Gályanapló

„Que diable allait-il faire dans cette galère”

(„Mi az ördögöt keresett ezen a gályán?”)

Molière: Scapin furfangjai

 

„…úgy látszik, hozzátartozik a megpróbáltatás lényegéhez, hogy az ember egy útvonalat visszafelé kövessen; s Martin e pillanatban már tudta is, hogy ez nem álom, hanem a jövő valami különös jelképe.”

Malcolm Lowry: Át a Panamán

„Ma minden művész beszáll kora gályájába.”

Camus

„A természet megkívánja, hogy tudósítást írjanak róla.”

Emerson

1961 Egy éve kezdtem a regényíráshoz.

Mindent el kell dobni.

Sétáltam a parkban, porhanyó avaron. Beljebb a fű még zöld volt, rajta rőt meg sárga falevelek, a többi is úgy lógott már a környező tölgyeken, mint megannyi csüggedt kéz. Éreztem: ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni.

 

 

1963. karácsony Mi a művészet lehetősége, ha az az embertípus (a tragikus), amelyet sosem szűnt meg ábrázolni, már nem létezik? A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik.

A funkcionális ember. A modern életstruktúra formái és szervezetei, amelyek közt a funkcionális ember élete, akár jól szigetelt lombikban, lezajlik. Vigyázat: a funkcionális ember elidegenedett ember, de mégsem a kor hőse ő: az elidegenedett ember, a funkcionális ember ugyanis választott, ha választása lényegében lemondás is. Miről? A valóságról, az egzisztenciáról. Merthogy semmi szüksége rá: a funkcionális ember valósága tüneti valóság, az életet helyettesítő élet, az őt magát helyettesítő funkció. Élete többnyire tragikus vétség vagy tévedés ugyan, de a szükségszerű tragikus következmények nélkül; vagy tragikus következmény, a szükségszerű tragikus előzmények nélkül, minthogy a következményeket itt nem a jellemek és a cselekvések öntörvénye, hanem a társadalmi szervezet – a személyest illetően mindig abszurd – egyensúlyigénye méri az emberre. Az egyes élet csak egy hasonló élet jelképe, előre megszabták, kijelölték a helyét, amelyet csupán be kell töltenie. Így senki sem a saját valóságát, hanem csak a saját funkcióját éli, életének egzisztenciális megélése, azaz saját sors nélkül, amely számára munka – az önmagán végzett munka – tárgyát jelenthetné. A funkcionális ember horizontja nem a „csillagos ég” és nem is „az emberben rejlő erkölcsi rend”, hanem saját szervezett világának határai: a már említett tüneti valóság.

Ahogyan a művészetben mindez technikai problémaként jelentkezik: a valóság nélküli, funkcionális életek nem alkalmasak rá, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben tragédia lehetősége rejlik.

A „humanitás” válsága, a „humanitás” csapdája, ahogyan azt a „művész” lába elé odarakják – miről van szó egyáltalában? Erkölcsi együttélés – „elkötelezettség” –, vagy ott állni, ahol „a jót és a rosszat különválasztják”? Ha a társadalom minden erkölcsi szorongását a kollektívban oldja fel, akkor csak a szigorú fenntartás marad. A parancs: foglalkozhatsz az élet minden problémájával, csak magával az élettel mint problémával nem foglalkozhatsz. Az élet ugyanis – mondhatni – diktátum. Vitatása a cenzurális viszonyok közepette szigorúan tilos. Az öngyilkosság dezertálás. Mármost ilyen körülmények között a művészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja látni, maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett. Mit ér itt a tehetség? Inkább csak hátrány, teher. Sosem volt még ennyire nyomasztóan követelő igény a „módszer”.

 

 

1964 A művésznek éppolyan lelkiállapotban kell elkezdenie művét, mint amilyenben a bűnöző elköveti a tettét: Degas. – Ez a kérdés egyik fele; a másik, hogy jobb művészekkel manapság már úgy is bánnak a hatóságok, mint bűnözőkkel.

 

C. P. Snow nevezetes tanulmánya a „két kultúráról”. Csakhogy a művészet nem tudomány, a tudomány pedig nem művészet, és ma már mindkettő máshová tartozik – bárhogy hívnánk is, mindenképp a két ellentétes oldalra.

Ha a művészet a XX. század második felében az életet egységesnek, uralhatónak, a tiszta, tudományos és humán értelem igájába foghatónak óhajtja látni, akkor ebből (legyünk eufémisztikusak:) rossz művészet keletkezik. A jámborság ideje végleg elmúlt. Az életkultusz többé nem őszinte, s ahol jelentkezik, mindig agresszív és dühödt jelleget ölt. Minden körülmények közt élni – ez a probléma, talán a probléma.

 

A műélvezetben rejlő erkölcstelen. A közönség nem elszenvedi a művet, hanem gyönyörködik benne.

 

Semmilyen művészet nem mutathatja többé logikus összefüggések rendszerének az életet. Másrészt minden műtárgy (műalkotás) logikus összefüggések rendszere.

 

Rekkenő nyári délelőtt. Templomban. Hűvös Máriák, viaszcsecsemők, néhány imádkozó. A taglejtések, a térdhajtások, a bókolások, az egymást lopva figyelő, hiú áhítat. El lehet-e fogadni a világ értelmetlenségét, az egyszeri életünket követő teljes megsemmisülés gondolatát anélkül, hogy kétségbeesnénk, sőt erőt merítve ebből a gondolatból? Itt kezdődnék pedig a szabadság. Bizonyos értelemben az áhítat is.

 

 

Július Két hét Németországban. Jártam Buchenwaldban és Zeitzban, a gyárnál. Felismertem a homokos utat. Egy kamasz kerékpározott rajta, munkászubbonyban; alaposan megnézett. Idegennek látszhattam. Keskenyebb, mint emlékszem rá (mármint az út). A gyár is köszöntött: a nagy hűtőtornyok köhintettek; erről a hangról el is feledkeztem, de rögtön ráismertem, és micsoda emlékeket idézett! Azt hiszem (sőt csaknem biztos), a zeitzi táborhelyet is megtaláltam. Állami gazdaság meg óriási marhakarám van a helyén. Nem éltem át a viszontlátás nagy pillanatait. Az idő, a jó öreg idő, és ahogyan mestere, Proust mondja: „az a valóság, amelyet én ismertem, többé már nem létezett”. S: „a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek”.

 

A pesszimizmus válfajai. – A dogmatikus pesszimista. Többnyire az eltévedt kispolgár. A dogmatikus pesszimizmus aztán rendszerint dogmatikus világmegjavításba torkollik. A dogmatikus pesszimizmus mint művészet: mindig moralizmus. Tárgya leggyakrabban az örömtelenség (egy felháborító társadalmi igazságtalanság vagy egy hosszú haldoklás kellemetlen, bárminemű megváltást nélkülöző, eltökélten alacsonyrendű leírása, például Simone de Beauvoir: Könnyű halál). A moralizáló művész végül is mindig a személyes esetnél és a meddő felháborodásnál marad.

Romantikus pesszimizmus. Elutasítja a világot, de közben fülünkbe sugdossa titkait. Mint az alkalmi szélhámos, kicsalja fukaron rejtegetett rokonszenvünket. Lappangó tendenciája szerint ez a pesszimizmus ugyanis panasz, megadás és esengés. Legrosszabb formáiban burkolt felhívás „a józan észhez”. Ez a fellebbezés a győztes világhoz mindig meghallgatásra talál. Eredménye: érzelmes egymásra borulás, a hóhér megbocsát áldozatának. – Vigyázni tehát, zárt formára törekedni, mintegy üveglap mögé dugni a tartalmat, jól láthatóan ugyan, de hozzáférhetetlenül.

A moralista elleni végső érvem, hogy mindig a körön belül marad. Eljátszatják vele szerepét, és azt hiszi, ő játssza. A moralista azért nem lehet művész, mert ő nem teremti a világot, hanem ítélkezik felette, s így teljesen fölösleges munkát végez. Hogy önmagát igazolja, s kárpótlásul, majdhogynem bosszúból mintegy, örökké morálisan szenvedőnek mutatja áldozatát, az embert, aki a valóságban persze jót nevet rajta. Mert a valóságban a morál ugyan nélkülözhetetlen, de egyben a leghajlékonyabb eleme is a magatartásnak, és még nem találkoztam olyan amorális emberrel, aki át ne érezte volna a saját morális igazát, sőt fölényét. Nem a morál: a vele űzött játékok a tudat és az életakarat tükrében, ez az érdekes, kivált a totalitárius diktatúra helyzeteiben.

 

Totalitarizmus és színház: egy régóta lappangó összefüggés. A színház mint szórakoztatóüzem. A közönség tömeggé degradálása. Az elidegenedett műélvezet mint a tömeggé változtatott közönség öröme és gyönyörűsége: nem a költői tartalmat élezik, hanem a fondorlatot és a technikát, ahogyan uralkodnak rajtuk. A szőrös kéz, amely cukorszirupba fojtja áldozatát. A terror születése a komédia szelleméből.

 

A rossznak is van etikája. Az etikum az a transzcendens fény, amely minden anyagon átsugárzik; e fény nélkül kétségessé és elfogadhatatlanná válik minden, jelenléte viszont minden ellentmondást elnémít: nyilvánvaló, hogy szoros és súlyos köze van a halálhoz.

 

Az ember életében elkövetkezik a perc, amikor hirtelen önmagára eszmél, és felszabadulnak erői; ettől a perctől számíthatjuk önmagunkat, ebben a percben születtünk meg. A zseni csírája minden emberben megvan. De nem minden ember képes rá, hogy életét a saját életévé tegye. Az igazi zsenialitás az egzisztenciális zsenialitás. Megkockáztatom: szinte minden tudás hiábavaló, ami nem a közvetlenül önmagunkról való tudás.

 

He was a lonely ghost uttering a truth that nobody would ever hear. But so long as he uttered it, in some obscure way the continuity was not broken. It was not by making yourself heard but staying sane that you carried on the human heritage. Magányos szellem, kísértetként hajtogatott olyan igazságot, amelyet senki soha meghallani nem fog. De míg hajtogatta, valamely titokzatos módon mégsem tört meg a folytonosság. Nem azzal, hogy meghallanak, hanem hogy épelméjű maradsz: így folytatod az emberi örökséget. – Shakespeare¹

 

Burckhardt mondja Giottóról, hogy ő „jeder Tatsache ihre bedeutendste Seite abgewonnen hat”, azaz minden ténynek elleste a legjelentékenyebb oldalát.

 

A konformizmus: ha az ember nem a valósággal, hanem a tényekkel keresi az összhangot. Mi a valóság? Röviden: önmagunk. Mik a tények? Röviden: a képtelenségek. A kettő kapcsolata, röviden: az erkölcsi élet, a sors. Vagy: nincs kapcsolat, ez a tények elfogadása a véletlenek és a hozzájuk való igazodások sorozata. Így a konformista maga is ténnyé, képtelenséggé válik. Elveszti szabadságát, felrobbantja centrumát, és szétszóródik a tények űrjében. Az ismeretlen, vészesen távolodó darabkákból soha többé nem tudja összerakni idegen életét. Az ember ellentétévé válik: géppé, skizofrénné, szörnyeteggé. Áldozat lesz és hóhér.

 

 

1965. február Hemingway: „Néha szerencsém volt, és jobban írtam, mint ahogyan írni tudok.”

Sartre: nincsenek jellemek, csupán „csapdába esett szabadságok”, és a kiút módja az ember értéke. – A jellegzetes moralista. De regénytechnikai szempontból fontos észrevétel.

 

Végül is egy önkényesen és puszta előszeretetből választott elem: a stílus hívja fel a figyelmet a tárgy által támasztott filozófiai igényekre. Ha az élet olyan, amilyennek a stílus akarja, akkor a benne foglalt latens ítélet csakis az elutasítás lehet. Ez pedig (totális diktatúráról lévén szó) a tett jól szervezett lehetetlenségével párosul: a kettő együtt az undor és az álomérzet alapja.

 

Május 1 „Egy sorstalanság regénye” – mint esetleges cím, de alcímnek feltétlenül.

Mit nevezek sorsnak? Mindenesetre a tragédia lehetőségét. A külső determináció azonban, a stigma, amely életünket az adott totalitarizmus egy helyzetébe, egy képtelenségbe szorítja, meghiúsítja ezt: ha tehát a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként, a saját – viszonylagos – szabadságunkból következő szükségszerűség helyett, ezt nevezném sorstalanságnak.

Lényeges, hogy determinációnk mindig ellentétben álljon természetes felfogásunkkal, hajlandóságainkkal, így áll elő vegytiszta állapotban a sorstalanság.

A védekezés kétfajta módozata: átváltozunk a determinációnkká (Kafka százlábújává), mondhatni önszántunkból, és determinációnkat így önnön sorsunkká próbáljuk áthasonítani; vagy fellázadunk ellene, és így válunk determinációnk áldozatává. Egyik sem igazi megoldás tehát: ugyanis mindkét esetben valóságnak kényszerültünk felfogni determinációnkat (egy merőben külsődleges önkényt, amelyet mintegy természetként kell elfogadnunk, tudva mindamellett, hogy elméletileg emberi hatalmunknak alárendelt, s hogy még sincs hatalmunkban változtatni rajta), míg a determináló erő, ez a képtelen hatalom egyképpen diadalmaskodik rajtunk: nevet talál számunkra, mely nem a mi nevünk, és tárgyává tesz, holott egyébre születtünk.

Az én „muzulmánom” dilemmája: hogy miként formálhat sorsot a saját determinációjából. Ám ez a determináció folytathatatlan: történelmileg érvényét veszti, és mindenki megtagadja. Így hát semmi sem marad belőle, csak a testi szenvedés emléke. No meg az előtte álló újabb determinációk távlata.

 

Június Gide bevezette az action gratuite-et, az „oktalan cselekvést”. Én ennek ellenkezőjét: az „oktalan tűrést” fedezem fel.

 

Négy éve dolgozom a regényen – nem inkább önmagamon? Hogy lássak? És majd szólhassak, ha láttam?

 

Íróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat. Kezdetben, azt hiszem, az ember egyszerűen csak buta, butább mindenki másnál, akik tüstént mindent értenek. Az ember aztán úgy kezd írni, mint aki súlyos betegségből akar fölépülni, úrrá lenni elmebaján – legalább addig, amíg ír.

 

Még mindig meg tud rázni az emberi tudat hihetetlen vaksága. Az ebédről beszélnek és a délutáni pihenőről, s nem veszik észre, hogy a kanapé, amelyre ledőlnek, a koporsójuk.

 

Sosem tudnék egy másik ember apja lenni.

 

Nincsen benne se lázadás, se gyűlölet. Engedelmes katona az orvosi felsőbbség kezében. A másik ágyon a gyűlölködő fiatalember. Hosszú hallgatás után, szinte fogcsikorgatva mondja a feleségének: „Megint tavasz lesz.” – Mi haszna akár az egyik, akár a másik magatartásnak? Mi mozgatja az embert? Mi tartja kordában és mi őrjíti meg? Haszontalan, meddő megfigyelések.

 

A haldoklásnak ebben a szakaszában megjött a düh. Hunyt szemmel feküdt és csuklott. Mintha nem lett volna öntudatán: de ez játék volt csupán. Abban a percben, amint anyám elfordult tőle, hogy az asztalon valamit elrendezzen, félig kinyitotta a szemét, és hirtelen ránézett. Valami hallatlan ravaszságot láttam a tekintetében. Sógornőjét, akit ki nem állhat, megint csukott szemmel fogadta. Kezével gyors, csitító, elhallgattató mozdulatokat végzett, oldalra, anyám meg az én számomra. Ezt a mozdulatot aztán többször megismételte, mintha valami rendkívüli koncentrációt igénylő munkába mélyedt volna, amelyben tilos őt háborgatni. Székzörgésre, minden zörejre hallatlan ingerlékenységgel reagált, éspedig nem mintha maguk e zörejek okoznának neki kínt, inkább mert a munkájában zavarták. Minden figyelmét légzésére, szívdobbanásaira és fájdalmaira összpontosította, valamelyes rendet iparkodva tartani köztük, és munkája számára láthatóan magányt igényelt. Amikor a banánt tartalmazó papírzacskó nagy csörgéssel kiszakadt. Szenvedőn elfordította a fejét, ám titkos diadallal: minden őt igazolta.

 

 

1966 Az író nem teremthet értelmetlenebb világot, mint Isten.

1. Arányok: mérték és anyag problémája.

Kafka és Faulkner. (Különösen a Megszületik augusztusban.) A hemzsegő életanyag bősége és túladagolása az élet sötét urának mutatja. Mégis Kafka tud többet az életről, ő ismeri jobban sötét titkait. Miért emelkedettebb: tehát derűsebb és vigasztalóbb mégis? – A törvénytudó elnémítja a képfaragómestert.

2. A személyiségcsapda, lélektan, szenvedély. Mennyi a valóságos közünk szenvedélyeinkhez, és mennyi a pontos részünk bennük? – Swann története. Meursault pisztolylövése.

Közelebbről: a totális állam kínzókamráiban kimutatni a tettek egyedi lélektani motívumait. Hiábavaló azonban, mert itt csak a szerep a lényeges, az, hogy az ember alkalmas rá, hogy hóhér vagy áldozat legyen, és hogy a halálgép szerkezetének miként működnek a csapágyai: semmiképp sem az egyedi eset figyelembevételével. Az egyediség itt, ha valakiben egyáltalán szóhoz jut, legföljebb a múltját gyászolhatja még. Ebben a tekintetben tehát nincs sokarcú emberiség, bonyolult és sokrétű jellemek, különleges egyéniségek, mert hiszen a totalitásnak éppen az egyöntetűség a lényege.

3. Regényhős. De hogyan, ha az ember nem más, mint helyzete, egy helyzet az „adottban”? – Mindamellett talán még megmenthető valami, egy kis idétlenség, valami végső komikum és elesettség, ami talán az élniakarás jele, és ami még mindig rokonszenvet ébreszt.

A további kérdés a funkcionális ember ábrázolhatatlansága. De ha már ábrázolására vállalkozunk, a kérdés mégiscsak az: milyen szemszögből ábrázoljuk?

Ha helyzetét tragikusnak látjuk, akkor semmi kétség, valami nem létezőt siratunk, az Auschwitz előtti (és az Auschwitzhoz vezető) kultúrvilág hamistudatát, a sosem létezett humanizmust. Nem képtelenül anakronisztikus dolog-e ez? Nem képtelenül ártalmatlan dolog-e ez? Vagyis: nem hazugság-e?

A következő s legnagyobb kérdés tehát: hogyan ábrázolhatunk a totalitás szemszögéből, de úgy, hogy mégse a totalitarizmus szemszögét tegyük a magunk szemszögévé?

 

Nem a zsidók, hanem az ember, ha történetesen zsidó: a „zsidó” mint helyzet a totalitarizmusban.

 

Schopenhauer: „…nem a világtörténelemben van terv és egység… hanem az egyesek életében.” És: „…az egyesek a valóság.” S kiváltképpen: „Sem cselekvésünk, sem életünk folyása nem a magunk műve; de az igenis, amit senki sem tart annak: lényünk és létünk.”

 

Az a gondolat, hogy bárki is megértse titkos foglalatoskodásomat és a vele járó életvitelt, annyira idegen tőlem, hogy képes vagyok bárkivel fesztelenül elviccelődni önmagamon, anélkül hogy közben a legcsekélyebb mértékben is nevetségesnek érezném magam.

 

Képes leszek-e a kellő módon felidézni a koncentrációs tábort? Lehetséges-e, hogy sajátságos életvitelemnek, önkéntes bebörtönzöttségemnek talán ez a mélyebb értelme? És lehetséges-e, hogy a regény befejeztével történik meg az én külön, saját felszabadulásom?

 

Kierkegaard: az „adott” elfogadása nem más, mint konvenciók és végzetszerű véletlenek elfogadása. – Ugye?!…

 

Robbe-Grillet: „Minthogy a világ fogalmát nem tették kérdésessé, az elbeszélés nem jelentett problémát” (a múlt században). Aztán: „Véghatásában semmi sem fantasztikusabb a pontosságnál” –  Kafka A kastélyáról szólván (ha persze a pontosság is csak fikció, azaz választás kérdése).

 

Káin és Ábel. A csúcspont, nem vitás, Káin és az Úr párbeszéde. A szinte bujtogató figyelmeztetés, majd Isten süket csendje a tettig. Aztán kinyújtja védő karját a gyilkos fölé. Micsoda lélekkufárság! Mint egy diktátor.

 

 

1968. július 28 Mily érdekesek is a bevezetések! Az ítélőerő kritikája terjedelmes bevezetőjében (amely lényegében óva inti az olvasót Kanttól) olvashatjuk, hogy az esztétika, az esztétika iránti érzék, az egész esztétikum „természetesen (!) nem az ember antropológiailag veleszületett tulajdonsága”. Igen: mindent elvenni az embertől, ami benne örök, megmásíthatatlan, ami benne a törvény, hogy annak láthassák, amivé tenni akarják: a totalitásnak kiszolgáltatott, szubsztanciátlan lénnyé, funkcionális emberré.

 

Gilbert könyve, a Nürnbergi napló, különös vonatkozásokkal a munkámra. Például Keitel szavai, melyek szerint Hitler „elkerülhetetlen végzetnek” igyekezett feltüntetni, ami pedig egyáltalában nem az volt, ami egészen másként is történhetett volna, sőt egyáltalán nem kellett volna megtörténnie. A sorstalanság tapasztalata ez, más síkon. A totalitarizmusban minden a végzet és a sors jegyében zajlik. Ezek az elnevezések hivatottak leplezni a semmit, a teljes Semmit, amely mindazonáltal hullahegyeket, pusztulást és gyalázatot termel.

Az auschwitzi táborparancsnokról, Rudolf Hössről mondja Gilbert: „Az általános benyomásom róla, hogy érzelmi szempontból normális, de skizoid apátiába, érzéketlenségbe és beleérzéshiányba süppedt ember…” Helyes diagnózis, nemcsak Hössröl, de arról a betegségről is, mellyel a totalitárius rendszer fertőzi az embert. Épp ezért G. későbbi törekvését, hogy Hössnél bizonyos motivációkat mutasson ki (szülők, neveltetés, házasság, nemi élet stb.), nem találom érdekesnek. Végül is minden embernek van története, de az a bizonyos skizoid apátia nem egyéni termék: Höss alattvalóinál, feljebbvalóinál és az auschwitzi foglyoknál ugyanúgy kimutatható, mint magánál Hössnél, holott egyéni motivációik teljesen eltérőek.

 

Lealacsonyítják őket, hogy azt mondhassák róluk: lealacsonyodottak.

 

Lehatolni a figura és a fogalmak legmélyére – a felület eszközeivel. Csak a közölhetőt közölni, bízni abban, hogy a csupa közölhetőből álló kész mű a maga befejezettségében – és szótlanságában – többet fog elmondani a közölhetetlenről, mint ha közvetlenül akarnám megragadni. Egy elszemélytelenedés története, amely éppoly lassan és kérlelhetetlenül bontakozik ki, akár egy személyiségé lenne. Felhasználni a moralitás régi szavait, hogy felmutassuk képtelenségét. Nem Nietzschére kell gondolni (az „első immoralistára”): nem, egy olyan világra, ahol se hit, se tagadás nem létezik, és a tett a maga különösségében, egyszeri mivoltában nyilatkozik meg, minden kötelező értékrend nélkül, az alakulás esetlegességének egyszeri és az alakulások szisztémájának általános konfliktusában, e mélyreható, gyötrő titok szerint. – Egyébként ezért lett mindennél fontosabb az államtotalitarizmus tapasztalata az európai – tehát egy bizonyos etikai kultúrán és hagyományon úgyszólván traumatikusan átesett – létforma és személyiségtípus szempontjából; mert teljesen megdöntötte a személyiségnek nemcsak a mítoszát, de már-már a fogalmát is.

 

Az a hamis kedélyesség, ahogyan az olyan botrányos és cseppet sem természetes eseményt tárgyalják, amilyen egy újszülött világrajövetele, az anya testéből, a nemi szervén keresztül.

 

 

1969. október A következő fejezetben Auschwitzba érkezem.

 

Semmit sem képzelhetünk el a minszki tömegkivégzésnél és – állítólag – az auschwitzi gázkamra kémlelőablakánál is okádó Himmler nélkül. Kétségtelen: ő így értelmezte Kant kategorikus imperatívuszát. – Delarue kitűnő jellemzése Himmlerről: az etikumot komolyan gondolta. Már Bayle doktor elemzésével nem tudok egyetérteni: „…születésétől fogva nem volt érzéke az elvont fogalmak iránt” – ellenkezőleg, úgy látom, csakis az elvont fogalmak iránt volt érzéke, viszont gyökeres képzelethiányban szenvedett, mint ezt különben majd valamennyi „vezérnél” megfigyelhetjük. A „szinte már patologikusnak tekinthető gondolkodás mintegy mechanikus működése” viszont teljesen igaz, és ezzel a betegséggel, az egyszerű valóságérzék hiányával, a képzelethiánnyal rokon. Lényegében ugyanaz a „skizoid apátia” ez, amit Gilbert diagnosztizált Hössnél.

 

 

1970. december 26 Karácsony reggel. Izgalom és tétovaság. Igénylem a regénytevékenység tisztázását és elméleti megalapozását. Íme, ami foglalkoztat: Adorno olvasása nyomán megint teljesen világosan látom, hogy regényem technikája a tizenkét fokú, illetve szeriális, tehát az integrált komponálás módszerét követi. Megszünteti a szabad jellemeket és az elbeszélés szabad fordulatainak lehetőségét. A jellemek itt olyan tematikus motívumok, amelyek a regényen kívülről uralkodó totalitás struktúrájában jelennek meg; minden ilyen témát a Struktúra nivellál, az individuum minden látszatmélységét megszünteti, és e témák kizárólag a kompozíciós vezérelvhez: a sorstalansághoz való viszonylatukban „fejlődnek” és variálódnak. Ugyanez áll magára az elbeszélésre is. A Struktúra az elbeszélés vonalvezetését eleve megszabja, a fordulatok tehát mint kibúvók, anekdotikus részmegoldások, megnyugtató vagy fantasztikus elemek és „kivételek” itt nem jöhetnek számításba. Ugyancsak elesik a lélektani meghatározás, az elbeszélést a Struktúra totalitása diktálja, és a megvilágosodás abban a vizsgálatban áll, hogy mennyi a részünk a Struktúra létrehozásában. A folyamat, a témák fejlesztése lineáris – nincs „repríz”, semmi sem visszafordítható vagy ismételhető – , és a kompozíció a feldolgozás befejeztével, az egyetlen lehetőségen belüli minden lehetséges variáns kimerítésével zárul, és ez a zárás mégis mindent nyitva hagy. – Ez annyit jelentene, hogy „ábrázolás” helyett a mű azzá válna, amit ábrázol: a külső struktúra esztétikai struktúrává, a társadalmi törvények regénytechnikai törvényekké változnak. A szöveg maga nem leírás, hanem történés, nem magyarázat, hanem idő és jelenlét – mindig és mindenütt lényegi funkció, sohasem „külső” vagy „írói”, szóval sohasem üres. A kiindulópont nem az individuum jelleme, metafizikája vagy pszichológiája, hanem életének, egzisztenciájának az a kizárólagos területe, amely a Struktúrával kapcsolódott – pozitívan vagy negatívan – össze, amit odaadott vagy ami kisajátíttatott belőle. Az individuum többi alkatelemét a strukturális regény elhanyagolhatónak tekinti, egyszerűen azért, mert elhanyagolható is. – A regényt következésképpen bizonyos hiány fogja jellemezni, az esztéták által megkövetelt „teljes élet” hiánya, az a hiány, ami különben tökéletes megfelelője a csonkító kornak. – Egyébként ez a technika csak akkor győzelem, ha éppúgy nem „hallható”, ahogyan a dodekafon zeneműben sem. Ha viszont az egyszeriség, a fantasztikum (a pontosság fantasztikuma), az időbeliség és sorstalanság eleven élményként hat, akkor az ennek a technikának az eredménye lesz.

 

 

1971. április Bele kell törődnöm, hogy ellenőrzött és ellenőrizhető anyaggal dolgozom. Nemhogy nem kerülni, de szigorúan ragaszkodni az anyag obligátumaihoz: a vagonírozás, az utazás, a megérkezés Auschwitzba, a szelektálás, a fürdő és a beöltöztetés – mindez kötelező momentumsorozat, pontosan, mint a középkori passiójátékokban a megfeszítés lajstromba foglalt obligátumai. Mindössze az a nagy kérdés: hogyan lehet feloldani az anyag és a rendezési elv között áthidalhatatlannak mutatkozó szakadást, elkerülni a stilizálás mögül minduntalan álnokul kikandikáló drámát, ami ebben a szituációban egyszerűen nem igaz, s csak a retrospektivitás kényszerít folyton belé – a „történelem”, ez a konstruált fogalom, amely utólag letartóztatja az eredetileg egészen másként zajló eseményeket.

 

Isten (beleolvasva MacCarthy könyvébe): de Isten szerelmére! nem az a fontos, hogy van vagy nincs, csakis és egyedül az, hogy miért hisszük, hogy van vagy hogy nincs.

 

Egész délelőtt térképeket egyeztetek. Kezdek rájönni: az én szemszögömből minden bal, ami a rámpán jobbnak van jelölve, és ami a szelektáló tisztnél úgyszintén jobb volt. Nagyítóval szemügyre vettem az érkezők (talán az Eichmann-perben is szereplő Máramaros vidéki Técsőről valók?) fényképét. Mosolyok, derűlátás, bizalom. Igen, föltéve, hogy az ember a totalitarizmus körülményei közt is ragaszkodik életéhez, ennek lényegével a totalitarizmus fenntartásához járul hozzá: ez a szervezés egyszerű trükkje. Az elidegenedett érzés, amivel mindamellett az ember a totalitarizmushoz viszonyul, kizárólag ezzel a megismeréssel szüntethető meg. Ez a megismerés és ennek vállalása a szabadság aktusa: a szabadságnak ez az aktusa; ez a megvilágosodás azonban – és ezzel a részesség vállalása – mindig a túlélők tilalmába ütközik. Így jön létre a sorstalan sors, így lép át az ember egyik elidegenedettségből a másikba, így nincs vége soha semminek: még a halottakat is a feltámadással fenyegetik.

 

Aki a KZ-anyagból irodalmilag győztesen kerül ki, vagyis „sikeresen”, az holtbiztosan csal és hazudik: így írd regényedet.

 

Ami a nyelvet illeti: a totalitás a saját belső életéből is kirekeszti az embert, ezt kell mindig figyelembe venni.

 

Weininger. Ahogyan a kisebbségi kispolgár jellegzetes helyzetéből fakadó jellegzetes tulajdonságokat – amilyeneket Bécsben nyilván megismerhetett – zsidó tulajdonságoknak próbálja feltüntetni. Gyilkos ostobaság, ami számos követőre talált; legszörnyűbb vonása a brutális öngyűlölet, ez a szolgai szerencsétlenségtudat, ez a betegség, ez a korántsem „zsidó”, de kisebbségi kispolgárbetegség, ez az iszonyú megadás, ez az elébe sietés a hóhérbárdnak. E tekintetben Auschwitz, a maga szörnyű lángjaival, úgyszólván megtisztította a levegőt. Auschwitz tűzfényében Weininger csak egy különlegesen perverz kápónak látszik, aki szabadidejében másokon kívül még önmagát is kínozza.

 

 

1972 A fantasztikum és az anekdotikus: csakis úgy igazolható, ha nyilvánvaló, hogy ez is része, sőt egyenesen törvényszerű eleme a Struktúrának. Így a megmentés aktusa szerkezetileg ugyanaz a képtelenség, ami az elfogatás és a KZ-be vetettség aktusa, és mint ilyen, zeneileg szólva nem egyéb, mint a Reihe egy rákmenete, de (illetve: tehát) ugyanabból az anyagból való lényegében.

 

Június Azt hiszem, alakom páratlan figura abban a tekintetben, hogy csupán meghatározottságokból, reflexiókból és tropizmusokból áll: mindig és mindenütt kizárólag a világtól elszenvedett kín szólaltatja meg, különben beszélni sem tudna; ő sosem szólaltatja meg a világot. (Mint akár Meursault is még, például: „Az ég zöld fényben ragyogott, elégedettnek éreztem magam.” „Az ablakom nyitva maradt, s éreztük a nyáréjszakát, ahogy eláradt barna testünkön.” Stb.)

 

 

1973. augusztus Strand, úszás. Dosztojevszkij: Ördögök. Sztavrogin éppolyan nagyszabású és elméretezett, mint a Karamazovokban – másként – Aljosa. Az Anna Kareninában is elméretezett és nagyszabású minden. Ha egy nép átérzi saját elhivatottságát, abból mindig Biblia, bibliai irodalom lesz; az ateizmus talán nem is más, mint a jövőtlen nemzetek szabadsága (s ezt a legtágabb értelemben gondolom).

 

A hatalom, irodalmi vetületben: az objektiváláshoz való jog kiváltsága.

Érdekes lenne ebből a szemszögből áttekinteni egyszer a szellem megnyilvánulásait az évszázadok során: ez volna aztán az igazi vizsgálódás, a hatalom szellemtörténete, hogy így mondjam.

 

Hogy – hallom – „ezzel a témával” elkéstem. Már nem időszerű. Hogy „ezt a témát” korábban kellett volna, legalább tíz évvel ezelőtt stb. Én viszont mostanában ismét rádöbbentem, hogy semmi sem érdekel igazán, csakis az Auschwitz-mítosz. Ha új regényen gondolkodom, megint csak Auschwitzon gondolkodom. Bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom. Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek. Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belőlem. Mindent bárgyúságnak látok ehhez képest. És biztos, egészen biztos, hogy nemcsak személyes okokból. Auschwitz és ami hozzá tartozik (de most már mi nem tartozik hozzá?) az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta, bár talán évtizedek vagy századok kellenek, míg majd ráeszmélnek. Ha meg nem, úgyis mindegy. Akkor minek írni? és kinek?

 

A megvert emberiség jajszavát nem szenvedhetik az egzekutorok. Mint a kínzókamrákban hanglemezeket tesznek föl, hogy elnyomják a megkínzottak üvöltését, úgy fedik el az igazság tompa moraját az úgynevezett humanista irodalom ócska zsivajával.

 

Ha meghalt az Isten, ki nevet majd a végén?

 

Goethe és Schiller levelezése. Ó, mily bájos! Némi fogalmat ad az istenek Paradicsomáról, ahonnan mindörökre kirekesztettünk.

 

Szerb Antal. A Lánchídról írott magasztaló cikke és titkos hűségnyilatkozata 1942-ben. Két évvel utóbb őt meggyilkolták, a Lánchidat felrobbantották.

 

 

1974 Micsoda üresség! Micsoda zuhanás!

 

„Pusztul halál nélkül, álltó helyére bűvölten / Ki, ha balsors éjlő öle átalfonja, / Magát megemberelni nem bírja.” (Agrippa d’Aubignè.)

 

„Mintha a művészi magatartás módozatai reális magatartásformákat akarnának begyakoroltatni, hogy a megcsonkított életnek segítsenek majd, hogy áttelelhessen valahogy a beköszöntő jégkorszakban.” (Adorno)

 

Camus: „Leírni mindent – ahogy jön.” (De nem jön.)

 

A számomra legmegfelelőbb öngyilkosság, úgy látszik, az élet.

 

A klasszicizmus mint Hitler stíluseszménye. (Albert Speer könyvében.) Kifejezetten irtózott a moderntől. Minden diktátor megfosztaná a művészetet a kifejezéstől, és puszta formalizmussá redukálná: legjobb a klasszicizmus, amelyben egyúttal a monumentalitást is megtalálja; habár bizonyos modernizmus is megteszi, ha kellően üres, és nem több ornamentikánál.

 

Nietzsche radikalizmusa. Mégsem állta meg, hogy próféta is ne legyen. Paradoxon, de e tekintetben Kant radikálisabb: a kritikán kívül semmit sem akarni – ez a mértéktartás az igazi radikalizmus.

 

Megbízni a valószínűtlenben, mint a valószínűhöz, sőt valószerűhöz vezető út kiindulási bázisában.

 

Csak álmélkodom, nem bírok betelni vele: a zsarnokság vaskarma alatt nem nyög, hanem dorombol.

 

Kafka. Állandó fejfájás. Írni, szorongva, dühödten számon kérni és tartani az írói termékenységet, anélkül, hogy egyetlen pillanatig is bízna az emberek megértésében, a befogadás és egyáltalán a saját – magasabb értelemben felfogott – érvényesülésének lehetőségében. Művészileg egyedül az illegalitás az, ami elképzelhető. S mindennek egyetlen oka van: Prága. (Budapest.)

 

Gályanaplómat lapozgatva: hol vannak mindennapjaim, hol az életem? Ennyire nem létezik, vagy ennyire restellnivaló? Tán ezért stilizálom magamat? És mennyire csökkenő meggyőződéssel!… Egyáltalán mit kellene csinálni? Mind kevésbé hiszek az „irodalomban”, a fikcióban. Az ember nemcsak fogyaszt, az embert is fogyasztják; ami benne a művészet számára volt fenntartva (legízesebb falatja), lassacskán elfogyni látszik. Mi marad? Talán a példa (az egzisztencia): több is, kevesebb is a művészetnél. Az igény, hogy tanúskodni kell, mégis egyre növekvőben bennem, mintha az utolsó lennék, aki még él és szólni tud, s szavammal mintegy azokhoz fordulok, akik túlélik a vízözönt, a kénesőt vagy a jégkorszakot – bibliai idők, nagy, súlyos kataklizmák, az elnémulás ideje. Az ember helyébe a fajta lép, a teremtést elsöpri a kollektív, mint egy rémülten menekülő, vad elefántcsorda.

 

A némaság az igazság. De olyan igazság, amely néma, és azoknak lesz igazuk, akik beszélnek. A némaság csak akkor lenne hatékony igazság, ha teljes lenne és volna Isten: ha a némaság az Istennel szembeszegzett némaság lenne. Ez esetben az emberfajta egyféle sztrájkjáról beszélhetnénk, mintegy mennyei bérkövetelésről Istennel szemben.

 

Ez a csönd, ez a semmi: milyen lehangoló. Még jobban lehangolna viszont valami középszerű. Így jó – még egy ideig; s aztán máshogy – vagy sehogy.

 

A kor filozófiája a szociológia: mutatja a kor nyomorúságát.

A kort egy elit szemszögéből megítélni. De milyen elitéből? Mi az elit? És kik azok (ha még életben felejtették volna őket)?

Létezik-e a szellem „jogfolytonossága”? (Camus: „A költők a világ törvényhozói” – azt hiszem, Shelleytől idézve.)

 

Malcolm Lowry: Át a Panamán. Nagy fölfedezés. Az igazi író útja nem a természeten keresztül vezet-e? Nem olvasok-e túl sok elméletet? Nem vagyok-e túl „irodalmi”, túl politikus, túl patkánylyukcentrikus, túl keleteurópai, túl felépítményszagú? Az írónak mindig a tengerről kellene beszélnie, és mindig úgy, mint aki először vagy utoljára látja: a tengerről, a vulkánról és a szabad, természeti emberről. (Van még ilyen? Ha nem okvetlenül a pigmeusokról akarunk írni.)

 

Megemlítendő majd súlyos gyerekkorom és fiatalságom. Mi volt az alapbaj? Undor, nem, inkább iszony, valamint teljes fenntartás, irónia és kritika és ennek az irtózatnak, az ösztönös kritikai intellektualizmusnak (tehát a védekezés egyetlen módjának) a rémült elfojtása, az emiatti szüntelen rossz lelkiismeret. A környezetem értékeit elfogadni, a magaméit ocsmányságoknak látni. Ebből következett minden csőd. Hogy feladataimnak nem tudtam (vajon akartam-e?) eleget tenni. Állandó álmosság, tompaság, figyelmetlenség, külső-belső meggyőződéshiány, szakadatlan hazugság, menekülés, nem is: bujdosás. Totális alkalmatlanságérzet. Mindez soká, igen soká, mígnem, úgy 26-27 évesen elkezdődött bennem „az érctáblák szétzúzása”. De még mindig rossz, legalábbis sérült lelkiismerettel és bűntudattal, amely még ma is kísért.

 

Miért ragaszkodott hát Felicéhez? Fájdalmasan imponált neki. A felettes tudat képviselője. A csodálat és a megvetés szükséglete: így kell élni – ám így nem tud élni. Feleségül venni és gyereket kívánni tőle – ugyanakkor állandóan menekülni előle, állandó sérelmeket viselni tőle, bujkálni, meghalni. Mindez természetes, igen természetes. A családi élet eredménye, a polgári-kispolgári erények pokla. Nevelni: ez annyit jelent, mint elültetni, majd gondos öntözéssel ápolni, vigyázni a patologikussá fejlődő rossz lelkiismeretet. De az ember megszokja, végül már szereti s legvégül erénynek látja kínjait.

 

Az európai az az ember, aki a legintenzívebben és a legagresszívebben fél a haláltól. Jól mutatja ezt más világrészek kultúrája. Ezért ott az „önmegvalósítás” sem annyira fontos.

 

Camus: Egy jó tragédiában valamennyi szereplőnek igaza van.

 

„Sorstalanság”: tizenkét betű. Véletlen ugyan, de jellemző véletlen.

 

Huszonöt éve nem látott barát. Valakiről beszélt, rólam, aki voltam, akit egykor ismert. Ámultan hallgattam, igyekeztem megfelelni ennek az általa ismert, de nekem már réges-rég ismeretlen figurának. Végre elváltunk, és újra élvezhettem a szabadságomat: a lényt, aki már nem vagyok, azt, aki még csak homályosan érlelődik bennem, és a közbülső megnevezhetetlent, akinek éppen a rejtelmes életét élem.

 

Kafka után a fikció a teljes jelenlét követelményét támasztja: mennyire más ez, mint a Sartre-féle úgynevezett „elkötelezettség”. A sorsok „fölé hajoló” író, vagyis a hazug író, a moralizáló író, az irányzatos író. Hiteles hang azonban csakis a sors mélyeiből hallatható, a sorsa által sújtott, nem pedig a sorsok közt válogató embertől.

Egy zárójeles följegyzés a Naplóban: („Ich finde die »K.« hässlich – rútnak találom a két »K.«-t –, sie widern mich fast an – csaknem undorodom tőlük –, und ich schreibe sie doch – és mégis írom, írom őket –, sie müssen für mich sehr charakteristisch sein” – alighanem nagyon jellemzőek lehetnek rám.) Önmaga ellen dolgozik, mint minden igazi művész. Az eldologiasításban – ami nem egyéb, mint az evidens műforma, vagyis az alkotásban megnyilatkozó szabadság – a művész úgy pillantja meg önmagát, mint szubsztanciális szükségképpeniséget, a történelmi világpillanat lepárlódott törvényszerűségeként: ez A kastély meg A per K.-ja, akiktől Kafka undorodik, akiket önmagából párolt le, de akik a megvalósulásban már úgyszólván semmi személyest sem tartalmaznak, csak az idegenné, de érvényessé lett általánosságot. Kafka a minden radikális művészet számára szolgáló példa: undorodva végigjárni az utat. Ez az undor az önáltatás (a szépség) elutasítása, ítélet a konformizmus, a tudat kispolgári módra való feldíszítése (a tulajdon dicsőítése és a lelki mélység mítosza) fölött.

 

Mihail Bahtyin. A regényelvvel foglalkozó munkái. Már a húszas években kifejtette a regény formai – és kizárólag formai – alapokon álló vizsgálatának szükségességét. Börtönbe zárják: meg sem akadok – kínzókamrába vetni, mert íróasztalánál csöndesen, szorgosan, a filológus megszállottságával a regény formai analízisével foglalatoskodik, ezt naivul be is vallja, sőt ki tudja, talán még büszke is rá. Írásai most kezdenek terjedni, töredékekben. „Ahogy az ember sem kényszeríthető bele mindörökre saját valóságos helyzetébe, éppúgy a világ sem tud végérvényesen elférni a nyelvben, amellyel megnevezik” – írja. És: „Az egyetlen nyelv mítosza az egységes nyelv mítoszával egyszerre foszlik semmivé.” – Hát igen, ha akarom, kihallom belőle a diktatúrában élő ember sikolyát, a nyelvek közt bujkáló menekülőét – de lám, még a nyelvek mezsgyéjén is utolérik, és belekényszerítik a lágerek „valóságos helyzetébe”.

 

Életterv, életrend: lehetetlenségnek látszik. As though to live in a war. Hontalanság mint a legcsábítóbb kilátás.

 

Hivatást érzek hozzá, mint semmi máshoz. A nyelv problémája: hiszem is, nem is. Nem ugyanaz, mint valaha. El tudok képzelni olyan nyelvet, amelyben minden együtt van és összekeveredik. Mindent megértenek, ha meg akarnak érteni. Kérdés a gondolatok tisztasága: a nyelv kérdése-e vajon, vagy, hogy úgy mondjam, a szellem ösztönéé? – Erre csak a kísérlet adhatna választ.

 

„Tudjátok-e, mi a magány egy önmagát ünneplő, egy önmaga szakadatlan mámorában pezsgő országban? Nos, majd én elmondom nektek…”

 

A nagy franciák, így tetszik, már harminc évvel ezelőtt átgondolták mindazt, amiről írok. Mégis, ők azt hihették, hogy az emberiség egy efemer létformájáról tudósítanak, nem tudhatták, hogy az ő múltjuk az én jövőm. Úgy tűnik, ezzel egyedül Orwell volt tisztában.

 

Dilthey. Minden történelmi konstrukció álmának nagyszabású feladása. A német szellem mint a nagy épitmények és a nagy összeomlások színjátéka. Az ország. A vidék. A nagy síkságok, a zöld erdők, a szomorú tengerpart. A Dél vágya. Vágy a tiszta, határozott szellemiségre. Mecklenburg. Ködök. Bajorország, mezőgazdaság, állattenyésztés. Közép-Németország: középkor, modern ipar. Kereskedelem. Hegel. A szellem objektivációja a történelem. Az objektív szellem mint nácizmus. Az abszolút ész mint Auschwitz. Hát igen. „Hegel metafizikailag konstruál; mi az adottat elemezzük. És az emberi egzisztencia mai elemzése valamennyiünket a törékenységnek, a sötét ösztönök hatalmának, a homályosságok és az illúziók miatti szenvedésnek, a végességnek érzésével tölt el mindenben, ami élet, még ott is, ahol a közösségi élet legmagasabb szintű képződményei születnek belőle. Így mi nem vagyunk képesek az objektív szellemet az észből megérteni, hanem vissza kell mennünk az életegységeknek a közösségben folytatódó struktúra-összefüggésére.” Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban, 1910 körül. (Vö. a S.-talanság történelemszemlélete.)

 

Bizonyos esetekben az öngyilkosság nem méltányolható: úgyszólván tiszteletlenség a nyomorultakkal szemben.

 

Az Igazságot vagy az én igazságomat? Az én igazságomat. És ha az nem az Igazság? Akkor a tévedést, de az enyémet.

 

 

1975. április Megjelent a Sorstalanság. Őszintén magamba néztem: szabad vagyok és üres. Semmit sem kívánok, semmit sem érzek. Legfeljebb az eljárás szégyenét valamelyest. – A trombiták elnémultak. „Győztünk!” – sóhajtott a hadvezér, és meghalt.

 

Simmel: „Számunkra és mások számára is csak akkor válik teljesen szemléletessé és meggyőzővé, hogy saját természetünk törvényeit követjük – s mégiscsak ez a szabadság –, ha természetünknek e megnyilvánulásai eltérnek a többiekétől; csak másokkal való felcserélhetetlenségünk a biztosítéka, hogy létformánkat nem mások kényszerítették ránk.”

 

Gondolkodásomat tönkretették a gondolkodás mesterei és az ideológiák. Elfordulni a történelemtől egy végleges megfogalmazhatóság felé.

 

De hát végül is mi a szabadság? A sarkvidéki sötét évszakban botorkálva lépteinket a magunk választotta csillag fényéhez igazítani, jól tudva közben, hogy ezt a csillagot nem érhetjük el soha. De miért választunk csillagot? Nyilván, mert sötét van. – Kérdés kérdéshez vezet, a kérdések körbejárnak, és a kör bejárhatatlan.

Tudom már, mi a szabadság: a szabadság az, ami nincs. Sóhaj, eszme, abszolútum. A konkrétban élünk, az abszolútum után vágyódunk, és a semmiben végezzük – mert a halál a konkrét és az abszolút iszonyú találkozása és a szubjektum számára való ironikus egyesülése. És a legfőbb irónia, hogy a szubjektum ezt még csak nem is tapasztalja, mert a halál nem tapasztalat.

 

A démon. Don Juan és Faust interpretációja Kierkegaard-nál. Mörike Mozartja. A középkor reprezentatív kifejezésmódja a művészetben. Vonzó. A „realizmus”, a naturalizmus és a moralizmus után nem ide tér-e meg ismét a művészet? Bizonyos értelemben nem démon-e Meursault, és a K.-k is nem azok-e? – Mi a középkor? Mik a típusok? Mi a modern? A középkor: a démon; a polgár: a szociábilis (és relatív) ember; a modern: a struktúra, a fogyasztó és fogyasztott (ember). Az irracionális megnyilvánulások (a hóhérregényemre gondolok): áttörések a démonihoz, de manipulált és struktúráltan irányított, államilag szervezett és fegyelmezett áttörések, tehát valójában mégsem áttörések: a démoni élménye valahogy sosem jön létre. De az esztétikai és ábrázolói, egyáltalán, mindenfajta közvetítésbeli (szellemi) kivetítés mégis létrejöttnek mutatja: Dosztojevszkij után talán a Doktor Faustus a legnagyobb szabású példa (vagy kudarc?). Hamis is, igaz is. Az ördög – igen, de elvont, és a modern igazság az, hogy a démoni mégis beteljesületlen marad, a létstruktúra következtében. A démoni vágya az abszolút, az abszolút konkrétuma viszont a totalitarizmus – Auschwitzban pedig csak bűzlő hullák, exkrementum és felmérhetetlen testi nyomorúság létezik. A démoni a testületben átélhetetlen, a testület miatt, a bürokrácia miatt, a kollektív és a kollektív testületi morál miatt. III. Richárd a középkor élménye – hacsak ő is nem a középkor szellemi közvetitéséé csupán. Mi marad? A lélektani realizmus, az idő és a struktúra. Itt, ebben a hármas közegben kell valahol tetten érni a démonit, pontosabban a démoni közvetítésének lehetőségét.

A démonnal való – modern – bánásmód. A démon nem lélek, amennyiben a lélek (pszicho…) individuális; a démon viszont atavisztikus, szférája tehát a típus és a mitikus: a démoni szuper- és szubperszonális. Észre kell venni a történelemben a démoni jelenlétét, amely, együtt a történelemmel, eltörli a személyt. Ugyanakkor – a személyiség szemszögéből – ez a kitörlődés a tragédia, a pszichikum tragédiája. Amilyen mértékben pedig tragédia, annyira értéke is egyúttal a pszichikumnak – s ez az, ami kifejezi a mindenkori jelen jellegét és a benne élő pszichikum értékét, egyáltalán egész tudatát és e tudat tartalmát. (Nézd csak meg, nem így van-e az Ördögökben vagy a Karamazovokban? Habár Dosztojevszkij inkább típusokat reprezentáltat, középkori módon, miközben siralomvölgyi biblikus példavilágot teremt, s nem strukturálist.)

 

Ha valamiben reménykedhetem, egyedül abban, hogy még sincs igazam. E reményem teljesülése viszont holtbiztosan megölné bennem a regényírót.

 

A „zsidó” fogalma, ahogyan ma ismerjük, az európai középkorból való, semmiképp sem a görög-római, mégkevésbé a bibliai ókorból.

 

Az én országom a száműzetés.

 

Ha azonban a szabadság nem evidencia – mert hiszen a szabadság az, ami nincs –, akkor célkitűzéseinket kizárólag a pszichológia szemszögéből vizsgálhatjuk? És a pszichológia vajon evidencia-e? Végső soron a létérdeket kell megvizsgálni a létszerkezetben. Azt fogjuk észlelni, hogy ez a szerkezet nyomasztó túlsúllyal kívülről meghatározott („társadalmi-történeti”). Ám a fennmaradó piciny résben rejtőzik a robbanóanyag. Nem tudni, hol és mikor lobban be a gyújtózsinór, de egy pillanat alatt szakadékká tágítja a rést, amely hirtelen magába nyeli az egész totalitást. Valahol itt keresendő a rejtelmes kiszámíthatatlan tényező, a szabadságnak ebben a láthatatlan és többnyire tudattalan zugában – itt keresendő az ok, hogy bár a hatalom megkövetelheti és el is érheti az alávetetteknél a maximumot, de nem követelhet meg és nem érhet el mindent. A teljességgel, a totalitással az ember – az önfeladás nem is egészen örömtelen kísérletei után – egyszerre csak szembeszegzi a személyiségét; a maximummal szemben még korántsem feltétlenül teszi. – Mindegy: tény, hogy a szabadság kérdésével az ember a léte és a személyisége kérdéseiig jut el; s amiként e kérdések megválaszolhatatlanok, józan ember a szabadságról sem beszélhet komolyan. Mindazonáltal a szabadság mégiscsak az ember legkomolyabb kérdése; és ha az ember valóban komoly akar lenni, akkor meg kell maradnia e paradoxonban.

