Jutalomjáték

Anikónak és Daninak

 

 

 

Az ember a természettől olykor váratlan ajándékot kap, például azt, hogy szeptember végén nyári meleg van, s a gyermekkor emlékeit idéző tiszta és felhőtlen égbolt. Süt a nap az Alsóvárostól a Felsővárosig, a Kapisztrán téren, a Gabonapiacon, a Dörneren, rásüt a Teréz templom aranyozott mozaikjaira, a Spartacus FC sportpálya szétzilált salakjára, a Szerszám- és Edénygyár udvarán a rozsdás iparvágányokra, a Széchenyi téren a hajdani mesterlegények vastuskójára, és a Városi Könyvtárban Bay tanár úr íróasztalán a rovátkolt avarkori cserépre, amit az imént hozott a tótfelpéczi tanító.

– Ciklikusan jönnek ezek a melegek – magyarázza Bay tanár úr a tanítónak –, ez bizonyított dolog, kérem, tizenkét évenként, tanító úr.

A tanítót Varga Istvánnak hívják, amíg józan. Este azután, ha már szivornyázott egy kicsit a Pannóniában, így nevezi magát: Istenes Varga Jézus István. S nem egyszerűen tanítónak, hanem K.u.K. tanítónak, ami nála azt jelenti: kirúgott kántor.

Varga István K.u.K. tanító a kucsmáját gyűrögeti a kezében, és azt mondja Bay tanár fejtegetéseire a ciklikus meteorológiáról: – Ami igaz, az igaz, tanár úr. Gyerekcsináló meleg van.

Nincs ember, aki ne tenne megjegyzést erre az áldott napsütésre. A Városi Könyvtárral szemben, a Városi Pártbizottság agitációs és propagandaosztályán Durucz elvtársat is fellelkesítik a sugarak, amelyek beragyogják a falon a párt első titkárának képmását. A párt első titkára egy búzatábla közepén áll, mosolyog, értő szeme figyelmesen vizsgálgatja a kalászokat. Durucz elvtárs fél szemét lehunyva nézi a zömök férfit, miközben azt mondja egy savanyú képű asszonykának, aki kávét főz mellette: – No, Vidovics elvtársnő. Ma igencsak kitett magáért a természetfelelős.

A Városi Pártbizottság ideiglenesen a reformkori jezsuita kolostorban kapott helyet, társbérletben a Stromfeld Aurél Gimnáziummal, amely a homokszínű hosszúkás barokk épület jobbszárnyát foglalja el idestova harmincöt esztendeje, s díszes oszlopos bejárata az esőcsatornák végén vicsorgó sárkányfejekkel a város legjelentősebb műemlékei közé tartozik.

A tér túlsó oldalán, szemben a gimnáziummal, az úgynevezett Witzinger-ház első emeletének erkélyén, az iskola hajdani igazgatója, Lesznai Elek, a virágait locsolja, egész gerániumbokrok terpeszkednek a korlátra erősített vályúkban, s az ablakokban, a kitárt zsalugáterek között. Amikor elfogy a víz a kannából, a tanár úr még egy ideig ottmarad az erkélyen, az olvasással eltöltött éjszakáktól örökké vörös szeme rátapad szemközt a sárga falakra, a régi Szent Imre Gimnáziumra, ahol ő még mindig óraadó tanár, de már csak nyolc-tíz órát tart hetenként. Lesznai tanár úr az ötvenes évei derekán jár, de pirospozsgás arcával, magyaros fazonú bajszával még mindig szép embernek mondható. Aki először találkozik vele, úgy érzi, már látta őt, de nem tudja, hogy valójában-e, avagy csak valami elképzelt idillben, amint egy falusi kúria tornácán ül, nádfonatú karosszékben, előtte az asztalon sütemény, gyümölcs és hosszúnyakú kancsóban vörösbor.

Ezen a forró délelőttön Lesznai tanár úr legkevésbé az elveszett hivatalt sajnálja, sokkal inkább azt a fegyelmezetten tiszta, márványköves igazgatói irodát, amely a kolostor refektóriuma volt a maga idejében. Ez a súrolószerillatú hodály még a legforróbb napokban is kellemesen hűvös, „kancsóhűvös” ahogyan Lesznai tanár úr fordította a nagy francia költő, Francis Jammes egyik szép hasonlatát. Lesznai tanár úr maga is költő, ám főként patrícius hangulatú esszéivel és ifjúsági regényeivel vált ismertté az irodalom világában. A legnagyobbak közül is akadtak barátai és tisztelői, akikkel valaha együtt kvaterkázott a Dallos-hegyen fehérlő kis présházában. Lesznai tanár úr már évek óta nem publikál, de azért az apró betűkkel teleírt kéziratlapok szép rendben gyűlnek a kovácsoltvas céhládában, melynek fedelén régies írás domborodik: „Isten áldd meg a tisztes ipart.” Most épp a legnagyobb magyar regényes életrajzán dolgozik. Mielőtt nekilát a napi penzumnak, a nyitott ablakra ráhúzza a zsalugátereket, odaballag az íróasztalához, meggyújt egy kis olvasólámpát és egymásra rakja az asztalon szerteheverő könyveket. Pápai Páriz latin szótárára Németh László két kötete – A minőség forradalma – kerül, melléje Paul Claudel összegyűjtött versei, s végül Ortega y Gassettől A tömegek lázadása.

A Witzinger-ház, ahol Lesznai tanár úr lakik, szintén műemlék, a földszinti termekben működött a nevezetes Witzinger Nyomda, amely főként a jezsuitákat szolgálta. Lesznai tanár úr féltve őrzi a könyvtárában Cicero Epistoláinak egy kötetét, amely a Witzinger Nyomdában látott napvilágot, s az imprimatúrájában ez áll: Tipis Academicis Societatis Jesu, Anno Saluti, MDCCLVI.

Lesznai tanár úr minden félórában megjelenik az erkélyen, akár a régi toronyórák szentjei. A műemlékekben gazdag Széchenyi téren Lesznai tanár úr is lassacskán éppolyan műemléknek számít, mint a mesterlegények vastuskója vagy a tér közepén a felszabadulás emlékére állított bronzszobor, amely egy kibomlott hajú nőszemélyt ábrázol kissé előredőlve, mintha le akarna ugrani a talapzatáról. Úgy emeli a magasba a sztereotip olajágat, akár egy porolót. Ezt a szobrot a Lesznai tanár úrhoz hasonló városi lateinerek így nevezik maguk között: die verückte Hausmeisterin. A bolond házmesterné.

Ezt a szép, meleg napot Lesznai tanár úr szívesen töltené a Dallos-hegyi présházában, de a könyvtári kutatásban szigorú napi penzumot szabott ki magának, ő attól nem térhet el.

Csak irigyelheti dr. Szilassyt, a Baromfifeldolgozó Vállalat anyagbeszerzőjét, aki némi csúsztatással megengedhette magának azt a fényűzést, hogy már korán délelőtt kimenjen a strandra. A nadrágját húzza le éppen az öltözőben, s rosszkedvűen legyint a kabinos megjegyzésére, miszerint ez a meleg őt az abbáziai nászútjára emlékezteti.

– Ismerem én már ezeket az őszi melegeket, Stark úr – mondja dr. Szilassy. – Majd nézze meg, Stark úr, mi lesz ebből télen?!

Horn Franci a városi színház művésze, útban a strand felé, kis pihenőt tart egy századeleji meteorológiai műszer mellett, amely konokul és meg nem alkuvóan viharos időt mutat, magas páratartalommal.

– Millen idő… millen idő… – mondja Horn Franci Kassák Jóskának, egy beesett mellű hórihorgas öreg színésznek, aki kapkodva szedi mellette a levegőt. – Igazi, békebeli jaó meleg van, Józsikám.

Kassák Jóskát láthatólag nem teszi boldoggá a jaó meleg. Asztmarohamoktól megkínzott arcát elfordítja a cirádás faépítmény felé, amely úgy foglalja magába a viharokról álmodó hygrométert, mint egy vártorony a toronyórát. Kassák Jóska ráncos, sovány nyakában hegyes ádámcsutkája nagyot rándul, majd visszaereszkedik a rojtos nyakkendő mögé. – Nékem már mindegy, Ferenc – szólal meg reszketeg hangon. – Rajtam már a meleg sem segít.

Kezét, amelyen a körmök hosszúak és csorbák, rátámasztja az alacsony, kövérkés Horn Franci vállára, mint aki támogatás nélkül már járni sem képes. Így botorkálnak át a Kapisztrán téren. A Kapisztrán tér végén, a május elsejei plakátokkal teleaggatott vizelde mellett befordulnak a Dörnerre, a város legfalusiasabb utcájába. A salétromlepte földszintes házak kapuit kitárták a napsugaraknak, s be lehet látni a huzatos udvarokba, a dülöngélő porolókra, a kutak öntöttvas nyomókarjaira, s a szőrevesztett, lusta és kövér kandúrokra a küszöbökön. Az alacsony ablakokban dunsztosüvegek sorakoznak, szilvalekvárral és mézzel. Szentképek blondel keretei csillámlanak át az elsárgult függönyökön. Némelyik ház udvarából füst gomolyog, szemetet, avart égetnek.

Barázdált képű sváb gazda áll az egyik kapu előtt, s olyan komoran tartja maga előtt a gereblyét, mint egy lábhoz tett puskát. Savószínű tekintetét a magasba emeli, a palatetők fölött tündöklő kékségbe.

– Kuntág… Kuntág… – köszön Horn Franci otthonosan, még integet is hozzá. Neki nem idegen ez a világ, az apja, Horn Engelbert még a budai német színházban volt oboista.

De a gazda nem ismeri fel Horn Franciban a rokont. – Jónapot – morogja barátságtalanul. – Magának is.

Füst száll fel mögötte az udvarból, fojtogató, fehér színű füst. Kassák Jóska fulladozva köhög tőle.

– Megkezdődött komáéknál a rámatáma – mondja Horn Franci Kassák Jóskának, és megütögeti az öreg hátát.

Rámatáma a Dörner sajátos nyelvén az őszi, tavaszi nagytakarítást jelenti. Egy kényesebb német háziasszony úgy mondaná, hogy ramen tun wir, de ezt a Dörneren aligha értenék.

A Dörner arról is nevezetes, hogy itt lakott valamikor a Volksbund helyi Führere, egy bizonyos Rohrmann nevű pék. Harcias embernek ismerték ezt a Rohrmannt, barna ingben árulta a kenyeret, s a legnagyobb keserűsége az volt, hogy a keresztségben az Árpád nevet kapta, amit semmiképpen nem lehetett megnémetesíteni. Ezért hát fölvett még egy keresztnevet, s cégtábláján ez állott: „Pékség. Bäckerei. Tulajdonos Rohrmann Árpád Adolf.” A bajtársi összejöveteleknek, melyeken Rohrmann Árpád Adolf fizette a Hagenmacher-féle Szent István malátasöröket, az lett a következményük, hogy ha valaki akkoriban magyarul szólalt meg a Dörneren, nem is válaszoltak neki. Horn Franci egyszer a strandról jövet megállított egy fiút, arra kérte, hogy hozzon egy bögre vizet a kútjukról. A fiú úgy tett, mintha nem is hallotta volna, csak ugráltatta tovább a similabdáját.

– Az anyád keserves úristenit! – rivallt a fiúra Horn Franci. – Hát nem tudsz magyarul?

– Tudok én – szeppent meg a fiú. – De édesapám aszondta, hogy már nem köll magyarul beszélni, mert tetszik tudni, jön mindjárt az a Hidler, oszt átvesz bennünket.

Ám nemcsak német családok, szlovákok is laknak a Dörneren, a szlovák portákat rikító színeikről lehet megismerni. De arról a szalmahajú, kese férfiról is – aki szemközt jön Horn Franciékkal – messziről látni, hogy a szlovák telepesek közé tartozik. Egy kékre festett ház ablakpárkányára tagbaszakadt, bajuszos férfi könyököl. Meglátja a szalmahajút, megszólítja. – Gye tágyes, Gyuri?

A szalmahajú karját előre lendíti a város irányába. – Tágyeme na városházu, telekadó zaplatyi.

A Dörner házai közé aprócska kápolna ékelődik, Szent Antal faszobra fölé szomorúfűz hajlik, s árnyékában a padon egy sovány kis pap bóbiskol.

Horn Franci keresztet vet. – Dicsértessék.

A pap mormol valamit, ami úgy hallatszik: – Krökré…

Kassák Jóska biccent csupán, ő nem vet keresztet. Hogyisne. Még megláthatja valaki. Éppen most, amikor az elmúlt évadban, Késmárki Lajos igazgató ajánlására végre fölvették tagjelöltnek a Magyar Dolgozók Pártjába! Elég hiba, hogy Horn Franci nincsen tekintettel a helyzetére, minduntalan tesz valami megjegyzést, amit végighallgatni is kellemetlen és veszélyes.

A Dörnertől nem messze terül el a Szerszám- és Edénygyár, az utca végén már látni lehet az udvar szürke betonkerítését. A kerítés tetején végig szögesdrót húzódik. A betonoszlopokon túlról szabályos időközökben éles és gyors csattanások hallatszanak. Különös zaj, mintha egy géppuska kelepelne az edénygyár udvarán.

Horn Franci erre is tesz megjegyzést: – Pattog a zománc.

 

 

Ezen a kivételes napon még a Dörner is szép, a remegő őszi fények valósággal megszépítik az öreg várost. A tüneményes sugárzás a görbe házfalak és féloldalra bukó tetők köré festői hangulatot varázsol. – Ennek a városnak ambience-a van! – szokta mondogatni Bay tanár úr, aki mellesleg a város avatott történésze. Azelőtt is jelentek meg könyvei: A város múltja a nemesi címerek tükrében, amelyet ő maga adott ki, és a Lord Baden-Powell élete, a Werbőczy István cserkészcsapat gondozásában. Nemrégiben látott napvilágot egy újabb tanulmánya: Városunk a Tanácsköztársaság idején, erre a Tanács művelődési osztálya adott megbízást. „Soha ily lelkes napok, soha ily testvéri összefogás – írja költői nyelvezetű tanulmányában Bay tanár úr. – Új szellem költözött az ódon, zegzugos utcákba, egyetlen kiáltás dübörgött végig a roskatag falak között: «Proletárok, fegyverbe!»”

Való igaz, hogy a város bővelkedik roskatag házakban, a Széchenyi tér és a Lenin út – a régi Baross út – között, ahol valaha a kereskedők és iparosok építkeztek, egész utcasorok tántorognak. Ez a szegényes „ambience” azonban csak látszat, mint minden ebben a városban. A málló falak mögött meleg polgári otthonok védik magukat a világtól, a biedermeyer szekrények tetején száradó almákkal és német háziáldásokkal.

A város Mária Terézia uralkodása alatt indult virágzásnak, a környék garnizonjaiban egymást váltották az osztrák ezredek, s a lankás, dombos vidék kedvelt színtere lett az őszi hadgyakorlatoknak. A megnövekedett katonai forgalom következményeképp kezdték el a polgárok az otthonaikat körülvevő falakat mesterségesen igénytelenné alakítani, hogy elvegyék a kvártélymesterek kedvét a beszállásolástól. (Lásd Bay Frigyes: Kereskedelmünk alakulása a XIX. század első felében. Városi Közlöny. 1939. Magyar és német nyelven kiadja a Vas Gereben Társaság.)

Az egyik híres kereskedő utca, a Török utca – mai nevét Lőwinger Ignác mártír nyomdásztól nyerte – határolja a városi színháznak azt az oldalát, ahol a művészbejáró kispadja fölött emléktábla hirdeti: „Ezen épületben hangversenyezett Reményi Ede…” A színház homlokzata a Széchenyi térre nyílik, a teret barokk kúriák veszik körül, a színházzal szemben, a copf stílusú Reichersberg-kastélyban rendezkedett be két esztendővel ezelőtt a Városi Tanács, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság és a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. A Széchenyi tér és a Lőwinger Ignác utca sarkán, néhány lépésnyire a színház művészbejáratától, található a város legismertebb borozója, ahol valaha egy Brunner Vilmos nevű szőlősgazda a saját borát mérte.

Az egykori Brunner-féle korcsmát ma úgy hívják: Hármas számú italbolt, de azért továbbra is mindenki Brunnernak emlegeti, úgy mondják, mint régen: – Átmegyek a Brunnerba! –, vagy: – Lemegyek a Brunnerba! –. A színház tájékán máig is szállóige az utolsó tőkés direktor, Horváth Géza szavajárása, aki ha megszomjazott a próbákon, rendszerint ezekkel a szavakkal hagyta magukra a színészeket: – Szalónian mozogni, nem összeütközni, ha baj van, lent vagyok a Brunnerban.

Azt persze nem tudni, hogy Messinger elvtárs, a Tanács Művelődési Osztályának munkatársa mit mond a hivatalában, délutánonként ő is jóval több időt tölt a Brunnerban, mint az íróasztala mögött. Messinger elvtárs reszortja a színház, ő dolgozza ki egyebek közt a protokolljegyek elosztásának módszerét. Egy-egy bemutatóra nyolcvanhét meghívót küld szét az igazgatóság, ami százhetvennégy jegyet jelent. Ember legyen a talpán, aki ezt a százhetvennégy jegyet úgy képes elosztani, hogy senki se sértődjék meg, s a városi tiszti főorvos felesége ne jelentse ki a Tanács VB elnökhelyettes feleségének, hogy többé nem megy színházba, ha még egyszer a városi kapitányság vezetője mögé kap jegyet. Az igazi nehézség az, hogy a jegyek elosztásának kérdése soha nem tud leülepedni a helyi viszonyok állandó változása miatt, bemutatóról bemutatóra mindig újabb tájékoztatásra van szükség: ki ülhet az első, a második, vagy a harmadik sorban. Messinger elvtárs alkalmanként pontosan tájékoztatja erről Késmárki Lajos igazgatót, ilyenkor a hangja mindig szigorú és kérlelhetetlen. Este azután, már mint magánember, a Brunnerban, kedélyesebb hangvétellel keresi a színháziak társaságát. Amikor az előadás szünetében betéved egy színész, Messinger elvtárs azonnal ráveti magát, átöleli, megcsókolja, s azt mondja neki, szenvedélyes hangon: – Szeretlek, te büdös ripacs! – Amikor már kellően virágos a kedve, a nótáját is elénekli, azt a régi zerkovicct, hogy:

 

Ha eljönnél velem a kávéházba, beszélnék veled, le szölke gyerek…

 

 

Az egykori kocsmáros emlékét a nevén kívül még egy tábla őrzi a bejárati ajtó fölött: „Achtung. Achtung. Három lépcső.” Régebben, amikor még bablevest és zónapörköltet is fogyaszthatott a vendég az áporodott levegőjű és borszagú pincében, a söntés falán – ahol most ez a felirat olvasható: „Szocialista vendéglátóiparral a békéért” –, egy másik tábla függött: „Itt házi koszt lehet kapni.” Esténként pedig háromtagú sramlizenekar játszott, és ha a színház ablakait meleg tavaszi estéken nyitva tartották, a nézőtérre is behallatszott a Stróbl-féle Ing és Selyemipar sváb kékfestőinek danája:

 

Schwiegermutter, jetzt geht’s gut… Schwiegertochter, jetzt macht’s gut…

 

– ami azonban nem zavarta az előadást, a közönség szívesen hallgatta ezt is.

A baj csak az, hogy a Brunner újabban délután két órakor nyit, holott azelőtt már hajnalban nyitva volt. A színészeknek próbaszünetekben most nincs hova menniük, a társalgóban kényszeredetten fogyasztják a körözöttes zsömlékhez az egyformán kátrányízű színes löttyöket. Joanovicsné, a kellékes, minden reggel kosárban hozza az áruját.

Joanovicsné Róth Stefánia dörneri születésű özvegyasszony Horváth Géza igazgatása idején még mosónő volt, a jelmezeket vitte haza hetenként kimosni. Amióta ezt a munkát az állami mosoda végzi, Joanovicsné avanzsált kellékessé. Mint kiemelt káder, alapfokú szemináriumra jár, s a körözöttes zsömlékből csinál magának egy kis mellékkeresetet. A körözöttet olyan vékonyan keni fel, épphogy csak eltakarja egy kicsit a zsömle belit. De nem is érdemelnek jobbat ezek a színészek meg színésznék! Pocsék szája van mindegyiknek, az ember utálkozva hallgatja őket, másról nem is tudnak beszélni, mint arról az egy dologról, az ilyenek aztán megnézhetik magukat a túlvilágon. Ő még a férjét sem engedte közeledni az ágyban, siránkozott is eleget a megboldogult: – Hát nincs neked természeted, Stefi? – De nincs ám! Az ember azért ember, hogy parancsolni tudjon a vérének, gyömöszködjön csak, aki olyan, mint az állat. Joanovicsné nem állja meg szó nélkül, ha ilyesmiről beszélnek előtte, azonnal belekotyog: – Ab’a was!… az egész nem ér annyit, mint egy jó húsleves.

Joanovicsné Róth Stefánia hevenyészett büféje semmiképpen sem pótolja a Brunner légkörét, az „ambience”-át, ahogy Bay tanár úr mondaná.

A színpadon most a Három a kislány-t próbálják, a darabot az új főrendező, Zsupin Gábor rendezi. Zsupint az elmúlt évad végén nevezték ki a színházba. Tavalyelőtt végezte el a főiskolát, s egy esztendeig a Nemzeti Színházban rendezett. Egyetlen darabot rendezett mindössze, a Verőfényes alkonyat című szovjet drámát, s a Szabad Nép kritikusa lelkendezve írt az előadásról: „A fiatal Zsupin Gábor beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nem habozott magáévá tenni az élenjáró szovjet színművészet ragyogó eredményeit, elmélyült, pártos, realista előadást láthattunk.” Egy hónap sem telt el a kritika megjelenése után, amikor a színház minisztériumi előadója, K. Herzog Piroska közölte Zsupinnal, hogy vidékre nevezik ki főrendezőnek.

– Mi már főiskolás kora óta figyelemmel kísérjük magát, Zsupin elvtárs – árulta el a fiúnak a minisztériumban K. Herzog Piroska, aki érdes szövetű férfizakót viselt, s rövidre nyírt őszes haja mögött, borotvált tarkóján jókora pattanás sárgállott.

K. Herzog Piroskát egy csepeli munkás színjátszó csoportból helyezték a minisztériumba, valamikor elvégzett egy baloldali színezetű rendezői tanfolyamot, s az íróasztalán állandóan kinyitva hevert egy könyv. Az eltűnt magyar színjáték, a szerző aláírásával: „Legkedvesebb tanítványomnak, Hont Ferenc. 1942.” Ez a félig-meddig illegális tanfolyam bizonyos előjogokkal ruházta fel a Színházi Főosztályon, ahol az előadók között volt egy öltöztetőnő, egy színpadmester, és egy orosz hadifogságból hazatért ügyelő.

– Irigylem magát Zsupin elvtárs – lihegte K. Herzog Piroska – mert olyan korban kezdi a pályáját, amikor egy tehetséges fiatalember előtt minden kapu nyitva áll.

Zsupin arcán azonban nem látszott a boldogság, amint ez elvárható lett volna. Lesütötte a szemét és szórakozottan babrált az asztalon a Tartós békéért, népi demokráciáért című lap egymásra halmozott példányaival.

Ez némileg nyugtalanította K. Herzog Piroskát. – Ne féljen a nehézségektől, Zsupin elvtárs – mondta enyelgő hangon –, mi itt mindannyian maga mögött állunk.

Zsupin nem félt a nehézségektől, örömét érzelmi szövevények árnyékolták be. A Verőfényes alkonyat próbáinak kezdetén beleszédült egy izgatóan valószínűtlen kapcsolatba a darab főszereplőjével, Takács Margittal, a káprázatos tehetségű színésznővel, aki jóformán az anyja lehetett volna, s akit a színházban mindenki Nagyasszonynak nevezett. Ez a kapcsolat vonzotta és egyúttal taszította is, mint a beteljesült kamaszkori álmok. Találkozásaikat mélységes titokban tartották, erről a kapcsolatról a szakmai körökben bennfentes K. Herzog Piroskának sem volt tudomása, ezért Zsupin tartózkodó magatartását azzal tudta csak magyarázni, hogy a fiú megriadt a rá váró feladatoktól.

Ekkor a meggyőzés közvetlenebb módját választotta. Leült Zsupin mellé, s barátságos kedéllyel – amit csak egy jó elvtárs engedhet meg egy másik jó elvtárssal – rávert a fiú combjára, és azt mondta: – Ne sajnáld a melót, Gábor!

Zsupin másnap már a vonaton ült, hogy bemutatkozzék a színház igazgatójának, és megtekintsen egy-két előadást jövendőbeli munkahelyén. Az úton a város felé újra és újra a fülébe csengett a sötét színű, fáradt hang: – Nincs kietlenebb dolog, kisfiam, mint egy öregedő nő fanyar, őszi szerelme.

A Három a kislány Zsupin legelső rendezése a színházban. A próbák csikorogva és kedvetlenül folynak. Zsupinra riasztó hatással vannak az operettek, de be akarja bizonyítani, hogy a felszínen csillogó buborékok mögött is meg lehet találni az örökérvényű emberi mondanivalót. Ezért azután minden igyekezetét a mosószappanra irányítja, amelyből a csillogó buborékok származnak.

Pár perccel ezelőtt volt vége a próbaszünetnek, s a három kislány közül kettő – Hunfalvy Ilona és Mácsai Boriska – a szünet alatt elkeseredetten panaszkodott kint a kispadon az igazgatónak, Késmárki Lalinak. Nem emberi, amit ez a Zsupin csinál. Az előadás meg fog bukni, egy huncut mosoly nem lesz a nézőtéren, ennek a Zsupinnak annyi humora van, mint egy gyászhuszárnak a Miatyánk közben… Különösen Hunfalvy Ilona tesz keserű megjegyzéseket Zsupinnal kapcsolatban: őt ne macerálja senki, ő Daniss Lencinél öt évig töltötte be azt az eleven szerepkört, amit színházi nyelven úgy hívnak: derb szubrett…

Hunfalvy Ilonára azt szokták mondani, pikáns jelenség. Csípője mindig mozgásban van, csupa ideg az egész nő, fehérbőrű arcát duzzadt vörös ajkak uralják, egészséges, vad fogsorral, s már abban is van valami érzéki, ha beleharap egy almába. Mácsai Boriska lágyabb és gömbölydedebb Hunfalvy Ilonánál, jó kedélye és jó étvágya visszatartja a nyílt dührohamoktól. Különben is, mit izgassa magát?! Amit ő már megélt ezen a pályán! Tizennégy esztendős korában debütált egy hattagú daltársulatban, s azután is csak daltársulatoknál játszott, minden elképzelhető szerepkörben, használhatóan és közönyösen. A színpadon kívül egy tésztalelkű és ízletesen főző háziasszony benyomását kelti, s a szatyrában mindig tart valami nyalánkságot. Ha nincs dolga, órákig képes ülni a Kapisztrán téren egy padon, nézi a gyerekeket és idős férfiakkal barátkozik. Elégedett a sorsával.

A Zsupin elleni lázadásba Hunfalvy Ilona vonta be, s mivel nem szokása ellenkezni, mindenre bólogatott, színtelen egyetértéssel.

– Hidd el, Lalikám – villogtatta a fogát Hunfalvy Ilona –, ez a Zsupin egy szomorú szürke egérkaki.

Késmárki Lali nem akart határozott állást foglalni, ezért csak annyit mondott: – Türelem, gyerekek. Egyelőre én is itt vagyok.

A harmadik kislány, Simó Editke közben a társalgóban Zsupinnal a szerepét elemezte, hogy a Médiben, amit próbál, ezt nagyon érzi, van egy kis ártatlan kacérság, ezt ő úgy szeretné hozni, szóval ahogy a szűzlányok játszanak a tűzzel, mert még nem tudják, mire megy ki a játék. Simó Editke könyökével az asztalon heverő könyvre, Sztaniszlavszkij Színészetika című művére támaszkodott, ezt a könyvet mindig magával hozta. Idén végezte a főiskolát, s már az olvasópróbán elárulta Zsupinnak, mennyire boldog, hogy első szerepében ő fogja rendezni.

Zsupin figyelmesen meghallgatta Simó Editke elképzelését Médikéről, s közben végigjártatta szemét a lány csupa kék és rózsaszín jelmezén. Úgy találta, hogy Simó Editke aranyos arcával, s a kis fodros főkötővel, ami az álla alatt jókora masniban végződik, maga a megtestesült Médike.

– Örülök, hogy foglalkozol a szereppel – mondotta Zsupin Gábor. – Ezt holnap kipróbáljuk.

