Köszönet egy díjért^*

Mindenekelőtt engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a díjért, amellyel művemet kitüntették. Köszönöm mindazoknak, akiknek részük volt benne: Lipcse szabad városának, Szászország kulturális kormányzatának, a Börsenverein des Deutschen Buchhandels elöljáróinak, és kivált a zsürinek, amely az idén az én művemet érdemesítette az elismerésre. Köszönöm Földényi László kollégám és barátom nagyszerű esszéjét, amit ő szerényen laudációnak nevez. Köszönöm Önöknek, hogy megalapították és e viszontagságos időkben is fenntartják ezt az immár rangos irodalmi díjat.

Azt már kevésbé tudom, kinek köszönhetem meg, hogy az irodalom, egyáltalában a művészet is fennáll még. Nem annyira természetes ez, mint amilyennek egy irodalmi díjátadás ünnepélyes külsőségei mutatják. Ha írni kezdek, csakis az ép elme hipotéziséből indulhatok ki – és ideológiák őrületével, totalitarizmusok pestisével, valamint a demokratikus erők tehetetlenségével vert korunkban e tény világosan mutatja, hogy az irodalom, a művészet léte mindennap nehezebbé, helyzete úgyszólván természetellenessé válik.

Mindezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, hogy annál inkább a szemünkbe tűnjön e mai alkalom rendkívülisége: az európaiak egymás közötti jobb megértése céljára német földön alapított irodalmi díjat ezúttal olyan műnek ítélték oda, amely, sötét szárnyú főnixmadárként, a német haláltáborok hamvaiból emelkedett fel. Önkéntelenül is fölmerül tehát a kérdés: az általában holocaustnak elnevezett élménykörön, korunk negatív tapasztalatán alapuló irodalmi alkotás mennyiben szolgálhatja, mennyiben mozdítja elő az európaiak egymás közötti jobb megértését?

Olyan kérdés ez, Hölgyeim és Uraim, amely az idő tájt, amikor ez a mű, különösen Sorstalanság című regényem keletkezett, egyszerűen nem volt időszerű. Még nem: mondhatnám ma, amikor már tanúi lehetünk egy folyamat végeredményének, annak, hogy Auschwitz, és mindaz, ami e fogalomkörhöz tartozik, immár végérvényesen átküzdötte magát a titkos érlelődés, a látszólagos felejtés azon időszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. Úgy jó negyed évszázaddal ezelőtt ez még nem látszhatott ennyire világosan. Úgy írtam ezt a regényt, mint aki a vaksötét pincemélyben a kijárat felé tapogatózik: a leírt mondatok, mint óvatos fénykörök, egy másik totalitarizmus, a sarlós-kalapácsos diktatúra betonbunkerében mutatták nekem az utat, segítettek felismernem az életemet kívülről uraló törvényt: az illegálisnak nyilvánított normális létezés állapotát. „Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerű, mint bármilyen valóban létezőt valamilyen nem létezővel” – írja a londoni pestisről szóló könyvében Daniel Defoe. Ha természetesen nem állítom is, hogy a Nyugaton „gulyásszocializmusnak” becézett magyarországi nyájas rémuralom bármi tekintetben is összetéveszthető lenne Auschwitzcal, mindaz, amit az 1948-as hatalomátvételtől kezdve az 56-os felkelésig, majd annak leverése után Magyarországon megéltem, úgy hatott rám, mint az a bizonyos Madeleine-ostya Proust regényében: felelevenítette és szinte érzékletesen jelenvalóvá varázsolta bennem azt a múltat, amit az emberi természet kegyelméből és a lét józan parancsszavára már-már elfelejtettem.

Egyébként a proletárdiktatúra nem szerette, ha a holocaustot emlegették, és erre nyilván meg is volt a jó oka; ha valaki mégis úgy merészelt gondolkodni, hogy Auschwitz az európai kultúrán úgyszólván traumatikusan átesett ember legnagyobb eseménye a kereszt óta – s ha ennek megfelelő komolysággal kívánt e kérdéshez közelíteni: nos akkor eleve számolnia kellett vele, hogy teljes magányra és elszigeteltségre kárhoztatják. De ez a tény legalább minden óvatoskodástól megszabadított. Felismerni véltem néhány jól elhelyezett aknát, melyekkel a holocaust témakörét mindenfelől elkerítették a művészi közvetítés, az átélhetőség elől. Itt volt az egész sematikus iskola, a didaktika, a tabuk. A hetvenes évek közepe táján már sok, hivatalosan is inspirált írás jelent meg a holocaustról. Láttam, e könyvek általában egy rituálé szigorú szabályaihoz igazodtak, amely szabályok arra szolgáltak, hogy valójában felfoghatatlanná tegyék és távoli emlékké merevítsék azt az emberi állapotot, amelyből a holocaust világa megszületett, és amely nemhogy véget nem ért, de amelyben még ma is élünk. A „kényesnek” minősített téma tabui, a nem létező humanitáshoz fellebbező panasz, a rég meggyalázott és érvénytelenné lett erkölcs nevében való felháborodás: mindez a stílparódia arra volt csak jó, hogy a konformista olvasót megnyugtassák, elvakítsák, kibékítsék és ellustítsák; hogy megóvják őt, nemcsak a múlt, de a jelen valóságától is, hogy megkíméljék attól a munkától, amit az olvasás aktivitása jelent, hogy megóvják őt a szellem eleven játékaitól, a képzelettől…

Igen, a képzelettől; ez itt a probléma, tisztelt Hallgatóim, a képzelet, és ha irodalomról és a holocaustról beszélünk, erről kell beszélnünk. Itt rejlik ugyanis a nagy paradoxon, a contradictio in adiecto; mert a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha az valóságos és nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett a puszta tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.

