, és megtesszük, amit elvárnak tőlünk – mondta ismét az első.

– Mi becsületes emberek vagyunk! – toldotta meg a vasvillás. Egy lépéssel közelebb jött; s az első ember, szorosan a nyomában – test, test mellett – szintén.

– Egyáltalán – kérdezte –, mit akar itt tulajdonképpen az úr?

Csakugyan: mit is akar hát? Csend volt, hat szem hallgatagon fürkészte egymást. Körülnézett: az udvar üres; e két emberen kívül senki sincs jelen; még gyanúba keveri magát előttük. Ki tudja, mi minden eshet meg vele itt: kidobhatják; vagy itt tarthatják; ide kötik, a marhák közé, míg rendőrért küldenek. Idekötik, s aztán megfeledkeznek róla; itt maradhat, lába belenő a sáros talajba, és gyökeret ereszt; lejjebb hatol, egyre lejjebb, míg a föld mélyén csontvázakra tapint majd, melyekre testvérien ráfonódhat; míg arcára a kövületek nyugalma ül; és ásvánnyá dermedt csigolyái örökké ezekkel a formátlan holttetemekként ható örök göröngyökkel tartják majd szemközt, s ezzel a láthatár pereméről idesejlő kék hegyvonulattal, akár a mozdulatlan és örökké elérhetetlen reménységgel.

Könnyedén összeborzongott:

– Semmit – mosolyodott el; zsebében matató keze cigarettát húzott elő, a tárt fedelű dobozt az emberek felé nyújtotta; az első habozva méregette.

– Amerikai! – derült lassan mosolyra az arca. Ám a vasvillás vonakodása megalapozottabbnak látszott, s az utas figyelmét nem kerülte el a könnyű döfés, ami társa könyökétől érte:

– Én nem élek vele; de elszíjja majd a cimborám – vigyorodott el, és nyúlt végre a dobozba ő is. Az utas, megköszönve a kapott felvilágosításokat, búcsút vett. S:

– Ég áldja!

– Éltesse az isten! – hallotta még maga mögött, miközben kifordult a kapun.

Sok időt vesztett; sietnie kell, ha el akarja érni az autóbuszt. Lélekszakadva rohant végig az országúton – a gyárra akár csak egyetlen pillantást vetnie is úgyszólván lehetetlenség volt –, a főkapuhoz még balra kellett fordulnia: a csillogó jármű körül lám, máris mekkora tolongás! Egy műszak érhetett véget; csak tapintatosan működő könyökének köszönhette, valamint a helybelieknek a láthatóan nem helybeli iránti megkülönböztető udvariasságának, hogy a kocsira egyáltalán felférhetett; levegőhöz azonban már, az ide-oda dülöngélő utasok közt, alig jutott. Ráadásul – mint kiderült – az autóbusz messzi útra tart még, jóval az ő célján: az állomáson túlra, melyhez pedig – idegen falvak, tájak és utcák közt – maga sem tudta, hol szálljon le. Tudakozódnia kellett hát; s készségben nem is volt hiány, hangok egész kórusa figyelmeztette a megfelelő megállóhelyre.

A girbe-gurba utca ismerősnek tetszett; ám ezek az átkozott falusi utcák mind egyformák: jobbra-e vagy balra? – e sötét kendőben és férfinak való félcipőben elnehezülten feléje kacsázó öregasszony talán megmondja.

Nos hát, balra: arra visz az ő útja is, tartson vele – ajánlotta az öregasszony.

– Idegen? – kérdezte néhány lépés után.

– Igen – felelte.

– A városunkat jött talán megnézni? – érdeklődött.

– Igen – felelte.

– Szép város Z. – sandított fel rá ferdén az öregasszony.

– Szép – felelte. – Ámbár – tette hozzá –, az igazat megvallva tulajdonképpen a gyárhoz jöttem.

– Á, a gyárhoz – örvendett meg az öregasszony. – Szép gyár – nézett fel rá aztán.

– Szép – ismerte el az idegen. Vajon hová siklik ily jelentőségtelin most e kerítőnői, vén tekintet? Irányát nem követnie megbocsáthatatlan volna: s az idegen néhány nyírott bokrot látott, egy mesterséges dombocskát és azon hitvány japánkertet.

– Szép park – sietett megjegyezni; az öregasszony arcátlanul zsebelte be a dicséretet – olcsó fizetség fáradalmáért: célnál voltak.

Micsoda isten háta megetti, elhagyatott, ócska vasútállomás! – most látszott csak. A peronon ott őgyeleg már néhány várakozó, helybeliek tán, vagy a környékről valók, mindent laposra csiszoló tekintetük bámészan fürkészi az idegent; a vonat persze késik, ámbár – azt állítják – nem sokat. Nos hát, az ember addig harapna valamit: ám semmi sincsen; egy pohár habzó sör legalább: nincsen; egyedül csak újságot árul egy rokkant – vett hát azt. Egy padra ült vele a sínek szélén, unottan lapozgatta; s az utolsó oldalak egyikén egyszerre eldugott híren akadt meg a szeme. A körzeti székváros központi nagyszállójának egyik szobájában – olvasta – ma hajnalra virradóan női holttetemre bukkantak. A szobalány vált figyelmessé arra, hogy a szoba egész éjjel, és még hajnalban is, teljes villanyfényben ragyog, amiképpen az ajtóhasítékokon átszüremlő fény mutatta. Kopogtatására nem érkezett válasz; erre azonnal értesítette az illetékeseket. Az ajtót feltörték; s a szoba bérlőjét – egy magányos hölgyet – a csilláron függve látták ott, magukkal szemben. A szerencsétlen asszony nyaka köré a saját gyászfátylából sodort kötelék hurkolódott – a végzetes gyászfátyol, melyet egyébként a személyzet állítása szerint egész ott tartózkodása idején szakadatlanul az arca előtt hordott, és senki előtt sem vetett le. A vizsgálat még folyik, bár a körülmények aligha hagyhatnak kételyt az iránt, hogy öngyilkosság történt.

Az idegen leengedte kezéből az újságot; lopva széttekintett az egész peron hosszán – majd zavartan eszmélt fel: hogyan?! Csak nem vádlóit keresi tán?… Felállt, majd visszaült a padra. Keze a zsebében kotorászott. Notesz és beleillő golyósirón került elő; s egy perccel később azon kapta magát, hogy a holnapi nappal kezdődő tengeri út vázlatos költségvetésébe temetkezett.

A kéziratot, amelyet az alábbiakban közrebocsátok, védencem: Antonio R. Martens bízta rám. Hogy kicsoda ő, azt megtudják majd tőle magától. Elöljáróban annyit csupán, hogy értelmi színvonalához képest meglepő íráskészséget árult el, mint különben tapasztalatom szerint mindenki, aki egyszer életében rászánja magát, hogy szembenézzen sorsával.

Hivatalból kirendelt védőügyvédje voltam. A bűnvádi eljárás folyamán Martens, a terhére rótt többszörös gyilkosságban való bűnrészesség vádját sem tagadni, sem szépíteni nem próbálta. Egyikét sem képviselte ő annak a magatartástípusnak, mellyel hasonló esetekben szerzett addigi tapasztalataim megismertettek: konok tagadás, úgy a tárgyi bizonyítékok, mint a személyes felelősség tekintetében; vagy pedig az a fajta siránkozó töredelem, melynek valódi motívuma a brutális részvétlenség és az önsajnálat. Martens gátlástalanul, önként, készséggel mondta jegyzőkönyvbe bűneit, olyan érzéketlen közönnyel, mintha nem is a saját, hanem valaki másnak a tetteiről számolna be. Egy másik Martenséiről, akivel ő már nem azonos, noha cselekményeiért minden további nélkül kész vállalni a következményeket. A végsőkig cinikus embernek tartottam.

Egy napon meglepő kívánsággal fordult hozzám: járjam ki, hogy írni engedjék a cellájában.

– Miről akar írni? – kérdeztem tőle.

– Arról, hogy megértettem a logikát – felelte.

– Most? – lepődtem meg. – A tettei folyamán talán nem értette?

– Nem – válaszolta. – Közben nem. Előtte megértettem egyszer. És most újra megértettem. Közben azonban elfelejti az ember. De hát – legyintett – ezt maguk úgysem érthetik meg.

Jobban megértettem, mint hitte volna. Mindössze csodálkoztam: nem számítottam rá, hogy Martensben – miután egy gépezet hitvány csavarjaként feladta szuverén emberi személyiségének minden ítélő- és áttekintő képességét – még egyszer megmozdulhat ez a személyiség, és jogait fogja követelni. Vagyis szólni kíván és értelmezni sorsát. Tapasztalataim közt ez a legritkább eset. És – szerintem – mindenkinek joga van hozzá, hogy megtegye, és hogy a maga módján tegye meg. Még Martensnek is. Kijártam hát számára, amit kívánt.

Ne csodálkozzanak majd kifejezésmódján. Martens szemében megvalósult ponyvaregénynek látszhatott a világ, ahol a rémhistóriák egyetlen dramaturgiájának, vagy – ha így jobban tetszik: – koreográfiájának ijesztő biztonságával és kétes törvényszerűségeivel történt minden. És – ezúttal nem védelmében, hanem csupán az igazság kedvéért – hadd tegyem hozzá: ezt a rémhistóriát nem egyedül Martens írta, hanem a valóság.

A kéziratot Martens végül átadta nekem. Az itt közrebocsátott szöveg hiteles. Én magam sehol közbe nem avatkoztam, eltekintve azoktól a korrekcióktól, amelyeket a stílusbeli fogyatékosságok feltétlenül megköveteltek. Mondandóját azonban mindenütt érintetlenül hagytam.

Egy történetet akarok elmondani. Egyszerű történetet. Mondhatják majd vérlázítónak is. Ez azonban mit sem változtat egyszerűségén. Egy egyszerű és vérlázító történetet akarok tehát elmondani.

Martens vagyok. Igen, ugyanaz az Antonio Rojas Martens, aki jelenleg az új rendszer bírái előtt áll: a nép bírái előtt – ahogy magukat nevezni szeretik. Olvashatnak rólam éppen eleget mostanában: a szájtépő bulvárlapok gondoskodnak róla, hogy nevemet egész Latin-Amerikában megismerjék, sőt talán még odaát is, a távoli Európában.

Sietnem kell, az időm valószínűleg rövid. A Salinas-dossziéról van szó: Federigo és Enrique Salinasról, apáról és fiúról, az egész országunkat beszövő áruházi hálózat tulajdonosáról, akinek halála akkortájt annyira meglepte az embereket. Pedig akkoriban már nem lepődtek meg egykönnyen. De hát Salinast senki sem hitte volna árulónak, aki a Felkelésnek adja oda a nevét. Az Ezredes meg is bánta később, hogy kivégzéséről közleményt jelentettünk meg: kétségtelenül nagy erkölcsi hatást váltott ki, túl nagyot, és egészen fölöslegesen. Ha viszont nem bocsátunk ki közleményt, akkor meg a ködösítő ügykezelés és a törvényszegés vádját idézhetjük fejünkre. Így vagy úgy, ebben az ügyben csak hibázni lehetett. Egyébiránt az Ezredes már jó előre látta ezt. Magunk közt szólván, én is. De hát miféle befolyást gyakorolhatott itt még az eseményekre egy nyomozótiszt meggyőződése?

Akkoriban még új fiú voltam a Testületnél. A rendőrségtől kerültem át. Nem a politikaiaktól – azok már rég odaát voltak –, hanem a bűnügytől. „Te, Martens – mondja egy napon a főnököm –, nem volna kedved átmenni?” Kérdem: „Hová?” – mert végre is rendőr volnék, nem gondolatolvasó. Erre int a fejével: „Át – azt mondja. – A Testülethez.” Nem mondtam én sem igent, se nemet. A bűnügyön megvolt az ember. De már untam kicsit a gyilkosokat, a betörőket meg a kurváikat. Mostanában új szelek fújdogáltak. Hallottam egy-két előretörésről. Mondták, hogy aki igyekszik, arra jövő vár. „A Testület embert kér – folytatta a főnököm. – Gondolkodtam, kit ajánlhatnék. Te, Martens, tehetséges ember vagy. És ott hamarább feltűnhetsz” – tette hozzá a főnök.

Hát igen: körülbelül ezt gondoltam én is.

Elvégeztem a tanfolyamot, kimosták az agyamat. Nem eléggé, távolról sem. Sok minden maradt még abban, jóval több, mint amennyire szükségem lett volna – de hát átkozottul siettek. Minden nagyon sürgős volt akkoriban. Rendet kellett csinálni, kisürgetni a Konszolidációt, megmenteni a Hazát, felszámolni a felforgatást – és úgy látszott, hogy mindez a mi vállunkra nehezedik. „Ezt majd a gyakorlatban” – mondogatták, ha az embernek valamiért megfájdult a feje. Vigyen el az ördög, ha bármit is tanultam. De a munka érdekelt. És még jobban a fizetés.

Diaz csoportjába kerültem (Diazéba, akit most hasztalan köröznek). Hárman voltunk: Diaz, a főnök (mindenkit biztosíthatok, hogy sosem fogják megtalálni), Rodriguez (akit már halálra ítéltek: csak egyre, pedig száz halált érdemelne a nyavalyás) és én, az új fiú. És persze a segédszemélyzet, pénz, széles körű felhatalmazás és korlátlan technika, amilyenről egy közönséges hekus még csak olvasni sem merészel, nehogy túlságosan beleélje magát.

És aztán hamarosan beütött a Salinas-ügy. Túl korán, átkozottul korán. Éppen a legnagyobb fejfájásaim idején. De hát beütött, és nem volt mit tenni: többé nem szabadulhatok tőle. El kell hát beszélnem, hogy valami tanúságot hagyjak magam után, mielőtt elmegyek… mielőtt elküldenek. De hagyjuk: legkevésbé ez foglalkoztat most. Mindig is készen álltam rá. A mi pályánk kockázatos, ha egyszer beléfogtál, visszaút már csak előre vezet – amiként Diaz szokta volt mondogatni (tudják: akit hasztalan köröznek).

 

 

Hogyan is kezdődött? És mikor? Emlékeimet rendszerezve, most érzem csak, mennyire nehéz is felidéznem a Győzelemnek azokat az első hónapjait: nehéz, és nemcsak Salinasék miatt. Nohát, a Diadal Napján mindenesetre rég túl voltunk már, ez biztos – ó, réges-rég. Az utcákat átszelő transzparensek lassacskán megereszkedtek és ellottyadtak, rajtuk a Győzelem igéi eláztak; a zászlók fonnyadoztak, az utcai megafonok már rekedten hörögték az indulókat.

Igen, így láttam ezt reggelente, valahányszor átkeltem a városon, lakhelyemtől a mindnyájunk által ismert klasszikus palotáig, ahol a Testület berendezkedett. Esténként mindebből semmit sem vettem észre. Nem, esténként én már egyedül csak a fejfájásomat vettem észre.

Sok kellemetlenségünk támadt az idő tájt. A mézeshetek véget értek: a lakosság idegeskedett. Az Ezredes is. És ráadásul hírét vettük a készülődő merényletnek. Meg kellett akadályoznunk – meg kellett volna legalábbis, minden eszközzel: ezt követelte tőlünk a Haza és az Ezredes.

Ez az átkozott idegesség és a vele járó kapkodás volt az oka az egésznek. Rodriguez elszabadult, és Diaznak – az örökké higgadt és mindig csillapítóan ható Diaznak – egy szava sem volt többé ellene. Tulajdonképpen akkor kezdtem csak látni, hol is vagyok, és hogy mire vállalkoztam. Mondom, új fiú voltam még. Addig inkább csak úgy lézengtem ott. Próbáltam kiismerni és beleélni magam, hogy végezhessem, amit végeznem kellett. Becsületes hekus vagyok, mindig is az voltam, a munkát komolyan veszem. Tudtam persze, hogy itt a Testületnél más a mérce – de azért azt hittem, hogy mérce mégiscsak van. Hát nem volt, és megkezdődtek a fejfájásaim.

Ne higgyék, hogy mentegetőzöm. Nekem most már igazán mindegy. De hát egyszerűen ez az igazság: az ember azt hiszi, hogy nagy okosan meglovagolja az eseményeket, és aztán már csak azt szeretné tudni, hová az ördögbe is nyargalnak vele.

Ez a Rodriguez izgatott engem elsősorban. Lassacskán a mániámmá vált. Tisztába akartam jönni vele, ki akartam ismerni, megérteni, mint… igen, talán, mint Salinas a fiát. Másképp persze, de ugyanolyan kutató szenvedéllyel. Mondom neki egy nap:

– Te, Rodriguez. Miért csinálod te ezt?

– Mit? – azt kérdi.

– A fene azt a mocskos képedet – mondom neki szelíden –, hogyhogy mit?!…

– Vagy úgy – mondja erre, és vigyorog.

– Ide hallgass – folytattam. – Felszámolunk, lecsapunk, felgöngyölítünk, kihallgatunk: rendben van, ez a munkánk. De miért gyűlölöd őket?

– Mert zsidók! – vágja ki erre. Úgy meglepődtem, hogy majd’ lenyeltem a cigarettám. Azt hittem, az a könyv ment az agyára, amit folyton bújt akkoriban, és most is a kezében láttam. Hinnék-e, hogy Rodriguez tudott angolul? Márpedig tudnia kellett, mert a könyv angol nyelvű volt, amerikai kiadás – valami disznó csempészáru. Ki tudja, hogyan tett rá szert: talán valamelyik házkutatás során kobozhatta el. A virító címnek egyetlen szavát értettem csak: „Auschwitz”. Bár ez nem angol szó, hanem egy helységnév. Persze az ember hallott valamit róla: rég volt, és messze is, valahol abban a nyavalyás Európában, annak is a keleti felén. Vigyen el az ördög, ha értettem, hogy mi közünk hozzá, és hogy miként jön ez ide.

– Te állat – mondom én –, hiszen ebben az egész nagy országban talán néhány száz vagy ezer zsidó, ha akad?!

– Az nekem – mondja – mindegy. Aki mást akar, az zsidó. Különben miért akarna mást?! – Csak bámultam rá. Rodrigueznek volt logikája, az már szent igaz. De ha az ember egyszer elindította őt a logika útján, akkor többé már nem volt megállás. – Miért?! – ordított az arcomba. – Miért állnak ellen?!

– Mert zsidók – próbáltam megnyugtatni. Láttam, kezd fölmenni a vérnyomása. Elegem lett belőle. És – bármilyen különös, hisz elvégre rendőr volnék, a Testület tagja –, de megijedtem tőle. Csak úgy parázslott a szeme. Rodrigueznek párducszeme volt. Az istenért, csak valami dicséretnek ne tekintsék ezt. Egyszerűen csak sárga szeme volt, hosszúkás pupillákkal, akárcsak azoknak a bűzlő, dögevő macskáknak.

Hiába próbáltam azonban lecsillapítani.

– Miért állnak ellen?! – ragadta meg mellemen az ingem. – A javukat akarjuk, ki akarjuk vakarni őket a mocsokból, a rendjüket akarjuk, azt, hogy büszkék lehessünk rájuk! – Igen, ezt mondta: „hogy büszkék lehessünk rájuk”. Csak tátottam a számat. – És mégsem akarják a rendet – rángatta tovább az ingemet –, mégis ellenállnak: miért?!… Mi?! Miért?!