Editke Zsupin vizsgálódó tekintetében észrevette azt a bizonytalan, fojtott érdeklődést, amit már az olvasópróbán is megjegyzett magának. – Gábor – szólalt meg, s a hangja édesen és komolyan csengett, mint a spinét hangja a bécsi nyergesmester házában. – Én egy kicsit meg vagyok bántva.

– No, miért? – kérdezte atyaian Zsupin.

Editke hosszú szempillája remegve leereszkedett. – Ti még soha nem gondoltatok arra, hogy nekem a pártban van a helyem? – és ártatlan kacérsággal elpirult, ahogy a szűzlányok játszanak a tűzzel, mert még nem tudják, mire megy ki a játék.

 

 

A próba ismét elkezdődött, és Késmárki Lali egyedül maradt a kispadon. Elbámul a Brunner felé, s a lelkébe zárt háborgó gondolatokra bólogat. Elmormol egy káromkodást, és a mormolásból egy román szó válik ki hallhatóan: dumnyezu. Késmárki Lajos szép barna arcán, a vonások elnyűtt változékonyságában letörölhetetlen nyomot hagytak az elmúlt nehéz évadok. Ez az arc immár egy felelősségtől gyötrődő, érett férfi arca, s a megfelelő mozdulat is megvolna hozzá, ha kedve kerekedne mozdulni ebben a melegben. Jól befűtöttek, a dumnyezu istenit, nem esne rosszul egy pohár hideg sör. Emberemlékezet óta nem volt szeptember végén ilyen meleg, különös, hogy az újságok nem fektetnek elég súlyt erre a melegre, szóval, nem használják ki, hogy manapság már ilyen melegek vannak. Bár a rádió a minap bemondta, hogy szovjet meteorológusok sikeres kísérleteket folytatnak az időjárás megváltoztatására. Jó ez a meleg, el is menne egy kicsit sütkérezni a strandra, ha nem kellene befejeznie azt a beszámolót, amit a koradélutáni órákban vár tőle Durucz elvtárs, a Városi Pártbizottságon. A színház műsortervét viszi fel délután Durucz elvtárshoz, ez még nem volna baj, de minden darabhoz mellékelni kell az eszmei mondanivalót is. Valahogyan úgy, ahogyan a Támadás hajnalban című szovjet darabot sikerült megfognia: „A Támadás hajnalban című szovjet dráma a forradalmi honszeretet erejét példázza. Lucsenko őrnagy egységeinek visszavonulásra ad parancsot a számbelileg fölényben lévő ellenség elől, mert nem számol a forradalmi honszeretettel, amely fölülkerekedik a német szoldateszka ágyúin…”

E néhány sort három napig fogalmazta, sokat kínlódott vele, éjszaka még álmából is felriadt miatta. Ezek a beszámolók megkeserítik az életét, akárcsak az, hogy soha nem tudja, kivel hányadán áll, a pártnapok és taggyűlések jelrendszerében elvesztette az emberismeretét. Nyolc esztendő sem volt elég hozzá – ennyi ideje él Magyarországon –, hogy megszokja az itteniek viselkedését, a kétszínűséget, az örökös siránkozást, meg a mérhetetlen önzést. Nagyváradról került Budapestre, erdélyi társulatoknál játszott a román éra alatt. Megbízható, kellemes színésznek tartották, jó természettel és szolid ruhatárral megáldva, akit mindig szívesen szerződtettek, s akit a helyi Közlönyök és Családi Lapok volontőrjei általában férfias orgánumáért és határozott megjelenéséért dicsértek. Késmárki Lajos egész lényében – bár el sem tudta képzelni az életét színház nélkül – volt valami megrögzötten civil. Hétköznapjai alig különböztek egy közepes jövedelmű hivatalnokétól. Zsebpénzből költekezett, a kávéházba legföljebb ha egy rövid biliárdpartira tért be, otthon kosztolt a feleségével, a Ritoók Zsigmond utcai kis kertes házban. Vasárnap délutánonként beállítottak hozzájuk a megszokott tarokkpartnerek, egy Stefanescu Romulus nevű román földrajztanár, és egy zsidó kereskedő, akit Kornfeld Rafaelnek hívtak. Ezeket a családias hangulatú kártyapartikat a tökéletes összeszokottság jellemezte, akár egy színházi  ensemble-t  a századik előadás után. Az ütéseket és bemondásokat mindig a hagyományos szavak kísérték.

Késmárki Lajos azt mondta Kornfeld Rafaelnek: – Ossza már!

Mire Kornfeld Rafael így válaszolt: – Hamar ha mondja!

Stefanescu Romulus pedig, amikor sikerült hármat ütnie, azt mondta: – Három a magyar igazság.

Erre Kornfeld Rafael megjegyezte: – Bevágott, mint a szeniczei bőrnadrág.

Késmárki Lali végül megállapította: – A szerelmet meg a pagátultimót nem lehet erőltetni.

Pár baniért folyt a játék, többet nem lehetett veszíteni, tekintettel kellett lenniük Kornfeld Rafaelra. A kereskedő takarékos ember volt, olyannyira takarékos, hogy amikor a románok elrendelték a nevek új írását, hogy aki azelőtt Kornfeld Rafael volt, ezentúl Rafael Kornfeld legyen, nem cseréltette ki a régi cégtáblát vasáruüzletén, hanem csak szétszabdalta és újra összeragasztotta. A cégtábla ezután húsz évig így díszelgett a Fő utcai bolt bejárata fölött: „Rafael Kornfeld uháza szerszám és vasár.”

Az ünnep délutáni vendégek tiszteletérc Késmárki Lali felesége – egy mosolygós, gömbölyű kicsi székely asszony vanília illatú gyömbéres kifliket sütött, emezeket Stefanescu Romulus vidékies kedéllyel rendszerint úgy dicsérte meg: – Ez a finom, nagysád, nem a ciánkáli.

A kicsiny asszony nemcsak a gyömbéres kifliket édesítette meg, hanem az ura egész életét is. Késmárki Lali húsz esztendős múlott, a felesége pedig éppen tizennyolc, amikor Marosvásárhelyen megesküdtek, de őneki még ma is elszorul a torka a meghatott szeretettől, amikor az édes asszony – leánykori nevén Domonkos Júlia – esténként odahúzódik a karosszékéhez, s repedt bőrű tömzsi ujjaival megsimogatja az arcát: – Kicsi Lali. Kicsi buba. Drága kicsi porcelánbuba. – Nagy szövetség ez, mindent együtt beszélnek meg, az emlékeiket sem bízzák rá senkire. Elalvás előtt az ágyban mindig felmerül valami a hihetetlen messzire távolodott múltból, a National cigaretta íze, egy dojna töredéke, csíki kirándulások és a sinaiai nyaralások öröme, vagy egy magyar kultúrtanácsnok elfelejteni való emléke. Az anyaországból átirányított köztisztviselőket ejtőernyősöknek nevezték akkoriban, s a nagyváradi színészek azt találták ki róluk, hogy a Zerkovitz Béla hívta őket Erdélybe, meri hát ő írta azt a nótát: Gyere te nímand, gyere pofám…

Ezekben a szorongó és nyugtalan időkben mindenki a helyét kereste, az anyaországi társulatok elözönlötték Erdélyt, a nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi színészek pedig a fővárosban házaltak szerződésért. Késmárki Lali sokáig vívódott magában, mielőtt elfogadta egy pesti külvárosi színigazgató, Erdélyi Mihály ajánlatát. Ritoók Zsigmond utcai lakásukat átadták egy vitéz Kelemen Antal nevű ejtőernyősnek, aki a bútoraikat is megvette hitelben, a vételárat azonban sohasem küldte utánuk. Késmárki Lajos abba is hagyta a pénz sürgetését, miután vitéz Kelemen Antal egyik levelére azt válaszolta: „Vegye tudomásul, hogy a poloskás bútorait kidobtam a szemétbe. Engem maga nem fenyegethet ügyvéddel, maga ezt a hangot csak az oláh cimboráival engedheti meg. Alaposan elrontották magukat, úgy látszik, a román vircsaft alatt…”

Vitéz Kelemen Antal levelével egyidőben az Új Magyarság című lap listát közölt azokról az erdélyi színészekről, akik a fővárosba szerződtek, s a felsorolásban Késmárki Lajos neve is szerepelt. A cikk írója áradó hangon üdvözölte az elnyomás alatt sokat szenvedett színészeket… „Itt volt már az ideje, hogy az egészséges szellemiségű, romlatlan, helyes beszédű magyar művészek friss vért ömlesszenek a zsidó szellem által elkorcsosult fővárosi színházakba…” A lapnak ugyanabban a számában egy Lacza nevű nagyváradi színész megrendítő nyilatkozatot adott a sziguranza rémtetteiről, őt magát is véresre verték a románok, mert a király trónralépésének évfordulóján, május 10-én – zecse máj-kor – a Himnusz-t szavalta a csüggedt magyaroknak. A sziguranzá-nál természetesen a zsidók jelentették fel…

Késmárki Lali a városligeti színházban – melyet a társulat tagjai a közönség összetétele alapján bűnügyi operettszínháznak neveztek – hasonló szerepkört töltött be, mint Nagyváradon. Határozott megjelenésű férfiakat játszott, szép sikerrel. A ligeti színházban minden darabnak sikere volt. Erdélyi Mihály ezt hatásosan biztosította. A finálé végén minden este leereszkedett egy függöny, csonka Magyarország térképével, azután körös-körül villanykörték gyulladtak, kirajzolták az új határokat a visszacsatolt területekkel, s a függöny jobb szélén egy pislákoló piros lámpa Nagyváradot jelentette. Késmárki Lali a színfalak mögül mindebből csak egy foltozott, piszkos vásznat láthatott, össze-vissza gabalyodó dróthuzalokkal. Utolsó szerepe, mielőtt a ligeti színház szuffitáit, zsöllyéit, portól súlyos függönyét felkapta a forgószél, egy barátságos magyar ezredes volt, a Vedd le a kalapod a honvéd előtt című Erdélyi-operettben.

Késmárki Lali igazgatói kinevezését végül is a két nyári évadnak köszönhette, amit végigjátszott Erdélyi Miskánál. A ligeti színház leginkább nyáron virult, amikor a pesti színházak bezártak, s a külvárosi direktor nagynevű színészeket szerződtetett a papírnál is könnyebb kánikulai darabokhoz, amelyeknek a zenéjét ő maga szerezte, egy öreg gitáron pengetve ki a dallamokat. Ezen a két nyáron Késmárki Lali tartózkodó és tiszteletteljes baráti viszonyba került eddig csak a mozi vásznáról ismert fővárosi művészekkel, akiknek a természete némileg hasonlított az övéhez. Óvatosan és zárkózottan végezték a dolgukat, fehér selyeminget és pettyes csokornyakkendőt viseltek, finnyásan vigyáztak rá, nehogy bepiszkolódjanak a fertőzött levegőjű kortól, amelyben azért esténként mégiscsak azt kellett énekelniük, hogy: Vedd le a kalapod a honvéd előtt, mert az megszolgálta… Ezek a színészek az ostrom után is emlékeztek rá. Az ő segítségükkel kapott szerződést a Vígszínházhoz, s egy fáradt, öreg színész, akivel együtt játszott a Ligetben – s akinek minden lépését korrektnek és becsületesnek találta – bírta rá, hogy belépjen a pártba. A taggyűlésen egyetlen színész szavazott csupán a felvétele ellen, ugyanaz a Lacza, aki a megrendítő nyilatkozatot adta az Új Magyarság-nak. Gőgös, rátarti embernek jellemezte őt, akiben nincs közösségi szellem. Lacza felszólalása elkedvetlenítette, de hamarosan elfelejtette az egészet, mert érezte, hogy becsülik és szeretik a színházban.

Azon az ünnepélyes délelőttön, amikor kinevezték igazgatónak, boldog volt. Akkor volt utoljára ennyire sugárzóan boldog, amikor magyar bakák vonultak végig a nagyváradi Fő utcán, Kornfeld Rafael boltja előtt, és a Kornfeld gyerekek azt rikoltották mellette: „Libamáj, kacsamáj, nem lesz többé zecse máj.” Fiatal színész kora óta álmodott arról, hogy egyszer saját társulata lesz, és ez most megvalósult, méghozzá olyan körülmények között, hogy tőkét sem kellett kockáztatnia, mint a régi világban. De amikor a minisztériumból hazament a Damjanich utcai egy szoba komfortos lakásba, az öröme csakhamar elpárolgott. Legnagyobb meglepetésére Julika egyáltalán nem örült vele együtt.

– Ez nem a maga biznice, édes Lali – mondta a józan kicsi székely asszony. – Maga egy vajszívű, málé ember, egy gyámoltalan kicsi porcelánbuba. – Ezt hajtogatta egész délután, meg azt, hogy: – Jaj magának, maga buta színész.

Késmárki Lali végül az asztalra csapott: – Hallgasson már, édes, a dumnyezu istenit magának! Ne mondja azt nékem, hogy buta színész! – s hozzátette teljes meggyőződéssel: – Én elsősorban ember vagyok, édes.

Késmárki Lali elsősorban színész volt, másodsorban is színész volt, s ennek megfelelően fogta fel a helyzetét. A színészek szereptanuló buzgalmával látott hozzá, hogy bemagolja azt a nyelvet, amelynek alig egy-két szavát ismerte, s beletellett egy kis időbe, amíg végül ki tudta mondani gördülékenyen és természetes hangon, hogy „eszmei mondanivaló”, meg azt hogy „dialektikusan”. Mindez nem csekély erőfeszítést követelt tőle, mégis legtöbbször keservesen csalódnia kellett. Valahányszor K. Herzog Piroskával tárgyalt a minisztériumban, vagy Vidovicsnéval a városi Pártbizottságon, mindig kiderült, hogy valamit elmulasztott, nem szervezett meg vagy nem vett észre. Nehézkes agya nem fogta fel, hogy a társadalomban senki sem lehet tökéletes, az embereknek el kell követniük bizonyos mulasztásokat, melyeket – ha a társadalmi erőviszonyok úgy kívánják – mindig a fejükre lehet olvasni. E mulasztásokat mindenkinek önként kell beismernie, nyíltan és önmagát nem kímélve.

Az évad kezdetén például Késmárki Lali beismerte, hogy a színházban nem folyik helyes irányú politikai munka, s ezen változtatni kell. Vidovics elvtársnő jóindulatúan azt tanácsolta, kössenek szocialista szerződést a Szerszám- és Edénygyárral, és küldjenek táviratot az Országos Béketanácsnak, ítéljék el az amerikaiak gyilkos háborúját Koreában. Vidovics elvtársnő egy füzetkét is adott neki, amely alapja lehet a tiltakozó gyűlésnek. A füzetben egy magyar tudósító számolt be a koreaiak hősiességéről.

A tiltakozó gyűlést egyelőre nem tartották meg, s így megint van mit beismernie a városi Pártbizottságon. Ha ez kevés, megtoldhatja azzal is, hogy bizonyos lazaságokat engedett meg a színházban, nem foglalkozott eléggé a színészek magánéletével. A színészek magánéletének bírálata mostanában mind gyakrabban kerül napirendre, amióta Joó Aladár – akit a közönség Szergej Fedorenko ütegparancsnak szerepében ismert meg a Támadás hajnalban című drámából, s aki ezért a szerepért megkapta a Magyar–Szovjet Baráti Társaság emlékérmét – a Pannónia közepén mindenki szemeláttára megpofozta a feleségét, Hunfalvy Ilonát, s a pofozkodás közben azt üvöltözte: – A dr. Soós is kap majd tőlem egy jó nagy seggberúgást!

A botrányos esetet követő délután Messinger elvtárs találkozott Hunfalvy Ilonával a Brunnerban. Először csak a fejét csóválta rosszallóan, azután belecsípett Hunfalvy Ilona arcába, és azt mondta neki szeretetteljes, ámde feddő hangon: – Te… te kis bestia!

 

 

Zsupin Gábor lép ki a színészbejárón, leül a kispadra Késmárki Lali mellé, s odatesz egy úszónadrágba csomagolt kéziratot. Nem mond semmit, csak ül komor képpel. Kezét végighúzza összeborzolódott szőke haján, széles pofacsontjai között egymáshoz közel ülő kék szemét a földre szegezi, a pad alá csúszott Szabad Nép-en egy tudósítás címére: „Magyar orvosok közt Koreában.” Késmárki Lali Zsupin felé fordul, biztos benne, hogy tüstént panaszkodni kezd valamiért, az arcára van írva, hogy valami nem tetszik neki. De a fiú csak néz maga elé, meztelen combja mellett kétoldalt görcsösen markolja a padot. Zsupin rövidnadrágot visel, keményített fehér inget, a nyakában vékony lánc csüng, ötágú csillaggal. Késmárki Lali azon tűnődik, kire is emlékezteti őt Zsupin, s felsejlik emlékeiben egy katolikus paptanár könyve, a jellegzetes rajzzal: az ifjú, aki elkerülte az önfertőzés Scylláit és Charybdiseit. Késmárki Lali jól sejti, Zsupin valóban panaszkodni akar, de ezt úgy építette fel magában, hogy majd csak akkor kezd bele, ha az igazgató megkérdezi tőle, miért fejezte be korábban a próbát. Nem múlt el még dél sem, a próba pedig egy óráig van kiírva. Késmárki Lali azonban nem végszavaz a fiúnak, vár még egy kicsit, azután szép csendesen elbóbiskol. Zsupin kénytelen magába fojtani keserű panaszait. Még soha ilyen elviselhetetlen hangulatban nem folyt a próba, mint ezen a délelőttön. A színészek szemtelenkedtek vele, és feleseltek. Halmai Ernő – a színház bonvivánja – ingerülten leszólt neki a nézőtérre, hogy őt ne ültesse le szám közben, olyasmit mondott, hogy a stimm-jében allegro moderato van, és ő allegro moderato nem tud leülni. A próbát meg azért kellett korábban befejezni, mert hiányzott az egyik szereplő. Kassák Jóska, aki Tschöll papát játssza, tegnap asztmarohamot kapott, ezért mára el kellett engednie az öreg színészt. Az is igaz, hogy Kassák Jóska miatta kapott asztmarohamot. Kénytelen volt rákiabálni. Azt kiabálta Kassák Jóskának, hogy: – Aki nem tud normálisan, ripacskodás nélkül bejönni a színpadra, az menjen el kellékesnek!

Zsupin ellenszenve a próbák folyamán sűrű utálattá nőtt Kassák Jóska iránt. Ökölbeszorul a keze, valahányszor az öreg színész alázatos buzgalommal és remegő hangon azt mondja: – Hozom a figurát. – Ez annyit tesz, hogy amikor apró léptekkel, mint egy nyugállományú pederaszta, betipeg a színpadra, alkalmanként a szemét forgatva kiszól a nézőtér felé: – Schmarn mit Sauerkraut. – Mert ez olyan jó bécsiesen hangzik, s mert így látta ezt a púpos Gömöritől, Dombóváron, Szikszay Pipinél.

Zsupin tehát rákiabált Kassák Jóskára, s ettől a dolog még rosszabb lett. Kassák Jóskának állandóan használnia kellett az asztmapumpát – a színpadon sűrű kámforillat terjengett –, s olyan szánalmasan rebegte, hogy Schmarn mit Sauerkraut, mintha minden alkalommal gyászhírt jelentett volna be. És amikor Zsupin elfordította a fejét, hogy ne is lássa Kassák Jóskát, az öreg színész könnyekben tört ki, s azt motyogta: – Nincs nékem itt a fejem, édes fiam. Nagyon beteg nékem a feleségem.

Zsupin nem ismerte Kassák Jóska feleségét, de tudta róla, hogy Nyuczky Ilona néven ismert primadonna volt vidéken, és most súgónő a színházban. Az évadnyitó társulati ülés előtt vitték kórházba, állítólag tüdőrákkal, és Zsupin emlékezett rá, hogy valaki azt mondta: – Szegény Nyuczkynak már vége. – Kassák Jóska sírt, a színészek vártak, és Zsupin kellemetlenül érezte magát.

– Pihend ki magad – mondta végül zavartan Kassák Jóskának. – Majd azokat a jeleneteket vesszük, amikben nem vagy benne.

– Kösönöm, édes fiam – mondta Kassák Jóska. – Nagyon kösönöm.

Zsupin hátán végigfutott a hideg.

Igazságtalanság volna Zsupin keserűségének okát kizárólag Kassák Jóskában keresni. Ha ő volna az egyedüli!… Itt van például ez a másik kiöregedett daltársulati pacsirta, ez a Horn Franci, aki a Szikszay Pipiknél, Daniss Lenciknél kialakult s immár visszavonhatatlanul ordináré egyéniségét könnyed biztonsággal pazarolja a színpadon. Hosszú vidéki pályafutása alatt az ötletek egész tárházát gyűjtötte össze, ezek az ötletek egy kis noteszban vannak feljegyezve. Elég, ha csak egyetlen ötletet ragad ki az ember Horn Franci noteszából, már tudja is, hogy mire számíthat: „Kopogás nélkül bejövök. Amikor bejöttem, kopogok az ajtón. Kimegyek. Taps közben vissza.” Nemrég történt, hogy a tavalyról repertoáron maradt Osztrovszkij-darabban, amelyben Horn Franci egy háziurat játszott, mielőtt színpadra lépett, kihúzott a padlóból egy fúrót. S ahelyett, hogy a szerepét mondta volna: – Anna Ivanovna, eljöttem a házbérért! –, azt mondta vidoran: – Rizibizi túróval, megjöttem a fúróval. – Aztán a szünetben, amikor Zsupin ezért az ízléstelenségért felelősségre vonta, mozgékony arcát behorpasztotta, hogy a szája kicsire és kerekre formálódjék, s így csücsörítette a fiú képébe: – Miért, ecsém? Ez jaó. Ezen mulat a nép. – A következő előadáson mégiscsak mérsékelte magát, de az is biztos, hogy előbb-utóbb megint csinálni fog valamit, például egy darab spárgát akaszt a fülére, s az egész jelenete alatt apró rázásokkal lengeti majd. Ez is jaó. Ezen is mulat a nép.

K. Herzog Piroska jóvoltából az új évadban sikerült három tehetséges, fiatal színészt szerződtetni, ők már a Színművészeti Főiskolán szereztek oklevelet, s nem Pikler Paula Rottenbiller utcai magánstúdiójában. A három fiatal – kettő közülük párttag – igen komolyan veszi a hivatását. Rendszeresen művelődnek, múzeumba járnak, és részt vesznek a Magyar–Szovjet Baráti Társaság orosz nyelvtanfolyamán. Simó Editke például soha nem jön úgy a próbára, hogy ne hozna magával egy könyvet, a minap Howard Fast regényét olvasta, a Névtelenek balladájá-t.

Zsupin éberen figyeli, hogyan viselkednek ezek a fiatalok, rájuk építi messzemenő terveit, ők képezik a Sztaniszlavszkij stúdió alapját. A Sztaniszlavszkij stúdiót egyelőre még csak kevesen látogatják, s nem valószínű, hogy Horn Franci valamikor is hajlandó lesz átélni azt a helyzetgyakorlatot, hogy ő egy lombos fa, s az ágai rezegnek a szélben.

De ki törődik Horn Francival, vagy Kassák Jóskával? Ezt a kérdést ő maga egyedül úgysem tudja megoldani, ez a kérdés rá lesz bízva a pártra. Zsupin már tett is erről említést Durucz elvtársnak, akivel az évadnyitó társulati ülés után a hivatalában elbeszélgetett, elmondta neki, hogy milyen kárt okoztak a társulatnak bizonyos humanista szempontok. Mire Durucz elvtárs ártatlan képpel megkérdezte: – Hogyan lehet humanista szempontokkal kárt okozni?

Zsupin tudta, hogy ez a kérdés a vizsgához tartozik, s a jó tanulók szerény mosolyával felelt Durucz elvtárs kérdésére. – Én nem a szocialista humanizmusra, hanem a kispolgári humanizmusra gondolok, Durucz elvtárs.

– Aha – mondta Durucz elvtárs. – Ez tényleg különbség.

Durucz elvtárs azután megköszönte Zsupinnak a felvilágosítást, és azt mondta: – Hasznos volt a beszélgetés, Zsupin elvtárs.

Amikor Zsupin elégedetten becsukta maga mögött az ajtót, Durucz elvtárs egy ideig még mereven nézte a falra akasztott nagyméretű másolaton a zaporozsi kozákokat, amint levelet írnak a szultánnak. Azután hátrafordult a savanyúképű munkatársnője felé. – No, Vidovicsné – mondta –, ezzel a faszival jól bevásárolt a színház.

 

 

Zsupin semmit sem akar elveszíteni az áldott sugárzásból, fejét kitartóan a nap felé fordítja, homlokán verejték gyöngyözik. A zsebkendőjét keresi, s a zsebéből egy összehajtogatott levél esik a padra. Zsupin gyorsan a levél után kap, visszagyűri a zsebébe, s Késmárki Lali arcát lesi, hogy vajon észrevette-e a levelet. Az igazgató lehunyt szemmel bóbiskol a padon, legalábbis úgy tesz, mintha bóbiskolna. Zsupin torka elszorul a gondolattól, hogy ez a levél valakinek a kezébe juthat. A Nagyasszony két-három naponként ír neki, a leveleket a színházba címezi. Ma reggel a próba előtt már nem volt ideje, éppen csak egy futó pillantást vethetett a megszólításra: „Én kisfiam, mindenem.” A többit az első próbaszünet alatt olvasta el, úgy, hogy bezárkózott a klozetba. S már az első sorok után megcsapta a levélből áradó fanyar illat, az öltözőkben fonnyadó bemutatói csokrok parfümmel és cigarettafüsttel keveredő bomlás-illata.

„Magányos öregasszony vagyok nélküled, jó szagú kicsi fiam – kesergett a levélben a Nagyasszony – Annyira hiányzol, hogy nem tudok aludni, pedig az este is, jobb híján, két Sevenalt nyeltem le. Utálok bemenni a színházba, undokok, irigyelnek, bántanak. Már mindenki tudja, hogy a Révai megígérte nekem a Kossuth-díjat. Talán nem érdemlem meg? Például a Nyina Petrovnáért, amiről az orosz lapok is írtak? Torday tett egy megjegyzést, hogy itt csak azokat becsülik meg, akik a múltban reakciósok voltak. Megmondtam Tordaynak, hogy ezt a megjegyzést a párt elé fogom vinni. Azt mondta, nem rám gondolt. Már elfelejtette a piszok alak, hogy amikor egyszer hazajött a munkaszolgálatból, én adtam neki egy pár bakancsot, és még vacsorára is meghívtam. A pártban tudják, hogyan viselkedtem az üldözött zsidósággal. Nem is izgatom magam. Jobban fáj, hogy nem vagy mellettem, emésztem magam, gyötrődöm, kényszerképzeteim vannak. Lehet, hogy már oda is adtad valami feslett kóristánénak azt az édes kis fütyidet. Ugye nem teszed? Ugye szeretsz? Ugye gondolsz a mamira? Tegnapelőtt azért valami jó is történt. Kihúzták az egyik tervkölcsön kötvényemet, száz forint névértékben. Vettem neked rögtön tíz darab borotvapengét, arany zsilett, a Szerémy Dodi árusítja a színházban, majd elküldöm. Szerémy Dodinak szereztem egy jegyet a Cseresnyéskert-hez, óriásit mondott utána. Tudod, Margit, azt mondta, az ember nem győz csodálkozni, hogy mennyit fejlődött a technika. Ha az ember azelőtt egy ilyen előadást akart látni, el kellett utaznia Kaposvárra. Jó, mi? Azt is a Szerémy Dodi mondta, hogy megszűnt az ember ember által való ábrázolása. És te hogy vagy, kicsi fiam? Megszoktad már? Szeretnek? Kijössz a ripacsokkal? Az a fontos, hogy ne szekírozd őket, a ripikkel szépen kell beszélni, kis nyuszik ők ebben a nagy büdös világban. A te mamid is pályázott valaha tillalárom haj, Szikszay Pipinél mint soubrette naive, méghozzá Gyulán, ahol a házakat sonkából építették, s csak ettünk meg bibiztünk. Trala. Trala. A gránátos szép ember volt és Nürnbergből jött ő lovon, egy hercegnővel találkozott, ki Rómából jött vasúton… Hatni kezd a Sevenal. Morpheus nemsokára a karjaiba vesz, és elringat egy bűvös világba, ahol nincsenek undorító Tordayk. Bebújok elárvult ágyacskámba, elimádkozom, hogy én istenem vigyázz reám, és vigyázz az én kis ugri-bugri Gáborkámra. Forró csókok. A te szerelmes mamid.”