 

Lementem újságot vásárolni. Csak a túloldalra kellett átszaladnom érte, így hát tudva, hogy mindjárt visszatérek, bedugtam a kávéfőző villamos dugóját. És lám, mi történt: visszatértem. De hogyan lehettem ennyire elbizakodott?

 

„Hamm: Egy régen elvesztett játszma vége, vége a vesztésnek.” Azt hiszem, nem, a vesztésnek még nincs vége. Beckett optimista.

 

„Semmilyen rossz, amire – állítása szerint – a totalitarizmus megtalálta a gyógyírt, nem lehet rosszabb, mint maga a totalitarizmus ”: Camus.

 

Az író által létrehozott figura nem élőlény, mindig csak báb: ostobaság tehát élőlényként kezelni.

 

Az ember! Él, de nem rendelkezik az életével; gondolkodik, de semmit sem tud; nyájban él, de személyiség; személyiség, de nem képes egyedül élni; a természethez tartozik, de szétrombolja a természetet, hogy társadalmi javakká alakítsa; s végül e munkájával a természetet is, a társadalmat is elpusztítja. A legnagyobb baj azonban, hogy törvényeket rótt magára, és képtelen azokat betartani: így hazugságban és önmegvetésben kénytelen élni.

 

Az igazság törékeny dolog. Ha ezer ifjú, acélos, kaszárnyazsírral kent torok harsogja minden utcasarkon, még a legvitathatatlanabb igazság is tüstént hazugsággá, erőszakká, terrorrá és előbb-utóbb a gyilkosságot szolgáló ürüggyé válik.

 

Szelleme lángol, de nem melegít. Ezért aztán hasznosabb szellemek felé fordulnak, melyeket takaréktűzhelyük alá foghatnak, hogy megfőzzék rajta mindennapi ebédjüket.

 

„Nem vándorolhatok ki – mondta K. – Azért jöttem ide, hogy itt maradjak. Itt is maradok. – Aztán, olyan ellentmondással, melyet még csak nem is igyekezett megmagyarázni, mintegy magában beszélve hozzátette: – Mi csalhatott volna erre a sivár vidékre, hacsak nem az – a vágy, hogy itt maradjak?…”

 

Létezik egy komoly gondolkodásmód és egy komolytalan. A komolyat az érdek, az államhatalom, az üzlet, a titkosrendőrség és a mindenkori uralomelv képviseli, a komolytalant a művészek, a filozófusok, a költők, a szentek – mindazok, akik nem számítanak.

 

Egyetlen alapvető kérdésre sem tudnék válaszolni – olyanra legalábbis, amelyre nem elégséges a puszta NEM.

 

Albert Speer könyve: Erinnerungen. A német skizofrénia egyik színtiszta esete. Harca az asszonyok nagyobb méretű hadiipari bevetéséért. Érve: az angolszász államokban jóval nagyobb arányokban „vetnek be” és foglalkoztatnak nőket a hadiiparban. Még csak meg sem fordul a fejében, hogy ezeknek a szabad országoknak mennyire más a gondolkodásmódjuk, a lélektani helyzetük, mint a totalitarius támadó államnak, amely a személyiség elvét eltiporta, és az individuális felelősséget totálisan magára vállalta. Az angolszász asszonyok erkölcsi kötelességüknek és szabad választásuknak tekinthették a hadimunkát; természetes gesztus volt ez részükről, egyszersmind értelmes önvédelem. A totalitarizmus azonban mindig ideologikus: miközben államilag szervezett szadista intézményekkel és törvényesített rablógyilkosságokkal lép fel a személyiség ellen, másfelől atyaian képviseli választott népe szociális érdekeit. Hitler, Göring és Sauckel leintették Speert. Ehelyett Sauckel közleményt hozott nyilvánosságra, miszerint a német asszonyok egészsége és ereje kímélése érdekében 4-500 000 női kényszermunkást szállítanak majd a Birodalomba. Világos: a totalitarizmus részéről egyedül ez az eljárás tetszhet logikusnak és gyakorlatiasnak is abban a helyzetben, amikor még nem annyira legyengült, hogy a saját logikája és természete ellen cselekedjen. Speer azonban ebből mit sem értett, sem akkor, sem húsz évvel később, amikor a könyvét megírta: ő ebből egyedül azt a következtetést vonta le, hogy Göring és Sauckel „győzött” az ellene folytatott „pozícióharcban”. – A továbbiakban mindinkább halmozódnak Speer panaszai: ő jól akarta vezetni a hadigazdaságot és a felszerelkezési ipart, ám a Führer hozzá nem értése és a náci párt ostoba vezetősége megakadályozta ebben. Tanulság: a náci háborút sokkal jobban lehetett volna vezetni és lefolytatni a nácik nélkül. Speer számára mindez teljesen logikus, ellentmondás nélküli, és mind emberi, mind német, mind pedig mérnöki mivoltát tekintve mélységesen fájdalmas. Könyvének lírája ebből a sértődött fájdalomból táplálkozik, mely iránt nyilván sok olvasója lesz fogékony.

 

Nem Isten halt meg; a létfeltételek változtak. Nem az értékek omlottak össze; hasznavehetőségük vált kérdésessé. Nem az igazság változott meg; csupán másképp alkalmazzák. Az elidegenedés valószínűleg a középkorban is létezett, az abszurd az ókorban is éppolyan nyilvánvaló lehetett, akárcsak ma. Az egyéni lét csupán ábránd. S hasonlóképp minden érték – míg csak az értékek nem válnak egyszerre a létnél fontosabbá: ekkor és csakis ekkor történhet valami minőségileg új az emberi históriában; ez lenne a történelem fordulópontja, melytől kezdve az ember lényegileg másként élne, mint addig, egyszerűen nem az immanens ösztön szinten, hanem az értékei szerint, primér létfeltételeiként tekintve őket. Ehhez azonban mélységesen elégtelen az egyesek példája, ehhez nyilván biológiai átalakuláson kellene átmennie az embernek; s kérdés, hogy ez az így átszellemült lény képes lenne-e még a puszta önfenntartásra abban a természetben, amely szemérmetlenül hirdeti egyetlen észlelhető erkölcsi törvényét: a puszta önfenntartást.

 

„Ein französischer Wahnsinn ist noch lange nicht so wahnsinnig wie ein deutscher; denn in diesem, wie Polonius sagen würde, ist Methode.” Heine: Romantische Schule.

 

Szeptember 17 Az államok bűntettei. Eddig csupán egyetlen államot ültettek a vádlottak padjára, a Hitler-Staatot. S ha még elhangzottak volna a valódi vádak! – De ha kiemelkedne hamusírjából a század valamennyi bűntelen elítéltje, és csontvázaik rettentő zöreje közepette pert indítanának, milliárdnyi csontujjat szegezve az államokra s mindazokra, akik ez államok birtokosainak tudva magukat, a bűnözők nyomasztó magánya nélkül bűnöztek, a gyilkosok rossz lelkiismerete nélkül gyilkoltak, a gazdagok szorongása nélkül zsákmányoltak ki! – ez lenne a per. Az emberre rároskadt az állam, amelyet eddig megtartott a vállán, és agyonnyomja. Ki bírhatja e szörnyű terheket? Vagy ez már csak az államok rácsos börtönablakain kitekintők elbarnult, vacsoráraváró arca? Éjszakára bezárják őket, napközben építik saját börtöneiket. Fegyőreik a szolgáik, és ők szolgálják fegyőreiket. Egymás nélkül többé meg nem lehetnek, görgetik az államokat, és az államok görgetik őket, sziklák meg Sziszüphoszok, egymás testvéri sírja felé.

 

A Sorstalanság korszakának naplójegyzetei. Ámultan nézni egy életszakaszunk pillanatfelvételeit. Továbbmenni. Nem érezni honvágyat immár elhagyott tájak iránt, amelyeket pedig talán az otthonunkat hittünk. Tovább, tovább, egyre távolabbra. Elmerülni egy alkotói világban úgy, mintha az lehetséges és valóságos világ lenne. Másfelől mit jelent ez „objektíven”? Kihívni a pusztulást, és belenyugodni félember voltunkba.

 

„…két lehetőségem van: az állatkert vagy a varieté. Nem tétováztam. Így szóltam magamhoz: vesd latba minden erőd, hogy a varietébe kerülj; az a menekvés; az állatkert újabb rácsos ketrec csak; ha oda kerülsz, elvesztél.” Kafka: Jelentés az Akadémiának

 

Nem baloldali, nem jobboldali. Egyáltalán a politikum mint cselekvési terület elképzelhetetlen számára. Valójában nem a harcot, hanem az egyetemes kiszolgáltatottságot vállalja, a mindig, minden helyzetben való kiszolgáltatottságot, és az emberinek (ha így tetszik: az egyetemes emberinek) a negativitásban kíván hangot adni. Nem tiltakozással, nem izgatott hadonászással valami más nevében; nem: halk, súlyos és megingathatatlan tagadással, az egész higgadt és megfontolt elutasításával. Vagyis: tud hit nélkül élni, és mégis fogékony a szeretet, a művészet és az emberi gondolat iránt.

 

Deutscher: The non jewish jew. A zsidókomplexus válfajai. A zsidókomplexus mint zsidó nacionalizmus. A zsidókomplexus mint plutokrata szupranacionalizmus. A zsidókomplexus mint forradalmi internacionalizmus. A zsidókomplexus mint ultrabal. A zsidókomplexus mint asszimiláció, a befogadó ország nacionalista törekvéseinek átvétele és szájtépő túlordítása: a zsidó magyar, aki magyarabb a magyarnál. A zsidó antiszemita. Végül: a zsidókomplexus a vallásiban, az archaikusban, a középkorban megrekedten, mozdulatlanság a felületi alkalmazkodással párosulva.

Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok, leszámítva a veszélyeztetettség pillanatait. A zsidóság azonban ilyenkor sem „belsőként” lépett fel, hanem mindig csak negativitásként, korlátozásként, külsődleges determinánsként – ahogyan, mondjuk, az ember eleven tápláléknak minősíti magát a tengerben egy cápával, a dzsungelben egy tigrissel szemben. Az ember azonban mégsem éri be vele, hogy csupán mások tápláléka legyen. A vallásra sosem gondoltam: ezt egyszerűen nem értem, a zsidó vallást éppolyan kevéssé, mint – teszem – a buddhizmust, a tűzimádást, Káli-isten szolgálását vagy a mormonokat. De a zsidóságom révén mégis átéltem valamit, s ez a totalitarizmusnak kiszolgáltatott emberlét egyetemes élménye. Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugodalmas éjszakáknak, a békés lelki életnek, a konformizmusnak, a szabad választásnak, a nemzeti dicsőségnek – a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán.

 

A gálya közös. Ti építettétek, együtt utazunk rajta, de a vizeket, melyeken sodródunk, nem uralhatjátok. Miért tesztek hát úgy, mintha kapitányra, kormányosra, első és másodtisztre és legénységre volna szükség?

 

„Te persze a Holdban élsz” – mondogatják nekem állandóan, az úgynevezett naivitásom miatt. „No és ti – kérdezhetném –, akik állítólag a Földön éltek: akkor ti miért vagytok ennyire talajt vesztettek?”

 

Isten: „Ha végigtekintek e romokon, melyeket teremtésnek hittem…”

 

A jogok hideg világa. Vagy: egy paternális, melegszívű rémuralom.

 

Camus Sade-tól, a romantikából, Ivan Karamazovtól stb. vezeti le a gyilkossághoz szerzett jogot. Közben a félhülye rendőr, aki a nyelvedet villanyozza, az ezredes, a diktátor, a főtitkár vagy a főmufti, aki a korlátlan hatalmat gyakorolja, sem a Karamazovokról, sem Istenről, se Kantról, sem az erkölcsi válságról soha életében semmit sem hallott; mindössze a foglalkozását űzi. Nincs itt valami hiba az elméleti megalapozás körül? „Ha Isten nincs, akkor minden megengedett” – az ilyen patetizmusokra az ember csupán vállrándítással felel egy olyan világban, ahol semmi sincs megengedve, és minden lehetséges.

Camus látomása a történelemről (L’homme révoltè) nagyszabású kritika; de ő is szakadatlanul „legyent” vagy „ne legyent” mond. Legyen vagy ne legyen egyéni életünk; legyünk-e szabadok, vagy legyünk determináltak stb. De milyenek vagyunk? Sem szabadok, sem determináltak; sem egyének, sem a történelem teremtményei, hanem minden elképzelhető és elképzelhetetlen szituációban élni képes – mindenre képes lények: épp ez a probléma. Ami a gyilkosságot illeti, az elméleti megalapozás legföljebb jellemző, de korántsem olyan fontos. Az ember „lázadás” nélkül éppúgy gyilkol Isten nevében, mint Isten neve ellen, a lázadás nevében. Camus talán azt hiszi, hogy a díszek és az elvek a fontosak, amelyekkel az ember szellemét cicomázzák, hogy körülkerítsék és rabul ejtsék; holott csakis a körülkerítés és a rabul ejtés a fontos: ez ugyanis tény és valóság, a többi semmi, words, words, words – játék, amit a hóhérok eszeltek ki, hogy közben zavartalanul dolgozhassanak. Az embertömegek nem lázadásból lesznek nácik – vagy hasonlók –, ha már elfogadjuk ezt a fogalomkört, akkor inkább az ellenkezőjéből, konformizmusból. Ebben a tekintetben Orwell tisztánlátóbb, mint Camus. Nem igaz – legalábbis ma nem igaz – a régi mítosz, miszerint a gyilkos a lázadó. Szerintem ma inkább lázadó, aki gyilkosság nélkül él, mint aki gyilkol: épp ez a kor sajátossága. – Egyébiránt nehéz dönteni: minden teoretikus motiváció konstrukció csupán. Nekem mindenesetre leginkább a kímélet lázadása tűnik a valóban korszerű lázadásnak.

 

Folyton az életre panaszkodom. Holott pedig még meg is kell majd halni.

 

Lehet, hogy mélyében nem is vagyok alkotó természet, ám – mert a kérdés így hamis – ha mégis alkotásra szántam magam, eltévesztettem az időpontot, az anyagot és a helyet, egyszóval mindent.

 

Mindenkinek igaza van, aki hisz az igazában; csak annak nincs igaza, aki semmiben sem hisz.

 

 

November 9 Pontosan 46 éve kezdődött. De hát mit érdekel az életem! Alázatom, gőgöm, mindkettő határtalan. A magánemberi szféra, e vereséggel telt diadal, melyből végül vékony himnuszféle száll az ég felé.

 

„Nincs magányos ember: ez a XIX. század vitathatatlan felfedezése”: Camus.

 

Vannak kérdések, melyekre lehetetlen választ adni, de éppolyan lehetetlen nem föltenni őket.

 

Tényleg annyira rejtelmes az a kastély? Hiszen pontosan le van írva. A falu látóhatárán fekszik, egy közelebbi vagy távolabbi, de mindenesetre könnyen elérhető dombon. A regény tudósít róla, hogy út is vezet hozzá. Nyilvánvaló, hogy ez az út nemcsak a kastélyból a falu, de a faluból a kastély felé is járható. Ám mindenki elhiszi, beletörődik, s így mintegy törvényszerű megegyezéssé avatódik, hogy a kastélyba nem lehet bemenni. Holott látjuk: az egész falu kézen fogva nekivághatna a kastély felé vezető útnak, és végigmehetne rajta. A kastély falait sem ágyúk, sem gépfegyverek nem védik, katonaságról, rendőrségről a szövegben sehol sem olvashatunk. Bebocsátást kérhetnének, vagy akár betörhetnék a kapukat; de nem teszik, a falu megegyezik abban, hogy a kastélyba nem, illetve kizárólag bizonyos feltételekkel, bizonyos körülmények között, bizonyos személyeknek lehet csak bejutniuk. Elfogadnak egy kieszelt rendet, egy játékszabályt, és erre a játékrendre alapozzák az életüket, mintha az a rend az élet vagy a természet rendje lenne. – K. szabadsága az elhatározás (hogy ti. bemegy a kastélyba); vétke a szolgálati út elfogadása; következmény: a felőrlődés. K. a szabadság Lohengrinje; de nem tér vissza a Grál-lovagok várába, hanem valószínűleg elpusztul az emberek közt. – Az egész regényhez pedig Kafka egy másik könyvében, A perben található a kulcsmondat: „A hazugságot avatják világrenddé.” A per ennek a felismerésnek, A kastély pedig már ennek a világrendnek a regénye. Feltűnő, hogy minden érték a regényen belül helyezkedik el. Ezek: a kastélyba jutás törekvése, Frida, Amália stb. Egyedül maga a kastély utalna valamiféle transzcendens világ szimbólumára. Holott nem egyéb és nem is több, mint egy költői hasonlat: az élet, akár egy kastély, amelybe sosem juthat be az ember. De a regény nem ebből a szerény, roppant szerény metaforából készült. A kastély tény, valóságosan leírt tárgyak – harangtorony, falak, bástyák stb. – konglomerátuma; olykor, igaz, különös fényben tükröződik, e tükröződést azonban a hozzá viszonyuló tudatok fénytörésében látjuk. Úgy tűnik, a regény nagy találmánya korántsem a fent említett gyatra hasonlat, sokkal inkább a főfigura. K., a küldött, a – hadd maradjak ennél: – szabadság Lohengrinje, mintha azért érkezett volna a faluba, hogy megtörje a közmegegyezést, és bejusson a kastélyba. A regényben folyó alkudozások során mind világosabb, hogy K. bizonyos feltételekkel a faluban maradhatna, nevezetesen, ha elfogadja ezeket a feltételeket – vagyis egy megtűrt idegenre kirótt feltételeket. Ez azonban homlokegyenest ellenkezik a kitűzött céllal: K. nem a falu polgára akar lenni – nem ez kemény és engesztelhetetlen feladata –, hanem be akar jutni a kastélyba. Nem áll ott, hogy miért akar bejutni, és éppen ezért teljesen világos, hogy miért: alighanem a paradigma kedvéért, azért, hogy megtörje a világrendet. Mint mondom, a kastély tárgyi valóságát Kafka sehol sem vonja kétségbe; egyetlen szó sem utal arra, hogy a kastély más lenne, nem kastély, aminek a szerző láttatja és leírja. Konklúzió: A kastély a közmegegyezéses szolgaság világképe, nem más; zseniális, és így túlmutat tárgyán, de mégis az: a közmegegyezéses szolgaság világképe. Ezt minden kelet-európai pontosan tudja, és rémülten hallgat róla, rémülten makogja a Nyugat után (ahol a regényt nem értik), hogy A kastély valamiféle transzcendens izé, miközben félájultan látják, hogy a kelet-európai élet pontos látlelete, a közmegegyezéses szolgaság világképe.

 

Camus: „A XX. század szenvedélye a rabszolgaság.” (Mégsem érti Kafkát, és nem is értheti; a Földközi-tenger vidékén a rabszolgaság is más, mint Kelet-Európában.)

 

Csak az tart ki, akiben elegendő gyűlölet és megvetés ég; aki, hogy úgy mondjam, bosszúból tartja fenn magát, és váltja be tehetsége ígéretét. Néha érzem magamban égni a gyűlöletet is, a megvetést is; de félek, nem eléggé kitartó érzések ezek bennem, hogy vigyem is általuk valamire.

 

Valamikor le akartam küzdeni a reményt; mostanra magától is elmúlt. (Ez a mondat önmagában hordja cáfolatát – és mégsem hazug.)

 

Milyen nagyszerű és élvezetes játék lehet írni kezdeni idegen nyelven. Micsoda felfedezés minden megtalált szó, micsoda izgalom minden közhely, micsoda újdonság a legelcsépeltebb nyelvi formulára való rábukkanás! S ha mégoly elcsépelt is, nem hinném, hogy ez az izgalom: a felfedezésé, a frissességé, az ujjongásé ne ütne át rajta és ne kölcsönözne valami új bájt és feszültséget annak, ami anyanyelvű írónál a legbanálisabban hangzanék.

 

Menni, menni, a sivatagon át, a sivatagba; vánszorgás a homokon, támolygás a kietlenül sík tájon, immár a bibliai 40 éve (plusz 6); és nem hullik manna, és sehol egy forrás, egy kút, egy virág, még csak délibáb sincs.

 

Vigyázz: a szabadsággal flörtöl és a zsarnoksággal hál.

 

A mindennapos etikai lelkigyakorlat kedvéért: morális értelemben lehet paradoxonban élni, sőt szükségszerű; kompromisszumban azonban nem.

 

Az öngyilkosság egyik útja, amelyből feltámadás lesz; de van az öngyilkosságnak egy teljes pusztuláshoz vezető útja is, és ez az út a kényelmesebb.

 

Semmi ellentmondást nem látok abban, hogy Verlaine mocsokban hemperegve írta legszebb, legáhítatosabb verseit; épp ellenkezőleg, e tényben csupán ezeknek az ideáloknak a törvényeit ismerem fel – hiszen minden szép és erkölcsös csak vágy; s e vágy ereje a művész és minden alkotó ereje. Hogy nem igaz a szó anyagi értelmében? De hát igaz-e a szín, az illat és a szerelem? (Az első kettő pedig állítólag anyagi természetű – mégis mást jelent minden ember, minden élőlény számára.) A vágy ereje tehát, semmi más… a vágy pedig a szemétdombon is megél, sőt ott virágzik csak igazán.

 

Két munkanap között az aranyásók mámoros, önáltató izgalma.

 

A belső élet egyensúlyhiánya mint az egész alakot körüllengő szellemfátyol, amit aztán női szépségként észlelünk.

 

Thomas Mann, A kastély K.-járól szólván: „Specifikusan zsidó, de a művész, az ember felé tágulóan.” – Egy lehetséges tanulmány címe: „Zsidó-e K.?” Ha elfogadná, hogy zsidó, bejuthatna a kastélyba; nem a többiek közt, de bejuthatna mint zsidó: ha másképp nem, sárga csillaggal a mellén, de kétségkívül bejuthatna. Th. Mann tévedése: „gyökeret kíván verni a kastély lábánál elterülő faluban”. Nem így van: K. magába a kastélyba akar bejutni, hiszen erről beszél mindvégig. Ha a regény tervezett befejezése szerint a kastély urai megengedik K.-nak, hogy a faluban letelepedjék, úgy ez csupán az egyik módja annak, hogy ismét csak kizárják a kastélyból: magasabb síkon ugyanaz, mint amikor a regény elején – makacsságát méltánylandó – földmérőként alkalmazzák. Éppen a letelepedés engedélyezése lenne a zsidó módja, hogy K.-t elfogadva kizárják. Ez esetben a kastély minősíti K.-t zsidónak. Letelepedhet, idegenként, miközben a falu lakosságára bízzák, miként is kell majd bánni egy idegennel, mint kell tűrni a jelenlétét. Ez Kafka világszabású, pokoli iróniája, mely a kastélyt sújtja. Nyilvánvaló azonban, hogy maga K. nem érheti be ilyen engedéllyel. Ő, mint a szabadság Lohengrinje, továbbra is mindent akar majd, az egészet akarja, a maradéktalant: teljesíteni küldetését, mely közben a meggyőződésévé, nem is meggyőződésévé: a szenvedélyévé lett, vagyis be akar jutni a kastélyba… stb.

 

Mi az igazság? Milyen egyszerű is a válasz! Az igazság az, ami fölemészt.

 

Ha lemondok: elsorvadok. Ha elsorvadok, szellemmé válok. Ha szellemmé válok, művésszé válok, a tett szikár, kiéletlenül kiélt, aszketikus emberévé. – De szívesebben válnék szellemmé, művésszé, a tett emberévé és teljes egzisztenciává a szenvedély útján.

 

Olykor felfoghatatlan bizalom önmagam iránt. De ilyenkor nem is önmagamban bízom, hanem abban, aki bennem lakozik ugyan, de jóval több nálam; aki tehát úgyszólván nem is én vagyok.

 

Lehet, hogy a boldogság követelménye és a kreativitás – legalábbis azon a síkon, ahol a kreativitás az etikum megjelenítése: tehát a művészet és a gondolkodás egy bizonyos formájának a síkján – nem fér össze. A boldogan élt élet egyszerű élet: következésképpen néma. Az ember – szemben például az énekesmadárral – leginkább csak a bajairól szól. A gondolkodás az ember jajkiáltása; gondolkodni az életről annyi, mint kétségbe vonni az életet; saját éltető elemét pedig csak az vonja kétségbe, akit ez az elem fullaszt, vagy valamiképp természetellenesen közlekedik benne.

 

A gyilkosság rendszerré szervezett világában a félelem nem érvényes többé. Auschwitz után bizonyos régebbi magatartástörvények nem érvényesek többé. Elvetni – és megvetni – a panaszt mint a tiltakozás egyetlen legitim formáját. A Sorstalanság büszke mű, és ezt sosem fogják megbocsátani neki (se nekem).

 

Milena Jesenskà, ez a csodálatos, Kafkához annyira méltó nő, a Ravensbrücki KZ-ben: „Ó, ha halott lehetnék, anélkül hogy meg kellene halnom…”

 

A hirtelen és meglepő változások. Egyszerre azon kapom magam, hogy ma már például nem vagyok az a kiskutya, aki még két hete is voltam. Ismét visszaváltoztam farkassá – vagy rókává, sakállá, ahogy tetszik –, magányosan ügető, óvatos és ravasz állattá, amely immár vigyáz magára.

 

 

1976. március Az őszinteség a lehetetlen kategóriája. Csakis a közvetlenségben lehetséges, a közvetlen életvitelben, mondjuk Don Juanként, ahogyan Kierkegaard oly ragyogóan leírja; és még itt is jelen van az intellektus távolságtartása. De a verbális őszinteség – nem a tárgyszerű közlés, hanem a lelkek érintkezése síkján – úgyszólván kizárt eset; részben mert a kimondott szó jel csupán, amely kalandra hív a közvetlen élet területén, részben pedig mert a mélyhűtött verbalitás – tehát az irodalom – forma csak, azaz tiszta közvetettség, ahol az őszinteség ismét csak áttételeken, mondhatni technikákon keresztül nyilvánulhat meg.

 

Micsoda vonzás az önsanyargatás! A boldogtalanság önboldogító fájdalma. Kedvem a vallomáshoz. Valamit abból a szférából, mint A bukás. De személyesebbet, nem elvontan moralizálót. És ezúttal mégsem regényt. Mit hát?

 

Hogyan is védekezzem, amikor éppen a kiszolgáltatottságban telik önkínzó örömöm?

 

Az ember öntudata hallatlanul komoly ahhoz képest, hogy mennyire esetleges a születése meg az élete.

 

Ha utad során kikerülöd a poklot, legföljebb csalóka zöld rétre juthatsz, az igazi mennyekbe soha.

 

Idenyújtotta kezét, és hirtelen ráismertem. Hazudtak jól csiszolt szavai, hazudott a fényes lárva, melyet arcaként hordott. De a keze nem hazudott: hideg volt, ernyedt, puha és tehetetlen, mint egy halódó, nagy féreg.

 

Május A kavicsos sétány Szigligeten, az esti derengésben. A némán átcikázó madarak. A kerek, sápadt hold és egy kivilágított ablak négyszöge a fenyők réseiben. És egész lényem hangtalan, láthatatlan, csillapíthatatlan zokogása. A játékok életté válnak, az élet sorssá, a beteljesülés fájdalommá, a fájdalom emlékké. „Úgy tűnik, a nagy lelkek kevésbé borzadnak a fájdalomtól, mint attól a ténytől, hogy az sem tartós” (Camus): megkockáztatva, hogy nem vagyok nagy lélek, nekem ez most inkább vigaszként hangzik.

 

Autón Hévízre. A tölgyek szaga. A kilátás a Bece-hegyről. A vulkanikus bazalthegyek és a Balaton a párátlan, tiszta alkonyatban, a kékek különféle árnyalatai, az álmatag hegyfokok és a zöld kúpok a távolban, akár szigetek lennének. Előtte az úszás a hévízi tóban. És mint alapbasszus: a fájdalom, hol hasító élességgel, hol tompán sajogva – de mindig édes mellékízzel, mintha ígéret sejlene benne.

 

A svájci nő: Anita. Minden olyan természetes lenne, ha az emberek egy kicsit természetesek lennének. Megmutattam neki a parkot, majd kikísértem az autóbuszhoz. Csókot hintett és elment.

 

Szigliget. Még mindig 19-e. Éjjel fél kettő. Konyak, idegcsillapító. Odakint nagy vihar. A távolban vörhenyesen fellobbanó víztükör. És végre a megtérés érzése, végre a felszabadulás, végre a terv: KELETKEZÉS – egy meg nem született regény szimfóniája (mint alcím). Beszélni, vallani, mesélni egy lélek felszabadulásának történetét, nem is: a kegyelem történetét akarom.

 

Beszélgetés az öreg, megható Török Sándorral. Finomnak találta disztinkciómat a kompozíció és a konstrukció között. Igen: ezúttal konstrukció előtti regényt, regény előtti regényt.

 

Június Életben kell tartanom magamat, és úgy tűnik, mostanában ez lesz a legnehezebb feladatom. Érdemes? Csak azt ne mondd (hazudd): „a regény miatt igen”. Azért érdemes, mert ha a kérdés egyáltalán felmerül, így kell rá felelnünk. A kérdés ugyanis a rációhoz szól, az élet megtagadása, az öngyilkosság elhatározása viszont mélyebbről, a gyökerekből, a rációt mindenestül elsöprő vulkánokból tör elő. – Márpedig a vulkánrétegem mozdulatlan, sőt, miközben kínoz az életem – amely éppen megfenekleni látszik –, ebben a mélyrétegben valami kihívó, szinte kackiás vidámság csilingel. Mi történhet velem? A legvégső, a legalapvetőbb feltételek valahogyan mindig létrejönnek; és amíg akad egy ágyam meg egy asztalom…

Hazug a következő dilemma is, amiben pedig gyakran kéjelgek, így szól: Ha a boldogtalanság útját járom, amiként ez eldőlt, két lehetőség áll előttem. Az áldozati lét vagy az öngyilkosság. Mindkettő csalás. Az áldozati létet nyilván titkos reménnyel tölteném meg, a titkos és tiltott várakozás hamisságával. Az öngyilkosság viszont a nyílt bevallása, hogy boldogság nélkül nem bírom elviselni az életet: tehát ez sem a boldogtalanság útja. A felülkerekedés – egyúttal az öngyilkosság – egyetlen becsületes módja: élni.

 

 

Július Még mindig élni; életmegvető bátorsággal…

 

A rendelőintézetben. Az ember, aki minden átmenet nélkül beszélni kezdett. Folyton megfogta a vállamat, a mellemet, nem győztem hátrálni. 51 éves. Három infarktusa volt. „Mindegyiket túléltem: de minek? Minek?” – hajtogatta. Precíziós esztergályos, így mondta. A szakmája megszállottja. De újra meg újra visszakanyarodott a háborúhoz. Úgy látszik, felismerte bennem a… nem is tudom. A zsidót? Két bátyja, a szülei meghaltak. Őt bevitték a nyilasházba. Egy süketnéma nyilas őr az ujjával intette magához. Papírjai voltak, hogy zalai menekült. A nyilasházban el is hitték. A süketnéma őr azonban nem. Amikor a kapun kilépett, ott várakozott a süketnéma a géppisztolyával. Nem volt szabad sietnie. A Liszt Ferenc téren történt. A teret, az utcát hullák, omladék és szemét borította. Lassan átlépkedte a hullákat, kerülgette a törmeléket, és várta, várta, mikor dördül el háta mögött a fegyver. Nem dördült el. „Látja, itt vagyok: de minek? Minek?”

 

„Engem csak a nagy karakterű nők tudnak boldoggá tenni”: Stendhal, aki még hitt a karakterben, a nőkben és a boldogságban. Proust már tudja, hogy a „szerelem” mindig valami más.

 

Az új próza nagy felfedezése: az ember kiiktatása a dolgok centrumából. Ez a minőségi változás, amely a regényt – de a verset is – szöveggé, puszta szöveggé alakítja át, amelyből úgy vonják ki a szubjektumot, ahogyan a világ tárgyi és hatalmi struktúrái lebontották és puszta impulzusokra redukálták a személyiséget.

 

Ahhoz, hogy valaki megírja életét, nagy eredetiség kell; vagy nagy köznapiság. Ami engem illet, be kell érnem egy megírható regénnyel.

 

„Minden, ami természetes, aljas”: Baudelaire.

 

Péntek A tisztánlátás és a döntések napja. A pokoli hőség fanyar, őszies napokba fordult. A szemközti fán csörögnek a levelek. „A keletkezés”-ből „A kudarc” lett. Immár komoly, csöndes, eltökélt terv.

 

Mélypont? Mindig vannak még mélyebbek.

 

Proust: „Elhatároztam, hogy ennek (ti. a művének) szentelem erőmet, amely szinte bocsánatkérően fogyatkozik, s mintha csak annyi időt hagyna, hogy ha már készen áll a csarnok, magamra húzhassam kriptám ajtaját…”

 

Az egyéni egzisztencia mélységes átérzése. És ugyanakkor: az egyéni létezés az univerzum legnagyobb tévedése – vagy iróniája, ha feltételezhető ilyesmi. – Ismét Nietzsche, az Ecce homo: „Az volna a tökéletes pesszimizmus, ami felfogja a hazugságot, de ugyanakkor nem tudja levetni eszményét: szakadék az akarás és a megismerés között.” A skizofrénia, szeretett témám.

Aztán: Heisenberg. Tudomány, Isten, vallás – mintha nem egymást kizáró dolgok lennének. A teremtés titka. Az ember etikai élete. És kizáratásunk, kirekesztetésünk, száműzettetésünk a töredékesbe, a képtelenbe, az egzisztenciába, az egyéni létbe? Vagy talán nem az egyéni lét „az eredendő bűn”? – – – Heisenberg ismét meggyőzött (mindig is biztos voltam benne), hogy a logika és a ráció megfelel valaminek a természetben. Ezzel persze nem érthetek egyet: „meg lehet ismerni a természetet”. Szerintem csupán kiigazodni lehet benne, mindig csak benne. Mert hiszen éppen ez a kölcsönös (bár korlátozott) megfelelés az életünk titka; az ember természet; kiigazodhat tán legbonyolultabb útvesztői közt is, csak egyet nem tehet: nem haladhatja meg, soha-soha. Vagyis megismerésről szó sem lehet. „A természet törvényei”, ezek a mi törvényeink, a mi logikánk, a mi lehetőségeink mértéke, amelyek csak még világosabbá teszik a természethez tartozásunkat, a beletartozásunkat, és e törvények csak fonál a kezünkben, hogy tájékozódjunk benne, a természetben: ám mindez ugyanakkor csupán azt erősíti meg, hogy éppen eszközeinken túl fekszik az igazság, az egyetlen, a megismerhetetlen, a kimondhatatlan igazság, a létezés igazsága. Lám csak: ahol megszűnik a kauzális viszonylat (a három kanti a priori közül az egyik), ott mindjárt a törvények is megszűnnek, és előkerül a határozatlansági tényező. Annak tudása, hogy tudatában vagyunk tudatlanságunknak. Hogy ebből mégis törvényt lehet eszkábálni? De hisz ez megint csak az emberi lehetőségek és az emberi korlátok egymáshoz való viszonyát fejezi ki: tudjuk, hogy létezik valami a mi törvényeinken túl, másrészt ezt a valamit is csak a magunk törvényeivel regisztrálhatjuk. Az anyag vizsgálatánál éppúgy feltárul az emberi lét képtelen kötöttsége, akárcsak a metafizikai vizsgálódásoknál.

 

Mivel akarsz fizetni, ha nem az életeddel?

 

Kutató szemem unatkozva körbejár: van-e még, maradt-e még valamilyen eljátszható esélyem?

 

Vannak emberek, akikkel ha beszéltél, utána be kell piszkítanod a kezedet, vagy hosszasan és a legocsmányabbul káromkodnod.

 

Mi egy gondolat? Csak egy élet lehet igazán meggyőző.

 

Kafka útinaplója. Lugano–Párizs–Erlenbach: „4. September. Cholera-Informationen: Verkehrsbüro, »Corriera della Sera«, Norddeutscher Lloyd, »Berliner Tageblatt.«..” stb. Majd (384. o.): „…Reise nach Mailand… von Mailand nach Paris aus Angst vor der Cholera…” stb.

 

A dátum: 1911, a Halál Velencében éve. A kolera a novellában és Kafka útijegyzeteiben. Kafka és Thomas Mann ugyanabban az évben járt Olaszországban, és ugyanegy kolera elől menekültek.

 

Atonális regényt. Mi a regény tonalitása? Egy meghatározott morál alapbasszusa, az alaphang, amely mindenütt ott brummog. Létezik ilyen alaphang? Ha létezik is, ki van merítve. Olyan regényt tehát, ahol semmiféle statikus morál nincs jelen, csakis a megélés eredeti formái, az élmény, a szó tiszta és titokzatos értelmében.

 

„Az emberek nem tudják, miért költik hírét egy-egy műalkotásnak. Meg sem közelítve értelmükkel, százával fedezik föl rajta – mint hiszik – a kitűnőségeket, hogy valamiképpen igazolják ezt a roppant érdeklődést; de tetszésük oka voltaképpen mérlegelhetetlen dolog: szimpátia.”: Halál Velencében

 

Hol is olvasható az a kitűnő történet a lordról meg az inasáról? Az elvonultan élő fiatal lordot megkérdezik, miért nem vesz részt az életben. A lordot a kérdés megrendíti: mi az élet? Hát társaság, versenyek, barátok, megnősülni, családot alapítani, mondják neki. Vagy úgy – feleli erre a lord –, nos, ha ez az élet, ezt elintézi helyettem az inasom.

 

 

1977. június Nagy, csüggesztő nyár. Egy termékeny összefüggés, amelyet talán jobban kiaknázhatnék: az önmegvetés és az alkotás gyümölcsöző kapcsolata.

 

A művészet az ember legtermészetesebb nem természeti természete. A legjellemzőbb arra a lényre, akit a természet arra teremtett, hogy ne érje be a természettel.

 

Van-e boldogtalan (nem szenvedő, hanem boldogtalan) lény a természetben az emberen kívül? Még a boldogságuk, az állatok, a növények, a természet boldogsága sem vethető össze az emberével, hiszen az embernek fogalmai vannak a boldogságról.

 

Rossz a világ, mert én rossz vagyok.

 

Regényt akarok írni – mit mondok ezzel? Semmit se. Százszor és ezerszer is le kell ezt az akaratot gyűrni, rá kell cáfolni, nevetség tárgyává tenni, míg vagy megsemmisül, vagy – kénytelen leszek regényt írni. S talán már az akaratom ellenére.

 

Úgy megtervezni a regényt, hogy benne legyen a kudarca is, úgy, hogy magában foglalja az elárult ügyet: a hallgatást egyfelől, az eszményi megvalósítást másfelől. – Az olyan művészet, amely úgy tesz még, mintha az „alkotás” gesztusa jogosult, magától értetődő, a „tehetség” naivan természetes gesztusa lenne, merénylet az emberi állapotok, tehát maga a művészet ellen.

 

Füst Milánnak a Monte Cristo-filmmel kapcsolatos s a bosszúállás lehetetlenségéről szóló fejtegetése. Az érzés állhatatossága, a szenvedély és az idő konfliktusa. Alapvető; de humorérzék nélkül nem megközelíthető. (Habár az embernek tüstént eszébe jut Hamlet, ez a különös alak, aki úgy lép a színpadra egyik percről a másikra, mintha nem is hallott volna az addig, sőt itt-ott mindmáig érvényes dramaturgiákról.)

 

Hogy az alkotás – úgymond – legyőzi a halált. Ennek az ellenkezője legalább biztosan igaz. Az alkotás, ha megérdemli ezt a szót, a halál öléből fakad. Az alkotásnak egyszerűen a halál az erkölcse; jól meggondolva, az életnek is.

 

Mindaz, ami a közönség számára az író megannyi, örömmel üdvözölt ismertetőjegye: szófordulatai, gondolatmenete kanyarodói, jellegzetes jelzői, felismerhető pregnanciája, szövegének összetéveszthetetlen muzsikája, tehát amit a „stílusának” hívnak, az író számára keserves nyűg, béklyó, amelytől állandóan szabadulni akar, miközben az mindinkább a föld felé húzza.

 

Könnyebb szeretni, mint igazságosnak lenni; s tán igazságosabb is. Miért? Mert így többet kockáztatok. Tehát szeretni nemcsak könnyebb, de egyúttal sokkal, sokkal nehezebb is.

 

Írói becsvágyam: valamit, amiben elvérzek.

 

Írni, hogy ne látsszam annak, aki vagyok: meghatározottságok végterméke, véletlenek hajótöröttje, egy biológiai elektronika kiszolgáltatottja, jellemem kelletlen meglepettje…

 

Meg kell fontolnia, mitől szenved, miért rossz a lelkiismerete, honnan ered skizofréniája, amely cselekvés és tettek helyett a jelek világába sodorta; egyszerűen a végére kell járnia, hogy miért írt meg egy könyvet.

 

„Jó könyv? rossz könyv? Oly kevéssé fontos. Oly mindegy, hogy ezt a könyvet írta meg, vagy egy formátlan, szürke kavicsot hozott fel a tómélyről, pusztán csak hogy megkísértse a lélegzetvesztő mélységet; hogy Augiász istállóját takarította-e ki, vagy csupán a leheletével megtisztított egy tenyérnyi felületet az ablakon, hogy tisztábban lássa a tájat, amelyen át a biztos cél felé halad…” stb. „A könyvnek, ennek a könyvnek semmi fontossága sincs számára, egyedül, amit általa megélt… ez pedig választás volt és küzdelem.” Stb.

 

Írt néhány gyenge könyvet, és most úgy érzi, hogy tegeződő viszonyban van a művészettel. Ha nem vagyok elég fürge, még tanácsokkal lát el. Így is éreztem menekülő hátamon a jóindulata ostorcsattogását.

 

Objektivitás pedig – amióta Isten kivonult a világból – nincsen. Ugyan kié is lehetne az objektív tekintet? A technokratáké? Abból hiányzik a bensőség, alkatrésszé változtatja az embert, amelynek (akinek) semmi köze többé a saját létezéséhez, és bevonul a statisztikába, adatainak temetőjébe. Az autentikus kultúra – ami az uralkodó kultúra, vagyis az ideológia ellenpárja – mindinkább elválik (el is választják) az élettől. Kevesek szektájává lesz, olyan vakvezetőké, akiket a vakok vaksággal vádolnak, s akik együttérzésből, áldozatkészségből, fáradtságból, a bunkó hatására vagy egyszerűen csak a tisztánlátás szégyenétől végül maguk is megvakulnak.

 

A vezeklés egyetlen módja mégiscsak az az őszinteség lehet, amiben nyoma sincs holmi kérkedő feltárulkozásnak, és maradéktalanul felhasználható ellenem.

 

Regényt írok, mert a minél élesebb fájdalmat keresem.

 

Radikálisan a képzeletet választani, radikálisan fészket rakni az üres levegőben. Számot vetni a vihar lehetőségével, a zuhanással, de csak úgy vetni vele számot, ahogyan az ember a saját sikolyából a levegő rezgésének és a hang törvényszerűségeinek valamely új egyenletére következtet.

 

Esti séta a sötét Torockó utcában. Október-szag. A regény bontakozó kontúrjai. Tárgya: amint egy emberben felvonít az egzisztencia. A cselekmény: utazás a megvilágosodás felé. A látszólag egyenes cselekménysorról kiderül, hogy végül is önmagába forduló kör. A közeg epikai valószínűsítése, anélkül hogy dominálna; elkerülni a szatíra és minden politikum csábítását; a mentségeket; Köves nem áldozat, nem arról van szó, hogy szörnyűségek esnek meg vele, hanem arról, hogy a szörnyűségek világát – a puszta létével, a puszta részvételével – ő maga teremti meg! Ez a becsületessége, az erénye – és mindenekfölött a bűne. Minden mondatot át kell hatnia ennek a sóvár, ennek az önmaga ellen forduló bűntudatnak. „Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?”

 

Hogy mindörökre megfejthetetlen maradok a magam számára, ez nyilvánvaló. De mi a modorom, ez a kényszer, ami nyomban működésbe lép bennem, akár valami elektromos impulzusokat kibocsátó irányítószerkezet, amint emberek közé kerülök? Miért viselkedem mindig ellenkezőképpen, mint szeretnék? Magamról szőtt eszményem a hideg, kemény, akár sértő férfiú, akit az első valóságosan kiejtett szavammal mindjárt elárulok. De miért? Ennyire félek tőlük, embertársaimtól? Ha igen, miért szövögetek hamis eszményeket? És melyik az árulásom: a viselkedésem vagy az eszményem? És mi a valóság: amit teszek, vagy amit gondolok?

 

Különös, mennyire nem érdekelt soha és nem tud érdekelni egyáltalán az úgynevezett „halhatatlanság”. Mindenki valami nyomot akar hagyni az életen, az életben. Én inkább nyomtalanul eltűnni. – Hogy a leírtakat úgy gondolom, ahogyan leírtam, azért szavatolok. Viszont miért írom le őket egyáltalán, ha így van, ahogy leírtam (s amiért szavatolok), akkor miért írok? Megint felteszem a kérdést: hol követem el az árulást? És mi a valóság?

 

Simone Weil: „Ennyit jelentett nekem a hivatás fogalma… és nem követni az ilyen impulzust, amikor felbuzog – még ha lehetetlent parancsol is – annyi volt számomra, mint a legnagyobb szerencsétlenség… A lehető legszebb élet mindig olybá tűnt nekem, hogy abban minden determinált, akár a körülmények kényszerétől, akár ilyen impulzusoktól, és soha sincs helye benne semmiféle választásnak.” Továbbá: „…megszereztem azt a bizonyosságot, hogy bármilyen emberi lény, akár a semmivel egyenlő természeti adottságaival is eljuthat az igazságnak abba a birodalmába, ami a zseni sajátja…” (Ez, amit én egzisztenciális zsenialitásnak hívok.)

 

„Két, egymástól különböző beszéd létezik, bárha szavai ugyanazok is: a közösség nyelve és az egyén nyelve… és természetük végzéséből nincs köztük egyezés.” Simone Weil.

 

Ha a valóság egy valóság – a valóság – árnyjátéka csupán, mi akkor az írás?

 

A gondolatmenetek, amelyek konfekcióruhaként várnak ránk a társadalmi nagyáruházban. Kibújni belőlük, gyökeresen másként gondolkodni mindenről. Még az anarchiának is sémái vannak.

 

„Minden, még a szellemi fejlődés is nyomban süllyedni kezd, visszahanyatlik, ha nem fordítunk rá különös erőfeszítést.” Musil.

 

Úgy tűnik, a művészet számára immár a művészet jelenti a legkevesebbet: minőségi fordulat ez, amelynek lényege, hogy a puszta „tehetség” helyett a teljes egzisztencia a követelmény. El lehet tűnődni rajta, miért. Talán mert az összeomlás olyan méretű, hogy a romok közt többé nincs mit földíszíteni.

 

Néha föleszmélek a csendre, amely körülvesz. Mint az éjszakában fölneszelő állat, amelyet nem valamely közvetlen veszély, csak a saját óvatossága riasztott fel, hogy mintegy megbizonyosodjon: nyugodtan alhat tovább. Ez a nyugalom azonban mintha egy ítélet haladéka lenne, amelyet valahol valakik már meghoztak fölöttem, s valahogy így hangozhat: „Minek megölni? Elpusztul magától is.”

 

Elképzelhető ellenhatásképpen (Musil) egy kopár, sőt töredékes próza is. Megfontolandó, hogy Beckett kedvenc regényírója Proust volt.

 

A két öreg a januári napsütésben; a régi zárdaépület falkiszögellésében álltak, valószínűleg napoztak. Váratlanul kidomborodó s egyúttal mégis a szürke falba mosódó szürke fejük szinte fali stukkónak látszott. Ezek az arcok, s már mindegy, hogy miféle élet után, most visszatérnek a felbomló anyag csöndes, riasztóan szorgos műhelyébe. Ha a halál képtelenség, hogyan lehetne értelmes az élet? Ha a halál értelmes, mire való élni? Nyilvánvaló a racionális és a morális összefüggések teljes hiánya. Minden, ami ésszerű és etikai, egy másik világra utal; az a másik világ azonban nem létezik.

 

„Nem érzünk semmi kíméletet azzal szemben, aki mi magunk vagyunk”: Valèry.

 

Éjszaka rémülten ébredek nappalaim kétségbeejtő tartalmatlanságára. Valami mintha – csak így fogalmazhatok – kiéleződött volna bennem. Készülődés ez? Vagy ellenkezőleg? Csupán egy-egy sugárzó perc világít be hozzám olykor időm börtönsötétjébe.

 

Végső soron is az szól a regény mellett, hogy semmiféle folyamatot nem pótolhat és nem helyettesíthet az analízis. Magának a regénynek a technikáját is ez a felismerés változtatta meg különben. Az analitikus műveletből minduntalan kicsúszik az analizált tárgy: végül csupán maga az analízis marad, akár egy rákos daganat, amely felfalta éltető táptalaját, és teljes egészében analízissé változtatta tárgyát, amely azonban ettől mégiscsak megmarad annak, ami: megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, egyszeri fenoménnak, kalandnak és létezésnek, aminek az analízisen kívül van a tere és a terepe.

 

Ha olykor szorongok a jövőtől, ha „méltánytalannak” vélem helyzetemet, ha futó rémület fog el a szegénység, a kilátástalanság és életlehetőségeim bezárulása miatt, akkor, nos, akkor elfeledkezem róla, hogy a kiszolgáltatottságot választottam; és büszke elégtétel helyett, lám, ostoba csodálkozással fogadom, ha kiszolgáltatottként bánnak velem. „Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?”

Ami pedig írásműveimet illeti, beletörődni, hogy nem hullanak semmiféle televénybe. Mert egyedül és kizárólag az őket létrehozó személyiségről tanúskodnak, és mert ennek az individuumnak a hontalanságából sarjadnak, írhatnék akár szanszkritül is, hiszen nincs nemzet, sem közösség, amely a magáénak vallaná e megnyilatkozásokat. Kérdezhetném: de nem ezt akarom-e? Ehelyett azonban így kell kérdeznem: nem ezt kell-e akarnom? Mert ezzel a kérdéssel teljesedik be a paradoxon, és a paradoxon az, ami még mindig megóv mindenféle téveszmétől. Inkább a skizofréniát, mint egy aszkéta ideológia száraz igazságát – sőt inkább valami szenvedélyes tévedést, mint hogy mindenben igazam legyen: mert egyedül a szenvedélyben rejlik küzdelem és egyedül a küzdelemben lét.

 

A szépség a vágy beteljesíthetetlen álma. A szépséggel szemközti emberi állapot legtisztább formájában ezért mindig a fájdalom.

 

Egyszer majd, ha elviselhetetlen teherré válik az életem, mégiscsak a halált kell kívánnom. Ez az emberi sors végső iróniája, az ember teljes kijátszása.

 

Egyazon regényt élni és írni.

 

Az ember valaha istenekkel küzdött, horizontja a kozmosz, távlata az örökkévalóság volt. Ma: a börtönfalak. A szép és a nagy stílus, a stendhali grande style ma ennyit jelent: mindig úgy és annak tudatában írni, hogy a világ többé nem a miénk. Még az az átmeneti idő, az az ideiglenes terep, az a romló test sem, ahol, amiben és ameddig élünk.

 

 

1978 Szigliget. Meleg ősz. Magányos séta a színtereken. Járás közben makacsul lehajtom fejemet a lágy, napsütötte, engesztelő táj előtt. „Gyorsan öltözöm, mint egy gyilkos.”

 

November Regény. 1. Mű – a szónak nincs értelme. Tehetség – a szónak nincs jelentése. Kiválasztott művész – nem létezik többé. A kudarcállapot mint az emberi helyzet.

2. Az objektiváció kényszere. Honnan ered? A hatalom akarásából. K. teremtési vágya nem egyéb visszavételnél: személyiségét visszanyerni a történelemtől. Képzeletével uralma alá kényszeríteni a világot, mely őt az uralma alatt tartja. Az objektiváció mint (bizonyos értelemben) bosszú, mely azonban a művészi forma fegyelmező köntösében tud csak megjelenni, tehát átváltozottan, elvarázsolva, elidegenedetten. Történés-e ez még az ő számára?

De a fő probléma, hogy nem tud megszólalni, akinek szólnia kellene; szegény szubjektum nem talál hangjegyet a kakofóniában: minden hang foglalt. Az objektivitás hangján kellene megszólalnia, az Egész részalakjaként: valószínűleg ez a feladat. (Mint a S.talanságban.) Objektív, fémes felületet a kompozícióban.

 

Baudelaire: „Talán jó volna fölváltva áldozatnak és hóhérnak lenni” (Meztelen szívem).

 

A regényírást választani, ez: egyszerre az agressziót és a vezeklést választani. K. egzisztenciális útja.

 

Freud: „A lélektanilag oly figyelemre méltó szerelmességi állapotok, az elmekórnak e normális mintaképei…” (Totem és tabu).

 

Életemből úgyszólván semmi sem az enyém; legföljebb határozott emlékeim és zavaros terveim vannak.