Hát ez bizony fogas kérdés volt az én számomra. Tényleg: miért? Nem tudtam. Most sem tudom. Nem én. Őszintén szólva, nem is nagyon érdekelt. Sosem gondolkodtam az indítékon, beértem annyival, hogy egyrészt vannak bűnözők, másrészt meg bűnüldözők. Ami engem illet: az utóbbiak közé tartozom. A bűnügyön ez tökéletesen elegendő, kár is lett volna spekulációkkal fárasztanom magam. De persze a testületieknél más a helyzet. Itt filozófiára van szükség, ahogy Diaz mondta. Vagy erkölcsi világnézetre, ahogy a tanfolyamokon oktatták. Márpedig én egyikkel sem rendelkeztem. A Rodriguezé sehogy se tetszett, a Diazét meg nem egészen értettem.

 

 

Meglehet, ő maga sem gondolta komolyan. Nála az ilyesmiben sosem lehetett biztos az ember. Meg azután kicsit elképesztően hangzott, márpedig Diaz komoly ember volt. Komoly és megfontolt. Őhozzá aztán nem illett az ábrándozás. Egy napon valamilyen elkobzott írások, a szokásos forradalmi zagyvalék közt lapozgatott éppen, szája egyik sarkában szivarjával, a másikban a hasonlíthatatlan mosolyával.

– Marhák! – csapott egyszerre csak egész tenyerével az irományra. – Egyetlen komoly forradalomban hiszek csak, és ez a rendőrök forradalma!

– Az ám! – mondja erre Rodriguez, és röhög.

– Marha – mondta neki Diaz csendesen. Nem volt ebben semmi, máskor is szokta mondani. De ezúttal haragosnak látszott, már ha Diazon látszhatott valami egyáltalán.

Máskor meg – már nem emlékszem rá, hogy milyen alkalommal – egyszerre azt mondja:

– Más lenne a világ pofája, ha mi, rendőrök összetartanánk.

Mondom neki:

– Hát összetartunk, nem?

– Nemcsak itthon, hanem az egész világon! – zsörtölődik tovább.

– Úgy érted – kérdeztem tőle – hogy minden államban?

– Úgy – mondja Diaz, lábait elegánsan keresztbe rakva, kissé rövid, zömök felsőtestét karosszékében hintáztatva, sima, olajos képét meg rejtélyes szivarfüstbe burkolva. Délutánra járt, éppen szüneteltünk kicsit, a hangulatot kedvezőnek éreztem. Az embernek jólesik elbeszélgetnie olykor, még akár a saját főnökével is.

– Úgy érted, hogy az ellenséges államok rendőrei is? – firtattam hát tovább.

Erre fölemeli az ujját:

– A rendőrök – azt mondja – soha és sehol sem ellenségek. – Többet aztán nem tudtam kihúzni belőle, bármilyen szép volt is a délután.

Végezetül is nem tudom, hogy valóban hitt-e az eszméjében. Ma már inkább hajlok arra a feltevésre, hogy igen. Az embernek hinnie kell valamiben, hogy olyan piszok legyen. Mindenesetre gyakran visszajárt rá a szája. Sosem egészen komolyan, mindig csak a maga kétértelmű módján, de hát nem azért volnék rendőr, hogy ne tudjam, mit jelent az ilyesmi.

Csakhogy énrajtam ez édeskeveset segített. Tény és való, akkoriban többször kezdtem magam rajtakapni azon, hogy dadogok. Máskor meg olyan hülye szavakat kevertem a beszédembe, mint: „izé”, „szóval”, „hogy is mondjam csak” – meg hasonlókat, ami egyébként sosem volt szokásom. Szép is lett volna! Képzeljék csak: egy rendőr, aki dadog, zavartan babrál a kezével és félszavakat motyog. Hamar le is szoktam róla. Akkor már inkább csak a fejem fájjon.

 

 

Nohát, aztán ki is derült rövidesen, hogy mit tanult Rodriguez abból a könyvből. Egy szép napon megjelent asztalán a szobrocska. Kicsi szobor volt, úgy tíz-tizenöt centi magas, akkora csak, mint egy levélnehezék. De azért jól lehetett rajta látni mindent, jól és pontosan. Attól fogva Rodriguez mindig ott tartotta ezt a szobrocskát az asztalán. Hamarosan elkészült a mása is: ez már nem modell volt, hanem valódi, úgy másfél méter magas. Rodriguez a szomszédos szobában állíttatta fel a segédjével. Ezt az embert az altisztek közt találta magának, és jól választott, mondhatom: aki egyszer ebbe a majompofába belenézett, annak sok kételye nem maradhatott többé, az már szent igaz. Amúgy különben néma volt, akár egy cápa, és szolgálatkész, mint egy idomított gorilla. Katonaingének nyaka örökké nyitva, az ujja könyékig felgyűrve a szőrös karján, és csak úgy bűzlött az izzadságtól, a pálinkától meg mindenféle mocsoktól. Az a szoba volt a birodalmuk. Rodriguez úgy hívta: „a műtermem”.

Nem szívesen beszélek én erről, de hát elkerülhetetlen. Vigyen el az ördög, ha érdekel. Nem is érdekelt soha. Márpedig most folyton erről érdeklődnek. Mármint a vizsgálóbíráim. Hiába magyarázom, hogy még a táját is kerültem annak a rohadék szobának. „Tehát – süvít felém a pulpitusról – ön azt állítja, hogy nem volt tudomása róla, mi folyt a műteremnek nevezett szobában?!” Állítja a fene. „Azt mondtam csak, ügyész úr, hogy én abban a szobában nem jártam.” „Úgy – diadalmaskodik erre. – És mit szól Quintieros tanúnak ahhoz az állításához, hogy több ízben is látta önt az úgynevezett műteremben?” Nohát, ha a tanú úr látta, akkor úgy is volt nyilván. Micsoda nagyokosok! Mintha most már nem volna tökmindegy nekem, hogy jártam-e ott, vagy nem jártam. De hát mit várjak: nagyvonalúságot? Még az is szép tőlük, hogy legalább írni engednek a cellámban. Ezt például mi sosem engedélyeztük. Ellenkezett volna a szabályzattal.

Egyszóval, mondom, Rodriguez íróasztalán megjelent a szobor. Egy szobrász készítette el neki, odalentről: volt minálunk mindenféle fogoly, miért pont szobrász ne lett volna? Ez a szobrász mellesleg nem is volt szobrász valójában, hanem sírkőfaragó mester. De azért jól megcsinálta. Fát és valami műanyagot használt hozzá, ha jól láttam. Egy talapzatból és azon két, villában végződő állványból állt. A villák egy rudat tartottak. Ez a rúd pedig egy kicsi emberi figurát, úgy, hogy a behajlított térde és a térde előtt összebilincselt csuklója között haladt keresztül. Szó, ami szó, lélegzetelállító egy tákolmány volt. Diaz mogorván nézegette.

– Hát ez meg micsoda? – érdeklődött.

– Ez? A Boger-hinta – mondja erre Rodriguez, nagy szeretettel.

– Boger? – akadékoskodott Diaz. – Mi az, hogy Boger?

– A pasas neve, aki kitalálta – magyarázta neki Rodriguez. Mutatóujjával megpöckölte a pici bábut, a fejénél. Az pördült erre néhányat, majd – amikor alábbhagyott a lendület – csak úgy himbálózott ott a rúdon, a fejével lefelé. Látható volt a combja, az elnagyoltan kifaragott ülepe, no meg ami közöttük van. Férfibábu volt, Rodriguez dicséretére legyen mondva. – Ez a rész itt – írt az ujjával egy kicsi kört fölötte – szabaddá válik. Csinálhatsz vele, amit akarsz. – És felnéz Diazra, és vigyorog. Én, mintha csak ott se volnék. Szerencsére, mert biztosan megint csak dadogtam volna. Nem vet ez jó fényt az emberre. – Vagy – folytatta Rodriguez – ide guggolsz, a pofájához, és megkérdezed tőle, amit tudni akarsz.

Diaz hümmögött. Párszor végigrótta a szobát, hátrakulcsolt kézzel. Ez volt a szokása, ha gondolkodott, vagy ha valami nem tetszett neki. Aznap, amikor meglépett, egy egész álltó délelőtt csinálta ezt. A végén már én szédültem el.

Aztán fél combjával rátelepedett Rodriguez íróasztalára.

– Mi a fenének ez neked? – kérdi tőle, atyai hangon. – Van minekünk mindenféle játékunk. Egyszerűen csak megnyomsz egy gombot, és bekapcsolod az áramot. Ma már az egész világon ezt használják. Tiszta és kényelmes. Az neked nem jó?

Nem, nem volt jó neki. Rodriguez nem volt híve a gépesítésnek.

– Az embernek – azt mondja – nincs meg a közvetlen kapcsolata.

– Minek az neked? – kérdezte Diaz.

De Rodriguezt nem tudta meggyőzni. Megvolt neki a maga meggyőződése. Tanult ember volt Rodriguez, ami érdekelte, annak utánajárt. A gépekkel – azt mondja – sok a babra. Tiszta mechanizmus az egész. Az ember akár fehér köpenyt is ölthetne hozzá, akárcsak egy mérnök vagy egy orvos. Annyi az áttétel, mintha az ember nem is személyesen, hanem csak telefonon keresztül bonyolítaná az ügyet. A delikvens nem látja, hogy az ember közben jókedvű. Márpedig – így Rodriguez – ez a hatás titka.

Mondom: nem szívesen beszélek erről. Akkor sem szóltam én semmit. Nem utolsósorban azért, mert még új fiú voltam. No és aztán féltem a dadogástól meg a töltelékszavaktól. Csak akkor mondtam meg a véleményemet Diaznak, amikor Rodriguez már kiment a szobából, hogy utánanézzen a munkálatoknak: odaát már ácsolták ugyanis az állványzatot.

Azt mondtam:

– Disznó!

– Az – bólogatott Diaz meggyőződéssel, szórakozottan megpördítve közben a bábut –, disznó. Patkány. Vérszopó pióca.

Elhallgatott. Mind a ketten hallgattunk. Az a nyavalyás bábu is mozdulatlanul fityegett már ott közöttünk, fejjel lefelé.

– Te meg – emelinti egyszerre csak rám a szemét – mit vagy így berezelve, fiúka? – Kellemetlenül tudott nézni Diaz, pedig higgadt, mélybarna szeme volt, és nem csinált vele semmit. Már úgy értem, hogy nem húzta össze, nem villogtatta, nem meresztgette, csak nézett, egyszerűen. És mégis kellemetlen volt.

– Én? – kérdem. – Dehogy vagyok én berezelve. Csak, izé… egy kicsit túl messzire megyünk.

– Messzire, messzire – bólogat. – Hát messzi van dolgunk – teszi hozzá.

– Persze, persze – így én. – Csak hát… hogy is mondjam… szóval én tulajdonképpen úgy gondoltam, hogy a törvényt szolgáljuk itt.

– A hatalmat, fiúka – javít ki Diaz. Kezdett megfájdulni a fejem. Érdekes, hogy Diaz fájdította meg tulajdonképpen, nem is Rodriguez.

Mondom neki:

– Idáig azt hittem, hogy a kettő ugyanaz.

– No igen – hagyta rám Diaz. – Csak a sorrendről nem szabad megfeledkezni.

Kérdem én:

– Miféle sorrendről?

– Előbb a hatalom, és aztán a törvény – mondja erre a hasonlíthatatlan mosolyával Diaz, csöndesen.

 

 

Hát így álltunk, amikor döntenünk kellett, hogy letartóztassuk-e Enrique Salinast, vagy érjük be a puszta megfigyelésével.

Nem.

Agyamban most már lassacskán összekuszálódnak és egymásba fonódnak az események: a nyomozás szálai, melyeket mint nyomozótiszt részben a kezemben tartottam; a kihallgatások; Enrique naplója; a vele és apjával, az idősebb Salinasszal, ezzel a végsőkig elszánt rókával a pótlólagos kihallgatások ürügyén folytatott hosszú beszélgetéseim; az ő egymás közti börtöntársalgásaikat rögzítő magnótekercsek; no és végezetül a magam megfogalmazatlan gondolatai minderről, melyek utóbb annyira összegabalyították bennem ezt az ügyet, hogy – tartok tőle – nehezebb lesz elbeszélnem, mint ahogyan kezdetben sejtettem.

Ez időben Enriquének még csak a dossziéját nyitottuk meg. Mi már tudtunk róla. Elvont adatként szerepelt a nyilvántartásban, és tudtuk, hogy előbb-utóbb személyesen is szerepelnie kell. Nem beszéltünk róla – nincs erről mit beszélni –, csak tudtuk. Várakoztunk, türelemmel, nem is gondolva rá, hogy várjuk: mondom, sok dolgunk volt akkortájt. Meg kellett akadályozni a merényletet. Hogy ügye éppen a merénylet folyamatba tett ügyébe fog-e beléilleni történetesen, vagy valami másba, az nekünk igazán tökmindegy. A nyilvántartott személyből előbb-utóbb gyanúsított személy lesz, itt nincs vita. Ez olyan biztos tény, mint amilyen biztos az, hogy most itt ülök, és írok a cellámban, amíg csak… de ezt hagyjuk. Még nincs meg az ítéletem, és ha meglesz is, egy kevés időt akkor is hagynak még utána. Ha többet nem, hát legalább a föllebbezésig. Tudom én, hogyan megy az ilyesmi.

Egyszóval adattárunk tudta már, hogy Enrique előbb-utóbb elkövet valamit. Sorsa minálunk már eldőlt. Ő maga azonban nem döntött még. Habozott, húzta az időt. Rótta az utcákat vagy a naplóját írta, száguldozott kétszemélyes Alfa Romeóján, barátokat keresett, vagy ágyba bújt egy selymes szőrű kiscicával, ha éppen úgy tartotta kedve. Fiatal volt Enrique Salinas, huszonkét éves csupán, hosszú haja, bajuszkája és kicsi szakálla a mi szemünkben már eleve gyanússá tette. Töprengett, rohangászott és szerelmeskedett. Kevés időt töltött otthon. Maria pedig az ablaknál állt, és várta. Nem mintha sokat láthatott volna a Salinas-palota tizennyolcadik emeletéről. A Nagy Bulvár hömpölygő forgataga hangyák nyüzsgésének tűnik innen. Maria azonban – Maria Salinas, Enrique anyja – mégis az ablaknál töltötte minden idejét akkoriban.

Ott találta őt Salinas, amikor irodai óráiból megtérve átvágott a lakás fényűző szobáin, Mariát keresve. Szótlanul megállt a háta mögött.

– Félek – hallja egy idő múlva Mariát.

– Nekünk nincs okunk a félelemre, Maria – válaszolja. Hallgatnak.

– Hernandez eltűnt. Martinót kivégezték. Verát a lakásáról vitték el – sorolja Maria, meg sem fordulva.

– Mi nem tartozunk azok közé, akiket elvisznek – karolja át vállát Salinas.

Maria megnyugszik kissé. Salinas karjából erő árad. Erő, fölény és biztonság. Minden hájjal megkent vén róka volt ez a Salinas, habár ne képzeljék öregnek. És még fiatalabbnak látszott annál, mint amennyi volt. Ötvenéves volt. Bizonyos tekintetben a legjobb kor.

– Nézd – hallja ismét Maria izgatott hangját –, Federigo, oda nézz! – és az utcára mutat. Egy fekete limuzint láthatott ott, egy zárt kocsit, a mi ügyosztályunkhoz tartozók egyikét. Megesett olykor, hogy hirtelen munkánk akadt a Nagy Bulváron.

– Gyere el az ablaktól, Maria! – szól Salinas határozottan.

Ne higgyék, hogy ezeket a beszélgetéseket csak úgy kitalálom. Nem voltam ott persze, hogyan is lettem volna? Ők azonban megfordultak nálam. Láttam és hallottam őket. Néztem és kihallgattam őket. Szavaikról jegyzőkönyveket vezettem. Míg aztán egyszerre csak ezek a jegyzőkönyvek kezdtek vezetni engem.

Mariát is kihallgattuk, hogyne hallgattam volna ki. Diaz kívánsága volt egyébként. Én berzenkedtem ellene, mert semmi értelmét sem láttam. Diaz azonban ragaszkodott hozzá, így hát kihallgattam. Kihallgattam egyszer, és azután még néhányszor, ahogyan Diaz kívánta. Szép asszony volt Maria, karcsú, ápolt és elegáns. Sötét haját festék nélkül hagyta, és erre meg is volt az oka. Fényét a benne csillanó néhány ősz szál csak fokozta. Negyvennyolc éves volt Maria, és még mindig belé lehetett szeretni, akármi legyek, ha nem. Micsoda szemek! Úgy tapadtam rájuk, mint légy a papirosra. Már-már úgy éreztem, hogy ő hallgat ki engem, és nem éppen megfordítva. De azután észrevettem ezekben a szemekben a félelmet. Ez legalább helyreállította közöttünk a rendet, ha megnyugodni nem is tudtam. Nem, ha egy ilyen asszony fél, az megijeszti az embert.

Semmit sem tudhattunk meg tőle, és ezzel mindnyájan tisztában voltunk. Nem szeretem én az értelmetlen munkát. Meg is mondtam ezt Diaznak, amint föntebb már említettem.

Azt mondtam neki:

– Nincs ennek értelme. Az asszonyt én kihagynám az ügyből.

– Nem lehet: még megsértődne – intett le. Átkozottul szellemes tudott lenni olykor Diaz. Ezt a megjegyzését is csak a szellemességének tudtam be akkor. Másként volt pedig – de hát mondom, új fiú voltam, a munkánk valamennyi finomságával nem lehettem én még tisztában. Maria Salinasnak élnie kellett, hogy gyászoljon és a hírünket költse. Senki sem maradt szerep nélkül ebben a játszmában, és az ő szerepe ez volt. Vigyáztunk hát rá, akár a hímes tojásra. Formális kihallgatásokban részesült, udvarias kérdésekkel és tapintatos várakozásokkal. Olyanok voltak ezek, akár egy-egy klinikai vizit. Mindegyikről takaros jegyzőkönyv tanúskodik. Fontos dolog az ilyesmi, ügykezelésünk kifogástalan törvényességét mutatja.

Salinasszal már fesztelenebbül beszélhettem. Idővel – miután ügyét már lezártnak tekinthettük – sikerült elnyernem a bizalmát. Később még örült is ezeknek a beszélgetéseknek. És érthető ez, hiszen olyan dolgokat idézhetett fel ilyenkor, amiket valaha szeretett. Újraélhette általuk életének egyes mozzanatait, és rágódhatott a balsorsán. Én pedig elfeledkezhettem róla, hogy ki is volnék elvégre – hiszen ügye lezárult –, és hűséges tanúként hallgattam, mint valami áhítatos tanítvány.

Jól tudom hát, miről beszéltek, jobban, mintha ott lettem volna.

– Federigo… meddig tarthat ez még?… – kérdezi Maria.

