Az Auschwitzban rejlő kegyelem^*

– Kertész úr, az eddig németül megjelent valamennyi könyvének századunk legnagyobb bűnténye, az úgynevezett Endlösung – „a végső megoldás” – szolgáltatja témáit. E bűntényt az Auschwitz név szimbolizálja. Gályanapló című könyvének egyik lapján az alábbi mondatot olvasom: „Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belőlem”. Ám Sorstalanság című regényéből immár megtudtuk, hogy mindössze három-négy napot töltött Auschwitzban, tehát úgyszólván „átutazóban” járt ott, és akkor sem „a pokol hetedik bugyrában”…

– De mégcsak nem is Auschwitzban voltam 1944-ben, hanem tulajdonképpen Birkenau karanténtáborban. Amikor a Sorstalanságban azt írom, hogy az első napok jobban bevésődtek az emlékezetembe, mint mindaz, ami később következett, akkor itt Dosztojevszkijnek a Feljegyzések a holtak házából című könyvére utalok, ahol a foglyok hasonló tapasztalatáról számol be. S való tény, hogy a fogságban vagy lágerben töltött legelső napok egy rabnak mindig a legmélyebb benyomásai közé tartoznak. Az én számomra a birkenaui három-négy nap egyszersmind a koncentrációs táborok valóságával való első találkozást is jelentette.

Birkenau egészen egyedi helyet foglalt el a németek által berendezett megsemmisítő táborok sorában. Az ott töltött kurta időszakban a koncentrációs táborok valamennyi borzalmával megismerkedtem, szerencsére többnyire csak az ottani foglyok beszámolóiból. Hogy nem kerültem „a pokol hetedik bugyrába”, mint Ön mondja, ez igaz. Ám „a pokol hetedik bugyrából” senki sem írhat beszámolót. Ott vagy meggyilkolták az embert, vagy olyan élményeket kellett elszenvednie, amelyeket lehetetlenség szavakba foglalni.

– Irodalmi feldolgozásuk sem lehetséges?

– Elolvastam Claude Lanzmann filmjének, a Shoának a forgatókönyvét. Szerepelnek itt egy volt fogoly vallomásai, aki a Sonderkommando tagjaként, „a pokol hetedik bugyrában” végezte „munkáját”. Az ő beszámolójából is kiviláglik, hogy a legnagyobb rettenet, a legkegyetlenebb borzalom végül is mindenféle irodalmi közvetítésnek ellenáll. Az üzemszerű tömegmészárlás „szokványos eseményeit” csak „középszinten” lehet ábrázolni. Minden szerzőnek számolnia kell ezzel az elháríthatatlan ténnyel, aki a koncentrációs- és megsemmisítő-táborokról kíván regényt írni.

A regényíró kénytelen elhagyni a borzalmakat, a legvégletesebb élményeket, mert azok nem töltenek be művészi szerepet a könyvében. Ha már elhatároztuk, hogy regényt írunk, elhatároztuk azt is, hogy a regényírás törvényszerűségeihez tartjuk magunkat, kivált, ami a nyelvet, a nyelvi megformálást illeti. Kiindulhat a művész akár a legszélsőségesebb élményből is, ám a nyelv sajátságai megszabják, hogy mi az, ami megírható, s mi nem. Az írónak kompozíciót kell létrehoznia, s olyan nyelvet találnia, amely a borzalmakat a művészet elvontabb eszközeivel közvetíti. „A pokol hetedik bugyráról” lehet talán beszélni, képet készíteni, de fogalmat alkotni róla nem lehet.

– Befogadja-e a német kultúra mítoszként Auschwitzot?

– Ma már nincsenek mítoszaink, ahogyan ezt évtizedekkel ezelőtt Hermann Broch Hoffmannsthal és kora című esszéjében megírta. Minthogy korunk nélkülözi az érvényes mítoszokat, így stílusa sincsen. A keresztény mítosz, amivel az európai ember a 19. századig élt, mára elveszítette fontosságát, s méginkább áll ez az antik mítoszokra. A jelen emberének egyikük sem szolgál többé érvényes példázatokkal, amelyek segítenék őt eligazodni az élet dolgaiban.