 

 

1979 Egy mű megírása, egy szerves, emberi konstrukció létrehozása ma, itt, ebben a helyzetben mindenképpen humoros, hogy ne mondjam, komikus cselekedet. Lehet-e ma, itt, ebben a helyzetben olyan szerves, emberi konstrukciót létrehozni, melyben e cselekedet humora, hogy ne mondjam, komikuma nincs jelen? Ha ilyen mű valóban létre tud jönni, minőségéért egyedül ez a humor, hogy ne mondjam, komikum szavatolhat.

 

„Alkotó bűntudat.”

 

Minden tettünket, melyet az úgynevezett valóságban elkövettünk, még egyszer el kell követnünk az ítélő képzeletben.

 

Amint a C-dúr (Jupiter)-szimfónia kódája – egy halk és megrökönyödött széttekintés után – kihátrál a világból, saját fenségességének ünnepi vakságába…

 

A kor értelmiségi betegsége az objektivizmus, valamiféle álobjektivitás, óvatosan mérlegelő egyensúlyozás, amiből lassan minden személyes kivész, és átadja helyét ama latolgató skizofréniának, mely lényege szerint a kiszorított szubjektivitás helyén berendezkedett külső totalitás.

 

Az a természetes ösztön, hogy valaki művész, egyáltalán nem természetes többé.

 

A félműveltséget nem lehet megszerezni: félműveltnek születik az ember. A félműveltség, mondhatni, intelligencia – a hiányzó intelligencia – kérdése.

 

Egy lábjegyzet a Totem és tabuból: „A balsiker azonban, mint tudjuk, a morális reakciónak sokkal jobban kedvez, mint a kielégülés.”

 

De hát végül is miféle erény a munka? Rabszolgaerény. Hogyan lényegült az újabb korban – észrevétlenül – ideológiává, erkölccsé, bátran mondhatni: istenné? Mit jelent egyáltalában a szó: munka? Tett, tevékenység – ez nem munka, akkor sem, ha munkával jár. A régi meg az antik művészek például nem „dolgoztak”, abban az értelemben, ahogyan, mondjuk, Dickens vagy Zola stb. dolgozott. A munka mint hódítás, mint dinamika, mint életforma, sőt életszemlélet – a szemlélő és szemlélődő élet ellentéteként. A munka, amint a szemlélődésben, valamint az élet magasabb formajátékaiban, az arisztokratikusban felismeri a haszontalant, a parazitalétet. Forradalom ez, vagy inkább őrület? Netalán szükséglet? A technikai-tudományos fejlődés a munka révén jött létre; de ha nincs technikai-tudományos fejlődés, akkor elmarad a népszaporulat, s ha elmarad a népszaporulat, akkor nincs szükség a technikai-tudományos fejlődésre. Akárhogy is, tény, hogy a munka mára mindent legázolt és mindent igazol (Auschwitz és Szibéria, hogy az extrém példákat említsem): a munka az egyetlen működő és hatékony isten, amelynek leplezett vagy leplezetlen módon, de egyképpen hódol az emberiség, akár az új Molochnak, és gyökeresen áthatja erkölcsi életét; a munka erkölcse minden más erkölcsöt – magának a munkának az etikumát is – a háttérbe szorított, teljesen an und für sich, teljesen önmagának és önmagáért való. De a munkából kialakuló automatizmus csakhamar megajándékozza majd a társadalmat egy tevékenység – tehát isten – nélkül maradt tömeggel: hogy vallásos életét folytathassa, ekkor módszeres pusztításba kezd majd – hisz végül is a rombolás is munka, ha megtalálják hozzá a munkaerkölcsöt. Az emberi szint süllyedése nyilvánvalóan a munka-isten győzelmével, általános erkölccsé válásával kezdődött: de mit jelent az, hogy emberi szint – hiszen a szint is a munka révén alakult ki, és végül a totális munkába torkollt.

 

Túl sokat okoskodom. Nem élek eléggé az eszméim közt. Több fanatizmust!

 

Hogy a szerelem voltaképpen egyáltalán nem a férfi dolga lenne? S hogy szerepe (és szenvedése) ne volna más, mint örökös (és kiúttalan) szenvedés az alkalmatlansága miatt? Ez lenne a rossz lelkiismeret és az alattomosság forrása, amely a nőhöz való viszonyát jellemzi?

 

„…s aztán úgy zúdult rá ez a szeretet, hogy későbbi sorsa nem is nevezhető másnak, mint szakadatlan menekülésnek ez elől a megsemmisítő szeretet elől…”

 

Nem az igazság, hanem az igazság keresése. Nem a kép, hanem a képfaragó. Nem a győzelem, csak a küzdelem. Nem a mű, hanem az egzisztencia.

A makulátlanul megformált műalkotás már és még nem időszerű.

Mi a forma? A legszűkebb rés, amelyen egész tágasságunkat át kell menekítenünk.

 

Szeptember Mindig nagyon kedves hozzám, de sosem felejt el becsapni.

 

Minden magunk teremtette forma oly végtelenül különbözik tőlünk, hogy amit végül önmagunkból mégis magában foglal, az maga a csoda.

 

Feszültség. Ahogyan lábam alól apránként minden kapaszkodó kicsúszik. A humorom is elkomorodott: komor humor.

 

Szeptember 7 „Az öreg az iratszekrény előtt állt.” Ez már véglegesnek tűnik. Nem tudom, hogyan kecmergek ki belőle. De elhatározásom – ami a regényt illeti – olyan szilárd, hogy valósággal külső parancsnak tűnik; teljesen függetlenít mindattól a kicsinyes szorongástól, törékenységtől és bizonytalanságtól, ami én vagyok. Viszonyom a világhoz kizárólagosan szubjektív és etikai töltetű. Ebből merítem szenvedélyemet, amely csillapíthatatlan megnevezési vággyal tölt el. Nem akarok ésszerűen tekinteni a világra, hogy az ésszerűen tekintsen rám vissza; nem akarom a kiegyenlítődést. Az egzisztenciát akarom, a szembenállást; a sorsot, de az én sorsomat, ami senkivel sem közös, és semmivel sem rokon. A fölégetett hidakat akarom, és azt az érzést, ami napok óta hangulatként ural: „nincs visszaút”.

 

 

A legriasztóbb ismeretlenségi tényező: önmagam.

 

„…az a furcsa tettvágy, amely regények írására ösztökéli az embert, s amit – minthogy amúgy is érthetetlen – egy még érthetetlenebb szóval tehetségnek neveznek…” (És a tehetségtelen művészt mi ösztökéli?)

 

„Én – mondja anyám szemérmes nevetéssel – abban hiszek, hogy mindenki sorsa meg van írva egy nagy könyvben.” – Ez persze (mellesleg eléggé meglepő módon) a protestáns determináció. Ám egyszersmind a korszerű totalitásérzet is felismerhető benne, a tehetetlenség jajszava. Amit jellemzőnek találok: az írás, tehát hogy „meg van írva”. Tekinthető ez anyám tisztviselői léte égi másának, hogy úgy mondjam, egy bürokratizált ontológiának. De benne rejlik az emberi exhibicionizmus is, a Gondviselés, a Számontartás, a Tekintet szükségessége: az ember örökös beszéd, jeladások, dialógus közepette él, minden gesztusa kifejezés. S minthogy szakadatlanul „kifejezi magát”, szüksége van a kifejezést felvevő másik pólusra is. Szélső határ az Isten. A nagy, folyékony Emberi Mese, amelyben mindannyian a helyünket keressük. Mindnyájan egy Tekintet előtt élünk. A Tekintet, amely számon tart. Aki nincs számon tartva, elveszettnek érzi magát – legyen ez a számtartó akárki, akármi, a mennyország portása vagy börtönhatóság, mindegy; de a teljes elveszettség sötétsége a Tekintet hiányánál, a számontartás hiányérzetével kezdődik. Ez Káin lelkiállapota.

 

Sosztakovics: „…Mondják, sőt le is írták: KZ.-lágerparancsnokok Bachot és Mozartot hallgattak, szerették és értették zenéjüket, s könnyeztek, ha Schubertet hallgatták. Én mindezt nem hiszem el. Még sosem találkoztam olyan hóhérral, aki valóban szerette és értette volna a művészetet…”

 

Rilke: „Rose, o reiner Widerspruch…” A nagy fordítási rejtély. Senkinek sem jutott még eszébe esetleg így: „Rose, o Rainers Widerspruch…”?

 

Textil, textúra. Magyarul: szövet, szöveg. Sajátságos.

 

Az őszinte ember akkor is őszinte, amikor hazudik: őszintén hazudik.

 

Tévedés azt hinni, hogy az ember utópiák vagy ideológiák szerint él: életéhez válogatja meg a szükségesnek érzett utópiákat (illetve ideológiákat). Hegel bízvást szolgálhatott volna a nácizmus ideológiai alapjaiul: ám mivel Hegelt Marx sajátította ki, a nácik Nietzschét választották – aki bízvást szolgáltathatta volna valamely forradalmi elmélet ideológiai alapjait, egy forradalom szentjévé válhatott volna, mondhatni. – A tett az tett, az ideológia meg ideológia: a kettő föltételezi egymást, de csak annyiban, amennyiben a tettnek ideológiára, az ideológiának pedig tettre van szüksége. A gyilkosság éppúgy igényli a maga erkölcstanát, mint a szentség, és a szent éppúgy meríthet egy gyilkos ideológiából, akárcsak a gyilkos egy szentség katekizmusából. Egy a lényeg: megfelelőképpen doktriner legyen, semmi hézagot, semmi szabadságot ne hagyjon – mert különben sem a szent, sem a gyilkos nem boldogul.

 

Idegenként nézni az életre, amelyet azért az utolsó csöppjéig magadba szívsz; csak érezd közben, hogy a poharat bármikor le tudod tenni, ha a körülmények vagy a magad elhatározása így kívánja.

 

Minden gyengeséget, ami az erőszak köntösében jelentkezik, erőként üdvözölnek és tisztelnek.

 

Eredetiség: ez nem a kezdet, hanem az út. Az eredetiséghez el kell jutni. S minél változatosabb és gazdagabb, sőt: idegenebb tájakon keresztül vezet ez az út, annál biztosabban juttat el végül a saját eredetiségünkhöz.

 

 

1980. május 20 Ösztöndíjjal Kelet-Berlin, két napja Drezda. Berlin: a képtelenségek monstruóz szimbóluma, rendezetlen, falak közti életünké, amely nem szűnt meg múltnak lenni, valahol megállt, s egyetlen foglalatossága, hogy magába falja a jövőt: a jelen a túlélés pátosz nélküli nyomora. Ámbár a túlélés iránya merőben bizonytalan. az időben halad, mégsem tart valami felé – legalábbis nem érezni. Az emberek anyagszerűen, mint valami pépszerű, fullasztó massza betöltik a kövek közti réseket: sorban állnak az üzleteknél, a kávéházaknál meg az éttermeknél. Ennek az embermasszának az erkölcse, nekem legalább így tűnik, már csak az illem, kordában csupán lehetőségeinek jól ismert határa tartja. Érthetetlen, hogy minden éjszaka nincs tömegmészárlás, gyújtogatás, vérfürdő és rablás: reggel aztán ki-ki bemenne a munkahelyére. „Danke sehr, bitte sehr.”

Drezdában csupa olyan arcot látok, mint a német mesterek képein a Zwingerben: mit keresnek itt, ha egyszer már le vannak festve? Az embernek fogalma sincs a saját fölöslegességéről.

Két óra hosszat tartó sorban állás után pár zsemléért, némi felvágottért stb., az alábbi feliratot találom az otromba papírzacskón: „Freunde am Einkauf” – „Öröm a vásárlás”.

Drezda, Hotel Newa: elolvastam, ami eddig megvan A kudarcból. Jól illik az itt látható romokhoz. – Délelőtt, fürdőnadrág, törülköző, szappan, majd villamos az uszoda felé. Kérdezősködések, megtalálom. A pénztárban ülő öregember a falon virító feliratra mutat: „Für Privatleute nur Dienstags, 20.30–21.15 h”; vagyis hogy magánszemélyek kizárólag kedd esténként fél kilenc és negyed tíz között úszhatnak. Elkullogok. Mit is mondott Goethe? „Magánembernek születtem.” Ma ez igen fáradságos státus.

Drezda. Órákig bolyongok, hogy megebédelhessek. Az International hatalmas étterme üres, de csak a teraszon van kiszolgálás. A teraszon azonban jeges szél süvölt. Elindulok a Neustadt felé. Sivár utcák, az egyik sarkon néger diáklány szász tájszólásban beszélget egy szőke fiúval. Kijutok az Elbához; távolban a Zwinger, a kastély, a Sopianum monumentális barokkja; a barokk híd, a túlparton a Japanisches Palais, egyetemféle, neoklasszicizmus – és egyszerre csak fantasztikus színekkel bemázolt, rikító kempingházak. De nem üdülőtelep ám, hanem frissen létesített belváros, az egész, ideiglenesnek tetsző vurstli városlakók tartós otthona. Mögötte azonnal a régi, sivár proletárnegyed. Mintha az ősízléstelenség tárná fel hirtelen a máshol illedelmesen rejtegetett zsigereit. Azon kapom magam, hogy úgy nézegetem az embereket, akár Diogenész a lámpásával. Többnyire kellemes külsejű, takaros emberek: de akárcsak megjelöltek, mindegyikről az átlag hitelesítő bélyege virít. Elképzelni sem tudom, hogy ebben a városban valaki egyszerre csak gondolkodni kezd. Végre találok egy kisvendéglőt. „Bauernfrühstücköt”: parasztreggelit ebédelek, délután négykor.

Ha jól körülnézek, be kell látnom, hogy nemcsak történelmi körülmények léteznek; egy nép jellemmel bíró szubsztancia. Germánia a vereség állapotában is megőrizte agresszivitását, naiv jólelkűségét, a pillanat iránti hihetetlen mohóságát (ha adott pillanatban ez most legföljebb csak a mértéktelen fagylaltfogyasztásban nyilvánulhat is meg), példátlan melankóliáját és szolgai odaadását.

A szállodaszoba zöld tapétája a drezdai estében. Odakint sűrű eső. Mindentől elvágva, mindenkitől elszakítva. Egyik kezemben a Wendepunkt (Klaus Mann), a másikban Camus Carnet-ja (ellensúly gyanánt).

Másnap. Hideg szél. Akvizíciós körbefutás a városban. Zsákmány: 3 sütemény, 7 képeslap. A henteshez nem lehet beférni. – Tulajdonképpen szeretem ezt a drezdai tájat, ahová 14. emeleti ablakom nyílik: a pályaudvar csarnokát, a megemelt síneken futkosó vonatokat, az azon túli tetőket, egy-egy fura kéményt, kupolát, szélkakast, az egyetem toronyóráját, messzebb a zöld domboldalt, a fák közé bújó házaival. A pályaudvar láttán az első pillanattól fogva valami déjà vu-érzés. Időnként arra késztet, hogy az ablakhoz lépjek, s merőn és töprengve bámuljam ebben az átfogó perspektívában. Ma végre rájöttem, hogy ez az a pályaudvar, ahonnan 1945-ben, Buchenwaldból jövet hazafelé indultam. Forró nyár volt, órákig várakoztunk a merőben bizonytalan indulásra. Ha jól emlékszem, két kocsi közti fémlapon utaztam. Vagy talán a vonat tetején? Nem, mert a tetőről egyszerre csak leereszkedett egy géppisztolyos orosz katona, és nagy elképedésemre kirabolt. Íme tehát, itt a pályaudvar. Magamba nézek, jelent-e valamit. Tiszta szívvel válaszolom: semmit, a világon semmit.

Este: a szállodai szerelő. Német beszédemből tüstént megállapítja, hogy magyar vagyok. Magyar felesége van. Most született kislányuk, a felesége Pestre ment szülni: a gyerek így magyar állampolgár. Ha felnő, mondja a szerelő, utazhat majd, nem úgy, mint ő. „Úgy érzem magam, mint egy bűnös” –, mondja. Igen, mindenfelé ezt látom. A megbüntetett nép. De lehet-e egy népet megbüntetni? És ha lehet – mert megvannak hozzá az eszközök –, szabad-e?

Péntek. Pontosan egy és negyed óra sorállás hentesáruért. Jelentékeny zsákmány: disznósült, sonka, szalámi. Az öregasszony, aki rosszul lett az üzletben. Dagadt lábak. Az asszonyok kihúzgálják lábukat a szandáljukból. Különben türelem, végtelen türelem (tűrhetetlen türelem) a megaláztatások procedúrái közepette. Vajon szervezett rendről van-e szó, vagy a puszta véletlen hozta ezt a fajta szervezettséget? De puszta véletlen nincs, a körülmények a körülmények termékei. A végeredmény pedig: a beszerzés, az életstandard fenntartása felőrli mindazt az energiát, amit az emberek egyéb céljaikra fordíthatnának. Dolgoznak, sorba állnak, felnevelik gyermekeiket – és egyszerre csak véget ér az élet. Kétség kívül, ez a futószalag eredményesen működik: nincs idő a kiemelkedésre, és mivel nincs kiemelkedés, perspektíva sincsen. Az árukkal megrakott pultok felé tartó sorban a kilépés lehetősége föl sem merülhet, maga a sor pedig minden cselekvőerőt leköt. A sor végén ott a cekkerekbe rakható jutalom. Másrészt ez a mechanizmus, amennyire tökéletes, annyira kérdéses is egyszersmind: rabszolgává teszi az embert. Márpedig a rabszolga kiszámíthatatlan, alattomos és rombolásra hajlamos. Lehetetlen kiszámítani az időpontot, amikor ezek a tulajdonságok egyszerre csak túlcsordulnak.

Az igazságok természete: mindegyik elővehető, ha szükség van rájuk. De a szükséget nem az igazság határozza meg. Így aztán van ugyan igazság, de úgy csak, mint Isten: elvontan. Mondhatni, süketnémán.

Inez, a mellém adott „Betreuerin”, azaz gondozóm, tolmácsom (és alighanem a spiclim is, mely utóbbi feladatát talán az irántam való kedvező elfogultsággal fogja ellátni) ezt mondja: „Frontország vagyunk.” És megrándítja a vállát.

Innen nézve egyszerre feltűnő az egykori Monarchia-táj sajátságos életművészete, mondhatni, életstílusa; már idejövet, a prágai gyorsvonat étkezőkocsijában felszolgáló cseh pincér is áraszt maga körül valami nehezen meghatározható légkört, amelyről Közép-Kelet-Európára ismerni. Talán a túlélésben szerzett jártasság ez, amely immár szinte kedélyességgé fajult – jenseits von Gut und Böse, jenseits von allem.

Újra a monstruóz és fullasztó Berlin. Ma rájöttem a kattogó zaj nyitjára, amely ebben a városban, az utcákat járva, szakadatlanul kísér: a járda kövezetébe fúrt lyukakban mozognak a fém zászlórudak, ahogyan a magasban a szél a lobogókat lengeti. Szakadatlan lobogódísz, szakadatlan ünnep, kattog, zötyög az egész város. Szakadatlan unalom, szakadatlan megalázás és megaláztatás. Egy mosoly, egy mégoly természetes udvariassági gesztus meghökkenést és agressziót vált ki belőlük. Egyszerűen nem hisznek az ember és ember közt lehetséges emberségben. – A visszaút Drezdából. Egyórás veszteglés nyílt pályán, pályatűz miatt. A pergő nyelvű berlini nő és alvó férje a vasúti fülkében. A nő kétségkívül neurotikus, a férj úgyszintén. Az egyik eufóriás, a másik depressziós. Gondolom, időközönként váltják egymást. Negyven perc sorállás a pályaudvar előtt, a tűző napon taxiért. A minisztérium, a minisztériumi sofőr, aki elvitt a Magdalenenstrasse-i szállásomra. Panelház, a kilátás egy autószerelő-műhely betonudvarára esik. Pánik, majd tüstént menekülésre határozom el magam. A „Haus der ungarischen Kultur”: itt kapok szállást, befogadnak. Pedig azt reméltem, hazautazom. Ha igaz, hogy az emberrel mindig az történik, ami hasonlít hozzá, akkor a képtelenben kell felismernem magam – ráadásul abban a képtelenben, amit én teremtek önmagamnak, telve árulással és balsikerrel. – Az Alexanderplatzon a „Bowling”. Teke a szuterénban. A dörgő visszhangok, a falakon csattogó, fülsüketítő üvöltözés. Olykor azon kapom magam, hogy félek. Az arctalan massza. Más massza, mint az otthoni massza. Egy nagy nép masszája: ennyivel félelmesebb – plusz a körülmények. – Amikor az Invalidenstrasse-i átjárónál sietősen és titokzatosan felemelkedett a sorompó: mintha sejtelmes titkok, mintegy állandó parapszichológiai jelbeszéd közepette élnék itt, amelyből egyetlen szót (jelet) sem értek, és amiből amúgy is ki vagyok zárva. – Tegnap délután A vágy titokzatos tárgya a megalomániás, irdatlan főúton lévő moziban. – Május 30: A Brandenburger Tornál. A fal mögött a nyugat-berlini turistabuszok, amint mutogatják nekik az ideáti látványosságot. Latolgatom, maradjak-e, kibírom-e. Munkával kibírnám. Csakhogy nem dolgozom. – Június 21: Az egész ország – nem: „ország” megaláztatása, és nem kismértékben önmaguk által. Semmi szolidaritás. A németek alkalmazkodása, úgy látszik, hogy teljesen azonosulnak a helyzetükkel. És mindennek tetejébe még valami megdöbbentő, provincionális nyomorhazafiság, DDR-hazafiság. Bénító. Alkonyati séta a híres-nevezetes Check point Charlie-hoz. Az autóakadály, a szakadatlanul felemelkedő és lehulló sorompó, a kiváltságos autók oda és vissza. Undorodom. – Tegnap az őrült éjszaka Christinéval – minisztériumi hölgy – meg az osztrákkal. Az eddig olyan zordon Christine meghívott a Rathauskellerbe, vacsorára. Valahonnan megtudta a múltamat. A német nőkre szexuális vonzerőt gyakorol a túlélő zsidó. Egy sarokasztalnál foglaltunk helyet. Hamarosan megjelent a pincérnő, durva hangon leparancsolta Christine táskáját az egyik szabad székről, és egy párt ültetett az asztalunkhoz. Legnagyobb meglepetésemre a férfi nem ült le azonnal, az itt szokásos durcás agresszivitással, hanem meghajolt és megkérdezte, szabad-e helyet foglalnia. Bort nyittatott, bennünket is megkínált. Hamarosan kiderült, hogy ő bécsi, én meg budapesti vagyok. Nagy brudersaft, a poroszok rovására. Christine mindezt nem hagyhatta annyiban. Hamarosan hitvita alakult ki közöttük, sűrű poharazás közepette. Christine, nemi és politikai szerepe szerint egyaránt az angyalit képviselte, szegény osztrák Lucifer helyzetébe szorult. Hamarosan Hitler is terítékre került, az én ürügyemen. Kellemetlenül bevontak a német belnyomorba. Majdnem azt mondtam nekik: ugyan, gyerekek. Az osztrák egy bamba, berlini lánnyal volt, kizárásos alapon csíphette fel valahol, láthatóan szégyellte egy kissé. Christine néhány kérdést intézett a lányhoz, kizárólag, hogy közvetve így is rápirítson az osztrákra: fölénye minden tekintetben elsöprő volt. Emelkedett hangulatban távoztunk, kiderült, hogy Christine lekéste az utolsó S-Bahnt, amely hazavitte volna: végre édes kettesben maradtunk. Kegyetlenül elvittem a taxiállomáshoz. Éjjel egy órától háromig álltunk a Friedrichstrasse–Bahnhofnál a hideg szélben. Mire taxit kapott, Christine csinos, gőgös és butuska, nordikus arcán eluralkodott a jeges, német józanság. Lengyelország felől új, szürke nap virradt. Fél négyre értem haza, forró fürdőt vettem, elkerülendő a náthát.

Weimar–Eisenach–Naumburg. Weimarban a Goethe-ház, kétszer. Másodszor egyedül, azonnal a nyitás pillanatában, nagy borravaló, hogy legalább két szobával az utánam nyomuló turistabanda előtt járhassak. Felkavart. Ő kizárólag akkor és itt volt lehetséges. Termékeny módon hátat fordítani a terméketlen jelennek, ezt hívják német klasszicizmusnak. Felismerte korszerűtlen zsenialitásának korszerű színterét. Micsoda törékenység ugyanakkor, micsoda kiszolgáltatottság! Meg kell csak fontolni, hogy a modernebb Heine számára nem akadt hely Németországban, Büchner meghalt, Kleist öngyilkos lett – és egy pillanat múlva már itt a hipermodern Nietzsche. – Aztán a Cranach-gyűjtemény a kastélyban. És végül a nagy hajsza, a városokon való keresztültrappolás a fáradhatatlan Inez társaságában, aki minden cukrászdánál megállt valami szörnyűséges „Kuchent” vásárolni, annyira kimerített, hogy térdemet beütöttem a vonat lépcsőjébe, kiújult térdízületi gyulladásom, mely pillanatnyilag a berlini szállodaszobámhoz köt. – Berlin, Hotel Stadt Berlin: odakint jeges szél, a szobámban 15 fok. Lesántikálok a szállodaszervizbe, mert a telefonban nem bízom. Eléggé rokonszenves fiatalember. Mondom neki, hideg van. Esetleg, mondja, felküldhet egy hősugárzót, ha megfelel. Tökéletesen megfelel, válaszolom boldogan. A hősugárzó nem érkezik meg. Másfél óra múlva telefonálok: várom a hősugárzót. Nem tudnak a hősugárzóról, felelik. Újra lesántikálok: a fiatalember helyén fiatal, kellemetlen arcú nő. Milyen hősugárzó? – kérdi. Az, amit a fiatalember ígért az előbb, mondom. Milyen fiatalember? – kérdi. Aki az előbb még az ő helyén ült, felelem. Az ő helyén, mondja, nem ült senki, ő ül itt egész délelőtt. Elbizonytalanodom. Végre is minden lehetséges. Azt mondom neki, fázom. Nem tehet róla, mondja a nő. Hivatkozom rá, hogy elvégre első osztályú szállodában lennénk: küldjenek fel hősugárzót. Nincs hősugárzó – így a nő. De ha fázom – így én. Kétszer is visszakérdezem, hogy jól értettem-e a válaszát. Jól: „Decken Sie sich zu” – takarózzam be. Visszaliftezem a szobámba, és bekapcsolom a parányi villanymelegítőt, amit eredetileg kávéfőzés céljaira hoztam magammal, s amelynek a csatlakozóját K. barátom úgy alakította át, hogy a világ bármely falicsatlakozójába beférjen. Pár perc múlva kellemes meleg árad a nyakam mögül, a polcról, ahová a forralót állítottam. Beteg lábamat felrakom egy székre, a másikat felhúzom, hogy a térdemre fektethessem a blokkfüzetemet. Ez a fájó térd, ez a meddő két hónap és ez az utolsó sérelem kellett hozzá, hogy ott folytassam, ahol kb. nyolc hete, Pesten abbahagytam:

„Leemelek a polcról egy könyvet. A kötet dohos szagot lehel – egy bevégzett mű és egy beteljesült élet egyetlen áthagyományozható nyomát a légtérben: könyvszagot. 1749. augusztus 28-án délben, a tizenkét órai harangszóval jöttem a világra, Frankfurt am Mainban – olvasom. – A konstelláció szerencsés volt: a Nap a Szűz jegyében állott és éppen tetőzött; Jupiter és Vénusz baráti arcával fordult felé, Merkúr sem ellenségesen, míg Mars és Szaturnusz semleges maradt; csak a Hold… – Hát igen; megszületni így kell, a pillanat embereként – a pillanaténak, amelyben ki tudná, hányan is születtek meg még ezen a földgolyón. Csakhogy a többiek nem hagytak maguk után könyvszagot: így tehát nem számítanak. A szerencsés pillanatot a kozmikus rendezkedés egyetlen születés számára készítette elő. A lángelme, a nagy alkotó így lép a földre, akár a mitikus hős. Egy betöltetlen hely kívánkozik utána sóvárogva, eljövetele régóta esedékes, hogy szinte nyög belé a föld. Most már csak a legkedvezőbb konstellációt kell kivárni, amely a születés nehézségein éppúgy átsegíti majd, akárcsak a bizonytalan kezdeteken s a tétovaság évein, míg csak egy ragyogó pillanatban be nem lép a felismertség birodalmába. A pálya csúcsáról visszatekintve azután életében nincs helye többé semmi esetlegességnek, mint ahogy maga az élete is a formát öltött szükségesség. Minden tette, minden gondolata fontos, mert a Gondviselés motívumait hordozzák, valamennyi megnyilatkozása egy példaszerű fejlődés szimbolikus jegyeivel terhes. »A költőnek – mondja majd később – legyen származása, tudnia kell, honnan ered.«

Azt hiszem, igaza van: tényleg ez a legfontosabb.

Nos hát, az én világrajövetelemkor a Nap az addig ismert legnagyobb gazdasági világválság jegyében állott, az Empire State Buildingtől az egykor Ferenc József híd turulmadaráig a földkerekség valamennyi kimagasló pontjáról nyakra-főre ugráltak vízbe, szakadékba, kövezetre – ki hová tudott – az emberek; egy Hitler Adolf nevű pártvezér roppant barátságtalan arccal fordult felém Mein Kampf című művének lapjai közül, a numerus claususnak nevezett első magyar zsidótörvény konstellációm zenitjén állott, mielőtt helyét elfoglalta volna a többi. Valamennyi földi jel (az égiekről mit sem tudok) születésem fölöslegességéről, mi több: ésszerűtlenségéről tanúskodott. Ráadásul szüleim számára is csak nyűgnek érkeztem: éppen válni készülődtek. Egy olyan pár szeretkezésének dologisága vagyok, akik nem is szerették egymást; talán egy engedékeny éjszaka gyümölcse. Hipp-hopp, egyszerre csak itt voltam, a természet kegyelméből, mielőtt még bármelyikünk is jobban megfontolhatta volna. Egészséges gyermek voltam, kinőttek fogacskáim, elkezdtem gagyogni, értelmem nyiladozott: kezdtem belenőni szétburjánzó dologiságaimba. Közös fiacskája voltam apukámnak, anyukámnak, akiknek egymáshoz semmi közük sem volt immár; növendéke egy magánintézetnek, ahová – míg válóperüket lebonyolították – őrizetbe adtak; tanulója az iskolának, apró polgára az államnak. »Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában« – imádkoztam a tanórák kezdetekor. »Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország« – olvastam a vérző festékkel körvonalazott térkép feliratát a falon. »Navigare necesse est, vivere non est necesse« – bifláztam a latinórákon. »Sömá jiszroél, adonáj elohénu, ádonáj ehod« – tanultam a hittanórán. Mindenfelől bekerítettek, birtokba vették tudatomat: neveltek. Hol szerető szóval, hol szigorú intelmekkel lassacskán megérleltek rá, hogy kiirtsanak. Sosem tiltakoztam, iparkodtam megtenni, ami tőlem telt: bágyadt jóakarattal ájultam bele jólneveltségi neurózisomba. Egy szerényen igyekvő, nem mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek…”

 

*

 

November Szigliget. Aggasztóan lehűlt kapcsolat a regénnyel. Elolvasva az eddig elkészülteket: hűvös igenlés, de semmi sem mozdul. Közben eszembe jut buchenwaldi látogatásom a pár hónappal ezelőtti németországi utamon: föl sem jegyeztem az ott vezetett naplóba. Az egész kisszerűsége, szégyenletessége. Inez kérdése: a Goethe-házat akarom-e előbb megnézni, vagy inkább Buchenwaldot? Buchenwaldot, feleltem. Az autóbuszmegálló egészen máshol volt, mint legutóbb (úgy jó tizenöt éve). Az út, a táj még kevésbé ismerős, mint akkor. Hasas esőfelhők gyülekeztek. Inezzel beléptünk a kapun. Elég sok látogató, előttünk egy… hogy is mondjam?… haláltábor-idegenvezető által kalauzolt ifjúsági csoport. Hirtelen leszakadt a zápor. A legközelebbi épületben kerestünk menedéket; történetesen a krematórium volt. Ide tódultak be a fiatalok is. Az eredetileg fehér, de azóta megsárgult csempéjű boncasztal mellé szorultam. A fejrésznél még ott az asztal lemosására szolgáló gumicső. Az idegenvezető, középkorú, barna, inkább ellenszenves arcú férfi, idebent sem hagyta abba szenvtelen hangú magyarázatát az agyonlövésekről, a hullaégetésről stb. Mutatta a tarkónlövésre szolgáló apró lőrést a mérleg fölött, amelyre a foglyokat állították. A fiatalokat mindez láthatóan nem érdekelte, hátul egy pár zavartalanul csókolózott. Inez gyorsan megjegyezte: biztosan nyugatnémetek. Akármilyen ostoba volt is a megjegyzés: zavaráról és az irántam való figyelméről tanúskodott. Holott cseppet sem voltam „megbántva”. Ha valami feszélyezett, egyedül az, hogy „történelmem” egy bizonyos magatartásra kényszerít, amivel e pillanatban a legkevésbé sem tudok azonosulni. E pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy mennyire nem jelent semmit még az sem, hogy Buchenwald nem jelent semmit… Hogy már írtam egy regényt Buchenwaldról, és aztán arról a különös és melankolikus tényről, hogy Buchenwald nem jelent semmit… És hogy mennyire szeretném, ha én nem én lennék, és ők nem ők, ha nem történt volna semmi, és nem lenne történelem, s ha mindannyian, akik itt történetesen megjelentünk, sorstalanok volnánk, mint – Rilke szerint – az istenek… Elállt az eső, kimentünk. Inez tudni kívánta, merre volt a Kistábor. Nem tudtam megmutatni neki. A rohangáló felhők közül előbújt a nap. A csupasz domboldalon a földben valamiféle táblák jelezték valamiknek a helyét – a feliratukat nem értettem, semmin nem tudtam kiigazodni, Inez előtt nem mertem mutatni, hogy mehetnékem lenne, valami barátságosabb helyre. Aztán egy, végre jeltelen ösvényen, magas szárú gyom, kórók meg mezei virágok közt, melyeken még esőcseppek csillogtak, elsétáltunk az irdatlan emlékműhöz. A félkör alakú, teraszosan kiképzett hegyoldalról tágas kilátás az egész tájra. A szoborcsoport, amely „an sich” talán nem is olyan rossz, teljesen a hatását vesztette ebben a szelíd, mérsékelt égövi napfényben, ebben a tágas, kirándulásra szólító környezetben. Bementünk a borzalmas kegyhelyre, az inkák oltárai és a modern hűtőtornyok keverékének e lehetetlen hajlékába. Az irdatlan magasságokba nyúló, málladozó fal mentén, egy kőművesállvány deszkáin elhagyatott munkászubbonyon, vödrön meg pár üres sörösüvegen akadt meg a tekintetem, ezeknek az emberi dolgoknak a látványa szinte megnyugtatott. Aztán le az autóbusszal – és már az ebédnél megkezdődtek a hétköznapi procedúrák (nem engedtek oda ülni, ahová akartunk, az Elefánt hotelban nem engedtek ki a teraszra stb.), és Buchenwaldra nem gondoltam többé. De megértettem, hol húzódnak a történelmi befogadóképesség határai. Nem engedtetik meg a nagylelkűség, márpedig nagylelkűség nélkül egyetlen nép sem érthet meg egy másik népet, mi több, önmagát sem. Szinte restelltem, hogy – milliók közt egy – része vagyok a hivatkozási alapnak, amit e lelki nyomorban tengődő nép orra alá dörgölnek, miközben elnyomatásuknak, „büntetésüknek” egészen mások az okai, mint amivel igazolják: így azután, szélsőségesen szólva, megint csak engem fognak meggyűlölni érte. Éppoly képtelen módon, mint amikor Auschwitzba vittek, mert úgymond, Weiss Manfréd kizsákmányolta a magyar népet – miközben Weiss Manfrédék útlevelet kaptak Portugáliába. Így működik a történelmi hamistudat, és így működtetik: hamisítás, betegség, neurózis, rájuk kényszerített bűntudat, aminek végül dühödt agresszió az eredménye, míg lehet, mások, ha nem lehet, hát önmaguk ellen. Elkerülhetetlen következmény ez, ha az embereknek nem engedélyezik, hogy anyagilag, lelkileg és szellemileg meghaladják helyzetüket, egyáltalán hogy haladjanak…

 

Ha egyszer megtudhatnám, ki és mi vagyok…

 

Egy Sartre-monográfia. Kényszerű újrafelismerése, hogy az ő világukból származom. Gyökereim e háborút követő egzisztencializmus talajába nyúlnak: teremhet ezen a talajon még valami friss táplálék? Alighanem korszerűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem.

 

December Békét kötöttem a regényemmel. Az Előjáték teljesen kész, itt-ott meghúztam. Vértelenebb lett, de legalább elnyerte azt a konzekvenciát, amit soványan is büszkén viselhet, akár egy szikár arisztokrata, aki roskatagságában is őrzi tartását. Mi nem roskatag? Beckett is az, Camus is, roskatag a festészet, a zene, minden. Kiégett, tar mezőkön nem sarjad burjánzó művészet. Valami elveszett; de épp e veszteség révén valami tán megmenekül.

 

Halottnak lenni bizonyára rossz lehet, de (mint mindenhez) idővel valószínűleg hozzászokik az ember.

 

1981. január Tegnap esti séta a hideg Duna-parton. A Parlament előtt a lengyel, aki rossz németséggel megszólított. Krakkói. Zsidó. Darabig beszélgettünk, nem tudom, miről, de szomorúan és valami túlvilági egyetértéssel. Aztán továbbmentem. Sötétség. Köd. Nyirok. Nincs mit tenni.

 

Felkészülni. Hogy ne véletlen balesetként érjen, ahogyan az utcasarkon fejbe ver egy útonálló. Beethoven: „Nyomorult, aki nem tud meghalni.”

 

Nietzsche: Zur Genealogie der Moral. Hogy a francia forradalom Júdea győzelme Róma fölött, ám egy pillanatra ismét megjelenik az előkelő erkölcs, mégpedig Napóleon személyében, aki átmenet az Unmensch és az Übermensch között… Este Kafka Naplójából. Kafka mellett Nietzsche olykor egy durva német baromnak tűnik.

 

Hawthorne, A skarlát betű: „Van valami végzetes, leküzdhetetlen ösztön az emberben, ami éppen olyan erős, mint a legerősebb ítélet, akarva-akaratlan örökké visszajár, mint a kísértet arra a helyre, ahol életének valami rendkívüli esemény erősebb színt adott, és minél sötétebb ez a szín, annál ellenállhatatlanabb a hely vonzereje. …Ez a föld lett sivár és szomorú otthona örök életére. Mellette a dús angol mezők, ahol boldog gyermekkorát és szűzi lányságát töltötte, szinte idegenné váltak… Ehhez a földhöz vasszemekből fűzött lánc kötötte, amely odaforrt lelke legbelsejéhez, és onnan soha többé semmiféle erő le nem törhette.” – Kafka, Tagebücher, 1914. jan. 5.: „Miért nem vándorolnak ki szörnyűséges földjükről a csukcsok, mindenütt jobban élhetnének, jelenlegi életükhöz és kívánságaikhoz képest. De nem tudják megtenni; ami lehetséges, az megtörténik; a lehetséges csakis az, ami megtörténik.” – És az a bizonyos hely A kastélyban, ahol K. azt mondja Fridának: nem azért jött erre a sivár helyre, hogy kivándoroljon.

 

Társadalom, amelyben bárki bárkivel bármikor helyettesíthető: a helyettesek társadalma. Nem csoda, ha az ilyen társadalomban azután minden jelképpé és hasonlattá válik; csakhogy olyan hasonlattá, amely már rég nem ismeri az eredetit; ilyen itt az élet is, álom az életről, ami nincsen, illetve amiről beszélnek csak, de már rég nem tudják, hogy valójában miről is beszélnek.

 

„A teremtmények ezen a helyen – ezt sosem fogom elfelejteni – egymásból ettek. Furcsa sors volt.” Füst Milán.

 

Az embernek mindig két egyidejű képre van szüksége: a „valóságosra” és a „képzeletbelire”. De miért ez az idézőjel? Mert egyik sem valóságos teljesen, és nem is képzeletbeli.

 

Végül is egy regény legkevésbé esztétikailag mérlegelhető. Az emberek egy művészszemély jelenlétére vágyakoznak, aki számukra megnyilatkozik.

 

A még csupasz tölgyek, amint ágaikat drámaian a lila csíkos, alkonyodó égnek feszítik. A Királynő szoknyája mögötti völgy, a szövevényes erdei utak…

 

Az ő, akinek egyszer az álmomban megjelent: egy micisapkás, napszemüveges, hivalkodóan külvárosiasan öltözött útonálló. Előbb-utóbb leüt valamelyik utcasarkon, de az életünkhöz semmi köze. Nem a bíró ő, csupán az ítélet-végrehajtó. Az ítélet pedig a születésünk óta készen áll. Mitől félünk tulajdonképpen? Hogy fáj? Vagy – hogy így mondjam: – az életforma-változástól?

 

Mindannak, ami számomra oly fontos, egyidejűleg át tudom érezni a jelentéktelenségét is.

 

A kor, a vénség, amely kikezdi az arcok eredeti vonásait, és ráncaiba öltöztet, akár egyenruhába. Az öreg emberek egyformasága; de talán csak a csökkent figyelem teszi, amivel feléjük fordulunk.

 

A XVIII., de még a XIX. században is a „nép”, még akár jobbágy vagy póri mivoltában is inkább volt állat, mint dolog, amivé a XX. században lett.

 

Minden fordítva igaz, már az őstörténettől kezdve. „Isten embert teremtett a saját képmására” – nem: az ember teremtett a saját képmására Istent. És azután csodálkozik, hogy végül ugyanúgy csődöt mond, mint ő. Mindez azonban „menschliches, allzu menschliches”; az emberi értelem és az emberi élet (sors) között akkora szakadék tátong, hogy az minden hídverést lehetetlenné tesz, mert a szakadék léte és természete felfoghatatlan. Vagy az egyik oldalán állunk, vagy a másikon; vagy az értelem fölösleges, vagy az élet.

 

Mindent véglegesen elhibáztam, és mindennek máris vége, anélkül hogy igazán elkezdhettem volna: tehát elmondhatom, hogy emberi életet éltem.

 

A mű istenére vall, a művészeti alkotás a szerzőjére; egy regény transzcendenciája például a mögötte lappangó író, aki – ha igazán író – éppoly rejtélyes, megfoghatatlan és egyúttal mindenütt jelenvaló, akár az a bizonyos Gott, aki állítólag a mi valóságos világunkat teremtette. Így azután a regényből kiiktatni ezt a transzcendenciát épp akkora tévedés, mint a világból kiiktatni Istent; bár mostanában divat mind a két tévedést elkövetni. Ezért olyan unalmas a regény is, az élet is.

 

Az élet minősége, ahogyan azt a tömegek, és ahogyan azok a bizonyos kevesek, a pauci beati megélik. A negativitás, az analizáló nemet mondás egyöntetűen hangzik el az utóbbiak részéről; és a szellem embereinek az a hányada, akik csak abban tudják megtalálni személyes működésük, létezésük igazolását, hogy valamilyen vélt tömegigényhez csatlakoznak, s azt igenlő módon alátámasztani próbálják, ők elvesztik hitelüket, szellemi elitjellegüket, megszűnnek ama tagadás hordozói lenni, amely – így tűnik – a mai tömegtársadalomban, tömegéletben, tömegpusztulásban és -pusztításban egyedül bizonyul autentikusnak, igaznak, hitelesnek. Tömeg és szellem, ezek mindig is ellentétes fogalmak voltak. De a tömeg még sosem volt hatalmon, kizárólagos, sőt totális hatalmon, és a tömeget trónra emelő tömeghatalom még sosem jelölte meg ennyire nyilvánvalóan a szellemben az ellenségét, mint most teszi; a tömeg, pontosabban a legalitását a tömeggel igazolni kívánó hatalom abba a helyzetbe került, hogy elpusztíthat minden magasabb rendű létformát; anélkül pedig nincs értéke (félek, értelme sem) az életnek. Ez a XX. századi jelenség.

 

A mozgalmár. Gyerekkori barát. Több mint harmincöt év múltán jelentkezik. „Az idők mélyeiből.” Emlékszik apámra: „Laci bácsi, amint a konyhában áll, és piros zsírt eszik kanállal, mert hízni akar…” A gyerekkori pokol, amiről nosztalgikus mosollyal beszél. Már kamaszkorában az ifjúsági mozgalom; rendíthetetlen azóta is. Vallomás az emberszeretetről. „Utópista humanista vagyok.” „Igen, én hiszek az emberben.” „Nem ért több csalódás, mint ha rosszhiszemű volnék.” Stb. Állandóan a gyilkosság és a meggyilkoltatás mezsgyéjén, anélkül hogy fogalmat alkotna akár a mások, akár a saját haláláról. Végletes képzelethiány, mint minden mozgalom minden mozgalmistájánál. Gátlástalanul szól boldog házasságáról, az örömről, amit gyerekei szereznek neki. Közben tört, neurotikus karmozdulatok. A hirtelen kézrándítás, ahogyan a hajához kap, és mintegy lesimítja, holott csaknem teljesen kopasz. Ugyanez a mozdulat egy másik mozgalmárnál, G.-nél. Tehát kétségkívül egy pártvezető – élő, már halott, bel- vagy külföldi pártvezető? – eleven vagy áthagyományozott mozdulata. Beszélgetés közben futólag törtem a fejem, melyiké vajon. A mozdulat üzenete valamiféle idealista készenlét, valamilyen kommunista motus animi continuus. – Ezek a mozdulatok, amelyek talán nemzedékről nemzedékre szállnak, idővel elvesztik jelentésüket, és valamilyen, az eredetitől merőben különböző ismertetőjellé válnak, egy metanyelvvé, amit meghatározott csoport vagy társaság „beszél”. Ahogy a generációk folyamán esetleg kifinomodik; ki tudná, honnan erednek a megkülönböztető modor gesztusai, miféle tartalmakat rejtegetnek, miközben lassan elterjednek, és egy kultúra kísérőjelenségeivé lesznek?

 

Augusztus Forróság. Nietzsche: La gaya scienza – A kudarc Nietzsche-képe, illetve az idézet miatt. – A mindenkori intellektuális lázadás és a mindenkori forradalmi gyakorlat közt tátongó végzetes abszurd. A történelmi melankólia a jelenben. Az ország, amely a XVIII. század felvilágosodott abszolutizmusából sok viszontagság után a jelen liberális totalitarizmusába érkezett. A világidő, ez a vakon ketyegő masina, amint az itteni kátyúban csapdába ejtették, és most fürgén ellepik a liliputiak, hogy kiszereljék, de legalábbis elnémítsák a szerkezetét. Eredendő bűne után, amelyben alapjában ártatlan, az ember elkövette nehezen megnevezhető, de kétségbevonhatatlan történelmi bűnét. (Talán minden forradalom örök érvényű eljátszása?) Eredmény: stagnálás, változhatatlanság, az élet mint egy lassú folyamat végeérhetetlen és mindenre kiterjedő korrupciója. Az igazság helye a lélek helyett a struktúrában keresendő. A modern igazság racionális; csak éppen beletörődni lehetetlen.

 

Bármit hisztek is, ha egyszer hatalomra kerültetek, élet és halál fölött kell döntenetek; és bármit hittetek is, azért akartatok hatalomra kerülni, hogy élet és halál fölött dönthessetek. Hit! Hit! Hit! Az egészből annyi marad, hogy gyilkolni kell és uralkodni. Milyen fáradt közhely! Legalább ismernétek a hatalmasok, az egykor még igazi hatalmasok gőgjét – zynisch und mit Unschuld…

De az illegitimitásnak ez az örökös rossz lelkiismerete végül a gátlástalan, még primitívebb gyilkosok kezére játssza majd az országot, a világot.

 

Nietzsche gyakran vagy egyáltalában nem érti a dolgokat, vagy pedig a reálisat és az absztraktot összekapcsoló képzeletében olykor a szellem villanófényes kisüléseivel járó rövidzárlatok támadhatnak, tűzijátékhoz hasonló apró katasztrófák.

 

A szerencse bizonyos válfaját úgy kerülöm, akár a legnagyobb szerencsétlenséget.

 

Asszonyom, engedje meg, hogy ellenőrizzem gondolatait, számon kérjem az álmait, terrorizáljam az érzelmeit, minden lépéséről kifaggassam, szakadatlanul a nyomában legyek, állandóan szemmel tartsam – egyszóval, hogy szerethessem.

 

Pro memoria: memento mori.

 

Camus: L’homme revultè. A Hitler-részek: tiszta dinamika, a dinamika mechanizmusa – ahogyan én is látom. A fasizmus – így Camus – nem forradalom, mert lemond az univerzalitásról. Szerintem ettől még lehetne forradalom. De nem ez a lényege; van benne valamilyen, a modern lelkiséggel elkeseredetten viaskodó archaikus-népi-faji-középkori motívum, egyfajta és éppen a „modernségében” sértett modern lelkiség. Mintha csak a németek előtt hirtelen lelepleződött volna valami: a felvett nyugati civilizáció, a vallással együtt. A bandavezér elbődült, és a banda ledobta magáról az illemet. Ennyiben tényleg nihilizmusról van szó, és megint csak igaza van Camus-nek, amikor ezt a jelenséget a nyugati kultúrkörön belül vizsgálja. Ázsia… nos, Ázsia más.

 

Valaha azt mutatta be az irodalom, hogy „ők” hogyan élnek; ma már azonban az író kizárólag csak önmagáról beszélhet: hogy ő hogyan él (próbál élni), hogy ő hogyan tanácstalan és menthetetlen.

 

Totalitarizmus, amely képtelen betölteni a totalitást. Az ideológia lassacskán kiürül. A „rendszer” nem azonos az államképződménnyel; ez utóbbi erősebb, egyszersmind – akár bizonyos vírusok, amelyek a jégkorszakot, a vízözönt is átvészelik – képes rá, hogy látszólag eltűnjön a közélet felszínéről, és visszahúzódjon a közigazgatásba. Egy liberalizált, lappangva pluralisztikus totalitarizmus, amely immár mindent kibír –, így veszélyes csak igazán, és nincs az a csodagyógyszer, amely kiirtsa.

 

Minden kapcsolatom úgy születik, akár a vadé és a csapdáé. Néha otthagyom a fél lábamat, néha magammal hurcolom a csapdát is, és tűröm, hogy élethossziglan sebezzen, bénítson. – Schubert: „Van egyáltalán boldog zene?”

 

A transzcendencia igazi neve: semmi. Ettől még nem kevésbé transzcendens.

 

Hiszek a transzcendencia és az abszolút – hiányában: tehát van transzcendenciám, következésképpen tragikus világélményem is. Aki tőlem azt követelné, hogy ne legyen, azt követelné, hogy ne legyek író. Minden írót a plaszticitása, a szociabilitása – és legfőként a transzcendens világélménye kedvéért olvasnak. Minden egyéb csak szórakoztatás, pénzkeresés, mellébeszélés, halandzsa. – De mi a neve az emberi transzcendenciának? Az ősi bútordarab, az etikum; mert az etikum az, ami individuális, megkerülhetetlen s egyúttal közös és mitikus is. Az emberi kötődés, az emberi érzékenység a bűn, e mindazonáltal meghatározhatatlan fogalom, a rontás, a jóvátehetetlen szférája iránt; és ez a szféra – mely sorsként érzékelhető – minden egyes ember számára egyformán otthonos.

 

„A szeretetre vágyakozunk, de mennyire megaláz ugyanakkor! Micsoda győzelem a szeretet! Micsoda zsarnokság! Örökké égeti a lelkiismeretünket, akár a legvéresebb bűntett gyalázata!”

 

Az itt élés szégyene. Abból a szemszögből, hogy elfogadtam a rabszolgaságot – abból a szemszögből egyszerűen, hogy élek. Vajon igazolnak-e valamit szellemi termékeim, valamit, amit én magam nem akarok igazolni? Rám ütötte-e végzetes pecsétjét a kor és a hely, annak ellenére, hogy az öngyűlöletig, akár az öngyilkosságig is megtagadok bárminemű erkölcsi együttélést? Azzal, hogy itt maradtam, kivontam magam a tragikum, azaz a sors alól, és a komikumnak, a véletlenektől hemzsegő állami tömegsorsnak vetettem magam alá. Ha munkáimban éppen ennek a komikumnak, a részvétel szégyenének és ennek a kiszolgáltatottságnak adok is hangot. De ez már-már igazolásképpen hangzik. Lehetséges-e itt is az egzisztenciális zsenialitás, az egyszeri létezés mélységes átélése, az élet megélése, ez a nagy, az alapvető kérdés. És a válaszomban nem kétkedhetem: igen. Az individuális feladat itt is, mint bárhol, betölthető – ez A kudarc regénytechnikája, ez A kudarc regényvilága. A történelmi körülményeket a mindenkor esetleges anyagnak tekinteni, amelyen az egzisztencia átküzdi magát: a diadal – amely egyidejű a pusztulással – egyetlen pillanat csupán, ez a pillanat azonban maga a mű; és éppen azáltal és éppen annyiban mű, hogy megteremti – vagy inkább végrehajtja – a saját lehetőségét. Ennyi csak, nem több: eljutni a mű lehetőségéig; maga a mű azután („Ki beszél itt győzelemről?”) a réges-rég letűnt és a még sehol sem látható korok kérdése; nem a Mű, egyedül csak a hozzá vezető út (mint mű).