– Benne van a nevében: rendkívüli állapot – mondja Salinas. Kissé unja már a dolgot. Százszor is elmondta már mindezt, de még százszor is elmondja, ha szükséges. Cigarettára gyújt. Illatos cigarettákat szítt Salinas, mindenben a jó márkát kedvelte. És ezt meg is engedhette magának.

– Tehát nem sokáig – faggatja tovább Maria. Ezúttal nem kap választ. – Nem sokáig – sürgeti Salinast –, ugye, Federigo, nem sokáig?!

– Nem – nyugtatja meg Salinas. – Mindig így van ez, akárhány példát mondhatok. Jönnek és mennek. Minél rosszabb, annál gyorsabb. – Szünetet tart. – Csak túl kell élni – mondja aztán. – És nekünk minden esélyünk megvan erre, Maria – teszi hozzá, mosolyogva.

Jó szöveg volt ez, házi használatra, és Salinas már minden részletét gondosan kicsiszolta.

Maria is tudja, mi következik:

– Ha kívül állunk mindkét körön – mondja, mintha zsolozsmázna.

– Úgy van – bólint Salinas rendíthetetlenül. – Azokén, akik üldöznek, és azokén, akiket üldöznek.

– Ilyen egyszerű ez, Federigo? – kérdi Maria. A kérdés váratlan, nem illik a játékszabályokba. Salinas gyors, gyanakvó pillantást vet a feleségére. Gondolkodnia kell.

– Nem – szólal meg aztán óvatosan. – A körök nyilvánvalóan egyre tágulnak.

– Akár az örvény – mondja Maria.

– Ha úgy tetszik – hagyja rá Salinas elegánsan. Vár. Nem történik semmi. Maria beérte a hasonlattal. Salinas megnyugszik. – Minden az időn múlik – jegyzi még meg.

– És az események iramán – mondja Maria.

– Természetesen – bólint Salinas. Ismét egyenesben vannak. Így játsszák ezt mostanában, minden este. Kényes játék, a szabályokra ügyelni kell.

– Megfulladok! – mondja egyszerre csak Maria.

– Nem, csak fuldokolsz – vigasztalja Salinas. – Mint én is, mint mindenki. Hirtelen ideges lesz. De most valóban ideges. – Ne nézd az órádat – szól rá a feleségére –, haza fog jönni.

Azután hallgatnak. Egy-egy karosszékbe ereszkednek. Salinas illatos füstfelhőket bodorít. Hosszú, izmos lábait kinyújtja, fekete lakkcipője megcsillan az alkonyi fényben. Kifogástalan öltönyének gombjait kinyitja, divatos nyakkendőjét meglazítja.

Maria egyenes háttal ül, kezét az ölében nyugtatja.

És várakoznak. Enriquére várakoznak mind a ketten. Enriquére, akit mi már nyilvántartásba vettünk, és akire oly szorongva áhítoznak, akár a végzetükre.

 

 

Enrique naplója fekszik előttem. Lapozgatom. Helyenként kibetűzhetetlen sorait rég megfejtettem, oldalait jól ismerem. A naplót a házkutatás során koboztuk el, és Enrique halála után vettem meg. Ide is magammal hoztam. Nem támasztottak különösebb nehézségeket. Megmondtam nekik, hogy az emlékezéseimet akarnám megírni, ahhoz kell a füzet. Átvizsgálták, ahogy illik, majd ideadták. Igazán jó dolgom van itt, nem panaszkodhatnék. Szó, ami szó, minálunk az efféle kívánságok aligha találhattak volna méltánylásra – amint ezt a szabályzatokat gyártó nagyokosok fogalmazni szokták. Azt mondtam nekik, hogy az én naplóm. És bizonyos értelemben nem is hazudtam: hiszen én vettem meg.

Jó, hogy velem van. Okos dolog volt megvennem. Ma sem tudom, hogy annak idején mi a csuda vezethetett ebben. Egyszerűen csak megszereztem, mert lehetetlennek éreztem, hogy máshol legyen. Nálam kellett lennie. Meg is vettem hát a bizalmas irattárunk főnökétől, aki az ilyen letéteket kezelte. Könnyen dűlőre jutottam vele, mert ismertem a gyengéjét, és történetesen tudtam is segíteni rajta. Bizonyos márkás szeszáruk terén ugyanis, közönséges vámkölcsönösségi viták és devizáris megfontolások miatt, hiány támadt akkoriban. Bizonyára emlékeznek még mindnyájan ezekre a száraz hónapokra. Nem kért sokat, Enrique naplójáért akár az ötszörösét is előteremtettem volna neki. Szerencsére ő ezt nem tudhatta. Az adminisztrációban azután ő már elvégezte a szükséges kiigazításokat.

Csodálkoznak? Miért? Tudok én ennél különb meséket is, ha egyszer beléfognék, a végére sem érnék. Sok minden megesett minálunk. A Testületnél is csak emberek dolgoznak. És az emberek mindenütt emberek, akármilyen emberek is máskülönben.

Akkor kezdte vezetni Enrique ezt a naplót, amikor az egyetemet bezárták. Vagyis a Diadal Napja után.

Felütöm egyik oldalát:

„Beszámolni napjaimról: lehetetlenség. Beszámolni terveimről: nincsenek. Beszámolni életemről: nem élek.

Szétzúzták a reményeimet, szétzúzták a jövőmet, mindent szétzúztak. Gazemberek.”

Lapozok.

„Létezem. Élet ez még? Nem, csak vegetáció. Úgy látszik, az egzisztencializmus filozófiája után már csak egyetlen filozófia következhet: a nonegzisztencializmus. Vagyis a nemlétezve létezés filozófiája.”

Bevallom, ez nekem például kissé magas. Nem értek én a filozófiához. Talán különösen hangzik, de Enriquével éppoly bajban vagyok olykor, akárcsak Diazzal: nem tudom követni. Bizonyos tekintetben ő is megfájdítja a fejemet. Más fejfájás ez persze, egészen más.

Lapozok.

„Nemlétezés. A nemlétezők társadalma. Tegnap az utcán egy nemlétező ember a nemlétező lábával a lábamra hágott.

Sétáltam a városban. Pokoli meleg volt. Körülöttem a szokott esti ricsaj. A járdán szerelmespárok, a mozik és a szórakozóhelyek felé tülekedők. Mintha semmi sem történt volna, semmi. Élik a nemlétező életüket. Vagy ők léteznek, és én nem? Az utcán minden második pasas mintha elvesztett volna valamit. Mindenütt ott vannak ezek a rendőrpofák, hallgatóznak, szimatolnak, és azt hiszik, hogy nem törődik velük senki. És jól hiszik: az emberek nem törődnek velük. Elég volt ez a pár hónap, és máris megszokták őket.

Betértem egy kávézóba. Elomlottam a teraszon. Lihegtem a dühtől, a melegtől és a tehetetlenségtől. Tömött terasz, kisburzsujok panoptikuma. Üzletről, divatról és szórakozásról fecsegtek. Egy nő éles hangon szakadatlanul vihogott. A nők illatszere elkeveredett a dagadt, zsíros testek puha, enyves szagával. Jobbra tőlem sötétes arcú pasas, olajos, rövid, fekete haja amerikaiasan hátrafésülve, húsos arca a fültöveknél mumpszosan kidagad, fekete keretes szemüveg. Szája egyre mozgott és cuppogott, mintha magában beszélne vagy cukorkát szopogatna. De aztán észrevettem, hogy egy túlságosan nagyra sikerült műfogsorral igyekszik csak valami kompromisszumra jutni, modus vivendit találni. Vele volt a felesége is, fonnyadt szépasszony. Később kopasz pasas érkezett hozzájuk, ugyancsak a feleségével és egy seszínű fiatalemberrel, aki láthatóan a kopaszék fia volt. Pofátlanul hallgatóztam. A fiú hamarosan idejénvalónak találta megjegyezni, hogy meleg napunk volt. A műfogsoros erre azt felelte: »Mindegy, hogy milyen volt. Az a fő, hogy túl vagyunk rajta.« Majd váratlanul kijelentette: »A sárga föld úgyis megvár minket.« Álmélkodva kaptam fel a fejem: tudná talán, hogy hol él? De nem, meggyőződtem, hogy csak a műfogsor tette ilyen szkeptikussá. Olyan volt ez az alsó és felső műfogsor, mint két tevepata (mellesleg, ha meggondolom, a teve nem patás állat), melyeket egy képtelen és őrült percben beleerőltettek a szájába, és most már ott kell hordania mindörökre, valami dacból és bősz eltökéltségből. Felesége, a fonnyadt szépasszony megállíthatatlanul fecsegett, sima, negédes hangján. Örömmel újságolta, hogy van már felhozatal, és sorolta, hogy a piacon mi minden kapható. A kopasz felesége is közbeszólt, aztán a kopasz is. Egyetértettek abban, hogy a konszolidáció szilárdulásával az élet javul. Örömmel állapították meg, hogy az üzleti életben mozgás tapasztalható. Javulnak a feltételek – ez a kopasz véleménye volt. Bizakodó hangulat kerekedett. Újabb hűsítőket rendeltek. Legszívesebben bombát vágtam volna közébük.”

Lapozok.

„A srácokkal nem lehet beszélni, amióta a balhé miatt bezárták az egyetemet. Pedig tudom, hogy csinálnak valamit. Tudom, hogy találkoznak valahol. Kimentem a strandra, a Kék Partra. Ott voltak. Tudtam. Megpróbáltam beszélni C.-vel. Kiröhögött. Azt mondta, fürödni jöttek. Nem bíznak bennem. És mindez az apám miatt, csak azért, mert az ő fia vagyok, és történetesen az ő vagyonába születtem bele. Mindenhonnan kirekesztve. Milyen megalázó!”

Lapozok.

„Az öngyilkosság gondolata estefelé érkezik, menetrendszerűen. Ilyenkor a legvonzóbb. A nap hanyatlásával nő csábereje, s mint a trópusi nyirok, bőröm alá hatol, megpuhítja izmaimat, fellazítja zsigereimet, fejemet a beleim felé húzza, megolvasztja csontjaimat, édeskés undorral tölt el, melynek engedni émelyítő kéj. Egy valamit tudok ellene szegezni: aggodalmas szeretetemet anyám iránt.

Valamint az eszközök hiányát. Apa revolvere: de a páncélszekrényben tartja. Elmulasztottam beszerezni egy sajátot: újabban elég nehéz. Pedig a legelőnyösebb, praktikussága, higiéniája és a mondhatatlanul egyszerű durranás miatt, mely után mély csendet képzelek el, és semmi többet. Minden egyéb munkával és vesződséggel jár. Az akasztás: a kötél kiválasztása, aztán egy jó hely a plafonon, majd a csomó megkötése és kipróbálása – és akkor még a széket is én rúgjam ki magam alól? Aztán az a reccsenés – és itt már nem állhatok ellen a látványnak, ennek az elkerülhetetlen udvariatlanságnak, mellyel szeretteim szemének szolgálnék. Szegény anyám!… Vagy kiugrani a Nagy Bulvárra. De az a zuhanás, az idő, míg leérek, a látvány, amint az aszfalt egyetlen rántással a szememhez közelít, és aztán az a sikoly! – A gyógyszerektől pedig undorodom.

Persze, az élet is egy módja az öngyilkosságnak: az a hátránya, hogy rettentő soká tart.”

Lapozok.

„Bizonyos esetekben az öngyilkosság nem fogadható el. Úgyszólván tiszteletlenség a nyomorultakkal szemben.”

No lám. Bevallom, ezeknél a soroknál mindig elfutja valami a szemem. Fiatal volt még Enrique, nagyon fiatal. Mindenhez érvre volt szüksége. Ahhoz is, hogy éljen. Gyerekember az ilyen, nem férfi még. És mégis, az ilyen sorok miatt éreztem tűrhetetlennek, hogy Enrique naplója az irattárban penészedjen. Még most is vigasz nekem, hogy megvettem.

Lapozok.

„Okádhatnékom van az életemtől. Szakítani ezzel a tétlenséggel, kilépni a csendből!… Igen, a némaság az igazság. De olyan igazság, amely néma, és azoknak lesz igazuk, akik beszélnek. A némaság csak akkor volna hatékony igazság, ha teljes lenne, és volna isten. Ez esetben az emberiség egyfajta sztrájkjáról beszélhetnénk, mintegy mennyei bérkövetelésről istennel szemben.

Így hát beszélnem kell. Többet annál: cselekednem. Kísérletet tennem egy olyan élet folytatására, amelyet megpróbálok érdemessé tenni arra, hogy éljem.”

Lapozok.

„A tegnapi baleset. Egy fehér autó a szemem láttára nekiszaladt egy motorosnak. A sikoly. A hátsó ülés női utasát a járdaszélre fektették. Körülállták az emberek. Vére lassan tócsába gyűlt a kocsiúton.

Ma reggel a sánta újságárusnő. Van egy kislánya, gyönyörű gyerek. Láthatóan az újságárusnő egyetlen reménysége. Módján felül öltözteti, édességekkel halmozza el. Ma reggel a kislány elszökött tőle, és távolabb megállt a forgalomban. Hiába hívta az anyja: a távolból ingerkedett vele, hosszú orrot mutatott neki, grimaszokat vágott. A sánta újságárusnő egyre csábítgatta: »Gyere ide, kislányom, gyere szépen, edd meg a csokoládédat!« Végre a gyerek odaódalgott hozzá. Amint a hatótávolságába ért, az újságárusnő megragadta és verni kezdte. A nyomorékok szívósságával és a reményükben megcsúfoltak irgalmatlanságával.

Betege vagyok az atrocitásoknak, bár most már ez világunk természetes rendje. És még én akarnék cselekedni!”

Lapozok.

„Az utcán találkoztam R.-nal.”

Lapozok.

„Beszélgettünk R.-nal. Egy lehetséges barátság? Érdekes, az egyetemen alig vettük észre egymást.”

Lapozok.

„Meglátogatott R. Bevallotta, hogy az egyetemen gyűlölt, amolyan gazdag és gondtalan playboynak nézett. Jót nevettünk. R. szegény. Ösztöndíjból jár egyetemre, nyáron és a szünetek idején dolgoznia kell. Aztán kipakoltunk egymásnak. Ugyanazt gondolja az egészről, amit én. De benne még erősebb a keserűség. Egy kicsit sok is talán. De érthető ez, hiszen ő többet áldoz azért, hogy tanulhasson, és most minden hiábavalónak mutatkozik. Bevallotta, hogy nagyon fél. Állandóan kísérti ez az érzés. Ennek ellenére mindenre elszánt. Érdekes: én nem félek, mégis óvatos vagyok. Azt mondja, hogy valamit el kell követni: ez nem szabadítaná meg ugyan a félelemtől, de végérvényesen odakötné valamihez. Megkérdeztem, tervez-e ilyesmit, vagy hogy talán máris dolgozik-e valakiknek. (Micsoda hülye fogalmazásokba bonyolódik az ember!) Nem válaszolt határozottan, kétértelműen mosolygott. Még ő sem bízik bennem. Elkeseredtem.

Anya egyébként nem találta rokonszenvesnek R.-t. Megkérdeztem, miért. »Fura szeme van« – mondta. Ez aztán az érv! Jót nevettem rajta, és megcsókoltam.”

Lapozok.

„Meglátogatott R. Megmondtam neki, hogy valami értelmes dologban esetleg részt vennék. Nem ígért semmit. De azért mégis megkönnyebbültem valahogy. Megtörtem végre a nyomasztó hallgatásomat és az óvatosságomat. Most már valaki tud legalább rólam: nem vagyok többé annyira egyedül. Meg kell nyernem a bizalmát. Biztos vagyok benne, hogy csinál valamit.”

 

 

Egyelőre abbahagyom. Becsukom a naplót. Ülök és tűnődöm. Enriquén tűnődöm, ezen a gyerekemberen, aki annyira szomjazta az életet, a cselekvést, a barátságot és a szerelmet.

És tűnődöm R.-on, akiben a barátság váratlan lehetőségét sejtette meg.

Ezt az R.-t mi már akkor jól ismertük. Ramón volt az, Maria megjegyzése minden kételyt kizár. Ramón volt, igen, Ramón G., vagy más néven a Fémszemű.

Hogyan is jellemezzem? Képzeljenek el egy piócát. De egy olyan piócát, amely képes a rajongásra – és akkor megkapják Ramónt. Valakinek mindig szívta a vérét. Állhatatosan, tartósan, áhítattal. Különös tehetsége volt hozzá, hogy megszólaltassa az embereket. Akármi legyek, ha tudom, hogyan csinálta. De akire szívószervével rátapadt, az szinte rögtön beszélni kezdett, mintha nyálával valami oltóanyagot fecskendezett volna áldozatába. Azt hiszem, az ilyen pasasoknak egy trükkjük van: valamivel felkeltik maguk iránt az érdeklődést, és aztán rögtön elhallgatnak. Attól fogva csak hallgatnak. No és persze mindig van idejük. Elveszett ipsének látszik az ilyen, akit csak az áldozat menthet meg, a dumájával, a tanácsaival, gyakran a pénzével és olykor a testével. Az utóbbiak közül, ami Ramónt illeti, nő vagy férfi csaknem mindegy volt neki, és a kettőt egyszerre kiváltképpen kedvelte. De nem mondhatni, hogy mindenáron ragaszkodott volna hozzá. Szerény volt Ramón, és mindig kitapintotta a lehetőségeket. Mikor aztán valakinek a vérével jóllakott már, lehullott róla, és egy másikra tapadt rá. Ilyenkor azonban felidézte valamennyi előző zsákmányának ízét, és az új áldozat többnyire mindig szívesen értesült róla, hogy Ramón ismeretségi köre – mely részben mindannyiszor megegyezett az övével – mind hülyékből, erkölcsi hullákból vagy aljas jellemekből tevődik össze. Ilyenkor megeredt az áldozat szava, hogy önmagáról az ellenkező képet nyújtsa. Ramón pedig hallgatta. Biztatta hallgatásával, buzdította megértésével, csiklandozta alázatával vagy csodálatával, valamilyen talapzatra emelte maga fölé a saját elesettségével. És ő figyelt, merev, mindent visszaverő, mozdulatlan és kissé tébolyult szemét mohó figyelemmel szögezve áldozatára, miközben már a legközelebbire gondolt.

Jóképű fiatalember volt Ramón, magas, szikár, fekete, akin jól állt a hanyag sportholmi, amelyben többnyire mutatkozott.

Csak a szemét találta Maria furcsának. No, hát a Testület kábítószeresei ezt pontosabb kifejezéssel illetnék. Akkoriban komolyan vettük az ilyesmit. A Haza erkölcsi léte a Testület lelkiismeretén nyugodott. Az Ezredes súlyt helyezett erre. Tiszta népet akart látni és tiszta lelkeket. Azon kivételes kijelentések közé tartozott ez, melyeket úgy a parlamentben, mint a Testület háza táján egyforma hangsúllyal mondott el. Itt-ott lecsaptunk hát párszor. A kábítószer megdrágult. Ramón éppen nélkülözött, és ennek következtében még tikkadtabb, még acélszürkébb és üresebb volt a szeme. Nem maradt neki más, csak a rágalom, a félelem, a tisztánlátás és a keserűség.