Kultúrán kívüli korunkban azonban lassan mégis kialakult egy új s valódi mítosz: Auschwitz. Olyan mítosz ez, amely struktúrájában, sokrétűségében és történelmi jelentősége folytán képes a modern emberhez szólni, amennyiben ez kész rá, hogy megnyíljon a mítosz nyelve előtt. „Auschwitz mítosza” oly sok történetet és tanítást foglal magában, hogy korántsem látom véletlennek, hogy az elmúlt ötven év során az auschwitzi fenomén nemhogy mindinkább feledésbe merült volna, hanem épp ellenkezőleg, egyre nő kulturális és történelmi fontossága. Az új generáció olyan traumaként éli meg Auschwitzot, hogy részévé lesz kultúrájának, s nemcsak itt Németországban, de Európában is, sőt az egész világon. Auschwitz kulturális fogalommá lett. S ebből következik, hogy művelt embernek, tevékenykedjék az élet bármely területén is, pontos elképzelése és tudása kell legyen mindarról, ami Auschwitzban történt.

Különös fontossággal bír e „mítosz” a művész számára. Talán paradox és kegyetlen dolognak tűnik, hogy Auschwitzcal összefüggésben a művészetről beszélek. És mégiscsak úgy áll a helyzet, hogy a művészetnek a ma oly gyakran kárhoztatott stílustalansága – elegendő, ha itt a „posztmodern” kifejezésre utalok – azonnal eltűnik, megváltozik, amint a művészet valamiféle hátteret talál magának, alapot, amire támaszkodhat – egy mítoszt, egy vallást, stb. Csupán, ha akad egy archimedesi pontja, akkor teremt stílust a művész. Ezért vallom mint regényíró: Auschwitz az én számomra kegyelem.

– Mármost 1945 után a legkülönfélébb politikai erők eszközül használták, instrumentalizálták Auschwitzot, mindig a saját politikai célkitűzéseik szerint. Ez azonban annyit jelent, hogy egyúttal ideologizálták is. Milyen mértékben szövi át ma Auschwitzot az ideológia?

– Minden történelmi eseményt fenyeget a veszélye annak, hogy különféle politikai okokból eszközül használják és ideologizálják. Ez elkerülhetetlen. Az efféle instrumentalizálás igazi veszélyét én abban látom, hogy elenyészik az Auschwitzra való eleven emlékezés.

Húsz évvel ezelőtt írtam egy kisregényt, amely még nem jelent meg németül, és Magyarországon is már rég elfelejtették. E regénykében a főszereplő visszatér az egykori láger színterére. Itt azonban a helyet, sőt az egész tájat is „megváltoztatták”, instrumentalizálták, úgyhogy képtelen bensőleg azonosulni egykori önmagával s a hellyel, ahol szenvedett. Mindennek ellenére azonban, úgy gondolom, szükség van arra, hogy e színhelyeket valamiképpen intézményesítsék. Fenn kell maradjon a nevük a jelen és a jövendő nemzedék számára, tanúskodniuk kell az embert ért gyalázatról.

– Megismételhetőnek tartja-e Ön Auschwitzot?

– Mondogatják ugyan, hogy Auschwitz megismételhetetlen, alapjában véve magam is így gondolom. Auschwitz, a maga kollektivizáló ideológiájával aligha megismételhető, mert korunk antiszemitái felettébb műveletlen emberek. Fogalmuk sincs róla, hogy az antiszemitizmust a nemzeti szocialisták a szó szoros értelmében végiggondolták, és amit gondoltak, végre is hajtották. Auschwitz zavarba ejtette az antiszemitákat, így aztán egyetlen lehetőségük maradt csupán, Auschwitz tagadása. S ezt korántsem azért teszik, hogy a zsidóktól elvitassák az áldozataik megdicsőítését, hanem azért, hogy szabaddá tegyék az utat Auschwitz megismétlése előtt.

A modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége, mert ennek a társadalomnak az emberét nem kötik vallási értékek és erkölcsi mértékek. Minduntalan megfigyelhetjük, hogy valahányszor ez a tömegtársadalom válságba kerül, például, ha gazdasági hanyatlás fenyegeti, a javak elosztásáért való küzdelem azonnal erőszakba és gyűlöletbe torkollik. A gyűlölet mindenek előtt energia, amelyet igen könnyen lehet befogni és felhasználni.