 

Márai: Föld, föld!… Felkavaró. Az emigráció mint huszadik századi létforma, minden tekintetben; külső és belső emigráció. – Emigráció és emigráció: Márai és Th. Mann. Tragikum és komikum, pontosabban (Márai szavával:) karikatúra. Márai bélyege: a polgári út. Miért bélyeg? Mert ez az út ebben az országban nem lehetett tragikus, vagyis radikális, azaz – etikailag szólva – nagyszabású. A polgárság itt sosem volt igazán felelős (tehát igazán polgárság sem): összeomlása 1945-ben szerény, közepes, mondhatni, polgári színjáték. Ebből senki szerző nem emelhet olyan – vádtól, bűntudattól, sorsfelelősségtől és az összeomlás lidércnyomásától nyögő, gótikusan égnek szökő – templomot, amilyen a Doktor Faustus. Itt a legkövetkezetesebb leszámolás is – mint a Máraié – legföljebb arra az önvizsgálati eredményre vezethet, hogy egzisztálásában volt valami karikatúraszerű. Ez a karikatúraszerű a magyarországi polgárság funkciótlansága. De így a számadásba is becsúszik a karikatúraszerű. A polgár nem a bűnhődést választja – végezetül nincs is miért –, hanem elhagyja a színteret. A magyar polgárként meghatározott funkciótlanságból átlép az általános funkciótlanságba, a menekültstátusba. Itt nem képvisel senkit. A „magyar sors”, ez a kisszerűség elhagyhatatlan útipoggyásza: távozása menekülés a sors elől, és aligha a menekülés mint sors; éspedig azért nem, mert hiszen korábban sem volt az. Ezért nem affirmálható, hogy Máraival az országnevelő nagy szellem hagyja el az országot – szubjektíve bármennyire országnevelő szellem volt is Márai –, mint például Thomas Mann esetében: az ő menekülése az egész nemzetre árnyékot vetett. – Mindez mérlegelés csupán, és nem többet jelent, mint hogy Márai nagysága másban rejlik – inkább individuális függetlenségében, semmint a nemzet emigránsának szerepében, bár persze erkölcsi példája e tekintetben is gyémántként fénylik. – A szabadság azonban, amely mindezeken: a polgári léten, majd a lágereken, a maradéktalan, a soha nem látott totális kiszolgáltatottságon túl nyílik: ez az immár semmire sem való, de önmagán túl immár semmire nem is kötelező szabadságát és túlvezet mindenféle immanens társadalmi és elitmorálon; ez a szabadság, ha akarom, elvezet az élet és a halál kapujához, a tudáshoz, oda, ahonnan már egyenesen a puszta egzisztenciára és az individuális kegyelem esélyeire látni.

 

„A hazugság még sosem volt olyan történelemcsináló erő, mint az utolsó harminc évben”: Márai (1972-ben).

 

November Intelligencia és némi morális bátorság: ezekre a halvány erényeimre csaknem mindig számíthatok, holott a munka e szakaszában plasztikus tehetségre lenne szükség.

 

 

1982. január 10 Ma de. egy anyámtól kapott konyhaszékkel taxiba, használtbútor-kereskedésbe, itt íróasztalvásárlás, berendezkedés nagynénémnél, az angyalföldi panel félszobában; jónak ígérkezik (egy kicsit hideg); fölszereltem az íróasztallámpát. Most már évi 20.000-be kerül, hogy nincs lakásom. De hogy kerül ide mindez? Mostanában kedvem kerekednék egy-egy tárgy, egy-egy eseménytöredék puszta szemantikai rögzítésére, emlékül. Meg fogok halni. Mi marad az ember után? Néhány tárgy meg egy-két számla, amennyiben elkönyvelte őket.

 

Influenza, ágyban, Márai: Egy polgár vallomásai (a harmincas évekből való kiadás, a kortárs irodalomból kitiltva). – Természetesen adódó összevetések A kudarccal. A környezetrajz; hová is fajult ez A kudarcban! Ha teljesen anakronisztikusan gondolkodnék, vagyis úgy, mint egy író, netalán: mint egy nemzet írója, akkor könnyen észrevehetném, hogy mennyire természetesen illeszkedik – illeszkednék – A kudarc egy eleven irodalmi folyamatba; akkor a tér beszűkülése és a művészi problematika felvetése mennyire perspektivikus (azaz retroperspektivikus), mennyire mélyértelmű lehetne. – Újra az itt élés szégyene. M.: „Ma mindenütt szégyen élni.”

 

Hannah Arendt: Wo sind wir, wenn wir denken? (Hol vagyunk, amikor gondolkodunk?) Sehol – mondja; ez előrelátható volt.

 

Még a „polgári” író problematikájához. A jogszerűség kérdése, a jogrend posztulálása mint ami a polgár, s így írójának is sajátja. De a század igazságának körébe úgy jut el az író, ha belátja, hogy meg lehet őt ölni, s ez nem is valami rendkívüli esemény. Kafka az Átváltozásban és A perben meggyilkoltatja magát, az elsőben féregként, a másodikban tisztes hivatalnokként. Másrészt – belátom – nem szükséges erre az álláspontra helyezkedni – ez esetben azonban konstruktívnak, azaz tragikainak kell lenni, ami manapság csak az igazi nagyság esetében nem nevetséges. A világ megőrzésének, a világrend fenntartásának gesztusa: tragikai gesztus, elitgesztus. Ám hogy hitelesen hasson, mélységes hagyományban kell gyökereznie, érvényes és megrendíthetetlen akaratban – tehát létező elitben. – A talajtalan hatalmi elit konstruktivitása viszont mindig álkonstruktivitás, amelynek tartalma roppant egyszerűen a dekonstruktivitás, magyarán a pusztítás.

 

A. szerint ma éjszaka üvöltöztem álmomban, segítségért kiáltoztam, szorongó nyüszítést hallattam, jajveszékeltem, állítása szerint fel is rázott: semmire sem emlékszem. Félig élek csak, és ez valami megnevezhetetlen bűn érzésével tölt el. Az élettel való kapcsolatot valamilyen logikai játékhoz hasonló színezetben látom. ahogy az ember, mondjuk, sakkozik, vagy ahogyan elvont számításokat végez egy papírlapon, majd az eredményből valamilyen meglepő realitás adódik. Például összefogunk két zsinórt, egy csavarral rögzítjük, bedugjuk a falicsatlakozóba, megnyomunk egy gombot, s erre kigyullad a lámpa. Tisztára tudatos valószínűség-számítás, az eredmény az, amire számítottunk, mégis fantasztikus és egy bizonyos értelemben nem megérthető. Minden puszta következtetés, sehol semmi evidens bizonyosság; ugyanígy az írásnál is. A munka nálam nem aktivitás, hanem passzivitás: állom a mindennapi csődöt. Ha közben olykor összejön valami, én vagyok a legjobban meglepve. Nincs benne eleven élet, ami különben mindenből hiányozni látszik. Mi a létem, miért vagyok, mi a lényegem: ezekre hiába keresem, nem is a választ, természetesen, de legalább a némileg megbízható jeleket; s a testem is idegen, amely fenntart és végül majd megöl.

 

Pascal szerint minél értelmesebb valaki, annál több egyéni vonást vesz észre az embereken. Akkor vagy az értelmemmel van baj, vagy a kor változott nagyot, s vele az emberek.

 

Tegnap Flaubert levelei. 54 éves korában aggastyánként ír önmagáról. „Nemsoká betöltöm az ötvennegyediket…” Én 53 vagyok. S ebben a korában Flaubert már rég Flaubert volt, és örök időkre megmarad Flaubert-nek… „Gib’s auf!”

 

Ebben a kollektív világban (az őrültség és a pusztulás a kollektív benne, ami elől nincs egyéni menekülés), ebben a kollektív világban magánembernek megmaradni s magánemberként kitartani; heroikusabb vállalkozást pillanatnyilag aligha tudnék megfogalmazni.

 

Az abszurd filozófiája még mindig inkább menekülő, semmint szembenéző filozófia. Jól látszik ez metafizikai sértődöttségén, elhallgatott erkölcsi posztulátumain stb.; az abszurd tragikus, túlságosan is tragikus. A valóságos lét ellenben mindenkitől elhagyott, senki által nem látott, monologikus és unalmas. A rothadás és a pusztulás szavai fejezik ki. Talán a depressziós skizofrénia az az állapot, ami a puszta létezésről hozzávetőlegesen pontos képet ad, illetve alkot; ez az állapot azonban a „normális” tudat számára nemcsak visszautasítandó, hanem elképzelhetetlen is. Az embert a létezéshez köti akarata, miközben a létezés elviselhetetlen számára. Segítségére képzelete, pontosabban képzetei sietnek, melyek a puszta létezés fölött röptetik; többnyire célképzetek, vágyképzetek, vélt megismerésképzetek formájában. Az agresszió (aminek egyik formája a munka) az európai kultúra és civilizáció alapösztökéje. Magyarán, a lázas emberi tevékenység a létezés és a halálfélelem öléből meríti energiáit. Talán – ha hirtelen egyszeri, tiszta tekintetet vetünk rá – ezért érezzük úgy, hogy ebből a nyüzsgésből hiányzik a valóság. Mert a valóság, mondhatni, a lényeg az, amit e lázas tevékenység feledtetni igyekszik. De ez csak az egyik oldala a jelenségnek: a másik, hogy a hajszolt képzelet nem tud megállni többé a lényeges emberi megismeréseknél, képtelen felfogni a történésekben megmutatkozó sorsot, képtelen megőrizni a történések folyamatát, ezt az egyre dagadó árt, amelynek az emberi tudatot – etikai és történelmi tudatát – kellene tágítania. Tehát miközben a létezésből a történelemre ítélte magát, az ember képtelen befogadni a történelmet, és képtelen történelmi módon létezni. Mondhatni, elveszítette a létezést és elveszítette a történelmét; a nagy kérdés, amit a totalitarizmusok létezése élez végletes kérdéssé, hogy miként fér meg – és megférhet-e egyáltalán – az emberi élet az ember alkotta modern társadalmi formációkban? Mit kérdezek ezzel? Azt, hogy miután a puszta vegetáción a történelmével felülkerekedett, nem éppen a történelem ítéli-e majd puszta vegetálásra az embert?

 

Jaspers, egyébként nem túl eredeti, de súlyosan igaz megállapítása, miszerint az élet egésze nem választható el a politikai állapottól. Akármit teszek is, mindig szégyenkeznem kell; és még ez bennem a legjobb.

 

Szimbólumnak, élethelyzetnek, etikai feladatnak tudom tekinteni a zsidóságot; a megismerés lehetőségét látni benne, a kiszolgáltatottság, a modern nyomorúság, a kirekesztettség átélésének nagy iskoláját. De a zsidóság mint nép, mint vallás, mint történelem – ugyan mit kezdjek ezzel? Ha „nép” – már nem azonos azzal a zsidóélménnyel, ami magányt és otthontalanságot parancsol. Ha „vallás” – ellenkezik a bátorsággal és a rezignációval, azzal, ahogyan a halállal szembenézek. Ha „történelem” – ellenkezik az individuális feladattal, amit éppenséggel a „történelmi feladat” híján vállalok (ha ugyan nem éppen ebben látom a történelmi feladatot).

 

Minden megtörtént már, és nem következett belőle semmi. Auschwitz és Szibéria úgy múlt el (ha elmúlt), hogy alig érintette meg az ember tudatát, etikailag pedig semmi sem változott. Minden tapasztalat hiábavaló. De titokban, lappangva valahol mégiscsak élniük kell e tapasztalatoknak. Bárhová nézzünk is, ezért szökik szemünkbe rögtön a vegetálás, a lanyha, az ítélettől sújtott lézengés képe, minden nyüzsgés, minden látszólagos életgazdagság ellenére. És ezért olyan roskadt a szellemi élet, ami lényege szerint nem volna más, mint a létezés interpretálása Isten számára.

 

A magyar írónak nem az a baja, amit mostanában panaszolnak, hogy – úgymond – nyelvi elszigeteltsége miatt nem szólhat a világhoz; a magyar író legfőbb baja, hogy nem szólhat a magyarokhoz. A „kultúrpolitika” hivatalos és félhivatalos írói úgy tesznek, mintha az irodalom valami rettentően komoly dolog lenne, ami a komolyságát nem, sőt éppenséggel nem az individuálisból, hanem valami nagy, közös és közösségi, országos, mi több, nemzeti feladatból merítené – vagyis nagy komolyan hirdetik teljes komolytalanságát. Mintha a nemzetfenntartó hazugság fontosabb lenne a nemzetrontó igazságnál; nietzschei helyzet: betegek, és hazugsággal gyógyítják magukat. De vajon kipróbálták-e, hogy a népet, amelyre szakadatlanul hivatkoznak, netalán mégis nem az igazság érdekli-e?

 

Valami különös kegyetlenség magamban magam ellen. Főként, ami a munkásságomat illeti. Mindent, ami ellenem van – és minden ellenem van –, magam ellen fordítok. Vezeklés, önbüntetés, már-már úgy tűnik, pusztán mert meg mertem születni. Úgy élek, mint akinek két igen fontos elfoglaltsága közt bosszúsan el kell ütnie egy közömbös órát; ez az óra az életem.

 

Május Szigliget. A madarak beszéde éjszaka, hihetetlen, megindító, szinte emberi beszéd. Hosszú füttyjelek, meleg csicsergés, éneklés, turbékoló kurrogás – alighanem boldogok. Semmi durvaság, semmi ingerültség, semmi éhség.

 

Álomszerű hangulatok. Könnyed depresszió. Általános elakadás. Vacsora után séta a már napnyugta utáni világosságban. A mélyedést alkotva egymásnak boruló két bolyhos domb. A távolban a koporsó alakú hegy, tömör, sötét matrica a párás, már fehérbe hajló égen. Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. A bennem lakozó tompa szeretetlenség. A bennem gyűlő, növekvő kérdések. Miért? Miért? Minden kapaszkodóról elvonom a kezemet. A megnyíló mélység érzése. Félelem – vagy nem? És a mély – vonz?

 

Nem szükségszerű, hogy úgy írjak, ahogyan írok. Sartre észrevétele, hogy az ember a saját hangján beszél, de mindig a mások hangján ír. Igaz.

 

Egy falubeli öregember. Megszólít. Hirtelen eszembe jut a szó, amit hónapokkal ezelőtt keresgéltem (hiába) a két öreg arc leírásához. Most itt van: esett. Esett kifejezése volt a két öreg arcának, amint ennek az öregemberének is.

 

Négy éve ezt mondtam: ez az a szirt, amelyen hajótörést fogunk szenvedni. Íme, a kibukkanó szirt, csupaszon, fenyegetőn, kikerülhetetlenül; nem enyhíti szirének éneke.

 

A társalgóban a magas, vékony, rokonszenves arcú hölgy. A hirtelen fordulat, ahogyan inkognitója lelepleződik. Megtudhatok tőle egyet-mást Krúdy Gyuláról. Napi 16 „árkus ívet” írt tele. (Én még fordítani is legföljebb 14 „flekket” tudok, mint most is, megfeszített fordítói bérmunkában, nem is igényes szövegből.) Faggatom, maradt-e Krúdy után napló, valami személyes följegyzés. Egy-két cetli csupán, ilyenféle, önmagához intézett buzdításokkal, mint: „Nem szabad föladni” stb. Általában éjjel háromkor érkezett haza, nyomban nekiült írni, dolgozott másnap (illetve aznap) délig; a konyhában már ott üldögéltek a szerkesztőségi szolgák, hogy átvegyék az elkészült írást. Egy szakadatlanul dolgozó író, akinek sosincs elég ideje írni. A Mű? Egyik napról a másikra tákolta össze. Gondolom, rég feledve már az ok, ami valaha írásra késztette; egy eladható történet kellett mindig. És mégis győzedelmeskedett ritka nagy művészete. Hogy szert tett-e igazi áttekintésre? A Szindbáddal megcáfolta Kierkegaard-t: bebizonyította, hogy az érzéki zsenialitás a prózában is formát ölthet; a Szindbád-sorozat a világ legnagyobb Don Juan-regénye. – 54 éves korában kiégett, meghalt. „Már ötvenévesen mindenki Gyula bácsinak szólította.” Valami szörnyű végzet, a genius loci munkálkodása, aminek ő is áldozatául esett. A mély, társadalmi keserűség, ami a magyar prózában valahogy sosem tud igazi epikai formát ölteni (nála olykor a nosztalgia képében jelentkezett), elsősorban azért, mert az írók elvesznek, anélkül hogy tiszta tudattal felismernék: eleve elveszettek. Egyetlen sötétkék öltönye; a szürke antilopbetétes lakkcipő. „Senki sem tudta, hogy ez az egyetlen öltönye meg cipője.” Igen: a ragaszkodás mindahhoz, ami elpusztítja az embert; a ragaszkodás az értelmetlen formákhoz, melyeket éthosszá szellemít az ember; a géniusz itt visszanyeri eredeti, vitális értelmét – a zsenialitás a sanyarú, gyilkos körülmények egyféle átvészelési módozatának tűnik: s mintha a művészi halhatatlanságban mintegy a túlélés spiritualizálódott energiáit kellene látni.

 

A hízelgő tekintetek végül elborulnak; lassan kirajzolódik bennük valódi tükörképem.

 

Életgazdagság; küzdeni minden redukció ellen; többnek lenni nehezebb, mint kicsinek, kevésnek, elégtelennek lenni.

 

Van történelmi struktúra: de van pszichológiai is. Ahol gyilkoltak a hatalomért, a hatalom ott megőrzi a gyilkosok szorongását; aki gyilkol a hatalomért, az sosem engedi ki kezéből a hatalmat, s így megy ez hetedíziglen.

 

Forradalmár vagyok, de már előre tudom, hogy a forradalom rég megbukott. Olyan forradalmár vagyok, aki gyűlöli a fennállót, s mit sem tesz a megdöntéséért. „Objektíve” a rosszat szeretem, és gondolkodásom nem dialektikus, hanem ellentmondásos; mi több, ezt találom erkölcsösnek, pontosabban az erkölcsömnek.

 

Mindnyájan a mammont szolgáljuk, amelyet gyűlölünk: ez a társadalmi szervezettség. Az élni akarás mint világirónia.

 

Az igazságról, egyszer úgy, mint amely vitális érték. Egyszer észrevenni, hogy ahol az igazságot nem vitális értékként kezelik, ott egyszerűen elakad az élet; agresszív formációk vagy pangó létpocsolyák – egyre megy, milyen képet ölt a felbomlás, az őrjöngő vagy a kataton őrületét-e. Az a civilizáció, ami mégiscsak vitte valamire, azon alapul, hogy benne végül áttört a morális, a természettudományos és a logikai igazság, s mértékévé, egyszersmind szervezőjévé is lett a társadalmi életnek. Másrészt az igazság természete megosztó; kérdés, létezik-e társadalom, amely kibírja, sőt hirdeti az ellentéteket, anélkül hogy masszává akarná formálni önmagát.

 

Augusztus Képtelenebbé lenni a sorsnál? Pusztán mert boldog akar lenni? Holttesteken átgázolni, pusztán hogy ő el ne pusztuljon? – Szép kis dilemma.

 

Balázs Béla naplója. A zűrzavar apoteózisa. Nietzsche, Kant és a zene után Marx, majd a Tanácsköztársaság, Bécs, Berlin, Moszkva. Mintha egy mozdonyt lassan kitolnának a műhelyből, a mozdony eleinte még csak a kerekei forgásának örül, mintegy a száguldásról álmodozva, azután beindítják a lendítőkarjait, csattan a váltó, fogyatkozik a sínek sokasága, s végül az egyiken, amelyre rátolták, vagy amelyre rágördült (a kettő valahogyan egynek tűnik), elrobog végzete felé, és útján többé nem akad kitérő. – A nők: az életpálya kezdetén még férfiúi szolgálatok, „transzcendens udvariasság”, a csúcsponton: „körülöttem engedelmesen guggoló asszonyok”. – Később, langyos, őszelői estén séta a piszkos, büdös, félelemkeltő város utcáin. Kínzó gondolatok. Miért nem utazom el? Mert nem tudok elmozdulni. Restség? Csakhogy restségemet az idők folyamán a sorsommá tettem. Azt mondogatom: sors és regény – mert így jobban hangzik, de míg mondogatom, az igazságommá válik.

 

Kínlódom ettől az igazságtól, s a kíntól lesz igazzá az igazság. Képtelen vagyok innen elmozdulni, míg sorsom be nem telik, vagyis amíg végig nem élem azt az alapélményt, amiből a regényem, sőt én magam is keletkeztem. Racionális szempontból mindez érthetetlen, az életművészet szempontjából ügyetlenség. Viszont megváltoztathatatlan tény.

 

A világ bábuszerűsége és automatajellege interpretációimban. Elégtelen, mégsem tudok változtatni rajta. Gépezetnek tűnik a világ, néhány okkal, pontosabban pillanatnyi mozgatórugóval. Mégis: ha látásmódom mellett kitartok, és nem próbálok belekeverni semmi olyat, amit nem ismerek, amiről nem tudok, akkor világképet alkothatok, és ha ez a világkép nem is a világ képe, de legalább az én világképem lesz: mert hogy milyen valójában – ki tudhatná azt? Egy biztos: érthetetlen. Nem tudjuk, mi okozza jelenlétünk okát, nem ismerjük jelenlétünk célját, és nem tudjuk, miért kell eltűnnünk innen, ha egyszer már megjelentünk. Miközben olykor azt hisszük, hogy univerzális, azaz halhatatlan és időhöz nem kötött lelkünk van. De ha a misztérium megfejthetetlen, akkor csak az automatizmus igaz. Mert ez legalább a valóságosan látható és ábrázolható világ.

 

„Nincs feszélyezőbb annál, mint hogyha szeretnek minket. Némi igazság, némi élvezet csakis hűvös, tárgyias kapcsolat esetén lehetséges. Még a szexualitás is csak eltávolítva élvezetes; egy névtelen, szerető test, amely tüstént idegen lesz, amint nem kíván többé; s nem kívánni, hogy kívánjon, amikor már nem kíván” – mondta ezen a délutánon Don Juan elegáns mosollyal; felső zsebéből egy – még – összecsukott beretvát láttam kikandikálni.

 

A száműzetés melankóliája: feladni a bujkálást, egy tekintet előtt élni, ítéletnek alávettetni.

 

Tovább Balázs Béla naplójában. Visszataszító, de érdekes. Sok kicsinyesség, alantasság közepette itt-ott villanásszerű, nagy felismerések. „A bűnt választani.” Azután: nem ő téved, ő maga tévedés (szó szerint, ahogyan A kudarcban már leírtam). Továbbá: etikai értelemben nincs holnap, mindig csak ma van. Stb. – A századelő. A mozgalomba torkolló szellemi és életizgalom. Hajós Edit, aki az életgyűlölet és az életképtelenség alapérzésével, úgy közel a harminchoz (polgári szülők gyermekeként) egyszerre csak egy világmegváltó mozgalom terroristája lesz, mint aki hirtelen megvilágosodott. – A filozófia: Isten, a „világ homogenitása”, a „homogén világ mint a megváltás tárgya” Lukács Gy.-nél (ez sok mindent megmagyaráz) – vallásosság, univerzális szellemi agresszivitás, sikertelenség, majd mozgalom, Sztálin stb. mint világélmény. Jellegzetesen kelet-európai, a Rajnán inneni. Továbbá: B. B. nemi rendetlensége, szoros összefüggésben a lihegő, kapkodó értelemmel; a promiszkuitás és az elképesztő hiúság, az expanzív pszichózis meg a politikum szférája közti kapcsolat. Útja a mozgalomba vezet, miközben értelme – és alapjában véve egész életstílusa, egész lénye, egyénisége is – tagadja a politikai fegyelmet. A dilettáns markáns, ámbár közhelyszerű típusa. A lelki rendetlenség, tulajdonképpeni ellentéte a művésznek, miközben folyton a „nagy művészetet” keresgéli. A dilettáns öncsalás, a hamis tudattal teli tekintet, amit önmagára vet: állandóan valamiféle „klasszikusra” törekszik, annak megformálására, ami sem őbenne, sem a világban nincs jelen; nem meri felismerni az önmagában hordozott nihilt, a semmit. – A századelő nagy gondolkodáshangulata, széles indulatélete, ami végül a zárt, emberpusztító, kicsinyes és győzedelmes hatalmi szférába vezet; az intellektuális mozgalom, amint létrehozza a titkosrendőrséget, amely aztán letartóztatja a szellemet. – Ahogyan bekerül a Tanácsköztársaság-forradalomba. Az utcán hall valamit, történések neszét veszi. Elrohan a főhadiszállásra (Astoria Szálló). A katonai népbiztosságon egy titkárnőt talál, meg egy „diákot” a telefon mellett. A diákot „elzavarja”, és maga ül a telefonhoz. Felveszi az üzeneteket, továbbítja őket. Pár nap múltán azon kapja magát, hogy „nélkülözhetetlen emberré vált”. Akarta-e? Mindent akart, izgágaságból, mohóságból, úgy akarta a forradalmat, ahogyan a nőket akarta. Az altest uralma, a zsigerek, a különféle, csillapíthatatlan izgalmak és bizsergések uralma az értelmen. – Helyenként mégis egy-egy villanás. És végül így zárul (1922-ben): szégyenkezés nélkül többé nem lehet élni… – De hogy végül szégyenkezett-e vajon? Vagy ezt már miránk, későbbiekre hagyta?

 

Megértem-e valaha is bűneimet? 1. A létezésem. 2. Ahogyan létezem. 3. Ahogyan a mások számára létezem.

 

Mannheim: „léthez kötött gondolkodás”. Lehetőségeim (a művészi lehetőségeim) mint a létem (a rabszolgalétem) függvénye. Miért nem lehet többé elszakadni a létkörülményektől? Miért állták el véglegesen a kozmoszra nyíló kilátást börtönfalak? Mi lehetséges az én számomra? Semmiféle abszolútum, semmiféle egyetemes, semmiféle örök, semmiféle „grand style”. Csakis olyan mű, amely a létem bélyege, ugyanolyan fogoly, mint én. Meghaladhatom ugyan a szituációmat, de csakis az előző szituációmból indulva; eljuthatok egy másik szituációba, de magammal viszem egész ruhatáramat és egy bizonyos út porát; ha B pont áll előttem jövő gyanánt, akkor is csak A ponttól juthatok B-ig, és nem múlttalanul. Csakis a folyó sodrából emelhetek ki egy vödör vizet, bár nem mindegy persze, hogy milyen mélyre merítem a vödröt.

 

A nagy népek méhében mindig érlelődik valami; a nagy nyelvekben mindig akad szabad hang, amit egy író megpendíthet anélkül, hogy az egész hangszert összetörné.

 

A kérdés itt nemcsak annyi, hogy „megéri-e az élet, hogy éljük” – de megéri-e az élet, hogy tiszta tudattal éljük?

 

Lukács Gy. szerint – mint Balázs Béla feljegyezte – „minden nagy író egy új embertípust teremt”.

 

Nincs átjárás egyik lélekből a másikba, csak betörés van és kimenekülés onnan, és jó eset, ha közben – félelemből vagy hiú gőgből – gyilkossá nem válunk.

 

Tegnap este K., rokonszenves fiatalember. A S.-talanság alapján faggatott: hogyan tudom „összeegyeztetni” a tanácstalanságot meg azt, hogy ennek ellenére létezem, írok. Mintha a helyzetemet illető tisztánlátás és szókimondás, az, hogy fenékig ürítem a poharat, egyúttal képtelenné kellene tegyen az írásra. Mindenkitől, aki engem komolyan vesz, sőt szeret, ezt a kérdést hallom. Mintha fel kellene kötnöm magam. Valószínűleg így is van. Csupán a játékos természetem teszi, hogy egyelőre ellenállok a csábításnak. – Valakit idézve ezt mondta: „Hogy valaki türelmesen leüljön regényt írni, ahhoz előbb valami rettenetes türelmetlenséget kell legyőznie.” Attól fél, hogy végül beletörődik a megadásba, mint valami fertőző betegségbe, és idővel gondolkodni is elfelejt. 29 éves. Egykor én is voltam: a kialakulás, a választások és döntések szörnyű korszaka. Jobb öregnek lenni.

 

Szeptember Az élet képtelenségének és rövid alkotóerőnk hiábavalóságának heves, létközeli átélése: szinte maró boldogság. Vegetatív örömök fűszere: a bágyadt ősz, egy rétbe torkolló budai utca, ahol a regény aktuális fázisán gondolkodik az ember; félóra úszás; rövid futás az éjszakai Duna-parton. Még élek.

 

„A szexualitás a semmihez vezet. Nem immorális, hanem improduktív. Az ember átadhatja magát neki, olyan időszakokban, amikor nem kíván létrehozni semmit. Ám a személyes előrelépés a tisztasággal van egybekötve.” Camus: a Carnet-ból.

 

Paradoxon, hogy az ember mégis boldogságra törekszik: ebben rejlik boldogtalansága. Tévedés ez, hiszen csak a szenvedésben van valami életszerű. És – csak az első pillantásra tűnik ellentmondásnak – csak a szenvedésben van vigasz is.

 

Szerves csak szervesből keletkezhet. Az életem szervezetét kell visszaigazítanom ahhoz az úgyszólván sportszerű életformához, amelyben a magány napi edzetése lassanként olyan kínná válik, hogy verejtékező gyötrelmében végül is megszólal.

 

Telefon. Egy női hang. Hegy elfogadnék-e egy követségi ebédmeghívást. „Akkor – mondja –, kérem, vegye elő a noteszét…” „Ugyan – mondom –, nincs énnekem noteszem.” Pillanat süket csönd, majd harsány nevetés a telefonban. „Visszaadta a hitemet az emberekben” – így a nő. Azután még elbeszélgetünk. – Mennyi arroganciával, agresszivitással, mennyi felfújt, hamis öntudattal kellett találkoznia már a mai napon! És még csak déli negyed kettő volt.

 

Ami a reményt illeti: egyelőre gyűlölöm, ami azt jelenti, hogy még mindig nem sikerült teljesen végeznem vele, úgy látszik.

 

Idézetek. Proust: „Ritkán fordul elő, hogy azok a teremtmények, akik döntő szerepet játszottak életünkben, egyszerre csak végképpen eltűnnek belőle.” – Renan: „Önmagunk iránt érzéketlenné válni, szenvtelenné; nagy dolgokat véghezvinni, elérni a magasat, a nemest, és kinőni a szokványosból, ahová csaknem valamennyi individuális lét elvonszolódik végül.” – Van Gogh: „Az életben is, a festészetben is nagyon jól elboldogulok a Jóisten nélkül, ám ha szenvedek, nem boldogulok egyvalami nélkül, ami nagyobb nálam, s ami az életem: az alkotóerő nélkül.” (Mindegyik Camus Carnet-jében).

 

Sosem fogom megtanulni az élet egyszerű szerkezetének egyszerű kezelését. A jó gombokat megnyomni a kellő időben, ahogyan a modern automata-ember minden nehézség nélkül megteszi. (Igaz, néha azt a gombot nyomja meg, amitől felrobban).

 

Október 2 Tegnap, tegnapelőtt áttörő előrehaladás a regényben. Szélsőséges idegállapotok. Esti séták a Duna-parton. Egy cigaretta a volt Buchwald-széken, szemben a Gellérthegy, a távolabbi hegyvonulatok, majd a megint közelebbi Rózsadomb karéja, sötét tömegek, pislákoló lámpák, a világosabb ég, rajta alacsonyan a sápadt, kora őszi hold. Alvás nyugtatókkal. És a ma hajnali könnyű ébredés. Pontosan tudom, mi van még hátra.

 

Swann története, ez a kimeríthetetlen szenvedélytan. Hihetetlen tapasztalat halmozódik benne, keserű; egyben keserves tudás. Az egyetlen személyre irányuló tartós szenvedélyben van valami nagyon lényeges transzcendens mozzanat, ami a tökéletes hiábavalóság belátására vezet. Ez a szerencsétlenség a szenvedély közölhetetlensége, átvihetetlensége; végső soron a másik személy mozdíthatatlan anyagszerűsége és a saját magunk ijesztő, felfoghatatlan idegensége. Az egy-szerelem tragikus, magányos (másrészt Don Juan, az örök ismétlés a személyek változtatásával éppilyen hiábavaló és inkább komikus, mert semmiféle belátásra nem vezet). A rettentő pillanat, amikor Swann, évekkel később, miután e szenvedély folytán az élete már rég tönkrement, ennek a hiábavalóságnak a gyökeres felismerésére jut: „És én ezt a nőt tulajdonképpen még csak nem is szerettem” – gondolja. (A másik efféle élmény Kafkánál, A perben: „Szeresselek? – gondolta K. az első pillanatban, s csak aztán villant át az agyán: »Hát persze, szeretem«.” A szenvedély, úgy látszik, amíg az ember nem veszi vissza és teszi belsővé, tehát önmagára irányuló, önvizsgáló, önmaga miatti szenvedéssé, lealacsonyító, mint száműzetése önmagából. A szenvedély izzó mozgalmasságában az üresség sívó pusztasága riogatja. Holott valószínűleg éppen az ellenkezője történt: az, hogy eleve a szenvedély hamis mozgalmasságába menekült az üresség elől, amely azért továbbra is szorongatja, s transzcendenciaként, hiábavalóságként, a szenvedély fájdalmas kalandjaként éljük át, ami nem a szenvedélyben, tehát nem kívül van, hanem mibennünk. Szókratész nyilván azt mondaná, hogy a szenvedélyt megismeréssé kell transzponálni; nem arról van szó, hogy ne éld át, ami rád méretett, hanem hogy ne tévedj az élmény természetét illetően. Nem a másikat, hanem a tudást kell birtokolni, mert ez lehetséges, az előbbi nem. Így hát, görögösen felfogva, a szenvedélynek megvan a maga értelme, de csak annyiban, amennyiben a tudáshoz vezet: e ponton azonban meg kell szüntetni, pontosabban át kell alakítani: mert tudni – ez is szenvedély, s talán nem is kevésbé öngyilkos szenvedély.

 

Amit az emberek boldogságnak képzelnek. Az ő boldogságuk – így hiszik – éppen az ellentéte a szenvedésnek, boldogságuk a szenvedést kirekesztő boldogság. Szegény boldogtalanok!

 

Némi freudizmus: az életben kétségkívül a fiú szerepét játszom. Ennek valamennyi konzekvenciája. Apa-fia vagy anya-fia? Művészetem, lelki kompenzációként szemlélve. Kapcsolataim – lelki kompenzációként szemlélve. Az ismétlési motívum – fájdalomként szemlélve. A fájdalom – inspirációként szemlélve. A mindebből való gyógyulás – halálként szemlélve.

 

Hogyan hogy idáig senkinek sem tűnt fel: nemcsak Hegel, Schopenhauer, Nietzsche – Marx is a német romantikából nőtt ki? Olyan nehéz őt beilleszteni e nemzeti vonulatba – őt, aki felvilágosult szociális részvétet érzett, aki univerzalitásában kivitte a hatalmat Németország területéről, és kiterjesztette az egész világra, aki egy gazdaságfilozófiával helyettesítette a megváltást, a transzcendenciát a metafizikától elragadta és belevitte a matériába, a forradalmi jövőbe? – Így tekintve szinte wagneri alkat, nem feledve a Th. Mann által Wagnerbe belelátott dilettantizmust is; s végül a világkatasztrófa „Gesamtkunst”-jának gondolata sem lehetett tőle egészen idegen, ha alaposabban is eltöprengünk rajta.

 

Lásd, amit leírsz. A stílus: látni.

 

Az intellektus eszköz voltának gondolatát Schopenhauer hangsúlyozta először, de ha jól olvasom Kantot, már nála is megtalálom.

 

Munkám, noha hétköznapi robot, mégis mindennapos fényben álló ünnep. A mély, mély csüggedtség időszakai, amikor képtelen vagyok hinni ezeknek az ünnepnapoknak az újra eljövetelében.

 

Talán az első olyan regény lesz (ha lesz), amely az individuum ellen szóló teljes anyagot hurcolva és felmutatva, mégis az individuum áttörésével próbálkozik. Ha valami, akkor ez benne az új.

 

Ebédmeghívás a (nyugat)német követségre; kartonlap, rajta a német sas. Ha ezt Hitler Adolf látná…

 

Nagy rációnak korántsem egyedül a ráció a forrása, kell hozzá az irracionális is: az erő…

 

Minden műnél, amit hitelesnek látok, még a tudományosnál is, azt érzem, hogy az alkotó először belepusztult a felismert igazságba, és azután feltámadt általa. – Enélkül nem igazság az igazság – különben is, mi az igazság? – kérdezte Pilátus. Továbbá: csak ha kipróbáltuk azt, amit megvetünk, tehát csak ha a végsőkig hajszoltuk a reményt és a bennünk lakozó zsarnoki akaratot; csak ha mindebben teljesülés kecsegtet, és mi mégis elvetjük: csakis akkor hiteles a visszavonultságunk és a kirekesztettségünk. Mert ha ránk kényszerítik csupán, mi pedig steril erkölcsöt faragunk belőle, akkor bizony csak pszichózisról van szó – mint egyébként a legtöbb esetben. (És az enyémben?)

 

November 19 Séta ki Angyalföldre, a Duna szürke érclapja mellett. Egész idő alatt a tegnap látott filmen, Fassbinder Maria Braun házasságán gondolkodom. Felettébb inspiratív. – Továbbá Simmel szép szavai a szabadságról, hogy a szabadság csakis korrelációban jön létre, mindig valami másnak ellenében. Én is valami ellen váltam szabaddá (if any), valami ellen vált a szabadságom művészetté, valami ellen szól a művészetem.

 

Karácsony Változások. Az őszi téboly elült. Minden eldőlt, és minden jól dőlt el. Lassú, óvatos visszatérés az emberek világába. Tegnap, szentestén, vacsora otthon, anyám, semmi baj nem esett. Némi pénzhiány – de férfias kötelesség megszerezni. Barátok révén talán lehetséges; és akadnak barátok. Van pici munkalyukam Angyalföldön, a nénémnél; van hajsza és rengeteg kötelezettség, de hát ez az úgynevezett mindennapos küzdelem, ami lehetőséget nyújt a helytállásra. Úgy élek, akár egy férfi, aki arra született, hogy kurta életében naponként megvívja a maga küzdelmét, és mindenekfelett gondoskodjon azokról, akiknek a gondját viseli. Király vagyok, háborút vezetek, és a háborút – természetesen – el fogom veszíteni.

 

 

1983. január „Hirtelen felderengett benne, amit előbbutóbb mindenki megért: hogy ebben a fantomvilágban ő az egyetlen élő ember, hogy kapcsolatot teremteni nem lehet, és nem is érdemes, hogy a szánalom csak annyit ér, mint a gyűlölet, hogy semmi mást nem követelhetnek tőle, és nem is kell mást nyújtania, mint egy kis utálkozó türelmet, egy kis közreműködést, amelyen egyenlő arányban osztozik a kímélet és az érzékiség.” Onetti: A hajógyár.

 

Március 20 Tegnap este a vágyott Parsifal. Rendezetlen benyomások. Ezotérika és feltűnő fetisizmus. Kétségkívül visszalépés, meghátrálás a nyílt, az autonóm egyéniből; a megnevezhetetlen, amibe visszalép, nem a vallás. – Egy mélységesen empatikus és minden elfogultságot elvető vizsgálat talán kiderítené, hogy Nietzschének valójában nem is a kereszt, hanem a keresztényietlenség ellen volt kifogása, a műben felmeredő Ego ellen, ennek az – egyébként csodálatos – Egónak a művészete legmélyén lappangó csőcseléklélek ellen…

 

„Man kennt nur diejenigen, von denen man leidet” („Csak azokat ismerjük, akik szenvedést okoznak nekünk”); nem Kafka – Goethe.

 

Az akaratot senki és semmi meg nem változtathatja. De micsoda színjátékokra kényszerít az akarat, hiszen az ember többnyire maga sem tudja, hogy mit akar. Végül ott a történés – és mindenki úgy tesz, mintha csodálkozna, vagy mintha kívülről érkező végzet lenne.

 

Az ember korlátoltsága az esze.

 

Goethe szerint idős korunkra misztikussá kell válnunk.

 

De (szerintem) a misztikus csupán misztikus, amennyiben nem ismeri el az ész mindenhatóságát; de azért semmivel sem tud többet, mint akkor, amikor még csak a rációnak hitt.

 

Húsvét Bach: János-passió. Inspiratív – nem, tetőtől talpig átjárt, így igaz. A barokk Krisztus-kép (számomra Krisztus egyetlen elfogadható képe). Basszbariton. Nem forradalmár, és nem is megváltó tulajdonképpen, még kevésbé vallásalapító. A földre csöppent idegen. „Mein Reich ist nicht von dieser Welt”: az örök nem evilági szól, a tudó, a művész. „Ich bin gekommen, die Wahrheit zu sagen.” Amire Pilátus, szintén basszus: „Was ist Wahrheit?” Óriási, csupasz dialógus, akár egy modern regényben.

 

Nem tudom, a társtalansággal kezdődik-e a dolog, vagy pedig az alkotás tesz társtalanná; azt hiszem, a tiszta tudattal kezdődik, amelyben az ember társtalanul és alkotóként jelenik meg önnön tekintete előtt – társtalanul, mert ez az igazság, és alkotóként, mert így panaszolja el társtalanságát.

 

Aki a racionalitás alapján áll szemben a misztikummal – és a misztériummal –, annak a racionalitása is kétséges.

 

De mi a misztikum? A nyelvbe nem foglalható világegység, a jelenségek mögötti nagy, mozdulatlan folyamat, a történések mélyén rejlő nagy történés, talán igazi életünk maga, amelyből éppen az individuum és a racionalitás által vagyunk kizárva.

A racionalitás egyik legcsüggesztőbb formája: a történelmi, illetve a történelemre korlátozó és korlátozódó racionalitás.

Kreatív gondolkodás, azaz szélsőségek közt mozgó gondolkodás; Igen és Nem hintáján, a láncszakadásig; de a hintába felvenni az anyagot, a konkrétat, hiszen ez a súly, ami előre-hátra lódít.

A puszta ráció, az „objektív” szikes alföldje; és a puszta ráció sosem ráció tulajdonképpen, inkább védekezés, a szellemi kalandra való alkalmatlanság tünete, elutasítás. A – puszta – racionalitás jellem, mint ahogy jellem az irracionalitás, az eroto- vagy a cezarománia is.

 

Álmatag élmény: leírok valamit, pillanatnyi hangulatok gyűlnek, gyülekeznek, pillanatnyi megfogalmazások csorba tükrében; és egyszerre mégis valami egésszé, kerekké válik, valódi elhatározásaim tükörképévé, mielőtt elhatározásaimat még megejtettem, megsejthettem volna – szinte jóslattá. Rilke: „Mi az idő? Mikor éljük a jelent?”

 

(Vázlat az Élet és Irodalom nevezetű lap által végül meg nem rendelt, pontosabban végül nálam „alkalmasabb” személytől megrendelt Freud-cikkhez:)

„…Távol álljon tőlünk, hogy Freud szellemtörténeti helyét próbáljuk mérlegelni. Mi Freud magyarországi olvasói vagyunk csak, akiknek naptára az 1982-es évszámot mutatja…”

„…Mindinkább úgy tűnik, korunk problémái gazdasági mutatószámokban jelentkeznek. Korunk filozófiája a szociológia. Vizsgálódó tekintetünk struktúrákat lát, egyén helyett tömeget: állampolgárok, osztályok, fogyasztók, rétegek, csoportok tömegeit… Ha nem igyekszünk behozni a gazdasági elmaradottságot, akkor eltorzul a társadalom arculata, és felszakadnak az alvilág csatornájának zsilipjei. Jól tudjuk, mi minden tenyészik ezekben a csatornákban, és mivé válnak, ha sikerül előmászniuk onnan: terror, sovinizmus, önkény, hogy csak néhányat említsük a majompofájú, denevérszárnyú goyai rémeknek; mindaz a nyomorúság, amit Freud az emberi ösztönvilágba helyez, és amelyeknek felszínre bukkanása csupán a társadalmi szituációra várakozik…”

„…Hadd kockáztassuk meg azt a kijelentést (amiben, tartunk tőle, nem is vagyunk túlságosan eredetiek), hogy Freud végeredményben moralista volt. Keserű moralista, ám a moralista mindig keserű. Az, hogy Freud többnyire kórtünetekben fejezi ki magát, csupán következetes folytatása Montaigne esszéinek, Schopenhauer metafizikájának, Nietzsche morálkritikájának. A századfordulón a komolyság akadémiai talárt viselt, experimentális hivatkozások nélkül e tudományos korban senki sem hallathatta a szavát; csak logikus, hogy ebben az időben – a morál már jól hallható földrengéseinek időszakában – a moralista nem költő és nem is filozófus, hanem orvos…”

„…»A tudattalan ösztönvilág éjszakája«, ahová »Freud elszántan betekintett« (Thomas Mann szavai), még mindig barátságos kuckó ahhoz képest, amit az ember az utóbbi fél évszázados történelme során korántsem tudattalanul, sőt egy idő óta már a televízió megsokszorozta tekintetek előtt művelt és művel. Hogy félnünk kell önmagunktól, mert nem tudjuk, mi mindenre vagyunk képesek – vagy éppenséggel képtelenek –, ezt nem Freudtól tudjuk immár, hanem a saját tapasztalatainkból; és ha eközben csak egy jól fejlett, ám isten nevében tisztesen elfojtott Ödipusz-komplexusra bukkantunk magunkban, aznap alkalmasint békés mosollyal hajthatjuk álomra fejünket. Hogy az ősi apagyilkosságból származó bűntudat kultúrát teremtett – ezt elandalodva olvasnánk, ha annyi apát – továbbá fiat, leányt és anyát – le nem gyilkoltak volna azóta, és nem látnánk, hogy senki sem érez bűntudatot miatta, de még csak okosabbak sem lettünk általa…”

„…Mi adja ezt a fölényt tollunknak? Talán bölcsebbek, talán tudósabbak vagyunk Freudnál? Korántsem. De tapasztaltabbak. Mert nagyon megváltozott a világ, nagyon megváltozott az ember és az emberről való tudásunk is…”

„…Egyszerűen nem lehet ellenállni a talán cinikusan ható megállapításnak: mint kutatónak, mondhatni, szerencséje volt. Láthatta, a saját bőrén tapasztalhatta az átkos ösztönvilág vulkanikus kitörését… Mi, későbbi kor fiai azonban már sehogy sem tudjuk a történteket az ő tanai alapján megérteni… Auschwitzban teljesen mindegynek bizonyult, hogy miféle análerotikai élményekben részesültünk egy- és hároméves korunk között…”

„…Milyen viszonyban állunk ma Freuddal, mit érzünk, ha könyveiből ránk szegződik kérlelhetetlen, makacs pillantása? Némi futó megszeppenést. Riadt mozdulattal igyekszünk leplezni előle komplexusainkat (ha vannak). Igyekszünk racionalizálni ösztöneinket (ha tudjuk, és ha megengedik nekünk). Ha nyelvünk megbotlik, tétova mosollyal idézzük eszünkbe a mindennapi élet pszichopatológiáját, és igyekszünk tisztán beszélni s gondolkodni. Igyekezni fogunk felszabadítani magunkat Isten, apáink és elődeink nyomása alól, többek közt az övé alól is…”

„…Freud zsidó-prófétai karaktere, aki történeteivel a bűnre figyelmeztet…”

„…A 20-as években valami változás: Bár vesékig hatoló, keserű pillantását Freud továbbra is az emberen tartja, ez a kemény tekintet most már túlhatol az egyénen, és az eredet távoli homályait fürkészi… Talán nem éppenséggel véletlen, hogy ugyanez idő tájban keletkeznek az olyan művek, mint Thomas Mann Józsefje, Proust, Joyce, Musil, Broch és Kafka óriási létregényei… »Mintha a beköszöntő jégkorszakban…« (az Adorno-idézet a Sztravinszkij-tanulmányból)…”

„…Végeredményben miért vesszük hát mégis kezünkbe Freudot, miért nem érezzük, hogy a szellemtörténet múzeumában a helye?… A példa rejtelmes kérdés. A Korszerűtlen… egyik darabjának Nietzsche ezt a címet adta: Schop. als Erzieher-Schopenhauer mint nevelő. Ilyen nevelő Freud is. Fejlődése során lassan magára öltötte a nagy, nyomasztó apa szerepét és gesztusait, akiről legjobban ő tudta, hogy milyen nehéz, de elháríthatatlan teher a fiak nyakán… A nevelő szerepe a német kultúrában. (Goethe.) Minden nagy nevelő a pszichoanalízissel kezdi: az önismerettel, hogy ezt az ismeretet azután kiterjessze az emberre, a nemzetre, a világra, az életre…”

„…Voltaképpen a bennünk lakozó, hetedízigleni bűnre figyelmeztet. Mint a nagy, szigorában gyakran oly naiv XIX. század gyermeke, a bűnt a betegségben látja, amit a helyes vallással: a racionalizmussal kíván gyógykezelni… Hadd mondjuk ki: ma már elsősorban a moralistát tiszteljük benne. Noha osztrák zsidó volt, mégis az elmaradt német forradalom nagy, individualista lázadói közt látjuk őt, akikről – Nietzsche ürügyén – Th. Mann azt mondta, hogy »a gondolat keresztjére feszítették magukat«…”

„…Freud emberképe dinamikusabb ugyan a racionalista lélektan alkotta emberképnél, mégsem eléggé dinamikus ahhoz képest, amilyennek az ember a különféle struktúrákban azóta megmutatkozik…”

„…Mint nevelőnek, mégsem a tanai a legfontosabbak; nem doktrínákra tanít, és valószínű, hogy terápikus módszerei is elavultnak hatnak. Tanításában mégis van valami meghaladhatatlan, és ezt ugyancsak Th. Mann idézi eszünkbe: arra tanít, hogy az emberen kell gondolkodni, hogy a gondolkodás egyetlen tulajdonképpeni tárgya az ember…”

 

*

 

Az embert lényegileg nem érdekli a másik ember. Igazán csak a mű átadható.

 

Szókratész: mit törődjön ő az afféle spekulációkkal, hogy a mítoszoknak van-e természeti alapjuk, hiszen még azt sem tudja, hogy ő kicsoda! Amíg önmagát meg nem ismeri, a világon semmi más nem érdekli: „Én azonban, Phaidrosz barátom, egyébként kellemes időtöltésnek gondolom az ilyesmit, csak éppen egy szörnyű okos, fáradhatatlan és nem túlságosan szerencsés ember foglalatosságának – s nem egyéb okból, csupán azért, mert aztán meg a hippokentauroszok alakját lesz kénytelen helyrehozni, utána a Khimairáét, majd felé özönlik a Gorgók és Pégaszoszok tömege és egyéb lehetetlen, csodás teremtmények különös sokasága; s ha az ember nem hisz bennük, és mindegyiket valami természetes jelenségre próbálja visszavezetni, mintegy paraszti, józan ésszel élve, ugyancsak sok szabadidőre lesz szüksége! Nekem bizony egyáltalán nincs időm ilyesmire, s ennek oka, barátom, a következő: még nem vagyok képes – a delphoi felirat értelmében – »megismerni önmagamat«; s nevetségesnek látszik előttem, hogy míg azt nem ismerem, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak.” Példaszerű; de próbálnád csak ezt megmagyarázni egy mai történésznek például, aki – mondjuk – ilyesmiket beszél: hogy ő történelmet írni moralizálás nélkül szeretne… Holott minden írástudó, legyen akár kutató, művész vagy tudós, moralista, még a természettudósok is… Stb.

 

Az öndokumentálás e gályapadmunkája. Ragaszkodom hozzá, mint evezőhöz, amely elgyötör és előrevisz. Jó irányba vajon? Talán épp ez érdekel. Kermode: „Mindnyájan önmagunk regényírói vagyunk.”

 

Weinberg kozmológiája. Hogy az Univerzum kezdetben kicsiny volt, forró, anyaga nem állt össze atomokká, aztán három perc alatt felrobbant, kihűlt, majd lett, ami lett. És? Mit jelent az, hogy kezdet? Aztán: az a bizonyos kicsiny, forró dolog, ami felrobbant, mi volt eredetileg, milyen térben állt, és hogy került oda? Az ember olyan, mint egy terepjáték megéledt figurája: tudja, hogy a terep nem „igazi” (mármint az ő számára), tudja, hogy játszanak vele (bár a játékszabályokkal csak félig-meddig van tisztában), de nem ismeri a játék célját, és ki van szolgáltatva a pajkos gyerekkéznek, mely ide-oda tologatja, rongálja, esetleg elhajítja; s végül tudja, hogy romlandó anyagból készült, előbb-utóbb elkopik. Ezek az ismeretek tágíthatók még néhány részlettel – a társasjátékon kívülre azonban ez a bábu sosem kerülhet, egyszerűen mert máshol nincs se helye, se szerepe.

 

Végül is nincs felsőbbrendű elégtétel, mint hogy maradéktalanul kiszolgáltattuk magunkat, és a méreg minden cseppjét kiittuk.