Mind igaz, amit Enriquének mondott. Ösztöndíjhoz jutott, a szünetek idején dolgoznia kellett, szegény volt. Mellesleg nem azért volt szegény, mert a szülei is szegények voltak. Ramón tizenhét éves korában megszökött hazulról. Csak az ördög tudná, hogy csinálta, de priusza nem volt. Azért mi megtudtuk róla, ami bennünket érdekelt. Megszökött Maxszal, egy közismert homokossal, aki a foglalkozási rovatba azt írta be: filozófus. Megszökött Maxtól, és csavargott. Beállt egy kommunába, amely háziipari termékeket állított elő. Szőttek-fontak, férfiak, nők vegyesen, meztelenül. Akármi legyek, ha tudom, mi ebben az élvezet. Otthagyta a kommunát, és összeállt egy lánnyal. Otthagyta a lányt, és összeállt egy nála tíz évvel idősebb asszonnyal. Otthagyta az asszonyt… nem folytatom. Nyugtalan természet volt Ramón, amint látják. Szilárd talajt keresett a talpa alá, mert félt. Félt önmagától és mindenki mástól. Félt a társadalomtól, mert – azt mondja – ismeri gyilkos törvényeit. És félt a rendőröktől kiváltképp, félt tőlük, és gyűlölte őket. De ha az én véleményemet akarják hallani: Ramónnak egyszerűen szüksége volt a félelemre. A fene tudja, miért, magyarázatot tőlem ne várjanak. Nem értek én a lélekhez, hekus volnék, ez a tanult mesterségem. De annyit mondhatok, hogy nem nagy újság az ilyen pasas minálunk, van belőlük éppen elég. Félnek, hogy aztán hirtelen feloldódhassanak. Aljasnak látnak mindent és mindenkit, hogy aljasok lehessenek. Amúgy egyénileg mindegyik más. Ez a Ramón közben egyetemre járt. Az egyetemen alig sejtettek róla valamit. Vizsgáit kitűnően tette le. Tudásával tekintélyt szerzett. Modorával professzorokat fűzött be. Hallgatta őket, azok meg beszéltek neki. Csak a szeme… de erről szóltam már. Hát ezt adják össze. Ilyen ember volt ez a Ramón.

A mi kezünk közé véletlenül került. Mármint véletlen, hogy éppen akkor a kezünk közé került. Kerülhetett volna a kezünk közé máskor is. De hogy előbb-utóbb mindenképp a kezünk közé került volna, arról nincs kétségem. Ezúttal az alkalmat az szolgáltatta, ami Enrique naplójában mint „az egyetemi balhé” szerepel.

Túl nagy balhé nem volt. Behoztunk pár kölyköt, különösebben senki sem figyelt oda. Nem sokkal a Diadal Napja után voltunk, minden börtön és fogda zsúfolva, a folyosókon úgy szorongtak a letartóztatottak, akár a szardíniák. Sok időnk az egyetemi demokrácia tisztázására nem jutott. Itt-ott elcsattant egy-két pofon, a nagyját aztán Diaz rövid úton elbocsátotta. Ramónon azonban megakadt a szeme. Kiállította a folyosóra. Homlokkal, tenyérrel a falnak, úgy, ahogyan kell.

Előző nap éjszakáztunk, untam már a kölyköket.

– Mit akarsz tőle? – kérdeztem Diazt.

– Még nem tudom – felelte. Fáradhatatlan volt Diaz, és a szeme csalhatatlan. Nem tudtunk mi akkor még Ramónról semmit. Annyit, hogy nincs priusza. Ezt megtudhattuk telefonon. Többet semmit. Kezdetén jártunk még az időknek, még friss volt a Győzelem, a nyilvántartás tökéletlen. Napokba telt volna, míg megtudjuk a nacionáléját. És Diaz sietett. Dolgunk volt.

Behívatta hát a folyosóról. Leültette. Feltett neki néhány kérdést, csak úgy, vaktában. Ramón jól állta a sarat. Diaz viszont tudott kérdezni. Úgy negyedóra múlva Ramón üvölteni kezdett. Nem bírta tovább a feszültséget. Nem hazudott Enriquének: valamit el kellett követnie, ami végérvényesen odaköti valamihez. Szerencséje volt, hogy akadt tekintet, amely ezt észrevette rajta. És Diaz szeretett segíteni a rászorultakon.

Mondom, Ramón üvölteni kezdett. Fejünkre szórta minden gyűlöletét. Mint aki okádik. Rágalmazóknak nevezett minket, akik hálót szövünk az ártatlanok köré. Mészárosoknak, gyilkosoknak, hóhéroknak. És így tovább. Diaz lehajtott fejjel hallgatta, könyökét az asztalra tette, ujjhegyeit az arca előtt összezárta. Pihent. Aztán Ramón egyszerre csak elhallgatott. Csend lett, hosszú csend. Aztán Diaz nehézkesen feltápászkodott. Lassan megkerülte az asztalt, és föltelepedett rá, fél combbal. Kedvenc helyzete volt ez mindig, Így üldögélt egy darabig, Ramónnal szemben. Akkor hirtelen előrehajolt. Nem nagyon erőltette meg magát, ügyelt rá, hogy tartós nyomokat ne hagyjon rajta. Őutána Rodriguez következett. Én, az új fiú, a jegyzőkönyvet vezettem.

Ezek után sok szóra már nem volt többé szükség. Ramón visszaült a helyére. Diaz megkérdezte, dohányzik-e. Dohányzott. Diaz odanyújtotta neki a szivardobozát. Rodriguez megkérdezte tőle, szomjas-e. Szomjas volt. Rodriguez poharat rakott elé, és kivette a hűtőből a narancslevet. (Ezen az átkozott narancsleven éltünk akkor naphosszat, abban a pokoli munkában és melegben.)

Aztán Diaz röviden ismertette vele, hogy mit kell tennie, hogy milyen időközönként, milyen közvetítéssel és milyen formák között kell eljuttatnia a jelentéseit.

Tőle hallottuk először Enrique Salinas nevét.

 

 

Bevallom, Enrique naplójának bizonyos oldalait mindeddig következetesen átlapoztam. Nem tettem jól. Fontos szála ez a cselekménynek, mely a végzetes autózáshoz vezet: nem volt hát okos mellőznöm.

Becsületes sem volt. Márpedig én becsületes akarok lenni – mikor legyek becsületes, ha nem éppen most. Becsületes, mindenekelőtt is Enriquével. De becsületes Estellával és önmagammal is.

Visszalapozok. Vissza, Enrique naplójának csaknem az elejére.

„Hogy egy száj formája (és mozgása is) olyan legyen, akár egy virág (akár egy virág a szélben), az eléggé hihetetlen. És mégiscsak van ilyen száj.”

Lapozok. Üres oldal, rajta mindössze két betű.

„E. J.”

Estella Jill. Vagy egyszerűen csak Jill. Szívesebben használta ezt a második, angol nevét. Anyai ágon amerikai.

Lapozok.

„J. Mint akiben belül süt a nap. Egész délután napfürdőztem.”

Igen, Enrique hangja ez is. Öngyilkossági kísértések, zavaros utcaképek, önbuzdítások, gyűlölködés és szerelem. És mindez így, egymás mellett, összekuszálva, egymásba bogozódva. Kamasz volt Enrique, gyerekember.

Lapozok. Eléggé sokáig kell lapoznom. Azután, minden előzmény nélkül:

„Hogyan történt? Nem tudom. Egyszer csak a karomban tartottam. Bezártam az ajtót. Fölé hajoltam. Számat az ajkai közé vájtam. Feküdtünk a heverő vastag, indián szövésű takaróján. Meztelenek voltunk. Egymáshoz simultunk. Éreztem, hogy kíván. És akkor szörnyű, ostoba és megmagyarázhatatlan dolog történt. Le kell írnom. Csak úgy szabadulok meg tőle, ha leírom. De még most is elfog azoknak a hosszú perceknek az iszonyatos és egyben nevetséges lidércnyomása.

Gyerünk, ki vele. Szóval, nem tudtam válaszolni a kívánságára. Én, aki hetek óta csak erre a percre vártam. Csak feküdtem mellette, tehetetlenül. Átölelt. Éreztem, hogy reszket. Aztán elmúlt a reszketése. Csak simogatott, most már hűvös kézzel, mint egy óvónő. Nem mertem ránézni. És akkor megszólalt. Azt mondta, hogy hálás nekem. Elvehettem volna, a magamévá tehettem volna, de én őt akarom, nem pedig az alkalmat és a véletlent. És hogy ezt sosem felejti el – mondta. Hálásan hozzám simult – de most már hűvös volt a teste –, és megcsókolt, a két szememen és a homlokomon. Aztán felállt, öltözködni kezdett. Közben egyre engem nézett és mosolygott. Kinyújtottam érte a kezem. Leült mellém, a heverő szélére. Most ő hajolt fölém. Simogatni kezdett. Milyen könnyű és lágy volt a keze! Simogatott, amíg csak… Akkor ismét levetette a fehérneműjét. Nagyon lassan és megfontoltan. Közben engem nézett és mosolygott. Már alig voltam az eszemnél. Végre mellém heveredett. És akkor…

Később lementünk egy bárba. És egész este nevettünk, nevettünk, nevettünk!”

Lapozok.

„A boldogság elveszi az ember eszét. Nem is ez a baj. A boldogság megbénít. Minden másról elfeledkezem. Úgy élek, mintha jogom volna hozzá, hogy éljek, úgy élek, mintha valóban léteznék. Terveket szövök, a jövőről ábrándozom, építem a kettőnk életét, feleségül akarom venni, mintha rajtunk kívül senki más sem élne. És közben érzem, hogy milyen képtelenség ez, hiszen nincs jövő, csak jelen van, állapot, rendkívüli állapot.”

Lapozok.

„Beszéltem vele. Elmondtam neki, mit gondolok. Megértett. Mindenben egyetért. Mondhatatlan hálát és megkönnyebbülést éreztem. Megfogtam a kezét. És akkor egyszerre az esküvőről kezdett beszélni, és arról, hogy miként rendezzük be a lakást.”

Lapozok.

„Nem bírom tovább. Hülye vagyok, magam sem tudom, mit akarok. Döntenem kell végre: vagy ő, vagy… És ha mind a kettő? Nem, az lehetetlen… És ha mégis?… Nem látok tisztán, ez a baj, hogy nem látok tisztán. Tulajdonképpen – borzalmas érzés – most jövök rá, hogy nem is ismerem. De nemcsak őt, magamat sem. Nem eléggé, legalábbis. Meg kell tudnom, mit akarok. Meg kell ismernem őt is és magamat is. De hogyan? A beszélgetések nem elegendők, a szavak nem tisztáznak semmit. Ki kell találnom valamit. De mit?”

 

 

Az autózást találta ki.

Le kell hát írnom ezt az autózást. Nem lesz nehéz, hiszen minden részletét ismerem. Enrique vázlatot készített róla a naplójában. De személyesen is beszéltem vele erről. És ami még hiányzott, azt kiegészítette Estella. Vagy inkább egyszerűen csak Jill.

Akkor őt is kihallgattuk. Nem vettük nagyon igénybe. Elfogadtuk, amit jegyzőkönyvbe mondott, hogy gyanútlanul sodródott az ügybe. Így is volt, Jilltől semmit sem akartunk. De hát a rend, az rend. Jegyzőkönyvnek mindenről készülnie kell. S ez esetben ismét olyan jegyzőkönyvet mutathattunk fel, mely csupán vizsgálataink mindenre kiterjedő alaposságát és méltányosságát tanúsította.

Valami tiszteletfélét éreztem akkor iránta. Enrique sorsa azokban a napokban már világosan kirajzolódott, ítélete az eljárás során megpecsételődni látszott. Jill a menyasszonya volt. És hát ez elfogódottá teszi az embert olykor.

Csak egy fél esztendő leforgása után találkoztam vele ismét. Enrique akkor már nem élt. És én kezdtem átlátni történetét. Fejfájásaim támadtak az idő tájt, gyötrelmes, csillapíthatatlan fejfájásaim.

Felkerestem hát Estellát. (Vagy inkább egyszerűen csak Jillt.) Férjnél volt már, bizonyos Anibal Roque T.-nál, a jónevű vállalkozónál. Egy délelőtti beszélgetést kértem tőle. Hogy megrémült a kicsike!… És milyen kezessé vált a nagy megkönnyebbülés után!…

Gondolkodom, mi vezetett Estellához. Leküzdhetetlen dolog volt ez, valamilyen kényszer. Mondtam már, most is mondom: nem értek én a lélekhez, legkevésbé a magaméhoz. Egyet éreztem csak, de abban biztos voltam. Mégpedig azt, hogy mindenkinek meg kell fizetnie a magáét ebben az ügyben, mindenkinek. Hát őt is fel kellett világosítanom: nem úszhatja meg mocsoktalanul. Maria gyászol, őneki máshogy kellett fizetnie. És tudta ezt Jill is, ne higgyék, hogy nem. Miért engedett különben? Elsősorban talán félelmében – és szolgáltattam is neki okot erre, nincs vita –, de mégsem pusztán félelmében, arra bármikor megesküszöm. Ravasz volt Jill, viszonyunknak a zsarolás látszatát igyekezett adni, és találhatott is okot erre, mondom: de maradéktalanul meggyőznie erről engem sosem sikerült, és kérdés, hogy önmagát is mennyire. Vezekelni akart talán, mint ahogy én a cinkosomat kerestem benne? Szánakozott-e rajtam, vagy megvetett? – az ő dolgának tekintettem. De ez az ügy sehogy sem tűrte, hogy bárki is tiszta maradjon, akinek valami része volt benne: és ezt Jillnek is meg kellett tanulnia énszerintem – bármiről ábrándozott is, amikor sietve férjhez ment.

Édes és gyötrelmes kapcsolat volt ez, bűnös kapcsolat – elismerem. De hát valószínűleg éppen ez volt a vonzereje. Valami ostoba kényszer egyszer odáig vitt, hogy olvastam Jillnek Enrique naplójából. Nem aljasságból tettem, higgyék el. Mármint nem azért olvastam Enrique naplójából Jillnek, hogy őt kínozzam, vagy hogy én… hogy az ördögbe is mondjam… kéjelegjek. Dehogy volt az nekem kéj. Egyszerűen csak rám borult Enrique árnya, és túlságosan is súlyosnak éreztem. Azt akartam, hogy mindkettőnkre boruljon. Jogom volt hozzá, bármit is mondjanak, jogom volt, hiszen egymáshoz tartoztunk, Enrique árnya borult mindkettőnkre. Azt akartam, hogy együtt hordjuk, hogy együtt járjunk alatta, mint valami nagy, szörnyeteg esernyő alatt, két elveszett a viharban…

Ostobaság volt! Kiborult. Rávetette magát az ágyra, sikoltozott. Elmondott gyilkosoknak mindnyájunkat, engem, Enriquét, minden férfit és az egész életet.

– Gyilkosok! – sikította.

– És te – kérdem –, te mi vagy? Kurva vagy, utolsó ribanc! – És hiszik, vagy nem hiszik, de azon kapom magam, hogy árulással vádolom, és szemére vetem, amiért nem pendült egy húron a gyanúsítottal, vagyis Enriquével. Én, aki hekus volnék elvégre csak, mégis.

Pedig Jillt én jól megértettem. Nő volt Jill, mindenekelőtt is nő.

 

 

Egyszóval volt egy országút. A tengerparton vezetett. Arra, ahol a félsziget benyúlik az öbölbe – hiszen tudják. Aki a Kék Partra ment, annak ezt az utat kellett használnia. Enrique és Jill aznap a Kék Parton jártak. Fürödni akartak. És Enrique keresett valakit a strandon.

Meg is találta, akit keresett, átkozott legyek, ha nem. Ott gyülekeztek mind, ezek a bozontos fejűek. Agyafúrtan kitalálták: a plázs nagy, kiválasztottak egy félreeső helyet. Lerakták a táskarádióikat, és lőhettünk a lehallgató készülékeinknek. Fényképeket csináltunk róluk, tíz tucat tekercset. Ezt hagyták, tudták, hogy úgyis ismerjük őket. Lecsaphattunk volna rájuk, hogyne csaphattunk volna. No és? Profik voltak ezek, nem csináltak semmit. Egy szót se húzhattunk volna ki belőlük. Amit megtudhattunk volna tőlük, úgyis tudtuk. Kirakat volt az egész, nem sokat kockáztattak, az akciókat nem ők végezték. Mi a fenét csinálhattunk volna? Figyeltük őket, míg meg nem értek az események. Akkor aztán mind eltűntek. Mintha a föld alá bújtak volna. Átkozott mesterség a miénk, senkinek sem ajánlanám.

Ott volt ez a C. is, a nevét le sem írom. Enrique említette már a naplójában, ha még emlékeznek rá. Nemcsak Enrique tartotta őt nyilván, legyenek nyugodtak. Akármi legyek, ha benne nem volt a keze a merényletben. De mire hírét vettük, hogy merényletre készülődnek, már bottal üthettük a nyomát.

Dehogy a vagyona miatt nem álltak szóba Enriquével. Akadt ezek közt pénzes kölyök, nem is egy. Enrique pénze csak jól jöhetett volna nekik. Csakhogy Enriquének nem volt iskolája. Ezek meg, mondom, profik voltak. Eszük ágába se jutott volna kockáztatni. Csak Enrique képzelhette, ez a gyerek, hogy odamegy hozzájuk, és mindjárt felcsaphat, mint valami toborzó irodán.

Máskülönben odament. Vidám diákbandára talált, amely mókás egyetemi történetekkel szórakozott. Mindegyik tudott egy esetet. A többi meg a hasát fogta a röhögéstől.

Nohát, ez történt. Aztán Enrique visszakullogott Jillhez. Szép volt Jill aznap, a tarka ruhájában, és még szebb volt anélkül, a strandon. Enrique pedig dühöngött.

– Hagyd őket – vigasztalta Jill –, nem tartozol közéjük.

– Miért?! – dühöngött Enrique. – Mert Salinasnak hívnak? Meghatározhat ez egy embert?!

– Burzsuj vagy – ugratta Jill. Mutatóujját az Enrique mellkasán göndörödő szőrfürtbe mélyesztette, és gyengéden kapargatta a körmével. Ezt a részletet Enrique naplójából tudom. – Burzsuj vagy, burzsuj. Kis burzsujom – duruzsolta.

Enrique azonban dühöngött.

– Hagyd őket – mondta neki Jill –, most velem törődj. Nem jó itt? Miért nem akarsz boldog lenni?

– Boldog, boldog!… – dühöngött Enrique. Aztán szép lassan lecsillapodott. A kaparászástól, gondolom. – Dehogynem akarok boldog lenni – mondta. – Hiszen szeretlek, az ördög vigye el! De vannak esetek, amikor boldognak lenni… csak boldognak, és semmi másnak… egyszerűen gazemberség.

– Miért? – érdeklődött Jill, félig lehunyt szemmel. Erős, vakító napsütés volt aznap.

– Mert – okoskodott Enrique – nem lehetünk boldogok ott, ahol mindenki boldogtalan.