– De a gazdasági vagy szociális okokból feltörő gyűlölet mégsem ideologikusan kitervelt és megszervezett gyűlölet, mint ahogy azt a nemzeti szocialisták gyakorolták…

– Ez igaz. Az erőszak vagy az erőszakra való készség az egyesek akaratától függ, no és természetesen a társadalomnak mint tömegnek az akaratától. Lehetetlenségnek tartom, hogy egy mai demokráciát az auschwitzi tapasztalatok megszívlelése nélkül irányítsanak. Az Auschwitzról való tudás ennyiben politikai műveltség és politikai tudás is. Hogy mennyire gyenge és törékeny lehet egy demokrácia a radikális politikai fejleményekkel és a társadalom egyes rétegeiben eluralkodó potenciális erőszakkal szemben, azt megmutatta a weimari demokrácia. Az olyan tényezőkkel, amelyek a Weimari Köztársaság végét okozták, minden demokráciának mindig számolnia kell. Hitler lehet politikai véletlen. Auschwitz azonban nem. Meggyőződésem szerint Auschwitz már évszázadok óta „a levegőben lóg”. Auschwitznak be kellett következnie, ha nem Németországban, akkor máshol.

– Az ön szavaival ellentétben John Daniel Goldhagen amerikai történész viszont, mint előtte néhány más szerző is, a hitlerizmust a német tudat fausti mélységeiből eredezteti. Ő úgy tartja, hogy a németek egyenesen antropológiailag determináltak arra, hogy bármikor létrehozzák Auschwitzot…

– Nem ismerem közelebbről Goldhagen téziseit, de világosan le kell szögeznem, hogy határozott ellenzője vagyok az olyan történelmi konstrukcióknak, amelyek Hitlert Lutherhez vezetik vissza, és a többi. Ideologikus manipulációk ezek, amelyek végső soron az emberek elbutításához vezetnek. Mert hiszen utólag minden „bebizonyítható”.

Maradjunk csak a tisztes megbízhatóságnál, de akkor persze el kell választanunk, meg kell különböztetnünk egymástól az össze nem tartozó dolgokat. Nietzsche gondolataiból például akár a szeretet filozófiája is megszülethetett volna. Richard Wagner igencsak kellemetlen ember lehetett és nagy antiszemita volt, ám figyelembe kell vennünk a jellemét, azt, hogy hatalmas műve megalkotása során nyilvánvalóan a gyűlölet érzésére is szüksége volt, és ez a benne lakozó gyűlölet a zsidók ellen fordult. Ez azonban még nem teremt meg egy Hitlert. Az ilyen kollektívan ítélkező ideológiát, az efféle sematikus gondolkodásmódot, miszerint egy nép a bűnözésre termett, ez esetben a németek: mindezt merő képtelenségnek tartom.

Az igazi történészt ehelyett az olyan keresztül-kasul totalitárius rendszer struktúráinak a feltárása érdekelheti, mint amilyen a hitleri rendszer volt, ahol az egyént intézményesen megfosztották döntési szabadságától. Ezt az állapotot nevezem én sorstalanságnak, amiként a regényem eredeti magyar címe is hangzik. Az ilyen rendszerben minden helyzet eleve determinált, a szerepeket készen, kívülről kényszerítik az emberekre, olyan választásokba sodorva őket, amelyek nem jellemükből, egyéniségükből, hanem a rendszer belső dinamikájából következnek, márpedig ez a dinamika semmi teret nem hagy az individuum számára. Mármost azt képzelni, hogy az olyan totalitárius állapot – a sorstalanság – létrehozására, a német néplélek valamiféle titokzatos alkata folytán, kizárólag ők, a németek képesek, s hogy e képességük adott politikai körülmények között mindig újra reaktiválható, nos, az ilyesmit én abszurditásnak tartom. Ami a németeknél megtörtént, az minden néppel és minden társadalommal megtörténhet, ha a tömegtársadalom demokratikus politikai szabályzata felmondja a szolgálatot. Ahol egy bizonyos politikai küszöböt átlépnek, ott már az öntevékeny dinamika hajtómotorja lódul be, és utólag már szerfelett nehéz azt leállítani.

– Eszerint Ön a Goldhagen professzor által ismét felújított tézist, a németek kollektív bűnösségének tételét is elvetendőnek tartja…

– Ilyen elvet nem fogadhatok el. Tipikus terméke ez a kollektivizáló téveszméknek, amelyek, sajnos, annyira jellemzőek korunkra. Távol álljon éppen tőlem, hogy a németeknek a náci időkben elkövetett bűntetteit a védelmembe vegyem. De ha már a „kollektív bűn” kérdése felvetődött, úgy a zsidóknak a Hitler által történt elpusztítása az egész világ kollektív felelőssége.

Minden kollektivizáló gondolkodásmód ideologikus világhoz vezet, és minden ideologikus világ megteremti a gyűlöletet. Minden ideológia gyűlöletből tartja fenn magát, és ez a gyűlölet mindig ideologikus és elvont. Csakis így volt lehetséges, hogy a náci rémtettek egyáltalán megtörténhettek. És épp ezért ellenkezem ilyen élénken, hogy újra létjogot nyerjenek a kollektív mítoszok. Auschwitz mindenkit érint. Auschwitz terhét minden embernek a vállára kell vennie.