Erről a kapcsolatról a színházban még nem tud senki, és Zsupin reszket tőle, hogy egyszer valami kiderül, főképp azt szégyenli, hogy az asszony tizennyolc évvel idősebb nála. Ösztönös mozdulattal mélyebbre gyűri zsebében a levelet, amikor dühtől remegő hang robban mellette a lankadt, meleg csöndben: – Maga nem fog engem kioktatni! Megértette, marha?

Zsupin első gondolata, hogy hozzá szól a hang, és rémülten felkapja a fejét. Azután megnyugszik. Fodor Kálmán áll a művészbejáró előtt, s befelé ordít Friedmann úrnak, a fodrásznak: – Maga rákospalotai borbélysegéd!… Magától még beretválni sem hagynám magam, arcon… Ki volt az a marha, aki magát Abádszalókon színházi fodrásznak szerződtette? Tudja maga egyáltalán, mi az, hogy biedermeyer paróka?!

– A művész úr tehet nekem egy szívességet – hallatszik egy másik remegő hang a művészbejárón túl, a folyosó felől.

Késmárki Lali is felriad a bóbiskolásból, szemhéja felrándul, s rögtön vissza is ereszkedik. Azután mégiscsak tudomást kell vennie az eseményekről, mert Fodor Kálmán egyenesen feléje fordul, kezét, melyben egy zománcavesztett éthordót tart, előrenyújtja, mintha vívni készülne a csörömpölő lábasokkal.

– Lalikám – szólal meg mély, sebzett hangon –, hát ez itt tiszta dilettante… hát itt nem lehet játszani… hát itt rosszabb, mint a daliéknál… innét menekülni kell.

S úgy is tesz, mint aki menekül a véres tett színhelyéről, arcán villogó fájdalommal lohol tovább, s vadul lengeti az éthordót, melyet – miután már reggel végigböngészte a Népbüfé aznapi ajánlatát – korhelylevessel és körömpörkölttel szándékozik megtöltetni, talán még egy kis grenadírmarsot is engedélyez magának.

Zsupin Gábor lelkében az a homályos sejtelem támad, hogy ez a kirohanás ellene is irányult. Fodor szerint nyilvánvalóan ő is részese annak, hogy itt rosszabb, mint daliéknál. Fölemelkedik kissé a padról, és éles hangon kiált Fodor után: – Nekem holnapra tanuld meg a szereped!

Fodor Kálmán Schubert szerepét próbálja a Három a kislány-ban. Ugyan ő prózai színész, a régi időkben Alapi Nándor prózai társulatában játszott, ám ez a pesti jabranc kitalálta, hogy a Schubert nem igazi bonviván szerep, ebben prózai anyag van. Na jó, megcsinálja ő ezt is, nem ez a probléma, „voce” van hozzá. De akkor legalább egy kis respektust elvárna, ami ha valakinek, akkor neki igazán kijár ebben a lezüllött színházban, ő nem a Kassák Jóska, nem a daliéktól jött, az ő neve benne van az Országos Színész Lexikonban, tessék csak megnézni: „Fodor Kálmán 1911-ben születelt Biharugrán, 1933-ban végezte az Akadémiát, majd a Magyar Színházhoz szerződött…” A pesti Magyar Színházhoz, s nem rögtön vidékre, ami, úgy látszik, egy mámornak számít manapság, ez a Simó Editke máris úgy viselkedik, mintha ő volna a Prielle Kornélia. Simó Editkéhez még lesz egy-két szava. Eleinte a legjobb szándékkal közeledett hozzá, mert ugye, fiatal színésznő, még rajta van a hímpor, csupa gátlás, és ő csak ezt a gátlást akarta egy kicsit fellazítani… Szóval ez a hímporos Editke, akiről azt hitte, hogy háromig sem tud számolni, az egyik próbán mindenki előtt leszólt a nézőtérre a rendezőnek: – Gábor, kérlek, nem tudok úgy próbálni, ha a Fodor úr folyton tapizik… – Hát mi ez, kérem, ha nem dezavuáció?!… Hát ezt tanulják manapság az Akadémián?! Hát ez lett az Akadémiából, ahol őt még egy Abonyi Géza, egy Gál Gyula, egy Hettyey Aranka tanította?!… Mellesleg a fejét tenné rá, hogy van köztük valami, mármint a hímporos Editke és a pesti jabranc között, akit rászabadítottak a színházra. Amit a kis kuruc csinál, az mindig jó, míg ővele a jabranc ma négyszer ismételtette meg az antréját. – Senki ne vegye észre, hogy bejöttél. Bejössz és nem vagy benn. Nincs jelenléted. A félszegséged láthatatlanná tesz… – És ezt az embert hagyják, hogy azt csináljon, amit akar, nem adnak rá kényszerzubbonyt… Valamikor szegény, drága Hettyey Aranka adott ilyen instrukciókat, főként tavasszal, amikor a méltóságos asszonyra mindig rájött az agylágyulás: – Fodorkám – mondta egyszer a drága Hetyus –, maga olyan legyen nekem, mint egy Petőfi-vers. Jöjjön és menjen. – De hogyan lehet összehasonlítani a Hetyus tündéri hülyeségét ennek a jabrancnak a komoly, megfontolt ökörségeivel. „Bejössz, de nem vagy bent…” Ez színház, kérem, nem a Frimm Intézet… Ki fog itt készülni, idegkimerül, a színpadon fog megőrülni, mint a nagy Nizsinszkij…

Fodor Kálmán már annyira sajnálja magát, hogy a könnye is kicsordul. A Lenin út elején teste öregesen meggörnyed, léptei elnehezednek, a Népbüfé előtt már szinte vánszorog. És amikor a kasszánál a pénztárosnő, a púpos Sárika, bizalmas hunyorítással megkérdi: – Sört vagy fröccsöt, művész úr? – rákönyököl a pénztár pultjára és érzelmes tremolókkal belebúgja a Sárika fülébe: – Ezs azs utolsó pohár, és azstán… agyő… bonszoár… bonszoár… pisszoár…

Milyen kedves, szomorú ember – gondolja magában áhítattal a púpos Sárika, amikor a szép Fodor művész úr arcán megjelenik egy halvány és fájdalmas mosoly. Az a híres mosoly, amiről Hettyey Aranka, a drága öreg Hetyus, miután végigmérte őt azzal a szép elmebeteg tekintetével, egyszer azt mondta: – Fodorkám, maga teljesen olyan, mint egy bánatos héber varrólányka…

A kispadon Zsupin az órájára pillant. Eltelt egy negyedóra, amióta leült, ezalatt a színházból Fodor Kálmánon kívül senki nem lépett ki, és még egyetlen szót sem beszélt Késmárki Lalival. Rövid töprengés után a már újra bóbiskoló igazgató felé húzódik, de mégsem szólítja meg, közben leköti valami a figyelmét. A Széchenyi tér felől Bay tanár úr fordul be a Lőwinger Ignác utcába, mögötte egykedvű és mosolytalan emberek. Férfiak és asszonyok vegyesen, messziről látszik, hogy egy üzemi tapasztalatcsere örömeit kötötték össze városnézéssel. A férfiak többsége kihajtott fehér ingben, az asszonyok fején kendő.

Bay tanár tíz megáll a színházzal szemközt, kalapot emel Zsupinnak, azután int az embereknek, hogy tömörüljenek köré. – Hazánk egyik legrégibb színháza – mutat az épületre Bay tanár úr. – 1810-ben építették, kérem szépen, copf stílusban. Schulhoff Krizosztom tervei szerint. 1870-ben leégett, kérem szépen, újjáépítésére csupán 1916-ban került sor. E falak között szavalta a Szózat-ot Petőfi Sándor barátja, a nagy művész, Egressy Gábor, kérem szépen, és mint az emléktáblán olvashatjuk, itt adott hangversenyt Reményi Ede, a világhírű hegedűművész. A dicsőséges Tanácsköztársaság idején ezen színház színpadáról szólította fegyverbe a város dolgozóit, kérem szépen, a proletár haza megvédésére, Szamuely Tibor. A színházat 1949-ben államosították, azóta a város kulturális életének erős bástyája… Tovább, elvtársak, kifutottunk az időből, egy órakor, kérem szépen, találkozó a Pannóniában… Még egyszer megismétlem, elvtársak, a zöld jegyekre kapják az ebédet, a rózsaszín jegyek a vacsorajegyek…

És hajtja maga előtt az embereket, harminc lépésnyire, egy frissen meszelt házig, de itt már nem áll meg, csak lelassítja a lépteit. – Ebből a házból hurcolták el a fasiszta banditák, kérem szépen, 1944-ben Lőwinger Ignác kommunista nyomdászt. Tovább, elvtársak… A program szerint most a Rezniczer-házba látogatunk el… Ne tessék, kérem szépen, elfelejteni, ebédnél a zöld cédulákat készítjük elő…

 

 

Zsupin Gábor nagyot sóhajt. Akkorát sóhajt, hogy Késmárki Lali felriad a szendergésből, és csodálkozva fordul Zsupin felé. – Baj van?

– Semmi – mondja Zsupin.

– Befejeztétek?

– Be – mondja Zsupin.

– Korán fejeztétek be.

– Korábban – mondja Zsupin, s azon kapja magát, hogy a melegben elment a kedve a panaszkodástól.

– Dolgod van? – kérdezi nagy jóindulattal Késmárki Lali.

– Igen – mondja Zsupin. – Randevúm van egy íróval. Még nem találkoztam vele. Polgár Jenőnek hívják.

– Ismerem – mondja Késmárki Lali, s kezd nem tetszeni neki a dolog. Mi lehet amögött, hogy Zsupin randevút beszélt meg Polgár Jenővel? Kellemetlen ember ez a Polgár Jenő, aki mellesleg a Táncsics Népe munkatársa, s nemrégiben indulatos szavakkal támadta a színházat.

Polgár Jenő szemére hányta a színház vezetőinek, hogy nem mutattak be új magyar darabokat, amelyek a dolgozók megváltozott életével foglalkoznak. „Lehet, hogy ezek a darabok nem tökéletesek – elmélkedett Polgár Jenő. – De nem is fontos, hogy tökéletesek legyenek. Révai elvtárs nem azt kérte az íróktól, hogy tökéletes műveket alkossanak, hanem azt, hogy a párt ideológiáját tolmácsolják. «Ez legyen, és ne a műgond, a fő gondod», mondta Révai elvtárs”. De Polgár Jenő nem elégedett meg Révai elvtárs szavaival, egy levelet is közzétett a lapban, melyet a Szerszám- és Edénygyár Vörös Október lakatosbrigádja intézett a szerkesztőséghez:

„Mi, a Szerszám- és Edénygyár Vörös Október lakatosbrigád, tegnap este kollektíven megnéztük a színházban a Warrenné mestersége című darabot. A jegyeket jó munkánk iránti jutalomból kaptuk. Felajánlásunkat Sztalin elvtárs születésnapjára 130 százalékra teljesítettük. Meg kell mondanunk őszintén, minket ez a darab egyáltalán nem érdekelt, és úgy találjuk, hogy eszmeileg is elhibázott volt. Nem értjük, hogy az író miként találhatott mentséget az öregasszonynak, aki egy tipikus rothadt kispolgári termék. Rendessi Ilka művésznő játéka is sok kivetnivalót hagyott hátra. Nagyon szépnek és kedvesnek akart látszani, és nem a romlottságot mutatta meg. Mi nem hiszünk abban sem, hogy a lánya őszintén meg akar változni, mert ahogy mifelénk mondják, kutyából nem lesz szalonna. Mi, a Szerszám- és Edénygyár Vörös Október lakatosbrigád tagjai olyan darabokat szeretnénk látni, amelyek minket is segítenek a munkánkban, választ adnak a problémáinkra, és győzelmünk eredményeit tükrözik. Mi ezeket a dolgokat nyilvánosan is meg akarjuk vitatni, amelyre szeretettel várjuk a színházban dolgozó elvtársakat. Szabadság! A Szerszám- és Edénygyár Vörös Október lakatosbrigád nevében Sindulár Dénes brigádvezető, kétszeres élmunkás.”

A levél eredetijét a szerkesztőség elküldte a színháznak, jó ideig ott díszelgett a társalgóban kifüggesztett faliújságon, amíg Rendessi Ilka le nem tépte. A nyilvános vitára máig sem került sor, de a színház sem mutatott be a dolgozók megváltozott életével foglalkozó darabot. Előadták viszont a János vitéz-t, amit egy garantáltan haladó író dolgozott át a néptömegek ízlésének megfelelően. A Szerszám- és Edénygyár Vörös Október lakatosbrigádjának pedig a színház igazgatósága tiszteletjegyeket ajánlott fel minden bemutatóra, kivéve az operetteket, a vígjátékokat és a klasszikusokat. Az átdolgozott János vitéz-ben Kukorica Jancsi nem fogadta el Tündérország királyságát, hanem „vár engem az eke, a borona” felkiáltással visszament szántani-vetni a falujába. A mostoha szerepét Rendessi Ilkára osztották, aki erre halálra sértődött, négy évvel ezelőtt ő még Iluskát játszta, Eördög Gézánál. – Ez a román ember tönkre akar tenni – panaszkodott mindenkinek Késmárki Lalira, akit, ha dühös volt rá, mindig román embernek nevezett. Kassák Jóska megpróbált hasznot húzni a feszültségekből, és szerényen beajánlotta magát az igazgatónak: ő már játszta a boszorkányt Tunyoghy Dudusnál…

A rosszindulatú cikk még a télen jelent meg, azóta Polgár Jenő nem írt a színházról, a nevét sem lehetett hallani. És most megint akar valamit, a dumnyezu istenit neki, mit akarhat megint ez a Polgár Jenő?! Késmárki Lali hangosan is kimondja: – Mit akar megint ez a Polgár Jenő?

– Darabot írt – mondja Zsupin, s rámutat a fürdőnadrágba csavart kéziratra.

– Darabot?! – ismétli álmélkodva Késmárki Lali, s ahelyett, hogy megkönnyebbülne, szorongó félelem kezdi fojtogatni. Ha már darabot írt ez a Polgár Jenő, miért nem neki adta oda, miért ennek az új embernek küldte el, ennek a Zsupinnak, aki csak most kezdett a színháznál? A dumnyezu istenit, hát miért kell az embernek mindig csak félni ebben a világban, nem ez volt megbeszélve, K. Herzog elvtársnő, hogy az igazgató minden nap fenékig ürítse a serblit… Erről a Zsupinról különben is a nyár eleji évadzáró társulati ülés óta rossz sejtelmei vannak.

A társulati ülésen már Zsupin is megjelent, s a mellén összefont karral hallgatagon ült az igazgató mellett a színpadon, kiismerhetetlen gondolatokkal a fejében, mint Sztrogoff Mihály, akinek a tarsolyában rejtjelezett okirat lapul. Renyhe figyelemmel hallgatta végig a vontatott felszólalásokat a túlórákról, a zenészek orvosolhatatlan panaszairól s a nyári karbantartási munkák nehézségeiről. Fürkésző tekintetét időnként végigjártatta a lehunyt szemmel bóbiskoló színészeken, a zavartalanul kötögető ruhatáros néniken s a lomhán elterpeszkedő műszakiakon. Azután váratlanul szót kért, amit Késmárki Lali – figyelmen kívül hagyva a már korábban jelentkezőket – rögtön meg is adott neki.

Zsupin Gábor a felszólalását ezekkel a szavakkal kezdte: – Elvtársak! Amikor végignézek itt a társulati ülésen, önkéntelenül az jut az eszembe, hogy a kiemelkedő szovjet színházakban már bevezették a kötelező reggeli tornát…

Ekkor egy kis művészi pauzát tartott, megvárta amíg a társulati ülés letaglózott résztvevői valamelyest visszanyerik az eszméletüket. Azután arról kezdett beszélni, hogy milyen fontos szerepe van a színész teljesítményében a kondíciónak, és hogy a szovjet színészek a táplálékukat is kalóriaérték szerint számítják ki. Pável Csirkov például kizárólag főtt halat eszik dinsztelt zöldséggel, Druzsnyikov pedig négy órával az előadás előtt egyáltalán nem eszik semmit, legföljebb egy darab keménytojást egy paradicsommal. Ha nincs meg a kondíció, a színész fáradt, ideges, gondolatai szétszóródnak, amint ez a társulati ülésen is nyilvánvalóan látható. Lehet-e meggyőző és átélt annak a színésznek az alakítása, aki – tegyük fel – a Ványa bácsit játssza este, ha közvetlenül az előadás előtt zsíros ételeket fogyaszt, sertéspörköltet uborkasalátával és két korsó sörrel? Nem lehet, elvtársak, ez kizárt dolog.

Zsupin egész felszólalásán az emésztés gondja húzódott végig, látszott, hogy az emésztésnek elsőrendű fontosságot tulajdonít a színművészetben… A társulat tagjaiban a gyomornedvek lassan megindultak, mert arra gondoltak, hogy az ülés végére asztalokat foglaltattak a Pannóniában, s maga a színház szakszervezeti bizalmija – Joó Aladár – beszélte meg a séffel az ünnepi étlapot. Különösen a kolozsvári töltöttkáposztát főzték jól a Pancsiban, sok tejfölt tettek bele, s egy darabka füstölt csülköt is adtak hozzá.

A társulat tagjainak akkoriban nem okozott nagyobb gondot Zsupin felszólalása, jó étvággyal fogyasztották el az ebédet a Pannóniában. Véget ért az államosítást követő első évad, egy teljes nyári szünet állt még a színészek előtt, elég idő volt rá, hogy elgondolkodjanak rajta, vajon az új főrendező veszélyt jelent-e számukra, vagy egyszerűen csak balfácán.

Az évadnyitó társulati ülésen azután a kedélyek némileg lecsillapodtak. Zsupin Gábor jókedvűen, üdén és napbarnítottan emelkedett szólásra, s biztató jel volt, hogy még meg is hízott egy kicsit. Csak lelkesítő dolgokat mondott. Elmondta, hogy a vidéki színésznek egy szocializmust építő országban nagyobb a felelőssége, egyúttal a rangja is nagyobb, mint annak a nyugati színésznek, aki a párizsi Odéonban játszik, vagy a Broadway kétes tisztaságú kulisszái között. Állításának alátámasztásául továbbá Zsdanov elvtárs szavait – „Bármily szép formába csomagolják is a mai nyugat-európai és amerikai divatos burzsoá színpadi rendezők a műveiket, mégsem tudják megmenteni és kilendíteni burzsoá kultúrájukat, mert annak erkölcsi alapja rohadt és korhadt, mert ez a kultúra az egyéni kapitalista tulajdon, a tőkés társadalom önző és kapzsi burzsoá felsőrétegének szolgálatában áll. A burzsoá irodalmárok és színpadi rendezők egész tömege azon igyekszik, hogy a társadalom haladó rétegeinek figyelmét elvonja a politikai és társadalmi harc éles kérdéseiről, hogy a figyelmét annak az ízléstelen és eszme nélküli irodalomnak a medrébe terelje, amelyet megtöltenek a gengszterek és varieté-hölgyek históriái, s amely dicsőíti a házasságtörést, a mindenféle kalandorok és egyéb szélhámosok kalandjait…”

A társulati ülés résztvevői Zsupin felszólalását – mivelhogy nem esett szó a reggeli tornáról és a kalóriaérték szerint kiszámított táplálkozásról – megtapsolták. A Pannóniában azután háborítatlan lélekkel fogyasztották el a kolozsvári töltöttkáposztákat, hortobágyi rostélyosokat és barnamártásos marhasülteket. Joó Aladár egy rövid pohárköszöntőben elismeréssel nyugtázta a társulati ülésen hallottakat, majd elkérte Zsupintól felszólalásának azt a részét, amelyben Zsdanov elvtársat idézte, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tegye a faliújságon. Végül emlékeztette a kollegákat a régi, eszme nélküli évadokra, amikoris a konzorciális társulat direktora az évadnyitó ülést ezekkel a szavakkal nyitotta meg: – Felőlem azt csináltok, amit akartok, édeseim. Pitykézhettek, mint a nyulak… csak ne lopjatok.

Azon a napon pofozta meg a Pannóniában Joó Aladár a feleségét. Hunfalvy Ilona ugyanis kiejtett a táskájából egy kórházi zárójelentést, miszerint Straub Lászlóné appendictomat elvégzése után gyógyultan távozott. A zárójelentés hátlapján azonban dr. Soós Elemér belgyógyász főorvos kezeírása volt látható: „Cica, hétfőn egész nap ráérek. Csók. Elus.”

 

 

– Szóval, darabot írt az a Polgár – ismétli a kispadon Késmárki Lali.

– Annak is lehet nevezni – mondja hűvösen Zsupin.

– Nem jó?

– Politikailag egy kissé zavaros – mondja Zsupin.

Ha ez a helyzet, akkor jobb is, hogy Zsupinnak küldte el a darabot, gondolja magában Késmárki Lali. Mondja csak meg a Zsupin ennek a Polgárnak, aki mindig előszeretettel idézi Révai elvtársat, hogy politikailag zavaros, amit írt, ezek ketten jól meg fogják egymást érteni, az egyik Révai elvtársat idézi majd, a másik Zsdanov elvtársat. Azt persze nem szabad mutatni, hogy ő nem teljes érdeklődéssel csügg a darab sorsán.

Megfogja Zsupin karját, tekintetében egy felelős vezető eltökélt buzgalma. – Mi az eszmei mondanivaló?

Zsupin elgondolkodik, kis fintort vág, hogy hol is lehet ezt a dolgot megfogni. – A Megcsalatott bizalom – mondja végül.

– Micsoda? – álmélkodik Késmárki Lali.

– Ez a darab címe – mondja Zsupin. – Az éberségről szól. Üzemi darab.

– Értem – mondja Késmárki Lali, és úgy határoz, hogy még egy kérdést megengedhet magának. – Tudnál erről bővebbet is mondani?

Délután Durucz elvtársnál esetleg szóba hozhatja a darabot, szóval hogy van már egy új magyar darab, amivel foglalkoznak, és nem lehet egészen tájékozatlan, ha Durucz elvtárs megkérdezi, hogy miről szól a darab.

Zsupin azonban csak nagyon szűkszavúan mondja el a Megcsalatott bizalom tartalmát. Nem részletezi azt a sok hiteles valóságot, ami egymást éri a darabban. Polgár Jenő színműve az életből van ellesve, ahogyan Schneider elvtárs a párttitkár, el is mondja a harmadik felvonásban: – Ami Galambossal történt, bárhol és bármikor megtörténhet, amíg az ellenség közöttünk lapul… – Ehhez azonban tudni kell, ki az a Galambos.

Galambos egyszerű munkás, illegális kommunista, aki a háború alatt büntető században szolgál. Ennek a Galambosnak a büntető században egyszer egy Krajcsovics nevű százados megmenti az életét, hozzásegíti a szökéshez. A felszabadulás után a gyárat, ahol Krajcsovics dolgozott, államosítják, és Galambost választják meg igazgatónak. Egy szép napon jelentkezik nála Krajcsovics százados és nagyon panaszkodik, nem tud elhelyezkedni, rossz a káderlapja, azt vetik a szemére mindenütt, hogy kiszolgálta a régi rendszert.

– Ezen változtatva lesz – mondja Galambos –, én nagyon sokkal tartozom a százados úrnak.

– Ne nevezz engem százados úrnak, fiam – mondja Krajcsovics –, mondd azt nyugodtan, hogy Dezső. – Galambos ettől meghatódik és odaveszi Krajcsovicsot a gyárba. Eleinte persze munkásnak, mert Krajcsovicsnak még be kell bizonyítania, hogy szívvel-lélekkel a nép oldalán áll. Krajcsovics ezt be is bizonyítja, úgy dolgozik, hogy na, és társadalmi munkát is végez. Egyre magasabbra emelkedik az üzemi ranglétrán, bizalmi állásba kerül, raktáros lesz. Azután a raktárból is kiemelik bérelszámolónak, majd normásnak. Galambos olykor vacsorára is meghívja, és gyakran mondogatja a feleségének: – Ne azt nézd, Etus, hogy ki volt a Dezső. Volt ami volt, de most a mi demokráciánkat támogatja. – Etus ettől megnyugszik, szilvásgombócot főz vájdlingban, és nem nézi, hogy ki volt a Dezső. Ám az üzemben szabotázsakciók történnek. A gyanú persze Krajcsovicsra terelődik, Horthy-tiszt volt, a nép vérét szívta, ki tudja, mit forgat most a fejében. Galambos azonban kiáll a barátja mellett, olyannyira kiáll mellette, hogy a végén már ő válik gyanússá. Mondja is neki a párttitkár: – Nono, Galambos elvtárs, minden éremnek két oldala van. – Galambos még akkor is hajtogatja: – Krajcsovics elvtársat nehéz időkben ismertem meg, elvtársak, tűzbe tenném érte a kezem. – De a szabotázsakciók folytatódnak és Galambos ellen vizsgálat indul. És akkor jön a meglepő fordulat, egy igazi drámai fordulat. Mert ki volt a szabotázsakciók elkövetője? Krajcsovics Dezső. Galambos maga leplezi le a munkásosztály soraiba befurakodott áruló Horthy-tisztet. Akkor nyílik ki a szeme, amikor rajtakapja az ágyban Krajcsovicsot a feleségével, Etussal. Az egykori kuláklány – mert ez a probléma is érintve van – dacosan veti oda neki: – Hiába lettél igazgató, te Galambos, te csak egy faragatlan fajankó maradsz. – Galambos úgy érzi, hogy egész élete összeomlott. De a párt megfogja a kezét, nem engedi, hogy elbukjon. A fegyelmi tárgyaláson Galambost – aki mint egyszerű esztergályos dolgozik már a gyárban – nem zárják ki a pártból. – Jó leckét kaptál, Galambos elvtárs – mondja neki a párttitkár –, örökre megtanultad, hogy mit tesz az éberség hiánya. Emberi gyengeséged majdnem a tagkönyved elvesztésébe került, ami nekünk kommunistáknak az életünknél is többet jelent. – Galambos lehajtja a fejét. S a kultúrotthonból, amely a pártirodával szomszédos, áthallatszik a május elsejei ünnepségre készülő üzemi kórus éneke:

 

Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél…

 

Késmárki Lali hümmögve bólogat. – Hát, van itt bibi – mondja megfontoltan. – Bibis egy kicsit ez az egész.

Ennyit mond csak, nem akar mélyebbre hatolni az eszmei mondanivalóban. Persze ha megfeszítenék, akkor sem tudná megmondani, hol van itt a bibi.

Az öltözők folyosója felöl Simó Editke hangja hallatszik. Valakitől azt kérdezi: – Mi van a menüben, gyerekek, nem tudjátok?

Zsupin felemelkedik a padról, hóna alá csapja az úszónadrágba burkolt kéziratot.

– Mennem kell – mondja Késmárki Lalinak. – Nem akarok elkésni.

– Menj csak – mondja Késmárki Lali. – És nagyon vigyázz azzal a Polgár Jenővel.

– Nem kell engem félteni – mondja magabiztosan Zsupin. – Volt már dolgom írókkal.

 

 

Zsupin Gábor elindul a Széchenyi tér irányába. Lassú léptekkel rója a rövid utat, a tér sarkán megáll, bámészkodik. Csak akkor kezd sietni, amikor félszemmel visszapillantva megbizonyosodik róla, hogy Editke kilépett a színészbejárón, s nem kétséges, hogy észrevette őt. Befordul egy mellékutcába, idáig a művészbejáró felől már nem lehet látni. Megáll egy csemegekereskedés kirakatánál, s figyelmesen vizsgálgatja az üzlet vezetőjének ötletes ajánlatát, egy újfajta pótkávét, tízdekás csomagolásban, amely két deka valódi kávét is tartalmaz. Itt éri őt utol Simó Editke, és mindketten úgy tesznek, mintha nagyon meg volnának lepve.

– Jé, Gábor – örvendezik Editke –, azt hittem, már elmentél.

– Késmárki elvtárssal beszélgettem – mondja Zsupin.

– A Pancsi felé jössz?

– Arra – mondja Zsupin. – De ma nem ebédelek.

– Pedig sárgaborsó főzelék van feltéttel – mondja Editke. – A menzán úgy hívtuk, hogy stokeráj.

– Stokeráj – ismétli szórakozottan a fiú, s hátrafelé pislog, vajon nem látta-e meg valaki, hogy ő együtt andalog a próba után Editkével. Útközben Editke zavartalanul döngicsél mellette, csupa lelkesedés, nagyon szépnek találja az életet. Neki eddig minden sikerült az életben, a főiskolára is simán felvették, mezítláb ment a felvételire Somogytúrról. A Mamá-t szavalta József Attilától, Torday tanár úr azt mondta rá, hogy egy új Gaál Franci… Nagyon szereti József Attilát, igazi proletár költő, a néphez szól. Szerinte József Attilát úgy kell szavalni, olyan egyszerűen és közvetlenül, mintha egy barátnőjének mesélné el, hogy már egy hete csak a mamára gondol mindig meg-megállva… Ő ezt így látja az egyszerű paraszti eszével… – Jé, Gábor, hát te igazán nem tudtad, hogy a szüleim földművesek? – Bizony, bizony, az egész családja szegényparaszt, mind beléptek a téeszcsébe, ki Mernyén, ki Vámosmocsoládon. Az apja párttag, az anyja is párttag, a bátyja az ávéhánál szolgál Pesten, az Andriska, nagyon szelíd, jó gyerek. – Ugye, most már megérted, Gábor, miért van nekem is helyem a pártban? Én ezt már százszor végiggondoltam magamban az egyszerű paraszti eszemmel.

