Az eltökélt pesszimizmus^*

– Regényei közül három, a Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért, már valaminek a hiányára, valamilyen negatív létélményre utal. Úgy látja, hogy Ön, illetve általában az ember huszadik századi története, élete, sorsa alapvetően kudarc, beteljesítetlenség?

– Nézze, a szellemnek, a művészetnek minden korban van egy állapota, egy helyzete, ami az adott korhoz kapcsolódó világélményen alapszik. Ez alól semmiképp sem lehet kibújni, tehát ha én a világ legoptimistább embere lennék, és szeretnék nagyon kacagtató történeteket írni, írhatnék ugyan, de akkor semmiképp sem tudnék bekapcsolódni abba az áramkörbe, ami ezt a világot jellemzi. Ami a kudarcot illeti, én egy egész sor kudarc megfogalmazásával találkoztam azóta, amióta a regényt írtam. A két legpregnánsabb a Becketté s a Thomas Bernhardé; Beckettnél van az a sor, hogy „én már a kudarcra törekszem”. Én ezt egészen egyszerűen úgy fogalmaztam meg, hogy a kudarc az egyetlen beteljesíthető, tökéletesen megfogalmazható élmény. Egy maradéktalan struktúra ebben a korban. Ez nem jelent feltétlenül pesszimizmust! Egyébiránt amióta divatba jött az amerikai optimizmus, később pedig a diktatúrák, az optimizmus kötelező dologgá vált; a múlt században büszkék voltak a pesszimizmusra, amennyiben a pesszimizmus egy bizonyos tudáshoz, a dolgokkal való szembenézéshez vezetett el. A pesszimizmus divatját Schopenhauer teremtette talán meg, de annak a Nietzsche-könyvnek, amelyet lefordítottam, és amit nagyon szeretek, A tragédia születésének az az alcíme, hogy „Görögség és pesszimizmus”. A pesszimizmust a legnagyobb szellemi bátorságként értékeli Nietzsche, mint ami a legtermékenyebb a tudás és a megismerés számára. A pesszimizmus etika, a pesszimizmus kultúrája pedig az eltökélt megismerés, az igazság előtti meg nem hátrálás magatartása. A pesszimizmus: bátorság.

Na most, visszatérve a nagy egészre, azok az élmények, amelyekre nemcsak én tettem szert, de amelyek általában jellemzik a jelenlegi világállapotot, egészen egyszerűen nem fogalmazhatók meg az optimizmus eszközeivel. A szellem helyzetében végső soron van egy objektív mozzanat, és mindenki, aki valami érvényeset csinál, kötődik ehhez a mozzanathoz, szubjektíven bármilyen beállítottságú is ő maga. Ebben az objektív mozzanatban, mint egy matematikai képletben, benne van a pesszimizmus.

– Ha a pesszimizmus a szembenállás etikája, jelenti-e ez a zsidó-keresztény tradícióval való szembenállást is? Hiszen abban végső soron benne van a metafizikai remény.

– Nézze, engem az eltökélt optimizmus elcsüggeszt; én általában pesszimista művektől derülök fel, én azokban látom a reményt, nekem Beckett vagy a Trisztán és Izolda életerőt ad. Azon kívül nem tudom, hogy igazából az irodalomban, a művészetben mi az, ami remény…

– Én a tradícióra, a kulturális hagyományra, a vallásra gondoltam.

– Én nem vagyok vallásos, van hitem, de az egyéni. Azt pedig jól kell látni, hogy az erkölcsi értékek, a tradíciók megdőltek, nem használhatók, ma már nem lehet általuk semmit sem megfogalmazni. Egyébként nekem nincs zsidó tradícióm, a zsidóságot én egy vadonatúj dolognak látom; nekem a Siratófalhoz nincs sok közöm. Nekem egyesegyedül Auschwitzhoz van közöm. Auschwitz újrateremtett valamiféle zsidóságot, és ez a zsidóság tisztán etikai az én számomra, semmi köze a régi zsidó szellemhez. A pesszimista etika alapján a mostani zsidóság a holocaust élményével kapcsolatban egy olyan tudást birtokol, ami szerintem világélmény. És mint világélményt hordozzák azok, akik éppen hordozni akarják, de nekik nem feltétlenül kell zsidónak lenniök: Pilinszky például szintén ebben látta a megfogalmazás lehetőségét, és ennek a világon semmi köze a zsidósághoz.