 

Alkotó és értelmiségi különbsége: nem dolgokra reflektálni, hanem dolgokat létrehozni.

 

Július Több mint három hét Nyugat-Németország. A szorongó érzés, amikor Münchenben fel kellett szállnom a hazainduló vonatra. A hirtelen falusias csend a hegyeshalmi határállomáson. Egy kövér asszony mezítláb, nagy, kék mázas, teli vizeskannát hurcolt. A sötétre kopott bakterház, a piros sapkás bakter a zászlajával: három hétig nem láttam ilyen jelenséget. A kopott egyenruhás (vasutas?) férfi, aki bejött a fülkébe, és benézett az ülés alá. – Lassú visszazökkenés. Naplóolvasás. Visszatérés önmagamhoz. Lehetőleg kerülni a lealacsonyító élményeket.

Beszélgetés. Azt hiszi, hogy a világ rendkívüliségét megfogalmazhatóvá lehet lefokozni. – Művésznek lenni ennek éppen az ellenkezőjét jelenti.

 

Ha unt szerepeim nem lennének, mi elől menekülnék magányos, titkos játékaimba, mire kellenének az önmagamnak elsuttogott szavak?

 

Szeptember Két testet összecsiholni, míg kínjukon fel nem szikrázik a végtelen.

 

Joyce (egy értelmiségi társaság értelmiségi locsogását hallgatva): „Legalább a répatermesztésről beszélnének!”

 

Canetti: „Akik többé nem találnak ki a történelemből, elvesztek, és elvesznek népeik is.”

 

És mi az igazán megrendítő? Hogy megölték őket? Nem: az, hogy nem értették a halálukat.

Létezésük mechanizmusa azt sugallta nekik, hogy életük és tevékenységük szükségszerű; sosem fordult meg fejükben az igazság, hogy az ember csak vágóbarom a történelem mészárszékén.

 

Mindezt – még a gondolatától is visszaborzadok – tőlem kellene megtudnod, gyermekem…

 

Simone Weil. 1943-ban Londonban csak annyi élelmet hajlandó magához venni, amennyit a megszállt Franciaországban a lakosság az élelmiszerjegyeire kapott. Hogy a zsidók ez idő tájt mennyit kaptak Auschwitzban, arról nem esik szó. Annál több a gnosztikus eretnekségről, amelyről vitákat folytat az egyik rendházban a szerzetesekkel (még Franciaországban). – Furcsa lélek: nagy, de hosszanti, vagyis mély, de szűk.

Sub specie aeternitatis élni – van ebben valami mélységes hamisság. A bensőség a történelem nélkül valahogyan érvénytelen. („Kérlek, ne dugjátok fejeteket az örök dolgok homokjába”.) A kor anyagát nem lehet levetni. A bensőségnek a történeti anyagon keresztül kell megjárnia útját vissza, önmagába; és magán és magával kell hurcolnia a rá és hozzátapadt anyagot (sarat).

Más (a legkevesebb, ami mondható: gyökeresen más): Luise Jodl önéletírása. – Egy ezzel kapcsolatos történettudósi kérdés: vajon a német lakosság tudott-e a koncentrációs táborokról? Micsoda kérdés! Tudósi kérdés. Tudni valamiről, ez persze mindig egészen másvalamit jelent az idők változásai közepette. Amíg a rend az, hogy az embert kisajátítják, terrorizálják, katonának viszik, börtönökbe hurcolják, korlátozzák fogyasztását, nem kap enni, bombázzák a lakóhelyét – egyszóval amíg az élet rendkívüli, addig a rendkívüli jelenségek minden további nélkül besorolódnak a rendkívüliségek természetes rendjébe. Utóbb aztán kiderül, hogy a bizonyos dolgokról való tudás bűnös tudás; ekkor aztán megváltozik az emlékezet, és a változott emlékezet fényében megváltozik a tudás. Ilyenkor az is lehetséges, hogy az ember nem tudott semmiről. És talán nem is hazudik: egyszerűen csak mérlegel – amit az adekvát időkben nem tett, nem tehetett, mert akkor más volt a tudata, és így a valamiről való tudása is. – De el lehet ezt magyarázni egy tudósnak, egy történelemtudósnak?

 

Tél. Behavazott Szigliget. Séta közben találkozás L.-val. A maga merev módján elpanaszolja, hogy nincs gyermeke. Kb. 65 éves. „Nem a kontinuitás” – mondja. „Azt is tudom, hogy mennyi rizikóval jár” – fontolgatta. Az érzelmi elmeszesedéstől fél. – A motívumot felhasználni.

Ortega antropológiája. Az ember „egyáltalán nem dolog”, hanem „dráma”, vagyis történés. Az individuális „feladat”. De Ortegánál: a feladat nem választható, minthogy a választás elkerülhetetlen. Egyszersmind az individualitás kétséges mivolta: a tigris mindig az első tigris, mondja; ám az ember sosem Ádám, az első ember, hiszen struktúrába születünk, amelyen a múlt uralkodik.

Z. elképedése, amikor egyszer azt mondtam neki, hogy a regénynek el kell tekintenie a jellemektől. A „jellem” abból a korszakból származik, amikor az ember még dolog volt: legpregnánsabban például Balzacnál, aki mintegy a nyersanyagot mutatta meg a húsdaráló kerekénél állóknak. Rubempré rángatózása a gépezetben bennem például azért ébreszt megvetést iránta, mert csődnek érzem értékítéletét; Rubempré spontánul hiszi, hogy élet és struktúra ugyanaz, és úgy válik kiszolgáltatottá, hogy mindvégig nem ismeri fel a különbséget a kettő között. Termékként tehát, nem pedig kreatúraként. Félő azonban, hogy a szerző is ugyanígy lát. Ma már tudjuk, hogy a dologembernek semmi esélye, és hogy az ember csak a dologiságán túl találhat rá valami életszerűre, a rövidség kedvéért mondjuk azt, hogy az igazságra. – Tényleg, az embert végül annyira behálózták, hogy lehetetlenné vált az áttörés – hová is? Bárhová, ami nem köztulajdon, és mégis közösségi, a szó tiszta, testvéri értelmében.

A regény fölbecsülhetetlen fontossága: processzus, melynek során az ember visszanyeri az életét. A regény úgynevezett válsága nem abból származik, hogy a regényre nincs szükség, hanem abból, hogy a regényírók nem ismerik a kötelességüket, kontárok vagy sarlatánok. De nem születhet percenként egy Proust, egy Kafka, egy Krúdy. De mert léteztek, tudnunk kell, mi a regény egyetlen lehetséges tárgya: az élet visszavétele, megélése és az, hogy eltelünk vele, egyetlen áhítatos pillanatra, mielőtt elmúlunk.

 

Az élet: idő, amit nagyrészt fölösleges dolgokkal töltünk ki. A „szent ember” fő jellemvonása talán nem is annyira a megszállottság, a monománia, inkább az időpocsékolástól való irtózás. Az idő a lényegtelen jegyét viseli, míg be nem telik förtelmes parancsa, az öregség és a halál. – Európában mindent a munkával, helyesebben a munkaszolgálattal oldanak meg. Átmenni az aluljárón, és szembetalálkozni a nyüzsgéssel. Hová sietnek? – Ez nem a halálra vonatkozó olcsó kérdés; hanem hogy ennyire fontos nekik a lényegtelen. A reggeli fölkelés, aztán a higiéné, a család, majd a járművek; nyolc óra munka – többnyire az egzisztenciához nem tartozó, lényegtelen tevékenység –, aztán a bevásárlás, újra a járművek, némi – lehetőleg az egzisztenciát megint csak nem érintő – szórakozás, jó esetben egy szeretkezés, és végül az alvás vagy az éjszakai álmatlanság. Leélni az életet úgy, hogy egyáltalán nem vesznek részt az életükben, és azt, ami történik, végül mégiscsak annak kell tekinteniük, ami: az életüknek. – Végezetül csak sikerült kibújnom e személytelen sors alól; az én legnagyobb kalandom mégiscsak én vagyok. Ahogy elgondoltam, s ahogy megépítettem. A dac: mindennek ellenére. Lent dolgozva, a bányamélyben; némaság, összeszorított fogak. Most – bár még mindig „történek” – lényegében elkészültem; s ezzel eltelt 55 év, és a halál bármikor elvehet önmagamtól.

 

Eddig a hazugság volt itt az igazság, de ma már a hazugság sem igaz.

 

Mélypont ma éjjel, az ismert, mégis meglepő újdonságként rám törő nagy képtelenségérzet; kívülről láttam magamat, ezt a tojásdad, kis-ázsiai arcot, a számat, benne a hátulsó fémfogammal, a szőrös, sebhelyes combomat; ámuló szakadékérzet, a képtelensége annak, hogy én és ez a fizikai jelenség két egyazon dolog; nem is szólva aztán mindarról a lehetetlenségről, ami a kapcsolatrendszerem, a tevékenységem, egyszóval az életem. Semminek semmi realitása, egyedül a bűnösségérzet valóságos. De ebben még boldogtalannak és megalázottnak sem tudom érezni magamat, ami pedig általában meghozza az inspirációt. Mintha sosem írtam volna semmit, elborít a szégyen, és idegen minden, legfőként én magam.

 

1984. február 29 Szökőév. De hová? hová?… Beethoven: VIII. szimfónia. Megint feltűnt, hogy a mesteri művészet mindig felmutat valami embertelen, bábuszerű mozzanatot a lezajlásban, valami mechanikusat, ami teljesen tárgyszerűvé teszi a művet. Rossz pillanataimban, a regény meglévő részleteit olvasgatva, éppen ezt vetem a saját szememre. Tiszta konstrukció és dinamika minden, fejveszetten keresgélem benne az „emberit”, teljesen hiába; a forgás, a fémes csillogás, a megfoghatatlan, az elillanó – ábrázolják akár iróniával, akár a cselekménygépezet iramának felfokozásával –: ez a forma, és csak reménykedhetünk benne, de sosem tudhatjuk, hogy magában rejti-e az örökké mozdulatlan, s minthogy mozdulatlan, ábrázolhatatlan transzcendens zsigereket, amit jobb híján léleknek neveznek.

 

Talán az álom egyesíti az embert a világgal, emberrel, állattal, ásványokkal; de ha az álom nem, akkor a halál sem; talán a nemlét is individuális?

 

A macska (itt, a kölcsönlakásban). Megfigyelésem: az állat teljesen racionálisan viselkedik. Eltekintve egy-két érthetetlen s riasztó vegetatív megnyilatkozásától, amik már a létéhez tartoznak (s amely lét persze érthetetlen és riasztó, mert hiszen hogy juthat egy lélek osztályrészéül a macskalét, vagyis, Montesquieu-vel szólva, hogyan lehet az ember macska), láthatóan a racionalitás a nyugvópontja, erre törekszik; ha éhes, szenved, kiéleződik az intelligenciája, de az érthető mohóságon kívül semmi szeszély, semmi őrület, semmi irracionalitás. Nincsenek „ötletei”: az olyasmit, mint amikor például türelmetlenül eltaszítom a jégszekrény, a trezor elől, amely kincseit, a májat és a csirkenyakat tartalmazza, türelemmel, bár persze értetlenül fogadja, minden reakciója világos, kifejező és racionális – nem mondhatok mást. Mi hát a ráció, amiből az emberi ész a logikát kreálta? Nyilvánvaló, hogy „benne van” a természetben, különben nem lehetne a természetet racionális eszközökkel megérteni. A ráció embert, állatot és természetet egyesít. Másrészt nyilvánvalóan csak a jelenségek világára érvényes. A mélyben valami más zajlik, ami elől éppen a ráció torlaszolja el az utat. Mert bár a ráció interperszonális, egyúttal objektív is, ez pedig, a magasabb lét szintjén, elfogadhatatlan; mert hiszen szubjektumok vagyunk; valahol itt keresendő az emberi igazságkutató szenvedély nyitja – egyáltalán a szenvedély, a maga irracionális formáival; vagyis kiélezetten szólva, a ráció voltaképpen irracionális, kivált, ha például a halálra gondolunk. – Nem a ráció öl meg, de az, hogy meghalunk, racionális; csakhogy sosem annak a racionalitása, aki meghal: itt a bökkenő. A ráció is csak olyanféle csapda, amelyre szenvedéllyel, tehát irracionalitással kell válaszolnunk: lázadással, rezignációval, gőggel, alázattal stb., a ráció is egyike azon dolgoknak, melyeket kölcsönvehetünk, de ami nem a miénk, ahogyan az életünk sem.

 

Richard Wagner: „…ki tud a lengyeleken kívül lengyelül? Legföljebb egy orosz rendőrségi ügynök”.

Egy elszigetelt nyelv, egy elhagyatott nemzet elszigetelt és elhagyatott írójának lenni. Emberileg, „alkotóilag” mindenesetre valószínűleg nagy hanyagság.

 

Március Kafka áttekinthetetlen viszonylatrendszerei és e viszonylatrendszerekben rejlő fantasztikum. De – én most ezzel próbálkozom – az áttekinthető viszonylatrendszerekben nem rejlik-e ugyanannyi fantasztikum? Nem feledve Robbe-Grillet pompás axiómáját: semmi sem fantasztikusabbb a pontosságnál (éppen Kafkáról beszélve).

 

Az Antichrist. Krisztust mond, de Marxot gondolja – ahogyan valaki (talán Brandes?) Tolsztojról is megjegyezte. Mindazonáltal az erkölcsiség kritikája azon a fordulóponton – a XIX. század utolsó harmadában – messze előremutat. Nietzsche látja a demokrácia csőcselékét, a fogyasztót, vagy ha így jobban tetszik, a tömeget. A „természetes értékek”, mint például a „hatalom akarása”, „a szépség”, „az erő” – csupán fordítottjai a „keresztény”, illetve a szociális forradalmi értékeknek. Nietzsche is, az anarchizmus is gyilkosságra szólít fel. Mindegy, milyen indokkal; a helyzet, úgy látszik, tarthatatlannak mutatkozott. Csak természetes, hogy végül azok gyilkoltak, akik a szervezést is fontosnak tartották: a konzervatív, birodalmi dilettantizmus, majd a szociális, illetve fasiszta állam. De Nietzsche kérdése: „mindenáron élni” (ahogy én fölteszem: minden körülmények között élni), mindmáig hangosan cseng. Pragmatikus-politikai értelemben Nietzsche valószínűleg dilettáns; a „décadence” kérdéseiben azonban biztosan igaza van. Ámbár végeredményben a Római Birodalom sem a humanizmusa miatt ment csődbe, ahogyan Európa sem a keresztény erkölcs miatt pusztul; másrészt érdekes, ahogy egy társadalmi szerkezet, egy struktúra nem képes átlépni a saját keretein, inkább forog, fejtetőre áll e keretek közt, de lényegi meghatározóitól nem tud megszabadulni. Megint másfelől – és ez már történeti kérdés – érdekes megfigyelni, hogy a gyilkosság problémája ez idő tájt (még mindig a XIX. sz. utolsó harmadában) csak Németországban és attól keletre csendül fel. – Azonkívül, amikor Nietzsche „egy nép” értékeiről stb. beszél, nem veszi észre, hogy a népek éppen megszűnőben, illetve átalakulóban vannak, és éppen mint népek; vagyis nép többé nincsen, csak tömegek, fogyasztók, társadalmi osztályok stb. és az ezeknek megfelelő szervezetek, szerveződések, ideológiákban pácolt totalitások és totalitarizmusok. – Nietzschében valójában – túl költészetén – a szenvedély és a szenvedés az érdekes, a benne robbanó indulat, a nagy felismerés: az út végére értünk, választani kell. Azóta megtörtént ez. Az állam kezében összezsugorodott az ember, élete folyamatos szégyenné vált, szakadatlan degradálássá, tehetetlensége megpecsételődött, és nem kell többé választania, mert sokkal jobban megvetik őt annál, semhogy teret hagynának neki erre. Ez volt a természetes, mondhatni, racionális folyamat – a kényelmes, a lomha, a megadóan mégis fennmaradó, az emberi tömeglét inerciális minőségének megfelelő, örök-átmeneti pangás.

 

Simone Weil: a mechanizmus a rossz, egyszeri választásunk – amennyiben a rosszat választjuk – átad minket a mechanizmusnak, a nehézkedés törvényének, a vak természeti erőknek. Lehet. De az is lehet, hogy épp ezek az erők, éppen ez a bizonyos mechanizmus Isten, és minden azon áttörő akarat az ember lázadása a jó kivívására – hiábavaló lázadás természetesen, hiszen a mechanizmus az erő, a törvény, a halál, mégis, az emberi suttogás a jóról lassan betölti az emberi világot, ám mindig csak az emberi világ határain belül, e határokon sosem tud túláradni – tehát, ahogy tetszik. Tartani kell tőle azonban, hogy végső soron a nyelvi logikusoknak van igazuk: ez a beszéd – logikailag – értelmetlen hangok és jelek összessége, amiről nem lehet beszélni, arról nem kell beszélni; ha másfelől persze az ember természete, vágyai és főként a cselekedetei, az élete nem is szorítható bele a logikába. Minden annyira kétséges játék a szavakkal! És gyanítható, hogy a szavak mind kevesebb kapcsolatot tartanak fenn a valósággal; igen: mi a valóság? Ezt bizony alig tudjuk. A nevezetes Én – az ortegai Én, aminek felszínre hozatala, illetve felszínre törésének processzusa az individuális feladat –, a nevezetes Én tehát alig bogozható ki a reflexiók aktív hálózatából, ami maga az ember; és mire a felszínre tör, nem önmagában álló tünemény, mint egy vulkán vagy mint egy vízesés, hanem szintén reflexióvá válik, kérdéssé és feleletté, amelyek mindig a konkrétra vonatkozó kérdések és feleletek, magukon viselve az anyag bélyegét – a nevezetes Én tehát szintén társadalmi termék, újra csak reflexióláncolat, mesterség, fogalmazás, színkeverés, hangszerelés, hadviselés, logikai rendszerteremtés, esti egyetem tizenkét tanítványnak, s mindezek mélyén a kibogozhatatlan jel: az akarat, az őserő, a szublimált teremtő-, illetve pusztítóerő. Mi az élet? Ki tudná ezt? Hiszen csak kölcsönkapjuk, rövid használatra; és sohasem vegytisztán, az emberi hangyabolyban nyüzsgünk, életünk fogyasztás és fogyasztatás.

 

A személytelenség, ahová Simone Weil szerint el kell jutnunk, igencsak különösen rímel Lukács György ama kijelentésére, hogy ő megszüntette a maga személyiségét, persze nem Isten, hanem a forradalmi objektivitás jegyében. Megjegyzendő, hogy Lukács is zsidó volt, először misztikus, majd a mozgalom következett, ahol megtalálta a kegyelmet és a hozzá tartozó hitfilozófiát (skolasztikát). Milyen furcsa is a sors! Nietzschének van igaza, az ő fanyar materializmusának, ahogyan vesékig hatoló pillantással minden megnyilatkozást visszavezet az alkatra, a személyiségre, az akaratra, a „décadence”-ra vagy a Bejahungra. Sem Simone Weil, sem Lukács György nem bírta elviselni élete súlyát, egyáltalán az életet olyannak, amilyen, plusz személyes, roppant kínos zsidó mivoltuk; expanzív személyiségük szublimált bensőséggé, kegyelmi filozófiává változott, mutatis mutandis.

Okosak csak korlátoltságunk határain belül lehetünk.

 

Mindazonáltal a S.-talanság 2. kiadását diadalnak kell elkönyvelni. A köszönőlevél, amit jogfosztottságomért írok. Előzmény: a kiadóban szóvá teszem, hogy a könyv joga hat éve az enyém, ha kiadják, a törvény szerint újra meg kell venniük tőlem a jogot. Valami V. Katalin főszerkesztői válasza, vállrándítva: „Harminc éve így csináljuk, hogy mindig csak az utánnyomás díját fizetjük.” Adjanak, kértem, előleget. A válasz: „Utánnyomásra nem szoktunk előleget fizetni. De ír egy köszönőlevelet Illés Endrének, hogy a könyvét újra kiadjuk, és kérelmezi, hogy engedélyezze az előleget.” Ilyen egyszerű ez, akár a középkori kisfejedelemségek udvaraiban. (Schiller esete: „Valóban tetszett felségednek?” „Valóban.” „Akkor nevezzen ki udvari tanácsossá felséged.” Ki is nevezték. Velem ez már aligha fog megtörténni.)

 

Április A gyári rész mozdíthatatlan. Egy éve nem nyúltam a regényhez. Akkor írtam a Berg-jelenetet. Sötét kétségbeesés. – Tegnap este séta a poros, enyhe levegőjű városban. Egy padon az Engels téren (regényszíntér) az összes variációt eljátszottam magamban. A tragikus hang rossz, mert valóságos; a naturalista hang rossz, mert valóságos, ráadásul a regényben itt még nem léphet be az idő; a retrospektív technika rossz, mert egyszer alkalmaztam már, éspedig a városba érkezéskor; kihagyni a gyárat meg a lányt nem lehet, mert kategorikus imperatívuszként követeli magát. Stb. Az eddig szerencsésen alkalmazott jelenetezési technika itt egyszerűen csődöt mond.

Este Pascal. Nem találtam benne semmi vigaszt.

 

Pascal a szórakozásról. Ugyanaz az élmény, amit annyira ismerek. Az emberek számára tűrhetetlen a létezés, és az életüket a legkevésbé sem veszik komolyan. Rendkívül fontos felismerés ez, amit csak a legnagyobb szellemek mernek kimondani. Az életek könnyű odalökése egyfelől – a szorongás a létezés miatt másfelől, melyek mintha kizárnák egymást. Holott így csupán a logika gondolkodik, de a logika nem az élet. Az élet paradoxon. Legalább két ellentét egyszerre. A logikus konstrukció meg sem közelíti az életet, azt, amit valóságként tapasztalunk.

 

Pascal, Montaigne-ről szólva: „Micsoda ostoba szándék, önmagát akarja ábrázolni!” – Csábít, hogy mottóul A kudarc elé írjam.

 

Pascal a stílusról. Pascal kristályos stílusa. Olykor azonban bizonyos degesz gall méltóság. Lehet, ez is sodorta a valláshoz. A meggyőződés tisztára stílus kérdése. – Az, hogy az ember gondolkodik, egyáltalán nem a méltósága, az ember egyszerűen nem tud nem gondolkodni – és többnyire úgy gondolkodik, mintha nem tudna gondolkodni; ideológiái, erkölcsi indítékai stb. olyanok, mintha tudatosan el akarná hárítani a gondolkodás képességéből eredő konzekvenciákat. Pascal méltósága nem „az ember” méltósága: kizárólag Pascalé, és „az embernek” esze ágában sincs követni őt e téren. Történelmileg tekintve a gondolkodás az ember méltatlansága, a csődje. Pascal kozmikus víziója a gigantikus és a parányi terekben megnyilatkozó végtelenről: modern gondolkodó, a modern szónak abban az értelmében, ahogyan egyik kezével könyörtelenül felépíti a romokat, amiket a másik kezével lassan már le sem kell rombolnia; neki még igen, hiszen végül is a vallásban talált menedéket. De mi elől? Mi végre?

 

Pascal okosabb, mint Nietzsche? Van, egy pont, ahol mindketten buták; ott, ahol mindketten ugyanazt mondják, mégsem értenék egymást. De ezt Pascal tudja, valószínűleg Nietzsche is, csak hát ő – alkatánál, temperamentumánál fogva – sosem lenne hajlandó elismerni; ennyiben, tehát pusztán alkatilag, Pascal mégiscsak okosabb.

 

Már hogyan is lehetne a regény – túl a minőségi különbségen – „olyan, mint az élet”, amikor az élet sem olyan, mint az élet?

 

Persze Pascal és Nietzsche nem ugyanazt mondják (némely kivételekkel). Nietzsche már az elszántan a sötétségben hadakozó ember: „Túl a jón…” – A felvilágosodás óta butábbak a gondolkodók – talán eltökéltebbek, de butábbak.

 

Pascal nem lát bizonyítékot. Igazuk van a szkeptikusoknak meg az ateistáknak, mondja, csupán a következtetéseik tévesek; ugyanis az övékkel ellenkező alapelv is igaz. Így hát mindent a hitre tesz fel. És igaza van: mert olyan csodálatos gondolkodóvá válik így, aki hívő létére jottányit sem hamisítja meg az életet.

 

Ahol azonban azt latolgatja, mit nyerhetünk, illetve veszíthetünk azzal, hogy hiszünk, itt Pascal egyszerre gyermekessé válik. Nos, mondja, veszíteni semmit, nyerni azonban dupla tétet nyerhetünk, amennyiben hitünk igaznak bizonyul (hol bizonyul? mikor bizonyul? csak nem a másvilágon? akkor meg sem akarok halni, mint Marat mondta). Mindez nagyon hasonlít valami bukméker ajánlására: úgy látszik, az ilyen számítgatást egyetlen hittérítő, sőt hívő sem kerülheti el. Miért kell hinnünk? Hogy ne essünk kétségbe. De ha nem esünk kétségbe – attól tudniillik, hogy meghalunk és megsemmisülünk –, akkor hinnünk sem kell. Nemcsak a hit választás kérdése, de az a hit nélküli etikus élet is, sőt nekem ez hősiesebbnek, bizonyos értelemben méltóságteljesebbnek tűnik, ettől még nem kell gyilkossá válnunk; attól viszont, hogy gyilkossá, etikátlanná váljunk, nem óv meg a hit, sőt a történelem tanúsága szerint, éppen ellenkezőleg. – Vagy talán kétségbe akarja vonni Pascal, hogy a katolikus egyház tagjain kívül más is lehet jó ember? Nevetséges! – Pascallal alighanem végeztem.

 

Tegnap este, a sötét budai utcán találkozás T.-val. Hogy „a helyzet reménytelen”. Hát igen. De milyen helyzet reményteli? Az olyan, amelyben az ember világosan meg tudja különböztetni önmagát a helyzettől. Ha el is nyel a mocsár, csak hullaként azonosulok vele, miután már megfojtott. A kollektív csapda, a nemzeti rabszolgaállat szerepe, és még ráadásul úgy tenni, mintha valóságos szerepet játszhatnánk. Nem, nemcsak a modern állam és hatalmi struktúra taszítja az embert a kollektívba: maga az ember sem bír egyedül megállni a lábán.

 

Toynbee érdekes észrevétele, miszerint az ember megjelenése után többé nem alakulhat ki magasabb fejlettségű lény a földön, minthogy az ember abban a helyzetben van, hogy minden magasabb formációt már csírájában megöljön. Félelmetes távlatokra nyíló megjegyzés! (És mi lesz akkor az Übermenschsel?)

 

Bibó István antiszemitizmus-tanulmánya. Megdöbbentett. Ki és mi pusztult el Auschwitzban? Négymillió zsidó? Dehogy: minden. – Másrészt látni kell, hogy a nemzet nevelője szól itt, pragmatikus-pedagógiai célkitűzésekkel.

 

Május 25 Nietzsche Die Geburt…-ját fordításra elvállaltam. Némileg önbüntetésül a regényírásban való veszteglés miatt. – Hogyan? Végül talán irodalmi egzisztencia leszek? „Író, műfordító…” Haha!

 

A szocializmus még a polgárság világához tartozik. A polgárság teremtette meg a gondolatot és a tömeget is. Polgári-keresztény szféra és gondolat. És Hitler Adolf? Az ideológiából nincs szabadulás, csakis annak tükrében ítéljük meg, ami történik; holott a történés, a jelenség, amit egyszerre csak megpillantunk, más, nyers, és arra vall, hogy máshonnan származik, nem onnan jön, amit szemmel tartunk, amin gondolkodni szoktunk vagy tudunk. – Az ideológia mindent folyamatnak mutat, de ezt a csalóka megjelenítést a történések szakadatlanul szétszabdalják; miután aztán megtörténik, ami megtörténik, az ideológia ismét feltápászkodik, és a következő történésig megpróbálja helyreállítani a folyamatot. Mint a rossz jósnő: megjövendölni, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudja, de miután bekövetkezett, megállapítja, hogy az előzetes jelek alapján semmi más nem következhetett be, és ezzel helyreáll a szükségszerűség.

 

Nietzsche mint a kijátszott ember bosszuló lángpallosa. Mindenekelőtt a kijátszottság, a halálos kijátszottság éleslátó dühe. A dühvel párosuló intellektuális tehetetlenség. Minden érték átértékelése. A néven nem nevezhető ideál. Mondjuk, dionüszoszi… – Hitler Adolf mint Dionüszosz. Nietzsche: első pillantásra talán valami szellemes, talán valami cinikus, talán valami bosszúállóan igenlő mosoly; rögvest utána kétségbeesett menekülés, őrjöngő szembefordulás. Az értelmiségi út. De valójában érzékcsalódás az egész: Nietzsche és a náci Dionüszosz között semmi összefüggés nincsen. Nietzsche szellemében inkább úgy tehetnénk fel a kérdést, hogy ebben az alkonyba borult világban Dionüszosz már csak Hitler képében jelentkezhet.

Az ellentétes szemlélet dacára szembeötlő temperamentumbeli rokonság a korabeli anarchistákkal; Nietzsche már az anarchizmusban is előre meglátta a kijátszottságot; felháborítóan méltatlannak találta vásárra vinni a bőrét semmiért. Európai módján valami intézményesféle dionüszizmusról szólnak ábrándjai, a filozófusok, a művészek és a technokraták elituralmáról, vagy ha úgy tetszik, elitista rémuralmáról. Helyette a katonák, a rendőrök, az iparszervezők és a szatócsok lapos rémuralma következett – következhetett csak – be; és ez az ideális, ez a demokrácia, ami még mindig jobb az államtotalitarizmusnál meg egy elmebeteg diktátornál. – És mi lehet a mai álláspont? Mondhatni, semmi: minden eldőlt. A dolgokat ma már csak a történeti helyzet fényében lehet szemügyre venni. Európa megszűnt, utóbbi háromnegyed évszázadának története az oka-e vagy csupán a tünete: tökmindegy. Vazallusföldrész lett, más hatalmak katonai raktára, felvonulási terep. Mindegy, hogy mit gondol önmagáról. És így, amit gondol (mert valamit azért gondol – főként közgazdaságilag –, ám csak a saját, immár a lapszélre szorult helyzetére reflektáltan), egyáltalán nem számít.

 

Június Miért nem szeretem én különcségekkel jellemezni a figuráimat, mint más írók? Például: A fiatal nő, aki állandóan a táskájában hordja apró, piros, összecsukható, kerek hamutálkáját, amely olyan, akár egy ékszeresszelence, társaságban előszedi, és kizárólag abba hajlandó hamuzni. Az írók általában gyűjtik az efféle „jellemző” furcsaságokat. Nekem nem mondanak semmit. (Éppenséggel ebben az esetben – és kivált, hogy egyedül a sajátjába, a picibe, a pirosba hajlandó csak belecigarettázni – a szexuális motívum teljesen világos: no és? mi haszna?) Mahlerről szólván mondja valahol Adorno, hogy a szimfonikus építkezés eszméje olykor a háttérbe szorítja a részletek aprólékos kidolgozását. (Ami paradoxon, mert hiszen a szimfonikus építmény a részletekből áll össze; de ez a paradoxon jellemző a művészetre.)

 

A filozófusokat nem annyira a rendszereik, inkább a mellékmondataik miatt olvasom.

Filozófus, aki eltitkolja, mit gondol az egészről, és csak a részletekről hajlandó beszélni; de akkor nem lenne filozófus.

 

Ez a világszituáció, a hiteken túl és a pusztulás előtt, a szabadság röpke, de nagy pillanata. Aki író, most a maga csupaszságában elővillanó emberéletre szegezheti még mindig vizsla tekintetét; átélheti a nagy kijátszottság kis élményét, a rabszolgaság tudatának már-már gőgös érzésével; immár semmiféle „elkötelezettség” nem kötelezi többé.

 

Úgy látszik, a világháborúkkal egyetlen alternatíva nyílott: rabszolgaság vagy rabszolgaság… De pusztán kényelemben kifejezve, micsoda különbség!…

 

Bizony, rettenetes beletörődni abba, hogy a birodalmakat közönséges bűnözök és még bűnözőknek is közönséges, ostoba fráterek irányítják; kibúvóként elkezdik keresgélni a „történelmi okokat”, és kieszelik például Hitler Adolf „taktikai ügyességét”. Micsoda gyávaság a kor egész, úgynevezett szellemi élete!

 

Canetti: A megmentett nyelv; a magam Kaddisára kell gondolnom. Olyan gyerekkorom volt, mely lehetetlenné tette, hogy – akár közvetetten, a saját gyermekem révén is – megismételjem és változtassak rajta. Nem akartam rajta változtatni, mert alighanem így termékeny számomra. Gyűlöltem gyerekkoromat; az ifjúságot (Nietzsche) „betegségként” éltem át. Stb. A teljes önelemzés. A teljes erőmre szükségem volt, hogy kihúzzam magam meghatározottságaim, a nem létezés kátyújából; ez a processzus – hogy kitörjek a mindenfelől körülzáró tagadásból – csakis verbálisan mehetett végbe; de ez minden erőmet lekötötte. Megmentettem magam – ezzel azonban pontot is tettem a folyamatra. Mintha ez az utolsó nagy lázadás szembefordított volna a halállal stb.

 

„A tévedés gyávaság”: Nietzsche, az Ecce homo bevezetőjében. (Tévedésen az „ideálokba vetett hitet” érti.)

 

Miért „trauma”? Nem azért, mert hatmillió embert meggyilkoltak, hanem azért, mert hatmillió embert meg lehetett gyilkolni.

 

Nietzsche az Ecce homóban: „Pascalt nem olvasom, hanem szeretem…” Empátiám érdekes bizonyítéka, hogy egyik nagy keresztény mennyire rokon a másik nagy kereszténnyel – vagy az egyik antikrisztus a másik antikrisztussal; vagy ha úgy tetszik, Krisztus az Antikrisztussal.

 

A Sorstalanság mint önéletrajzi regény. Életrajzomban az a legönéletrajzibb, hogy a S.-talanságban semmi önéletrajzi nincs. Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belőle minden önéletrajzit a magasabb hűség kedvéért. És hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásában néma személyiség áttörésévé és foglalatává.

 

Ecce homo. Nietzsche, az amor fati Nietzschéje, aki sosem tagadott meg semmit, és a kudarchoz vezető tetteit éppen azért szereti, mert a kudarchoz vezettek; aki szereti a szükségszerűt, és sosem kívánta, hogy valami másképpen történt légyen, mint ahogyan megtörtént: Nietzsche tehát forradalmárnak nevezi magát. Csodálatos!

Az Ecce homóban egyébként – eltekintve a Zarathustra túlértékelésétől, ami igazán megbocsátható, hiszen egy nagy szerző értékel fel itt egy nagy művet (és hányszor látjuk az ellenkezőjét, sőt úgyszólván csak azt látjuk) –, nem fedezem fel „az őrület borongását”. Nagy könyv ez, amely meglehet, túl merész: azóta eltelt egy évszázad, és az ilyen fejezetcím például: „Miért vagyok én sors”, egyáltalán nem bizonyult túlzásnak.

 

Nietzsche: nem igaz, mondja, hogy a nihilizmus okai a fiziológiában vagy a társadalmi állapotokban lennének föllelhetők. Azért fontos megállapítás ez az én számomra, mert eszerint az okok nem determináltak, nem olyan dolgok függvényei, mint például a termelési viszonyok; nem, hanem a megismerés, a megismerés módjának, fokának, etikájának kérdése (ha ez teljesen mégsem választható el persze a társadalmi immanenciától), a megismerésé tehát, aminek N. (mint én is) vitális fontosságot tulajdonít, és nem holmi szórakozásnak, az állami költségvetésben szereplő „kultúrának” látja. Így tehát a művészet is az ember vitális cselekvése, életfunkciója.

 

A múltkor azt mondtam, „vendégtermészet” vagyok. Igaz. Egyszerűen nem állhatom az arrivé-szellemet, a birtokló természetet, az átlépést a kirekesztettből az „elitbe ”, amivel tüstént egyfajta gondolkodásmód jár együtt. Eszembe jut beszélgetésem egy arrivált történésszel Hitler Adolfról. Az efféle megjegyzései: „Ugyan, hiszen a nácizmust mindenki szívesen fogadta, kivéve pár zsidót.” Bár tudom, hogy ez személyeskedő megjegyzés volt, ráadásul valószínűleg igaz is; mégiscsak a gondolkodásmód elfajulása ez, átlépés egy olyan szférába, melyet még csak nem is ellenzek, csak egyszerűen nem tudok lélegzethez jutni benne.

 

A tragédia születése: Az egész modern német szellemtudomány a Nietzsche köpenyéből bújt ki. Mindazt tudta már, amit Freud. Csodálattal, ámulattal olvasom. A dionüszoszi, amit alighanem Metz falai alatt élt át, akárcsak én a KZ-ben és az „ötvenes években”. Az apollóni görög, aki elámultan nézi a Dionüszoszt szolgálót, és ámulata egyre fokozódik, amint mindinkább ráeszmél, hogy mindez nem is áll olyan nagyon távol tőle. (Vö.: „Én, a hóhér” koncepció.) A nagy, modern tapasztalat. A dionüszoszi mint mozgalom, a dionüszoszi mint rock. A szakadék, amely a barbár dionüszoszit a görögök Dionüszoszától elválasztja. Íme, a modern világ, amely nihilizmusában a barbár Dionüszosznak szolgál – változtass a változtatandón: az ideológia mindig megvan hozzá, de nélkülözi az apollóni ellensúlyt. Milyen kellemes is így gondolkodni és elvetni a lapos historizmust! – Nietzsche is tisztában volt a létezés elviselhetetlenségével: az ő problémája is – már akkor! – az egyén, a személyiség. Mindig is Nietzschével gondolkodtam, az ő problémái vannak a vérembe írva. A valóság írta belé, a tapasztalataim – nincs ebben semmi konstrukció, semmi teoretikus. – Egy kaján észrevétel: a Zauberberg szó is a Tragédiá…-ban szerepel, innen emelte ki Thomas Mann.

 

Ha sok természettudományt olvasok, lassacskán olyan érzésem kerekedik, hogy a világ egy jól beindított gépezet, a megfelelő elektronikus impulzusokkal, ösztönökkel, a falásra, a halálra, a keletkezésre és a gyarapodásra létrehozott, önmagában zárt struktúra, ahol az ember megjelenése csak véletlen elfajulás – alighanem a különösen kedvező földi viszonyok következménye –, mely elfajult lény a tudatával megbontotta a… mit is? A mechanizmust. Merthogy átlátja képtelenségét – igaz, csak az emberi tudat számára látja át, és igaz, csak az emberi tudat látja képtelennek. Hogyan képzeljük el mármost Istent? Mert ha az ember – eszerint – nem is teremtmény, kreatúra, előre eltervelt fenomén, mindenesetre az anyagból áll ő is, rabja ennek a micsodának, a teremtésnek, mondjuk, vagy a tákolmánynak, ha így jobban tetszik. Isten tehetetlen? Lusta? Kíváncsi várakozója a fejleményeknek? Töprengő, aki egyelőre még nem találta meg a megoldást? Némely korban így látják, más korokban úgy. Nekem úgy tetszik, hogy Isten humorista, kissé kegyetlen humorista, ámbár nem hiányzik belőle az igazi humorista bölcs, noha korlátozott jósága sem. – Persze ez nem igaz: a humort az ember találta ki, és éppen Isten elégtelensége miatt; ha Isten – és vele az élet – tökéletes lenne (átlátható, valamint halál és rémület nélkül való), akkor nem létezne humor.

 

Előre csak, soha vissza ne fordulj, ott elöl a halál – szabad vagy tehát.

 

Július Ez – A kudarc – az utolsó regény, amit még a csupasz egzisztencia jegyében írok. Érzem, hogy kerülget a miszticizmus. „A szellem és az anyag egymásba való átjátszása…” Goethe? – Az elcsigázott test révén elért unio mistica, minden megaláztatás nélkül való önelvesztés. „A bizalom”.

 

Nagy művészethez a minimumon kell élni, legalábbis kezdetben, és amíg csak lehet. Később megtanulni, hogyan kell a bőséget korlátozni és igába fogni (Goethe).

 

Korszerűtlenségem. Fogalmam sincs például korom műszaki vívmányairól, nem is érdekelnek; még csak autót vezetni sem tudok. Tegnap K., aki Amerikából jött, és azt mondja, hogy tényleg tűnőben az olvasási kultúra. Egyenesen megkönnyebbülést éreztem: regényt írok, merőben korszerűtlen tevékenységet folytatok tehát. És közben mégiscsak a tiszta artikuláció, az elbeszélés szellemének hiányát érzem a kor korszerűtlenségének – amennyiben persze a fennmaradás kérdése korszerű kérdés még.

 

Oldalról oldalra előre A tragédia születésében. Az individuáció problematikája, az én problematikám. Romantikus probléma ez, mindig is tudtam; de míg romantikusok vagyunk, addig legalább tudunk még szenvedni az élettől – mert a romantika ennyit jelent: szenvedni az élettől. És ebben rejlik még az élet iránti legerősebb inspiráció – ebben van igaza Nietzschének –, a racionális nihilizmus már nemcsak a biológiai bomlás, de a szellemi halál is, a konformizmus, a regresszió, a pusztulás.

 

Létezésem minden vonatkozásban szörnyűséges, kivéve az írás vonatkozásában: írni tehát, írni, hogy létezésemet eltűrjem, mi több, igazoljam.

 

Augusztus Tegnapelőtt éjszaka elkezdtem fordítani A tragédiá…-t. Bölcs dolog most abbahagyni a regényt? Csúcsponton? Fülembe cseng az empatikus hang: „Úgy fordítasz, mintha hadifogságban lennél.” Némi szünet után: „Úgy is élsz.” Én: „Igen.”

 

*

 

1985. február Idő, idő, „une mer à boire”… hat és fél hónapi munka után kész A tragédia születése. Még nem levonható tanulságok. De az álmatag sorsszerűség: Nietzschét nekem kellett fordítanom. A mélység, ahonnan ide megérkeztem. Az alig felfogható beteljesülés jelleg. Az első megrázkódtatás – messzi évtizedekkel ezelőtt –, amikor erről a szövegről még csak hallottam. – Súlyos influenza és általános, gyötrelmes kedvetlenség. Súlyos, mindenütt, mindenen érezhető hiány; minek a hiánya vajon? Visszanézve az elmúltakra: megvívtam, megverettem. E szürke égbolt alatt befejezni regényemet, és talán még egy, igazi feladat: a „Kaddis”. Utána elnyújtózni hidegen, fehéren, és elfelejteni ezt a világot, amelybe hogyan, hogyan nem, 56 évvel ezelőtt belecsöppentem.

„Ha a regény nem is lesz tetté, a tettből mégiscsak lehet regény”: Theodor Herzl.

 

A depresszió nemcsak önzés, hanem erkölcstelenség is, kicsapongás, minden előkelőség ellentéte, nagy életügyetlenség.

 

Hosszabb kiesés után rá kell jönnöm a regényem technikájára, úgyszólván rajta kell kapnom magamat, mit csinálok.

 

Keresztes Szent János, aki – miután a börtönőr szánalomból meg akarta kímélni őt a korbácsolástól – megkérdezi a porkolábot: miért vonja meg tőle, amit rámértek.

De talán ha az ember kivonja magát a fanatizmus szféráiból, még nem kell szükségképpen a középszerbe hullania. Isten – szerintem – nem fanatikus, és – gondolom – némi elnéző megértéssel kezeli fanatikus híveit; én jól el tudnék társalogni Vele, tökéletes egyetértésben afölött, hogy végül majd – s korántsem rosszindulatból – megöl.

 

Sumner: „Amikor elérkeztünk a népszokásokhoz, elemző utunk végére értünk.” Továbbá: „Valamely adott időpontban a csoport erkölcsi felfogása a népszokásokban rejlő tabuk és előírások összessége, ezek szabják meg a helyes magatartást. Az erkölcsök tehát sohasem lehetnek ösztönösek. Történelmiek, intézményesek és empirikusak.”

Tehát az ember Kant által magasztalt „erkölcsi érzéke” nem létezik. Sumner voltaképpen anti-Nietzsche, és mégis pontosan ugyanazt mondja, legalábbis ami a morált és a rációt illeti, melyeket Sumner is, akárcsak Nietzsche, az „élet” talajáról vizsgál. De mi az élet? Úgy tűnik – legalábbis Sumner szerint –, hogy a puszta létfenntartás, az „érdek”, valamint a szenvedés, a kín kerülése, a „kéj” keresése. Ez persze pesszimisztikus naturalizmus, és ugyanúgy csak erkölcsi és racionális álláspont, mint az idealizmus. Mégis azt a látszatot kelti, mintha ez lenne a termékenyebb, az igazabb, a vitálisabb. Hanem – és éppenséggel vitális szempontokból – az élet nem fogja beérni a puszta naturalisztikus igazsággal, minthogy ebben semmi attraktív nincs. Az életnek, igenis, eszményekre és illúziókra van szüksége, mindama pszeudo-entitásokra, amiket szeretetként, etikumként, hitként stb. jelölnek, és éppígy szüksége van az egyidejű kiábrándulásra is: ez a dinamikus mozgás termeli és teremti a vitális értékeket. Hogy az ember mindenképpen kerülni akarja a kínt, ebben egyáltalán nem tudok egyetérteni Sumnerrel: a jólétre való kizárólagos törekvés amerikai eszme, de mindig korlátot szab neki az unalom és az ember önpusztító hajlama. A lényeg, hogy az individuum maga, ha gondolkodó, ritkán szolgálhat e teljességgel, hogy ti. egyszerre legyen naturalisztikus pesszimista és ideált kínáló filozófus is – ebben meggátolja a célszerű, de egyúttal kényszerű következetesség. Így hát az individuum, ha értéket tulajdonítunk neki – és ugyan miben is állna örömünk, ha nem a kollektívval, az élő halállal szembeszegezett individuum kultuszában? –, végül is még gondolkodásában is a faj, a nem kollektívum, a „népszokások” meghatározottságainak igáját nyögi. A kollektívumból csak egyetlen kiút van, ugyanaz, mint az individuumból: a halál. Másrészt épp ennek nevében szegülhetünk szembe a kollektívval ugyanúgy, mint önmagunkkal, lehetünk tehát – ritka, halálközeli, vagyis életünkkel eltelt pillanatainkban – valóban individuumok, egyének, akik helyett senki más nem él, akik helyett senki más nem hal meg.

 

Március Regényírás. – Felfogom-e, mit érlelek? A vámosokkal kezdődött, e bibliai szóhasználattal, s én eleinte csak az „ávósokkal” való asszonáncnak örültem – míg most feltárul, nem is az értelme, ennél jóval több: a világa…

 

„Egyszer megpróbálkoztam a stílus definíciójával, vagyis azt mondtam, hogy a stílus a személyesnek titokzatos alkalmazkodása a tárgyiashoz ”: Th. Mann.

 

Nem a megtestesülés-e a misztérium? S nem amit megtestesít? Ugyan mit testesít meg? Lennének-e képzeteink e fogalomról (ideáról) a megtestesülés nélkül? A létezés a misztérium; az anyagi világ.

 

Sumner Rómáról és Bizáncról: mindkét birodalomban – s már a görögöknél is – szisztematikusan irtották az elitet. A kontraszelekció volt az egyetlen birodalmi funkció, amely hiánytalanul, tökéletesen működött. – Továbbá: „Mivel a hiúság önmagában is szubjektív lelkiállapot, ámde olyan, amely csakis társadalomban jöhet létre…” – ragyogó megfogalmazás, és csak úgy odalökve egy mellékmondatba. – Az eszményekről szóló bekezdés indítása: „Az eszmény teljes egészében tudománytalan valami. Kevés köze van vagy éppenséggel semmi köze a tényekhez.” Egy kissé tovább: „A görögök története azt bizonyítja, hogy miközben az ember fennkölt dolgokról szaval, igen mélyre süllyedhet.” „Minden korban csakis a társadalom elitje gondolkodik…” Stb. – Soha életemben nem olvastam még a Sumnerénél rosszkedvűbb könyvet. Schopenhauer hozzá képest idillikus. Sumner nem éri be a moralisták embergyűlöletével: őt a társadalomtudomány is mélyen érdekli. Kétes aforizmák helyett tudós, cáfolhatatlan anyagtömeget torlaszol a saját moralizmusa és az olvasó közé, amitől előadása elnyeri az objektív látszatát, emellett, mi tagadás, mindenhol igaza van. A faj, a nem (az emberi) elsöprő módon éli irracionális, mivel sem igazolható életét, és egyszerűen magába falja az individuumot, minden eredetiségéből kivetkőzteti, és nem hagy meg neki semmiféle egyéni értéket. Az ember kortermék, viselkedése erkölcsi norma, gondolatai divatok, a személyiség jó esetben a jóléti törekvést szolgálja – ilyenkor abszorbeáltatik, „elismerésben részesül” –, rossz esetben nem: gondoljon bármit, még ha százszor igaza van, akkor sem képes hatékony közszereplője lenni társadalmának. Sumner nem ismeri az individuális vigaszt – melynek forrása persze csak a személyes, „a saját halál” lehet, és mégis! –, és nem ismeri el az individuális feladatot sem, az ösztönt, mely őt magát is műve megírására serkentette. Alighanem azt mondaná erre, hogy pillanatnyilag a viselkedési normák megférnek az individuális célokkal, ám ez csak átmenet, mert ha holnapra úgy változnak e normák, hogy az individuum és a tömeg, a társadalom többé nem férhet össze egymással, az individuum ehhez fog alkalmazkodni, és letesz egyéni céljairól. És azt hiszem, igaza is lenne. – Részben, mint látjuk. Valami tanulság mégiscsak adódik, nevezetesen: csak keveseknek való az élet. A többség nem tud mihez kezdeni vele, úgyszólván nem is tud róla, hogy él.

 

A zsidó sorsot a magyarsággal, a magyar sorsot a zsidósággal súlyosbítani: micsoda esztelenség! De ha már így adódott, úgy kell elvonatkoztatni magamtól, hogy mindkettő csupán ontológiai magányomat jelölje és húzza alá még erősebben; mintha csak e tényből egy szerető hang szólna hozzám: „Nem érdemes tévedned.”

 

Buta is lehet valaki intelligensebben vagy butábban.

 

Másrészt a butaságra nincs mentség, mert erkölcsileg a könnyű út választása: a legolcsóbb védekezés a létezés ellen.

 

És az ész, a ráció? Talán az is csak a világ elképesztő korlátozottságának kifejezése…

 

Valami olyat, mint a Meztelen szívem… Különválasztani etikai és esztétikai, egzisztáló és kreatív lényemet. Az a bökkenő, hogy nálam szétválaszthatatlan. De legalább tudni, hogy kreatív lényem mégiscsak a képzeletem és egy tisztán magam teremtette, mondhatni, önkényes elgondolás (ha úgy tetszik: metafizikai higiéné) terméke; nincs benne realitás és szükségszerűség; épp ezért tudatosan ügyelni a kettő közti anyagcsereviszonyra és a kreatív lény óráiban gondosan irányítani az átszivárogtatást (vagy hogyan is nevezzem). Tudni: a kreatív lény az egzisztáló kiszolgáltatottja; naponta kiragadni néhány órára az egzisztenciából, különben elsorvad a szükség, amelyből táplálkozik. – Tehetség, zsenialitás stb.: zagyva beszéd; az alkotás nem külső istenáldás, hanem vitális funkció, az életben maradás eszköze.

 

Vannak kötelességeim, és vannak feladataim. Feladataim közé tartozik, hogy kötelességeim legyenek.

 

Baudelaire irracionalizmusa mint a német irracionalizmus igen kellemes ellentéte. Individuális, sosem profetikus, a társadalmat annak tekinti, ami: környezetszennyezésnek, és mindig vesztes, győzni csak a munkában, az alkotásban akar. És ott is így: „…mert dolgozni még mindig kevésbé unalmas, mint szórakozni.”

 

Auschwitz többek között azért is sokat ártott a művészetnek, mert azóta óvatosabb lett, mint a rokkant, aki egyik kezével a falat tapogatva, a másikban a botjával sántikál előre, szemét az útra szegezve, ám azt is csak az egyenetlenségek kerülgetése céljából. Minden elvesztette a merészségét, az egész élet: megfontoltan, gyáván, úgyszólván behunyt szemmel gyilkolnak.

 

„Parairodalom ” (Márai Sándor).

 

Június Egyedül a vidéki kastély egyik szobájában, az íróasztalnál. A spaletták behúzva. Odakint forró, hanyatló alkonyat. Egy íróasztallámpa fényköre; alatta fehér papiros. Magány. Bűnök feszültsége, vágy a feloldozásra. Hirtelen siklani kezd a toll. – – – Valami mellékes, valami könnyű, valami vegetatívan mellékes és könnyű (boldogság?) állandóan elvon, és nem enged szóhoz jutni.