Zsupint elbűvölik a lány fontoskodó fintorai, amelyekkel önfeledt csacsogását kíséri, hallgatagon botorkál Editke mellett, alig mer ránézni. Editke ártatlan buzgalmában, ahogyan a világot magyarázza az ő egyszerű paraszti eszével, olykor egészen Zsupinhoz szorul, s a keze egy pillanatra érintkezik a fiú kezével. Zsupin ilyenkor ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megfogja a lány kezét, de végül is nem meri megtenni, s emiatt a feszültség percről percre jobban nő benne. Lehajtja a fejét, pillantása a lány fénylő barna lábszárára vetődik, s lábujjain az apró rózsaszín körmökre, amelyek kilátszanak az olcsó szandálból. Editke szívszorítóan kicsike, alig ér Zsupin válláig, de minden porcikája telt és arányos, talán csak a keblei, melyek melltartó nélkül ringanak a piros pamutblúz alatt, nagyobbak valamelyest az alakjához képest. Széles és pisze orra alatt a kicserepesedett húsos ajkak mögött két metszőfoga pajkosan egymásra hajlik, és ez gyermekien tudálékos ábrázatának simogatásra ingerlő kedvességet kölcsönöz. Kócos barna hajához s a szoknyájából rendetlenül kibújó piros blúzhoz mintha csak kellék volna a három vaskos könyv, amit a hóna alatt szorongat – egy tanulmányaival elfoglalt diáklány, aki nem ér rá a hajával meg az öltözködésével törődni. A járása is gondtalanul hányaveti, hol egy lépéssel Zsupin előtt jár, hol pedig a fiú háta mögül bújik ki, kis kerek feneke folytonos mozgásban van. S közben egy lélegzetvételnyire sem hagyja abba a csacsogást, hogy ő kislánykorában, amikor már a színi pályát választotta hivatásul, azt fundálta ki, hogy Szerelemhegyi Aranka néven fog fellépni, ezt nagyon szép művésznévnek találta az ő egyszerű paraszti eszével… Zsupin mosolyogni próbál, a szája széle megremeg. Már nem is figyel arra, hogy mit mond a lány, Editke buzgó kis száját látja csak, a nedves, cserepes ajkakat, s a festetlen arcot, amelyen nem okoz csalódást az a néhány elszórt szeplő az arccsontok tájékán, az érdesen feszülő bőrön, derűt sugároz még a kis pörsenés is az orr tövénél… – Az én egyszerű paraszti eszemmel – mondja megint Editke, s egy mély, rekedtes hang lopakodik mellé orvul és kellemetlenül: „Öleld át a mamit… Szeresd a mamit…” Zsupin egyszerre a bőrén érzi azt a kenőcstapadású meleget, ami a Nagyasszony mindentudó testéből párolog, s amitől, ha rágondol, mindig valami kesernyés bűntudatot érez. Ennek véget kell vetni – mondja most magában Zsupin. – Ezt nem szabad folytatni, ennek egyszer még a pártban is következményei lehetnek. Zsupin már régebben is gondolt rá, ha taggyűlés elé kerül a dolog, hogyan fog védekezni, s szilárdan hisz benne, hogy ő csak áldozata volt a csábításnak.

 

 

Az persze igaz, hogy azon az estén, amikor először ment fel a Nagyasszonyhoz, nem számított semmi másra, csak arra, hogy megbeszélnek egy szerepet. A Verőfényes alkonyat kéziratával a kezében csöngetett be a bombasérült gellérthegyi villalakásba, ahol az asszony egy földig érő, bő ujjú selyemköntösben fogadta, mozdulatai olyan lágyak és könnyűek voltak ebben a köntösben, mint a távol-keleti táncosnőké. – Örülök, hogy eljött, kedves, remélem, nem haragszik rám, hogy idefárasztottam?

Zsupin elfogódottan kezet szorított az asszonnyal és azt mondta: – Nekem ez legalább olyan fontos, mint a művésznőnek.

Takács Margit egy negyvenéves moszkvai tanítónőt játszott a darabban. Ez a tanítónő – Nyina Petrovna – fiatal életéből tíz esztendőt egy szibériai fegyenctelepen töltött. Fáradtan, meggyötörten és szívbetegen éri meg eszméi győzelmét, már nincs sok hátra neki az életből. A darabnak volt egy kristálytiszta, csillogó jelenete, amit Zsupin szeretett volna szépen megcsinálni, amikor is az orvos – Nyina Petrovna egykori tanítványa – eljön a tanítónőhöz, hogy beszámoljon a kórházi kivizsgálás eredményéről. Az orvos nem szól semmit, csak mélyen meghajol és megcsókolja az őszülő hajú, de még mindig gyönyörű tanítónő kezét, ráborul a kezére. A tanítónő tűnődve elmosolyodik, tudja, hogy halálra van ítélve. Elhúzza a kezét – melyre valószínűleg egy könnycsepp is ráhullott –, megsimogatja egykori tanítványa fejét, és azt mondja: – Ne sajnálj te engem, Iván Dimitrijevics, enyém volt a világ legboldogabb ifjúsága. – Ezt a mondatot olvasta föl éppen elcsukló hangon, amikor az asszony kényelmesen és minden látható izgalom nélkül megcsókolta. Úgy csókolta szájon, hogy semmiféle cselekvést nem engedett neki, a tarkója fölött hátul megmarkolta a haját, s csak nyitva kellett tartania a száját, hogy átadja magát az asszony puha és finom fortélyainak.

Nehéz, piros plüssfüggöny sötétítette el az ablakot a fülledt szobában, ahol a bútorok is lázas és izgatott összevisszaságban kavarogtak. A faragott tölgyfa ebédlőasztalt aranyozott barokk székek vették körül, lerongyolódott gobelin kárpittal. Egy sötét tónusú virágcsendélet alatt nagyméretű fülesfotel töltötte ki a helyet az ágy és egy lakkozott kínai szekrényke között, a fotelhoz lábzsámoly is tartozott. A tárgyilagos, dísztelen franciaágy és egy intarziás komód köré kihívóan elütő sárgaréz éjjeliszekrény szorult, fehér márványlappal. A komód brokátterítőjén szobrok sorakoztak, egy aranyozott Buddha, a milói Vénusz márvány utánzata, és Anonymus szobrának másolata, eozinból. A bútorokra egy japán vázából átalakított állólámpa sárga ernyője vetett fényt. Ebben a halványsárga fényben imbolygott Zsupin feje az asszony akaratát követve, azután kialudt a lámpa, s csupán az összehúzott függöny résén át áradt némi világosság a szobába. Zsupin hagyta, hogy kézenfogva vezessék, vakon botorkált a fülesfotelig. Az asszony szelíd támogatással a fotelbe ültette, ő maga az alacsony zsámolyon helyezkedett el a fotel mellett. Egy ideig gyöngéden és némán simogatta a fiú kezét, és egyszer meg is csókolta. Amikor Zsupin szeme megszokta a homályt, már látta az asszony fejének körvonalait, és azt is látta, hogy ezek a körvonalak a combja felé közelednek. Az asszony, ráhajtotta fejét a combjára, de az arcát eltakarta kibomlott haja, amelyből üde citromillat párolgott. Zsupin visszafojtott lélegzettel adta át magát az anyáskodó erőszaknak. Hallotta az asszony fuldokló hangját, de nem fogta fel a szavak értelmét. – Akarom – suttogta az asszony –, azt akarom… – és Zsupin dermedten ébredt tudatára, hogy az asszony már nem a zsámolyon ül, a lába előtt térdel, s ujjai a combján matatnak. Behunyta a szemét ökölbe szorult kezét leeresztette a fotel két oldalán, testét görcsösen megfeszítette, hogy palástolja remegését, az asszony leheletét már a meztelen bőrén érezte. A szobában a meleg tűrhetetlenné vált, a fiú inge rátapadt a mellére, szerette volna megigazítani, de moccanni sem mert. S anélkül, hogy egyetlen mozdulatot tett volna, szédülten belecsúszott a sűrű és síkos örvénybe, lebegő hínárok közé, amelyek alig felfogható érintéssel horzsolták.

Amikor Zsupin kinyitotta a szemét, a lámpa ismét égett. Az asszony nesztelenül ment át a szobán, egy lepedőt dobott a franciaágyra, de Zsupin nem merte megszólítani. Az asztalon a dráma kézirata mellett kinyitva hevert a füzet, melybe a jelenetekhez fűzött észrevételeit jegyezte fel. Zsupin összefogta felül a nadrágját – az asszony előtt szégyellte magát rendbehozni –, és feltápászkodott a fotelból. Az asztalhoz ment és belepillantott a füzetbe, amely annak a jelenetnek az elemzésénél nyílott ki, ahol abbahagyta az olvasást: „Enyém volt a világ legboldogabb ifjúsága.” Ehhez Zsupin a következőket jegyezte fel: „Miért mondja ezt a tanítónő oly sok szenvedés után? Mert értelme volt az életének, szenvedéseinek, álmai valóra váltak. Ezt nem szabad pátosszal mondani. Nagyon egyszerűen kell mondani, szinte kislányos szeméremmel. Sok kislányos vonás van a tanítónőben. Ezt a kontrasztot kell kihozni. Sokat szenvedett, a haja már ősz, de amikor megszólal, egy nyílt szívű, mindennek örülni tudó kislány. Azon kell meghatódni, hogy ő nem látja meghatónak a sorsát. Itt Ságodinak kell majd egy nézés vagy valami, amire a tanítónő elneveti magát. Erre jön az a mondat: «Gyerekkorodban is éppen így kancsalítottál, Ivan Dimitrijevics, amikor el akartál titkolni előlem valamit…»”

Az asszony feszesre húzta a lepedőt a franciaágyon, és Zsupint mérhetetlenül zavarta ez a tárgyilagos készülődés. Kénytelen volt megszólalni, már nem bírta tovább tartani. Hangja az igyekezettől, hogy elkerülje a bizalmasságot, dacosnak és kihívónak hallatszott. – Hol találom az illemhelyet?

Az asszony csodálkozva nézett rá. – Ha kimégy az előszobába, az első ajtó jobbra – mondta az asszony. – Kint kell meggyújtani a villanyt.

Zsupin megtalálta az illemhelyet és kint gyújtotta meg a villanyt. Amikor kinyitotta az ajtót, a fény egy fekete táblát világított meg az előszobafalon. A táblára krétával ezt írták: „Erzsi! Húsjegyeket beváltani. A szenet hozassa fel Bélával. 3-ra jön a kárpitos.” Az illemhely tágas volt és hűvös, a mosdó fölött rózsaszín törülköző lógott. A falnak alacsony könyvespolc támaszkodott, füzetes regényekkel és régi folyóiratokkal. Zsupinnak jólesett elidőznie egy kicsit a jótékony magányban, lehajtotta az ülőkét, ráült. Leemelt a polcról egy régi Színházi Élet-et, s az asszony képével találkozott a címlapon. Magyaros díszítésű estélyi ruhában állt egy kandalló mellett, mint a Szentgallayak című dráma női főszereplője, Szentgallay Lujza. Az első oldalakon Zsupin megtalálta a kritikát is a darabról, a kritikus főként a Nagyasszony alakításával foglalkozott, egész költeményt írt az alakításról. „Senki nem tud oly hitelesen alakítani magyar úriasszonyokat, mint Takács Margit. A régi nemesi kúriák hangulatát hozza magával, igazi magyar Nagyasszony, büszke és egyszerű, hódító és romlatlan alakításában, a legfinomabb francia parfüm keveredik a frissen sült cipó illatával. Olyan ő a színpadon, mint az irodalomban Tormay Cecil…” A kritikát az előadásról készült képek tarkították, a jelenethez tartozó szövegrészletekkel. Az egyik képen az asszony felemelt fővel nézett szemközt egy szmokingos, szomorú úrral, s a kép alatt ez állott:

LUJZA: Amivel tartoztam, megadtam. Több követelése nem lehet.

A BÁRÓ: Egy szó is elég lett volna, Lujza. Egyetlent szó… De maga inkább feláldozta a birtokát…

Zsupin visszatette a polcra a Színházi Élet-et. Lázasnak érezte magát, a homloka forró volt és nyirkos. Felállt, a mosdónál megnedvesítette az arcát, sokáig dörzsölte a rózsaszín törölközővel. A polcon talált egy üveg kölnit, felemelte, megforgatta a kezében. Az üveg címkéjén egy számot látott, „4711”. Eltűnődött, mit jelenthet ez a szám. A kölniből néhány cseppet az inge alá szórt, az apjától leste el ezt a mozdulatot, az apja is kölnizte magát. Szegény papa gépész volt a hatvani Sugár moziban, aprócska férfi, fölfelé kunkorodó bajusszal és brillantinfényű gerjedelmekkel titokzatos mosolyú moziszínésznők iránt. Zsupin soha nem felejti el az apja sóvár tekintetét, ahogy egy Zarah Leander képet bámult egyszer a Színházi Élet-ben. – Fekete bugyit hord mindig – mondta a szegény papa bennfentesen. – Ha én egyszer letéphetném róla! – Azután kérkedő mosollyal tette hozzá: – De ő sem járna rosszul!

A hideg víz és a kölni hatására Zsupin valamelyest magához tért, s azon kezdett álmodozni, mi történik majd, amikor újra benyit a szobába. Bénító zavarán félszeg izgalom kerekedett felül, s egy csöpp szomorú büszkeség is. Ha még élne a szegény papa! Ha a szegény papa látná, hogy ő hol van most?!

 

 

Takács Margit átütő sikert aratott a tanítónő szerepében, és Zsupin meg volt győződve róla, hogy ezt a sikert jórészt neki köszönhette. Ő vette rá a Nagyasszonyt egyebek közt arra is, hogy a harmadik felvonás végén, amikor a tanítónő haldoklik, ne maga elé motyogja utolsó szavait, hanem üljön fel az ágyon, s forduljon a nézőtér felé, mintha öntudatlan képzelgésében a nézők között vélné felfedezni egykori tanítványait. Ezt a Nagyasszony csodálatosan oldotta meg. Égő tekintete lázasan pásztázott végig a közönségen, amíg egyszercsak megállapodott valakin: – Töröld meg az orrod, Ványuska… – mutatott rá. – Szálka, mutasd a füzeted… Ne verekedj mindig, Szerjózska… – S mielőtt erejét vesztve visszahanyatlott az ágyra, két kezét kitárta: – Kicsi fiaim, drágáim… legyetek jók… tiszta, igaz emberek…

Vajon meg tudna-e birkózni ezzel a szereppel Simó Editke? – tűnődik Zsupin az úton a Pannónia felé. A darabot mindenképpen meg akarja rendezni a színházban, már beszélt is erről Késmárki Lajossal, aki Rendessi Ilkát javasolta a szerepre. Rendessi Ilkához korban illik is a szerep, tehetséges színésznő, de soha nem képes eléggé árnyalt lenni, darabos és néha közönséges. Az első felvonásban pedig a fiatal tanítónőt, egy húszéves hamvas és bájos lányt kell alakítani, erre Editke ideális volna, az igazi nehézség csak a harmadik felvonásban van, kérdés, megbirkózna-e a meggyötört, negyvenéves, szívbeteg asszony szerepével? Ehhez jobban meg kellene ismerni a lányt…

Editke időnként eltűnik a fiú szeme elől, azután váratlanul megint Zsupin karjának ütődik, s mintha attól félne, hogy a Lenin úti forgatag elsodorja, a Pannóniától nem messze belekarol a fiúba. Karonfogva teszik meg a rövid utat, és Zsupinnak végtelenül jólesik a lány érintése.

A Pannónia előtt Editke megszorítja Zsupin kezét. – Úgy örülök, hogy elkísértél, Gábor. Már olyan régen készültem beszélni veled – s zavartan lehajtja a fejét. – Ne felejtsd el, amit a próbaszünetben mondtam neked a pártról… Gondolj rá, hogy nekem az milyen sokat jelentene…

Zsupin azonban nem képes másra gondolni, csak arra, hogy Editkét egy pillanat múlva elnyeli az étterem. Nem ereszti el a lány kezét, elnéz a feje fölött, s úgy szólal meg, mintha egy idegenhez beszélne Editke háta mögött. – Feljöhetnél egyszer hozzám.

Editke kirántja a kezét Zsupin szorításából, a fiú megrémül. De nincsen semmi baj, a lány csak tapsikolni akar, hogy ezzel is kifejezze önfeledt örömét. – Juj, de aranyos vagy, Gábor. Tényleg meghívsz? Mikor? Este ráérsz?

Zsupin kábultan ingatja a fejét. – Ügyeletes vagyok.

– Hát akkor mikor? – kérdezi Editke, s lebiggyeszti a kis cserepes ajkát. – Aztán majd el fogod felejteni – s a kicsúszott piros blúz alját babrálja. – Szerintem előadás után még nincs nagyon késő.

Zsupin alig bír megszólalni. – Nincs – mondja halkan. – Nincs késő. Én is azt hiszem.

És egy szándék nélküli, félszeg mozdulattal megsimogatja a lány kócos haját. Editke oldalra hajtja a fejét, hogy a bőrét is érje a simogatás. Azután lábujjhegyre áll és egy puszit nyom Zsupin arcára. De Editke ágaskodva is nagyon kicsi, a nedves puszi a fiú szája sarkába csúszik.

A puszi után Editke már szalad is a Pannónia felé.

Zsupin nem mozdul. Merev tekintettel bámul egy hirdetményt a Pannónia bejárata mellett a falon: „Szombaton este az Államvédelmi Határőrség esztrád zenekara játszik.” Akkor indul csak tovább, zaklatott lélekkel és a kis melegséggel a szája sarkában, amikor a lebegő, piros bársonyfüggöny eltemeti Editke nyomát a Pannónia ajtajában.

Két sarokkal arrébb, az Arany János utca sarkán, a Vörös Csillag cukrászdában már tíz perce várja Zsupint Polgár Jenő, a Megcsalatott bizalom című darab bekötött példányával. Zsupin megpróbálja a figyelmét a darabra összpontosítani, de a gondolatai összekavarodnak. Kicsomagolja a kéziratot a fürdőnadrágból, belelapoz, s menet közben elolvas a harmadik oldalról néhány sort.

 

 

Editke már bent áll a Pannóniában, körülnéz, helyet keres magának. Az étterem kétharmadrésze délben az előfizetőké, két hosszú asztalsor a terem jobb oldalán. A kenyérmorzsákkal teleszórt, ételfoltos terítőkre a pincérek már jó előre kikészítik a csorba levesestálakat a gyorsan hűlő lebbencslevessel, a színház, a takarékpénztár és a Szabványügyi Hivatal dolgozóinak. A színháziak közül egyelőre még senki sem látható, szabad asztal sincs, Editke végül egy idős pár mellett talál helyet, s kirakja a tányér mellé a napi ebédjegyét. Az idős férfi fülében hallókészülék gombja. Remegő kézzel emeli a kanalat a szájához, s amikor kiszürcsölte a levest, azt mondja az idős hölgynek, akinek az arca csupa ránc, de a szája kacéran ki van rúzsozva: – Ott ült mindig a Langfelder patikus… A Zadravecék törzsasztala mellett.

– Hol? – kérdezi az idős hölgy. A száját kerekre formálva ejti a szót, az idős férfi láthatólag takarékoskodik a hallókészülék elemeivel.

– Hogy hol? – ismétli a kérdést az idős férfi. – Hát a tükör alatt.

– A tükör alatt – bólint rá megértően az idős hölgy, bár a válaszból nem valószínű, hogy megtudta, hol ült a Langfelder patikus, az egész éttermet tükrök veszik körül.

A Pannónia harmincöt éven át a hagyományos tükrös kávéházak közé tartozott, amelyek nem hiányozhattak egyetlen magyar kisvárosból sem, ahogyan nem hiányozhatott a korzó vagy a kupolda. A Pannóniák, Casinók, Aranybikák tükrei az aranyozott gipszkeretekben, mintha csak hitelesíteni akarták volna azt az irodalmi feltételezést, miszerint a magyar dzsentri, ha bricskáján feljön a megyeszékhelyre, este elkerülhetetlenül belelövöldöz a kávéházi tükrökbe. A Pannóniában azonban sohasem volt lövöldözés. A kávéházat a polgárság és az intelligencia ízlésének megfelelően alapította az egykori kávés, Bródy Miksa, s a bensőséges hangulaton kívül biliárdasztalokkal és kártyatermekkel szolgálta a polgárság és az intelligencia igényét. A falak festése a vörös márvány erezetét utánozta, a fényt csiszolt üvegcsillárok szórták a kényelmes plüss pamlagokra, és az esti órákban egy Sternberg nevű komikus sikamlós német kuplékat énekelt. A cigányzene csak később, a világháború után honosodott meg, amikor a fiatal Bródy Géza átvette az üzletet szélütött apjától. Bródy Géza a leghíresebb bandákat hozatta föl Pestről, sőt egy esztendeig Szmirnov Szergej és balalajkazenekara is vendégszerepelt a kávéház dobogóján, ahol most egy viaszosvászonnal letakart cimbalom és egy tokba zárt nagybőgő várja azt a három öreg népzenészt, akiket a Művészeti Dolgozók Szakszervezete a Pannóniába irányított.

Bródy Géza századosi rangban tért haza a háborúból, s a mellén a két sor kitüntetés végleges körvonalakat szabott az egyéniségének. Monoklival a szemén figyelte a konyhaajtóból esténként a kávéházi forgatagot, s nagyobb ünnepekkor fehér tiszti extrában sétált végig a Baross úti korzón, gőgös, katonás tekintettel. A Pannóniában a kivételezett törzsasztalokat készségesen bocsátotta a keresztény úri társaságok rendelkezésére, s a kávéház különtermében tartotta összejövetelét a polgári liberális Kossuth-kör és a Törzsökös Magyarok Szövetsége, melynek tagja volt Csizmadia Imre is, a Szociáldemokrata Párt helyi képviselője. A Pannónia nem zárt be a kommün alatt sem, legfeljebb annyi történt, hogy a trafikos a Kyriazi Frères helyett a Szovjet cigarettát árulta, s monoton hangon így kínálta áruját az asztalok között: – Gyenge a Szovjet… gyenge a Szovjet…

A kávéház volt az egyetlen biztos hely a városban, ahol a meghunyászkodott polgárok kicserélhették a Pestről érkezett legfrissebb vicceket, például azt, hogy miért hívják a kommünt proletárdiktatúrának? Mert a proli nem tud írni, ezért diktál. Vagy azt, hogy manapság ezzel ringatják el a csecsemőket: tente baba tente, jön már az entente… A személyzet állományában mindössze egyetlen bajkeverő akadt, egy Schwarz nevű pincér, akit Bródy százados a kommün bukása után snájdig szellemességgel rúgott ki. Utánament a konyhába, a teljes személyzet előtt rámutatott a szégyenkező bizalmira, és gúnyosan elénekelte az ismert dallamra:

Ez a Schwarz lesz az első…

Az ellenforradalom sem vert különösebben nagy hullámokat a városban, bár az ébredők vezére, egy Hubay Félix nevű gabonabizományos – tartalékos őrnagy – a kommün bukása után beszédet tartott a régi városháza erkélyéről, s beszédében azt ígérte, hogy a Duna–Tisza közének Panama-csatornáját a zsidók hulláival fogják betemetni. Nem sokkal ezután ő is rendszeresen megjelent a Pannóniában, de egyszer sem húzatta az Erger-Berger Schossbergert… Hangoskodás nélkül fogyasztotta a vacsoráját, egy Steiner Baba nevű nagyvilági hölgy társaságában és időnként átült egy másik asztalhoz, hogy kisebb kölcsönökről tárgyaljon izraelita kereskedőkkel. A közvéleményt Hubay Félix magatartása megnyugtatta, csalhatatlan jelet láttak benne, hogy az antiszemitizmus e kies hazában örök időkre megőrzi békebeli harmatát. Hubay Félix délutánonként betért a kártyaterembe is, alkalmi alsós partikra, ilyenkor kérkedő pattogással verte az asztalhoz a lapokat: – Tányérsapka?!… Sunkanadrág?!… Templomból mozi?!… Naccságának cekkert vinni?! – Arra az ütemre blattolt, ahogy a különítményesek verték a falusi direktóriumok tagjait.

Ezekben az években Bródy Géza leginkább a legitimisták társaságában forgott, de szoros kapcsolatot tartott fenn irredenta, revizionista körökkel is, s a kávéház ajtajára, a bádoglap mellé, mely a kéregetőket figyelmeztette: „Adományom a Charitasnál”, kiszögezte a „Nem. Nem. Soha” feliratú nemzetiszínű táblácskát is. A tekintélye olyannyira megnőtt, hogy őt bízták meg egy közös kirándulás szervezésével Bécsbe, aholis Langfelder Jenő patikussal együtt helyezték el a legitimisták koszorúját a kapucinusok sírboltjában nyugvó Erzsébet királyné szarkofágján. A koszorú szalagjára ezt íratták: „Felejthetetlen királynőnknek, királyhű magyarok.” A koszorúzás után este a Rathaus Kellerben schwechati sörök mellett még dacosan beledanolták a tányérhúst fogyasztó belvárosi polgárok fülébe, hogy: Bécs várában sír a német… A Szent László nevű MFRT gőzössel hajóztak vissza Bécsből, és amikor a hajó éjféltájt Pozsony alatt úszott a Dunán, felsorakoztak mind a fedélzeten, szemüket a megszállt magyar partokra meresztették, és kórusban kiáltozták a pislákoló pozsonyi fények felé: – Janó hu! Janó hu!…

Ezek szép napok voltak Bródy százados életében, e felejthetetlen napokra még Auschwitzban is sokat gondolt, mielőtt megérintette a tábor magasfeszültségű drótkerítését.

 

 

A Pannónia hosszú évekig gazdátlanul állott, bedeszkázott ablakai mögött, egy kiürített kártyateremben a Nyomdaipari Vállalat papírbálái tornyosultak. A helyiséget alig két esztendeje alakították újjá a korszerű igényeknek megfelelően, étteremmé. A kávéház lomhán terpeszkedő fényűzését a dolgozók ma már nem igénylik, eltűntek a kétes múltú zöld pamlagok, helyettük egyszerű irodai székek veszik körül a bicegő asztalokat, s a pincérek nem győzik gyúrogatni a pici papírékeket az asztalok lábai alá. A székeken szakadozó vattapárnák szolgálják a vendégek kényelmét. A velencei csillárok helyén fehér kaucsuk búrák világítanak, ez sokkal kellemesebb a szemnek, mint régen azok a csillámló üvegszeletkék. A régi kávéházra csupán a tükrök emlékeztetnek, s mivel a tükrök kétségkívül vonzzák a fogyasztók tekintetét, a vállalat vezetője a tükrök fölé függesztette ki az Alkotmány néhány cikkelyét: „A Magyar Népköztársaság védi a házasság és a család intézményét… A Magyar Népköztársaság különös gondot fordít az ifjúság fejlődésére és nevelésére…” Mindent összevetve, nem rossz hely a Pannónia, nem kell hallgatni arra a Piusz nevű öreg pincérre, aki visszasírja a múltat s feltűnően fintorog a lengőajtón túlról áramló szagok miatt. Vannak bizonyos szagok, ez tény, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a régi tulajdonostól örökölt felszereléssel ötször annyi vendégnek főznek, mint annak idején. Az árak pedig méltányosak, bárki megengedheti magának, hogy a Pannóniában étkezzék, nyolc forint egy menü, egy pohár sör két forint ötven. A kosztra egy szava sem lehet senkinek. Mindig van belsőség, pacal, szalontüdő, máj és férfias ízű körömpörkölt.