– A holocausttal foglalkozó művek sora ellenére Ön szerint át van-e adva ez a tapasztalat, ez a tudás azoknak, aki ezt nem élték meg? Például a magyar irodalomban.

– Nincs, nincs átadva, ez most folyik. A holocaust egy kultúra ma már, ez az élmény kultúrát teremtett, aminek szerintem az európai örökségben nagyon fontos szerepe van. Leírtam már valahol, hogy szerintem Auschwitz az európai etikai kultúrán átesett ember legnagyobb traumája a kereszt óta. Nem lehet ennek a tudása, ennek a feldolgozása nélkül élni, illetve lassanként egyfajta kultúrává válik, amihez viszonyulni kell. Európában ez a folyamat már nagyjából megtörtént, a minőség szintjén legalábbis. Kelet-Európában szándékosan hátráltatták ezt a folyamatot, pontosan azért, mert a holocausttal való teljes értékű szembenézés megtisztulás, önvizsgálat, és mint ilyen, európai kultúra: beemel annak egészébe, és ezt Kelet-Európában nem engedhették meg a diktatúrák. Az elfojtás pedig fenntartja a tudatlanságot, a gyűlölködést, egyszerűen műveletlenséget okoz ezzel kapcsolatban. Mert Auschwitz – akár a kereszt –: műveltség. A holocaust pesszimista módon, gyásszal, siratással való átélését az élni akaró emberiség „optimista” módon kultúrává fordítja; persze ez a kultúra nem optimista kultúra lesz, de kultúra lesz, és az emberi tudás javát fogja szolgálni, ha szabad így fogalmazni.

Auschwitz: nóvum. Nóvum az is, ami Auschwitzhoz – illetve Szibériához – vezetett: a totalitarizmus. Az ember számára ez a történelemben eddig nem ismert helyzetet teremtett. Úgynevezett „szürke”, „egyszerű” emberek egyik napról a másikra akár a halálra ítélt üldözött, akár az élet és halál fölötti döntőbíró helyzetében találhatták magukat. Mindez nemcsak a lágerekre érvényes – az egész történelmet, a mindennapok életét is ez a rendkívüli, abszurd illegalitás határozta meg, akár a mögöttünk álló negyven esztendőt. A kultúra – azaz a „pesszimizmus”, illetve „optimizmus” problémája: befogadja-e vagy kiveti ezt az önmagunkról való tudást? Hogy mire jó ez a tudás? Az európai etika mindig is a tudáson és a megismerésen alapult.

– Azonkívül, hogy a tudás, a tapasztalat az európai civilizáció alapja, a kultúra túlélési stratégiaként való felfogását sokszor érzem a műveiben, különösen, mikor olvasási szenvedélyéről beszél, például Az angol lobogóban: „Az olvasás, létezésem rétegeinek e felhámja révén érintkeztem a világgal, mint valami védőöltözéken át. Ez az olvasás enyhítette, ez az olvasás által eltávolított, ez az olvasással megsemmisített világ volt az én hazug, de egyedül élhető, sőt hébe-korba csaknem elviselhető világom.”