Háromnegyed kilenc. Még világosság esik a korábban bespalettázott ablakból a papirosra. A madárfütty. Az egész Szigligetre ráboruló akácillat. Előzőleg a séta az országúton Isten mezői és erdős halmai közt, visszafelé a színüket vesztő hegyek mögé bukó piros nappal szemközt. Jól látszott, hogy gömbölyű. Ködök ereszkedtek a ligetekre. Hogy ez a piros gömb adja a világosságot és a meleget az teljesen valószínűtlennek tetszett. S szerfelett bizonytalannak, hogy ezek az erdős hegyhátak, az országúton menetelő személy, a hanyatló nap meg az eszüket vesztetten rohanó autók összefoghatók lennének valamiféle központi figyelem által, amely központi figyelem Én volnék, e szó teljes súlyával és engem éltető, majd elpusztító következményeivel.

 

Mindenféle ideologikus irodalom parairodalom. Az ellenteoretikus irodalom is teoretikus irodalom, vagyis – olykor – igazoló irodalom. Mit igazol? Az önlemondást, az individuális feladat cserbenhagyását: mintegy hitelesíti a csődöt. Az igazi nonkomformizmus: az életet maradéktalanul kivenni a rendszer – a rendszerek – kezéből; magunkat megtenni oknak, okozatnak és végeredménynek is – mit sem hallgatva el a rendszerből, a struktúrából, ami mindennek – életveszélyesen – ellene feszül. De a rést, ahol az egyszemélyes élet, mint kövek közt a fűszál, kihajt, meg kell mutatni, mert tétezik; a struktúra aleatorikája létezik; s az elítéltetés megfordítottja a kegyelem. Éppoly véletlen, éppoly irracionális, de a struktúra véletlenje, a struktúra irracionalitása: s ebben rejlik az esély… mire is?…

 

Orwell 1984-e. Még mindig ijesztő, de megkopott. – S. sötét fontolgatásai: Magyarország mint tagállam. – Válaszul mintegy (ma de.) Kavafisz verse: „Rettegésbe és gyanakvásba fúlva / zaklatott aggyal és riadt szemekkel / egyre csak azt latoljuk, mit tegyünk / a holtbiztos veszélyt elkerülendő, / mely oly irtózatosan fenyeget. / Pedig csalatkozunk, nem ez kerül utunkba; / tévesek voltak az előjelek / (vagy nem jól hallottuk, vagy nem értettük őket). / Egy más, sohasem sejtett balszerencse / szakad ránk vészesen s váratlanul, / s felkészületlenül – van is arra idő! – már elragad.”

Másik Kavafisz-vers, mottóul kínálkozva szinte A kudarchoz: „Mindig csak e városba érsz. Mást nem találsz, ne is keresd. / Nincsen hajó számodra, nincs út, amely máshová vezet.”

 

 

1985. június 28 Eszméim a S.-talanság írása idején (új kiadása alkalmából). 1.: Az atonális regénykompozíció. Nincs alaphang, amelyhez viszonyítva a kompozíció egyes hangjai harmonikusak vagy diszharmonikusak. A hagyományos (tonális) alaphang „Nem szabad”-ja helyett a S.-talanság öntörvényű hangnemben komponálódik. Első kérdés: a „miért.” – a válasz erre már a 2. fejezetben elhangzik: a kérdésfeltevés értelmetlen, nincs „miért”, nincs racionális kérdés, nincs racionális válasz. Második kérdés: „hogyan” – erről szól a közepe. Harmadik kérdés: életben lehet-e maradni? Negyedik kérdés: az életben maradás után is életben lehet-e (szabad-e) maradni? 2.: A Reihe-kompozíció: minden fejezet élén az egész – a kompozicionális egész – szellemében megállapított hangsor, vagyis az „eszmei tizenkét hangból” felállított sorrend és ennek variációi, a „végigkomponálásig”. Gyakorlatilag ez egy-egy vezéreszme volt az egyes fejezetek élén. Így: az 1. fejezetén „A megfelelő viselkedés”, a 2.-én a „Zynisch und mit Unschuld”, a 3.-én „Az oktalan tűrés”, a 4.-én az „Apocalypsis cum figuris” stb. 3.: A „strukturális regény”. Ez ugyanaz volt, amit Anton Webern így fejez ki: „A sor (Reihe) nem esetleges, nem önkényes; bizonyos megfontolások alapján elrendezett.” Ezek a megfontolások nálam az ábrázolt tárgy struktúrája és a regényanyag strukturális elrendezése közti hasonlóságot tették minden megfontolás alapjává.

 

A depresszió tehetetlenség, a tömegbe süllyedés.

 

Isten a nemesebb szellemek szórakozása, hogy bele ne fulladjanak a ráció unalmába.

 

Hideg nyár. Hold. „Másvilági séták.” Az ünnepi élet kötelessége, a szónak akár a gyászos, akár az örömteli, de mindenkor emelkedett értelmében.

 

Messziről, messziről, mindent nagyon-nagyon messziről. Lehűteni, ami forrt, elvonatkoztatni, ami élt. Így tekinteni a világot: Auschwitz! Ó, ebben minden együtt van, ami egy jó könyvhöz szükséges!

 

Egy Szomory-elbeszélésből: „Nincs mindenki a világon, aki születik.” – Továbbá: „Abban a sötét és kifürkészhetetlen zugban, amit a lélek mélyének lehet nevezni, csak olyan érzékenységeket őrzött, melyeknek nincs nevök, mert erkölcsi természetük sincsen. …Mindazonáltal sivár lelki szervezetét mégiscsak átjárta lassanként a méreg sűrű adagolása, s ímhol szaturálva és agyonszurkálva, valami olyasfélét érzett, hogy meg is lehetne bántva.” Stb. stb.

 

Hollandok Szigligeten. Beülök hozzájuk az autóba, körülvezetem őket. Hatalmas, fekete férfi, fényvédő szemüveg; végtelenül rokon… szenves (legszívesebben rokonit írnék), elgyötört, rekedtes hangú asszony, mint illat, árad belőle embersége, hátul a 85 éves, előkelő mama. A férfi Szumátrán született, a háború idején japán koncentrációs táborban volt. Érdeklődésemre futólag elbeszélt néhány rémtörténetet. „El kell felejteni – mondja. – Nézze csak: japán a kocsim, japán a fényképezőgépem.” Amikor a háború után hazajött, nem mesélhette el élményeit, folyton leintették: itthon sokkal rosszabb volt. Említi, hogy Székesfehérvár környékén „vörös”-katonákat látott. Miért csodálkozik, kérdem, hiszen ez megszállt ország. „Ha maguk egyszer megindulnak – mondja –, 48 óra alatt a La Manche csatornánál vannak…” „Én – mondom – egész biztosan nem indulok meg.” Nevet. A defetizmusától megdöbbenve hozzáteszem még: „Ha maguk ilyen gyorsan tudnak futni…” Megint nevetünk. Közben még egyre ezen a furcsa, béna nyugati humanizmuson rágódom. A hollandus megkérdezi: „Maga magyar?” Kitérőleg azt felelem: „Zsidó vagyok.” (Németül mondom: „Ich bin Jude”.) És csak futólag észlelem, hogy egyáltalán nem feszélyez ez a kijelentés. Látom, őket sem. Egy kicsit talán barátságosabbak lesznek. Állunk a Rókarántón, alattunk az öböl, mintha egy helikopter orrából néznénk. Hogy ez a sok szép villa mind állami-e? Szó sincs róla, felelem, csupa magántulajdon. Hogy lehet az? Ha most azt várják tőlem – mondom –, hogy elmagyarázzam, hogyan működik itt a gazdasági élet, hát csalódni fognak, mert fogalmam sincs róla; de – teszem hozzá – lehet, azoknak sem, akik csinálják, és még ez az egyetlen enyhítő körülmény… Újra nevetünk; de engem már émelyít az effajta humorom; érzem, mélységesen melankolikussá tesz a világ egyetemes, ragályos és kedélyes erkölcstelensége, amelyből én – esetlenségemnél fogva, amiből kínomban erényt faragok – örök időkre ki vagyok rekesztve, mélabúra, röghöz kötött szegénységre, lelki és szellemi tengődésre ítélve…

 

November Bolyongások a fasorok szegélyezte, dimbes-dombos utcákon, Budán, villák közt, ahol a foghíjas lámpasor jótékony árnyékokat hajigál…

 

Hogy értékeket létrehozni annyit jelent, mint nemzeti tartalmakat kifejezni az univerzális ember és az univerzális isten közt folyó párbeszéd formájában: nem, erről fogalmuk sincs, és a legkevésbé azoknak, akik habzó szájjal folyton a nemzetet hívják tanúnak (többnyire a saját csődjükhöz).

 

Amit az embereknek nem lehet elmondani, elmondhatod istennek; és akkor talán az emberek is megértenek.

 

Goethe: ha az emberre túl sok kötelességet rónak, ha túl sokat követelnek tőle, és jogait sem ismerik el, akkor nagyon meg kell fizetni őket. – Ó, XVIII. századi polgári gondolkodásmód! Eszébe sem jutott ezt írni: akkor totálissá kell fokozni a terrort.

 

Rilke: „A zöld valódi zöldje…”

 

Az ember a saját legtitkosabb, legkéjesebb és legkényesebb tulajdonságait üldözi másokban.

 

Eksztatikus beavatási regény – mondtam (A kudarcról) tegnap.

 

Angyalföld, lakótelep; gyerekek üvöltenek az ablak alatt a játszótéren, gyerekek üvöltenek a folyosókon, a szomszédban, mindenütt: akár egy keltetőtelep. Füldugót nyomok a fülembe, és testvéri érzéssel Kafkára gondolok: szegény Franz, mennyit szenvedett a zajtól, családja vagy főbérlői locsogásától, ajtócsapkodástól, a távolból átszüremlő zongoraszótól… Werfel kizárólag szállodában (méghozzá alkalmasint a legelőkelőbbekben) tudott dolgozni, pedig Almának volt egy szép kis háza a Semmeringen. Mahler a kerti házikóban (pavilonban) dolgozott, távol a lakástól. Flaubert senkit sem tűrt meg maga mellett a házban, miután a mamája meghalt, Kafka albérletekkel próbálkozott… (Én pedig – ha valakit netán érdekelne – kizárólag az angyalföldi panel félszobákat kedvelem.)

 

Krúdy képei, Krúdy hasonlatai, az élet Krúdy-féle megdicsőítése. A halott Szindbád, aki az élők közt kísért: tökéletes formai telitalálata ez Krúdy stílusának, ha stíluson az élethez való totális viszonyunkat értjük.

 

Az igazán jó regényhősnek megvannak a maga titkai, melyeket ugyanúgy megőriz az olvasóval, mint az őt elgondoló íróval szemben is.

 

A nagy lélektani irodalom kihívására manapság (legalábbis innen, Kelet-Európából) az a válasz adódik, hogy az egyes ember, a lelkével együtt, korántsem olyan fontos, amint azt a XIX. században hitték. Nem fontos és kiirtható.

 

Braudel: „…a nagy történelmi események éppen erről ismerhetők fel: folytatásuk van.”

 

Az aktív szeretet és az aktív gyűlölet – a kínzás – alighanem egyazon univerzális érzés két különféle formája, csak… hogy is mondjam: az utóbbi sokkal ügyetlenebb.

 

„Plátói zsidógyűlölet” (ti. ahol gyakorlatilag nincsenek is zsidók, mégis létezik antiszemitizmus: a kifejezés felhasználandó.)

 

Fordítás: Hofmannsthal: Az árnyék nélküli asszony. – A szentség és az erotománia igen gyakori s cseppet sem különös párosulása.

 

Széchenyi Naplójából. Hogy írásai „felkavarták az aljamagyart”. Gyűlöli Kossuthot, „ezt a Marat-t”. Ördögi iróniát ismer fel abban, ahogyan minden ellene fordul, ő maga is önmaga ellen. A nők. Az isteni inkonzekvencia. A biztos mozdulat, ahogyan a revolver után nyúl. Már harmincéves kora előtt tudja, hogyan kell végeznie.

 

Este a téli Duna-parton sétálva és egy Asimov-novella kapcsán megint – monomániásan – az individuum rejtélyén rágódva. Hogy valószínűleg a táplálkozással, a védekezéssel és a szaporodással kezdődhetett a megkülönböztető érzés; de hogyan fejlődött mindez az emberi individuum megváltásigényéig? És mire utal ez a jelenség? – A lélektani tudásban (teljesen eltekintve az úgynevezett pszichoanalízistől), a halálról való tudásban, általában mindabban, amit bölcsességnek neveznek, semmiféle „haladás” nem észlelhető, itt semmiféle komputerizálódás nem történik, az elektronikus forradalom ide nem hatolt be. Hacsak úgy nem, hogy az embert még lélektelenebbé, végül majd teljesen lélektelenné teszi, a hiányt pedig majd valamilyen (természetesen célszerű, nagyon is célszerű) lélekprotézissel pótolja.

 

Megtérni az erőforrásokhoz, amelyek egyedül a magány talaján erednek. Még a szeretet is gyengít; minden vallomás megadás, egy nehezebb megoldásról való lemondás.

 

Mivel misztikus vagyok, nem szeretem, ha a misztériumot misztifikálják.

A misztérium nem a mi nyelvünk, ezért a misztériumot nem szólaltathatjuk meg. (Ha mégis próbálkozunk vele, horror lesz belőle, giccs vagy gyermekmese.) A ráció nyelvén kell szólnunk, és beérni annyival, hogy időként elakad félresiklik a hangunk.

Az alapkérdés itt, most, e helyen és időben: van-e jogunk a komoly gondolkodásra?

Ha a komoly gondolkodást választjuk, nem leszünk-e komolytalanokká? Nem hazudunk-e? (A komolytalanság szituációjánál fogva.)

Van-e teher, amit viselhetünk; van-e felelősség, amit vállalhatunk? – A magánélet; a magánhalál. Van ebben egyfajta nyomorúság, amit lehetetlen kimondani. Megfosztattunk és megnyomoríttattunk; élünk, s amit elvettek tőlünk, nem más mint az élet. Ki vette el? A diktatúra súlyos dolog, de talán nem tesz egyebet, csak védelmezően (habár kéretlenül) eltakarja szemünk elől az eget.

 

Miért alakult így? Nem lehet rá válaszolni. Így van, s hogy így van, ez annyit jelent, hogy halálom egyúttal pusztulás lesz, anyáim és apáim, ha úgy tetszik, a nemzetségem, a jövőm pusztulása. Egy pusztuló és pusztított nép fiaként, egy pusztuló és pusztított nemzet körében titkon talán mindig is tudtam ezt, s titkon talán mindig is erre a pusztulásra készültem. (Stb.: a folyó, az élet mint a két kézzel magasra emelt batyu képe a víz fölött, míg el nem merül.)

 

Felismeretlenül élni, megtagadni a felismerést, sőt rácáfolni, egy jeltelen sírra vágyakozni…

 

A proletárdiktatúra olyan hely, akár a lakásom, akár az életem: se fény benne, se ünnep, kényelmetlenül és szorongva meghúzom magam benne, egy (remélhetően rövid) átmeneti időre.

 

Kafka ifjúkorában Nietzschét olvasott fel egy erdei tisztáson egy fiatal lánynak.

 

 

1986. március 22 Nehezen tetten érhető, kis, alattomos változások. Több tapasztalat, több engedékenység, tán nagyobb hanyagság, bár nagyobb munkabírás is. Hajlam a hízásra. Az úszás, mindenféle sportolás elhagyása. Kevesebb teória, több valóság. Érdeklődés e föld iránt, ahol élek, és e föld irodalma iránt. A nagy, paradigmatikus profilok szelídülő vonásai, egyesek a széleiken már kezdenek is elmosódni (Camus). Kevesebb önvád, több önbizalom, általában, mondhatni, férfiasabb magatartás. Egyúttal kevesebb végletesség, kevesebb axiomatikus megfogalmazás, kevesebb vibrálás, kevesebb izgalom az inspirációban. Félő, hogy végül is kiürülnek tartalékaim, elfogynak a megkínzottságot még elevenen őrző sejtek, melyeknek mérgei az írásban akarnak kicsapódni, és pusztán merő szokásból írok már. Másfelől: nem kívánom az inspiráló boldogtalanságot. A középszer felé tartanék?

 

De mihez képest érzem pusztulónak a jelent? Akkor mégiscsak van posztulált érték. Nem lehet túl soká késlekedni a megnevezésével, akkor sem, ha ez bizonyos mértékig korlátozza a kreatív (és destruktív) szabadságot, valamint a képzeletet.

 

Nagy művészet a kultúra idején volt; izgalmas művészet a kultúra pusztulása óta van.

Felismerni mindennek iszonyú időhöz kötöttségét, felismerni a kort.

 

A világpillanat, midőn kihuny a szeretet. A pusztulás előérzetének szörnyű sivársága. A kereszténység kezdőpillanata a nagy birodalmi alakzat bomladozása idején. Az európai nihilizmus, az emberi elfajzottság manapság, a csürhe, az agresszió, a törvényen kívül helyezett értékrend – mindenféle értékrend elvi törvénytelensége. Fullasztó érzelem-, szellem-, gondolathiány; pszeudotevékenység, az időt kitölteni, szerencsét találni, pénzt gyűjteni. Elidegenedés – ha felfognák, a szó mit jelent, s hogy az ember mennyire idegenül s értetlenül bámul a saját életére.

 

Ahol test és lélek teljesen egészséges, ott nem élnek szellemi életet, mondja Kafka. Kafka hihetetlen átélésintenzitása. Lángoló szavai és hasonlatai, amelyekkel a látszólag legjelentéktelenebb dolgokból is életet, nagy életet teremt. Egészen hihetetlen okossága. Minden küszöbön átlép, minden fátyolt szétszakít, megy, megy, míg el nem ér – önmagához. Micsoda döbbenetes átvágása a kerülőknek, s mégis, csak ezek a kerülők, igen, csakis ők az élet: mert az élet ideje a kerülőké. A célhoz – önmagához – elérni annyi, mint meghalni.

 

Május Csernobil: itt a halál, ne vesztegesd lényegtelen dolgokra az időd.

 

Reggeli felhőszakadás. A gőzökben lebegő park az ablakból, mintegy képkeretben. A fenyők kiemelik csúcsaikat, törzsük, akár a mesékben, itt-ott kivöröslik. A lezúduló víz mindent elhallgattatott. Hol vannak a madarak? Mikor a felhőszakadás megszűnik, a színek lassan felélednek, a hangok megszólalnak, ihletetten, boldogan és félénken, akár egy kozmikus orgazmus után.

 

Behatóbb analízis kimutathatná, hogy gyerekkori verekedési hajlamomban alapjában véve a kapcsolatteremtés problémáját kell látni. A legegyszerűbbnek valami könnyed brutalitás mutatkozott. Erósz működött-e már? Vagy csak a korai felismerés, hogy nekem mindenki probléma – az, amit Sartre így mond: a pokol a többiek?

 

Szigliget. Korán az ágyba, odakint szélvihar, reggel négykor felébredtem, kinyitom az ablakot, nappali világosságban hajladoznak a fák, mintha titkos imájukat végeznék, a fakó ég nyugati alján a telihold pompázik, s ontja fehér világát, miközben kelet felől megtörik az ég sötétkékje.

Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?

 

A jó stílus mindent igazolhatóvá, a nagy stílus mindent naggyá tesz – egyszóval minden csak stílus kérdése, más szóval minden hazugság.

 

Miközben járom és nézem a gyönyörűen megművelt szigligeti lankákat, egyre hánytorog bennem a kérdés: minek?!

 

Az alkohol nyűtte arcok, ahogy a busz Angyalföld felé visz. Szivacsos arcbőr, fogatlan szájak, kocsonyás szemek, leromlott testek a tekintetekben alattomos indulat vagy a hindu nihil. Élnek, mert nem tudnak nem élni; szenvednek az élettől, de nem tudnak tőle szabadulni.

 

Este. Kis, elhagyott kápolna. „Még sosem mertem imádkozni érted.” „Mit jelent ez: imádkozni valakiért?” Elmondatik. Némi szünet. Majd: „Egy kicsit olyan, akár egy feljelentés.” – Hiába e megátalkodottság és főként annak színlelése, nincs segítség. – „Mit teszel legközelebb az ügyedben? – kérdezte a pap. – Még segítséget keresek – mondta K., és fölemelte fejét, hogy lássa, hogyan ítéli meg ezt a pap… – Túlságosan sok idegen segítséget keresel – mondta helytelenítően a pap –, és főleg nőknél. Nem veszed észre, hogy ez nem segít igazán?” – A Tagebücherben az a rész, ahol Kafka a szerencsétlenségről beszél, a saját szerencsétlenségéről, amit szükségszerűnek, tehát az igazságának tekint, s amelyből – kimondatlanul – a termékenységét eredezteti. Szabad-e hát kiutat, menekülést, kibúvót, megkönnyebbülést találni, cserbenhagyni – amíg engedik: mindenképpen csak rövid időre is tehát – a szenvedést? Kafka meghalt. Úgy történt, ahogyan megjövendölte: gyermekből hirtelen aggastyánná lett, a férfikort kihagyta. Mi hát a férfikor? Kafka jól látta: patriótának lenni, férjnek és apának. Vagyis a boldogságot kötelességszerűen keresni. Igaz-e az élet (a boldogság, pontosabban az igent mondás) és az alkotás egymást kizáró ellentéte, ahogyan ezt a XIX. században annyira szerették megfogalmazni? Meg kellene kérdezni az antik görögöket, meg kellene kérdezni Bachot. Igaz, ma nem lehetséges klasszicista, semmiféle közösségi, tehát kultúra alapján létrejövő művészet. A minden egyedi mű követelményében rejlő azonosulás pedig, úgy tűnik, kényszerűen szerencsétlenségre ítéli a művészt, mintha ez lenne alkotói erkölcse, vagyis az egyetlen erkölcse. – Hogy ez az erkölcs ellentmondás, és éppenséggel etikai ellentmondás? Ebből csak a kreativitás pillanatnyi szituációjára nézve kell következtetéseket levonni; és ezek még mindig pozitív következtetések lesznek ahhoz képest, hogy milyen veszélyek fenyegetik magát a puszta kreativitást. – Talán a keresztre feszítéssel kezdődött: azóta mindenki a keresztre vágyik. Ezt a mítoszt az évszázadok során alig törte meg egy-egy szerencsésebb kép, amilyen például az olimposzi Goethe portréja; de ez a kép sem teljesen hibátlan.

 

A három cigánynő a vonaton, anya meg két lánya. A generációk rohamos finomodása – az idő, ahogy ebben a három mozdulatlan figurában egyszerre megnyilvánult; nem tudtam róluk levenni a szemem. Az anya valósággal állati, ordináré élettolakodása, a nagyobb lány látható feszélyezettsége, helytelenítése közepette; a kisebbik leány világos (sőt: világló) szeme, gyönyörű arca, tiszta, sűrű gesztenyehaja, bátortalan, életveszélyes mosolya. Amikor elaludtak; az anya, akár valami ősállat a dagonyában, emelte fekete, kéjes pofáját horkolva az ablak felé, a kisebbik lány oldalra bukott arca az álomban is különösen finomnak tűnt, akár egy világutazáson lévő múlt századi úri hölgyé (legföljebb 15 éves lehetett), a nagyobbik, amolyan tömeges ipartermék módjára szép lány, diszkréten horkantgatott mellettem, szorosan magához ölelve műanyag szatyorban hordott kincseit, enyhe doh- és szegényszagot árasztva. A kisebbik leány megejtő szépségében talán először vezetett rá, hogy megértsek egy amolyan Don José-féle sorsot (vagy nem így hívják Carmen szeretőjét?); ebbe a kislányba, ebbe a türkizszemű, mongolos-hindu arcba végzetszerűen bele lehet szeretni, és csaknem garantált a pusztulás.

 

Nietzsche politikai hatását konokul költői-eksztatikus aforizmáiból vezetik le; még véletlenül sem jut az eszükbe, hogy Nietzsche politikai meggyőződésére Nietzsche politikai kijelentéseiből következtessenek. Mert ezekből túlságosan is kiviláglik, hogy a német nacionalizmust ugyanúgy gyűlölte, akárcsak az antiszemitizmust meg a csőcseléket – tehát mindazt, ami Hitlert (és csupán Hitlert?) teszi.

 

„Ember embernek farkasa ”; igen, de az államtotalitarius „szocializmusban” a farkasok harcából mindig a patkányok kerülnek ki győztesen. Ez a patkányhatalom, amely már rég nem is totális (patkány)hatalom, csupán az inercia, a megmaradás valamely arctalan végterméke, hatalom akkor is, ha már nem is akarna hatalom lenni, hatalom akkor is, ha már leginkább saját magának terhes a hatalma; hatalom, amelytől a hatalom szabadulni többé nem tud; hatalom, amelytől királyi jótétemények és patriarchális büntetések váratnak el, zenélő, filozofáló, televízióműsort sugárzó, börtönöket, óvodákat és rohamrendőrséget fenntartó, csüggedt, a hatalmi funkciókat (a racionálisakat, a konstruktívakat) gyakorlatilag ellátni nem képes hatalom, amely talán nincs is, nem is létezik, talán csak a sokmilliós, izzadt, fülledt, szorongó álmok képzete. – Mit tegyen az ember? Hogyan pusztítsa eredetiségét? Hogyan kerülje el, hogy kirívó csordaállattá váljon, amelyet széttipornak istállótársai?

 

„Have a nice day SOMEWHERE else” – olvasom egy külföldi rendszámú autó hátsó üvegablakán; darabig elábrándozom, mielőtt ITT maradnék…

 

Újra meg újra, évek óta mindig újra figyelmeztetni magamat a regénytechnikára: A kudarc nem időregény, nem folyamatokat ábrázol tehát, hanem stádiumokat; nem pszichológiai módon bánik főalakjával, ellenkezőleg, ugrásszerű stádiumokat kell teremteni, Swedenborg szavával: állapotváltozásokat. És ezzel vissza lehet térni a nagy és erős kifejezéshez, a naturalizmus és a pszichológiai motívumszövögetés komolykodó, ám kisszerű és meghaladott közjátéka után.

 

Mi a két nagy gondolkodásmód (kultúra) közti különbség? Az egyik kreatív lénynek látja az embert, a másik egy lélektelen gépezet alkatrészének. S mi a csoda? Hogy mennyire könnyen válik egy lélektelen gépezet lélektelen alkatrészévé az ember.

 

November A háztetők széles terpesze és a tornácok, ablakok félköríveinek rímjei, ahogy a szürke víznek háttal, a mólóról látom: nekem ez Szigliget.

 

A hitbeli meggyőződések, amiként a társadalmi rendszerekben való meggyőződések mélyén is, a félelmet keresd. – Szilárd és rendíthetetlen hit: szilárd és rendíthetetlen félelem a félelemtől.

 

A boldog párok – mondja Tolsztoj – mind egyformák, a boldogtalanok… stb. A naturalista T. mondja ezt nyílván, s nem a misztikus. Hiszen mennyire áhítatos titok a test, a temperamentum, az ihletettség közössége. És milyen ritkák, mennyire véletlenszerűek a találkozások annyi törékenység és esetlegesség közepette, ami az emberi élet, az emberi sors. És az emberi életek tulajdonképpen az ilyen találkozás hitében vagy legalábbis reményében zajlanak mégis. Egy tiszta és megváltó hajnali pillanatéban, amely véget vet a sötétségnek, kilépnek a tisztásra, és reszketve megállnak a pataknál, mint két szomjas szarvas, melyek a befagyott forrás fölengedésére várnak.

 

Hawthorne: ha az ízlésére hallgat, korántsem biztos, hogy a saját könyveit olvasná. – Ebben a mondatban minden küzdelmünk és minden küzdelmünk hiábavalósága benne van. Ilyen mondatot csak nagy író írhat le.

 

Hogy merőben csak jó legyen, ahhoz ő túlságosan is nagy – írja Th. Mann, Goethéről szólván. Igen, ez a kreativitás skizofréniája: Isten és Lucifer – illetve Mefisztó – egyazon s korántsem föltétlenül tudathasadásos személy.

 

Mindig is nehezen hittem el, hogy az ember a majomtól származik: a fordítottjára több bizonyítékot látnék.

 

Tegnap este, vigaszul s mintegy biztatásként, Krúdy Gyulánál az írói mesterségre vonatkozó észrevételeket keresgéltem: ez a nagy író, elképedésemre, úgy beszél az írói munkáról, akárcsak Lucien de Rubempré. Ugyanő, aki máshol annyi empátiával ír Ady Endre szenvedő nagyságáról, aki annyira meghatottan áll meg Bródy Sándor ajtajának küszöbén, hogy mélységesen értő és baráti pillantást vessen az íróra stb. De ezekben az olykor egyenesen bárdolatlan kirohanásokban („Véres húskonc az élet… a hírnevet nehezebben osztogatják…” stb.) annyi gőg és szenvedés rejlik, hogy végül fogékonnyá tesz a fájdalomra, amit nagy-nagy tehetsége és szégyenletesen szűkös sorsa miatt kiállt… Hogy ebből a fájdalomból valahogyan kivergődjem, vigaszul végül Kafkát lapoztam fel.

 

1987. január Rengeteg hó. Szürke, savas, modern hó. Mindent ellep, mindent eltöm, mindent elnémít, a maradék életet is. Szorongás, neve sincs, apró félelmek. Bomlás, piszok, sár, magány.

 

Bizonyára többször vagyunk jók erkölcsi gyávaságból, mint valódi hajlandóságból. Érvényes-e ugyanez a gonoszságra is? És amikor a közerkölcs a gonoszságot avatja jósággá és az erkölcstelenséget erénnyé? – Az erkölcsi magány mindenképp az egyik legfigyelemreméltóbb probléma. Egyedül lenni a vélemények harsogása, a közvélemény nyomása ellenében – különös, de e tekintetben az ember úgy viselkedik, akár a biztos búvóhelyet kereső állat. Atavizmus ez, kétségkívül a csordalét öröksége még, amikor a kiközösítés (mint egyébként gyakran ma is) nyilván a meggyilkoltatással lehetett egyenlő; a kiközösítéshez viszont alighanem már akkor is morális vagy valami ahhoz hasonlatos érvek lehettek szükségesek. Noha Pascal szerint más az állati természet és más az emberi: mégis, több bennünk a természet – tehát az állat –, mint az kívánatos, mi több, akár kényelmes lenne.

 

Megvetni, igen – de megvetni nehéz. Igazán megvetni csak a szolga tud, a cseléd.

 

Ha léteznek örök fogalmak, valamint az ábrázolás örök tárgyai, akkor bizonyos dolgok (persze amíg az ábrázolás az ábrázolás örök szelleméhez kötött) ábrázolhatatlanok; azok akkor is, ha örök, de legalább maradandó dolgoknak igyekeznek feltűnni. Hány évszázad kellett, amíg az egyház elfoglalhatta helyét az állandó emberi dolgok közt, tehát ábrázolhatóvá lett? A párt (P!) viszont ábrázolhatatlan, sub specie aeternitatis entitásként egyszerűen nem áll helyt önmagáért. Magasabb rendű prózában ez a szó le sem írható: a szöveg kiveti magából.

 

Hiába, a valóság konzervatív; másfelől ez a konzervatív fanyalgás a biztos értékmérője az élet irtózásának a mesterkélt életlátszatoktól.

 

„Az ellenszenv realizmusa” mint nagy regényalakok létrehozója (Szerb Antal Meredithről): a kérdés, ami a Sorstalanság írása idején foglalkoztatott, hogy ti. az undor lelkesültsége kreatív erőként helyettesítheti-e a rokonszenvét.

 

Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert, és a felismerés vakító bizonyosságában azt lehetne mondani: megtörtént – elvégeztetett – elég.

 

Az élet? Arra való, hogy a menekülés útjait rövidítse – a menekülését, egyelőre csak vissza, az asztalodhoz.

 

Az ideológiák szellemi mélységei kizárólag annyiban érdekelnek, hogy letartóztatnak-e vagy sem.

 

Vigyázz, semmi „objektívet”: semmi sem érvényes, csak a saját téveszméid.

 

Voltaképpen mindig ugyanazt a morált piszkítják be az „úgynevezett világtörténelem” folyamán, és mindig ugyanaz a morál újul is meg a mélyben – ha képes rá, hogy megújuljon. E tekintetben a Jézus-vallás lenyűgözően nagy esemény volt: hatása csaknem a francia forradalomig eltartott. Azóta a morál – mint etika – magánemberek magánügyének tűnik. Némi kreativitás kétségbevonhatatlan, az emancipáció, az Istennel való egyenrangúság tekintetében – akár az Isten degradálása, akár az Isten meggyilkolása árán. Istent legalább kétféleképpen lehet nélkülözni: etikusan és etikátlanul, kreatívan és úgy, ahogy az uzurpátorok teszik, paranoiás önistenüléssel. A tömeg azonban kétségkívül elhagyatott. Közösségi szerepét (mint nép) elvesztette, individuumként viszont elveszettnek érzi magát – itt kezdődik a bökkenő. A bökkenő pedig a totalitarizmus, a kétségbeesés csábítása, az aktivitás különféle formáiban.

 

Amit Nietzsche A tragédia születésében mond, ma még nyomatékosabb érvényű: „Nincs művészi korszak, melyben az úgynevezett műveltség és az igazi művészet oly idegenül állt volna egymással szemben, mint ezt korunkban látjuk.”

 

Egy társadalom, amely – a hatalmi struktúrája és e struktúra hatalmi túlerőltetése miatt – egyszerűen nem bírja el az emberi teremtőerőket. – Végül is hol keressük a vitalitást? Az elefantiázisban szenvedő hatalomban vagy a mégiscsak – legalábbis egy darabig még – kiirthatatlannak mutatkozó teremtőerőkben? A viszonyok ilyen szerencsétlensége betegségre, haldoklásra vall-e, vagy ellenkezőleg, e szerencsétlen viszonyok révén győzedelmeskedik az egészség a még nagyobb bajon – mondjuk, a végletes zűrzavaron, a népirtásba fajuló szenvedélyeken stb.?… Ki tudná?… De mit szóljon az a kis élőlény, amelyet a beteg, akár valami egeret, figyelmetlenül a markába ragadott, és a vajúdása közben most mind vadabbul szorongat, rá sem ügyelve, csak a keze szórakozottságából, míg csak ez a kis élőlény meg nem fullad e marokban? Mert körülbelül ehhez hasonlítható a helyzet.

 

A túl személyes fogalmazás még a személyes igazságtól is megfoszt. Jól mutatja ez az emberi elme természetét, és hogy miféle gépezet is a nyelv. A fogalmazás szintjén lehet minden nagy és katartikus, anélkül hogy bármi is megváltozna ettől. Sumner megfogalmazása jut az eszembe, mely szerint a görögök története jól mutatja, hogy miközben az ember fennkölt dolgokról szaval, igen mélyre süllyedhet. Másfelől van ebben – és épp ebben – valami vigasztaló: nevezetesen, hogy alantasságunktól függetlenül is gondolkodhatunk fennkölten és fennkölt dolgokról. Ez feltétlenül bizonyít valamit. Az ember amolyan „Prothese-Gott”, mint Freud mondja. (Ugyan hogyan lehetne lefordítani?)

 

Vegetálás; tetszélet.

 

„Aki nem tanítja meg valamire az írókat, az senkit sem tanít semmire”: Benjamin – ez a ragyogó, de különben szerencsétlen szerző, aki odaadta magát az osztálygondolkodásnak. Micsoda csapda a nihilizmus, mely mindig kihasználja, hogy a kiváló, de nem erős szellemek szakadatlanul gyanakodnak önmagukra, és ezért szívesen vállalnak részt a saját elpusztításukban, mintha ezzel éppenséggel az erejüket bizonyítanák.

 

Toynbee: „…Láttuk, hogy a bomladozó társadalmi szervezetben a teremtő géniusz szikráját hordozó egyén a megváltó szerepében találja meg társadalmi cselekvésterületét. …És rájöttünk, hogy csak olyan jelöltek érdemlik meg ezt a címet, akik a társadalomtól akarnak megmenteni, és rendületlenül kitartanak céljuk mellett. Aki a társadalomtól akar megmenteni, és átcsúszik a társadalom megmentőjének szerepébe, az ugyanúgy bukásra ítéli magát, mint az önjelölt állítólagos megváltók.”

 

A nagy művészet mindig olyan, mintha egy betegségen vezetne keresztül.

 

Az etikai ész undorodik tőle, hogy az ember „jól érezze magát” a világban, vagy inkább az esztétikai? – Vagy netalán a világot kellene pontosabban definiálni?

 

Május 8 Finita l’opera!! – a győzelem napján. – Zavaros utóérzetek. Úgy fejeztem be, mintha a regény teljesen magától íródna, s én csupán azért ültem ott, hogy valaki mégiscsak felügyeljen rá.

 

Május 9 Utánanéztem: a Sorstalanságot épp ma 14 éve (!), május 9-én délután fejeztem be. A kudarcot május 8-án. – Van ennek valami jelentése vagy jelentősége? A világon semmi.

 

A győzelem, mire megérik, vereséggé nemesül.

 

Senki lelkét ne akard, mert megkapod, és kiderül, hogy nem tudsz mit kezdeni vele. Nem is akarsz; nem is akartál. Megpróbálsz szabadulni tőle, de most már veled jön, a sarkadban marad, akár egy fellobbantott gyújtózsinór apró lidérclángja, és amikor a leggyorsabban futsz előle, akkor robban.

 

Szigliget. Schubert „nagy” C-dúr szimfóniája, újra meg újra. Amikor az utolsó tételben a basszusok vastag, cirkuszi hangon utánamondják a témát…

 

Fecske az útszélen, mint egy odavetett rongy. Füstkék szárnyacska, piros gallérka, riadt, értetlen szemecskék. A cikázó fecskék is meghalnak. Pedig szinte nem is élőlények, könnyű, csapongó, vidám szellemek csupán.

 

Goethe: a legnagyszerűbb (biztos, hogy nem ezt a szót használja), ha életünk végét valamiképp összekötjük a kezdetével.

 

Július 1 Két nappal ezelőtt váratlanul belefogtam a Kaddisba, megindultan és csodálkozva haladok benne előre.

 

Valami technikát kidolgozni a létfenntartáshoz; mint háborúk vagy természeti katasztrófák idéjén: „kihúzni”. Mindenekelőtt is az írást tisztán magánügyként felfogni, teljesen megszabadulni – nemhogy a reménytől, de még a reménytelenségtől is. Úgy írni, mintha börtönben írnék, kérdéseket feltenni. 1. Írnék-e börtönben is? 2. Mikor? (Miután a napi börtönmunkát elvégeztem, s egy kicsit kihevertem.) 3. Mit? (Kizárólag a lényeget, azt, ami csakis a visszafojthatatlanság végterméke.)

 

A reklám amerikai fogás, ebből lett a propaganda, a jelenlegi ideologikus „kultúra”, az értelmetlenség apoteózisa, ami áthatja az agyakat. Mi itt a művészet? Az ember valódi élete lenne – ha lenne az embernek valódi élete.

 

Beckett regényei. „Én már nem a sikerért küzdök, hanem a kudarcért.” (Malone meghal) Beckett átugrott egy szakadékon, és a túloldalról beszél. Nagy példa.

 

Az életem mostanában, augusztus első napjaiban. Anyám. A kórházak. A jelenetek. Tehetetlenségem. Paranoid gőgje. Kétségkívül van benne valami a bibliai matriarchák démoni erejéből és babonás rettegést keltő, boszorkányos gonoszságából. Valójában a színésziesen eltúlzott életerő ez, mely tehetetlenségét leplezve, igájába akarja fogni környezetét, hogy szolgálják őt, a kényelmét, a szeszélyeit. Az ember ügyes állat, aki a színészmesterség minden fortélyát is felhasználja a kozmosz, az őt fenyegető emberi közöny és a közelítő halál ellen.

 

A nagy emberek értették a módját, hogy mielőtt belepusztultak volna, előbb még a javukra fordítsák a bajt. – Kicsinek tekinteni azt, ami kicsi, és megőrizni magunkat annak számára, amit nagynak tekintünk. A tett elkövetőjének és bírájának lenni, ahogyan Rilke mondja.

 

Rilke: Valahol ősellentmondás feszül az élet és a nagy munka között.

 

Paradoxon: illúziót, de valódi illúziót!

 

Ahol szeretni kellene, ott most csak a szorongás lakozik, akár elmulasztott kötelességek háborgása. Az égből csöpög a reménytelenség. Az erkölcsi helyzet körülöttem olyasféle, mint a török megszállás ötvenedik-hatvanadik évében lehetett. A közállapotok elzüllése teljes szellemi vigasztalansággal jár együtt. Az a csöpp jóakarat, ami az alkotáshoz kellene, leírhatatlanul távol van, egy másik bolygón.

 

Sumner észrevétele, hogy a görögök a kiváló példái annak, miként lehet fennkölt dolgokról szavalni és közben alantasan cselekedni. Kérdés, hogyan cselekszik az ember, ha még csak fennkölt dolgokon sem gondolkodik. Mindenesetre a példa most eléggé a húsomba mar (jóllehet nem cselekszem alantasan). Mindazonáltal nagyságra vall, hogy az, aki képtelen a cselekvések mezején botlás nélkül átkelni, mégis képes rá, hogy törvényhozó legyen. (Mert annyit csak elismer Sumner, hogy a görögök „fennkölt szavalása”, a Bibliával együtt, az etika alapja.) Szeretném magamban megőrizni a gondolkodásbeli szigort és a cselekvésbeli pragmatizmust – tehát az élet kényszeredett művészetét. – Goethe a Vonzások és választásokban: „Csak egyet határozzunk el szilárdan: válassz el mindent, ami munka, az élettől. A munka komolyságot és szigort kíván, az élet pedig szeszélyt; a munka határozott következetességet kíván, az életnek szüksége van a következetlenségre…” Stb.

 

Száműzetésben élni, száműzetésben önmagunkból, az alkotásból, az Országból – legsajátabb országunkból –: van ebben valami keserűen nagyszabású, amit egy ideig így el lehet tűrni; később aztán elfelejtjük, hogy honnan is száműzettünk, és megmaradunk pusztán száműzötteknek – ezzel kezdődik a halál. Ha tehát élni akarunk, nem szabad megszűnnünk száműzetésünkben is örökké hazánkra, az Országra gondolni.

 

A naponkénti kijárás Angyalföldre, panel félszobámba. Próbálkozás a munkával, odaát szegény, öreg, drága nagynéném motozása, motyogása. Vélemények A kudarcról. A kiadó, a nevetséges „tárgyalások” az irodalom állami hóhéraival. Az általános szétesés. A nemzet önrepressziója. A lehetetlen, gonosz és ostoba „vezetés”. Fénytelen, hályogos életem. Egy háború utáni sláger: „Így múlik el az életünk / És nem történik semmi…”

 

Valószínűleg képtelenül eltúlzom mindannak fontosságát, ami velem megesik, kivált, ha kellemetlenségek esnek meg velem. Egyetlen vágyam, hogy kizárólag metafizikai szorongások gyötörjenek. Nem mintha ezeket lebecsülném, de erőim ezekre szabottak.

 

Miért kell állandóan valamilyen gyalázat felé fordított arccal élnünk? Pusztán a halál ténye nem elegendő magyarázat.

 

Október 25 Hónapok óta szünetelő jegyzetelés (ami különben halk zongorakalimpálásként kíséri életem komor és unalmas hangzatait). Tegnap 76-ból való feljegyzések átolvasása. Mindenhol A kudarcra vonatkozó előérzetek, utalások – sőt a Kaddisra is. Felismerése – boldog felismerése – annak, hogy működésemet eszerint valami szükségszerű vezérli, valami, ami az én legsajátabb sajátom. Így válik el a művészet az esztétikától. Mert mi közöm így az irodalomhoz, az irodalmi vélekedésekhez, amikor például A kudarc úgy nőtt bennem, úgy fejlődött ki és úgy vált le rólam, akár a növény termése. Mármost begyűjtik-e vagy nem: az ő dolguk. Ha bármilyen külsődleges cél, megfontolás stb. vezetett volna, abban a szörnyű helyzetben lennék, hogy gratulálhatnék vagy szemrehányást tehetnék magamnak: így azonban – tisztán művészileg – a növény nyugalmát érzem (míg le nem kaszálnak).

 

Szondi Lipót Eichmann-tesztje. Vakdiagnózis volt, az eredmény: különösen veszedelmes gyilkos. Akkor viszont megdőlt a bürokrata-gyilkosról felállított valamennyi teória. Gyilkos hajlamokkal gyilkolni – maga a sablon. Eichmann tehát nem behelyettesíthető a Jedermann-nal, ahogyan – a náci struktúra dinamizmusának nagy dicséretére – akár magam is gondoltam. Marad tehát a legócskább képlet: bűnözők veszik át a hatalmat, és bűnözők módján gyakorolják. A többiek gyávasága, vaksága és nyereségvágya, továbbá az ügyek pragmatizmusa pedig megteszi a többit. Micsoda közhely! Nem tudok beletörődni, hogy ilyen kevéssé eredeti okból lettem volna Auschwitzban.

 

Nem arra való az ember, hogy az életet megértse, hanem arra, hogy élje és megélje: ennyiben és ennélfogva az ember mindenekelőtt vallási lény.

 

A szklerotikus paranoia (szegény anyám). Az ismétlés, mint a lecsupaszított agy működésének tünete, valamire vall; fordított és szörnyű módon a betegesből a normálisra következtetni. Az ismétlés az agy természetes működésében is nyilván rendkívül fontos mechanizmus; a betegnél, akár a rossz lemezen elakadó és folyton visszaugró tű. A gonosz indulatok, mint csontozat a lepusztuló hús alól, úgy meredeznek elő. Tartósabbak, eredetibbek, mint a hús, az őket addig befedő egész kulturális felépítmény, beleértve a logikát is. Mindaz, amit specifikusan emberi vívmánynak tekintünk, így az objektivitás, az igazságosság stb. stb. rettenetes erőfeszítés eredménye lehet, és rendkívül törékeny. Az individuális jelleg azonban még így is kiütközik. Elmondható, hogy az őrület tehát csak az abnormális élet folytatása (ahogyan „a pokol csak a rendellenes élet folytatása”). – Mitől félek? Elsősorban önmagamtól. Kivettetem a számomra lehetséges és nagy nehezen létrehozott helyzetből. Mások révén elér a gyalázat. A világrendem összeomlásától félek. A megismerésbe, a megfigyelésbe menekülni, önmagaméba és a betegébe; kivonulni a közvetlenből, mintegy a harmadikká lenni, aki hallgat, figyel, nyugodt és ítél, aki szabad, bár megvesztegethetetlenül szigorú.

 

Wittgenstein: ha az életet állandóan a halál, úgy a józan értelmet szakadatlanul az őrület veszi körül. – Szigliget. Jobb híján naplóimat olvasgatva. Különös regény, az életem. Valami kétségbevonhatatlan koherencia. Jellememben megbízhatok, mint valami hűséges háziállatban. Táplálni kell, jóltartani, gondozni és dolgoztatni. – Másfelől, bár e feljegyzések egy eléggé figyelemreméltó életvitelről árulkodnak e kelet-európai összeomlás közepette, épp ezek a kelet-európai viszonyok teszik tökéletesen értelmetlenné őket mint egy figyelemre méltó életvitel dokumentumait; értelmetlenné, mert nem szolgál (nem szolgálhat, nem akar szolgálni) a fennmaradás vigaszával, olyan jövő reményével, amely az ilyen feljegyzéseket megőrizné. S miért őrizné meg? Nos: szeretetből, valamint önfenntartási szándékból. És én egyiknek sem látom biztató jeleit.

 

A negyvenes években írott feljegyzéseiben Wittgenstein egyetlen célzást sem tesz a háborúra. Csodálni kell, vagy csak csodálkozni? Azt hiszem, az örök dolgok megélésében és kifejezésében döntő szerepe van az efemer jelen idő átélésének. A mulandó dolgok mélyebbek az örökkévalóknál.

 

Futkosások. Kérvényezés. A mély depressziók után ezen a borús, telet ígérő napon az alábbiakat tudtam meg: az egyik kiadó (Magvető) szerződést küld a Kaddisra, a másik (az úgynevezett „Szépirodalmi”) nyomdába adta A kudarcot… Rossz életem tömény mocsárrá rohadt körülöttem, amelyben szakadatlanul cuppogok, taposom, taposom, mintha mennék valahová, fejemet körbeforgatom, majd előrekémlelek, magasra emelt kezemben aktatáska, benne néhány papírfoszlány, egyik-másik megkezdett vagy már befejezett munkámhoz tartozó, már számomra is érthetetlen írástöredékkel, és cuppogok, cuppogok, míg csak tésztává nem dagasztom e lápot, vagy bele nem ragadok, vagy pedig hirtelen föl nem hígul a lábam alatt, hogy végképpen elsüllyedjek benne.

 

Ha szakadatlanul nem küzdök önmagamért, akkor lemondok önmagamról – a küzdelem minden elmulasztott perce a lemondás egy napját teszi, vagyis energiákban mérve ilyen az arány; légy azzá, aki vagy!

 

December 25 Karácsony. Téli köd. Az Árpád hídon átautóbuszozva, alattam a fémszínű folyó. A fák, akár vékony ceruzarajzok, szürke, maszatos alapon. A levegő szaga. Szabadságérzet, majdnem boldogságérzet, mint gyerekkorom óta mindig, ha köd van.

 

A szépség: „Eitelkeit der Gattung” – mondja Nietzsche. (Nem is próbálkoznék a lefordításával.)

 

Schönberg: „A művészethez elég az igazság.” (Harmonielehre)

 

 

1988. február A konstruált perek, a paranoia zárt, halálos vádlogikájának és fékeveszett ítélethangulatának légkörében élni (anyám). – Valami könnyed cinizmus, egy éles észrevétel, amiben humor csillan, megvigasztal; semmi sem jut az eszembe. – Magunkat nem felmagasztalva látni, hanem olyan gyarlónak, amilyenek vagyunk, sőt undorítónak: ez bátorság talán, de ügyetlenség. Mindjárt megszűnik azonban az ügyetlenség, ha ebből nem erényt – de erőt kovácsolunk, erőt a nyugalomhoz, önmagunk mit sem szépítő, de alkotó lélekhez illő elviseléséhez.

 

Miért az apokaliptikus kultúra? Mert a teremtő véget ért. Az erkölcsi élet, az ember etikai léte halálos csapást szenvedett. Minden szó, ami nem ennek tudatában hangzik el, inautentikus. A különös, hogy ettől függetlenül létezik egy másik „kultúra” is, a sikerkönyveké, egyáltalán a sikeré, továbbá, hogy az ember él, éldegél, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy az etikai kultúra nem tartozik az élethez? Éspedig azért nem, mert az etikai kultúra már csupán gyilkolni tud, nevezetesen az életet gyilkolni? Másfelől: milyen etikát akar a tudatlan ember, a „nép”, a „tömeg”? Amint megindulna fölfelé, azon nyomban az érvényes etikumba, az elítélőbe, a roskadtba, a tiltóba ütközne. Nem látni kiutat: „Elbaltáztuk jogainkat” – ahogyan a Godot-ban mondják. Az etikai parancs továbbra is a tiltás (az élet letiltása), az életé meg az élet (az etika letiltása): a világállapot átélésére és realizálására – amire a világállapot mindig is törekszik –, kultúra és egyéb ünnepi eszközök híján, egyedül a katasztrófa kínálkozik.

 

Az életem alaki, vagyis gyakorlati burka, a burok, amelyben jövök-megyek, lefekszem, fölkelek, megérkezem, eltávozom stb.: olyan, mint egy gonosz furunkulózis, állandóan ég valahol, és hol itt fakad fel, hol ott.

 

Mi a „normális ész”? Hasonló temperamentumok közmegegyezése, amit éppoly kevéssé igazol valami szubjektíven kívüli vagy túli Ész, mint a nem normálisat. A nem normális ész is éppúgy megkapja „válaszát a világtól”, mint a normális. Ennyit jelent Hegel bölcsessége, hogy ha ésszerűen tekintünk a világra, a világ is ésszerűen tekint vissza ránk; még az sem igaz, hogy az ész valamelyik nemével (a normálissal vagy az abnormálissal) a világra tekintőre a világ az észnek ugyanazzal a nemével fog visszatekinteni; hogy hogyan tekint vissza, az – eltekintve a kényszerítő világkörülményektől, amelyek az embert elnémítják és megvakítják –, az tehát elhatározás kérdése, és nem a világ, mindig az ember elhatározásáé, a világ ugyanis nem tekint vissza az emberre, a világ van; a világ néma, csak mi beszélünk hozzá, és ha egy pillanatra képesek vagyunk elhallgatni, azt hisszük, hogy a világ válaszolt. (Miközben mi is „világ” vagyunk [a testünk].)

 

Expanzív korok és kultúrák nagy lelkei a halhatatlanságról álmodnak – monász vagy panteizmus vagy lélekvándorlás formájában, mindegy. Gyakran megrovom magamat kicsinyes és kicsiny lelkemért, mely mit sem akar tudni az örökkévalóságról, és ezért valószínűleg a nagy stílusról, az igazi, a halhatatlan, az emberhez tartozó ősművészetről is leköszön; hiába, a kor foglya vagyok én csak, szűkösen, racionálisan börtönökről, egyszeri létről és örök eltűnésről tudok csupán álmodni.

 

Mennyire megváltozott az életérzés! Ki akarna örökké élni? (Marat a föltámadásról: „Akkor meg sem akarok halni.”)

 

Metafizikai kondicionáltságunk legtöbbször e földi kondicionáltságunkon múlik.