– Mindenki? – nyitotta rá a szemét Jill. – Nézz rám. Én nem vagyok az. – És mosolygott. El lehetett neki hinni, hogy nem boldogtalan.

Mit tehetett Enrique? Megcsókolta. Aztán lementek a vízre. Langyos volt a tenger, kevesen voltak, jó messzire bementek. Jillel a karjai közt Enrique hamar megfeledkezett a bosszúságáról is, a filozófiáról is.

Csak hazamenet jutott eszébe ismét.

Az országúton.

Söpört hazafelé Enrique Alfa Romeója, ő a volánnál, Jill mellette. Röpködött a hajuk, száguldottak. Míg csak a gyorsforgalmi jelzéshez nem értek. Ott Enrique levette a sebességet. A felénél is kevesebbre annál, mint amennyi elő volt írva.

Szólnom kell erről az országútról. Akadhatnak, akik nem jártak arra. Vagy talán rossz az emlékezetük. Esetleg észre sem vettek semmit. Előfordulhat ilyesmi. Elvégre erre szolgált a gyorsforgalmi előírás. És akadnak pasasok, akik csak előre néznek. Szerencsések az ilyenek, mindig irigyeltem őket.

Egyszóval volt minekünk arrafelé egy intézményünk. Nem éppen az út mellett, de nem is messze tőle. Ha jártak arra, tudják. Fel volt az szerelve minden szükségessel, kerítéssel, elektronikával, őrtornyokkal, miegymással. Aki járt arra, láthatta. Mármint a külsőségeket. Többet nemigen. Mármost az utat kiiktatni nem tudtuk. Fél országnyi kerülőre kényszerítettük volna az amúgy is akadozó kereskedelmi forgalmat. Kitérő utat nem vághattunk, a hegylánc miatt. Költséges mulatság az ilyen, a parlament talán meg se szavazta volna. Annál kevésbé, minthogy ott nem tudhattak az intézményről. Kérdezzék csak meg a képviselő urakat, hogy tudtak-e róla. Majd meglátják, mit válaszolnak. Fogalmuk se volt azoknak semmiről. Így hát azt választhattuk csak, ami maradt: gyorsforgalmat írtunk elő, minimáltuk a sebességet. Sokat így nem láthattak, valamennyit azért mégis. Ezt pedig nem is bánta az Ezredes. Jó polgár csak hasznára fordíthatja az ilyen intelmet. Nyolcvanat írtunk elő. Enrique pedig harmincra vette le. Mármint a kihágási feljelentés szerint. Ámbár a csatolt fotó is tanúsítja.

Ideges volt Jill, hogyne lett volna ideges. Ráadásul Enrique azt akarta tőle, hogy fordítsa szemét az intézmény felé. Márpedig Jillnek ehhez nem volt kedve.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.

– Miért nem akarod látni? – kérdezte Enrique.

– Mert semmi közöm hozzá – idegeskedett Jill.

– Hát mihez van közöd? – érdeklődött Enrique.

– Hozzád – mondta Jill.

– Akkor – makacskodott Enrique – ahhoz is közöd van, mert az is hozzám tartozik.

– Nem igaz – tiltakozott Jill. – Kábítod magad, Enrique. Normális ember nem foglalkozik állandóan ilyesmivel. Nem más ez neked, mint kábítószer. Én azonban, látod, őszinte vagyok. Miért nem szerethetjük egymást, Enrique? Boldog akarok lenni. Gyereket akarok tőled. Semmi más nem érdekel.

– Okos lány vagy, Jill, irigyellek. A zsarnokság vaskarma alatt te nem nyögsz, hanem dorombolsz – így Enrique. Legalábbis a naplója szerint. De később Jill is megerősítette. – Miért nem akarsz tudomást venni arról?

– Mert nem érdekel – mondta Jill. Kezdett mérges lenni.

– Úgy beszélsz Jill – mondta Enrique –, mintha gyűlölnéd őket, akiket ott a kerítés mögött tartanak.

– Így is van – erősítette meg Jill. – Gyűlölöm őket, mert közénk állnak.

Ebben a pillanatban süvített el mellettük a rendőrségi kocsi. Megelőzte őket, majd keresztbe fordult előttük az úton. Enriquének meg kellett állnia.

Tudják, ugye, hogyan zajlik az ilyesmi. Fékcsikorgás, kivágódnak az ajtók, csizmák csattannak a betonúton. Kettő dolgozik, egy biztosít. Gyorstüzelő kézifegyverrel. „Kiszállni, gyerünk, gyerünk, vagy én húzlak ki! Felsőtesttel a kocsira borulni, karokat előre, ujjakat szétnyitni!”

Hát így valahogyan. Egy kis lökdösődés elkerülhetetlen. Aztán a motozás. Kiváltképp a női ruha gyanús. Sok minden elfér abban. Például egy szép női test. Jill még sokáig őrzött egy véraláfutást a mellén.

Megjegyzem, szerencséjük volt, hogy nem találtak fényképezőgépet. Se náluk, sem a kocsiban. És semmi egyéb gyanús tárgyat. A járőrparancsnok így is elő akarta állítani őket. De szeme megakadt Enrique igazolványán.

– „Salinas” – olvassa. Szemügyre veszi a kocsit. – Az áruházas? – érdeklődik aztán.

Várnia kell, nem kap mindjárt választ.

– Az – hallja végre. Nem Enriquétől, hanem Jilltől.

– Téged kérdeztelek, hékás! – érinti meg csizmájával a járőrparancsnok Enrique lábát.

– Hallotta már egyszer – mondja Enrique mogorván. A beosztott megmozdulna, de a járőrparancsnok visszatartja.

– Nem láttad a gyorsforgalmi táblát? – érdeklődik. Keresztkérdésnek éppen nem mondható. De hát forgalmi járőrbe nem mindig a legszellemesebbeket rakják.

– De láttam – mondja Enrique.

– Akkor miért nem tartottad be az előírást? – nyomoz tovább a járőrparancsnok.

– Úgy látszik, be van köpve az egyik gyertyám – magyarázza Enrique.

– Van az anyád p…ja! – vélekedik a járőrparancsnok. – Jobban tennéd, ha az országúti csavargás helyett inkább tanulnál!

– Akkor nyissák meg az egyetemet – indítványozza Enrique. Most maga a járőrparancsnok mozdulna meg, de aztán mégis meggondolja. Salinas az Salinas, hiába.

– Elhordhatjátok magatokat – közli aztán. – A feljelentést megteszem. Remélem, apád kitekeri majd a nyakad.

Aztán folytatják útjukat. Ülnek egymás mellett, Enrique a volánnál, Jill mellette. Némán, mintha nem is ismernék egymást.

– Azért – szólal meg egy idő után Enrique, anélkül hogy Jillre egy pillantást is vetne – mégsem ártana tudnom legalább, hogy mi van.

– Mi volna? – vonja meg vállát Jill. – Semmi. – Hallgatnak. – Csak egyszerűen gyűlöllek – teszi hozzá aztán.

– Én nem gyűlöllek, Jill – mondja Enrique. – Én csak egyszerűen sajnálom, hogy ilyen vagy.

– Egykutya. Az a lényeg, hogy soha többé nem akarjuk látni egymást – szögezi le Jill.

– Ez igaz – helyesel Enrique.

Többet aztán nem beszélnek. Így érnek be a városba, némán.

És Enrique úgy érzi, hogy most legalább tudja már, amit tudni akart.

 

 

Még valami történt aznap este. Fontos dolog, Enrique feljegyezte a naplójában. Olyan ez a néhány lap, akár egy jegyzőkönyv. Hiteles nyomozati jegyzőkönyv, a saját terhére.

De hát ilyen volt Enrique. Gyűlölt és szeretett, titkolózott és titkairól kimerítő jegyzőkönyveket vezetett.

Felütöm Enrique naplóját. Hallgassák meg.

„Minden eldőlt. Fantasztikusan hihetetlen és mégis a legtermészetesebb. Mint hogyha – legrejtettebb ösztöneim mélyén – tulajdonképpen régóta sejtettem volna ezt már. Le kell írnom, ezzel az élménnyel most nem fekhetem le.

Megpróbálom összefoglalni. Nehéz lesz, sok minden történt ma, és most, késő este, ennek az egész, valószínűtlen napnak valamennyi színe és eseménye egyszerre kavarog bennem. No, kezdjük csak el.

Szóval hazavittem Jillt, ennyivel még tartoztam neki. Aztán hazajöttem én is. A kocsit letettem a garázsba. Beszálltam a liftbe, feljöttem. Ahogy a lakásba léptem, az egymásba nyíló szobák csalóka távlatában valahol megpillantottam anyát és apát. Messze voltak. Egy-egy karosszékben ültek. Apa illatos füstfelhőket bodorított. Hosszú, izmos lábait kinyújtotta, fekete lakkcipője megcsillant az alkonyi fényben. Kifogástalan öltönyének gombjait kinyitotta, divatos nyakkendőjét meglazította.

Anya egyenes háttal ült, kezét az ölében nyugtatta.

Mintha csak várakoztak volna valamire.

Amikor észrevettek, anya rögtön felugrott, és elém sietett. A szokott szöveg: »Hol voltál?« »Strandon.« »Soká maradtál.« »Mert szép idő volt.« Miegymás.

Az öregúr nem mozdult, csak szívta a cigarettáját tovább. Végre megjegyeztem, hogy beszélnem kell vele. »Helyes« – mondta, és felállt. Maga elé engedett, egyik kezével a dolgozószobája irányába mutatva, a másikkal könnyedén átfogva a vállam. Megéreztem a szagát: dohány-, illatszer-, apa-szag. És egyszerre megéreztem a vállamon nyugvó kezét is. Erő áradt belőle. Erő, fölény és biztonság. Hülyeség, de hirtelen majdnem elbőgtem magam, hogy a karjába vegyen, mint kisgyerek koromban. Talán Jill miatt.

No mindegy.

Szóval röviden elmondom neki az országúti sztorit. Csak a lényeget. Szeme se rebbent.

– Fényképezőgépet – kérdi – találtak nálad?

– Nem – mondom. Véletlenül – de azt már nem tettem hozzá. Akartam ugyanis Jillről felvételeket készíteni, de siettemben aztán itthon hagytam a gépet.

– Valószínűleg megbírságolnak – legyintett. – Majd kifizetjük. Szerencsére még van miből – mosolyodik el. Nem látszott valami megrendültnek. – Mit kerestél arra? – érdeklődött.

– A strandon voltam.

– Egyedül?

– Nem.

– És éppen ott jutott az eszetekbe csókolózni? – mosolyog. Bosszús lettem. Nem szeretem, ha az öregúr a szexualitásommal kedélyeskedik.

– Nem csókolóztunk – mondom.

– Hát?

– Akartam neki mutatni arrafelé valami érdekeset.

– Értem – bólintott apa. Azzal feláll, és elkezd sétálni a szobában. Már azt hittem, megfeledkezett rólam. Egyszerre csak megérzem őt a hátam mögött. Fejemre helyezi a kezét.

– Enrique – hallom a hangját –, mivel töltöd a napjaidat?

Vállat vontam. Mi a csudát mondhattam volna?

– Fiam – mondja, még mindig az előbbi helyzetben –, anyád aggódik érted. – És megint hülyeségek jutnak az eszembe. Iskolába megyek, és ő azt mondja: »Vigyázz magadra, fiam, anyád aggódik érted.« Megkapom az első kocsimat: »Óvatos légy, fiam, anyád aggódik érted.« Mindig csak »anyád«. Sosem ő maga.

De hát nem tudtam mit mondani. Még jelezni sem, hogy mik jutnak az eszembe.

Erre otthagy, és leül az íróasztala mögé, szembe velem. Meggyújtotta a lámpát. Már este volt, az asztali lámpa sárgás fénykörén túl a szobában mindenfelé barna, súlyos árnyékok nyújtózkodtak. Otthonos érzés volt.

– Fiam – szólalt meg ismét –, miért nem vagy hozzám őszinte? Van időnk. Hallgatlak.

És akkor mindent kipakoltam. Ahogy jött, összefüggéstelenül, dühösen. Talán Jill hatása volt ez még mindig. Megmondtam a véleményem, és hogy mit gondolok az egészről. Megmondtam, hogy ezzel töltöm a napjaimat, hogy semmi más nem foglalkoztat, csak ez.

Nagyon komolyan hallgatott végig, pedig bizonyára zagyvaságokat is mondhattam közben, hiszen ideges voltam. Mégis, láttam rajta, hogy komolyan vesz. Ugyanolyan komolyan, mint amennyire én magam az voltam. Sohasem nézett még így rám. Mintha csak a vesémbe akarna látni. És látnia kellett – mert azt akartam, hogy lássa: nem tréfálok.

Amikor befejeztem, megint felállt, és végigmérte párszor a szobát. Majd visszaült a helyére.

– A véleményed ez csupán, Enrique – kérdezte –, vagy több annál?

– Hogy érted ezt, apám?

– Úgy – felelte ő –, hogy szabad vagy-e még, vagy talán dolgozol már… – habozott – valakiknek? – fogalmazta meg végre. Ugyanolyan hülyén, mint néhány hete én R.-nak.

– Még nem – mondtam.

– Még nem – ismételte. – Vagyis próbálkoztál már?

– Igen.

– És?

– Bizonyos akadályokba ütköztem.

Bólintott.

– Például abba, hogy Salinasnak hívnak – mondta.

– Például – feleltem. Valami megvillant a tekintetében, abban a pillanatban kárörömnek hittem. Dühös lettem megint. – De át lehet törni ezen a falon, apám – folytattam. – Türelemmel és elszántsággal át lehet törni rajta. Én hiszek ebben, és be is bizonyítom, meglátod!

Most megint komoly volt. Kutató tekintete az arcomat tapogatta, és az arcom kemény volt, éreztem. Furcsa párbaj volt ez köztünk, és akkor csak a furcsaságát láttam. Most már az értelmét is látom, persze.

– Hallgass rám, Enrique – szólalt meg ismét. – Biztos értesüléseim vannak. Nemsokára újra megnyitják az egyetemet.

– Annál rosszabb – jegyeztem meg. – Jobban szem előtt leszünk, fokozhatják majd az ellenőrzést.

– Kétségtelenül – bólintott. – De folytathatod a tanulmányaidat.

– Nem akarom folytatni – mondtam én. – Nincs értelme.

– Nem feledkezhetsz meg a jövődről, Enrique.

– A jelenben élek, apám.

– Eh – legyintett –, ez a jelen ideiglenes.

Dühös lettem.

– Tudom – fakadtam ki. – Csak ideiglenesen kell elfogadni. Ideiglenesen, de mindennap újra. És mindennap egyre többet. Ideiglenesen. Míg csak le nem éljük egész, ideiglenes életünket, hogy egy szép napon aztán ideiglenesen meghaljunk. Hát nem, apám! Nem és nem!

– Mit akarsz hát, Enrique? – kérdezte.

– Valami véglegeset – feleltem. – Valami szilárdat és állandót. Valamit, ami én vagyok. – És egyszerre kimondtam: – Cselekedni akarok, meg akarom változtatni az életemet, apám.

Mintha megrándult volna az arca. Mit törődtem azonban vele! Csak a saját hangomat hallottam, amely kimondta végre a legtitkosabb akaratomat, oly határozottan, hogy egy csapásra mindent egyszerűnek és világosnak éreztem. Nem volt több mondanivalóm. Fel akartam állni, hogy kimenjek a szobából. De akkor meghallottam a hangját:

– Mindez csak fantazmagória, Enrique. De olyan fantazmagória, amely bármelyik pillanatban véres valósággá válhat. – Nem tudom, milyen mozdulatot tehettem, mert felemelte a kezét, és ujjával odaszögezett a székbe. – Én végighallgattalak – folytatta. – Elvárom hát, hogy te is hallgass végig engem.

Igaza volt, és elhatároztam, hogy meg is teszem. Bármit mondjon is, megteszem. Hallgatok, a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal, és válaszolok majd a feltehetően unalmas és előrelátható kérdéseire.

És el is kezdte. Mintha csak vizsgáztatna, mintha csak a türelmemet és a szívósságomat tenné próbára. Mintha csak vallatna. Honnan is sejthettem volna, hogy azt teszi, valóban?

– Enrique – kezdte –, beszéljünk komolyan. Lehet, hogy cinikusnak tartasz majd: nem bánom. De apád vagyok, és az aggodalom jogán beszélek. És ezekkel a kérdésekkel – ha, mint mondod, cselekedni akarsz – egyszer amúgy is szembe kell nézned.

Szünetet tartott. Felém tolta a cigarettás dobozt. Rágyújtottunk.

– Tudod-e – kezdte –, hogy semmi értelmes érv nem szól amellett, hogy valaki, akit Salinasnak hívnak, ellenálljon?

– Nem tudom, hol húzod meg az értelem határait, apám – válaszoltam.

– A realitásoknál, Enrique. Mindig csak a realitásoknál.

– Vagyis a pénznél.

– Többek között a pénznél is. Bár nem pusztán csak a pénznél. – Elgondolkodott, mintha az idevágó legjobb szót keresné. – Mondjuk úgy, hogy az életlehetőségeknél – mondta aztán. – Nekünk van rá lehetőségünk, hogy éljünk. Vagyis – tette hozzá – megvan rá a lehetőségünk, hogy túléljük: lényegében ezt akartam mondani.

– Igen – feleltem én –, ez kétségtelen.

– Tudod-e – folytatta –, hogy nemcsak a puszta élethez van lehetőségünk, hanem ahhoz is, hogy biztonságban éljünk?… Várj! – emelte fel a kezét, mielőtt még válaszolhattam volna. – Tudod-e, mi a bizonytalanság?

Gondolkodnom kellett.

– Tudom – mondtam aztán.

– Honnan tudod?

– Ma tudtam meg. Az országúton. Amikor a zsaru hozzám ért a csizmájával. Ha nem Salinasnak hívnak, véresre vertek volna, azt hiszem.

– Igen – bólintott. – Én erre nem hivatkozhattam. Örülök, hogy magad jöttél rá, Enrique. Tudod-e hát, hogy ha a vásárra viszed a bőrödet, azt nem magadért, hanem csakis másokért teszed?

Kérdése megint gondolkodóba ejtett.

– Abban a szűk körben, amit meghúztál, elismerem, hogy így van – mondtam aztán.

– A körök mindig szűkek – hajolt felém az asztala mögül. – Ha az ember harcra szánja rá magát, tudnia kell, miért harcol. Különben nincs értelme. Egy hatalom ellen az ember többnyire azért harcol, hogy maga kerüljön hatalomra. Vagy azért, mert az adott hatalom az életét fenyegeti. Márpedig el kell ismerned, hogy a mi esetünkben egyik ok sem áll fenn.

– Igen, elismerem – mondtam. Kezdett érdekelni ez a játék, Szörnyű játék volt tulajdonképpen, a szívem körül valami furcsa fagyot éreztem. Nem tudom ezt jobban meghatározni. Éreztem, hogy igaza van, minden szava igaz, és ugyanakkor egész bensőm tiltakozott az igaza ellen. Féltem, hogy ennek a beszélgetésnek a végére kénytelen leszek meggyűlölni az apámat, akit szerettem. És féltem ettől a félelmemtől, százszor jobban féltem tőle, mint az érvei igazától.