– Vajon a Kelet- és Délkelet-Európában feltörekvő nacionalista tendenciák olyan irányt vesznek-e ismét, hogy Auschwitz intelmét teljesen figyelmen kívül hagyják?

– Nyilatkoztam egyszer a magyarországi antiszemitizmusról, és azt „preventív antiszemitizmusként” határoztam meg. Közvetlenül a fordulat után történt ez, amikor az országban erős jobboldali tendenciák jutottak érvényre. A „preventív antiszemitizmus” annak akarná az elejét venni, hogy az emberek szembesüljenek s leszámoljanak a múltjukkal. Ugyanez vonatkozik a nacionalizmusra is. Az is csak arra szolgál, hogy megszépítsék és elrejtsék maguk elől a múltat. A nacionalizmus ideális eszköz arra, hogy általa sokan a saját egzisztenciájukat igazolják. A kommunista rendszerrel való kollaboráció ugyanis olyan méreteket öltött, hogy az érintettek azt csupán a felfokozott nacionalista érzelmekkel vélik szublimálhatni. Főként az egykori kommunista elit-értelmiségre jellemző ez. Világosan láthatjuk ezt, különösen Szerbiában: a nagyszerb ideológia szóvivői értelmiségiek, filozófusok, történészek, írók stb. Sokáig kell még az ilyen figurákkal számolnunk, mégpedig nem csupán teoretikus hangadókként, de reális politikai tényezőkként is. A népek, melyek évtizedeken át a kommunista uralmat nyögték, olyan mély nemzeti sérelmeket szenvedtek el, hogy igen megerősödött bennük a nemzeti önigazolás igénye. Állandóan bizonyítaniuk kell, hogy nemzetként léteznek. Kelet- és Dél-Európa kisebb népeinek tudatában a negyven éves kommunista uralom a szakadatlan nemzeti megaláztatás korszakaként maradt meg. És ezeknek az országoknak a társadalma még korántsem olyan erős, hogy kritikus önelemzéseknek vethesse magát alá.

– Lát-e közvetlen összefüggést a nacionalista tendenciák meg az Európa egyes pontjain ezzel együtt újra fellobbanó etnikai konfliktusok között?

– A gyűlölet mozzanatában látom ezt a közvetlen összefüggést. A gyűlölet bármelyik oldalról, bármikor mozgósítható s a pillanat kívánalma szerint felhasználható. A primitív gondolatvilág számára amúgy is természetes dolog, hogy a másik etnikumot gyűlölje. Ez a gyűlölet azután utat tör magának, a roppant energiák sodró erejével. Amíg az általános morális értékeknek legalább a minimumát el nem ismerik, amíg egyáltalán nem léteznek morális irányjelző táblák, törvények vagy kultúrák kötései, addig az embertelenség minden zsilipje tárva-nyitva áll. E népek igen nagy része olyan elzártan és akkora önzésben él, hogy ez teljesen vakká teszi őket a mások nyomorúsága és kínja iránt.

– Kertész úr, a magyarországi kommunizmus évtizedei során Ön nemcsak prominens német szerzőket fordított magyarra, mint például Hugo von Hofmannsthal, Joseph Roth és Elias Canetti munkáit, de Nietzsche, Wittgenstein vagy Freud filozófiai műveit is, miután a cenzúra kényszere az Ön országában fellazult. Hogy kérdésemet Boethius nevezetes könyvcíméhez: A filozófia vigaszához kapcsolódva tegyem fel, jelentett-e Önnek valami vigaszt, hogy azokban az időkben efféle filozófiai szövegekkel foglalkozott?

– Hogyne. Erős vigaszt jelentett. Fiatal koromban Magyarországon kizárólag marxista filozófiát olvashattam. Idővel erre igencsak ráuntam, emellett nem is nagyon értettem, később a gyakorlat azután teljesen dezavuálta. Talán a hatvanas évek közepe táján jelent meg magyarul Kant könyve, Az ítélőerő kritikája. Megvettem a könyvet, és magammal vittem egy balatoni nyaralás alkalmával. Esős idők jártak, figyelmemet így teljes mértékben a könyvnek szentelhettem. Olyan izgalommal olvastam, akár egy detektívregényt. Kinyilatkoztatásként hatott rám a könyv, és megnyitotta előttem az igazi filozófia világát.