 

Az ember gondolkodó lény, csupán az a bökkenő, hogy nem ő maga, hanem valaki vagy valami más gondolkodik benne. Vagyis az az érzésem, hogy az ember azt gondolja, amit gondolnia kell: gondolatai determináltak. Mi a szabad gondolat? Úgy tűnik, az, ami nem az érdekemet szolgálja, ami aláaknázza biztonságomat, ami önmagam ellen irányul, ami felhasználható ellenem. De attól tartok, ez is csak illúzió. Mert inkább egyfajta erkölcsi magatartás ez csupán, mintsem tiszta gondolkodás. Igen, az ember szellemileg az etikumban létezik, gondolkodása etikai minőségű, s csak az etikai szféra nem unalmas sohasem, mert mindig erről van szó, arról, hogy hogyan kell élni; az ember nem értheti meg, csupán élheti és megélheti az életet; az ember etikai-vallási lény, a többi a mellékfoglalkozása csupán; s ha teremtett lény, azért és arra teremtetett, hogy etikailag megélje az életet, és elpanaszolja tapasztalatait. Az ember Isten rossz lelkiismerete.

 

Rosszul gondolkodik a művészetről, aki azt gondolja, hogy a művészet érzelmeket közvetít. A művészet élményt, a világ megélésének élményét és ennek etikai következményeit közvetíti. A művészet az egzisztenciát közvetíti az egzisztenciának. Ahhoz, hogy művészek legyünk, éppúgy egzisztenciává kell lényegülnünk, ahogyan egzisztenciává kell lényegülnie a befogadónak is. Ennél kevesebbel nem lehet beérni; és ha van valami jelentősége ennek a rítusnak, akkor ez a jelentőség egyedül itt keresendő.

 

A galambok a Váci úton. Langyos, március végi napsütésben a Váci út járdáján, közel a Lehel téri piachoz, egy csoport galamb szisztematikus kegyetlenséggel agyonverte az egyik társukat. Az egész, akár egy pogrom. Kivált egy galambkakas jeleskedett: újra meg újra ráugrott a láthatóan beteg galamb hátára, ütötte-csépelte a fejét. Az áldozat még élt, sőt amikor az undorító jelenetet otthagytam, még a vére sem serkent. De tudtam: a szörnyű munka folytatódik, és nem lesz irgalom, míg a gyilkosság be nem teljesedik. A beteg galambnak ez lesz az emléke az életről: csendes, éltető napsugár, a saját bűntudatos (mert a betegség nyilván bűntudattal jár) és édes bágyadtsága, meg a többi galamb, társai, melyek agyonverik őt, indulattól vöröslőn, kegyetlenül és képtelenül.

 

Nagy kommunista (bolsevik) Pártunk vezetőségének paradox dilemmája: amerikai tőkére és szovjet hadseregre van szüksége.

 

Június 17 Ahogy a Kaddis, teljesen önkéntelenül és minden „előzetes megfontolás” nélkül a Todesfugéra épül… – (Rettenetes napok, anyám, stagnálás a munkában, az ország, az emberek, az általános szétesés és leépülés stb. …Hallom, vannak emberek, akik élnek, létezik egy világ valahol, mindössze pár kilométernyire innen, ahol lehetséges az élet; elhiggyem?)

 

Schopenhauer Metaphysik der Geschlechtsliebéje a Kaddishoz. Sch. egyfelől kristálytiszta logikus és moralista, másfelől egészen gyermekes. Ha az életakarat annyira erős, azaz a legerősebb ösztön, hogyan juthatunk el az élet megtagadásához? Csakis a megismerés útján, úgy, hogy megéljük az életet. Ennyit a logikáról. És mellesleg hozzá lehet tenni, hogy ez az egyedüli érték, az élet megélésének individuális-egzisztenciális módja. Persze az élet szempontjából; a halál szempontjából viszont lehetetlenség gondolkodni, illetve a halál szempontjából is csak az életen gondolkodunk, az élet tragikus, képtelen, szomorú, értelmetlen, fájdalmas stb. stb. mivoltán. És mire ezt átgondoljuk, meg is vénülünk és meghalunk. – Avagy fűzzünk hedonisztikus képzeteket a halálhoz, kössük össze libidóval? Akkor marquis de Sade módján kellene gondolkodnunk. Ráadásul ez csalás is, hiszen a vágyteljesülés, sőt a remény érzését társítanánk hozzá. – Tegnap este Cosima Wagner naplója, a Parsifal létrejötte idejéből, de abba kellett hagynom az olvasást, W. tűrhetetlen, ízléstelen és végső soron érthetetlen zsidózásai miatt – hacsak ezt az embert és zenéjét nem akarom visszavonhatatlanul meggyűlölni.

 

Ez a század, a XX., mint egy szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztag.

 

Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.

 

„Istenem, ne engedd, hogy elhagyjon az öröm”: Bach (a felesége és két gyermeke halála utáni naplófeljegyzés).

 

November 23 Tegnap hó, sok-sok korai hó, ma szikrázó napsütés, ebédcipelés után (anyámnak) a kék ég alatt átvágtam a budai hegyeken, magány, éles levegő, behavazott fák, egy percre szinte megérintett az oktalan bizakodás. – Egy behavazott kertben a magányos ég alatt csaholó magányos, öreg vizsla. A két füle, amint – hátulnézetben – minden ugatásánál fölcsapódik, majd tehetetlenül lehullik. Csaholása követelően, panaszosan és értetlenül hangzott. A létező hiábavalósága s e hiábavalóság fölötti teljes tanácstalansága, hogy úgy mondjam, butasága kiabált belőle, az élni akaró élőlény természetes butasága, ami már abból a belátáshiányból sarjad, amivel az élő egyáltalában él, abból a téveszméből, hogy az élete megalapozott és igazolt tényállás, szükségképpen követelményeket támaszthat a külvilággal szemben – például, hogy táplálékot nyújtson neki.

 

Irodalmi vigasz: majd a jövő eldönti, hogy… Igen ám, csakhogy az a jövő, ami mostanában készül, teljes mértékben döntésképtelennek látszik.

 

A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény. (A válasz, hogy miért ezt a címet adtam regényemnek.)

 

„Komolynak születtem, ahogy mások vérbajosnak” – nem tudom, pontos-e az idézet Beckett Malone meghaljából.

 

Beckett (Malone meghal): „…és aki eleget várt, örökké várni fog, mert bizonyos idő elteltével már nem történhet semmi, nem jöhet senki, és nem marad más, csak maga a hasztalan várakozás. Tán éppen ilyen az ő esete.” – Megszívlelendő.

 

December 27 Influenza. Az ágyban Sesztov-szöveget olvasva. Valami fanyar düh. Micsoda laposság a vallásbölcseleti elmélkedés, ha nem Kierkegaard, Pascal, tehát a legnagyobb szellemek művelik! A szabadság – igen, a szabadság valóban misztérium, de nem az ún. szabad akarat, hanem a magunktól való függetlenedés, a távoltartás lehetősége, a magunktól való szabadságunk és szabadulásunk lehetősége. Maga az élet pedig oly egyszerű: teljesen nyilvánvaló, hogy minden a falásra és a halálra berendezett, és hogy a halál a teljes, a maradéktalan megsemmisülés. A születés törvénye általános törvényszerűség, de a halálé személyre szabott: megszületni nem föltétlenül kell – az egyedet tekintve –, de ha már megszülettem, nekem kell meghalnom. Punktum. Az életnek nincs értelme. A létezésnek nincs célja. Az értelem nem rendelkezik tudással. Punktum. Az emberi tudat nyilvánvaló rövidzárlat, valami rákszerű túlburjánzás következménye. Mindössze annyi az egész, hogy tudatában van létezésének és e lét elkerülhetetlen megszűnésének. Minden, ami magasabb rendű, ami a léttörvény – pontosabban a haláltörvény – ellenére létre tudott jönni, az ember megindító lázadása e léttörvény – a halál, vagy ha úgy tetszik: Isten ellen. A jó – lázadás. A rossz a természetes, a természet – a falás, a háború, a halál: ez a törvény, ez a rend. Már a Sorstalanság írása idején feljegyeztem, hogy ha az ember elfogadná, hogy születése nem szükségszerű, és hogy halála a végérvényes megsemmisülést jelenti, akkor végre minden misztérium megszűnne. Egyúttal alapjául szolgálhatna egy új bajtársiasságnak, mondhatni, vallásosságnak, az átszellemült emberi világ megteremtésének. De az ember számára ez elfogadhatatlan. Maradnak tehát Sesztov zavaros fejtegetései, az infantilis vallásképzetekkel leplezett létbizalmatlanság és halálfélelem, a menekülés az igazság, az egzisztencia, a valódi vallási élmény – minden, minden elől a tömegbe, a butaságba, a dikatúrákba.

 

Th. Mann naplói. Az egész életet a szakadatlan írás tárgyává tenni. Ami így kialakul, röviden: az életstílus – a stílus mint magasabb rendű létezés, mint a létezés átszellemített formája. A létezés elviselhető formája. Legalább e tekintetben követhetném. De hát az élettények feljegyzése untat, emellett életemnek alig akadnak feljegyezhető tényei. Legföljebb az országos agónia, a politika – ami nem érdekel – és magánéletem borzalmai. Anyám. Combnyaktörése. A kórház. A kórházi (János kórházi) állapotok. A magányos haldoklás, a szegény, a szocialista, az állami halál. (A szakadatlanul tárt zsebem, a szakadatlan borravalózás ellenére.) Tehetetlenségem a vizelettel, a szomjúsággal, az elhagyatottsággal szemben. A mindennap megismétlődő páni borzalom, amikor a tigrisszagú szobába benyitok. Auschwitz, Endlösung. Győzött az elv, és minden lehengerel. Ma reggel tisztába tettem, lábát megmostam szappanos papírtörülközővel. (Hogy az exkrementum és a vizelet mindenekelőtt az Achilles-ínra és a bokára tapad, a bőrön később vastag pikkelyeket képezve, erre még a KZ-ből emlékezem.) Az ismételt borravalózás ellenére lopnom kellett ágybetétet, hogy alá tehessem. – Halálos ágyán anyám rendkívüli jellemerőről tesz tanúságot. A demiurgoszi paranoia, amit önvédelmül választott, miután hosszú időn át megkínzott mindnyájunkat, most, a vég közelében nemes eszköznek bizonyul: megkíméli a fájdalomtól, és megóvja kiszolgáltatottsága tudatától. Alapjában véve a halálos ágyán is parancsnok – ha parancsai csupán a gúny, a közöny, jobb esetben a tehetetlenség közegébe hullanak is. – Kilépve a téli napsütésbe, eljutva a hivatalba, ahol dolgom akadt, hosszan és elengedetten üldögéltem még a két hölgy társaságában, „sztorikkal” szórakoztatva őket, s nem sejthették, hogy csak kétségbeesésemben nem vagyok képes végre felállni a székről.

 

A hóhérok és a betegápolók közös szokása: a halálraítélttel keményen beszélnek.

 

1989. február 4. A rám mért szituáció, amely, akár a klasszikus tragédiákban, próbára tesz: de maga a szituáció annyira független tőlem, a képességeimtől, az akaratomtól, a hajlamaimtól stb., hogy ezt a próbatételt csakis annak foghatom fel, ami: kívülről jött csapásnak, amiből aligha lehet épen kikerülni, és csakis a kenetességtől ment, tiszta megfogalmazás segít. Azt hiszem, mindezt nem tanácsos a hétköznapok stílusában elemezni. Azt hiszem, nem tanácsos, hogy az ember olyan dolgokon méricskélje az értékét, mely dolgok mélyen idegenek tőle, mely dolgokat nem ő maga állított mércéül önmaga számára, mely dolgok tehát az egzisztencia kelepcéi, az egzisztencia számára állított útvesztők, hogy bennük elkallódjon. Másrészt világosan látni: az emberrel megtörténnek a tőle idegen dolgok, és végül az egzisztencia kérdésévé válnak, mert – akaratunkon kívül, képtelenül – mégiscsak mércének állítjuk, mércének kell állítanunk őket. Vannak tehát helyzetek, amelyekben kudarcot kell vallanunk, és ezen nem segíthetünk; amikor megint a túlélést választjuk, s amikor ez a „természetes, tehát aljas” – választás megint olyan lesz, akár egy stigma. De nem az élet megélésére születtem-e, nem „értem történik-e minden”? És nem arra való-e mindez, hogy szakadatlanul érezzem, akár egy torkomnak szegezett kést: életem minden perce az öngyilkosság számára feladott probléma? – Különben anyám a karizmatikus Losonci doktor Szeretetkórházában biztonságba helyezve. Kaddis első része legépelésre átadva. A második részhez fél éve hozzá se nyúltam.

 

Tegnap délelőtt, az autóbuszról leszállva, a Wallenberg-szobornál megálltam. Mellettem úgy a jó hatvanas éveit taposó férfi. Néztük, ki helyezte el a kék-fehér-piros szalagos koszorút. Minden további nélkül megszólít: hogy tudom-e, ki ez? Ez az ember – folytatja – tízezrek életét mentette meg 1944-ben. „És mégsem a németek tartóztatták le – mondja –, pedig nekik aztán lett volna okuk rá. De hiába – teszi hozzá –, akárhogy is, a német mégiscsak kultúrnép.” Meghökkenésemben éppen csak ellene tudom vetni, hogy ez a szobor éppenséggel mást bizonyít, hiszen ki elől mentette Wallenberg az életeket? „Igaz – feleli –, hát akkoriban tényleg, de azóta…” Majd zavartalanul, szinte diadalmasan: „Az oroszok viszont letartóztatták, elvitték Szibériába, és megölték.” – Eléggé eredeti interpretáció, de kétségkívül magán hordja az idők bélyegét.

 

Március 7 Szigliget. A remény, amely idehajtott. A gyorsvonat, a taxi. Mint egy phaeák. Pont egy éve itt kezdtem a Kaddis új változatához. Milyen zaklatott, milyen írásizgatott voltam. Most semmi nyoma. Szorongás. Mintha páncélrétegeket kellene áttörni, szakadékokon átkelni, hogy írni kezdjek, eljutni egy másik világba, ahol minden más dimenziókban létezik, mint ott, ahonnan indulok. A káoszból indulok, és az épelméjű, normális világba érek. De miért nem tudok állandóan ott tartózkodni? Én vagyok a káosz?

 

Stendhal: „Azt hiszem azonban, hogy a nagy cselekedet meg a nagy erő tudata gyönyörrel jár együtt.”

 

A logika ritmusképlete: mindig ezt kell legelőször megtalálni.

 

Az állandó tett- és kéjvágy mint a boldogtalan tudat terméke. Forradalom, háború, hódítás – mint a különösen boldogtalan, a boldogtalanságtól és a gondolkodástól elkomorodott és elbutult korok jellemzője. (A francia XVIII. század, majd az orosz és a német és az általános XX.)

 

A létezés, minden létezés kétségkívül beszéd. Ez a beszéd kétségkívül mindig ugyanazt mondja el: a létezést, amit azután a művészetek sűrítenek annak számára, akinek ez a beszéd szól, és aki kétségkívül ezt akarja hallani. Így tehát minden élet példa, és minden életet példaként kell élni. Minden élet valakinek szóló élet, és ennyiben – s csakis ennyiben – értelmes élet, ha magát az élet értelmét különben teljes homály borítja is.

 

Április 26 Ezeknek a heteknek, hónapoknak nyomuk sem marad. A Kaddis elkészülésének körülményei. Életem körülményei. Ismét Újpesten, a panel félszobában. Nagynéném. A kórház. Minden nyomás ellenére kuckóm, kutyaólam leghátsó sarka bevehetetlen; és a sors, vagy Isten, vagy akárki ezt a zugot meghagyja nekem. Fura beszéd, de életem végül is vagy dühöt vált ki belőlem, vagy áhítatra késztet. Az utóbbit választom, próbálom benne felismerni a kegyelmet. Ha annyira ostoba lennék, hogy ez az ostobaság vakságával verne meg, akkor szánhatnám magamat, kutyaólban tengetett életemet, míg 200 kilométerrel odébb az egész világ; de tudom, mit választottam, és amíg tudom, addig mellettem állnak azok az erők, amelyek életemet végül is élhetővé, dolgomat végül is elvégezhetővé teszik.

 

Az idős, karcsú, szivarozó férfi, amint szórakozott tekintettel halad az utcán (Marcel Duchamp). Szigorú arccal kimért szavakat ejt, egy (igazi) költő szikár, végérvényes bölcsességeit. A sakk és a festői kifejezés érdekli, semmi más. – – A – szinte – fájdalmas vonzalom az ilyen élet iránt; kívül a világon, kívül az időn. Még néhány megírandó téma, még néhány elolvasandó könyv, még néhány teljesítendő (hellyel-közzel beteljesítendő) rögeszme; még néhány este, amikor sétálni és gondolkodni szeretnék. Egyébként pedig ennek az öregembernek a magánya és szabadsága; valami távoli szigor, ahogyan az életet nézem és élem, ahogyan látom ennek az életnek a vége felől rám irányuló célgömböt, amely felé egykedvűen és kimért léptekkel közelítek.

 

Meghatottan ismertem föl a Parsifal-előjáték vége és Mahler VI. szimfóniájának 3. tétele közti szoros összefüggést.

 

Az oszteoporózis kiváltó okai mint a Természet Auschwitz-elvének fényes bizonysága. A fajfenntartás röpke feladatának elvégzése után rögtön ki a szemétre, rögtön be a gödörbe. A korlátlan hatalom – a totális diktatúra – tulajdonképpen természetutánzás, naturalizmus.

 

Az ember nem változik, állapotai vannak, és minden állapotában más nevet kellene adni neki, jelezvén, hogy már nem ugyanazzal az emberrel állunk szemben, akit a korábbi állapotában ismertünk.

 

A koncentrációs tábor kizárólag irodalmi szövegként elképzelhető, valóságként nem. (Akkor sem – és talán a legkevésbé éppen akkor –, amikor éljük.)

 

Június Nekem ugyan nincsenek „identitásproblémáim”. Hogy „magyar” vagyok, semmivel sem képtelenebb annál, mint hogy „zsidó” vagyok; s hogy „zsidó” vagyok, mivel sem képtelenebb, mint hogy egyáltalán vagyok.

 

Rövid időre szóló alantas munka – egy hatíves fércmű fordításának – elvállalása, pénzügyi, mindenekelőtt azonban erkölcsi javító-nevelő és általános (a Kaddis utáni) kijózanító célzattal. – – Időnként megmerítkezni a rabszolgaságban, ahogy a beteg mocskos fürdőkben gyógyul, piócát rak a testére, vagy a fulladásig inhalál.

 

Mi történt? Semmi különös: a kufárok korbáccsal kiűzték a szellemet a templomból. Az elsőrendű szellem ismérve azóta a marginalitás; minden komolyság illegális, akár a legsúlyosabb erkölcsi vétség.

 

Ha ismerjük saját szokásainkat, nem vagyunk annyira elveszettek.

 

A Teremtés gondolatának lemosolygásakor fontold meg, hogy ember embert teremteni nem, legföljebb nemzeni tud. A rációra büszke lény! Egész életünk a hatalmunkon kívül fekszik, legfőként a ráció.

 

Márai csodálatos meghatározása az úriemberről: mint a lovag meghatározása a középkorban, olyan valakié tehát, aki mindig és mindenben bizonyos eszményekhez tartja magát.

 

Az ember fizikai és transzcendentális gyámoltalansága. Minden jel arra vall, hogy az élet, ha talán nem is teljesen téves, de mindenesetre nem az emberre méretezett állapot. Mihez kezdjen tapasztalataival? Mire jó etikája? Hogy létezhet ilyen szakadék a puszta létezés naturalisztikus valósága és a létező intellektuális megismerései között? Miért látunk túl puszta életünkön, ha nem látunk semmit, mivel ebbe a puszta életbe vagyunk bezárva? És így tovább. Reggel van, nyári reggel. A város elviselhetetlen, nyüzsgő, arctalan tömegével, katasztrófáival és csődjeivel, mérgező bűzével, mérgező zajával, mérgező erkölcstelenségével. Lassan a halál felé közeledem (vagy gyorsan?). Időmet – a még hátralévőt – ki kellene vennem a sors markából, vagyis változtatnom kellene „éltemen”. A friss, reggeli szél egy-egy fuvallata a távolból minden akadályon keresztül is elhozza orromhoz a boldogság távoli illatfoszlányait, az erdőkből, a vizekről, az űrből, ki tudja, honnan. Míg élünk, boldogok vagyunk. Így szemlélve boldogság még a boldogtalanság is: boldogtalanság valószínűleg csak egyféle létezik, a gyilkosé.

 

A polgárság: kereskedelem, majd utak, majd flotta, majd biztosítás, majd bank, majd ipar, majd flotta-, kereskedelmi, pénzügyi stb. jogok, állam, alkotmány, önigazgatás, demokrácia. Kétségtelen, hogy az ember a polgárságban és a polgáriságban érte el felnőttkorát. Hogy ez a felnőttség milyen, azon lehet vitatkozni. Egy azonban bizonyos: a polgárihoz képest minden diktatorikus, autarktikus, valamint tömeguralmi forma regrediálás a pubertásba, az ősemberségbe.

 

Július A tegnap este. Forróság, magányos séta a sötét Kútvölgyi úton, a Pasaréten. Nyomasztó képtelenségérzet, bűntudat, lelkiismeret-furdalás. Oka számtalan, de csak mint egy ködfelhő, mely teljesen beburkol, vakká, süketté, némává tesz, közönyössé és idegenné magam iránt. A távolból láttam magamat, mint valami vizionárius, miközben ez a véres gubanc, ez a halálra sebzett és jövőtlen lelkiismeret-furdalás voltam, akit láttam. A János Kórháznál idős, jól öltözött asszonyra lettem figyelmes, aki furcsa mozdulatokkal, a műfogát csócsálva ténfergett a kockaköveken, a forgalmi lámpa körül. „Uram – szólított meg hirtelen –, szerezzen nekem egy taxit, különben rosszul leszek.” Szereztem neki taxit. Nem könnyen ment, de nagy volt bennem a buzgalom. Ez a kaland, nagyon is természetes és gyarló módon, helyrehozott. Visszatért valóságérzékem, a szürke hétköznapiság átvette gyilkos és megnyugtató uralmát. – Később, este, érdekes olvasmány egy kéziratról, amely a szexualitás kapuit nyitogatva a transzcendens átélés felé tör. Számomra megközelíthetetlen szféra, ami meglehet, fogyatékosság is (különös tekintettel arra, hogy író volnék, s így állítólag ismernem kellene az úgynevezett lélek úgynevezett mélységeit). A mámor, de Sade vagy akár Keresztes Szent János erotikus fanatizmusa stb., az alkohol, a kábítószer – mindez számomra megközelíthetetlen. A nagy perverzió is, az igazi deviancia, a gyilkosság, a szerelmi halál – mindez oly távoli, mint egy televízión nézett rögbimeccs, amelynek sem a szabályait nem ismerem, sem az értelmét nem értem. Lenyűgöz az ember állati mivolta, a tömeg állatszerűsége, ösztön- és csordaléte (az öregasszonyok például, ezek a dementált, elesett, makogó lények a Szeretetkórházban, akik még mindig képesek arra, hogy egy náluk is betegebbet, egy beszédképtelen végfényt üldözzenek stb.). Hiába – úgy érzem, hogy a mámor öngerjesztett állapot, telve az öncsalás, a vak önboldogítás elemeivel, hamis és meghamisított élményekkel, hazugság. Olyan hazugság azonban, ami magával ragad: vitális hazugság. És az őrület? A másik világba való átlépés vagy teljes, vagy lehetetlen; vagyis hogy megőrülünk, ám közben (valami harmadik lényünk közbenjárásával) fenntartjuk a kapcsolatot a dionüszoszi és a racionális énünk közt: ez nem lehetséges. Ekként persze az ember elvágja, eltiltja magát a tőle különböző valóságoktól, és ijedten gondol az őrületre, a halálra, holott végső soron ezek is csak állapotok, mint a normálisé, az élőé. De ezeket a kérdéseket nem lehet igazán, a végsőkig feszegetni, mert gyerekes és ellenőrizhetetlen szavakba bonyolódunk. Az emberen a ráció és az etika egyetemes törvénye uralkodik, a közölhetőség racionális törvénye, amint ezt elhagyjuk, az életet hagyjuk el, mármint az úgynevezett értelmes életet; egészen pontosan szólva azt az életet, ami nem egészen a miénk, de amiért felelősséggel tartozunk, mégpedig sokkal inkább, minthogyha kizárólag a mi egyedi zugéletünk lenne.

 

Megírni, ami még megírandó – egyszerűen hangzik, de egyáltalában nem egyszerű. Néha úgy várok magamra, mint egy randevún, amelynek már elmúlt az időpontja, már csaknem biztos, hogy nem jövök el, mégis motoszkál bennem a bizonytalan remény: hátha…

 

Az íráson éppúgy, akár az arcvonásokon, hamar megjelenik az öregedés.

 

Szegények, ütésekként záporozik rájuk az ostoba dicséret.

 

Augusztus 9 Ahogyan lassanként minden emlékké válik. A látványok, a megnyíló terek, a föld, amelyen járok, minden sugallatokkal telt. Minden az elrontott, elmúlt, fájdalmas és édes életről mesél, minden röghöz a visszahozhatatlanság kérlelhetetlen bája tapad. Talán adatik még egy kevés időm. De életemet halottként kell élnem: szégyenem (és ez a szégyen az itt élés, az itt leélt életem szégyene) nem enged másképpen ítélnem. – Márai Naplója: 57 évesen már nem „vár”, abbahagyta, befejezte a „Godot-ra várás” létformáját, megadja magát a várakozás nélküli létnek, mint írja, de ami filozófiailag szemlélve (bár gyakorlatilag is) lehetetlenség, hiszen az ember az időbe vetetten, előrefelé létezik; legföljebb változnak, legföljebb mérséklődnek, legföljebb át- és leértékelődnek várakozásai. Hisz mindegy. Én, minden tudásom, minden józan ész, minden büszkeség ellenére, még mindig, még most is Godot jegyében élek, efelől nincs kétségem, és mert tudom, nem is szégyellem. – – És hogyan élhet szegény anyám? Az agyérelmeszesedés foglyaként miféle várakozás élhet őbenne, amikor tudatlan éjszakájából a fényre nyitja a szemét? Mit lát? Hol a lelke? A mohó evési ösztön, ami tökéletesen ellentmond helyzetének – mivel és hogyan magyarázható ez az egész borzalom, amit a létezésnek látunk, ez a végítélet; hol van benne az értelem, hol a szeretet? És miért látogatom, mi visz oda az ágyához, miféle valóságos vagy hamis késztetés, hiszen érzékeim tompasággal védekeznek, eszem azt mondja, nincs értelme már az életének – csupa árulás, csupa önzés, csupa menekülés vagyok.

 

A mai művészet réme a hivatalos művészet, és minden művészet hivatalos, ami nem a magánszférából szól, ami nem a magánszférát menti, ami tehát nem önfeláldozóan és a végsőkre szántan egyéni példa, és csakis példa, magányos, követhetetlen, kirekesztett és kívülre rekedt, a szégyent magára vevő és a szeplőtelen halálra intő példa.

 

A megbocsátás hiánya gyakran gyengeség, a gyengeség gyakran erőszak, az erőszak gyakran kegyetlenség.

 

Életünk és elmúlásunk: micsoda közhely lehet ez Istennek. Vezet-e vajon adminisztrációt, valami nagyobb szabású nyilvántartást, amiként ezt a vallások gyermekmeséi sugallják? Milyen lehet a végítélet, a várakozás a szólításra, majd a beosztás a mennybe vagy a pokolba s azok különféle szektoraiba? Ha az embert a saját képmására teremtette, minek a képmására teremtette az ember az auschwitzi szelektálást?

 

A kerek mondatok fölöslegessége a népirtás felől szemlélve. A tört mondatok, a mondatok, a beszéd, az ember fölöslegessége stb.

 

Mintha valamelyik Bosch-kép tehetetlen szereplője lennék a körülöttem nyüzsgő figurák közepette. Iszonyú fenyegetés árad ezekről az arcokról, amelyek körülvesznek. Az élet minősége apokaliptikus fejleményekkel fenyeget. A menekülést – ezúttal végérvényesen – lekéstem.

 

Nem tudom, megfontolta-e már valaki, milyen hatást gyakorolt a későbbi diaszpórára, hogy a zsidó állami lét Róma égisze alatt zajlott. Nekem úgy tűnik, hogy örök minta ez. A külső hatalom becsben tartása, az örökösen kompromisszumra kész magatartás, amely a saját közösséggel szemben az áldozathozatal követelményeként lép fel. Sőt lassan modorrá válik: megbecsülés az idegen, megvetés a magafajta iránt; amibe valami fájdalmas bűntudat és az örök kisebbség családszeretete vegyül. A lényeg azonban mindig az – úgymond – áldozathozatal az idegen hatalom kedvéért, valamint kegyei elnyeréséért, hol pénzben, hol emberben. Az erős közösségi érzés ebben a megvilágításban nem is más, mint a vagyonmegőrzés bizonyos formája, hogy legyen majd miből áldozni, ha elérkezik a pillanat. Ugyanakkor a vezető zsidó osztályok. Az örök Zsidótanácsok. A zsidó nagytőke, egyfelől mint racionálisan működő entitás (egy idegen nemzet nemzetgazdaságában), másfelől, hogy úgy mondjam, befelé, a zsidó közösségekkel szemben, mint paternalista diktátor: némi jótékonyság, adakozás, az élet, ám egyúttal a tömeg fenntartása a mindenkori áldozathozatal céljaira. – Ehhez képest szinte modern jelenség, amikor egy-egy gazdag zsidó közösség az önfenntartás jegyében szabadulni igyekszik szegény, kompromittáló tömegeitől; például az amszterdami zsidók magatartása Spinoza korában: ezek a gazdag zsidók pénzt adtak a németországi, spanyolországi stb. szegény, menekülő zsidó tömegeknek, azzal a feltétellel, hogy továbbmennek Oroszországba, Kelet-Európába.

 

Készülni a halálra, ahogyan az utolsó műre készül az ember. Mintegy megtartani magunkat a halál kedvéért. Mintegy gazdagodni a halál kedvéért, mintegy érlelődni – nem a halálra, hanem megérni a teljes élet teljes bölcsességére, ami a szakítani tudás, a véget érés tudományára tanít. Így tekintve a halál csupán a végső konzekvencia.

 

Mivel Erósz mindenütt és mindenben jelen van, miért is kellene a látszólag legközvetlenebb tartózkodási helyén fölkeresni?

 

Az élet legvégső határszélén; az utcán olykor e határsávon való átbukás lehetőségének annyira hirtelen és heves, szinte rohamszerű érzése, hogy a fájdalomtól majdnem felüvöltök. De szinte velem üvölt minden és mindenki.

 

Mindenki élete félbehagyott és tulajdonképpen sikertelen kísérlet az életre.

Mi hiteti el velünk, hogy ez az élet az életünk, hogy ez a világ a világ?

 

Fordítás közben Gustav Mahlerre gondolni, hogy mi adta neki az erőt az egész évi színházi és koncertmunkához.

 

Az antropomorf istenképzet mindenképpen indokolt. Először: az ember, éppen mert ember, csakis antropomorf istenképzetet tud létrehozni. Másodszor: mivel az ember is ugyanabból az anyagból áll, mint a mindenség, miért ne lenne tehát a Mindenható anyaga ez? Ellentmond ennek az a szintén antropomorf képzet, hogy egy konstrukció konstruktőrje nem lehet immanens: a konstruktőr helye csakis „kívül” lehet. Viszont – gondolom – a konstrukciónak akkor is tartalmaznia kell az őt létrehozó Lény lényegét. – – – Ami mármost a Gondviselést illeti, infantilis apaképzetnek tartom. Másrészt mélységesen hiszek benne, természetesen. Meglehet, azért, mert önmagamban hiszek; de önmagamban is csak azért hiszek, mert van bennem valami vagy valaki, aki nem én vagyok.

 

Egy fontos megállapítás a nihilizmus közepette: „a semmi nem több, mint a valami”.

 

Mostanában mindennap meghallgattam Schönberg I. Kamaraszimfóniáját, míg úgy beitta magát a szívembe, hogy most már az ő hangján jajveszékelek.

 

Toynbee: a zsidóságnak a nyugati kultúrát kell gazdagítania, abban kell megtalálnia helyét. – Késői felismerés (az én számomra).

 

Ha a világ egyetlen percre megállna, létezne. (Nietzsche?) Ez minden művészi törekvés foglalata, az úgynevezett valóságábrázolás vagy inkább természetutánzás titka. Hiábavaló: a világ nem áll meg, forog tovább, és nem járja át az értelem.

 

„A rosszról való ismeret inadekvát ismeret”: Spinoza.

 

Szeptember Szinte őrültnek kell lennem, hogy művészetre gondolhassak. Egyébre viszont gondolnom sem érdemes.

 

Mi különböztet meg tőlük? Ők a rendszerrel (rendszerekkel) állnak szemben, én, hogy úgy mondjam, Istennel.

 

Aki valamilyen rendszerrel áll szemben, annak hinnie kell egy másik rendszerben. Aki Istennel, annak egyáltalán nem kell hinnie, csak élnie, a tekintete előtt: hitnek ez éppen elegendő.

 

Mint művész már rég túl a tetszésen és nemtetszésen élek. Úgy vagyok ezzel, akárcsak Simone Weil: tévedésnek érzek minden kedvességet, még a puszta udvariasságot is. Ő gyári munkásként jutott e tapasztalatra, nekem súlyosabb leckékre volt szükségem, mert – úgy látszik – tompábbak az érzékeim.

 

Miért gyűlölik Auschwitz óta még jobban a zsidókat? Auschwitz miatt.

 

A „forma” szó mégiscsak azt jelenti, hogy az élet mint szellemi jelenség újra életre kel egy műben; hogy a „forma” az élet szellemi létmódja – s nem azt, hogy „regényforma” vagy egy bizonyos „versforma” stb. De a „forma” nemcsak a lényeg, az eszencia élete, hanem hasonlóság is – egy lehetséges hasonlat a titokra.

 

November Október 2. és 30. között Bécs. Pihenés. Napozások a Volksgartenben. Szorongás a hazatéréstől. Élveztem a civilizációt, amelyben tulajdonképpen tartósabban még sosem részesültem. Azt hiszem, jobb minőségű életre születtem, mint amit élnem adatott. De ez gőgős kijelentés, a gőg pedig mindig ostobaság lényegében.

 

Megélni az életet, azt, ami jutott, s úgy megélni, hogy a teljes jusson, ez az életfeladat, bárhol éljünk is.

 

Kelet-Európa: polgári forradalmak, polgárság nélkül. Mi jöhet létre ebből?

 

 

1990. január Kinek az álmát élem? Kinek a nyelvét beszélem?

 

Amíg a helyesírás fontos, addig valamilyen ellentmondásban élünk. De valamilyen fegyelemben is.

 

Bármiben hiszel is, meghalsz; de ha semmiben sem hiszel, már élőnek is halott vagy.

 

Február Sár, latyak, őrület. A város, mint egy Dürer-metszet vagy talán inkább Bosch-kép az apokalipszis mélyeiről. Disznóarcok, vicsorító vadállatarcok, egykedvű ló- és patkányarcok, kutyaarcok és rengeteg rovarféle, a százlábútól a svábbogárig. Ha körülzárnak – például villamoson, üzletben –, egyszerre felfogom e szavakat: „Lasciate ogni speranza…” Mekkora tévedés volt itt megszületni és itt maradni – mondja bennem az a hangszalag, amely a leghangosabban recseg életem különféle zajai közt; igazabb lényem jól tudja, hogy merő halandzsa ez, s hogy nincsenek véletlenek. A véletlen az individuumra vetülő legrútabb fény (mondjuk, sárgászöld). A véletlen a legnagyobb életügyetlenség, a legteljesebb csőd. Épp ezért olykor elönt az eufória, a csaknem transzcendens bizalom az életem iránt, amelynek úgy vagyok kiszolgáltatva, mint csecsemő az anyamellnek. Ez az élet látszólag az enyém, én élem, az én külső-belső tevékenységem megvalósulásának látszik (hozzátéve a külső, az úgynevezett tőlem független körülményeket – ha vannak ilyenek), de közben jól tudom, mennyire tehetetlen vagyok vele – az életemmel – szemben, és e bizalmon kívül semmilyen más eszközöm nincs. Mégis, e bizalom elég ahhoz, hogy fenntartson és megtartson; és furamód mintha kölcsönös lenne. „Erősebb korokban” (nem Nietzsche kifejezése?) talán ebből táplálkozott az Istennel megkötött szerződés érzése. Ma inkább ezt mondanám: alighanem az életkor teszi, a halál közelisége. Az individuum – ez egészen biztos – a jéghegy csúcsa csupán; e csúcsról nem látni le magára a vízzel lepett, hatalmas tömbre, ami a kollektív valóság lehet. Csak ez az érzés: a bizalom, illetve talán az ellenkezője: az elhagyatottság – ezek adnak hírt róla. A transzcendens valóság anyaölként fog körül. Ez az egyetlen bizonyosság, minden, amit anyagi bizonyosságnak látunk, ezerszer bizonytalanabb. Az individuális tragédia ilyenképpen tévedés; a boldogság azonban nem. Az isteni az örömben tükröződik, mint teremtő gondolat vagy a Teremtés gondolata; az abszurd csak hangulat – igaz, az ember emberhez illő, nagyon is jól megalapozott hangulata.

 

A zsarnokságtól való szabadulást összeomlásként élik át. Hát még ha a szabadságba vetnék őket!

 

Az emberek mohó hazugságigénye.

 

Kelet és Nyugat, a neurotikus és a normális típusa. A neurózis: egy traumaélmény állandó regresszív újraélése, állandóan ugyanazon tünetek formájában, az örökkévalóságig, azaz a halálig. A normális: trauma, zavar, majd a trauma tudati feldolgozása, racionális biztosítékok a regresszió, a tünetekbe való visszahullás elkerülésére. Az egyik pokolbeli élmény: a betegségi állapot szakadatlan és kiúttalan újraélése; a másik a katarzis, a kiteljesedés, a tragikus boldogság útja.

 

Úgy látszik, hogy a legeredetibb gondolkodás a normális gondolkodás.

 

Visszamerülni abba a bizonytalan anyagot tartalmazó, de pezsgő és védelmező fürdőkádba, amit Emerson a hérosz központjának nevez.

 

A műszerész-kisiparos segédje, aki beleőrült a gondolatba, hogy az apja – tehát ő is – zsidó. Gyerekkorában mindent elhallgattak előle. Az apja KZ-ben halt meg. Nyájas tébolyult lett belőle, mosolyogva néz rám ibolyakék szemével: „Félek – mondja. – Mitől? – érdeklődöm. – Egyszer csak belép hozzám két ember – feleli –, és ezt mondja: No, gyerünk! – De hová? – faggatom tovább. – Mit tudom én: oda” – mondja sejtelmesen. Amíg a származását meg nem tudta, teljesen normális volt, beszédes, barátságos, otthonos az emberek közt. Most lecsapott rá az évszázad, és ő a tőle telhető egyetlen mozdulattal felelt: ideg- és elmebajjal, e ragyogó mimikrivel, e korszerű terepszínnel.

 

A nagy felismerés, helyesebben felfedezés: minden egyes ember Isten teremtménye, a Római Birodalom eltipró nagysága idején. A középkori nagy járványok idején. A totalitárius államok idején. Mi a hatalom? Valójában, valóságosan? Az ember semmisége és senkisége. A hatalom dühe, a düh szenvedélye, e szenvedély pusztító és önpusztító, rögeszmés viselkedése a rációval, az individuális nonkonformmal, egyáltalán: az individuálissal mint engedetlenséggel szemben. Ez a düh mint államforma, ez az államforma mint létforma. És ilyen körülmények közt a szolidaritás – a szeretet – mint szubkultúra. És igazából az autentikus szolidaritás, az autentikus szeretet mindig is ez: szubkultúra. Magyarán: lázadás, a lázadás egyetlen Istennek tetsző módja. Isten lázadása a balul sikerült Teremtés ellen.

 

„A művészet ezt jelenti: új művészet.” (Schönberg: Style and Idea)

 

Ha egy életen át ugyanazt teszed is – mert ez a tevékeny átok te magad vagy –, legalább ne mindig ugyanúgy tedd.

 

Elmúlt egy kor, egy bizonyos emberi magatartás immár visszahozhatatlannak látszik, akár az életkor, a fiatalság. Mi volt ez a magatartás? Az ember ámulata a teremtés fölött; az áhítatos csodálkozás, hogy a felbomló anyag – az emberi test – él, lelke van; a világ fennállásán való csodálkozás múlt el, és vele – tulajdonképpen – az élet tisztelete, áhítat, öröm, szeretet. A gyilkosság, ami e régebbi korszak helyébe lépett – nem mint gyakori rossz szokás, mint kihágás, mint „eset ”, hanem mint létforma, mint az élettel és a másik élőlénnyel szemben felvett és alkalmazott „természetes” magatartás –, a gyilkosság mint létszemlélet, a gyilkosság magatartásformája tehát kétségkívül gyökeres változás – életkortünet avagy végső kórtünet, mindegy. Ellene vethető, hogy az emberirtás találmánya éppenséggel nem új találmány; de a folyamatos, az éveken, évtizedeken keresztül rendszeresen folytatott és így rendszerré vált emberirtás, a mellette zajló úgynevezett normális, hétköznapi élettel, gyermekneveléssel, szerelmes sétákkal, orvosi rendelőórákkal, karrier-és egyéb vágyakkal, a boldogság vagy boldogtalanság érzéseivel, civil kívánságokkal, alkonyi mélabúval, gyarapodással, sikertelenséggel vagy sikerrel stb. stb.: ez, együtt a megszokással, a félelemhez való hozzászokással, a beletörődéssel, a legyintéssel, sőt az unalommal – ez már új, sőt a legújabb találmány. Ugyanis – és ez benne az új: elfogadtatott. Bebizonyosodott, hogy a gyilkosság létformája élhető és lehetséges létforma: hogy tehát intézményesíthető. – Lehet, igaz, ami gyerekkoromban egyszer (még ma is világosan emlékszem rá) szinte megvilágosodásként meredt elém: az ember földi rendeltetése, hogy elpusztítsa a Földet, az életet. De akkor talán úgy cselekedett, mint Sziszüphosz: egy időre kibújt rendeltetése, feladata alól, kicsúszott a halál markából, és elgyönyörködött abban, amit el kell pusztítania: az életben. Így viszont egy magasabb szemszögből – ha van ilyen – elmondható, hogy mégsem teljesen hiába született, amennyiben – egy darabig legalábbis – a vonakodásával tanúságtevő életmódot folytatott. Így nézve, e vonakodásnak köszönhető minden magasrendű forma és gondolat, amit létrehozott; a művészet, a filozófia, a vallások az ember megtorpanásának, tulajdonképpeni feladata – a pusztítás – fölötti habozásának terméke; ez a habozás magyarázza az igazi nagyok gyógyíthatatlan, nosztalgikus szomorúságát.

 

Március 17 „Ki kérkedhet azzal, hogy ilyen helyzetben ember tud maradni?” Pessoa.

 

Azt mondod: de hiszen ezek törvények, a világ alapjában mindig is ilyen volt. Először is: nem igaz, másodszor: ha igaz is lenne, nem termékeny gondolkodásmód.

 

A lehetetlen nem a természetben, nem is az indulatokban születik – a természet és az indulat változatai limitáltak –, hanem az emberi agyban. Az emberi agyban megfogant lehetetlen azonban valóságos hatóerővé válik; a lehetetlen gondolat lehetséges cselekvéssé.

 

Az erotikus fantázia: mindent, amit titkos álmaidban elgondolhatsz, elgondoltak már. Ami leginkább mutatja, hogy az ember nem maga képzelődik; az eredetiség legkevésbé autentikus szférája.

 

Több énem van, amelyek mind-mind egyetlen ént: a reprezentáns énemet szolgálják. De valamennyi énem – és így én magam is – erről a reprezentáns énemről tud(ok) a legkevesebbet. Olyan vagyok, mint az ágyások földje és trágyája, s a virág, amit kihajtok, idegen nekem; szinte csak a magam iránti udvariasságból tudom egy-egy futó pillanatra megcsodálni.

 

Március 19 Kórház. Az agyér-elmeszesedés, a tökéletes leépülés közepette tökéletesen, sőt választékosan fogalmazott mondatok, melyeknek azonban nincs szituációjuk, vonatkozásuk, és így teljesen üresek. Mindehhez még az arcjáték, az indulat, a mondottakhoz tapadó szenvedély is – csakhogy sem a mondottakra, sem a szenvedélyre nincs ok. Megrázó jelenség: a beszéd beszél az emberből. Mi a beszéd? Elfedője vagy felfedője a dolgoknak? Tán inkább az első: elfedője a létnek, amit egészen másnak, egészen másként interpretál. A normális lét a létezésnek hátat fordító lét; mert aki beletekint, elnémul vagy „megőrül”. – – – Egy halál a kórteremben: „Vilmi néni”. Egy éven át ravaszkodott, játszott a halállal, mint macska az egérrel; szenilis tülökhangjának titkos magabiztossága az óbégatás, a szinte kérkedő panaszok közepette, az éjjeliszekrény-fiók, amelyet a testével fedezett, miközben kikapkodta belőle a rántottcsirkefalatokat, és lehajolva, mohón befalta – egész panaszos és életrevaló furfangossága. Aztán, a vécére menet, ami nála mindig nagy szertartás volt, a maga előtt tolt fémstelázsival, a székekbe, kilincsbe, ajtókba kapaszkodással stb., egyszerre csak elesett. És ez az esés, úgy látszik, megrendítette az életbe vetett bizalmát: lefeküdt, s kb. egy hónapi szisztematikus munkával maghalt. Mit tudott erről ő maga, vagyis amit annak hiszünk vagy annak ismerünk? Szimplán nézve az egész a „tudat alatt” zajlott le. De mégsem mondható tudatalattinak, ami a tudatot így uralja, ami úgyszólván a tudat tudata. Másfelől nyilvánvalóan javarészt önkívületi állapotban töltötte ezt a halál felől nézve nagyon is aktív időszakát: éppoly fontos korszaka volt az életének, mint a korai gyerekkor, amiről megint csak semmit sem tud az ember. De – és ez ennek a kórháznak a nagy tanúságtétele: az emberek nem lehetnek annyira siralmas állapotban, hogy meg ne érintsen lelkük változatlan, csorbítatlan jelenléte; szenvedő, mégis diadalmas állatként lapul bennük, mely az ősi népek szent állataihoz hasonlóan elnémít, rejtéllyel, félelemmel, tisztelettel tölt el, és szolgálni kényszerít. Minek a jelképe az ember?

 

Goethe ezt a nevet találta rá: Gleichnis.

Sem ő, sem más nem tudott többet mondani.

Schönberg: ha Mahler megírta volna X. szimfóniáját, talán birtokába juthattunk volna a nagy titoknak: ezért nem engedtetett meg neki, hogy a művet befejezze. (Style and Idea)

 

Mindent új alapokra kellene helyezni, az apokalipszist, egész etikai viszonyunkat az élethez és legfőként a szavainkat. Ezekkel a szavakkal már-már nem is érzékeljük a nyelvet, nemhogy az életet.

 

Március 31 Napsütés. Reggel felkapaszkodás a kaszárnya fala mentén a Kútvölgyi útra. Intenzív séta után le a 156-os autóbusszal, amelyen párbeszédre leszek figyelmes, mögöttem ülő idősebb nő hangja meg a félig mögöttem álló fiatalabb férfi hangja közt. No és, szólt a fiatalember hangja, Erdélyben javult-e az ellátás? Idegenes kiejtés, a fölfelé kanyarított szó- és mondatvégek valamely nyugati nyelvhez szokott hangzást s már pusztán e felívelések is eléggé arrogáns színezetet adtak a beszédének. Az öregasszony: hogy nem javult semmi, hogy a segélyszállítmányokat, melyek ingyenesek, a hatóságok pénzért árusítják; hogy a „cigányok” lopnak a szállítmányokból, és nagy pénzért eladják a „népnek”; hogy a lutheránus pap, aki vállalta az elosztást, az árut a lakására felvitte, azon az ürügyön, hogy onnan bonyolítja le majd a szétosztást: de csak a barátainak oszt, a többit magának megtartja; hogy ő, az öregasszony, három napig állt sorba a polgármesteri hivatalnál, de a polgármester elment „valami esküvőre”; aztán a „cigányok” kiáltozták, hogy a diktatúra jobb volt, mire a polgármester sietve megjött az esküvőről stb. Értelmetlenség, nyomor, gonoszság, gyűlölködés. A fiatalember: tudsz róla, hogy két német repülőgép visszafordult a segélyszállítmányokkal, mert a repülőtéren az átvevők összevesztek a portékán? Mindezt helyeslőn, arrogánsan, nyugati hanghordozással, ilyen fordulatokkal: „fog lenni” stb. A repülőgépek visszafordulása KZ-jeleneteket juttat eszembe, amikor a csontig éheztetett emberek elé eleséget raktak, majd látva az éhesek rohamát, a jól tápláltak gúnyosan elhúzott szájjal s „fegyelmezetlen csőcseléket” emlegetve büntetésből visszavették, amit adni valószínűleg nem is szándékoztak. Végül higgadtan hátrafordultam az ülésemen, és leplezetlenül, alaposan szemügyre vettem a beszélgetőket: hirtelen elnémultak, és meg se nyikkantak többé – azóta is töröm a fejemet: miért? Szigorú a tekintetem?

 

Szegény anyám betegsége világosan mutatja, hogy az auschwitzi muzulmánállapot (amin én is átestem) agyérelmeszesedéses állapot (oxigénhiány). A valóságtól elvonatkoztatott emlék- és ábrándképek, amelyek erősebb realitással bírnak a realitásnál; az értelem gyermekessége, regressziója, a tökéletes alkalmazkodás alomhoz, kuckóhoz, a helyhez, a környezethez, anélkül hogy minderről általános emberi szintű tudásunk lenne stb. És ebben a vegetációban mégis fel-felcsillan a lélek és az erkölcsi világ fénye.

 

Az eszmélet szintjei. A növény, az állat, az ember. Milyen lehet a teljes eszmélet, a Tudás?

Hebbel naplója: „Az ember vak, aki a látásról álmodik.” – „A nagy tehetség Isten adománya, a kicsi az ördögé.” Megjegyzése a fölemelkedő emberről, aki a valláshoz emelkedik; s a lent maradó emberről, aki örökre odalent marad. Valami nagyon közel álló: „A halhatatlanság iránti vágy az az állandóan égő sebfájdalom, amely seb akkor üttetett rajtunk, amikor elszakítottak az Egésztől, hogy a polip végtagjaként egyedi egzisztenciát folytassunk.” „A fa gyümölcse nem a fának terem.” Aztán: „A világ: Isten nagy sebe.” Nagyon izgalmas: „Die Freude verallgemeinert, der Schmerz individualisiert den Menschen – Az öröm az általánosba emeli, a fájdalom individualizálja az embert.” És gyönyörű ötsorosa, hogy az ember jéggé dermedt istengondolat, az Isten által belénk lehelt tűz a minket fagyként körülvevő testtel küzd; akár megolvasztja e jeget a tűz, akár e jég elfojtja a tüzet – az ember mindenképpen belehal.

 

Április Politika: úgy felfogni, hogy a politikai fordulatok megszabadítottak a politikától, és visszaadtak otthonos száműzetésemnek.

 

Minden remény paradoxon, már csak azért is, mert – természete szerint – a jövőre (a halálra) irányul. – Mindazonáltal ennyi reményre ilyen rövid idő alatt még sohasem cáfoltak rá.

 

Magyarország megszabadult a bolsevizmustól, de önmagától nem.

 

Goethe feltűnő érdeklődése Sterne megjegyzése iránt, amelyben azt a kérdést intézi önmagához, hogy vajon „okos ember módjára használta-e fel szenvedéseit.”

 

Roppant erőfeszítés minden apróságért. Roppant erőfeszítés a legcsekélyebb értelemért. Életünket egy szakadék választja el az élettől.

 

Éppen eleget tudok már az emberről ahhoz, hogy – legalább e tekintetben – nyugodtan haljak meg.

 

Azzal, hogy annyira okos, ideig-óráig ügyesen leplezi, hogy mennyire buta.

 

Május Súlyos depresszió. Jólesik. A pusztítás gyönyöre, ez a sajátos kielégülés, sőt boldogság a maga módján. A boldogtalanság végső soron boldogság, természetesen. Amennyiben élvezhető, márpedig az. A boldogtalansághoz is libidó tapad.

 

A betegek riadt szeme; szem, amely nem néz, hanem arra való, hogy mások lássák; szem, amely mintegy a zsigerek néma, titkos és sajátos kifejezőeszközévé vált.

 

Tegnap a Todesfuge legépelése. Mialatt gépeltem, ez a csodálatos szöveg egyre csodálatosabbnak bizonyult: egyetlen szó árulás sincs benne, ez a vers teljesen kivonja magát minden konvenció alól, úgy történik, mint az esemény, amely attól tiszta, hogy tulajdonképpen befolyásolhatatlan, és mélyen, fenyegetően rejlik benne a végzet, amely aztán óraműpontossággal bekövetkezik, biztos kézzel leterít, és ezzel meghozza a halálos megnyugvást.