– Tudod-e – hallom tovább a hangját –, tudod-e, hogy minden céltudatos csoportosulásnak tudatlan eszközökre van szüksége? Eszközökre, akkor is, ha ezeket az eszközöket hősöknek nevezik, és ha közülük keveseknek – mindig nagyon keveseknek – esetleg szobrot állítanak a sétatereken?

– Tudom – mormoltam rekedten.

– Tudod-e, Enrique, tudod-e vajon, hogy mit kockáztatsz?

Ezen megint gondolkodnom kellett.

– Az életemet – mondtam aztán.

– Az életedet! – kiáltott fel. – Úgy mondod ezt, mint egy gyerek, aki a megunt rongybabáját dobja el! Ébredj rá, Enrique, hogy merő fogalmak közt élsz és üres szavakban gondolkodol. Kockáztatod az életedet, mondod, és sejtelmed sincs róla, mit beszélsz. Fogd fel, hogy az életed: ez te magad vagy, úgy, ahogy itt ülsz, a valóságos múltaddal, a lehetséges jövőddel és mindazzal, amit anyádnak jelentesz. Nézd meg ezt az estét, nézz le az utcára, nézz körül a világban: és képzeld el, hogy nincs többé. Fogd meg a testedet, markolj a húsodba – és képzeld el, hogy mindez nincs többé. El tudod képzelni? Tudod, mit jelent ez: élni? Honnan is tudhatnád? Fiatal vagy még ehhez és egészséges… Sosem jártál még azon a mezsgyén, amely a halálba vezet, és sosem fordultál még vissza onnan, hogy ámult örömmel fedezd fel újra az életet… De azt tudod-e legalább, hogy hazudtak neked az iskolában? Tudod-e, hogy nincs túlvilág, sem feltámadás… tudod-e, hogy csak ez az egyetlen élet a miénk, és ha elveszítjük, magunk is elvesztünk? Tudod-e?!…

Bámulva hallgattam. Szavai lenyűgöztek, sosem láttam még ilyennek apámat. Sosem hittem volna gyávának. Honnan sejthettem volna, hogy mi célból vizsgáztat?

– Tudom – mondtam. Igyekeztem türtőztetni magam, de valami reszketett bennem.

– Hát ha tudod – kérdezte apa –, akkor mit akarsz? Miért harcolnál, ha semmi okod a harcra? Miért kockáztatnád az életedet, ha egyébként nem forog veszélyben? – Felkelt a helyéről, odajött hozzám. Fölém hajolt, két kezével megfogta a vállam. Erős volt a keze, nagyon erős. – Miért? – kérdezte. – Mondd meg, hogy miért? Tudni akarom, mondd meg!…

És én megmondtam neki. Leráztam a vállamról a kezét, kiborultam. Ott táncolt Jill még az idegeimben, benne volt a szavaimban. Megmondtam neki, hogy nem forog veszélyben az életem, csak éppen nem tudok megbékélni vele. Inkább ne legyen – mondtam –, semmint hogy ilyen legyen. Beszéltem az okádhatnékomról, beszéltem a mindennapi undoromról. Hogy mindent gyűlölök magam körül, mindent. Gyűlölöm a rendőreiket, az újságjaikat, a híreiket. Hogy gyűlölök bemenni egy hivatalba, de még egy üzletbe, vagy akár csak egy kávézóba is. Hogy gyűlölöm ezeket az alattomos tekinteteket körülöttem, ezeket az embereket, akik ma ünneplik, amit tegnap megvetettek. Gyűlölöm a tűrést, a haszonlesést, a bújócskát, az örökös ki-kicsoda játékot, a kiváltságokat és a meglapulókat… A rendőrt is az országúton, akinek nem volt bátorsága belém rúgni, csupán azért, mert Salinasnak hívnak: jobban gyűlöltem ezért, mint azért, mert hozzám ért a csizmájával. Gyűlölöm a vakságot, a hamis reményt, a moszatéletet, a megbélyegzetteket, akik ha egy nap szünetet tart a korbács, máris azt sóhajtják, hogy milyen jó nekünk… És gyűlölöm magamat is, főképpen magamat, pusztán csak amiért itt vagyok és semmit sem teszek. Jól tudom, hogy megbélyegzett vagyok én is, egyelőre legalábbis, és mindinkább azzá válok, ha semmit sem teszek. Jill jelent meg a szemem előtt ismét, az émelyítően csábító élet, amit felkínált nekem.

– És – kiáltottam –, hogy ne csak gyűlöljek, hanem a fogamat is vicsorgassam hozzá, elég elképzelnem, hogy majd szépen leteszem a vizsgáimat, családot alapítok és gyermekeket nemzek, hogy adót fizetek és virágokat ápolok a kertemben… egyszóval, hogy idővel boldog és kiegyensúlyozott börtönlakó váljék majd belőlem!

Elhallgattam, és apa fölöttem parázsló szemébe néztem. Furcsa érzésem támadt, elbizonytalanodtam. Mintha ezek a néma szemek átlátnának rajtam, mintha tudnának valamit, amit én nem tudok. És ismét az erejét éreztem, és azt, hogy gyerek vagyok.

Zavarba jöttem.

– Te ezt nem értheted – mondtam.

– Miért gondolod? – kérdezte lassan, súlyosan.

– Mert… mert… – próbálkoztam, és nem találtam a megfelelő szóra. Mintha csak a hatalmába kerített volna, pusztán a fölöttem tornyosuló súlyával, az erejével és a tekintetével.

– Gyávának tartasz? Cinikusnak tartasz? Ostobának tartasz? – kérdezte.

– Nem, dehogy, egyiknek sem – mondtam. És egyszerre csak ismét magamra találtam. – Csak egyszerűen nem lépheted át az árnyékodat – folytattam.

– Azt gondolod, hogy polgár vagyok. Burzsoá. Tulajdonos és részvényes. Igaz? – kérdezte.

Nem tudom, hogy ezt gondoltam-e. Nem tudom, hogy gondolhattam-e. Végtére én is csak ilyesmi vagyok. Kiváltságos vagyok, mert ő az apám.

És mégis azt mondtam neki:

– Igen. És nem tudok kiegyezni a türelmeddel.

– Miért? – kérdezte. Azt hittem, hogy lefordulok a székről. Könyörtelen volt, akár egy vizsgálóbíró. Most hát kezdjek mindent elölről?

– Azért – kiáltottam –, mert már egy félórányi türelmem sincs! – Felugrottam. – Hát nem érted, hogy nem bírok így élni? Beteg vagyok a tétlenségtől, a helyzetemtől, a középtől! – Jó szó volt, megörültem neki. – Úgy van, a középtől – ismételtem. – A közép: betegség. Igen, apám – tettem hozzá –, a közép: ez maga a patológia! – És rohantam kifelé a szobából. Éreztem, hogy a végére jutottam már minden mondanivalómnak, és hogy egyetlen érvét sem szabad meghallgatnom többé. És éreztem, hogy ki kell kerülnöm a súlya és a tekintete vonzó hatalma alól, hogy egyedül legyek és végre igazán szembeszállhassak vele…

Már a kilincsen volt a kezem, amikor utolért a hangja:

– Állj meg, Enrique! Gyere vissza! Ülj oda le! – parancsolta. És én engedelmeskedtem neki, mintha… igen, mintha csak vártam volna még valamit, nem tudom, mit, csak valami valószínűbbet, valami feloldódást ez alól a lidércnyomás alól.

Meg kell jegyeznem – és ezt nem tudom, miért tartom ennyire fontosnak –, hogy apa nem ült, hanem állt az íróasztala mögött, két kezével annak lapjára támaszkodva. Pontosabban nem a tenyerére, hanem a kifeszített tíz ujjára támaszkodott, és egy kicsit előredőlt.

– Én végighallgattalak téged – szólt. – Te azonban nem hallgattál végig engem. – Elhallgatott. – Egy ajánlatom volna a számodra – folytatta aztán. – Fontold meg. Az ajánlatom a következő: dolgozzunk együtt, Enrique, végy részt azoknak a férfiaknak a munkájában, akik közé én is tartozom.

Nem emlékszem rá, mit mondtam. Valamit makogtam. Csak az ő válaszát jegyeztem meg pontosan:

– Igen, Enrique, persze. Csak nem tudtam, mennyire vehetlek komolyan. De az elhangzottak alapján arra következtetek, hogy számíthatunk rád.

És azzal egy üveget vett elő a bárszekrényből és két poharat. Koccintottunk. Aztán sokáig beszélgettünk még, nagyon komolyan. Majd átmentünk az ebédlőbe: anya már a helyén ült, a vacsora tálalva. Sokat ettem, jó étvággyal.”

 

 

Bezárom Enrique naplóját, nincs többé szükség rá. A többi már a mi dolgunk volt. A Diazé, a Rodriguezé és az enyém, az új fiúé. No meg a logikáé, amely bennünket Enriquéhez, Enriquét pedig hozzánk vezette.

Nem volt ez a logika hibátlan. Ki mondta, hogy az volt? Inkább ötlet volt először, logikává csak későbben változott. Enrique naplóját például nem ismertük mi akkor. Honnan ismerhettük volna? Csak a házkutatás során került a birtokunkba. És akkor sem olvasta el közülünk senki. Nem volt minekünk szükségünk, és főként időnk arra. Sok kellemetlenségünk támadt akkortájt, sűrűsödtek az események. Az Ezredes ideges volt. És hírét vettük a készülődő merényletnek. Meg kellett akadályoznunk – meg kellett volna legalábbis, minden eszközzel: ezt követelte tőlünk a Haza és az Ezredes. A bozontos fejűek mind a föld alá buktak. Országos körözést adtunk ki ellenük, de hát annyi eredménnyel körülbelül, mintha öt-hat szabálytalan csíkozású kolorádóbogarat kerestünk volna, mondjuk egy tízezer hektáros burgonyaültetvényen.

Azt kellett hát megragadnunk, ami kéznél volt. És éppen Enrique volt kéznél. Felismertük egy fényképen, azok közt, akik nem voltak kéznél. Hogyan került a fényképre? Hozzájuk tartozott? Ha igen, akkor miért nem bukott a föld alá ő is? Csaléteknek hagyták talán itt? Vagy megbízatása van a fölszínen? Akkor miképp engedhették viszont, hogy rákerüljön a fényképre? Vagy semmi köze hozzájuk, és véletlenül került csak rá?

Kérdések, csupa kérdés. Nem volt minekünk időnk kérdésekkel bíbelődni. Ott volt az egész, nagy, gépesített apparátus, a nyilvántartás, az ügynökök, a munkára váró sok hekus: a szervezésre voltunk mi berendezkedve, az akcióra, nem a rejtvényfejtésre. Nagyban dolgoztunk mi, az aprómunkát nem ismertük. Enrique neve szerepelt a nyilvántartásban. Volt róla egy beköpés Ramóntól. Aztán a kihágás a gyorsforgalmi országúton. Majd a fénykép. Mindez eddig is ott volt, rendben bedossziézva: rá se rántottunk. Most azonban elővettük, mert szükségünk volt rá, és ezzel megváltozott a színkép. Minden a logikán múlik. Az események önmagukban mit sem jelentenek. Az élet véletlennek is nézhető. A rendőrség arra való azonban, hogy logikát vigyen a teremtésbe – amiként ezt Diaztól annyiszor hallottam. Okos ember volt Diaz. Ami engem illet, nem nagyon kedveltem. Sokszor fájdította meg a fejem. De ami igaz, az igaz: Diaznál különb hekust én még soha életemben nem láttam. Erre született ő, ez volt a hivatása. És főképpen tudta, hogy mit akar: és ez nagy dolog a mi szakmánkban.

Egyszóval, mondom, a sötétben tapogatóztunk akkor, átvitt értelemben csakúgy, akár a valóságban. Ültünk a sötét laboratóriumban, és fényképeket hívattunk elő. A fényképeket kinagyíttattuk. A kinagyított képeken látható személyeket aztán sorra azonosítottuk. Tíz tucat tekercset is elkattogtattunk róluk a Kék Parton, meg mindenütt máshol is, mondtam már.

Nohát, a Kék Parton készült fotók egyikén új arcot fedeztünk fel. Ott áll a körözött személyek csoportjában. Emezek röhögnek, ő inkább mogorvának látszik. Ramón ott a helyszínen, rögtön azonosította Enrique Salinasszal. Azonosítottuk volna Ramón nélkül is, de hát mire való az ügynök, ha nem arra, hogy hasznossá tegye magát, ott, ahol kell.

Ettől a perctől fogva Enrique Salinas egyetlen lépést sem tehetett, amiről mi ne tudtunk volna.

És egy hét múlva embereinktől megkaptuk a filmtekercset. Érdekes tekercs volt, méltó jutalma fáradozásainknak.

 

 

Enrique látható rajta. Belép egy kávézóba. Irattáska van nála. Helyet foglal egy asztalnál.

Szünet, vágás.

Egy pasas érkezik a kávézóba. Jellegtelen pasas, középkorú, középmagas, különös ismertetőjele nincs. Irattáska van nála. Rövid tétovázás után felismeri Enriquét, helyet foglal asztalánál. Láthatóan tárgyalnak valamiről. Az irattáskákból sietősen papírokat teregetnek ki.

Az Enriquééből egy boríték is előkerül.

A rendezkedés közepett a boríték az idegen pasas iratai közé csúszik.

A pasas elteszi a borítékot.

Befejezik a tárgyalást, eltüntetik az aktákat. Fizetnek, távoznak. Külön-külön.

 

 

Ennyi a film. A pasasról kiderítettük, hogy Manuel Figuerasnak hívják. Kereskedelmi tisztviselő, pár esztendeje a Salinas-ház alkalmazásában. Családos, két gyereke van. Szeretője nincs. Priusza nincs. Neve a nyilvántartásunkban nem szerepel. A Salinas-cég személyzeti osztályától – volt ott ugyanis egy emberünk: miért éppen ott ne lett volna? – semmit sem tudhattunk meg róla, ami bennünket érdekelhetett volna.

Figueras a kávézóból egyenesen az irodába sietett vissza. Autóbuszon ment, ócska Volkswagenjét a Salinas-üzletház előtti nagy parkolóhelyen hagyta. Csak a munkaidő lejárta után bukkant fel ismét. Beült a Volkswagenjébe, és egyenesen haza hajtott.

A következő napokban Figueras csak a hivatalába járt és haza. Útjait ellenőriztük, telefonja, amit lehallgathattunk volna, nem volt. Felesége háziasszony. Szeretője nincs. Idejét a háztartás kötötte le, bevásárló útjain semmi gyanúsat nem észleltünk. Tízéves fiuk az iskolát látogatta, négyesztendős kislányukat nem vehettük számításba. Szombat este Figueras a feleségével moziba ment; vasárnap délután pedig tízesztendős kisfiával futballmérkőzésre. Idegenekkel egyik alkalommal sem érintkezett. Mit csinált a borítékkal? Nála volt még? Vagy továbbjuttatta? Közvetlenül neki szólt talán? – nem tudhattuk.

Tíz nappal később Enrique Salinas Alfa Romeója kihajtott a városból, és rátért a délnyugati főútvonalra. B.-ban állt meg, a környékbeli divatos fürdőhelyen. Mozgalmas szállodában foglalt szobát, saját nevén jelentkezett be. Este lement a bárba. Meleg volt, könnyű öltözéket viselt, nadrágot és magas nyakú, tarka selyeminget. Irattárca föltételezhetően nem volt nála. Szobájának átkutatása során embereink rá is bukkantak. Egyebek közt egy borítékot is találtak benne. A boríték egy kétrét hajtott fehér papírlapot tartalmazott. Bal felső sarkán 3-as számjegy olvasható, a lap közepén pedig, gépírással hat betű, ebben a sorrendben: SÉTLÉF. A borítékot megfelelő eljárással lezárták, a kutatás nyomait eltüntették.

Másnap délelőtt Figueras ócska Volkswagenja kihajtott a városból, és rátért a délnyugati főútvonalra. B.-ban állt meg, kocsijával Enrique Salinas szállodája előtt parkolt. Betért a szálloda drinkbárjába, rendelt magának egy italt.

Pontosan 11 órakor Enrique Salinas a szobájából lejövet, benézett a drinkbárba. Figuerast kétségkívül meg kellett pillantania. Majd távozott, anélkül hogy leült volna.

Figueras hamarosan fizetett, visszatért a parkolóhelyre. Már ott találta Enrique Salinast, aki Alfa Romeójának motorházában foglalatoskodott valamivel. Ismerősökként köszöntötték egymást. Figueras beült a saját kocsijába, Enrique Salinas – mintegy beszélgetés közben – egy percre beült mellé. Kedvezőtlen állásából emberünk ezúttal semmit sem látott, föltevése szerint azonban Enrique ez alkalommal adhatta át a borítékot Figuerasnak.

Ezután Figueras nyomban begyújtott, és visszatérve a városba, meg sem állt a Salinas-üzletházig. Egyenesen az épületbe ment, a nap folyamán azt, egészen a munkaidő lejártáig, többé nem hagyta el. Akkor ismét egyenesen a parkolóhelyre sietett, és rendkívül meglepődött, amikor Volkswagenjének vélelmezett helyén egy csukott, fekete limuzint pillantott meg. Húsz perc múlva a Testület székházában találta magát. Kihallgatásához haladéktalanul hozzáfogtunk.

 

 

Nem szívesen beszélnék én erről, még kevésbé szívesen bocsátkoznék részletekbe. Minden újság erről tépi manapság a száját, mindenki tudja ma már, hogyan s mint zajlik az ilyesmi. Nagyjából úgy, ahogy a tökhülye filmjeiken láthatják. Csak valamivel egyszerűbben. No és annyi különbséggel, hogy itt minden valóságos.

Mocskos munka ez, mondom, de hát velejárója a mi szakmánknak. Elvesszük a delikvens eszét, széttépjük idegeit, megbénítjuk agyvelejét, kiforgatjuk minden zsebét, hajtókáját, még a zsigereit is. Bevágjuk egy székbe, a függönyöket behúzzuk, a lámpást felgyújtjuk – egyszóval annak rendje-módja szerint. Nem törekedtünk mi arra, hogy valami eredeti ötlettel lepjük meg a delikvenst. Minden úgy történt, ahogy arra a kétbalkezes filmek már előre felkészítették, minden úgy történt, ahogyan előre várta: és éppen ez mindig a meglepetés – próbálják ki, ha nem hiszik. Körülvesszük, szemközt Diaz, az oldalán Rodriguez, háta mögött én.

És aztán jön a szöveg. No és a kérdések. Özönével. Csak úgy zúdítjuk rá.

– No, te disznó – kezdi például valamelyikünk –, vége a játszmának, lebuktál.

– Mindent tudunk – folytatja a másik –, csak magadnak ártasz, ha tagadni próbálsz.

– A kis Enrique mindent elköpött már, jobban jársz, ha te is beszélsz.

– A te érdeked: nekünk mindegy.

– Tudjuk, hogy nehéz, de ha jó fiú leszel, megúszhatod: erre gondolj.