– Az angol lobogó az ötvenes években játszódik, amikor az élet a szó szoros értelmében totálisan elviselhetetlen volt, és ilyen helyzetben persze könnyebb a szellem helyzete, mert egyértelmű kiutat mutat – ha az ember egyáltalán keresi – a mindennapok világából. Ma más a helyzet, máshol van a választás: tömegkultúra és szellem között, és talán ma igazibb is a késztetés, ha valaki az utóbbit választja. A szellemi kultúrához mindig lehet fordulni, benne mindig meg lehet fürödni, ha az ember felfrissülésre vágyik. Bármilyen ezoterikus legyen is, ez a kultúra létező világ, és mellesleg szerintem az életérzést is fokozza. Szerencsére a negyven év diktatúra alatt sem lehetett Kelet-Európában kipusztítani a minőségiérzéket az emberekből. Engem az olvasás, a kultúra megtartott és egyben el is választott az élettől, de egy olyantól, ami nem normális élet volt: az elmúlt negyven évre gondolok. Nem biztos, hogy normális világban is ugyanezt az életet éltem volna.

– Az angol lobogó című novellában a főhős egykori tanítványainak meséli el gondolatait egy 1956-ban megtörtént konkrét esemény kapcsán. Az írás végén kiderül, hogy a tanítványok nem tudnak mit kezdeni tanáruk élettörténetével, sorsával: nem értik, hogy abban a korszakban az „öntagadás is alkotás volt”. Ön is úgy látja, hogy az ötvenes évek és általában az elmúlt negyven év bizonyos tapasztalatait nem érti a következő generáció?

– Igen, van szakadás a generációk között, de ez természetes is. Van, ami nem adható át, de azért sem, mert az újabb generáció, a fiatalok nem is akarják megérteni. A nem-megértés néha szándékolt: a fiatalok szélsőséges helyzetekben eleve olyan kérdéseket tesznek fel, melyek a megértést kizárják. A kudarc című regényemben én is szerepeltetek egy gyereket, aki mindenre, ami természetellenes, látszólag természetes kérdéseket tesz fel, tehát ha például elvisznek valakit, akkor azt kérdezi: mért hagyta magát? A megértés elől való eleve elzárkózás a megítélés gesztusa előtt nyit utat, és erre szerintem a fiatalságnak szüksége van. És persze ahhoz, hogy más világot építsenek fel, bizonyos értelemben el kell szakadniuk az apáik világától.

– Igen, bár az tény, hogy az én generációmban a szülők nem mindennapi élményeket éltek meg; ezek (a láger, a diktatúra) nem egyszerűen csak egy nemzedék élményei, hanem mindannyiunk tapasztalatává kell váljanak.

– Igen, de a fiatal generációnak itt mindenképp ítélkeznie kell, nem tudja anélkül folytatni az életét, hogy ne ítélkezzen, a szó legtágabb értelmében: lehet az ítélet ostoba, lehet nagyon okos, lehet védekező és ezért túl szigorú, lehet befogadó is. Ezt a negyven évet nem lehet úgy lenyelni, ahogy azt a mai politikai közéletben látni: mintha nem is történt volna semmi.

– Ugyanezen novella végén a főhős azt mondja: „Bizonyos várakozásteli megkönnyebbüléssel gondoltam, hogy azt az ígéretesebb jövendőt, amellyel mostanában mindenfelől fenyegetnek, énnekem már sem megélnem, sem megértenem nem kell.” Az ígéretes jövendő itt mintha kicsit ironikusan hangzana. Mi az Ön futurológiája?

– Én nem vagyok jó prognoszta, különösen politikai értelemben nem, de azt hiszem, hogy nem marad más út, mint ami egyébként a politikai program, nevezetesen a csatlakozás Európához. Ez könyörtelenül be fog következni. Azt gondolom, hogy hamarosan – persze nekem már egyáltalán nem olyan hamarosan –, öt-tíz év múlva Magyarország egy közepesen működő, féleurópai ország lesz, ahol nagyon sok remény lehetséges. Persze ilyenkor javíthatatlanul eszembe jut Kafka nevezetes mondása: remény, az sok van, csak nem a mi számunkra.