 

Az erkölcsi és szellemi ember legkínosabb tapasztalata, hogy állandó oktatásban részesül a nem erkölcsi és nem szellemi emberektől az erkölcsöt és a szellemet illetően. Másfelől ebben kétségkívül létezésének bizonyos igazolását láthatja – ameddig bírja.

 

Június Kaddisom megjelent. Hűvösség, csönd. Külső ügyek. Schnitzler-fordítás. Nyomasztó előérzetek, anarchia, őrület, halál. Salvador Dali véresre facsart mellei, zúzott csontjai, deformált koponyái, torz alakjai. Köröskörül forró borzalom fortyog. Lelkifurdalások, életbűnök stb. Rövid éjszakák. Kételyek, értelmetlen szemű körültekintés. A félelem kering ereimben.

 

A XX. század két nagy metaforája: a koncentrációs tábor meg a pornográfia – s mindkettő a totális kiszolgáltatottság, a rabszolgaság szemszögéből. Mintha a természet most fordítaná kárhozatos oldalát az ember, a születés felé, az emberi természet radikális leleplezése által.

 

A Bibliát jól meg lehet érteni a történelem nélkül, de a történelmet a Biblia nélkül soha.

 

A tehetség szolgálata, amit a tehetetlenek szolgálatában áldozni köteles. A tehetség diszkrét szégyene. Az engesztelő áldozat, amire a tehetség szakadatlanul kötelez. A mentegetőzés, a menekülés, az eufémizmus.

 

Legyünk tisztában vele, hogy a totalitarizmus, a tömegek, az anyagi eszközök és a lelkek fölötti uralom egyházi találmány. De ha ezt túlzásnak vélitek, legyen, akkor maradjunk a mintakép szónál.

 

Milyen távol vagyok a beszédemtől, a tetteimtől, a mások beszédétől, a magam és a mások életétől, az élettől!…

 

Arról, hogy „feltámadunk”: de hiszen sohasem éltem. Arról, hogy van-e túlvilági élet: de hiszen én sohasem ezen a világon éltem. Arról, hogy halhatatlan-e a lelkünk: de hiszen sohasem voltam sem az értelmem, sem a lelkem birtokában. Én: ez valami köztes állapot, engedelmesség – semmi más. De igen: kiszolgáltatottság még. – És ezzel kész is, vége.

 

A c-moll (op. 111.) szonáta 2. tételének az a szakasza, ahol eltűnik, ahonnan kiszökött, ahol hiányzik a téma („Wiesen-grund”), és a zongora megpróbál nélküle létezni: vegetál, tétován bolyong, borúsan mereng az éjszakai holdfényben stb. Aztán, amikor a nélkülözés már-már elviselhetetlen, hatalmas erővel visszatér, hogy nemsokára meghaljon. Ki ír ma ilyet? És miért nem? Pusztán a tehetség hiányzik, vagy végképpen kiveszett az érzés, a sors, az igazság?

 

Csak most látszik igazán a diktatúra titka. Az emberek bizonytalansága, értetlensége, várakozása, kapkodása: nem jön a parancs. És amikor már biztosnak látszik, hogy nem jön, megvadulnak: egymásra támadnak, gyűlölködnek, rabolnak és gyilkolnak, féktelenebbek, mint a diktatúra idején – és még kevésbé szabadok.

 

Egy úgynevezett téma – regényé, elbeszélésé stb. – úgy vesz erőt az emberen, akár egy fertőzés: megkapja, néhány napig még bizonytalan, hogy betegség van-e kitörőben, még próbálja elhárítani, egy napon azonban arra ébred, hogy már elhatalmasodott rajta a kór.

 

Márai: „Az út – visszafelé egy civilizációból – sokkal rövidebb, mint hinné az ember.”

 

Az ember önmaga által felállított erkölcsi törvényei, amelyeken, mint túl magasra állított rúdon az ugró, szakadatlanul elbukik; és az emiatti különféle ficamok, végtagtörések, bosszúság, csődérzet, „Unbehagen”.

 

Márai naplója, az 1944-es oldalak: „Július harmadikán reggel fél tízkor kezdődik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb” – erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakalászi téglagyárban (talán a szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tűnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Ez történt, ahogyan Márai leírta: „Az ég valóban olyan most, mint egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, melyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek… Aki bemegy most Pestre: mintha égő házba rohanna be” stb. Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba: „Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak gépfegyverekkel.” – Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mi egyebet tehet egy író? – leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehető, de azért létező és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.

 

Láttam a buchenwaldi láger felbomlását 45-ben, a vörös förtelem beálltát 48-ban, felbomlását 56-ban, visszaállítását 57-ben stb. Milyen egyforma színjáték! Kár lenne azt hinni, hogy csupán az úgynevezett kommunista birodalom csődje ez, és nem az egész emberi világé. Az erkölcsi és a racionális világé. Mert hetven esztendőn keresztül fennállt; léte (mint ama 12 évig fennálló másik förtelembirodalom léte is) az értelmetlenséget, a káoszt, a terror és az alacsonyabb rendű emberi vegetálás lehetségességét hirdette évtizedeken át. Táborok, gyilkosság, általános pszichopátia, megalázás, represszió – és mindez mindennapos gyakorlatként, miközben emberek éltek, szültek és két generációt elherdáltak, a történelem szemétládájába löktek, mint valami hulladékot. És legfőként: mert a bolsevizmus megszűnt, azért még nem kell azt gondolni, hogy az úgynevezett szocializmus meghiúsulása nem az évszázad legnagyobb egyetemes emberi kudarca.

 

A hatvanas, hetvenes, sőt nyolcvanas évek divatírója, őszen, tétován, panaszosan. Hogy ült a könyvsátor előtt, várta a dedikáltató közönséget, ám a közönség nem jött. Éhen fog halni, panaszolja. (És nekem panaszolja.) Hiányolja a paternalista rémuralom jóléti intézményeit, a díjforrásokat, melyeknek csapjai az ő számára állandóan nyitva álltak, a központi kritikai hatóságot, a kritikai hatósági nómenklatúrát, az írói kinevezéseket és megvonásokat, az egész ocsmány tegnapi világot, aminél a holnapi, lehet, még ocsmányabb, de legalább valami más lesz. Most veszi csak észre, hogy mennyire szilárd talajon állt a tegnapiban – annyira szilárd alapokon, hogy akár még kritikai magatartást is tanúsíthatott (vagy színlelhetett) iránta: az ázsiai tankok páncélzatán rohadt gyümölcsként mállott szét a bíráló szó, ő pedig kielégültnek érezhette magát, hogy mégiscsak dobott egy naspolyát, s mégsem kell aggódnia az egzisztenciája miatt. Most azonban őszintén, reszketve retteg.

 

Ha a „kommunizmus” csupán szellemi ficamnak tekinthető (mindenesetre Mount Everest magasságú hullahegyekkel), az elmúlt negyven év mégis valóság volt, realitás, az életem ideje és színtere. Ma már alig értem, hogyan maradtam meg és fenn; hát még hogy szellemi lakhelyet kreáltam, mintha mi sem zajlana körülöttem, érzéketlenül az anyagi és szellemi szegénység, vakon a veszély iránt. Mi vezetett? Leginkább csak az ösztön, ahogyan a hangyák számunkra felfoghatatlan céllal, felfoghatatlanul határozott irányérzékkel masíroznak.

 

Érdekes kérdés, hogy a korszellem miért nem esik egybe soha a nagy szellemi folyamattal; s hogy amikor a kor elmúlik, hirtelen mégis a nagy szellemi folyamatba kapcsolódik – már az, ami belőle szellemként megmarad.

 

Miért olyan torz és hazug minden jelen?

 

Depresszióik érdekében az emberek különféle hazugságokhoz folyamodnak. Az én depressziómhoz az igazság is teljesen elegendő.

 

Nem élek elég radikálisan. Úgy élek, mintha az öröklét várna, s nem a teljes megsemmisülés. Vagyis jövőm rabságában élek, s nem halandóságom végtelen szabadságában.

 

A halálfélelem olyan érzés, amely jóindulatúan arra figyelmeztet, hogy nem gondolsz eleget a halálra.

 

Napok, amelyek kizárólag a kontinuitás kedvéért telnek. Csakis az életteljes, ihletett napokat kellene megélni, közben a homály időszakában az ember halott lenne, míg az élet láza ismét fel nem verné. Szép élet lenne, de valószínűleg nagyon fárasztó. És tulajdonképpen egyhangú is.

 

Az unalom az élet sója.

 

Az állapotok, a város, az ország. A környezet kezd olyan rosszindulatú lenni, mint egy kutya, amelyben már bujkál a veszettség.

 

Július 15 A hirtelen feltoluló, szinte fájdalmas baráti érzés, Camus egy régi fényképe láttán. Már-már ölelésre tárom a karomat. Eszméletre ébredő korszakom, átváltozásom egész időszaka, amelynek mindvégig egyik arkangyala volt. Egész, néma, kizárólag önmagamra irányuló „forradalmam”…

 

Ha igaza van Darwinnak, hamarosan meg kell jelenniük azoknak az állatoknak, amelyek műanyagokkal és sugárfertőzött hulladékkal táplálkoznak. Először talán vírusok lesznek, aztán baktériumok, s rohamosan fejlődnek majd jól hízott szörnyekké. Micsoda világ lesz!

 

Heller Ágnes cikke, miszerint Auschwitz „nem illeszthető be a történelembe”. Logikai-szintaktikai képtelenség. Elvégre a történelem nem valami természeti organizmus, hanem konstrukció, mégpedig az emberi szellem konstrukciója. Ha tehát Auschwitz nem illeszthető be a történelembe, akkor a hiba nem Auschwitzban van, hanem a történelemben.

 

A villamoson a katona. Kicsi, kövér, nőies jobb keze, a csuklóján aranylánc, az ujjain gyűrűk, a kisujján feltűnően nagy, sárga pecsétgyűrű. Apró szemek, puffadt arc, bajusz (egy kissé komikus bajusz), alacsony homlok. Lerítt róla a szadista. Altiszti rangjelzés. Arany pecsétgyűrűjével állami felháborodásában bele fog vágni egy arcba, egy szájba, amelyből hirtelen bőven, megállíthatatlanul patakzani kezd majd a vér. Magamban találgatva tűnődöm, miféle intézménynél teljesíthet „szolgálatot”. – Vajon megjelenítették-e már az élet teljes förtelmét úgy, hogy valaki igazán szembesülhetett vele; úgy, hogy elfogta – ha csak egyetlen pillanatra is – a tudás, a tudás az emberről?

 

Az emberek véletlenszerűen születnek, véletlenszerű életet folytatnak, és törvényszerűen halnak meg.

 

A hagyomány fontossága. Nem elég nem tartozni valahová, lehetőleg pontosan tudni kell azt is, hogy hová nem tartozunk.

 

Végül is eléggé különös, hogy negyven éven át megőriztem egy gondolkodásmódot, amely annál fogva mondható különösnek, hogy nem lényegileg, nem a velejéig hazug.

 

Az ember viszonya, az ember kapcsolódása a saját életéhez, az életében legfontosabb szerepet játszó személyekhez. Hogy a kaland, úgy tűnik, mindig valami vagy valaki más, mintha a szabadság nem a legfontosabb individuális létfeladatban, a legfontosabb személyekkel kapcsolatos kötelességben, erkölcsben konstituálódna, hanem a „másban”, az elképzeltben, a nem létezőben, egészen rossz esetben a végzetes élettévesztésben. Igen sajátos játéka ez a természetnek, a monotónia kiváltotta ingerültségünknek, az emberi állhatatlanságnak. Másrészt magában e kiismerhetetlen emberi természetben rejlik valami kalandos, amelyet feltétlenül követnünk, amelynek feltétlenül engedelmeskednünk kell, minden fájdalom, minden hűtlenség ellenére.

 

A halált gyakorolni, begyakorolni. – Hogyan? Mindenekelőtt mindig a halál felől (a szakadékon túlról) írni. – Ebben a tekintetben lépéselőnyöm: mert a kelet-európai élet a halálra nevel.

 

Olykor annyira erőt vesz rajtam a genius loci, hogy hónapokig ülök az asztal mellett, lecsüngő kezekkel, lehajtott fejjel.

 

Szeptember A badacsonyi földnyelv, vékonyuló hegyén a jegenyék bozontos, ám szabályos gyertyái. Távolodó, kékbe foszló hegykúpok. A szépség megmagyarázhatatlan ellentéte az emberi világgal. A természet, ez a kopottas, néma elefánt, amely még mindig türelmesen hordoz a hátán. Az élet fojtogató telje, a délutáni napban párolgó szőlők és mezők közt.

 

A tett, a Tett, amelynek elmulasztása szinte metafizikai árnyékot vet az életre. Kafka nagy-nagy bűntudata az elmulasztott Tett miatt: nem a „kivándorlás”-e ez a tett, a Tett? (Vö. sok mindennel, főleg A kastély kivándorlásmotívumával.) – Márai, Th. Mann gerincessége, etikai büszkesége, rátartisága: nem a kivándorlás az alapja? – Kelet-Európában az individuál-etikai probléma nem az, hogy csatlakozzam-e valamely eszmei áramlathoz, s hogy melyiket válasszam, mert bármelyiket választanám is, csak a gyilkosságot, illetve a meggyilkoltatást választhatnám, ráadásul az értelmetlen gyilkosságot, illetve meggyilkoltatást; itt az individuál-etikai probléma, a valódi, a kivándorlás vagy az itt maradás problémája, amely idővel metafizikai méreteket ölt, és minden bűntudat hátterében az egyedüli valódi motívum.

 

„Rendőri világfelfogás”: Manès Sperber.

 

Ahhoz, hogy tartós bajokat idézzünk elő, hosszú és kitartó erőfeszítés szükséges: Tocqueville.

 

Egy unalmas tanulmány, amely abból a merőben téves felfogásból indul ki, hogy az élet előbbre való a művészetnél.

 

Nincs regényesebb figura, mint a gondolkodó ember. Mert gondolkodni nemcsak ön- és közveszélyes, nemcsak minden szenvedélyt helyettesítő szenvedély, minden kalandnál kalandosabb kaland, hitnél különb bensőség – de ráadásul módfelett szokatlan is.

 

De Sade márki divatja. Könyvei, elő- és utószók tömege. Számomra egyedüli érdekessége, hogy az úgynevezett rosszban az infantilizmus az abszolút domináns. Mintha a pozitívan és nagyszabásúan etikai világképhez érettebb, férfiasabb alkat és agyvelő szükségeltetnék. A bűnözés politikai vetületénél is ugyanez az infantilitás működik, amint ez az uzurpátoroknál annyira szembeötlő. A Demiurgosz, vagyis Sade világegyeteme tömény sűrítésben Auschwitz. Csakhogy Auschwitz létrehozói általában nem élveztek, és roppant kevés SS-katona járkált „égnek meredő nemi szervvel”. Inkább hajszoltak voltak és hajszolók, valami konkrét és metafizikai hajsza áldozatai, semmint hedonisták; az anyag pedig, ami orgazmusukat kiválthatta volna, siralmas. Egyáltalában, ha megpróbálnánk elgondolni de Sade orgiáit, a piszoknak, a bűznek, a gennyes sebeknek, a vérzésnek és az ürüléknek olyan egyvelegét kellene elgondolnunk, ami a maga lehangoló mivoltában kizárólag elmebajosokat tudna gyönyörre s nem borzalommal és undorral telt részvétre indítani. Sade világa teljes egészében esztétikai világ, Auschwitz realitása viszont megint csak elgondolhatatlan világ, olyan világ, amit csakis az esztétikai képzelet segítségével gondolhatunk el – s ez megint az esztétikai orgazmushoz vezet. Különös, ahogyan az ember valóság és képzelet közt vergődik; végül is a képzelet bűnbeeséséért a valóság iránti undorral bűnhődik, a valóság undorító mivoltáért a képzeletben talál vigaszt. Nem hiszem, hogy az etikai képzelet teremtő aktivitása ne hozná meg ugyanazt a kielégülést, mint egy 14 éves gyermek válogatott kínzásokkal végbevitt meggyilkolása, „égnek meredő nemi szervek” közepette. Mindenesetre az ép elme ismérve, hogy egyiket sem: sem az etikumot, sem az elrugaszkodott demiurgoszi képzeteket ne tekintse realitásnak, legfeljebb a képzelet játékainak, ami egyébként mindig irreális, mert statikus világképet produkál. Az isteni Teremtésre Auschwitz a válasz; Auschwitzra viszont Kolbe atya vagy a Tanító úr. Istenre és a Demiurgoszra pedig az életünk a válasz, az egzisztencia mint tanúságtétel, a valaki-valami számára való létezés, az egzisztencia megélése mintegy az egzisztencián kívül álló tapasztalat számára – nevezzük e tapasztalat képviselőjét bárminek, bárkinek, Istennek, kollektív tudatnak (vagy -alattinak), vagy aminek akarjuk. Így tekintve – és csakis így tekintve – hangozhat el a mondás: „Minden jól van.”

 

Október 10 Az őrületből jövünk, az őrület vesz körül, és az őrületbe tartunk; a halál – egy bizonyos értelemben – nem a test őrülete-e? És a racionalitás egyetlen pillanata: nem maga az élet?

 

Tegnapelőtt a villamoson a teljesen Beckett-figura forma clochard. A szalag nélküli kalap, inkább tomp (állszalag nélkül: igaz), többrétegű rongyai, piszkos sálja (kék-fehér kockás), zsebei, a két szatyor, melyek egyikéből szőlőt evett, szemenként tépve le a láthatatlan fürtről a gyümölcsöt; különben eléggé jól táplált, egészséges külső, láthatóan zavartalanul önérzetes lélek, elképzelhetetlen cipők; szinte a tanult ember hangján kérdezte; „Kérem szépen, ez az ötvenkilences villamos?” Bütykös keze szakadatlanul dolgozott, tapogatott, átrendezte zsebeit, a belső zsebéből kihalászott néhány bankjegyet, egy-két százast meg egy ötvenest, visszarakta, az egyik szatyorból hatalmas, nyitott pengéjű kés került elő, amely áthelyeződött – így, nyitottan – a belső zsebébe stb. Nem látszott elégedetlennek. Egy ember, aki nem tudja követni az aktuális emberi világot. Kívül az „uralkodó szellemen”, távol a technikától, az ideológiáktól, a jelentől, a múlttól: valami örök életformát őriz, kényszerből, a társadalom peremén. Nem arról van szó, hogy igaza van vagy nincs, nem az elérzékenyült szív egy gyenge pillanatáról kell tudósítani, hanem a világ mélységes, szakadékos, megosztó és katasztrófát hordozó hazugságairól, egyenlőtlenségéről – nem a morál, nem is az anyagi színvonal, hanem egyszerűen a szellem, a tudat szintjén. Könnyű lenne holmi tolsztoji következtetésekre jutni; de az idő, amelyben az intelem megfoganhatott még, lejárt, elmúlt, s anakronisztikussá vált a fölemelt mutatóujj; ami megmaradt: a néma, fejcsóváló döbbenet, a röpke bólintás két atombomba, tömeggyilkosság vagy hasonlók közt.

 

A város, amelyen naponta keresztülsietek, leszegett fejjel, körül se nézve, csak a lyukat keresve, ahová mielőbb bebújhatok és fellélegezhetek, hogy megmenekültem, ma is megmenekültem az itteni úgynevezett élet üldöző fantomja elől…

 

„Tudni hogy nem tudunk: magasság / nem tudni amit tudunk: betegség / de ebbe tényleg belebetegedhetsz / s már nem is vagy beteg / a szent az nem beteg / mert annyira beteg / épp ezért nem beteg.” – Lao-ce – Karátson Gábor ajándéka. És voltaképpen rádöbbent a kínai, a hindu stb. bölcsességnek – nem a forrásaira, hanem e források felbuzgásának, lehetségességének titkaira: olyan társadalomban születnek, amelynek se dinamikája, se forradalma, se semmiféle problémája – pusztán csak, mert ezeken a problémákon nem szokás gondolkodni. Ezekben a társadalmakban, ha egyáltalán szokás a gondolkodás, akkor a léten szokás gondolkodni, a halálon. Ebben a tekintetben közelítek e bölcsesség felé, minthogy olyan társadalomban élek, amelynek dinamikája láthatóan az őrület és az ezzel járó pusztulás; olyan társadalomban, amelynek csakis hátat fordítva lehet és kell élni. Az élet itt a halálra gondolás, a halálra mint szabadulásra. Másfelől ennek benső gazdagodás útján kell megtörténnie, olyan mérgek által, melyek nem roncsolnak, hanem inspirálnak, nem bódítanak, hanem felébresztenek, nem vakítanak, hanem látóvá, tisztánlátóvá tesznek.

 

Az nem kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne.

 

Éjjeli kapcsolatkeresés a „tudattalanommal”: hallgatott. Csak valami zavaros, kellemetlen álmom támadt, kaotikus, apokaliptikus, depresszív álmocska. – Tegnap kínos kaland az autóbuszon, egy húsz-huszonkét év körüli sportos alkatú fiatalember büntetlen durváskodása. Tanulság: nemcsak Isten halt meg, de kalauz sincs. – Az elszabadított, az ép elme, a vékonyka társadalmi fegyelem maradványaira rászabadított csőcselék. Arcok, amilyeneket még sohasem láttam. Afféle elkeseredettség ül rajtuk, mintha a pokol kazánfűtőinek vették volna fel őket Belzebub irodáján, s már eleve olyan kilátástalan feltételekkel, hogy náluk kilátástalanabb helyzetben csak az általuk hevített lángok fölötti üstökben rotyogó kárhozottak lehetnek: most azután a saját talpukat égető forróságért ezeken állnak bosszút. Que diable allait-il faire dans cette galère? Ideálom egy szikár férfi – mondjuk Duchamp –, akit egyetlen mánián (az ő esetében a sakkon) meg a kifejezés végső pontosságán kívül semmi sem érdekel, szórakozni nem jár, életét a minimumra fogja, barátja, lelki és nemi élete nincs, minden mozdulatát az anarchikus célszerűség uralja. Viszont még ő is gondoskodott a kötelező luxusról, amely – minima ratio – úgy látszik, elengedhetetlen a művész, az alkotó ember számára: nem Európában él – hát még Kelet-Európában! –, hanem New Yorkban.

 

A modern ember végzetes, gyógyíthatatlan sebzettsége a zenében: először Beethovennél. A kvartettek, az op. 106-os szonáta stb.

Az egész halálba fordult. Ott így, itt úgy. A beethoveni halálra sebzettség Adynál, Krúdynál.

A világ öngyilkos jellege kijelöli az értelmes teremtmény – az ember – végzetes feladatát.

 

Kultúra: ez valami egyetemes, valami szellemi, valami valóság, valami élet. A kultúrán túli lét, a nem kultúra: individuális, tragikus, szaggatott és abszurd lét, stílustalan lét, tetszhalál, amit rohamosan követhet a valódi.

 

Október 26 Súlyosan depresszív, destrukciós gondolatok közepette töltött napok után tegnap este könnyű, ám sokkszerű baleset. A villamos felé szaladtomban megcsúsztam, a lábam előreszaladt, én hátravágódtam. Percekig nem jutottam levegőhöz, a bordáim recsegtek-ropogtak. Érdekes, hogy esés közben a fejemet a magasba kaptam: ha tehát a baleset önromboló tendenciák következménye volt is, másrészt kidomborodott az élni akaró, a konstruktív tendencia. Valóban, a balesetet úgy kell tekintenem, mint egy álmot, miután hosszú napok, hetek óta hiába szólongatom sorsomat, „tudattalanomat”: most íme, válaszolt. És tényleg, a fájdalmon kívül megkönnyebbülést, sőt nagy megkönnyebbülést érzek. – Ma taxisztrájk, gyalog végig a Mártírok útján, az üzletek előtt kígyózó sorok, káosz, bizalmatlanság, néhány értelmetlen gesztus, szorongás, várakozás, a hangulat némileg, mint 56 ama néhány „légüres” napjában: de érdekes, a fenyegető anarchia és téboly közepette az élet most végre valóságosnak látszik, több mint negyven év totális mesterkéltsége után. Az apokalipszis négy lovasa immár teljesen kivehető a horizonton: tényleg errefelé tartanak.

 

Október 29 Felmérik-e majd, hogy a sztrájk három napján egyetlen ideologikus jelszó sem hangzott el, sem jobb-, sem baloldali? Biztosan, nem mérik fel, mert az ellentámadás, mondhatni, ellencsapás ideologikus lesz, jobboldali. Most majd megint a „nemzettel” fognak előhozakodni, akik mit sem értenek a nemzet öngyógyítási és öntisztuló folyamataiból. Az embereknek egyszerűség kell, kenyér, szolidaritás, nevetés.

 

November 16 Minden nap, amelyen még nem omlik össze a világ, tiszta nyereségnek tekinthető, legalábbis a munkám szemszögéből nézve (Az angol lobogó). – – – A madarak arca, amint az ablakpárkányon esznek, ezek a komikus, alapjában véve kedves és rokonszenves arcok. Csak meg kell figyelni mohóságukat, hogy a testvéreimnek érezzem őket, hogy felismerjem, ami bennük működik, s ami minden lényben egyforma. Az élet ez, az élet működik mindnyájunkban, az élet hajt, űz mindnyájunkat. Nem kell kétséget táplálni erről az erőről: elpusztíthatatlan. Csak én vagyok elpusztítható, ez a mindennél kétesebb alakzat, amelyben – az én esetemben – az erő formát öltött, véletlen- vagy inkább alkalomszerűen; az individuum törékenysége szemlátomást az élet erejével áll fordított arányban, a túl nagy életerő szinte elsöpri hordozóját, ahogy az energia fölemészti a magját.

 

December 9 Egy bizonyos életkorban belátni, hogy az önromboló ösztönök infantilis késztetések; ettől kezdve felmerül a méltóság kérdése – ezt a szót még leírni is csak titokban, rejtjeles írással szabadna; én azonban kizárólag az életben maradás pozitív választását értem rajta, semmi többet – illetve pusztán csak azt a többletet, amit az életben maradás pozitív döntése magában foglal.

 

Vettem egy könyvet, amely a magyarországi úgynevezett „népi-urbánus” problémát taglalja; olyan egzotikus, annyira idegen, mintha – mondjuk – az elefántok nemi életéről szóló szakmunkát olvasnék. – A csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen az emberek közt, idegen a világban. Feladatomat egy másik világ küldötteként teljesítem – miközben e másik világról sem tudok semmi pontosabbat: legföljebb annyit, hogy nem létezik.

 

Immanuel Kant esete, aki a königsbergi egyetemen magántanárként kétszer pályázott professzori státusra, mind a kétszer visszautasították. Nem a közhelyszerű példázatot kell itt nézni, hanem a mértékadót. Ha egy filozófiai tanszéken Immanuel Kant a professzor, mihez kezdjen akkor a szomszédos tanszék? Helyes tehát, hogy professzorátust nem adnak neki, de hagyják, hogy otthon megírja A tiszta ész kritikáját. Az e századi gyakorlat viszont már határozott túlzás: nem adnak neki professzori állást, ráadásul lágerbe zárják, vagy egyszerűen meggyilkolják.

 

December 15 Képtelen és kiszolgáltatott életem meg- és kiismerhetetlen. Az élan vitai mozgatja, és az úgynevezett egyéniségem próbálja irányítani; hogy azután ki vagy mi fogja igájába, és hogy végtére is mire való, az rejtély. És egyre tágul a szakadék köztem és köztem.

 

Th. Mann naplói: önvizsgálat helyett krónika, pontosabban: krónika mint önvizsgálat.

 

Egy újabban tapasztalható szemléletmód, ami egyébként minden katasztrofális fordulatsorozat idején feltámad: a defetista optimizmus.

 

Cioran egy mondata, amelyért a létezésem igazságával kezeskedem: „Minden könyv egy elodázott öngyilkosság.”

 

Állandó siethetnékem, mint aki igyekszik mihamarább letudni, maga mögött tudni az életet. A gyötrelmes külvilág. Napokig hurcolok egy levelet az aktatáskámban, csak hogy ne kelljen bemennem a postára, emberek közé, sorban állni. Életem az élet kerülése, nem egyéb menekülésnél, bujkálásnál, illegalitásnál és tiltakozásnál. Mit fejez ki? Az ittlét elképesztő erőszaktételét, ezt a valamely abszurd merénylet létrehozta felfoghatatlan és mindenekfölött természetellenes állapotot. – Az élet természetellenes. Át kell engedni azoknak az erőknek, amelyek akarják, a hatalom akaróinak, azaz az élet elpusztítóinak, a bibliai belzebuboknak, akik az élet felszíni palettáján a fasizmus különböző árnyalataiban jelennek meg (a vöröstől a zöldig és viszont), s akiket az orvostudomány szemszögéből őrülteknek, paranoiásoknak szoktak minősíteni. Ők majd elvégzik munkájukat, ahogy az apokalipszisben számukra megjelöltetett. Mi, többiek pedig végignézzük mindannak és mindazoknak a pusztulását, amit és akiket szeretünk, hogy azután könnyebben hajthassuk saját fejünket is a bitó, a világkatasztrófa csapása alá.

 

Kafka balról jobbra írt, de jobbról balra rajzolt. – Van ennek valami jelentősége? Van-e még bárminek bármilyen jelentősége? A szeretet. Ez túlél. Mint a szégyen, mint a kín.

 

Nem kétkedem a világ tökéletlenségében. És ez egy szerencsétlen, emberszerű istenség feltételezésére késztet.

 

*

 

1991. január 5 Radikális utak és radikális útvesztők. A múlt év bizonysága: nem élhetek radikalizmus, önsorsrontás nélkül. (Írószövetségi kilépési nyilatkozat.) Mintha a szabadság, a szellem affirmációjának egyetlen módja a szembefordulás lenne, a szó szoros értelmében vett szélsőségig való szembefordulás, egészen a „társadalom” (idézőjelben, mert ami itt körülvesz, még csak nem is valódi társadalom) peremére szorító szembenállás, mindent kockáztató, áldozatos vagy, legyen, áldozati szembenállás. Thomas Bernhard példája, aki a Heldenplatzban úgyszólván zsidóvá lényegülve fordult szembe a banditákká alakult hivatalos erénycsőszökkel; Beckett példája és az ellentétes példa, Sartre, a radikális útvesztőben tévelygő, akit végezetül a konform (bár ellenkonform) karámjába tereltek. Mindenre elszántan, addig élek csak, amíg az életem probléma; s ha a halálra gondolok, Schubert megváltó halálcsilingelése jut az eszembe – ő tudott valamit a nemlét öröméről.

 

A történelem, így tűnik, nem egyéb, mint az évezredek óta tartó kétségbeesett és folyamatos próbálkozás, hogy az ember valahogyan kilábaljon az őrületből.

 

Úgy látszik, az embernek szüksége van arra a képzetre, hogy amíg ő él, a világmindenségben valahol egy trónus ragyog fölötte, és az adminisztráció szakadatlanul működik – lehetőleg az ő lelkiüdve érdekében.

 

Ha azt mondom: Isten, ez természetesen metafora csupán, mint egyébként minden, amit mondok, pontosabban, amit mondhatok, ami a nyelv által mondható.

 

Január 22 Világkatasztrófa-hangulat. „Öbölháború.” Félelem a kutyáktól meg az emberektől. Fogyatkozó aktivitás. Foucault-ról: „Az én az új stratégiai lehetőség” (Paul Veyne). „Az én, amely megvalósítandó műnek tekinti önmagát…” – Nem új, de biztató; mondhatni, az egyetlen biztatás.

 

„Istent mindenütt meg lehet találni, a templomban is”: jellegzetes Márai-fordulat. Továbbá: az újfajta fanatikus – mondja –, a korrupt fanatikus. Aztán: „A Szózatot újra kell írni. Még így tanultuk: »A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely…« De a valóság ez: a nagyvilágon kívül nincsen számunkra hely. Az e betűt el lehet hagyni.” (321. o.)

 

A vereségnél csak a győzelem megalázóbb.

 

Nem tudom, ki bennem az, aki ír, aki író. És ez jól van így. Szükségtelen megerőltetések nélkül van jól így, a nagy írók oly gyakori és rettentő neurózisa nélkül. – Másrészt: milyen író, aki bennem ír, aki bennem „az” író? Minthogy nem ismerem, minthogy azonkívül, hogy munkára hajszol, teljesen közömbös nekem: a kérdés föl sem merül. Ha meg felmerül, én nézek szembe vele, s teljes nyugalommal, a vállamat vonogatva felelem: „fogalmam sincs róla, de egyébként teljesen mindegy”.

 

Isten Auschwitz, de az is, aki Auschwitzból kihozott. És aki kötelezett, sőt rákényszerített, hogy minderről számot adjak, mert hallani és tudni akarja, hogy mit tett.

 

Ha majd halott leszel, élvezd a csendet.

 

Az emberek végül is rákényszerülnek, hogy korruptak legyenek, de az emiatti elkerülhetetlen önmegvetésükért egyszer mindig bosszút állnak – valaki máson.

 

Március A „racionalisták”, vagyis az optimista menekülők (a teljes élet, az abszurd és a hit elől menekülnek) sosem fogják megérteni, hogy a „történelmi szükségszerűség” puszta eszméje elegendő, hogy Auschwitzhoz vezessen. A „történelmi szükségszerűség” botjának másik oldaláról nézve viszont Auschwitz „racionalizálhatatlan”, s minthogy így van, tehát nem is szükségszerű. – Szavak ezek, amelyek híján vannak ama mély jelentésnek, ami az életünk, és vele Auschwitz is.

 

Április 3 A tegnapi nap. Reggel „Az angol lobogó” korrektúrájának visszavitele a kiadóba. Felcsigázó napfény, ragyogó ég, élénk szél. A kiadóban csupa nyájas arc, készségesség stb. A Gellérttel szemben lévő autóbuszmegállóban a lány, akiről a szél lefújta fekete sálját; nem vette észre; a mosolya, amikor az elvesztett sálat visszaadtam neki. Délben a kórház. Anyám, mint egy auschwitzi muzulmán. Az öregasszonyok üvöltő beszélgetése a folyosón. „A zsidót büntetlenül lehet gyilkolni” – kiáltja vastag, beteg, erős hangon az egyik. 12 éves volt a kislánya, amikor Auschwitzban megölték. „Ki bűnhődik érte?! Ki?! – kiáltozta dúltan, de félelmesen, mint valami bibliai matróna. Beszélgetés a kövér, húsos arcú, keleties típusú főnővérrel anyámról. Hogy nem eszik, hogy ha sikerül is belé diktálnom egy banánt – ugyan mi értelme? Mit hasznosít belőle? – mondja. – Semmit.” Hogy a meleg idő eljövetelét már aligha fogja megélni: a májusi melegekben – ígymond – összeomlik a keringés. Panaszoltam, hogy nincs kapcsolatom vele, abban az értelemben, ahogyan „a haldokló mellett vagyunk” – tehát hogy vigaszt nyújthatnék anyámnak, fognám a kezét, és hallgatnám utolsó szavait: egyszerűen tehetetlen vagyok, hiszen az agyér-elmeszesedés lehetetlenné teszi a szó valódi értelmében vett kapcsolatot. Haza, csapzottan, izzadtan a földalattin, a metrón. Közben elküldendő szövegek fénymásoltatása. Otthon egy levél, amerikai kiadótól, hogy kiadnák a S.-talanságot. Hiányos angol tudásom miatt csak félig értem, nem tudom, mit tegyek. Annyira elfáradtam, hogy tíz-tizenöt percre mélyen elaludtam. Már esteledett. Elbúcsúztam A.-tól, visszaindultam a Török utcába, hogy valamit dolgozzam még. A Moszkva téren egy férfi elállja utamat, a szó szoros értelmében Olyan negyvenesnek látszott, de már őszülő, borostás arc, a szeme alatt mély árok, szürke arcbőr, elhanyagolt, züllött külső, fürkész, ravasz, de a mélyén kétségbeesett, esengő kifejezésű tekintet. Mintha nem egészen lett volna valóságos, inkább úgy festett, mint egy züllött pesti figurát játszó színész maszkja. Hiányos fogsorán látszott, hogy ez a fogsor nemrég még ép volt. „Lám, lám – szólít meg –, hiába, a művészek nem öregszenek”; hogy milyen jól tartom magamat – folytatja, vagy valami hasonló szöveg. Ugye, nem ismerem meg? – kérdezi, látva a megdöbbenésemet. Akárhogyan töröm is a fejemet, biztos vagyok benne, hogy még sohasem láttam ezt az arcot. „Hát hol dolgozott a hetvenes évek végén?” – kérdi. A számon kérő hangra megrémülök, mint akinek valami rejtegetnivalója lenne – az egész olyan, akár egy álom. „Hol dolgoztam volna? – felelem. – Otthon.” „Na ugye” – vágja rá erre, valami megnevezhetetlen diadallal. Célzásokat ejt róla, de valamely, szinte zsaroló módon, hogy időközben „nagy művész” lettem, s hogy ő nagyon örül ennek. Azután mond egy nevet, amely név persze korántsem biztos, hogy az ő neve: és hozzáteszi, hogy a Kiadói Főigazgatóságon dolgozott. Jól megnézem, ismét letenném rá az esküt, hogy soha életemben nem láttam; egyébként sem jártam soha az általa megnevezett hivatalban. Most zavaros történet következik, hogy a napokban jött ki a börtönből: ez egyébként biztosan igaz volt, látszott is rajta. A mese, hogy miért ült, cseppet sem fontos, részben nem értettem, részben minden szó hazugság volt. „Én aztán mindent megtettem az új rendszerért” – mondja. Nem akarom hallani ezt a szörnyű szöveget; hogy, mondja, a „Népköztársaság” elleni izgatásért ült, miegymás. Nem akarom tudni, hogy miért ült; remélem, köztörvényes okból; ha politikaiból, akkor biztos, hogy ez a politikai ok nem lehet számomra rokonszenves. Végre pénzt kér – amire kezdettől fogva vártam. Megkönnyebbülök. Áttér a tegezésre. „Nézd, te nem vagy kispolgár – mondja –, ezért kérek tőled.” Hogy két vacsorát fizessek neki, meg egy ebédet. Rettentő készség buzdul föl bennem, szinte testvéri érzés, undorral keverve. Adok neki 500 forintot. „Adjál még százat, hogy egy doboz cigarettát is vehessek” – mondja. Adok. Megölel és megcsókol, visszacsókolom. Mélyen meg vagyok hatva. Jókívánságokat motyogva felszállok egy villamosra, mint aki nagy veszélyből szabadult. – – Az egész nap teljesen álomszerű volt, a végén ezzel a felfokozott befejezéssel, amelyben még ma délelőtt is valami mélységes, de szavakba nem foglalható jelentést érzek. Mintha valamilyen misztériumban részesültem volna, mintha – megfejthetetlenül rejtelmes okokból – valamilyen titkos beavatási szertartáson kellett volna hirtelen átesnem; és mintha szerényen, tőlem telhetően, de megálltam volna a helyemet. – – Ma délelőtt, jóval fáradtabban, józanul, egy napos távlat birtokában sem értem az egészet, de ugyanezt érzem, valamilyen belső hálával és szerény, félénk elégedettséggel. – – – Lót találkozása a menedéket kérő angyallal.

 

*

 

Én sosem hittem mást a korról, mint aminek a kort láttam és megéltem. Most venni csak észre, hogy az emberek mindvégig hittek valamit, hittek valamiben, mialatt átélték, amit átéltek, vagy legalábbis nem hitték, hogy azt élik át, amit átélnek. Sokuk számára ez tette lehetővé a túlélést, sőt a jólétet, netalán az életen vett diadal érzését; jól kell látni azonban, hogy egyúttal ebbe is rokkantak bele. Ez a rokkantság súlyosan sújtja a kreativitást, mint a rák, mint a szklerózis, úgy meszesíti el, úgy burjánzik rá az alkotóerőkre; a szellem csakis a tiszta megélést viseli el, alkotóként csakis az olyan áldozat kerülhet ki a korból, akit a kor teljesen eltiport, s ő mégsem tört össze. Furcsa paradoxon, az alkotó ritkasága mutatja az ilyen marginális véletlen teljes aleatorikáját.

 

Rabságot, szabadságot: mindent hamis tudattal élnek, hamis történelmi s hamis egzisztenciatudattal. A legvigasztalóbb eset még a visszája, amikor a rabságot szabadságként s a szabadságot rabságként élik; azért vigasztaló ez, mert legalább egyszerű és egyúttal nevetséges is. A bonyolultabb esetek már komorabbak, s többnyire veszélyesek.

 

Április 12 Tegnapelőtt meghalt. – – –

Előtte a hirtelen megbetegedés miatt lemondott bécsi út. Influenza. Tályogos fog. A keddre virradó hajnalon különös, zaklató, figyelmeztető (és fenyegető) álom. A három-négy év előtti furcsa Megváltó-álmommal való párhuzam. Félreérthetetlen intelem: a Megváltó azt üzente, hogy válságban van, hogy elhanyagolt, s hogy büntetni készül – engem, azaz önmagát. Vigyázni tehát, keresni a kapcsolatot a mindenek mélyén rejlő ősboldogsággal, a teremtéssel; írni, s másrészt ügyelni az engem körülvevőkre – magányt keresni, sőt megteremteni azt, de lehetőleg mégsem bűnösen felszámolva mindent, ahogyan szoktad.

 

Arra az (alkalmasint „ismeretelméleti”) kérdésre, mennyire bizonyos, hogy élünk, ezt a választ lehet adni: valamivel kevésbé, mint az, hogy meghalunk.

 

Max Brod Kafkáról: „le coeur triste – l’esprit gai”. Mélyen titkolta súlyos depresszióit, mindig kész volt egy nagyot nevetni.

 

Kezdem átlátni, hogy engem az öngyilkosságtól (Borowski, Celan, Amèry, Primo Levi stb. példájától) az a „társadalom” mentett meg, amely a KZ-élmény után az ún. „sztálinizmus” képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig felért. Ahogy múltak az évtizedek, sorra elvetettem a megtévesztő szabadság megtévesztő jelszavait, a „megmagyarázhatatlan”, a „történelmi tévedés”, a „racionalizálhatatlan” meg a hasonló tautológiákat; a felülemelkedés gesztusait; nem kísértett meg az önsajnálat, meglehet, az igazi emelkedettség, az isteni tisztánlátás sem; de tudtam már, hogy gyalázatomban nem egyedül csak gyalázat, hanem megváltás is rejlik, ha szívem elég bátor, hogy a megváltást: a kegyelemnek ezt a bizony igencsak ádáz formáját befogadja – hogy ebben az ádáz formájában egyáltalán a kegyelemre ismerjen. – – – Mi a különbség? Nem elutasítani, hanem befogadni, nem nemet, hanem igent mondani – elérkezni az élet, a valódi, az ideológiáktól meg nem hamisított, az énem szennyezéseitől megtisztított élet rejtelmes kapujához. Kinyílik-e?

 

Ha agyoncsapok egy kellemetlenkedő bogarat, értelemszerűen az alábbi kérdések merülnek fel: miért létezik a bogár, ha léte ilyen könnyűszerrel elsöpörhető, vagyis hogy egyes élőlények könnyűszerrel agyoncsapják, más élőlények pedig esetleg táplálkoznak vele? Ha ennyire borzalmas sorsra születik, miért ennyire szapora, miért van ennyi egyed belőle? Értelemszerűen azt lehetne rá felelni, védekezésül, a fennmaradás végett, hiszen sokat agyoncsapnak és sokat megesznek közülük. De ha így van, miért egyediek, miért van tehát következésképpen mégiscsak valamiféle egyéniségük? Az értelemszerű válasz erre nyilván: azért, hogy egyedi halálfélelem legyen bennük, hogy tehát ilyenképpen a fennmaradásukat szorgalmazzák. – Mindezek a kérdések csupán azért, hogy világos legyen: minden értelemszerű kérdés az értelmetlenséghez vezet; az értelem tehát sosem vezethet el az igazsághoz, ahhoz az igazsághoz, amely a létet megteremtette és fenntartja – ha ugyan igazság ez, és nem valami egészen, egészen más, amire nemhogy szavunk, fogalmunk, intuitív sejtelmünk, de semmiféle, egyáltalán semmilyen érzékünk sincs, legalábbis amíg e világ része vagyunk, vagyis amíg élünk.

 

Lao-ce Tao te king: „az én az visszafordul / ballag az égi úton”…

 

Életemnek talán egyetlen pillanata sem volt, amikor ezt az életet teljes egészében a magaménak éreztem volna. De ki az bennem, aki birtokolni akar? És ki az, aki él? – Életem idegensége a halál szükségszerűségét bizonyítja. (És a halálom nem lesz-e ugyanennyire idegen?) Élni természetellenes. (Nevezhető kegyelemnek vagy büntetésnek is – kinek-kinek a tetszése, még inkább az élete szerint.)

 

Utoljára az úgynevezett „identitásomról”: az vagyok, akit zsidóként üldöznek, de nem vagyok zsidó.

 

A világra jellemző a mostanában oly gyakran felhangzó kérdés: mitől is bukott meg a kommunizmus (bolsevizmus, szocializmus vagy akárhogy hívják is): de azt senki sem kérdezi, hogy mitől, hogyan tudott fennmaradni egyáltalán ilyen sokáig.

 

Egyetlen – látszólagos – jó tulajdonságom sem azonos önmagával, és valamennyi tulajdonságom arra jó csak, hogy még nehezebbé tegye az életemet.

 

Egy nagy felismerés megéri, hogy egy napra felhagyjunk hétköznapi szokásainkkal.

 

Az igazán vallásos ember imádsága az önvizsgálat, akkor is, ha az messzire sodorja a hittől és Istentől is.

 

Június 30 A tegnap esti Thomas Bernhard-megemlékezés az osztrák televízióban. A két Burgtheater-színész és Klaus Peymann. „A betegségem a tőkém” – idézték, amit oly gyakran mondogatott. Egyszerre csak abbahagyta a gyógyszerek szedését. Ettől a pillanattól kezdve teljes mértékben lefegyverezte magát a halál előtt, úgyszólván hívó mozdulattal nyújtotta felé a kezét, akár egy vert hadsereg hadifoglya. – Nem lehetséges-e, hogy én – valójában – mindig az életre spekulálok? Ami tán nem lenne hiba, de… Ha az életre spekulálok, miért nem az élet inspirál, miért keresem az inspirációt a megaláztatásban, a reménytelenségben, a halálban? Vagy nem alapvető morális elfajulás ez, van benne valami igazolható? Netán éppen az élet igazolja?… Lassan már nem is az igazság érdekel, egyedül csak az inspiráció, mert az inspirációban van az igazság; az inspiráció a próba, a katalizátor; de kiegyensúlyozottabb korszakaimban az inspiráció eltűnik, mintegy feloldódik az elégedett érzések olajos fürdőjében. – Bernhard mindig az áldozatokkal – élete végén a zsidókkal – azonosította magát, nyilvánvalóan az inspiráció kedvéért.

 

Július 4 Végeredményben így is megfogalmazható: tiszta tudatot előállítani. Min alapulhatna ez? A demonstratív folyamaton, annak bemutatásán (és felmutatásán), ahogyan a tiszta tudat előállításáért folyó küzdelem zajlik: ez elegendő – és csakis ez az, ami elegendő, Az eredmény nem holmi megcáfolhatatlan igazság – dehogy, pusztán csak az ép elme funkcionálásának biztató tehetősége, pontosan: a tanúskodás e lehetőségről.

 

Július 15 A különös anyagok, amikből állunk, amiket a testünk termel, amik maga a testünk: a köröm, a haj, a lábujjak, az epevezeték, a nyúltagy stb. A gyomorsav állítólag a sósavnál mérgezőbb… Fizikai létanyagom éppolyan idegen a tudatomtól, amennyire a születésem körülményei (az időpont, a helyszín, aztán például zsidóságom) is idegenek a lelkemtől, tiszta emberi egzisztenciámtól. Lapos gondolkodás ez? Ha nem: hogy lehet, hogy ennyire kevés helyet foglal el a filozófiában is és az ember köznapi gondolatai közt is? Talán túl bizonytalanná tenné az ember amúgy is bizonytalan létezését? Vagy ellenkezőleg: erről beszél minden és mindenki, a Paradicsomból való kiűzetés története, a platóni ideák megfogalmazása és a még sokkal-sokkal régebbi példázatok óta, a szétszaggattatás ezernyi mítoszától kezdődően.

 

Az ideiglenesség, ahogyan élünk. Az elhanyagolt szemölcstől az elhanyagolt erkölcsi ügyekig; a beletörődés testünkbe, lelkünkbe, körülményeinkbe… A legyintés: addig most már jó lesz így, ahogyan van…

 

Kár lenne nem látni, hogy ebben a jóvátehetetlen és katarzis nélküli világban minden tragédiába, minden tragédia pedig katasztrófába fordul.

 

Ma hajnali álom. Apám, anyám fiatalon, mint régi-régi fényképeiken. Apám fényes, fekete haja, az arca. Anyám lányarca, mint ama barna tónusú fotón, a hajában virágokkal. Úgy is ülnek, mint akik fényképezkedéshez készülődnek. Apám súg valamit anyámnak, mindketten szerelmesen kuncognak, anyám eltakart szájjal. Hallom, amit apám anyámnak mondott, s ez ironizálásra késztetne – ha hirtelen fel nem ébredtem volna, mégpedig azért, hogy ezt az ironizálást a legélesebben, szinte valami rémült haraggal magamnak megtiltsam. Pontosan tudtam: ezek a szavak, amiket apám anyámnak mondott, ez az udvarlás, ami majd meggyőzi anyámat, ez a szerelmi játék a nekem oly ismerős fiatalok közt az én születésemhez vezet majd, az én világrajövetelemet fogja eredményezni. S elfogadtam. Őket is, magamat is.

 

Ahhoz, hogy valaki – dehogy az „emberiség”! – csupán a saját élete megváltója, föloldozója lehessen, egy teljes, hihetetlenül intenzív és állandó belső munkával eltöltött élet szükséges. Az embernek van egy förtelmes élete – a történelem –, és van egy nála sokkal bölcsebb, hatalmas világmeséje, amelyben istenséggé, mágussá válik; és ez a mese éppoly csoda, mint amilyen hihetetlen a történelmi, a „reális” élete.

 

Augusztus 11 Minden véget ért, és minden újrakezdődött; de máshol kezdődött, és talán máshová visz. Tegnapelőtt éjszaka az erkélyen, hűvösödő szélfutamok, a Pasaréti úti fák nagy, felhőforma, sötét lombozata, alatta az aranyló világítás – egy pillanatig mintha nem is ez a jól ismert lidércváros lenne. Mély, mély melankólia, emlékek, mintha az elmúlás környékezne, csupa közhely, csupa valóság, csupa unalmas igazság, akár a halál.

 

L., az író, aki viszonylagosnak fogja fel az irodalmat. Szemben Schönberg nézetével, miszerint a művészethez elég az igazság, L. szerint a művészetnek a túlélést kell szolgálnia: hiszen, mondja, ha meglátjuk a puszta igazságot, akkor nem marad hátra más, mint hogy felkössük magunkat – vagy netalán azt, aki az igazságot nekünk megmutatta. Nem éppen szokatlan magatartás; nem csodálkoznék, ha L.-ról kiderülne, hogy családapa, s csupán a gyermekei jövőjéért teszi, amit tennie kell. Csakhogy a viszonylagos irodalom mindig rossz irodalom, és a nem radikális művészet mindig középszerű művészet: jó művésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon, és az igazat radikálisan mondja. Ettől még életben lehet maradni, hiszen a hazugság nem az egyetlen és kizárólagos föltétele az életnek, ha sokan nem is látnak egyéb lehetőséget.

 

Mostanában gyakran elképzelek valakit, homályos alak, egy emberi lény, kortalan, persze inkább idős vagy legalábbis idősödő férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni, társaságba, kártyázni jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce, tüstént benyit egy eldugott fülkébe, gyorsan – és mintegy szórakozottan – leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját. Nemsoká felugrik, mennie kell – de amint újabb szabadideje adódik, ismét ott látjuk őt a hangszernél, mintha az élete csak amolyan két játék közötti, kényszerű közbevetés lenne. Ha ezek a hangok, amiket a hangszerből kicsal, mondjuk, megállnának, és egymásba sűrűsödve mintegy megfagynának a levegőben, talán valami görcsös kataton mozdulatra emlékeztető jégkristályképződményt látnánk, amelyben, jobban is megnézve, kétségkívül felismerhető lenne valamilyen kifejező szándék makacssága, ha csupán a monotóniáé is; ha meg netán lekottáznák, végül alighanem ki lehetne venni egy mindegyre sűrűsödő fúga bontakozó körvonalait, mely mind határozottabban tör célja felé, csakhogy e célt mind távolabbra tolja, taszigálja magától, s így mégis mind bizonytalanabbá válik. – – Kinek játszik? Miért játszik? Maga sem tudja. Sőt – és azért mégiscsak ez a legfurcsább – nem is hallja, hogy mit játszik. Mintha a kísérteties erő, amely újra meg újra odaparancsolja a hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától, hogy egyedül neki játsszon. – De ő legalább hallja-e? (A kérdés azonban, lássuk be, értelmetlen: a játékost természetesen boldognak kell elképzelnünk.)