– Miért veretnéd szét a töködet, ha a társaid már mindent beismertek?!

– No, gyerünk szépen, nyisd ki a szád, vagy mi nyissuk ki?!

– Ki az összekötőd?!

– Hol a boríték?! – (Mert a motozás során már nem találtuk nála.)

– Hol van a fegyverraktárotok?!

– Mikorra tervezitek a merényletet?!

– Melyik csoportba tartozol? Beszélj!

– Egyebet úgysem tehetsz. Engedd el magad, légy okos!

– Légy okos, akkor hamar megszabadulsz tőlünk.

– A társaid a vízben hagytak, egyedül akarod vinni a balhét? Helyettük?!

– Szóval nem beszélsz?

Blöff ez mind, amint látják. Előkészítjük nála a talajt. Elkábítjuk a kérdéseink zuhatagával. Éreznie kell, hogy ő magányos, mi sokan vagyunk; hogy mindent megtehetünk vele, amit csak akarunk; és hogy mindent tudunk, jóval többet annál, mint amennyit ő maga csak sejthetne is. Sőt, hogy mindezt rosszul tudjuk, és csak ő igazíthat helyre, ha a helyzetén valamit javítani akar. Ócska trükk, de legtöbbször beválik. Ha tudnak valami jobbat, szóljanak.

Aztán lassan rátérünk arra is, ami tulajdonképpen érdekel minket. Figuerastól például a boríték történetét akartuk megtudni. Meg is tudtuk. Ne kérdezzék, hogyan. Puha ember volt Figueras, Rodriguez fölöslegesen fáradozott vele: amit elmondott, rögtön mondta, és később sem tudtunk kihúzni, belőle semmi újat.

Ilyenkor aztán Diaz kiállít egy cédulát, és az őrségért csenget. Egy hely mindenki számára akadt minálunk. És az emberekkel mi senkinek sem tartozunk elszámolással, ha a Haza biztonságát fenyegette veszély.

Egyszóval ott maradtunk hármasban. Gyászos pillanat volt. Hogyne lett volna. Gondolják csak végig mindazt, amit Figuerasból kihúztunk. A borítékokért Federigo Salinas küldte el őt. Előzőleg behívatta a főnöki irodába. A munkáért külön javadalmazást ajánlott fel. Bizalmas tőzsdei értesülésekről van szó – mondta állítása szerint Figuerasnak. Kényes ügylet, amilyen az üzleti életben nem egy akad: ezért kéri meg őt, Figuerast, és nem az egyik menedzserét, akit a hálózat ügynökei esetleg felismernek. És ezért kérte Figuerast bizonyos óvatossági rendszabályok betartására. Figueras nem nagyon firtatta. Kis ember volt Figueras, örült a bizalomnak és a váratlan jövedelemnek. Állítása szerint Enrique Salinasról nem tudta, hogy a főnöke fia. Elhihettük neki: amíg megfigyelés alatt tartottuk, Enrique Salinas egyszer sem járt a Salinas-ház irodáiban. Először személyleírás alapján találkozott vele, később már ismerte az arcát. A borítékokat Figueras aztán Federigo Salinasnak adta át.

Nohát, ezen igazodjanak el. Mi megpróbáltuk. Összeállítottuk, szétszedtük, majd ismét összeraktuk és átrágtuk újra.

Kérdések: kitől kapta Enrique a borítékot? Ezt Figueras nem tudta. Sőt, még mi sem, holott Enrique minden lépését számon tartottuk.

Továbbá: miért nem közvetlenül az apjának adta át Enrique a borítékot? Erre egyetlen lehetséges magyarázat kínálkozott: Enriquének nem szabad ismernie apja szerepét – esetleg még részvételét sem – a sejthálózatban, és megtudnia sem szabad, hogy a borítékot ő veszi át. Ebben az utóbbi esetben feltételezhető, hogy Federigo Salinas mozgat a háttérből minden szálat, és hogy személyében a Felkelés egyik fontos emberére, ha éppen nem a titkos vezetőjére bukkantunk. Rodriguez például biztos volt benne. A munka felizgatta, párducszeme parázslott és meg-megállt az asztalán díszlő szobrocskán.

Módszer nélkül azonban nincs jó munka. Mindenekelőtt is az első kérdést kellett megfejtenünk.

Erre pedig csakis Enriquétől kaphattunk volna választ.

– Enrique Salinast – azt mondja Diaz – te tartóztatod le, Martens. De nem a lakásán. Elkaphatod bárhol, de felhajtást ne csinálj.

 

 

Hát nem csináltam. Az utcán kaptam el embereimmel, másnap délelőtt tizenegy óra tájban, miután hazatért B.-ből. Megvártuk, míg kocsiját elhelyezi a garázsban, majd felment a lakásba. Nyilván értesítette hazajöveteléről az anyját. Kissé később leszaladt valamiért az utcára. A forgalomban egyszerűen besodortuk a limuzinba. Vannak minekünk specialistáink erre. Mire észbe kapott, ott ült már közöttünk, egyik csuklója hozzám, a másik pedig az embereméhez bilincselve.

– Mit akarnak? Kik maguk? – kérdezte.

Hallgattunk, így szoktuk.

– Rendőrség? A Testület? – próbálkozott még egyszer. Aztán elhallgatott ő is. Hallgatott, amikor kiszálltunk, és átvezettük a Székház komor belső udvarain, és hallgatott, míg végigvittük a folyosók hosszú sorain, ahol a letartóztatottak támasztották kezükkel, homlokukkal a falat, hátukban az ugrásra kész őrszemékkel. Így szoktuk ezt. A talaj előkészítéséhez tartozik ez is.

És hallgatott főként, amikor Diaz hozzálátott a vallatásához. Pedig szelíd volt vele Diaz, éspedig nem is a maga pokoli szelídségével, hanem szokatlanul szelíd. Ezúttal ő vette kezébe a kihallgatást egymaga, és semmi ceremóniát nem akart.

– Néhány kérdésünk volna hozzád. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy te személy szerint ártatlan vagy. Ha tisztességesen felelsz, utána hazamehetsz – így Diaz.

Enrique azonban egyetlen kérdésére sem válaszolt. Tudtam, hogy belül reszket – nem lehet ez másként –, de az arca zárva maradt, akár egy ököl. És hallgatott, rendíthetetlenül hallgatott.

– Ide hallgass – kérdezte tőle Diaz –, tisztában vagy azzal, hogy hol vagy? Mi itt nem szoktunk sokat cicázni. Tudunk mi másképpen is beszélni.

Enrique azonban hallgatott. Hallgatott konokul, ostoba eltökéltséggel. Mi meg csak ültünk Rodriguezzel, tétlenségre kárhoztatva. Nem értettem én akkor Diazt, sehogyan sem értettem. Hibázott volna ez egyszer? Rossz módszert alkalmazott talán?

Ma már kevésbé hiszem ezt. Ma már pontosabban látom én, miféle tétre játszott itt Diaz. De hát új fiú voltam még, mondom, nem láttam még akkor a színfalak mögé, bedőltem annak, ami az orrom előtt történt. Ma már nem volnék benne annyira biztos: tényleg azt akarta-e Diaz, hogy Enrique beszéljen. Ha annyira akarta volna, akkor nem indul ki abból a feltevésből, hogy Enrique ártatlan. Vagy legalábbis nem mondja meg neki. Túl jó hekus volt ehhez Diaz, túlságosan is jó.

– No? – érdeklődött szelíden, Enriquével szemközt, fél combjával az asztalt nyomva – ahogyan szokta.

Enrique azonban hallgatott. Némi várakozás után erre Diaz előrehajolt. Szelíd volt tulajdonképpen most is Diaz, szelíd és kíméletes. Csak én láthattam igazán, hogy mennyire az, Enriquének erről valószínűleg sejtelme sem lehetett. Ő csak azt érezhette valószínűleg, hogy megeredt az orra vére.

– No? – kérdezte Diaz.

És akkor különös dolog történt. Ahogy Diaz feléje hajolt, Enrique széles sugárban az arcába köpött. Különös dolog volt ez, és nemcsak különös. Azt kell mondanom: műkedvelő dolog. Igen, ezt kell mondanom. Diaznak az ember nem köp az arcába. Nem mintha nem adna ezer okot is rá: de hát céltalan és kockázatos. Márpedig céltalan dologért az ember nem kockáztat. Legalábbis nagy fokú elkeseredettség kell ehhez. Vagy nagy fokú tudatlanság. Bárhogy is, akinek csak valami köze van az élethez, az igazi élethez, az nem köpi arcul Diazt. Pályafutásom alatt ilyen soha többé nem fordult elő.

Egyszóval akkor először támadt föl bennem az a szorongó ijedelem Enrique miatt, amely később soha többé nem hagyott el. Megijedtem tőle, mert egyszerre megéreztem, hogy ártatlan. Ártatlan, és ártatlansága engesztelhetetlen, akár a megerőszakolt szüzesség. Rossz érzés volt, annál is rosszabb, mert nem volt kinek megmondanom.

Pedig láttam, hogy Diaz fejébe is szöget ütött a dolog. Nem szólt semmit Diaz, leszállt az asztalról, és szórakozottan letörölte az arcát. Aztán végigrótta párszor a szobát, hátrakulcsolt kézzel. Ez volt a szokása, mondom, ha gondolkodott. Olykor hümmögött. Végül megállt Enrique háta mögött. A fejére tette a kezét.

– Nagy marha vagy te, édes fiam – mondta neki –, nagyon nagy marha. – És Rodriguez, akinek türelmetlen ujjai egész idő alatt egyre a modelljén babráltak már, most végre fölemelkedett a helyéről.

Percek teltek, hosszú percek, amíg odaátról visszahozta. Én Diazt néztem, és érdekes, de Diaz ezúttal nem ült fel az asztalára. Valahová oldalvást nézett Diaz, nem tudom, hová.

– No? – kérdezte.

De Enrique nem válaszolt. Nem tudott. Aludt, vagy mi az ördög.

Akkor Diaz mégis ránézett.

– Marha! – mondta aztán Rodrigueznek. – Mi az ördögöt csináltál ezzel a kölyökkel?!

 

 

Így álltunk hát. Vallomást Enriquétől egyhamar nem várhattunk. Kórházi kezelés nélkül legalábbis semmi esetre sem. Erre még Diaz sem számított. Akkor úgy látszott rajta legalábbis. Ma már nem mernék megesküdni erre. Akkor azonban, új fiú létemre, még bedőltem annak, ami az orrom előtt történt, mondom. Ismerte az embereit Diaz, és jól tudta, mit akar. Nehéz lett volna bárkinek is meglepni őt. De hát erre nem gondoltam akkor.

Nem tett szemrehányást Rodrigueznek, miért is tett volna? Nem szerette Diaz a hasztalan beszédet. A tények embere volt ő, és ami megtörtént, az tény volt most már. Előbbre kellett lépni, mindig előbbre. Volt igazság Diaz logikájában, igen: a mi szakmánk ilyen, ha egyszer beléfogtál, visszaút már csak előre vezet.

– Be kéne hozni Salinast – azt mondja Rodriguez.

– Be – bólint Diaz.

– Menjek érte? – ajánlkozik Rodriguez.

– Nem – inti le Diaz.

Ketten beszéltek csak, engem meg sem kérdeztek már. Ültem hát, és hallgattam őket. Fájt a fejem, rettentően fájt. Lehet, hogy látszhatott tán rajtam.

– Meg fog lépni – aggodalmaskodott Rodriguez.

– Hová? – kérdezte Diaz.

– Mit tudom én! Az ilyeneknek mindig van egy helyük! – idegeskedett Rodriguez. – Még az utolsó pillanatban meglép nekem. A rohadt burzsoá.

– Nem kifejezetten a tőke ellen harcolunk – emlékeztette Diaz.

– Az nekem mindegy – parázslott Rodriguez szeme. – Burzsoá, zsidó, világmegváltó, egykutya. Mind csak a felforgatást akarja.

– És te – érdeklődött Diaz –, te mit akarsz, Rodriguez fiam?

– A rendet. De az én rendemet – így Rodriguez. – Menjek?

– Nem. Várunk – döntött Diaz. Néhányszor végigrótta a szobát, hátrakulcsolt kézzel. – Most dél van – folytatta aztán. – Hazamentek és alusztok egyet, fiúkák. Este hétre visszatértek. Készüljetek úgy, hogy esetleg egész éjjel ügyeletben lesztek. És lehet, hogy sok munkánk akad.

Többet nem mondott. Akármi legyek, ha csak sejtettem is, hogy mit tervez. De hát ilyen volt Diaz. És, ami engem illet, mindig örültem a váratlanul ajándékba kapott szabad óráknak. Nehéz szolgálat a miénk, ránk fér olykor némi kikapcsolódás.

 

 

Volt idő, amikor jobb szerettem volna, ha Diazzal tölthetem ezt a néhány órát. Kíváncsi lettem volna, hogyan szőtte meg a logika hálóját, kíváncsi lettem volna, hogyan nyerte meg például az Ezredest.

Ma már egyszerűnek látom ezt: elébe tárta a tényeket. És az Ezredes is csak előbbre léphetett, visszaút az ő számára is csak előre vezetett. Mindenkinek megvolt a szerepe ebben a játszmában, mondom, Enriquének csakúgy, akár az Ezredesnek. És Diaznak is, aki pedig azt gondolhatta magáról, hogy ő osztja a szerepeket. A logikán belül volt Diaz is, az Ezredesnek éppúgy ismernie kellett őt, mint ahogyan Diaz ismerte például Rodriguezt. Igen, a logikán kívül itt senki számára nem volt már hely.

Egyszóval hét órakor összegyűltünk. Diaznak akkorra már kezében volt a felhatalmazás. Kezében kellett lennie, ehhez a munkához felhatalmazás kellett. Nem széles körű, az nem lett volna elég: különleges felhatalmazás. Ne gondolják egyébként, hogy akkor bármit is tudtam erről. Nem szólt minekünk Diaz semmit, nem volt neki szüksége erre. Vakon követtük mi őt a logika útján, a parancsnokunk volt, nem mondhattunk neki ellent.

Ültünk, várakoztunk, fújtuk a füstöt. Meleg volt, a fejfájásom alig enyhült. Este kilenckor megcsendült a telefon.

– Diaz őrnagy – szólt bele Diaz.

Majd kisvártatva azt mondja:

– Különös kitüntetésnek fogom tekinteni, ha szolgálatára lehetek, tábornok úr. – De olyan hangon, mintha előzőleg olajat ivott volna.

És alig egy óra múlva a kapuőrség parancsnoka jelentkezett. Ki volt oktatva az őrparancsnok, mindenki tudta a teendőjét a Székházban aznap. Egy úr – jelentette –, aki magát Federigo Salinasnak, a Salinas-áruházak tulajdonosának igazolja, sürgős kihallgatást kér az ügyeletes tiszttől.

– Kísérjék fel – szólt a diktafonba elegánsan Diaz. És keresztbe veti a lábát, mintha csak a tapsunkat várná. Szó, ami szó, megérdemelte volna. Most láthattuk csak, hogy micsoda hekus is volt Diaz.

Tíz perccel később az irodánkban üdvözölhettük Federigo Salinast. Sötét öltönyben érkezett, tekintélyes volt, hűvös és hivatalos. Diaz úgy hajlongott, akár egy kiérdemesült tánctanár. Finom tudott lenni olykor Diaz, átkozottul finom.

– Engedje meg – azt mondja –, hogy bemutassam a munkatársaimat. Rodriguez úr. Martens úr.

Salinas alig nézett ránk. Biccentett, akár egy király a trónusáról. Igazi úr volt Salinas, rettentően értette a módját.

– Örvendek – szól. Hát, ami azt illeti, erre semmi oka nem volt.

– Tulajdonképpen – azt mondja – az Ezredes úrral kellene beszélnem.

– Az Ezredes úr – fuvolázza Diaz – a holnapi parlamenti beszédére készül.

– Mindenki erre hivatkozik: egész este képtelen voltam telefon-összeköttetést teremteni vele – bosszankodott Salinas. – Pedig olyan közvetítőket kértem fel, mint Vargas bankár és Mendoza tábornok, a hadseregtől.

– A tábornok úrral épp az imént volt alkalmam beszélni – buzgólkodott Diaz. – Foglaljon helyet, Salinas úr. Rendelkezésére állunk, legyen hozzánk bizalommal. Szivart?

Hát így folyt ez eleinte. Roppant választékosan, amint látják. Nem sürgette Salinast Diaz, ő meg csak hímezett-hámozott. Nagyon nyomta valami a gyomrát, látszott rajta. Diaz pedig tapintatosan várakozott, akár egy gyóntatóatya.

És végül is Salinasnak fogyott el hamarább a türelme.

– Tulajdonképpen – pedzette – a fiamról volna szó.

Csend. Talán a Diaz biztatását várta. Diaz azonban hallgatott, enyhe érdeklődéssel és csupa ártatlan szolgálatkészséggel a sima képén.

– A fiam – azt mondja Salinas –, szóval… a fiam a mai nap folyamán eltűnt.

– No – lepődött meg Diaz. – Eltűnt?

– Eltűnt – ismételte Salinas.

– Attól tartok – aggályoskodott Diaz –, hogy nem mi vagyunk illetékesek az ügyben. Talán a rendőrségnél, vagy – ha csakugyan aggódik – a mentőknél kellene érdeklődnie.

– Nem tudnak róla.

– Megjegyzem – mosolyodik el Diaz –, a fiatalemberek olykor váratlanul el-eltűnnek egy-egy estére vagy éjszakára. Azért még nem szükséges mindjárt a legrosszabbat feltételeznünk ilyenkor.

– Kétségkívül – így Salinas. – Ez esetben azonban engedje meg, hogy a magam feltevései szerint járjak el. Előző nap folyamán ugyanis egy tisztviselőmnek is nyoma veszett.

A társalgás kezdett érdekessé válni, határozottan érdekessé. És mintha valami megkeményedett volna közöttük, Salinas arca nem volt már a régi.

– Még mindig nem értem – azt mondja Diaz –, hogy miben állhatunk a rendelkezésére.

– Nem hozták be? – kérdi erre Salinas, és még csak fel sem emeli a hangját. De azt kellett gondolnom, hogy Salinas is kellemetlenül tud nézni, éppoly kellemetlenül, mint olykor Diaz.

– Mi – azt mondja erre Diaz – olyan személyeket hozunk csak be, akikre alapos okunk van gyanakodni.

– Őszintén meg kell mondanom – szólt erre Salinas –, hogy bizonyos körülmények… biztosíthatom, hogy merőben ártatlan körülmények… esetleg ilyen gyanú látszatába keverhették a fiamat.

– Feltételezése szerint tehát elkövetett valamit? – kérdi Diaz.

– Itt van? – mondja erre Salinas.

– Feltételezése szerint tehát elkövetett valamit, amiért itt lehetne? – ismétli Diaz.

– Letartóztatták? – kérdi még egyszer Salinas.

És most már Diaz távolról sem nézett rá annyira kedvesen.

– Salinas úr – jegyzi meg –, ön furcsa kérdéseket tesz fel nekünk. És furcsa kérdéseit furcsán teszi fel.