Simó Editke is elégedett a Pannóniával, őt nem fűzik andalító emlékek a régi tükrös kávéházakhoz, sem a Langfelderekhez, akik ezekben a tükrös kávéházakban lopták a napot. És ha a Sztaniszlavszkij stúdió helyzetgyakorlataként Zsupin Gábor azt a feladatot adná Editkének, hogy játssza el a Langfelder patikus feleségét, amint délelőtt a kávéházban henyél, Editke a feladatot a következőképpen oldaná meg: először is az ajkát rúzsozná gondosan, a tükröt egy kis kacér kémlelődésre is felhasználva, majd rágyújtana, és affektált mosollyal szívná a füstöt egy képzeletbeli hosszú szipkából. Azt persze nem lehet eljátszani, hogy mit rendelt egy ilyen Langfelder patikusné tízóraira. Ha Editkét megkérdeznék, azt felelné rá, hogy libamájat… Ám ha az előfizetéses menüben választani lehetne a libamáj és a sárgaborsófőzelék között, Editke akkor is a stokerájt választaná, ez a kedvenc étele, még ha ma egy kicsit rántásosra sikerült is. Kárpótlásul azonban Béla – régi színházi törzspincér – egy fél fasírttal többet tett Editke tányérjára, mint ami a menüben járt volna.

Editke a villájával megkeveri a sárgaborsófőzeléket, összenyomogatja a rántás csomóit. De amikor a villát a szájához emeli, ismerős hangot hall maga mögött:

– Szervusz.

Editke visszaereszti a villát, egy pár nyersbőrből készült cipőt pillant meg az asztal lába mellett. Felemeli a fejét és abban a pillanatban rájön a csuklás.

– Szervusz – mondja Editke, és akkorát csuklik, hogy az idős úr fülében a hallókészülék berezonál.

Nyurga, nagyon jóképű fiú áll az asztal előtt, lesült és izmos, fekete haja rövidre nyírva, bronzbarna arca akár egy szoboré, szabályos és érzéketlen.

– Leülhetek? – kérdezi a fiú.

Editke csuklik egyet.

Az idős úr a hallókészülékkel már az első pillanatban ellenszenvesnek találta ezt a kicsattanóan egészséges fiatal férfit. Int a szemével az idős hölgy felé, hogy megvan az ilyenekről a véleménye, s azt mondja a fiúnak ellenségesen: – Ez előfizetéses asztal.

– Semmi baj – mondja a fiú. – Én is lehetek még előfizető. – S rákacsint a pincérre, aki rögtön odaszaladt, ahogyan meglátta őt. – Mondja Béla, tőlem is fölvenne előfizetést?

– A Török úrnak mindent – mondja áhítattal a pincér.

– Akkor előfizetek két konyakra.

A pincér elsiet. A fiú Editke felé fordul. – Nem telefonáltál.

Editke rendületlenül csuklik.

A fiú átnyúl az asztalon és befogja Editke orrát. A lányt váratlanul éri a támadás, megpróbál védekezni, de a fiú biztos kézzel, fölényesen szorítja össze az orrcimpáit. Editke levegő után kapkod.

A csuklás elmúlik, a fiú elereszti Editke orrát.

– Telefonáltam – mondja Editke náthás hangon. – Kétszer is telefonáltam, de nem voltál otthon.

– Érdekes – mondja a fiú. – Eddig még mindenki megtalált.

Az idős hölgy érdeklődve figyeli a társalgást. Ő nem olyan rideg ezekhez a fiatalokhoz, mint az idős úr a hallókészülékkel, neki a fiatalokkal csak jó tapasztalatai vannak, s a tapasztalatok most azt súgják, hogy ennek a két szép fiatalnak hamarosan szüksége lesz egy rendes, tiszta szobára.

– Szóval, három hétig folyton csak kerestél – mondja a fiú élesen, mint akinek jogában áll felelősségre vonni a másikat.

Ezen Editke is megütődik. Nem válaszol. A villával elmélyülten turkálja a stokerájt. Mit képzel ez a fiú? Milyen jogon beszél vele így ez a majdhogynem ismeretlen férfi, akiről Editke csak annyit tud, hogy Török Leventének hívják, balszélső a Szerszám- és Edénygyár csapatában, a Spartacus FC-ben, ahová a budapesti Kinizsiből igazolták át.

S tud róla még valamit, de erre Editke nem akar gondolni. Elég az hozzá, hogy most találkoznak másodszor.

 

 

Először a Vörös Csillag cukrászdában találkozott a fiúval, három héttel ezelőtt. Editke aznap moziban volt hattól nyolcig, a mozi után beült a cukrászdába, és vacsora helyett megevett két krémest. A fiú a szomszéd asztalnál a Népsport-ot olvasta és sört ivott. Kávészínű bőrzakót viselt, amelyről látszott, hogy külföldi, és a nadrágjáról is látszott, hogy külföldön készült. Kis idő múltán a fiú összehajtotta a Népsport-ot és Editkét nézte, egyáltalán nem csinált titkot belőle, hogy nézi. Editke megállapította magában, hogy a fiú nagyon csinos, és igyekezett úgy viselkedni, mint aki tudja, hogy nézik, s emiatt zavarban van. Amikor később lopva oldalra pillantott, mert attól félt, hogy már nem nézi őt a fiú, a pillantásuk találkozott, mire a fiú felállt és átült az ő asztalához.

– Nem haragszik? – kérdezte a fiú.

– Nem – mondta Editke –, de mindjárt mennem kell.

A fiú erősen a szemébe nézett. – Török Levente vagyok – mondta, és láthatólag azt várta, hogy a neve bűvös hatást tesz a lányra.

Editkének a fiú neve nem mondott semmit. Kezet nyújtott. – Simó Edit.

Erre a fiú azt kérdezte: – Maga nem jár futballmeccsre?

– Nem. Én színésznő vagyok.

– Aha – bólintott a fiú, mint aki mindent ért. Azután azt mondta: – Én meg csak egy bunkó futballista.

A beszélgetés negyed kilenckor kezdődött, háromnegyed kilencig Editke megivott két konyakot, a fiú hármat, és egyfolytában arról beszélt, hogy a futballistákat bunkóknak tartják, a múltkor is egy szakosztályvezető játszotta neki az eszét, és a végén kiderült, hogy sokkal kevesebbet olvasott, mint ő. Az Őfelsége kapitányá-t háromszor olvasta, az egyik barátjának ezek a könyvek mind megvannak, ezek még azok a régi jó könyvek, a Réztábla a kapu alatt meg az Elfújta a szél. – Ilyeneket ma már nem írnak – mondta a fiú, és nagyon csodálkozott rajta, hogy Editke egyik könyvet sem olvasta. Akkor Editke megkérdezte a fiút, hogy olvasta-e a Volokalamszki országút-at, mire a fiú azt válaszolta, hogy kolhozkönyveket nem olvas, őt nem lehet szédíteni, tavaly két meccset is játszott Franciaországban, a saját szemével látta, hogyan haldoklik a kapitalizmus.

Azután megfogta Editke kezét, és azt mondta: – Az ilyeneket mint maga meg én, nem lehet szédíteni.

Editke körülnézett a cukrászdában, nem látott egyetlen ismerőst sem, hagyta, hogy a fiú továbbra is szorongassa a kezét. Ez volt az első bizalmas mozdulat köztük, a hirtelen támadt csönd is feszültségekkel telt meg, és Editke megmozgatta egy kicsit az ujjait a fiú tenyerében.

A fiú tűnődött még egy ideig, azután azt kérdezte: – Ismeri Lőwy Árpád verseit?

Editke lehunyta a szemét és nemet intett.

– Maga nem sokat ismer – mondta a fiú. – Persze, az iskolában nem tanítják Lőwy Árpádot. Kétszáz forintba kerül egy kötet. Van, aki háromszázat is megad érte.

A kasszában már számoltak, a felszolgálónő letette az előkészített blokkot az asztalra. A fiú fizetett. Ők voltak az utolsó vendégek, a hátuk mögött nagy robajjal húzták le a redőnyt. Kilenc óra múlt pár perccel. Az utca elnéptelenedett, a gyér világításon kívül egyetlen neon fénylett, egy vörös csillag a Nemzeti Bank épületén. A fiú nem indult el, töprengve állt a lehúzott redőny előtt, fogta Editke kezét és hallgatott. Akkora volt a fiú, mint egy emlékmű, és Editke szívesen kipróbálta volna, hogyan lehet ezzel a mérhetetlen szintkülönbséggel csókolózni. De erre nem volt sok remény. Ez az ismerkedés olyan ártatlannak látszott, mint egy családi ereklye a kredenc tetején. Editke már búcsúzni készült, amikor a fiú végre megszólalt: – Nem jön fel hozzám egy konyakra?

– Jó – mondta Editke. – De csak egy félórára.

A fiú nem számított erre a gyors beleegyezésre, s ezért a már előre átgondolt választ mondta, mintha Editke tiltakozott volna: – Maga most azt hiszi, hogy azért hívom fel…

– Ó dehogy – mondta Editke.

A fiú rendíthetetlen volt: – Ha nem akar jönni, nem muszáj.

– Ráérek – mondta Editke.

– Szeretek értelmes emberekkel beszélgetni – magyarázta a fiú, hogy miért hívja meg Editkét.

Elindultak valamerre. A fiú az utcán felsorolta azokat az értelmes embereket, akikkel szeret beszélgetni. Volt közöttük egy sportújságíró, egy amatőr repülő, egy baleseti sebész és egy filmrendező, aki nem olyan, mint a többi.

– Messze lakik? – kérdezte Editke.

– A Magyar–Bolgár Barátság utcában – mondta a fiú. – Kétszobás szolgálati lakásom van – s jelentős hangsúllyal tette hozzá: –, központi fűtéssel.

Azon az estén a házfalakból is fülledt meleg áradt, és Editke nem gondolt rá, hogy télen is találkozni akar a fiúval, így a központi fűtésnek nem volt különösebb jelentősége. De azért nem akarta kedvét szegni a fiúnak.

– Az jó – mondta Editke. – A központi fűtés nagyon jó.

– Kényelmes – mondta a fiú.

A ház, amelyben a fiú szolgálati lakást kapott, új volt, és sivárabb, mint a Góbi sivatag. Malterszínű homlokzatán a kaszárnyaablakok körül műkő keret domborodott, a kapu oldalán egy kovácsoltvas zászlótartó alá márványtáblát falaztak: „Épült a hároméves terv második évében.”

A fiú kézenfogva húzta maga után Editkét az első emeletre, a lépcsőházban nem égett a villany.

– Nekem csak modern holmim van – mondta a fiú az ajtó előtt, ahol megálltak. – Szereted a modern dolgokat?

– Szeretem – mondta Editke és gyorsan visszategezte a fiút. – Te is szereted?

– Igen – mondta a fiú, és a mutatóujjával betolta az előszobába Editkét.

Azután előresietett és hangulatvilágítást gyújtott a szobában. Megállt a szoba közepén és várta, hogy milyen hatást tesz Editkére a modern berendezés.

Editke körülnézett és azt mondta: – Szép itt.

– A lámpát iparművésszel csináltattam – mondta a fiú.

– Szép – mondta Editke.

Az állólámpa rúdja fából készült és a bambuszt utánozta, a bambusz bütykeit barna festékkel festették rá. Az ernyő viszont a pergament utánozta, Petőfi Sándor atillás képe volt a dísz rajta, és régies betűkkel az idézet: „A néppel tűzön-vízen át.” Csővázas ülőgarnitúra tartozott még a modern berendezéshez, virágmintás barna kárpittal, dupla rekamié és egy sárgára politúrozott kombinált szekrény, melyben a polcok üresek voltak, s csak az egyiken hevert néhány keretezett fénykép mellett egy vékony füzetke. A lehajtott rekamién kockás takaró gyűrődött egy aranyzsinórral szegélyezett díszpárnára. A fiú láthatólag büszke volt a bútoraira, megmutatta, hogy a rekamiéban ágyneműtartó is van, és azt is megmutatta, hogy a szekrénysorba bárszekrényt is beépítettek, neonvilágítással. A bárszekrényből poharakat vett elő, két lilás fényű borospoharat alumínium talppal, a poharakra is büszke volt. Letette a poharakat a kovácsoltvas dohányzóasztal műmárvány lapjára. Az asztalt is iparművésszel csináltatta. A konyakot azonban nem találta meg a bárszekrényben, tegnap egy barátja volt nála, azzal iszogattak, lehet, hogy kint hagyta az üveget a konyhában.

Amikor a fiú kiment, Editke felállt, járkálni kezdett a szobában, rémesen unta az egészet. Soha, egyetlen fiúval sem unatkozott életében olyan kínosan, mint ezzel a daliával, akinek pedig még a neve is harci riadót fújt. Levente. Tövök Levente. Editkének sokan udvaroltak – vagy inkább kedveskedtek – a főiskolán, szerette, ha az öregedő színésztanárok kétértelműen évődnek vele, ilyenkor érvényesíteni tudta mezeivirág-egyéniségét, tudott csacsogni, helyeskedni, tátott szájjal ámulni. Ha nem hagyták érvényesülni az egyéniségét, esetlenné vált, izzadni kezdett, és csúnyának érezte magát. A csővázas bútorok között a lelke nehéz volt, mint a só. Editke már csak arra várt, hogy a fiú visszajöjjön a konyhából. Arra számított, hogy megiszik egy pohár konyakot, és utána rögtön elbúcsúzik. De a fiú még váratott magára. Editke céltalanul ténfergett a szobában, megforgatta a pergamenutánzat lámpaernyőt, a kancsalító Petőfi-képpel, azután leemelte a könyvecskét a kombinált szekrény polcáról. Ez a vékonyka, kezdetlegesen nyomott füzet tartalmazta Lőwy Árpád verseit. Editke belelapozott, kíváncsi volt rá, mi az, amiért az emberek manapság háromszáz forintot is megadnak. Az egyik oldalon talált egy nagyon rövid verset, néhány sorból állt csupán, azt elolvasta. A vers azzal kezdődött, hogy éjjel a közös ágyban azt mondja a gömbölyű farú Sára, bátyjának, a görbe orrú Móricnak, „jobban tudsz, mint a papa”, s ezzel a sorral végződött: „Mama is azt mondja, szólt Sárának Móric.” A Móric arra rímelt, hogy „ jó vicc”. A vers címe ez volt: „Zsidóéknál”. Editke gyorsan visszatette a füzetet a polcra, nehogy a fiú így találja őt, amint Lőwy Árpád verseit olvassa. A keretezett fényképek közül találomra kihúzott egyet. Színtelen tekintetű, fáradt asszony tartott a karjában egy szőke, pufók csecsemőt. Az asszony haja dauerolva volt, a csecsemő túltápláltnak és butának látszott. A képről még megtudta, hogy a fiúcska hathónapos volt, amikor a Mosoly Album műtermében lefényképezték. Ezzel a képpel a kezében lepte meg Editkét Török Levente. A fiú elhelyezte a dohányzóasztalon az üveget a kétujjnyi konyakmaradékkal. Kis háncslapocskákat is hozott magával az üveg és a poharak alá. Gondos fiú volt. Azután kivette Editke kezéből a képet és megnézte.

– Ez a feleségem – mondta, s a hangjában nem volt semmi zavar. – Ez pedig a kisfiam. Most kétéves.

– Hogy hívják? – kérdezte Editke.

– Csabának – mondta a fiú.

– Szép kisfiú – mondta Editke. – Biztosan okos is.

– Akár az apja – mondta a fiú. – És nagyon erős. Mi még együtt fogunk focizni.

– Ez az egy család van? – kérdezte Editke.

– Még van egy kislány is, az Irénke – mondta a fiú. – Hat hónapos.

Editke türelmetlenül nézte az üveget. Miért nem tölti már ki a fiú azt a kevéske konyakot, hogy elbúcsúzhasson, nagyon jó volna végre elmenni. Editke orrát egyszercsak éles kölniillat csapta meg, a Krasznaja Moszkva férfiasabb változata. Akkor vette észre, hogy a fiú kint levette a kabátját, s az ingét elöl végig kigombolta. A lábán papucs volt. Ez a fejlődés Editkét zavarba ejtette, s azon igyekezett, hogy ne lépjen ki a családi körből.

– Ti nem éltek együtt? – kérdezte.

A fiú megbántódott a kérdésen. – Együtt élünk – mondta. – A család csak a jövő hónapban jön utánam. Addig meg kell szerveznem a feleségem állását. Akármit nem fogadunk el.

– Most hol dolgozik? – kérdezte Editke.

– A BM-ben – mondta a fiú, s fürkésző pillantást vetett Editkére. – Te párttag vagy?

– Nem – mondta Editke. – Miért? Te párttag vagy?

– Én nem – mondta a fiú. – A feleségem párttag.

– Szeretitek egymást? – kérdezte Editke.

A fiú arca elkomorult. – Mi komolyan vesszük a házasságot.

Az asztalhoz lépett, kitöltötte a konyakot, az egyik poharat Editke kezébe nyomta. – Hát akkor… Isten-Isten…

Egyszerre hajtották fel az italt. Editke gyomra émelyegni kezdett a tömény vaníliaíztől.

– Valódi román konyak – mondta a fiú. – Több nincs, tegnap mindent megittunk. – Azután váratlanul udvarolni kezdett. Azt mondta: – Helyes vagy, öcsi. – Ezzel lehajolt és megcsókolta Editke orra hegyét.

Ez nem esett rosszul Editkének. A búcsúzás előtt végre talált egy pirinyó alkalmat, hogy felvillantson valamit harmatos egyéniségéből.

Keze fejével megdörgölte az orrát, és hamvas ártatlansággal azt mondta: – Ugye nagyon kicsi orrom van? Akkora, mint egy gomb, ugye?

A fiú magához vonta, átölelte, és megmarkolta a mellét.

Editkét ez némileg meglepte, de csak arra volt ideje, hogy egy bájosan rémült pillantást vessen a fiúra.

– Na gyere, öcsi – mondta fölényesen a fiú, és két ujját keményen belenyomta Editke arcába, az állkapocs fölött.

Editke nyúlszájjal tátogott, s a fiú a nyitott száját csókolta meg, lomha és érzéketlen biztonsággal, amely nem tűr ellenkezést. Editke nem is kísérelt meg ellenkezni, az egyénisége nélkül védtelen volt, és akkor sem ellenkezett, amikor a blúza gombjain érezte a matatást, a szoknyája csatján, a combja tájékán. Hagyta, hogy a fiú csókolja, hajlítsa, emelje, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy mi történik vele, de amikor a szoknyája a földre hullott, kilépett belőle. A szemét mindvégig csukva tartotta, s egészen belebújt a fiú szájába, nem akart tudomást venni a meztelenségéről, s csak mozgásból és érintésekből tájékozódott. Amikor a fiú az ágy partjánál magához szorította, Editke megborzongott. A bőrét már nem súrolta a nadrág szövete, nyirkos izmok tapadtak a testéhez, keményen és ellenállhatatlanul. A fiú könnyedén az ágyra emelte, s föléje térdelt, Editke a csípőjén érezte a térdek szorítását. Kinyitotta a szemét, s a fiú ólomszínű, szürke tekintetével találkozott, fenyegetően sötét volt az arca és nagyon szép. Most, hogy nem nyitotta ki a száját, Editke megint nagyon szépnek találta.

– Szép vagy – suttogta Editke, s felnyújtotta a kezét a fiú arca felé, de csak az állát érte el. A pillantása lejjebb csúszott a fiú testére. Nyögött egyet és behunyta a szemét.

Alighogy behunyta a szemét, a dereka hirtelen megrándult, egyetlen tagja sem maradt a helyén. A lélegzete elakadt. A fiú a tarkója alatt kulcsolta össze a kezét és magához rántotta, Editke feljajdult. Valahol a levegőben érezte magát, az ágy fölött, kifeszítve és összenyalábolva, mint egy sütésre előkészített csirke. Kezével megkapaszkodott a fiú karjában, s kiszolgáltatottan átforrósodott, akár a meg-megrendülő üllő, amin szikrát vet a vas.

Éjfél után Editke lábadozva ült az ágy szélén, mint a kórházban egy magára hagyott szegény sorsú beteg. Görnyedten ült és gyámoltalanul, karját a melle előtt leeresztette a combja közé, talpát csámpásan a másik lábfejére szorította. A fiú már öt perce felkelt mellőle, azóta egy szót sem szólt hozzá. Amikor a fiú fölkelt, az első dolga az volt, hogy kivigye a konyhába az alumínium talpú lila poharakat. Azután bejött a konyhából és kinyitotta a bárszekrényt. A polcról üvegeket emelt le, az üvegeket a lámpa felé tartotta, de mind üres volt. Azután visszarakta az üvegeket, a dohányzóasztalon hagyott üres üveggel együtt, és bezárta a bárszekrényt. A helyére tolt egy csővázas fotelt. Fölszedte a földről Editke ruhadarabjait és rászórta a fotelra. Körülnézett a szobában – tekintete Editke feje fölött siklott el –, és meggyőződött róla, hogy tökéletes rend uralkodik. A csővázas bútorok a helyükön vannak, a pergamen utánzatú lámpaernyőn világosan olvashatók a betűk: „A néppel tűzön-vízen át.” Még egy kicsit töprengett a szoba közepén, azután nyújtózott egyet és azt mondta: – Reggel korán kelek.

Editke tudomásul vette. – Jó – mondta engedelmesen. – Már megyek is.

A fiú szétterpesztett lábbal megállt előtte, meztelen teste közönyösen súrolta a vállát. – Szeretnék megágyazni.

– Nem tudsz egy percet várni? – méltatlankodott Editke. Már majdnem sírt.

A fiú erre a mutatóujjával felnyomta Editke állát. – Nem szabad búsulni, öcsi. Fontos az, hogy magyarok vagyunk.

Editke feltápászkodott az ágyról, gyorsan és szótlanul kapkodta magára a ruhát. Lemondott a fürdőszobáról, a mosakodásról, a Krasznaja Moszkvá-ról is lemondott.

A fiú közben kiment egy pillanatra a szobából, amikor visszajött, egy névjegyet tartott a kezében. – Itt a telefonszámom – mondta. – Holnap vagy holnapután hívjál fel.

Editke elvette a névjegyet. „Török Levente gépésztechnikus.” Begyömöszölte a szoknyáján egy pici zsebbe. A fiú az előszobaajtóig kísérte, még mindig meztelen volt. Az ajtó előtt a tekintete bizonytalanná vált, bedugta a kulcsot az ajtóba, de nem forgatta meg, Editke kérdően nézett rá.

– Van egy negyed kiló brazil kávém – mondta a fiú. – Nem akarod?

– Nem – mondta Editke. – Nem akarom.

A fiú megforgatta az ajtóban a kulcsot. – Haverok vagyunk? – kacsintott a lányra.

– Haverok – mondta Editke.

Az úton hazafelé Editke végiggondolta a kalandot, és megnyugtatta magát, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett, azt kapta, amire számított. Az ilyesmit egy egészséges lelkű lány nem bánja meg, semmi olyat nem mondott, amit később megbánhatna, az ember csak az érvénytelenné váló érzelmességet restelli. Megtörtént és kész, kimegy a mosásban, és van egy nagy előnye az egésznek, hogy többé nem kell találkozni ezzel a fiúval. S különben is, Torday tanár úr azt szokta mondani az órán, hogy egy színésznek mindent ki kell próbálnia. Három hónapja nem feküdt le senkivel, hát kipróbált egyszer egy ilyen kalandot is. Volt már ennél szégyenteljesebb kalandja, ha már itt tartunk, éppen Torday tanár úrral.

Torday tanár úr térdig érő gatyában Babits-verseket szavalt neki, azután lemezeket kellett hallgatni, Lenszkij áriáját az Anyegin-ből és Csajkovszkij Olasz cappricció-ját, miközben a tanár úr önfeledten tépkedte a mellén a szőrt. Azután Torday tanár úr, hogy önmagát izgassa, buja szavakat lihegett a fülébe, majd elszavalt egy verset olaszul, és azt kérdezte: – Érzed, Edit, mennyi erotika van Petrarca nyelvében? – Mire ő azt felelte: – Érzem, tanár úr. – Majd kijavította magát: – Érzem, Gyula. – Többet nem ment fel Torday tanár úrhoz, igaz, hogy a tanár úr nem is nagyon hívta. De ez a fiú sem gondolta komolyan, hogy ő valaha telefonálni fog neki.

 

 

– Megmondanád végre, hogy miért nem telefonáltál? – kérdezi a fiú idegesen, és megfogja Editke karját.

Editke lerázza a fiú kezét, villájával szétnyomogatja a fasírtot, és apró darabokat emel a szájához. Nem válaszol.

– Kivettem ma egy napot, hogy találkozzam veled – mondja a fiú. – Mert ha a telefonra várok!…

Editkének tetszik, hogy a fiú már távolról sem olyan öntudatos, mint amikor leült hozzá, és elhatározza, hogy most ő egy fölényes szépasszony a régi tükrös kávéházban, egy Langfelder patikusné. Iszik egy csöppet a konyakból, utána a kancsóból vizet tölt magának, leöblíti a konyakot. Fogpiszkálót vesz a szájába, unottan megforgatja a nyelvével, tekintetét a tükrök fölé emeli, az Alkotmány tömör cikkelyére: „A Magyar Népköztársaságban a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek.” S meg se rezzen a fiú fojtott hangjára, udvaroljon csak az a gyerek, tízet kap ilyet minden ujjára, ha akarja.

– Én azt hittem, hogy ez több volt – mondja a fiú, s rögtön elhallgat, Editke fagyott közönye beléfojtja a szót.

Editke nagyon lassan fordul vissza, s csak annyit mond hűvösen: – Valóban?

Az idős hölgy merő figyelem. Egyetlen hangot sem akar elveszteni, az ő öreg szeme nem csal, ebből szobázás lesz. S magában már sorra is veszi, kik vannak este előjegyezve a szobára. Hat órakor jön a Soós főorvos úr a színésznővel. Nyolckor egy újságíró, a Polgár Jenő, a kis pattanásos fekete zsidó lánnyal. Fél tízkor szabad lesz a szoba, persze már csak kapuzárásig.

– Azt hittem, hogy mi jól megértjük egymást – mondja komoran a fiú. – Mi nem úgy beszélgettünk, mint az idegenek.

Editke az étlappal legyezi magát. – Valóban?

– Ne szórakozz velem – emeli fel a hangját a fiú, s látszik, hogy már nagyon dühös. – Mondd meg, ha nem akarsz többé találkozni, és kész.

Editke egy képzeletbeli hosszú szempilla mögül néz a fiúra. – Nem akarok, kedves.

– Rendben van – mondja a fiú, de nem áll fel. Öklével elkeseredetten az asztalra csap. – A kurva szentségit a világnak…

– Ó – szörnyülködik Editke, s kezét az arca elé emeli, hogy védje magát a példátlan durvaságtól.

S rögtön akad egy lovagja is. Az idős úr megrázza a mutatóujját a fiú felé. – Nana, fiatalember. Nem vagyunk a korcsmában.

Az idős hölgy csitítóan int neki. A vén faszinger még elrontja az üzletét. – Hagyja, Hoffmann úr.

A fiú ügyet sem vet rájuk. Ő csak a lányt látja, a hangja remeg az indulattól. – Nem gondolod, hogy ezt még meg kell beszélnünk egymással?

Editke fásultan legyint. – Ugyan.

A szomszéd asztalnál a Szabványügyi Hivatal két dolgozója a futballról vitatkozik, s Editke a fiú nevét hallja emlegetni. Így mondják: a Török Csibi…

– Ráérsz este? – kérdezi indulatosan a fiú.

– Sajnos nem – sóhajtja Editke.

A fiú úgy áll fel, mint aki most rögtön menni készül, s ahogy föltesz még egy kérdést, látszik, hogy ez az utolsó szava. – És délután?

Editke gondolkodik. Középső ujja a halántékán, gyűrűsujja begörbítve a kis cserepes ajka előtt. – Ötkor szemináriumra megyek.

– Még csak egy óra múlt – mondja a fiú. – Öt óráig rengeteg időnk van.

– Még csak egy óra múlt? – csóválja a fejét Editke, s töprengés közben ujjával az arccsontján dobol, ahol a legtöbb a szeplő. Milyen szép ez a fiú. Akkora, mint egy torony! – Jól van – mondja egy halvány, önfeláldozó mosollyal Editke. – Szerintem semmi értelme nincs… de ha annyira akarod!

Az idős hölgy rúzsos ajkával elégedetten csücsörít, jól sejtette, hogy ez lesz a vége. Elérkezettnek látja végre az időt, hogy felhívja magára a figyelmet. Előrehajol a széken, rámosolyog Editkére, a fogsora ott csattog a lány arca előtt. – Nem szabad haragudni egy ilyen kedves fiúra. Ahogy mondani szokták… Liebe zangt sich…

Hunfalvy Ilona együtt libeg az étterembe Mácsai Boriskával. Amikor észreveszik Editkét, a két nő egymásba karol. Tánclépésben lejtenek el az asztal mellett, Mácsai Boriska még énekel is hozzá: – Tschöll papa lányai itt vagyunk…

A fiú kelletlenül bámul utánunk. Azt mondja:

– Bohócok.