A modern filozófusoktól a sztálini időszakban gyakorlatilag semmi sem jelent meg. Csak később, s csupán töredékesen ismerkedhettem meg az egzisztencialista filozófiával. De a hatvanas években megjelent Kierkegaard; művei fontos fordulatot jelentettek az életemben, sok örömöt szereztek. Mostanában, bár változatlanul igénylem a magasabb filozófiát, kevésbé keresem az elvont műveket, inkább történeti és politika-történeti munkákat olvasok, Hannah Arendtet például, akinek könyveit még az úgynevezett enyhülés éveiben sem adták ki itt. Németországi úti olvasmányként most éppen Gershom Scholem egy könyvét és Celan levelezését hoztam magammal.

– És jelent-e Önnek vigaszt a vallás?

– Felekezethez, mint ahogyan ez például a keresztény egyházban megnyilatkozik, semmiféle kapcsolat nem fűz. Mindemellett nem vagyok hitetlen, ámbár a hitemről nehéz lenne beszélnem.

Meggyőződésem szerint Istenről egyáltalán nem beszélhetünk, minthogy Isten nem alany és nem is tárgy. Szerintem mindössze arról szólhatunk, hogy az embernek miért kell Istent gondolnia. Ezt azonban nagyon fontos kérdésnek tartom. Az angol lobogó című elbeszélésem végén ezt meg is fogalmaztam: „Ki lát általunk?” – teszi fel a kérdést homályos élete vége felé a történet narrátora. Azt hiszem, ennél messzebbre nem mehetek. De mind jobban megszilárdul a hitem, hogy az egyén élete nem lehet hiábavaló, ellenkezőleg, minden élet önmagában véve is feladat, s egyúttal be is tölti rászabott feladatát. Mindehhez azonban semmi szükség akár az absztrakt, akár pedig a személyes, atyaian gondviselő Istenben való hitre.

– Mindezzel kapcsolatosan mit jelent az Ön számára a zsidó életforma, a zsidó hitvilág?

– Amit általában zsidó életformának neveznek, számomra az jószerivel ismeretlen. Természetesen elfogadom zsidó származásomat, és ha az auschwitzi áldozatokra gondolok, akkor megemlékezem azokról is, akiket a keleti zsidóság e népi világából hurcoltak oda. De, bár én fordítottam magyarra Joseph Roth Jób című regényét, ezt a csodálatos nyelvi remeklést, a könyvben ábrázolt világ mégis idegen nekem, mint ahogyan minden népi, minden „völkisch” idegen nekem, legyen akár zsidó, akár magyar vagy bármi más.

– Egy ízben kifejezésre juttatta kételyeit, hogy egyáltalán lesz-e hely a magyar irodalomban az Ön művei számára…

– Valóban fennállhat a veszélye annak, hogy munkáim a saját nyelvükön a saját országomban veszendőbe mehetnek, mert olyasmiről írok, amivel a mai magyar társadalomban nem szívesen foglalkoznak. Épp elég példa akad rá, hogy akár jelentős írókat is kirekesztettek a magyar társadalom tudatából, akik azután feledésbe merültek, mert az éppen uralkodó korszellem vagy az éppen érvényben lévő politikai opportunitás ellenében írták műveiket.

– Min dolgozik most?

– Egy új könyvön, amely bizonyos értelemben a Gályanaplóhoz kapcsolódik, bár amannál jóval kevésbé kell majd elméleti töprengések súlyát cipelnie.^* Az önreflexiók itt a változás utáni magyar társadalom keretei közt zajlanak, az 1991 és 95 közötti korszakot ölelik fel. A zsidósághoz, a magyarsághoz, az anyanyelvemhez való viszonyomat gondolom át benne újra, a társadalomhoz való viszonyomat, amelyben élek, és így tovább. Halál és boldogság kérdései állnak majd új könyvem központjában. Adorno szavával talán „öregkori stílusként” jellemezhetném a karakterét. Nem azt jelenti ez, hogy föltétlenül öregnek kell lenni ahhoz, hogy „öregkori stílusban” írjunk, mindössze arról van szó, hogy bizonyos tekintetben lágyabbá válnak a körvonalak, több nosztalgia, sőt tudás lopakodik titkon a szövegbe, vagy inkább mindennek csak a sejtelme. Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy az általános értelemben vett „öregkori bölcsesség” csapdájába essem – ami talán nem is egyéb a legfontosabb, azaz a megoldatlan és megoldhatatlan kérdések iránti eltompultságnál –, de talán egy kissé engedékenyebbé váltam a saját személyem megítélésében.

 

(A szerző fordítása)