– Itt van, vagy nincs itt?! – ugrott fel Salinas. Egy pillanatig attól tartottam, hogy mellen ragadja Diazt.

– Üljön vissza, így nem tárgyalunk. Úgy látszik, ön elfelejti, hogy hol van, Salinas úr – szólt Diaz. Kellemetlen volt már Diaz hangja, egyre kellemetlenebb.

– Tudom, hol vagyok. Magam jöttem ide. Fenyegetni akar? – kérdi Salinas.

– Nem. Csak emlékeztetni a házirendre – így Diaz.

– Mit akar ezzel mondani?!

– Csak annyit, hogy itt mi kérdezünk. Mi kérdezünk, és ön válaszol, Salinas úr.

Azzal feláll Diaz, és felkattintja a lámpást. Nehézkesen megkerüli az asztalt és felül rá, a fél combjával. Épp Salinasszal szemben.

Rodriguez felemelkedik, és Salinas oldalára lép.

Én pedig a háta mögé.

– Mit akarnak? – hökken meg Salinas.

– Semmi különöset, Salinas úr – feleli Diaz. – Volna önhöz néhány kérdésünk.

És elkezdjük. Nagyjából úgy, ahogy fentebb leírtam már egyszer.

 

 

Kemény legénynek bizonyult Salinas, türelmünket alaposan próbára tette. Akkor tört csak meg, amikor felhozták a fiát. Hozni kellett, a szó szoros értelmében, járni nem tudott.

– No? – kérdezte Diaz.

– A fiam előtt nem – mondta egy idő múlva Salinas, a kezébe temetett arccal, tompán.

– Dehogynem – mondta Diaz. – Vagy összetörjük a csontjaidat. Rád bízzuk, melyiket választod.

És Salinas hamarosan jobb belátásra tért.

Ne kívánják, hogy pontosan emlékezzem: ki-ki mit mondott vagy kérdezett akkor, és milyen sorrendben. Még a magam szavaira sem emlékszem. Zűrzavar volt, fájt a fejem. És olykor el-elkapott a munkaláz, előrehajoltam, és valamit kérdeztem.

– Kitől kapta Enrique a borítékot?

– Tőlem.

– Kinek adta Figueras a borítékot?

– Nekem.

– Azt akarod bemesélni, hogy önmagaddal leveleztél Enrique és Figueras közvetítésével?!

– Így volt. Igen.

– Bohócoknak nézel minket?!

– Nem mondhatok mást. Ezt tettem.

– És miért tetted volna?

– Hogy megelőzzem a bajt, és hogy a fiam ne tegyen valamilyen végzetes lépést.

– Miféle végzetes lépést?

– Féltem, hogy beszervezik valami diákmozgalomba.

– Inkább te szervezted hát be, a saját titkos hálózatodba, mi?!

– Nincs titkos hálózat. Semmilyen titkos szervezet nincs. Mindent én találtam ki.

– Mi okod lehetett volna erre?!

– Már mondtam. Hogy megóvjam a fiamat.

– És miért volt szükség ehhez a levelekre?!

– Hogy kielégítsem a fantáziáját és lekössem a cselekvési vágyát. Józan érvekre nem hallgatott volna. Azt a látszatot kellett keltenem, mintha titkos munkát végezne.

– És nem azt végzett?!

– Nem. Ártatlan. Ő is, Figueras is, én is. Be tudom bizonyítani.

– Az még messzebb van egy kicsit. Mi az, hogy: SÉTLÉF?!

– Féltés. Fordítva. Ezt a szót tettem valamennyi borítékba. Három borítékot már elhasználtam…

– Kettőt!

– Akkor az elsőről nem tudnak. Későn kezdték el figyelni a fiamat. Még hét boríték van…

– Hol?

– Quintieros közjegyzőnél. Nála helyeztem letétbe őket.

– Miért?

– Hogy fedezzem magam, és szükség esetén bebizonyíthassam a fiam ártatlanságát.

– Ezzel elkéstél egy kicsit.

– Az ő érdekében cselekedtem. Láttam, hogy a vesztébe rohan. A féltés vezetett, érte tettem mindent. Visszaéltek a hiszékenységével. Gyilkosok! Gazemberek!

Szünet következett.

Aztán megint visszatértünk a borítékokra.

– Mindegyik borítékba egyforma papirost raktam. Mindegyiket elláttam sorszámmal, és mindegyikbe ugyanazt írtam: SÉTLÉF. És mindegyiket a saját írógépemen írtam, hogy a betűket azonosíthassák. Túllépték a hatáskörüket, ezért mindnyájan felelni fognak! A Quintieros közjegyzőnél levő borítékok…

És így tovább. Mondjam-e, hogy meglepett, amit Salinastól megtudtunk? Aznap este engem már nem lepett meg semmi. Diaz azonban úgy ugrott talpra, mintha darázs csípte volna meg. Nyugodt ember volt általában Diaz, ennyire idegesnek még sohasem láttam.

Egészen előrehajolt, Salinas arcába.

– Hülyéknek nézel bennünket?! Mit gondolsz te, kik vagyunk mi?! Seggkoptató jogászok, akik majd kalapot emelünk a közjegyződ előtt?! Azt hiszed, nem hallottunk mi még kettős játékról?! Azt hiszed, nem tudjuk elképzelni, hogy egyik levelezéssel fedezed a másikat?! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy egy kód hányfélét jelenthet?!… Ne hidd, hogy kikerülsz a kezeink közül! Addig nem, amíg fel nem derítjük a teljes igazságot!

És kezdődött minden újra, elölről.

 

 

Ne kívánják megtudni, hogy mi történt még aznap este. Nem kihallgatás volt ez már, hanem a pokol tornáca. Új fiú voltam még, mondom, akkor kezdtem csak látni, hol is vagyok, és hogy mire vállalkoztam. Tudtam persze, hogy itt a Testületnél más a mérce – de azért azt hittem, hogy mérce mégiscsak van. Hát nem volt: ne kívánják tudni, hogy mi történt ott aznap este.

A közjegyzőt is behoztuk. Behoztuk, mert elmulasztotta a kötelező állampolgári feljelentést, behoztuk, mert Diaz úgy akarta. Vacsoránál leptük meg, valamit ünnepeltek éppen. Magabiztos ember volt a közjegyző, tiltakozott, ügyvédet követelt.

Aztán már csak ült közöttünk, tépett ingben, pomádés orcái beestek, húsos alsó ajka lefittyedt.

– Nem értem önöket, uraim – motyogta –, nem értem. Mit akarnak tőlem? Hiszen énbennem megbízik az állam…!

– No igen – bólogatott Diaz, akár egy néptanító. – Csakhogy mi nem bízunk meg az államban.

A közjegyző csak bámult rá, apró, vizenyős szemével.

– Nem értem – azt mondja – nem értem. Miben bíznak hát akkor?…

– A végzetben. A végzet szerepére azonban jelenleg mi vállalkoztunk: tehát önmagunkban – így Diaz, fél combjával az asztalon, így Diaz, a hasonlíthatatlan mosolyával.

Olyan volt ez az én számomra, akár egy üzenet, amit a közjegyzőn keresztül Diaz hozzám juttatott el. És én megértettem végre Diaz logikáját, azt hiszem, legalábbis, hogy megértettem. Megértettem, hogy immár mindent elvetettünk, ami még az emberek törvényéhez köt, megértettem, hogy nem bízhatunk mi már többé, csakis önmagunkban. No és a végzetben, ebben a telhetetlen, mohó és örökké éhes gépezetben. Mi forgattuk még? vagy az forgatott bennünket? – most már egyre megy. Az ember – mondom – azt hiszi, hogy nagy okosan meglovagolja az eseményeket, és aztán már csak azt szeretné tudni, hová az ördögbe is nyargalnak vele.

 

 

Egy ideig eltartottak még a kihallgatások. A tanúkat beidéztük, a jegyzőkönyveket felvettük, az eljárást lefolytattuk. És az eljárás során a logika fonalát egyre szorosabbra fontuk. A Salinas-dosszié megtelt. Aztán félretettük. Sok dolgunk volt akkortájt, mondom, szaporodtak a kedvezőtlen előjelek.

Csak a magnótekercsek forogtak tovább, automatikusan, rendületlenül, forogtak még egyre a zárkájukban. Rögzítették szavaikat, rabéletük neszeit, melyek többé senkit sem érdekeltek.

Én azonban sokszor meghallgattam őket. Sajnálom, hogy nincsenek velem, jó hasznukat láthatnám itt, akárcsak Enrique naplójának.

De hát megvannak emlékezetemben, megvannak, és forognak ott egyre. Rövid szalag ez már, csekély töredéke csak az eredetinek, de hát az emlékezet már ilyen. Összemontírozza a hangokat, kivágja belőlük a lényegtelent, kiegészíti elmosódó értelmüket, és kéretlenül vissza-visszajátssza azt, amit a legszívesebben törölnénk is talán.

A szavak közt meg ott vannak a csendek. Ezeket a csendeket szívelem én a legkevésbé. Mert sosem teljes csöndek ezek. Zörejekkel, jellemző neszekkel, sóhajokkal, nyögésekkel teljesek. Ez a rabságba vetett ember igazi hangja. Hány árnyalata létezik például a sóhajoknak – ezt csupán ezek a tekercsek tudják. Mondom, tartsanak akár mániákusnak: legnehezebben én ezeket a csöndeket viselem.

– Gyűlölsz, Enrique?

– Természetesen gyűlöllek, apám. Vizet akarsz? Nekem van még egy kevés… Ne idd ki az egészet.

Kortyok, hosszú nehéz kortyok. Csend. Zizegés, sodrony zizegése. Az ember a rabságban is a kényelmét keresi – fogékony lettem ez iránt mostanában, rendkívül fogékony. Nyögések.

– Segítsek, apám?

– Nem. Már jól van így…

– Fáj?

– Már jól van. A javadat akartam, Enrique… Nem tudtad te, hogy mit akarsz… Nem is tudhattad. Élned kellett, ez volt számomra az egyetlen feladat… Időt nyerni… Túlélni…

– Remélem, megölnek.

– Ne beszélj ostobaságokat, Enrique! Semmi komoly bizonyítékuk sincs… Nem csináltunk semmit. Ki kell hogy engedjenek!

– Nem akarok többé kimenni innen. Ezt az egy szívességet még meg kell tenniük nekem. Meg is teszik talán, mert nem tudják, hogy szívesség…

– Őrült vagy, Enrique!… Gondolj az életre!… Gondolj a világra!…

– Nem tudok. Megfordítottad számomra a világot, apám… Ha nem ölnek meg, én fogok gyilkolni. És lehet, hogy először téged, apám… Vizet kérsz? Megint vizet?

Forog a tekercs, hangoktól nyüzsög az emlékezetem.

– Este van, Enrique?

– Valószínűleg, apám… Ezen a falon túl az emberek most éppen azt mondják egymásnak: „Jó estét, asszonyom. Jó estét, uram. Szép esténk van ma. És a kedves családja?”

– Tudod-e még, Enrique, hogy milyen egy este odakint? Egy egyszerű, hétköznapi este… Amikor hirtelen kigyulladnak a város fényei… Egyszerű, megszokott fények, amelyek aperitifet, hűsítőket, divatos és tartós árukat kínálnak? A szagok, Enrique… a benzin, a verejték, a kölni… A hangok…

– Ne ábrándozz, apám, hisz nemsokára meghalunk!

– Nem, Enrique! Nem!… A barátaim nem hagyhatnak cserben. Az én halálom őrájuk is árnyékot vetne… Súlyos árnyékot… Nem, ezt semmiképpen sem tűrhetik… Én sem tűrném odakint, ha egy számottevő üzletember… egy vezető üzletember… Nem, nem létezik! Anyád most minden követ megmozgat odakint… Minden kapcsolatot latba vet… A kereskedelem az állam létalapja, értsd meg! A kereskedelem előtt még az Ezredesnek is kapitulálnia kell!…

– Bámullak, apám! Még most is reménykedsz? De hát mit akarsz?! Mindezek után mit akarhatsz még?

És most egy hang következett. Egy szó, amelyet nem értettem. Dupla hangerőre kellett fölerősítenem a készüléket, hogy ezt a suttogást kiszűrjem. És most, hogy a magam jövője is annyira kétessé vált, ha osztani nem tudom is, de hajlok rá, hogy megértsem azt az áhítatot, amelyet Salinas ebbe az egyetlen szóba belésűrített:

– Élni…

 

 

Egy napon aztán megtörtént a merénylet. Emlékeznek rá biztosan, hogyne emlékeznének. Volt nagy ribillió: kiszállás, készültség, miegymás. Volt kormányülés, parlamenti bizottság, diplomáciai botrány és nemzetközi tiltakozás. Pár napig az egész világ csak erről tépte a száját.

És irodánkat látogatásával tisztelte meg az Ezredes.

– Barmok! Mivel vesztegetitek itt az időt? – kezdte. Öt teljes percig zúdította ránk a haragját, és mi lehajtott fejjel kushadtunk, mint növények a zivatarban. Aztán fokozatosan alábbhagyott, akár az átvonuló mennydörgés.

– Mi van a Salinas-üggyel? – kérdi egyszerre csak. Nem Diaztól kérdi, nem Rodrigueztől és nem is tőlem. Csak úgy kérdi, a levegőbe, mint aki odadob egy labdát: azé, aki felkapja.

Senki sem kapkodott érte, felkaptam hát én, az új fiú.

– Egyelőre – azt mondom – holtpontra jutottunk.

– Úgy – szól erre az Ezredes. – Holtpontra. És mit értsek én ezen? – kérdi most már tőlem, de nem mondhatnám, hogy nagyon barátságosan.

– Pillanatnyilag – mondom – izé… elakadtunk a nyomozásban.

– Úgy – azt mondja. – Mit javasol tehát? – Kellemetlen kérdés volt ez, és szerfölött veszélyes. Mondhattam volna nagy okosan, hogy javaslati hatáskörrel itt Diaz rendelkezik. Jól láttam én már akkor a szemem sarkából Diaz hasonlíthatatlan mosolyát és Rodriguez felparázsló párducszemét. De hát én kaptam fel a labdát, és ha felkaptam már egyszer, hát vittem is tovább.

– Szabadlábra kellene helyezni őket – mondom, és még csak nem is dadogok.

– Úgy. És milyen az egészségi állapotuk? – azt kérdi erre az Ezredes.

Hát erre bizony csend volt, igen nagy csend.

– Úgy – azt mondja még egyszer az Ezredes. Lassan emelkedett a hangja, lassan vált egyre magasabbá és egyre vészesebbé, akár a szirénáké. – Tehát a Testületem ártatlan embereket tart fogva. A Testületem ártatlan embereket vallat. A Testületem ártatlan embereket megkínoz. Mit mondok a parlamentnek?! Mit mondok a kereskedelmi kamarának?! Mit mondok a külföldi sajtónak?!…

És most már ott áll előttem, és egyenesen az arcomba ordít:

– Felügyelő! Ezért magát felelősségre vonatom!… Felelősségre vonatom, elítéltetem, és börtönben rothasztatom meg! Érti?!

Értettem én, hogyne értettem volna. Annyira értettem, hogy csak úgy reszkettem. De nem az Ezredestől reszkettem, mint ahogy ezt ő bizonyára hitte. A logikától reszkettem én abban a pillanatban, semmi mástól.

És akkor az Ezredes egyszerre csak megfogja az orromat. Rendesen, a két ujjával, ahogyan a kölykökét szokás. Csavar rajta párat, majd arcul legyint jóságosan.

– Te kis barom – azt mondja gyengéden –, te kis barom, te!

És azzal máris a Rodriguez asztalához lépdel. Szemébe ötlött közben a modell, már az előbb is észrevettem.

– Ez itt micsoda? – érdeklődik.

– Ez? – mosolyodik el Rodriguez szemérmesen. – A Boger-hinta.

– Boger? – azt kérdi az Ezredes. Érdekes, először mindenki mindig mindjárt ezt kérdi. – Miért Boger?

– Ő találta ki – magyarázza Rodriguez. Azzal beléfog a részletek ismertetésébe. A szöveget ismerik, nem szívesen bocsátkoznék én ismétlésbe. – Ez a rész itt – ír ujjával egy kicsi kört fölötte – szabaddá válik.

Nem kellett sokat beszélnie, hamar megértette az Ezredes.

– Disznók – azt mondja kedvtelve –, ti mocskos kis disznók. – Párszor megpörgeti a bábut. – Küldjétek hozzám kihallgatásra ezt a Bogert.

– Nem tehetjük, Ezredes úr – szabadkozik Diaz.

– Miért? – hökken meg az Ezredes.

– Mert életfogytiglani börtönbüntetését tölti Németországban – így Diaz. Igen, ilyen ember ez a Diaz. Nem szól ez semmit, de közben utánajár a dolgoknak. És aztán váratlanul előszedi a tudományát, mindig akkor, amikor az valakinek éppen kellemetlen. Nem tett ő kivételt még az Ezredessel sem.

– Barmok! – komorodik el az Ezredes. És máris az ajtó felé rohan.

– Ezredes úr! – szólt utána Diaz. – A Salinas-ügyben akkor mit tegyünk?

Megfordult az Ezredes, egy pillanatig eltűnődött.

– Állítsa össze a bizonyítékokat – mondta aztán. – Másfél óra múlva összeül a rendkívüli bíróság.

Nem kellett ahhoz Diaznak másfél óra. Akármi legyek, ha bárki is képes arra, hogy a Haza biztonsága elleni bűncselekményre való titkos szövetkezésről akkora sebességgel állítson elő hiánytalan nyomozati jegyzőkönyvet, mint Diaz.

 

 

Két óra múlva Diazzal az ablakmélyedésben álltunk. Klasszikus ablakmélyedés volt, a Székház klasszikus folyosóinak egyikén. A kilátás szűk udvarra nyílott. Egyik oldalán cölöpök sorakoztak. Kettőhöz a közepén már oda volt kötözve a két Salinas, apa és fia. Szemközt velük két raj az őrszázadból: a kivégzőosztag.

– Barátságtalan – fintorodik el Diaz. Borongós hangulatban volt Diaz, dologtalan óráiban meglepte ez olykor. – A mi szakmánk – elmélkedik – kockázatos. Ma idefenn állsz még az ablakban, holnap meg, ki tudja, talán odalenn, a cölöphöz kötve.

Ebben a pillanatban dörrent el a sortűz. Összerázkódtam talán? – nem tudom. Csak egyszerre Diaz tekintetét érzem magamon.

– Félsz? – azt kérdi, és sima képe szemtelen kíváncsisággal ragyog. Legszívesebben belévágtam volna. Már akkor tudtam, hogy ha eljön az idő, meglép majd, és hiába körözik, sosem kapják el. Csak engem kapnak el mindig, mármint a hozzám hasonlókat, úgy értem.

– Mitől? – kérdem Diazt.

– Hát – bök fejével az udvar felé, ahol a két Salinas üres zsákként fityegett már kötelékein – attól!…

– Attól – rántom meg a vállam – nem félek. Csak attól, amit odáig még el kell majd követnem.

 

 

Hiába, új fiú voltam én még akkor, mondom.