 

 

A színházban próba után késő délutánig megszűnik az élet. A próba résztvevői – Joanovicsnét kivéve – mind szétszéledtek, ki haza, az albérleti szobájába, ki a Pannóniába vagy a Népbüfébe, a szolidabbak egy Friedrichné nevű özvegyasszony magánétkezdéjébe. Joanovicsné mogorván csomagolja össze megmaradt áruját a társalgóban, egyre rosszabbul megy az üzlet, nyolc zsömléje maradt, majd odaadja otthon az albérlőinek. Joanovicsné két albérlőt tart, Ivanicza Andrást a tánckarból és egy Nyári Artúr nevű fiatal szabót, aki a színház varrodájában dolgozik.

Késmárki Lali sem hagyta még el a kispadot. Fél kettőkor szokott ebédelni otthon, Julika mindennap főz, ma például töltött paprika lesz ebédre. Ebéd után talán még marad ideje egy félórácskát aludni, azután megint dolga van a színházban, le kell diktálni a gépírónőnek a beszámolót, amit fél négyre vár tőle Durucz elvtárs a Városi Pártbizottságon.

Joanovicsné lép ki az utcára, becsukja maga mögött a színészbejáró ajtaját. Amikor meglátja az igazgatót a padon, gonosz, gyűlölködő tekintete sunyin alázatossá hervad. – Hát még nem ment haza a drága igazgató úr? Hogy van a drága jó igazgató úr?

– Jól – mondja Késmárki Lali. – És maga hogy van, Joanovicsné? Idén nincs semmi baj a lakóival?

– Az idén szerencsém volt, igazgató úr – mondja Joanovicsné, és le is kopogja a pad támláján.

Ez aztán a csoda. Joanovicsné eddig még egyetlen albérlőjével sem fért össze. Tavaly Joó Aladár lakott nála a feleségével, Hunfalvy Ilonával, és Joanovicsné folyton panaszkodott rájuk. Hogy azok mit művelnek az ágyban! Azok a szemérmetlen sikoltozások. Ha már olyan rossz, beteges a vérük, hogy nem bírják ki anélkül, hát nem lehet azt úgy csinálni, hogy ne háborgassák vele a tisztességes emberek nyugalmát?…

– Bár mindenben olyan szerencsém volna, mint ezzel a két fiúval – lelkendezik ezúttal Joanovicsné. – Egy rossz szót sem mondhatok rájuk. Túl jók, tessék elhinni, igazgató úr, már én küldöm őket, hogy ne üljenek mindig otthon, menjenek egy kicsit szórakozni. Ezektől nem kell félnem, hogy mindenféle cafatokat hoznak a házamba. Tessék elképzelni, igazgató úr, az Andriska, anélkül, hogy szóltam volna neki, már korán reggel ablakot mosott, kitakarított, felsúrolta a konyhát… Az Artúrka meg csak úgy hív engem, Stefi mama… Volt nekem egy jó spúrom, drága igazgató úr, hogy nem a Fodor művész urat vettem magamhoz, annak is mindig a pinán jár az esze, már bocsásson meg, drága igazgató úr, hogy kicsúszik az ember száján a csúnya szó… De ez a két gyerek, két kis angyal, tessék elhinni, igazgató úr, csak el ne rontsák őket ebben a bűnös, istentelen világban… Mert azt csak én tudom, drága igazgató úr, hogy mi folyik ebben a színházban, ezzel kellene a pártnak foglalkozni, hogy az emberek ne viselkedjenek úgy, mint a bagzó kutyák, kérem… Hol van ilyenkor a párt, tessék mondani?!…

Késmárki Lali egyetértően bólogat. Joanovicsné megütötte a főnyereményt az új lakóival. A színházban is mindenki kedveli ezt a két gyereket, az Ivanicza Andrást meg a Nyári Artúrkát. Szorgalmasak, jól neveltek, szolgálatkészek. Egymáshoz is gyöngédek és figyelmesek. Ahányszor az Ivanicza Andris meglátogatja a varrodában Artúrkát, mindig hoz neki valami apróságot, egy nyakkendőtűt, egy pár csíkos zoknit vagy egy új fogkefét.

Joanovicsné végre elmegy. Késmárki Lali nagyot nyújtózik, szinte ropognak az ízületei. Negyed kettő lesz mindjárt, lassan elindulhat hazafelé, útközben vesz majd Julikának két franciakrémest, a drága asszony az utóbbi időkben rákapott az édességre. Julika öregszik. A járása elnehezült, lábán megvastagodott erek domborodnak, az álla alatt kis tokát eresztett. A kedélye sem a régi. A moziban olykor kidörgöl egy könnyet a szeméből, de sírva fakad ok nélkül is. Néha meg vihogni kezd, úgy tesz, mintha valami titkolni valója volna, s azt mondja pirosra vált arccal: – Ma igen megnézett ám egy férfi. – Késmárki Lalinak ilyenkor nehéz lesz a szíve. Lelkifurdalást érez, hogy őfölötte csak nem akar eljárni az idő. Ha tükörbe néz, ugyanolyan ránctalan tiszta arc tekint vissza rá, mint tíz évvel ezelőtt. A vonásai legfeljebb még keményebbek, férfiasabbak lettek. Három hete bizony egy szerelmes levelet is kapott, lepréselt virágszirmok voltak a borítékban. „Ne vegye tolakodásnak a levelem, művész úr – írta az ismeretlen hódoló –, de lelkem kinyilvánulását sok álmatlan éjszaka előzte meg. Korán megözvegyült asszony vagyok, harmincöt éves, a felszabadulás óta nincsen senkim, s eddig nyugvó tűzhányó volt a szívem. De most úgy érzem, a láva kitörni készül, fájdalmas szerelem kerített hatalmába. Nem vagyok kalandornő, szép kis otthonom van, és jó munkámért nemrég kaptam komoly jutalmat. Ha a művész úr méltónak talál rá, hogy meglátogasson, a lába elé teszem mindenem…”

Késmárki Lali azért is lelkiismeretfurdalást érez, hogy nem dobta el a levelet, bár nincsen vele semmi szándéka. Neki csak a felesége volt és marad is az életében, és nem kíván semmi mást az Istentől, mint a nyugodt és boldog öregséget, Julikával az oldalán. Hát, ha így marad minden, talán meg is lesz. Nem volna olyan cudar ez a világ, ha az emberek nem tennék azzá, fölöslegesen. Ha nem kellene folyton vigyáznia minden szavára, lépésére, mert minden szavát, lépését figyeli valaki: felháborodik-e, lelkesedik-e, gyűlöl-e, aszerint, hogy mit követel tőle aznap a Szabad Nép… A dumnyezu istenit neki, hát nem elfelejtette ma is elolvasni az újságot?! Kihozta ide a padra, azután bele se lapozott. Késmárki Lali fölveszi a földről az újságot, s ott kezdi olvasni azon a lapon, ami éppen előtte áll: „Magyar orvosok Koreában.” A riportban recsegve torlódnak egymásra a jelzők: gyalázatos… gyilkos… becstelen… mérgező… imperialista… bosszúálló… Azután: hazaszeret… hősies… békésen építő… sebeket gyógyító… Késmárki Lali olvassa a riportot, a szeme kerekre tágul. Hitetlenkedve megcsóválja a fejét, elmosolyodik. Azt írja az újságíró, hogy a koreai magyar kórházban este a tábortűz mellett magyar és koreai orvosok együtt éneklik azt a régi szép magyar nótát, hogy: Országúton hosszú a jegenyesor… Ezen mosolyodik el Késmárki Lali. Mert ezt a nótát is Erdélyi Miska szerezte, valamelyik nyári operettjében énekelték, már nem emlékszik rá, hogy melyikben. Vajon olvassa-e a Szabad Nép-et Erdélyi Miska?

Tavaly nyáron találkozott vele utoljára. Erdélyi Miska egy ferencvárosi mellékutcából jött a Körút felé, a sarokhoz közeli korcsmából zsíros, nehéz gőzök áradtak. Egy kövérkés kalauznő állt az ajtóban, s nézett a Miska után. Késmárki Lali alig ismerte meg Erdélyi Miskát, pedig az arca nemigen változott, cserzett volt, mozgékony és nyugtalanul fáradt, egy színpártoló legényegyleti iparos arca. Ravaszkás apró szeme lelkendezve hunyorgott, amikor kezet szorítottak.

– Lajoska, édes fiam, hát hogy megy neked?

– Jól, édes Miska – felelte Késmárki Lali. – Hát neked?

– Láthatod – mondta a Miska a régi rekedt, ligeti hangon, és egy széles, büszke mozdulattal végigmutatott az alakján.

Valamikor szívesen hagyta magát tengerészsapkával fényképeztetni, s a sapka körszalagján ez állott: „Novarra.” Most egy füléig behúzott svájcisapka volt a fején, s egy korcsmai szintre züllött, gyűrött csíkos öltönyt viselt, ing helyett trikóval.

– Ennél jobban már csak akkor mehetne – mondta a Miska –, ha adnál egy ötöst. – S hozzátette azon a bohókás hangon, ahogyan valamikor a ligeti cselcsiket utánozta: – Mentül inkább, antul pláne.

Késmárki Lali egy húszast adott neki. Erdélyi Miska összehúzott szemmel gusztálta a pénzt. – Sok pénz ez, édes fiam, húsz ficcs, éppen hat házmester, hát ilyen jó neked a sorod, fiam, Lajoska?

– Nem panaszkodhatom – mondta Késmárki Lali, és egy kis szomorúsággal a szívében nézte az iparos arcú zömök férfit, aki úgy tartotta kezében a húszast, mint egy Modiano papírt, amit éppen sodorni készül.

Valamikor régen egy Hámori nevű színész miatt a ligeti színház kénytelen volt az előadást háromnegyed órával később kezdeni. A Trieszti nő-ből hozták be a Hámorit részegen, s eltartott egy ideig, amíg lelket vertek bele. Az előadás későig elhúzódott, ami azt jelentette, hogy a közönség már kapuzárásig nem érhetett haza. Amikor legördült a függöny, Erdélyi Miska kiállott a színház bejárata elé, szmokingja zsebét megtömte aprópénzzel. Azután mindenkinek, aki csak kijött a színházból, egy húszfillérest nyomott a kezébe, megtérítette a kapupénzt. Hatvan pengőt szórt szét akkor ez a nyers arcú, rozsdás hangú, kültelki világfi, hatvan pengőt és vagy háromszáz vasárnapi mosolyt az ünneplőbe öltözött erzsébetvárosi kisembereknek. – Tessék csak eltenni, kisztihand. Ami jár, az jár. Üdvözlöm a gyerekeket, nagysád.

Erdélyi Miska begyűrte a húszforintost a csíkos zakó szivarzsebébe. – Örülök, hogy jól megy a ripacsoknak, Lajoska. Meg is érdemlitek – s mert meglátta a részvét fényeit Késmárki Lali szemében, gyorsan hozzátette: – De nekem sincs ám okom panaszra! – Megnyálazta a hüvelykujját és hetykén eligazított egy ősz hajszálat, ami kibújt a svájcisapka alól. – Vár engem most is egy gyönyörűszép kalauzné, jelenlegi nevén Petrovácz Irma. – Gyűrött arcán a redők kamaszos mosolyra húzódtak. – Az a szándéka, hogy a spórolt pénzén lovas szobrot állíttat nekem a Ligetben.

S a régi, lendületes, szerződéskötő mozdulattal csapta ki a tenyerét Késmárki Lali felé. – Minden jót neked, Lajoska.

Késmárki Lali nagyot nyelt. – Isten áldjon, drága.

Erdélyi Miska elindult. Késmárki Lali egy ideig még követte a tekintetével. Az egykori híres direktor rövid nyakát a válla közé húzta, s nehéz léptekkel cammogott a korcsma felé, ahol már dülöngélve várta őt a kalauzné. Útközben ugyanazt a nótát dúdolta, amit a Szabad Nép tudósítója szerint együtt énekelnek magyar és koreai orvosok az embertelenségtől fölperzselt földeken, valahol egy ázsiai tábortűz mellett:

 

Országúton hosszú a jegenyesor, hosszú a jegenyesor hazáig, csizmám talpa százszor is lekopik a százszor is lekopik a határig…

 

 

A déli időjárásjelentésben a rádió 29 Celsius-fokot mondott be, ami 7 fokkal több, mint a sokévi átlag. Egész nap derült lesz az idő, gomolyfelhők, záporok csupán az éjszakai órákban várhatók. A széljárás a déli órákban szinte teljesen megszűnt, kánikulai meleg hevíti át a házfalakat, a belvárosban megállt a levegő. A Május 1. Egészségügyi és Népfürdő igazgatósága az elmúlt napokban bejelentette, hogy a strand nyitvatartási idejét a szokatlan melegre való tekintettel két héttel meghosszabbítja.

A városi strandfürdő már erősen idényvégi képet mutat, a kerítés mellett építési anyagok halmozódnak, a padok nagy részét bevitték a raktárba, s az iroda falán a „Vállalatunk kiváló dolgozói” tábláról eltűntek a fényképek. A gyepet a nyáron alaposan letaposták, alig van már füves terület, s a napozók hátába – ha nem hoztak magukkal törülközőt – cigarettacsikkek ragadnak. A strandfürdőt hétköznap csak kevesen élvezhetik, ilyenkor inkább az idősebb korosztály látogatja, nyugdíjasok, egy-két ráérő ügyvéd, délutáni műszakban dolgozó pincérek, és a színház dolgozói. A strandon három medence van, az egyik a gyerekeké, de ebből már leeresztették a vizel. A nagymedencén kívül – ahol nyáron úszóversenyeket is tartanak – van még egy meleg vizű medence is, melyet egy jódtartalmú artézi forrás táplál. Az öregek még a kánikulában is nyakig belebújnak a meleg vízbe, azután a medence mellett egy nyalóskútból literszámra isszák a kénes szagú vizet, amely a kútra szerelt táblácska tanúsága szerint gyógyító hatással van a húgyutak krónikus hurutjaira.

Kassák Jóska és Horn Franci már egy órája áztatja magát a medencében. Horn Franci a medence falának dől, s szemét lehunyva álmodozik, feltehetően a budai német színházról, mert azt motyogja magában: „Notten… Notten… Hugenotten…” Kassák Jóska egy lépcsővel fölötte foglal helyet, s keserű képpel bámulja a lába fejét, a sárgás, gyűrött körmöket. Szomorú bütykei a párolgó vízen át még nagyobbaknak látszanak. Gondolataiba merülve időnként felnyög, s csak úgy magának teszi fel a kérdéseket, amelyek szünet nélkül kínozzák.

– Mért bánt mindig… Mit akar tőlem?… Mért nem hagy engem békén?

Távolabb, a női öltözök előtt, egy gesztenyefa árnyékában, ahol a fű is dúsabb, három nő römizik. Három főorvosfeleség. Dr. Soósné, dr. Ádlerné és dr. Piróthné. Dr. Soósné – a Városi Kórház belgyógyász-főorvosának a felesége – a reménytelenség sóhajával fordul hátra Gizike, a kabinosné felé, aki a háttérből szerényen gusztálja a lapjait. – Mit szól ehhez a lapjáráshoz, Gizám? Tudja, kinek kívánom ezeket a lapokat?

– Naná – válaszolja tömören Gizike, s tekintete az öltöző ajtajára ragasztott képre vetődik, a kopasz férfi mosolygó arcára, s alatta az idézetre: „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján.” Azután visszafordul dr. Soósné lapjaihoz, s az arcán félreérthetetlenül tükröződik, hogy dr. Soósné behúzott egy jó bubit.

– Ötven – mondja dr. Soósné, s májfoltos, sovány csuklóján megcsörren a három dublé karperec.

Gizike rosszallóan csóválja a fejét. – Egy lapra maradni?!…

– Nem várok tovább, Gizám – mondja dr. Soósné. – Az államosítás előtt láttam utoljára egy dzsókert.

Dr. Ádlernének nem tetszik, hogy Gizike beleszól a játékba. – Nincs körpillantás, édesem – mondja dr. Ádlerné. – Maga legalább két lapot lát.

Ha Gizike egyszerű kabinosné volna, nemcsak hogy nem szólhatna bele a játékba, de meg se állhatna dr. Soósné háta mögött. Gizike nem is olyan régen még együtt römizett dr. Soósnéval. Másfél esztendeje dolgozik csupán a strandon, amióta a színházat államosították. A férje, Horváth Géza volt a színház utolsó igazgatója, az utolsó tőkés igazgató, ahogy mostanában mondják. Gizike pedig az utolsó tőkés igazgatóné volt, aki „a színészek munkájából kövérre hízva terpeszkedett a kasszában, s kapzsi tekintettel számolta a bevételt.” Ezt a Táncsics Népé-ben írták róla. Gizike ki is vágta a cikket, amely a színház államosításának alkalmából jelent meg a helyi lapban, Polgár Jenő tollából.

„A kizsákmányoló igazgatók ideje örökre lejárt – írta az a gusztustalan külsejű csirkefogó –, a színlapokról lekerültek az ízlésromboló fércművek, melyek megtöltötték a színház silány repertoárját. A megalázott és kiszolgáltatott művészek előtt fényes jövő áll, valódi értékekben csillogtathatják meg tehetségüket, hús-vér jellemeket alakíthatnak a polgári világ léha kreatúrái helyett. Igazi mai hős szerepére készül éppen Kassák Józsi bácsi is, a színház legidősebb művésze, aki Szokolov gárdaőrnagyot alakítja a Támadás hajnalban című szovjet drámában. Kassák József arcán keserű vonás jelenik meg, amikor a múltra emlékeztetjük. »Harmincöt éve vagyok a színi pályán – mondja fátyolos hangon az idős művész –, de ez lesz az első évad, amikor nem kell félnem a létbizonytalanságtól, nem kell többé egy darabka kenyérért meghunyászkodnom a tőkés igazgató előtt. S amiről eddig csak álmodozhattam, klasszikusokban léphetek fel. Molière, Csehov és a haladó hagyományok.« Kassák József jól tudja, mivel tartozik a dolgozó népnek, amely beléhelyezte a bizalmát. Az elsők között jelentkezett a Magyar Dolgozók Pártjába, jelenleg tagjelölt. Amikor beszélgetünk, kezében Szokolov gárdaőrnagy szerepe mellett a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetét szorongatja, készül a szemináriumra. »Most értettem csak meg – mutat a könyvre Kassák József –, hol van a helyem, vakon botorkáltam eddig a világban. Bizony sokat kell még tanulni, a tőkés igazgatás alatt erre nem volt lehetőségünk.«”

Gizikének a férje olvasta fel annak idején ezt a cikket, utána a nagy erős férfi sírva fakadt, s Gizike három napig hordta a borogatást a szívére. Hogy el volt keseredve az a nagy, erős férfi!…

Követhetetlen, hogy miért látja Gizike a férjét nagynak és erősnek. Horváth Géza lomha mozgású, puha ember, sírós szeme alatt ráncos könnyzacskói a pofacsontokig terjeszkednek, szája szélén bibircsók éktelenkedik. Fojtott, rekedt hangon beszél, s mindig akkora izgalommal, mint aki hitvány rágalmak ellen védekezik. Gizike sohasem bocsátja meg Kassák Jóskának, hogy kis híján megölte azt a jó embert, aki kenyeret adott neki, meg a beteges feleségének. Éppen tegnap mesélte a Lenke – dr. Soósné –, hogy szegény Nyuczky már olyan büdös, hogy mindenki elkéredzkedik mellőle a kórházban. Hiába, az isten nem ver bottal, a hálátlanságért fizetni kell. Soha nem szerződtették volna ezt a két nyomorultat, ha nem a Daniss Lenci küldi hozzájuk egy szívhez szóló levéllel, amikor szélnek eresztette a társulatát. „Vedd oda magadhoz a két kóbor kutyát, Gézuka, valamire csak jók lesznek, nálam is megvoltak, fene azt a jó magyar szívünket. Nekem már a nyakamra léptek, mit mondjak, Gézuka, csúnyán eltapostak a hitványak, már én mehetek Földvárra deszkát árulni. De te még tarts ki, Gézuka, vigyázz nagyon magadra, ne vidd túlzásba a nőciket, s ne igyál sok sert, mert az árt a magyar embernek. Tegyél a régiekért, ha tehetsz valamit. Csókolom a seggödet. Lenci.”

Az újságíró, aki azt a förmedvényt írta róluk, gyakran jár a strandra, s Gizikének barátságosan köszön, mintha mi sem történt volna. Gizike azonban nem engesztelődik. Gyűlöli a korpás hajú, foltos bőrű és rossz fogú fiút, akinek személyét titkos bűnökkel hozza kapcsolatba, nem lehetetlen, hogy kapualjakban mutogatja magát serdületlen lányoknak. Polgár Jenő időnként tyúkszemet is vágat a strandon, ilyenkor Gizikében felcsillan a remény, hogy talán egyszer elfertőződik a lába és vérmérgezést kap, ami már csak azért sem lehetetlen, mert a pedikűrös is hajdani színész. Gizike a férjét sem képes megérteni, hogy a történtek után még szóba áll Kassák Jóskával, sőt az újságírónak is tisztelettel visszaköszön. Horváth Gézának megvan erre az oka. Nem akarja elveszíteni az állását, amit keserves utánjárással szerzett meg, s az illetékesek körül némelyek ma is úgy vélekednek, hogy érdemtelenül tölt be bizalmi állást, amihez politikai érettség szükségeltetik. Az egykori színigazgató jelenleg nézőtéri felügyelő az Élmunkás Filmszínházban, melyet azelőtt Apolló mozinak neveztek.

 

 

A mozi egykori tulajdonosa – Stark Jenő – szintén a strandon dolgozik, ő a férfiaknak nyitogatja a szekrényeket nyáron, télen meg a lepedőket adja ki a gőzben. Szorgalmas ember, még este is dolgozik, kisegít a színház nézőtéri büféjében. Hogy Stark bácsi mennyire elégedett a helyzetével, az mindig attól függ, ki kérdezi meg tőle. Ha például az egykori Pfeiffer párti dr. Szilassy szólítja meg: – Hogy van Stark úr? – erre azt feleli kedélyesen: – Mint a többi grófok, pénz nélkül. – Ha viszont dr. Reményi – akit még mint Rosenberget ismer – kérdezi meg: – Hogy megy a bolt, Startk úr? – Göcög egyet és széttárja a karját: – Ezt nevezi maga boltnak, ügyvéd úr? Ez egy nagy, szomorú tinef.

Stark bácsi kezeli a Május 1. Egészségügyi és Népfürdő Vállalat őskori gramofonját is, cserélgeti azt a néhány recsegő lemezt, amit egy nagyobb készletből úgy válogattak ki, hogy azok ne sértsék a dolgozók közízlését, mint például a Volt egyszer egy hadnagyocska, vagy a Muszka földön lassan jár a posta kezdetű dalok. Megkegyelmeztek viszont azoknak a számoknak, amelyek ugyan egy rossz emlékű korban születtek, de a mondanivalójuk – például az, hogy Hol nyerték magácskát tombolán?… vagy az, hogy Maga nős ember vagy boldog… – mégsem tartalmaz ártó mérgeket.

A nagy medence partján a póznára erősített hangszóró már jó húsz perce néma. Stark bácsi ottfelejtette magát a pedikűrös asztalánál. Csíkszereday Ernő – ez a neve a pedikűrösnek – jobb híján Stark bácsi lábát szemelte ki, s azt kérdezte ízes magyarsággal: – A szentségit, Stark úr! Hogy lehet ilyen ménkű nagy tyúkszemekkel járni? Mért nem vágatja ki?

– Ezeknek? – intett Stark bácsi fejével az iroda felé.

– A tyúkszem olyan, mint a szúvas fog – jelentette ki Csíkszereday Ernő, s ez az ő ízes beszédével úgy hallatszott, mint egy magyar népi mondás. Azután hozzátette: – Nem szégyen a tyúkszem. A Lilinek is volt. A Muráti Lilinek.

Nem lehet tudni, hogy Csíkszereday Ernő az utóbbi években tanulta-e ki a szakmát, vagy már pedikűrös volt, mielőtt fölfedezték az árjásított magyar filmipar számára. – Tüchtig ember, az biztos – mondja róla Stark bácsi, mivel a pedikűrös mindig tiszta fehér köpenyben jelenik meg a munkahelyén, s ha nincs nagyon meleg, még egy fekete csokornyakkendőt is köt az ingére. Csíkszereday Ernőnek jó magyar ábrázata van, legalábbis a néhány évvel ezelőtti ízlés tükrében – kerek és puha arca közepén fölfelé ágaskodó pödört bajusz. Mandulavágású ártatlan szeme békés természetről tanúskodik, s csak akkor szűkül haragossá, ha bomlasztó, hazafiatlan machinációkkal találja magát szemközt. Pályája során három filmben alakított jó magyar embereket, legemlékezetesebb szerepe az utolsóban volt, Klaniczay Gáspár vizsgálóbírót játszotta, akit meg akarnak venni a zsidók. – Mindent meg akarnak venni, báró úr? – csapott az asztalra Klaniczay Gáspár szerepében Csíkszereday Ernő. – Megvették a földet, a rangot… hát most kell hozzá a becsület is? Mennyit ér a becsület maguknak, méltóságos Deutsch báró úr? Ezer pengőt? Tízezer pengőt?… Mert nekem többet ér a Hitelbank egész tőkéjénél. Nem eladó a becsület, báró úr…

Csíkszereday Ernőnek nagyobb baja nem lett ezekből a szerepekből, mint az, hogy amikor az árjásított magyar filmek ideje lejárt, többé nem volt szüksége rá senkinek. Csíkszereday Ernő ezt igen nagy méltánytalanságnak tartja, s mivel Stark bácsi ott futkos előtte egész nap, neki panaszkodik furtonfurt.

– Más nem játszott ezekben a filmekben? – fakad ki Csíkszereday Ernő, miközben kis finom sebészkését élesíti egy bőrszíjon. – Én játszottam csak egyedül ezekben a filmekben? Hát hol itt az igazság?

– Na ja – sóhajt együttérzően Stark bácsi. – Tudja hogy van ezeknél?! – és jóságos mosollyal fűzi hozzá: – Gondoljon arra Csíkszereday úr, hogy magának legalább volt egypár jó éve.

Ez igazán nagy megértésre vall Stark bácsitól, mert hát azok az évek, amik Csíkszereday Ernőnek jók voltak, Stark bácsinak nem voltak olyan jók. De ezt Csíkszereday Ernő nem veszi észre, meg azt sem, hogy Stark bácsi alsó karján egy hosszú tetovált szám olvasható.

– Az ám – mondja elégedetten, s a szeme úgy szűkül össze, mintha nem is Stark bácsihoz beszélne, mintha az egyik szerepét idézné a három közül. – Jó évek. Azok vótak. Nekem aztán vótak. Tudja, mennyi vót kétezer pengő?

– Nekem mondja?! – legyint Stark bácsi.

– Ennyit mulattam el egy éjszaka – vágja ki Csíkszereday Ernő és előrebiggyesztett ajakkal várja a hatást.

Stark bácsi szívességből úgy tesz, mintha megsemmisülne ettől a kijelentéstől.

A pedikűrös folytatja. – A Parisien Grillben. A Lacival. A Szilassy Lacival. Az egész cechet én álltam. Jöttek ám a lányok, mint a kiscsikók az itatásra… Másnap a Szeleczkyvel forgattam. Azt mondja a Zitus, mi van veled, Ernő, ilyen jónak még sohasem láttalak. Az biztos, mondom, mert van bennem vagy öt üveg pezsgő. Nevetett a Zitus. Csuda egy jó kollega volt. A Szeleczky…

Stark bácsi szégyenlősen lesüti a szemét. – Boldogult Arankám egy egészen csöppet hasonlított rá.

Csíkszereday Ernő erre már fölkapja a fejét. Hogy egy Stark bácsi felesége hasonlíthat a Szeleczky Zitára? Disztingváció is van, kérem.

Megrázza az ujját és csak annyit mond: – Nono!

– Na ja, nem negyvenöt éves korában – igyekszik gyorsan javítani Stark bácsi –, hanem amikor elvettem, akkor végezte az Angolkisasszonyokat… A Propper Aranka… Egy fogalom! – s hamiskásan rámosolyog a pedikűrösre. – Tudja, volt nekem egy szokásom. Amikor az a dolog nagyon jól sikerült… persze maga erre azt mondja, hogy az mindig jó… de van, amikor egészen ausserordentlich finom… ilyenkor másnap bementem a Steiner Vili virágkereskedésébe és összeállíttattam egy gusztusos, szép csokrot. Délben ezzel a csokorral mentem haza, és az én drága, felejthetetlen emlékű Arankám ebből tudta, hogy nagyon meg voltam vele elégedve…

Stark bácsi hangja az utolsó szavaknál megcsuklik. A pedikűrös elfordítja a fejét. Nem való az, hogy valaki ilyesmiről beszéljen. S méghozzá ilyen vékony, szőrös bicepsszel, és ekkora tyúkszemekkel! Elbámul a medence irányába, a rozsdás tusoló körül tébláboló három ügyvédet méregeti, s azt latolgatja magában, hogy milyen lehetőségei vannak még mára. – Megette a fene az egészet – morogja a bajusza alatt. – Reggel óta összesen három lábam volt.