Ilyen és ehhez hasonló problémákkal küzdöttem tehát, és távol állott tőlem a sejtelem, hogy művem egyszer még nemzetközi könyvvásárok kitüntetettje lehet. Könyveimet mostanában fiatal német emberek kezében látom, és ebben rejlik valami csendes elégtétel, ami korántsem egyedül nekem szól. Minden generációnak el kell végeznie a súlyos munkát, hogy miképpen azonosul nemzete történetével – vagy ellenkezőleg, miképpen fordul azzal szembe. A szerencsés későn születetteknek is követniük kell, s nem csupán hideg értelemmel, de érzelmileg is mindazt, amit a totalitarizmus rémuralmát elszenvedett nemzedék átélt, hogy felfedezze magában mind az áldozat, mind pedig a hóhér szerepének rémületes lehetőségét, ezt a mindannyiunk lába alatt ott rejlő örvényt, – hogy e nehéz szembesülés révén azután megtisztuljon, és átélje azt a katarzist, ami megszabadítja őt a cselekvés félelmétől, és megóvja korunk mesterkélt, erőltetett és álnok ártatlanságától, a hamis látszattól, hogy világunk minden világok legjobbika.

Érdekes, hogy az ilyen látszat fenntartása jóval könnyebb a demokráciákban, kivált, amíg e látszatot a jóléti társadalom valósága is táplálta, mint a diktatúrákban. Különösnek azért tartom ezt, mert hiszen a demokráciákban nem működött az a fajta cenzúra, amely a totalitarizmusokban a cenzúrahivatalokból lassacskán átköltözött az emberek tudatába, sőt a lelkükbe. Egy régebbi tanulmányomban igyekeztem magyarázatot találni rá, hogy a szovjet rendszer és társult diktatúrái miért nem tűrték el a holocaustnak úgyszólván még a puszta tudatát sem. Arra a megállapításra jutottam akkor, hogy Európa és a holocaust, a holocaust és az európai tudat valahogy összefügg. Kifejtettem, hogy katartikus kibontakozásában – aminek az évtizedek során megrendült tanúi vagyunk – a holocaust nem szétválaszt, hanem egyesít, mert mindinkább kiviláglik az élmény egyetemessége. Ezért, főként ezért tartotta távol magától a diktatúra a holocaust tényeit, ezért nem akart e tényekkel szembenézni: mert ez a szembenézés önvizsgálat is egyszersmind, az önvizsgálat megtisztulás, a megtisztulás pedig felemelkedés és a szellemi Európához való csatlakozás. A diktatúra azonban a meghasonlást és a meghasonlás állandósítását akarta, mert ez szolgálta céljait.

Így aztán soha sem tehettük fel a kérdéseket, amelyek a természetesen múló időben lassacskán megérlelődtek és kikívánkoztak belőlünk. A túlélő a kor emberi állapotának szélsőségesen tragikus hordozója csupán, aki megélte és elszenvedte ennek az állapotnak kulminációját: Auschwitzot, amely akár egy elborult elme szörnyű világlátomása mered a hátunk mögötti horizonton, s ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de kísérteties módon egyre tágulni és növekedni látszanak. Ma már nyilvánvaló: a túlélés nem a megmaradtak személyes problémája, a holocaust hosszú, sötét árnyéka az egész civilizációra rávetül, amelyben megtörtént, s amelynek tovább kell élnie a történtek súlyával és következményeivel. Mindannyian ismerjük Theodor Wiesengrund Adorno nevezetes szavait, amelyek szerint Auschwitz után többé nem lehet verset írni. Körülbelül ugyanakkor írta meg Celan a Halálfúgát. Hogyan is gondolható, hogy a művészet, az irodalom éppenséggel a kor legsúlyosabb emberi élményével: a holocauston alapuló negatív tapasztalattal ne nézzen szembe? Hiszen ez annyit jelentene, mint lemondani az emberi kreativitásról, amely a pokol feneketlen sötétjében is megsejti és kitapintja a felemelkedéshez vezető utat.

Amikor most ismételten megköszönöm a művemnek szóló elismerést, úgy érzem, hogy a zsüri döntése egyúttal egy fontos kérdésben hozott állásfoglalás eredménye is. Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és szakadatlanul megújítania az önmagáról, a saját feltételeiről való tudását, tudatát. S ha döntése úgy szól, hogy a holocaust fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem a részvéten vagy a megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. Ama rejtelmes úton-módon, ahogyan a nagy etikai kérdések szoktak végezetül is eldőlni, ma már látjuk: érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.