– Na, akkor lássuk, amiből élünk, Csíkszereday úr – szedelőzködik Stark bácsi, és a medence felé hunyorít. – Csináljunk egy kis vidámságot. Nem igaz, Csíkszereday úr?

Kétszer is kimondja a jó magyar ember jó magyar nevét, és ez megint csak igazi gyöngédségre vall Stark bácsitól. Mert ő azért tudja, amit tud. A pedikűrös a minap egy könyvet olvasgatott, és azt mondta, hogy ez a könyv gyerekkora óta kedvenc olvasmánya, még az iskolában kapta jutalomképp. Ladikon az ősmagyar hazába, Bibó Lajos tollából. Stark bácsi belelapozott a könyvbe, kíváncsi volt, mire kaphatott jutalmat ez a Csíkszereday, aki – magunk között szólva – olyan buta, mint a föld. Az első oldalon meg is találta, amire kíváncsi volt: „Eigner Ernő IV. o. polg. isk. tanulónak, a jó szavalatért.”

Stark bácsi bebotorkál az irodába. Fél óra is eltelt zene nélkül, még szerencse, hogy a vezető kartárs elment fröccsözni. Az italbolt azonban nincs túl messze a strandtól, Bozsik kartárs – leider – az italboltból is figyelemmel kísérheti, hogy zavartalanul folyik-e a fürdővendégek zenei ellátása. Stark bácsi mindenesetre megváltoztatja az egymásra rakott lemezek sorrendjét, és az Engem a rumba döntöget romba elé veszi a Donyeci bányászok dalá-t. Azután jön csak az Engem a rumba döntöget romba, utána – egy cigány, egy zsidó alapon – a Sződd a selymet, elvtárs, majd a Peches ember ne menjen a jégre…

A strandfürdő szelíd duruzsolásába mint a váratlan mennydörgés robban az induló: Sej-haj, nyílik a tárna… Dr. Szilassy megtántorodik a tusoló alatt, és a felháborodástól lihegve mondja a másik két ügyvédnek, dr. Reményinek és dr. Stadlernak: – A félelem légköre… Mindig ezt csinálják…

Dr. Stadler hagyja elszállni a füle mellett ezt az izgága kijelentést. Ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy fölvették az Ügyvédi Kamarába, míg dr. Szilassy – aki a Hangya Szövetkezetnek volt a jogásza – jelenleg anyagbeszerző a Baromfifeldolgozó Vállalatnál. Dr. Reményi helyzete valahol kettejüké között van, két esztendeje nyugdíjas. Havi nyugdíjából ugyan egy lódenkabátra sem telik, de azért nem kell őt sajnálni, van mit aprítania a tejbe. Három gyermeke él külföldön, s közülük kettő – a fia, aki vegyészmérnök Amerikában, s a lánya, aki Svájcban ment férjhez – rendszeresen küld pénzt és csomagot. A legkisebb fia egy halászhajón dolgozik Palesztinában. Ő nem küld csomagot, de igen szép leveleket ír: „Mi itt nem vagyunk gazdagok, de felemelt fejjel járunk…”

Dr. Szilassy még egyszer magára ereszti a zuhanyt, de haragját a dermesztően hideg víz sem csillapítja. – Megfélemlíteni… mindenkit félelemben tartani – suttogja elakadó lélegzettel.

Stark bácsinak esze ágában sem volt bárkit is megfélemlíteni, csak egy kis jelt akart adni a távoli italbolt felé, ahol a vezető kartárs fröccsözik, biztosítani akarta a vezető kartársat, hogy a strandon minden rendben folyik, s ő szilárdan helytáll a munka frontján. Rögtön le is vesz a hangerőből, s kiáll az öltöző elé, sütkérezni az áldott szeptemberi napon.

Tekintete dr. Szilassyra vetődik, az ügyvéd megereszkedő tokájára s a lábszárán kidudorodó visszércsomókra. Milyen fess ember volt ez a dr. Szilassy – elmélkedik Stark bácsi –, na és mennyivel szebb most, mint ő? Fölösleges volt a nagy flanc negyvennégyben – szögezi le magában a keserű igazságot. – Bizonyos koron felül mindenki izraelita…

 

 

A recsegő hangszóró Gizikét is kizökkenti örömtelen gondolataiból, figyelme ismét a römizők felé fordul. Dr. Piróthné handot csinált, egy jó, kiadós körmagyart. Ingerlő kényelemmel rakja le a lapjait, s még gondosan színez is, a káró és a kőr közé csigalassúsággal csúsztatja a treffet. Dr. Ádlerné hosszú és vörös körmeit pattintgatja idegességében, meg tudná most fojtani dr. Piróthnét. A Városi Kórház nőgyógyász főorvosának felesége dúskál a javakban, a saját Skodáján jár a strandra, s van egy kis villájuk is a Balatonnál. A férje száz forintért vállalkozik rá, hogy az állapotos asszonyok hasában megfordítja a gyereket, s falusi betegeit privátrendelésen villanykörtével röntgenezi. Dr. Piróthné mégis úgy harcol egy ötforintos buliért, mintha a vagyona forogna kockán. Hervadt lóarcára kiül a gyötrelem, ha mindjárt osztásnál nincs legalább két terce, kínlódik, szenved. Most is úgy játszotta végig a partit, hogy minden húzás után az ég felé meresztette a szemét, nyögött, sóhajtozott, és időnként hangosan számolta, hogy megvan-e az ötvene a lerakáshoz. Végül handot csinált. S olyan negédes képet vág hozzá, hogy dr. Ádlernét elönti az epe. – Ezentúl sóhajok nélkül játsszunk, drágám.

– Akkor sóhajtok, amikor akarok – fortyan fel dr. Piróthné. – Manapság elég oka van rá az embernek, hogy sóhajtson.

– Ez igaz – helyesel dr. Ádlerné. – Neked különösen, drágám.

Dr. Piróthnénak valóban van rá oka, hogy sóhajtson. A férje rendszeresen megcsalja, s titkot sem csinál belőle, széltében-hosszában meséli a kalandjait. Dr. Piróth még büszke is rá, hogy nagy kan hírében áll a városban, s nemrég egy társaságban azt mondta a megyei állatorvosnak, aki őt minduntalan kolléga úrnak szólította: – Idefigyeljen, öregem, majd ha maga is megkeféli a betegeit, mint én, akkor mondhatja nekem, hogy kolléga úr.

Dr. Soósné távol tartja magát a vitától, nehogy véletlenül dr. Ádlerné az ő irányába is tegyen egy megjegyzést. Amúgy is lesül a bőr a képéről, ha arra gondol, hogy a háta mögött miket beszélhetnek róla. De ennek nemsokára vége lesz, tegnap levelet írt a színésznőnek, hogy hagyja békén a férjét. Hunfalvy Ilonának ma kell megkapnia a levelet. Dr. Soósné először így akarta megszólítani a színésznőt: Maga kis cocotte…, azután finomabb megoldást talált, és ezzel kezdte: Tisztelt művésznő… a művésznőt idézőjelbe tette. Dr. Soósné a tisztességes asszonyok fölényével kioktatta Hunfalvy Ilonát, hogy a könnyűvérű nőcskék azért képesek ideig-óráig elcsavarni egy józan életű férfi fejét, mert olyasmit nyújtanak neki, amit egy tisztességes asszony sohasem tenne meg…

Ám dr. Piróthné nem veszi szívére dr. Ádlerné lapos pillantásait. Ő sem örülne neki, ha történetesen dr. Ádlerné csinált volna handot. Túláradó érdeklődéssel fordul Gizikéhez. – Hogy van a férje, Gizám?

Gizike figyelmét teljesen leköti, hogy dr. Soósnénak már az első öt lapból van egy terce, s úgy válaszol, hogy közben le sem veszi a szemét dr. Soósné lapjairól. – Meg fog halni… Már alig eszik valamit.

S mint akinek hirtelenében rossz sejtelme támadt, körüljáratja tekintetét a strandon, s rögtön meg is győződik róla, hogy a sejtelme beigazolódott. Horváth Géza a meleg vizű medence szélén áll, mozdulatlanul, feje a mellére csuklik. Elmerevült tekintettel bámulja a medencében kókadozó színészeket. Gizike tudja már, hogy mi következik. Amint a ripacsok kiszállnak a vízből, s letelepednek a füvön, Horváth Géza odasomfordál hozzájuk, leül melléjük a fűre, megint megalázza magát az a nagy erős ember… Arra már nincs ideje Gizikének, hogy elhívja férjét a medence partjáról, mert a strand bejáratánál megjelent Polgár Jenő és Zsupin Gábor. Az újságíró rendszerint gyékényjegyet is vált, s a gyékények kiadása Gizike feladatkörébe tartozik. Az újságíró gyékénye persze ráérne még – úgyis a legszakadtabbat kapja –, de Gizike a kerítésen át észreveszi a vezető kartársat is, amint bizonytalan léptekkel közeledik a strand felé. Besiet hát a raktárba, ahol a klórszagú gyékényeket, szakadt vásznú nyugágyakat őrzik, s ahol a fertőtlenítő folyadékok demizsonjai között mindig tart egy üveg kisüsti pálinkát is.

 

 

Polgár Jenő, mielőtt belép az öltözőbe, előbb szemügyre veszi a strandon sütkérezőket. Lebiggyeszti az ajkát, megrázza a fejét, látszik, hogy gyanúsnak talál itt mindenkit.

– Sok a ráérő ideje egyeseknek – fordul Zsupin felé. – Nem ártana egyszer megnézni, ki az, akinek ennyi ráérő ideje van.

Neki is van persze ráérő ideje, de az ő lelkiismerete tiszta, hasznos és tevékeny munkával érdemelte ki a pihenést. Korán reggel már ott ült a Vörös Csillag cukrászdában, és megírt egy rövid riportot a sörgyárról. Megírta, hogy az országos sörfogyasztás ennyivel és ennyivel nőtt a tíz évvel ezelőtti fogyasztáshoz viszonyítva, és hogy a sör ma már nem a gazdagok kiváltsága. Amikor befejezte a riportot, elsétált az új tűzoltólaktanya építkezéséhez, és följegyezte, hogy Bartosik Mihály sztahanovista kőműves az elmúlt dekádban kétszáz százalékos teljesítményt ért el. Bartosik Mihály elmondta, hogy eredményeit a Makszimenkó-féle gyorsfalazás elsajátításának köszönheti, de munkájában segíti őt az olvasás fegyvere is. Leginkább az élenjáró szovjet irodalom alkotásait olvassa, nagy hatást tett rá Popov remekműve, az Acél és Salak. Irodalmi példaképe a hős katona, Mumisz Uli Baurdzsán. Vajon olvassa-e a magyar írók műveit is? – kérdezte Polgár Jenő. Bartosik Mihály erre azt mondta, hogy a magyar írók – tisztelet a kivételnek – nem a munkásosztály szemével nézik a fejlődést, s a valóságnál sötétebb képet festenek. Azután azt ajánlotta az íróknak, hogy ne ódzkodjanak részt venni a termelőmunkában. Menjenek el a gyárakba, bányákba, építkezésekre, mert csak így ismerhetik meg a dolgozók valódi problémáit. Polgár Jenő akkor már azt is tudta, hogy a cikket ezzel a mondattal fogja befejezni: „Jó lesz elgondolkodni, író elvtársak!”

Polgár Jenő elégedett önmagával, egész lénye csupa magabiztos elégedettség. Elégedetten viseli ingén a jelvényeit, a pártjelvényt, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság emblémáját, meg egy érmét, amely tanúsítja, hogy sikerrel állta ki a Munkára Harcra Kész mozgalom alapfokú próbáját. Elégedetten lép az öltözőbe is, ahol Stark bácsi ragyogó képpel fogadja. – Egy príma összkomfortos kabin a szerkesztő úrnak.

Zsupint láthatólag nem lelkesíti, hogy együtt kell vetkőznie az újságíróval. Viszolyogva lép a homályos, testszagú kabinba, amelynek deszkafalait elborítják a nyomorúságos rajzolatok. A fogasok alá valaki krétával ezt írta: „Buzik figyelem. Mindenben benne vagyok. Sütőipari dolgozó.” Stark bácsi rájuk csukja az ajtót, azután a tükörhöz lép, kiszedi a hajszálakat egy foghíjas fésűből, amit az előbb kölcsönzött oda valakinek.

A kabinból beszédfoszlányok szűrődnek ki. Zsupin mond valamit halkan Polgár Jenőnek. Azután az újságíró türelmetlen izgatott hangja: – Nem mondhatod, Zsupin elvtárs, hogy ez nem időszerű téma. Ahová csak nézünk, mindenütt ezt látjuk. A reakció nem adta fel a harcot. Ott bomlasztanak, ahol csak tudnak. Ahová hagyják őket beférkőzni…

Stark bácsi nagyot sóhajt. Naná. Már megint rá megy ki a játék. Egyszer valaki még kitalálja, hogy ő bomlaszt itt az Egészségügyi és Népfürdő Vállalat becsületes kollektívájában. De kit lehet itt bomlasztani, kérem alázattal? Bozsik kartársat? Bozsik kartársat nem kell bomlasztani, ő bomlasztás nélkül is úgy lop, mint a szarka. Vagy a Spejbli nevű új fűtőt, aki ütődött, és zöld ingben jár dolgozni. Ennek az elrongyolódott zöld ingnek a származását csak azért nem kutatja senki, mert a Spejbli az ingen egy hatalmas négyszögletes jelvényt is visel, amelyen az ismert kalapácsos ember domborodik a század eleji követelés fölött: Jogot!

Stark bácsi mártír tekintetét a mennyezetre emeli, illetőleg egy kicsit lejjebb, arra a táblára a falon, amit eddig nem vett észre, ma reggel szögezhette ki Bozsik kartárs: „Öntudatos dolgozó nem fogad el borravalót.” Rémes – mondja magában Stark bácsi. Az embernek ezektől többé soha nem lesz nyugta. Jobb lett volna, ha elmegy sírgondozónak a zsidó temetőbe. De az egykori kétezres zsidó közösségből már csak ötvenen élnek a városban. Ebből az ötvenből még szép, ha évente meghal három. Erre pedig nem lehet egy egzisztenciát alapítani.

 

 

A medence partja megélénkül. A fürdőzők kis csoportokba verődtek a tusolók mentén, s mosolyogva bámulnak a medence lépcsője felé, egyesek még tapsolnak is.

Horn Franci indul kifelé a vízből. Hasát kidülleszti, két karját vízszintesen a melle előtt lengeti, szőrtelen felsőtestét jobbra-balra forgatja. Mögötte Kassák Jóska, igyekszik lépést tartani vele, ahogy kiérnek a pázsitra, látványosan lépést vált. Egy rózsaszín bőrű nett öregember zárkózik fel hozzájuk, ő Rózsa bácsi, a színház zenekarának dobosa. Vonulnak a vadgesztenyefa árnyékában kiterített törülközőkig, elöl Horn Franci, mintha a gladiátorok bevonulására vezényelne, azt hajtogatja ütemesen: – Notten… Notten… Hugenotten…

Leheverednek a vadgesztenyefa alatt. Horn Franci hasra fekszik a törülközőn. Kassák Jóska a törülközője mellé, a csupasz földre telepedik le, törökülésben. Rózsa bácsi hátát a fa törzsének támasztja, szemét lehunyja, s ahogyan beszívja a levegőt, ajkát mindig kerekre formálja és halk fütyülő hangot hallat. Rózsa bácsinak dús, hullámos ősz haja van, pirospozsgás arca, amelyet még akkor is elönt valami derűsen pityókás kábulat, ha épp józan. Az öreg dobos napjában többször is elbóbiskol, elalszik a Népbüfében, a pultnak dőlve, pohárral a kezében, elalszik az előadás alatt az orcseszterben. Átmenet nélkül merül az álomba, amely sohasem igazán mély, nem szűri ki a világ ricsaját, s ha Rózsa bácsi a zajló isztambuli bazárról álmodik is, azért még élesen hallja a karmester hangját: – Rózsa úr, a harmadik cifferblattól… – Rózsa bácsi a vadgesztenyefának dőlve máris süppedni kezd a különös éber öntudatlanságba, amely puha és illatos, mint egy falusi tollpárna. De előbb – mint aki irányt akar szabni az álmainak – még elmotyogja magában: – Na ja, der Fricsáj…

S csak aki ismeri Rózsa bácsit, az tudja, hogy a Fricsáj nem más, mint a neves katonakarmester, Fricsay Richárd, akinek táncoló botjára Rózsa bácsi – akkor még mint cugszfürer Rudi Rózsa – adta meg cintányérjával az ütemet az Üdvözlet Luxemburgnak című indulóhoz.

Rózsa bácsit gyakran látni éjféltájt, amint peckes dülöngéléssel halad a Lenin úton, s összezárt öklét fel-alá járatja a melle előtt, mint egy tamburmajor. Ilyenkor azt dúdolja:

Wir sind die K.u.K. Infantrie, Regiment die Deutschmeister… Numero vier…

A Bosnyák katonazenekarban szolgált Rózsa bácsi, Fricsay Richárd keze alatt, fezzel a fején, s nem kellett hozzá muzulmánná lenni, hogy ugyancsak fezt viseljen az Alois Posspischl nevű pilzeni fuvolás is, meg egy innsbrucki zsidó fiú, akit Griesenauer Albertnak hívtak, s az angolkürtöt fújta a zenekarban. A Fricsáj után ez a Griesenauer Albert kapta Rózsa bácsi hamvasan közönséges történeteiben a legnagyobb szerepet, a tiroli fuvaros fiának felejthetetlen adottságai voltak. Griesenauer Albert olykor kihagyott egy hangot az angolkürtön, helyesebben nem hagyta ki, hanem hátulról fújta, nagyokat durrantott hátulról, s ezt egyetlen karmester sem vette észre, annyira muzikális volt, hogy mindig a megfelelő hangnemben maradt. Legföljebb a másik kürtös – a bosnyák Hásszánbégovics Karamán – sziszegte a fogai között: – Jebémti picsku… verfluchter Jude… – Rózsa bácsinak is van egy mutatványa, amellyel még a török szultán előtt is szép sikert aratott, egy különös hangszeren játszik, amit úgy hívnak: éneklő fűrész. Ez a hangszer semmiben sem különbözik a favágásnál használatos kétnyelű fűrészektől, hacsak abban nem, hogy a pengéjét különleges acélból öntötték. A fűrészhez tartozik még egy vonó, ezt a vonót Rózsa bácsi a jobb kezében tartja. Bal kézzel a fűrész nyelét kell fogni, a szerszám függőlegesen áll a földön. Rózsa bácsi elhúzza a vonót finoman a penge mellett, akkor a fűrész sokáig rezgő, éteri hangot hallat. S csak hajlítgatni kell a fűrészt, pontos és megfontolt mozdulatokkal, aszerint, hogy a művész magasabb vagy mélyebb hangokat akar kicsikarni belőle. Rózsa bácsi légiesen csúszkáló vonója nyomán kibontakozik a búgó, elnyújtott dallam, leginkább kesergők intonálására alkalmas ez a szerszám, akárcsak a tárogató, s Rózsa bácsi olykor halkan dúdol is hozzá: Sussog a szell, Kezsmark felüll… Rózsa bácsi az éneklő fűrészen sikerrel játssza egyebek közt a Kaiserwaltzer-t és a Herkulesfürdői emlék-et, sőt, lakodalmakon azt a vidám nótát is, hogy Sámlit teszek a lábad alá…

Rózsa bácsi páratlan művészetét a háború második évében mutatta be a szultán előtt, amikor a bosnyák zenekar Isztambulban hangversenyezett a császári portán. Az előadás után V. Mohamed karonfogta őt – legalábbis Rózsa bácsi ezt így meséli –, fényes állást ígért neki a híres janicsár zenekarban. – Hör’n sie mal zu, Herr Roscha – mondta a szultán –, sie können bei mir eine nette Karrier machen. – Rózsa bácsi kénytelen volt visszautasítani a szultán ajánlatát, semmi pénzért nem hagyta volna ott a Fricsájt. V. Mohamed ettől nagyon szomorú lett, de azért megrázta Rózsa bácsi kezét, és szórakozottan azt mondta – erre egyedül Rózsa bácsi a tanú –: Ich lass’ grüssen den Herrn Kossuth. – A bosnyák zenekar valamennyi tagja kapott egy szép kitüntetést a szultántól, valamint egy emléklapot a Központi Hatalmak uralkodóinak képmásával. Ezt Rózsa bácsi Griesenauer Alberttal úgy ünnepelte meg, hogy elmentek ketten egy rosszhírű házba, és bajuszos török lányokkal dévajkodtak. Griesenauer Albert szerint Rózsa bácsi minduntalan azt hajtogatta alkalmi kedvesének: – Istenem!… Istenem! –, amit a tiroli fiú a maga nyelvére fordítva így értett: „Ischt a neem?” Mellette van? És egyszer türelmetlenül rá is szólt Rózsa bácsira: – Neem ischt a net, ab’a zu kurz ischt. – Nincs mellette, csak nagyon rövid.

A világháború Rózsa bácsinak egyetlen hosszúra nyúlt hangverseny volt, melynek végén az elcsigázott közönség csalódottan szétszéledt, azután feloszlott a zenekar is.

Később, a húszas években Rózsa bácsi megint összekerült a híres katonakarmesterrel, a városligeti Weingruber kioszkjában adtak hangversenyt nyári délutánonként. Ezek már nem voltak olyan daliás napok, az egyenruhák megkoptak, s a hangverseny szüneteiben remegő kezű fúvósok mártogatták a kifliket a langyos tejeskávéba. Kétszer egy héten Rózsa bácsi a Király Színház zenekarában helyettesített, azután végleg át is szerződött a színházhoz. De a Király Színház csakhamar csődbe jutott, Rózsa bácsi vidékre került, minden évben más színházhoz, pinceszagú fűtetlen orcseszterekben játszott, négy-öt keménykalapos zenész társaságában, s a kottaállványok között patkányok szaladgáltak. Az éneklő fűrészt mindenüvé magával vitte, abban a finom vonalú tokban, melynek piros bársonybélésén már csak halványan látszottak az aranybetűk: „Hofflieferant Anton Krepuschka. Wien.” A különös zeneszerszám mindig hozott valamit a konyhára, Rózsa bácsi két-három pengőért, egy vacsoráért, pár korsó sörért bármily duhaj társaságban hajlandó volt csillogtatni a művészetét. Az éneklő fűrész most is vele van a strandon, az öltözőben, Stark úr gondjaira bízva. Rózsa bácsi művészetének még ezekben a cudar időkben sem fogytak el a hívei, ma estére is meghívták egy sváb családhoz lakodalomba. Előbb azonban a Támadás hajnalban című szovjet darabot végigüli az orcseszterben, ő produkálja ugyanis a pergőtüzet, gépfegyverropogást és távoli ágyúszót. Rózsa bácsinak ma nehéz napja lesz, előadás előtt még alapfokú szemináriumon is részt kell vennie a színházban, de addig legalább jól kialussza magát itt a strandon.

 

 

– Igenis, nyitom – hallatszik Stark bácsi túlbuzgó hangja az öltöző felöl. A világon senki sem hívta Stark bácsit, de az ő sasszeme észrevette a bejáratnál a vezető kartársat, s mutatni akarta, hogy milyen gyorsan és megbízhatóan áll a fürdővendégek rendelkezésére. A vezető kartárs tétován kaszál a levegőben a karjával, hogy nem kell sietni, várja meg, amíg beszél vele.

– Egy pillanat, kérem – szól udvariasan Stark bácsi az üres öltözőbe.

Bozsik kartárs inge a köldökéig kigombolva, mellét elborítja a verejték. Arca felpuhult az italtól, a szeme véres. Hatalmas tenyerével megmarkolja Stark bácsi vállát és mélyen a szemébe néz: – Beszéltem az elvtársakkal – s van a hangsúlyában valami fenyegető, nehogy véletlenül Stark bácsi azt higgye, hogy ő az időt a strandon kívül léha mulatságokkal tölti.

Stark bácsi csupa figyelem.

– Meg vannak elégedve – mondja a vezető kartárs. – Jövőre lesz beruházás.

– Az ránk fér – mondja Stark bácsi. – Nagyon ránk fér már, Bozsik kartárs.

S megint bekiált az öltözőbe: – Csukom már!

Bozsik kartárs előreszegi a fejét, mint egy elkábult bika. Mutatóujját az imént Stark bácsi felé emelte, s most ott remeg céltalanul a levegőben. Azután e mutatóujj Stark bácsi mellét kezdi nyomkodni. A vezető kartárs valósággal rátámaszkodik a mutatóujjára. Nagy nehezen felerőlteti a fejét, véres szemével belebámul Stark bácsi arcába. – Mondja, Stark – szólal meg, s a szemöldöke összerándul –, magának tudni kell… Az a darab a színházban… Érdemes megnézni?

– Príma – mondja Stark bácsi, s nem kis nyomatékkal teszi hozzá: – Szovjet darab.

Bozsik kartárs aprókat horkan. S megint megböki Stark bácsi mellét. – Szomorú?

– Az nem kifejezés – mondja Stark bácsi. Hárman halnak meg benne… És mennyi szenvedés! – az arcán ott tükröződik az együttérző fájdalom. – Ha az ember elgondolja, Bozsik kartárs, hogy mennyit lejsztoltak értünk a szovjet emberek!…

Bozsik kartársnak szeme sem rebben. Stark bácsi nem tartozik azok közé, akivel ő megbeszélheti ezeket a dolgokat. Kezét a zakója belső zsebébe mélyeszti, kihúz belőle egy csomó gyűrött, vékony füzetet, és Stark bácsi felé nyújtja. – Vigye be, Stark, a női öltözőbe… Tegye le a padokra.

Majdnem nekiesik Stark bácsinak, aki szolgálatkészen segíteni akar, hogy a vezető kartárs visszanyerje az egyensúlyát, de Bozsik kartárs egy indulatos mozdulattal ellöki a karját, s mindjárt rá is förmed: – Miért nincs muzsika?

– Szaladok, mint a nyúl – mondja Stark bácsi, és ballag befelé az öltözőbe.

A vezető kartárs még álldogál egy ideig, szemét a földre szegezi, a papírhulladékkal teleszórt pázsitra. S egy félelmetes horkantás után megteszi ő is az első imbolygó lépést a bejárat irányába, vissza az elvtársakhoz.

Stark bácsi az öltözőben leül egy pad szélére és szemügyre veszi az egyik füzetet. Az MNDSZ legfrissebb brosúrája, az a címe: Miről beszélgessünk? Tartalmából ítélve valamiféle társalgási útmutató, tanácsokat ad az asszonyoknak, miről beszélgessenek el munka közben vagy szabad idejükben, például a cukrászdában vagy a strandon. Az ajánlott példákat párbeszéd formájában fogalmazták. Stark bácsi bele is olvas az egyik jelenétbe, amelyik úgy kezdődik, hogy Éva ül az eszpresszóban, azután belép Böske és odamegy Évához:

Böske: Szervusz Éva, az ablakból láttam, hogy valamit olvasol. Mi az?

Éva: A Szabad Nép. István dicsekedett tegnap, hogy nézd csak meg, 1950 első félévében az ipari termelést 103,5 százalékra teljesítettük.

Böske: Mutasd csak. Juj, mennyi szám. Te kiismered magad ezen?

Éva: Miért ne! Nézzük csak, ha jól tudom, téged a vegyipar érdekel. Hűha, több mint 59 százalékkal teljesítettük túl. Hát, büszke lehetsz a férjedre, ehhez ő is hozzájárult…

Stark bácsi felemeli tekintetét a füzetről, és arra gondol, mit fog szólni dr. Piróthné, amikor meglátja a brosúrát a női öltözőben, a padon. S egy pajkos gondolat villan át az agyán. Mi volna, ha behelyettesítené Böskét és Évát a tanulságos kis jelenetben dr. Piróthnéval és dr. Soósnéval. És már így is olvassa tovább:

dr. Piróthné: A gépállomásról nem írnak semmit?

dr. Soósné: Dehogynem. Itt van ni. Gépállomásaink száma 1950. június 30-ig kétszázra emelkedett. Szép szám, de nézd csak, az építkezéseknél egy kicsit lemaradtunk, ezt helyre kell majd hozni.

dr. Piróthné: Szaladok és veszek én is egy újságot, mert én ezt otthon fel akarom olvasni a mamának, tudod, hogy érdekli őt is minden, ami a hároméves tervünkkel kapcsolatos…

Stark bácsi feláll, mert az újságíró a pesti rendezőgyerekkel kilépett a kabinból. Zsupinon látszik a türelmetlenség, szeretne már kint napozni a pázsiton, de az újságíró a karjánál fogva visszatartja. – Nézd, Zsupin elvtárs – szólal meg komoran, és még annyit sem tesz, hogy egy kicsit arrébb álljon, Stark bácsi csak a falhoz lapulva éri el a kabint. – Én azt elfogadom, Zsupin elvtárs, hogy Galambos nem lehet régi illegális, mert akkor éberebb volna. Galambos szimpatizáns volt, és csak a felszabadulás után lépett be a pártba, azért követi el a hibát, mert nincs elegendő mozgalmi tapasztalata.

Zsupin lassan nemet int a fejével. – Ha csak szimpatizáns volt, akkor mért tették büntetőszázadba?

Polgár Jenő feszülten gondolkodik. Arca felderül. Miért is nem talált rá előbb erre a kézenfekvő megoldásra?! – Valaki feljelentette.

 

 

Stark bácsi bezárja a kabinajtót, és megy az irodába, hogy feltegye a gramofonra a következő lemezt. Turkál a lemezek között, kiemeli őket a Radiola, Odeon, Polydor feliratú tasakokból, míg végül rátalál arra, amit keres. Gyöngéden forgatja, egy bársonydarabbal még a port is letörli róla. Ez a kedvenc lemeze Stark bácsinak, egy igazi jó darab, a vezető kartárs beszerzése, a nyáron vásárolta, ugyanakkor, amikor a Donyeci bányászok dalá-t és a Szulikó-t. Stark bácsi valósággal lázba jön, ahányszor ezt a számot felteszi, de érezni a lázat a strandon is, amint végigfut a moraj a medencék környékén, bár a dallam egyszerű, hasonlatos a régi hegyi tangók dallamához, a Reiner-féle tánciskolában. Az ünnepélyes alkalomhoz illően Stark bácsi gramofontűt cserél s kissé magasabbra állítja a hangerőt. Ahogyan a tűt a lemez szélére helyezi, máris szalad a bejárati ajtóhoz, nehogy egy percet is elveszítsen abból a felindult lelkesedésből, amely szétárad ilyenkor a fürdővendégek körében. Sietni kell, mert a számnak alig van előzenéje, a szerző nem sokat lacafacázott, mindjárt a közepin kezdi, tömören és hatásosan. Alighogy Stark bácsi az ajtó elé ér, már végigsöpör a strandon az érzelmesen búgó hang:

 

Az élmunkás munkaerkölcsöt mutat, Az élmunkás munkakönnyítést kutat, Az élmunkásnál kevés selejt akad…

 

Stark bácsi az ajtóból mohón lesi a hatást, karját összefonja a mellén. Dr. Szilassy visszeres lábával éppen a pedikűröshöz igyekezett, amikor felharsant a zene. Dr. Szilassy lába a földbe gyökerezett. Kapkodva forgatja a szemét, mint akit minden oldalról bekerítettek.

Dr. Reményi kibújik a tus alól, fátyolos szemében felködlik egy távoli halászhajó, amelyen felemelt fejjel járnak az emberek.

Dr. Stadler a reggel lezajlott tárgyalásra gondol, ahol is halálra ítéltek egy életfogytiglani büntetését töltő rabot, mert fel akarta gyújtani a fegyházat. A kosárfonóból átképzett bíró hangját hallja, amint elégedetten hunyorít rá a tárgyalás után: – Megkapta a madzagot.

Dr. Piróthné önfeledten leereszti a karját, amelyben a kártyát tartja, két dzsókere valósággal égeti dr. Soósné és dr. Ádlerné szemét.

– Ötven – mondja gyorsan dr. Soósné, mert nem akar megint kétszázat írni.

Rózsa bácsi egy pillanatra riadt csak fel a szunyókálásból, s már bóbiskol is tovább, ahogyan ő szokta mondani, még „napecol” egy kicsit. Kassák Jóska a törülközőjével bajlódik, ráhúzódik a sarkára, de nem meri egészen kiteregetni, mert akkor napvilágra kerül a könyv, amit a törülközőbe csavart: A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Horn Franci feltápászkodott a törülközőről, azt játssza, hogy merő figyelem, a szeme szinte rátapad a bömbölő hangszóróra, annyira tetszik neki ez a dal, hogy a végén már együtt dúdol az énekessel:

 

Az élmunkás ma az új munka hőse, Dolgozott az apja, anyja, őse, Az élmunkással szoríts ma hát kezet, A szocializmus korába érkezett…

 

Neves fővárosi művész énekli a dalt, Muhari József, érdes, kemény egyéniség, a Tiborcot játszta nemrég a Bánk bánban. De még az ő képessége is kevés ahhoz, hogy eltüntesse a dal prozódiai fogyatékosságait, s a végét nem tudja másképp kihozni, mint úgy, hogy: „krába érkezett”.

Horn Franci sokat sejtetően bólogat. – Krába – mondja Horn Franci, és nagy nyomatékkal még egyszer megismétli. – Krába… A szocilizmus krába.

Kassák Jóska nem akar ehhez hozzászólni. Másfelől közelíti meg a dolgot. – A Jóska – mondja elgondolkodva, mint akiben egy régi emlék sejlik fel –, a Muhari Jóska…

Horn Franci gyanakodva kérdezi: – Játsztál vele?

Kassák Jóska nem felel rögtön. A lábujjait mozgatja, megigazítja a törülközőjét, s csak mellékesen veti oda: – Játsztam.

– Hol? – kérdezi Horn Franci.

Kassák Jóska megint vár a válasszal. Kihúz egy fűszálat a lábujjai közül, megforgatja a szeme előtt, és a fűszálnak mondja: – Baján. Szikszay Pipinél.

– Szikszay Pipinél? – hitetlenkedik Horn Franci. – Mikor játsztál te Szikszay Pipinél?

Kassák Jóska tesz egy mozdulatot a kezével, mintha legyet kergetne el az arca elől. Nem kötelessége neki mindenről beszámolni Horn Francinak. – Játsztam – mondja unottan. – Harminckettőben.

Horn Franci elégedett. A kihallgatás végére ért. – Tyetyetye – rázza meg a fejét. – Hát akkor mondd csak meg, ecsém, mivel nyitott Baján Szikszay Pipi?

Kassák Jóska a vállát vonogatja. – Mondd meg te.

– Én tudom, ecsém – mondja Horn Franci nagy felsőbbséggel. – Mert én ott pályáztam akkortájt.

– Lehet, hogy ott pályáztál – mondja most már kevesebb biztonsággal Kassák Jóska. – Attól még én is ott pályázhattam.

– Pályázhattál, kislány – bólint rá Horn Franci. – De akkor tudnod kéne, mivel nyitott Baján Szikszay Pipi.

Kassák Jóska dacos képet vág. – Majd megmondom, ha akarom.

Horn Franci a fejét egészen Kassák Jóska álla alá hajtja, s úgy néz fel rá sokat ígérőn. – Akard, kislány, akard!

Ekkor jelenik meg a kabinok bejárata előtt Zsupin Gábor, pillantása éppen feléjük kalandozik. Kassák Jóskának még arra sem marad ideje, hogy görcsbe rándítsa a testét, kitátsa kínlódva a száját, mintha most tört volna rá az asztmaroham, éppen csak megemeli a fenekét kissé a törülközőről, amikor Zsupin már el is fordítja róluk a tekintetét. De Kassák Jóskának elég volt a kurta, semleges pillantás, hogy a szívét összeszorítsa a rettegés. – Láttad? – szól fulladozva Horn Francinak. – Láttad, hogy nézett rám?

Horn Franci csitítóan megpaskolja a vállát. – Ne szarjon be, Zrínyi úr!

– Én ezt már nem bírom sokáig – motyogja maga elé Kassák Jóska. – Meglátod, Ferenc, eccör megszakad a szívem…

Pedig hát Zsupin tekintetében nem volt semmi ellenséges, talán meg sem látta a két öreg színészt. Minden idegszálát leköti, hogy mikor szabadul meg végre ettől a kellemetlen, pattanásos hólyagtól itt mellette, aki az egész idő alatt, a cukrászdától a strandig szinte szóhoz sem hagyta őt jutni.

S még most is, miközben a gyékényekre várnak, az írói módszerét magyarázza. Polgár Jenő írói módszere – bármily furcsán hangzik –, a kartotékolás. Figyeli az embereket, s amit elárulnak magukról, azt ő elraktározza. No, nem a fejében őrzi meg az elejtett szavakat, árulkodó gesztusokat, mindennek írásban is nyoma van. Persze, nem esett a fejére, nem azt nézi, hogy mit mondanak neki, hanem ami a szavak mögött van, ami ott bujkál bennük. Az megint más kérdés, hogy kiket figyel meg. Általában olyan személyeket, akikről megszimatolja, hogy valamit rejtegetnek a subájuk alatt. Este ezután feljegyzést készít róluk, egy-egy cédulán felvázolja az illetők erényeit és hibáit, mindazt, amit sikerült megtudni róluk. Ezeket a feljegyzéseket egy cipős skatulyában tárolja, eddig háromszáz cédulát gyűjtött össze, jónéhányat közülük írói munkássága során már fel is használt. Erről a módszerről nemrégiben beszámolt Földes elvtársnak, a vidéki írók instruktorának. Földes elvtárs a válaszában megígérte, hogy a módszert ismertetni fogja az írószövetségben, szerinte ez minden eddigi módszernél alkalmasabb arra, hogy az írók elkerüljék azt a hibát, amit Révai elvtárs az ábrázolás szűk, korlátozott jellegének nevez. A levelet gyakorlati tanácsokkal fejezte be, azt javasolta, hogy Polgár Jenő ezentúl ne egy, hanem két skatulyát használjon. Az egyikbe azoknak a céduláit helyezze el, akiket pozitívnak ítél, a másikba a negatívokét. Talán egy harmadik skatulya sem volna haszontalan, abban kapnának helyet az egyebek és az ingadozók.

– Ezen dolgozom most, Zsupin elvtárs – mondja Polgár Jenő.

Zsupin szórakozottan bólogat. Ő is találkozott már Földes elvtárssal, a főiskolán jó néhányszor tartott politikai beszámolót, s a hallgatókban leginkább az a tömör kijelentés rögződött meg, amit Földes elvtárs többször is elismételt: – Elvtársak, ha nem ülünk a hibák nyakába, akkor a hibák ülnek a mi nyakunkba.

Zsupin hiába erőlködött, hogy végre rátérjenek a Megcsalatott bizalom gyengéire, Polgár Jenő mindig megkerülte a kérdést, látszott rajta, hogy nem szándékozik kierőszakolni Zsupin részletekbe menő benyomásait. Jól tudta, hogy az olyan alapvetően fontos ügynek, mint egy munkástémájú mai magyar dráma, megvan a maga útja. Nem kétséges, hogy a színház előbb felküldi a darabot a minisztériumba, a pártközpontba, s csak amikor mindenünnét kedvező visszajelzéseket kapnak, kezdődhet el az elmélyült, aprólékos munka. A kedvező visszajelzéseket illetően Polgár Jenő láthatólag nem aggódott, ő is megtette már a magáét, amint ez kiviláglott egy zárkózott megjegyzéséből: – A darabbal ezidőszerint nagyon komolyan foglalkozik Durucz elvtárs a városi Pártbizottságon.

Azután átadott Zsupinnak két gépelt oldalt, és megkérte rá, hogy olvassa el figyelmesen, és gemkapoccsal csatolja a darabhoz. Az irománynak címe is volt, amelyet Polgár Jenő piros tintával húzott alá: Elvi iránymutató a „Megcsalatott bizalom” című drámához Révai elvtárs beszédeiből. Ezután következtek az idézetek, melyeket az újságíró tizenkét pontba szedett, s mellékelte hozzájuk a maga megjegyzéseit. Az idézeteket olyan körültekintéssel válogatta meg, hogy abban, aki ezt az összeállítást elolvassa, önkéntelenül fölmerüljön a kérdés: lehet-e egyáltalán elkezdeni egy művet, ha az író nem tanulmányozta előbb Révai elvtárs beszédeit? Az is fölmerülhet az emberben, hogy tulajdonképp majdnem elegendő Révai elvtárs beszédeit olvasni, ha valaki elhatározza magát, hogy prózát, drámát, vagy verset akar írni.

Polgár Jenő például drámájának valamennyi részletében tudott valamit hasznosítani Révai elvtárs beszédeiből. Különösen fontos volt a dráma mondanivalójának szempontjából az az idézet, amit az újságíró az ötödik pontba foglalt: „A kisebb kommunista figura, mint főhős, és a nagyobb, fejlettebb kommunista figura, mint epizódalak között kell, hogy összefüggés legyen, kell, hogy az egyik a másikra hasson, kell, hogy az epizódfigura nevelje a főfigurát, a kevésbé fejlettet.”

Ehhez Polgár Jenő a következő megjegyzést fűzte: „Nagyon fontos Galambos elvtársnak, mint főfigurának Schneider elvtárshoz, mint epizódfigurához való viszonyának megítélésében.”

Az ötödik pontnál nem volt kevésbé lényeges a nyolcadik pont sem, amelyben a Megcsalatott bizalom helyes etikai megvilágításra került: „A mi morálunk, a mi humanizmusunk: ne sajnáld az ellenséget, hanem gyűlöld és semmisítsd meg!”

A tizenkettedik pontnak nem volt szoros köze a drámához, inkább egy általános írói magatartást körvonalazott: „Az író alulról is, felülről is igyekezzék az életet megismerni.”

Zsupin még az úton a strandfürdő felé hevenyészve elolvasta a két gépelt oldalt, s anélkül, hogy bármi megjegyzést fűzött volna hozzá, becsúsztatta a kézirat lapjai közé. Ezután a darabról alig esett szó közöttük, s már csak azt kellett eltűrnie, hogy Polgár Jenőnek mindenkire, aki szembejött velük, volt egy pár keresetlen rossz szava. Éppen hogy elérték a Dörner sváb portáit, azonnal tett egy megjegyzést a háza előtt makulátlanul tiszta kötényben söprögető gazdára.

– Hát téged itt felejtettek, koma? Talán te megpíszható voltál?

A ház kékesszürke falából, a padlásablak alatt, kiragyogott egy fehérre meszelt mélyedés, melyben egy agyagból formált és rikítóra festett szent esetlen bájjal imára kulcsolta a kezét. Boltíves kőkapu nyílt az udvarra, a boltív hajlatán kidomborodott az évszám: „1862”.

A gazda, mintha meghallotta volna Polgár Jenő megjegyzését, komoran nézett utánuk.

Ez azonban cseppet sem zavarta az újságírót. – Egyet sem kellett volna itthagyni – mondta. – Rohadt volksbundisták.

Ha az ember Polgár Jenőt hallgatta, az a benyomása támadt, hogy ezekben a regényes, girbe-gurba utcákban, s távolabb, a szecessziós városközpontban, soha nem élt egyetlen tisztességes ember sem, csupa alattomos csúszómászó népesítette be ezt a várost. Pedig hát Polgár Jenőnek hinni lehetett, ő itt élt azelőtt is, még a reakciós világban, itt szolgált ki a Kalocsai-féle papírkereskedésben, ahol a város egyetlen polgári kölcsönkönyvtára működött.

Amikor kiléptek az öltözőből, Polgár Jenő a kártyázó főorvosnék között észrevette dr. Piróthnét. Nem késlekedett egy újabb kijelentéssel, miszerint dr. Piróthné kétszer is kikérte a kölcsönkönyvtárból Rachmanova szennyes regényeit, a Házasság a vörös viharban-t és a Szerelem, cseka, halál-t.

Zsupin tudja, hogy a szenvedése már csak addig tart, amíg Gizike kihozza a gyékényeket a raktárból, akkor végre megszabadul az újságírótól, akinek az előbb a medence túlsó feléről integetett egy görbelábú és fekete hajú zsidólány, kézmozdulataival azt is jelezte, hogy már foglalt kettejüknek egy jó helyet, a nyalóskút mellett. De Gizike nem mutatkozik a gyékényekkel. Zsupin összeszorított fogakkal megpróbálja magát süketté tenni és gondolataival Simó Editkéhez menekül. Abból a piszkosszürkén örvénylő zagyvalékból, amellyel Polgár Jenő körülveszi, Editke olyan naiv tisztasággal ragyog ki, mint a Dörneren a sváb ház falából az imára kulcsolt kezű szent. Polgár Jenő semmit nem vesz észre a feszültségekből, csak mondja, mondja a magáét, dr. Soósnéról, akiről tudja, hogy az öccse ludovikás tiszt volt, dr. Reményiről, akiről viszont azt tudja, hogy az izraelita hitközségtől felvett kölcsönből építtetett magának nyaralót a Dallos-hegyen. A kölcsönt persze, sohasem adta vissza. És amikor dr. Szilassy botorkál el mellettük, hogy körömápolás céljából igénybe vegye Csíkszereday Ernő szolgálatait, hallótávolságon kívül neki is utána szól: – Ügyvédkém! Még adós vagy az utolsó Baross Szövetségi tagdíjjal.

Zsupin, aki nem ismeri a helyi viszonyokat, nem tudja, hogy ez mekkora szemtelenség volt Polgár Jenőtől, ezért a megjegyzésért külön kiérdemelt volna egy nagy pofont. Mert az igaz, hogy dr. Szilassy a Hangya szövetkezet alkalmazásában állt, de a nevét nem jegyezték szélsőséges politikai körökben. Nem is igen jegyezhették, mert a lánya házassága révén a családjába rendezetlen vallású egyének keveredtek. Vagyis, ahogy azokban a vérzivataros időkben mondták volna: dr. Szilassynak faj volt a vején.

Végtelenségnek tetszik, amíg Gizike végre megjelenik a gyékényekkel, sűrű törkölyszag lengedezik körülötte. Gizike alaposan belekóstolt a pálinkába. Ezzel a rabvallató törköllyel alkalmanként Bozsik kartárs lepi meg bizonyos bizalmi szolgálatok fejében. Gizikének kell ugyanis megfigyelnie, hogy egy Mucsi Erzsébet nevű hajadonnak, aki küldönci feladatokat tölt be a Május l. Egészségügyi és Népfürdőben – s akihez Bozsik kartársat érzelmi szálak fűzik – ki fizet egy kevertet a büfé megroggyant asztalai mentén. Miután Gizike alaposan körülnézett, s megállapította, hogy a megfigyelt személy nem tartózkodik a placcon, végre átadja a gyékényeket. Az újságíró azzal a rosszalló fejcsóválással veszi át a magáét, ahogyan valamikor a megrongált könyveket vette vissza a Kalocsai-féle papír és könyvkereskedésben. A gyékény szakadt, büdös, a sarkában tenyérnyi penészfolt fehérlik. Mintha csak Révai elvtárs szavai nyernének ezzel is bizonyítást: „Amikor a munkásosztály hatalomra jut, az ellenség még sokáig nagyon erős marad.” Polgár Jenő meg sem kísérli a tiltakozást, Gizike szemében a koromfekete rosszindulat beléfojtja a szót. Összecsavarja a gyékényt, a hóna alá csapja és kivágja a kezét Zsupin felé, akinek személye ma este feltétlenül belekerül valamelyik cipős dobozába. Polgár Jenő már nagy vonalakban tudja is, hogy a véleményét miként fogja megfogalmazni. „Fiatal értelmiségi. Lumpenszármazású. A főiskolán polgári beállítottságú tanárai az öncélú művészet irányába befolyásolták. Azok emelték ki, akik titokban egy követ fújnak vele, s akik csak álcázzák kispolgári nézeteiket. Nyíltan még nem mer kiállni, de pökhendi magatartása mindent elárul.”

Kassák Jóska le nem veszi a tekintetét Zsupinról. A szeme egészen kifordul, úgy kíséri minden mozdulatát. Nyelve félig kilóg a szájából, készen áll rá, hogy bármikor kitörjön rajta az asztmaroham. Látja, amint Zsupin kezet fog az újságíróval, majd révetegen elindul a tusoló felé, a medence szélén. Jó sokáig hagyja csurogni magára a vizet, azután anélkül, hogy egy pillantást vetne a füvön heverőkre, letelepedik a gyékényére, hasra fekszik, fejét a karjára hajtja.

Kassák Jóskát ez sem nyugtatja meg. – Tönkre fog tenni – motyogja maga elé –, ez nem nyugszik addig.

– Tyetyetye – csóválja a fejét Horn Franci – Akkor is magáé a krebizni. Azt nem vehetik el magától, Zrínyi úr.

A krebizni szóra Rózsa bácsi horkanva kinyitja a szemét. Neki a krebiznihez legalább annyi köze van, mint Kassák Jóskának. A jelenetet a Támadás hajnalban vége felé – amelyben az öreg színész előadásról előadásra vastapsot arat – arról a végszóról nevezték el a színészek krebizninek, amit ő rótt fel reszketeg betűkkel a stimmje negyedik oldalára. Kassák Jóskának nincs nagy szerepe a darabban, két jelenet mindössze, mégis ő aratja a legnagyobb sikert. Ő az – mármint Szokolov gárdaőrnagy –, aki nem ért egyet Lucsenkó ezredparancsnok véleményével, miszerint nincs más kiút, mint a visszavonulás. Izgatott drámai huzavona után sikerül kapcsolatot teremteni Moszkvával, ez már a színfalak mögött történik, s csak később derül ki, hogy az a férfi hallgatja meg, akinek éjjel-nappal virrasztó figyelme nem kerüli el a hadműveletek legapróbb fejleményeit sem. Szokolov gárdaőrnagy – mármint Kassák Jóska – benyit a bunkerbe, megáll, tekintetét végigjártatja a lehorgasztott fejjel tépelődő tiszteken. S hosszas kunsztpauza után csak annyit mond halkan, visszafojtott indulattal: – Elvtársak! Négy óra harminckor támadunk. – Az előbb még oly csüggedten maguk elé meredd tisztek felpattannak, az arcuk ragyog az elszántságtól. Hurrá! Hurrá! Akkor ő lassan felemeli a fejét, szeme a Generalisszimusz képére rögződik, amely sértetlenül függ a lövedékektől megtépázott bunkerben. A hirtelen támadt csöndben újra megszólal, a hangja megilletődött és komoly: – A feladatot nem lehetett volna jobb kezekre bízni…”

Rózsa bácsi már az első próbán felírta magának a végszót: krebizni. Itt ugyanis már ő következik. Ahogy elhangzik a krebizni, Rózsa bácsi belevág a timpaniba, nehéz ágyúk, aknavetők, gépfegyverek feleselnek egymásnak a dobokon, s még a triangle is megszólal, mint a szuronyok csörömpölése. A színpad elsötétül, felcsattan az ütemes taps, amit általában egy sarzsi irányít a zsöllyék közepe tájáról. A széksorok felét-harmadát estéről estére a lőgyakorlatokon kiváló eredményt elért tótfelpéczi lövészek töltik meg.

Hát ez a krebizni. Meg kell hagyni, nem csekély dolog manapság, mások egy ilyen krebiznire már komoly díjakat kaptak. Kassák Jóska rossz kedve is felenged egy kissé, valamelyest nyugodtabban szedi a levegőt.

– Na látja, Zrínyi úr! – mondja Horn Franci. – Csak nem beszarni, Zrínyi úr.

Ha most egy civil ülne közöttük, már rég megkérdezte volna, miért nevezi Horn Franci Kassák Jóskát következetesen Zrínyi úrnak. Ám aki eltöltött némi időt a daltársulatok harmatos világában, annak ez éppen úgy beletartozik a szótárába, mint a próbákon sűrűn hallható „majd este, Szuper úr” vagy az, hogy: „játsztam, rendeztem Krecsányinál” – még akkor is, ha nem mindenki tudja a dolgok pontos eredetét. A Zrínyi úr története például még a múlt század végére nyúlik vissza, amikor is végső szükségben a daltársulatok hajlamosak voltak eljátszani egy-egy helybéli notabilitás szomorújátékát. A helybéli notabilitások általában ötfelvonásos szomorújátékokat írtak, elő- és utójátékkal. A Zrínyi megdicsőülése című darabot egy alföldi városka szolgabírája írta, közönséget is toborzott arra az egyetlen előadásra, melyet vacsora és szállás reményében vállalt a direktor, ivócimborája volt ugyanis a közeli garnizon parancsnoka. Az ötödik felvonásban a szigetvári hős addig-addig viaskodott magával a kirohanás előtt, mígnem egy türelmét vesztett strázsamester kaszárnyaízű hangon felkiáltott a színpadra: – Nem köll beszarni, Zrínyi úr! Itt vagyok egy század huszárral!

Ám Kassák Jóska lelkiállapotát most egy század huszár sem billentené helyre. Addig a lelke nem nyerhet nyugovást, amíg ez a pesti jabranc itt fekszik ötven lépésnyire tőle. Nagynehezen feltápászkodik, összehajtogatja a törülközőjét. – Elmegyek, Ferenc – mondja Horn Francinak. – Jobb nekem a békesség.

– Jobb is, ha elmegy, Zrínyi úr – hagyja rá Horn Franci és beleszimatol a levegőbe – Magának már stingilije van a félelemtől. – S amikor Kassák Jóska tesz néhány lépést, még utána szól. – Aztán gondolkodj, Józsi!

– Micsodán? – fordul vissza Kassák Jóska.

– Hogy mivel nyitott Baján Szikszay Pipi.

Kassák Jóska dühös fintort vág Horn Franci felé, s tovább botorkál az öltöző irányába, ami nem olyan egyszerű dolog, még arra is kell vigyázni, hogy elkerülje Horváth Géza figyelmét. Az egykori direktor a múlt szezon végén levelet írt neki, arra a levélre máig sem válaszolt, azóta még moziba sem mer járni, nehogy találkozzanak. A levélben egy kéréssel fordult hozzá Horváth Géza, aki láthatólag túlzott jelentőséget tulajdonított Polgár Jenő emlékezetes cikkének, miszerint Kassák Jóska az elsők között jelentkezett a pártba, s „kezében a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történeté-vel készül a szemináriumra.”

„Neked most súlyod van a színházban, Józsi, hangod van – írta a levelében Horváth Géza. – Beszélj az igazgatóval, azzal a Késmárkival, nézze meg egyszer az anyagomat. Príma anyag, te is tudod, még a Siligától vettem, apránként. Ördöglovas, Drótostót, Bajadér, Diákszerelem, ritkaság az ilyen masszív anyag. Megvannak a kivonatok, a stimmek, az egész cugehőr. Olcsón odaadom, mert köll a pénz, Gizusnak köll egy jó vatelinos kabát, télire. Neked egy szavadba kerül, Józsi, te most ott vagy az élen, benne vagy a dolgokban. Tegyél meg egyszer valamit, ha már lenyomtad a fejem a kakiba. Amiért, tudd meg, nem haragszom, ilyen a ripacs, ilyen vót mindig. Nyuczkynak jobbulást kívánok, neked is jó egészséget, sok sikert a pályádon. Szegény öreg dirid, Horváth Géza.”

Kassák Jóska meg sem merte említeni a kétes illatú anyagot Késmárki Lajosnak. Inkább Joó Aladárnak mutatta meg a levelet, akiben megbízott, együtt pályáztak Horváth Gézánál, s hajdanán még Tunyoghy Dudusnál és Daniss Lencinél is.

– Szegény Gézuka – mondta mély együttérzéssel Joó Aladár –, ezért a pénzért felajánlhatta volna a lejárt hadikölcsön kötvényeit is.

De azért egy ideig még elandalodott a levélben felsorolt darabokon, különösen a Diákszerelem címűn, melynek második felvonásában Hunfalvy Ica olyan ennivaló bájjal énekelte Újpesten:

 

Csak a jó Istenke tudja, Meg egynéhány angyal tán, Hogy mit szenved itt, a földön Egy szegény tandíjmentes lány…

 

A strandon Kassák Jóska biztonságban érezhette magát, Gizike nem engedi a férjét a ripacsok közelébe. Az öltöző bejárata már veszélyesebb terület, kívül esik Gizike látószögén, a kilátást egy fagyalbokor takarja el. A fagyalbokor füvében rendezkedett be Csíkszereday Ernő. A pedikűr atelier-je két székből áll, egy lavorból és egy kis fehér szekrényből, amelyben a műszereit tartja. Most éppen dr. Szilassy ül előtte. Kassák Jóska az ügyvéd háta mögött lopakodik az öltözőbe.

Csíkszereday Ernő finom kis igazításokat végez dr. Szilassy jobb lábán, lecsipeget egy-két bőrfoszlányt, hintőport szór az ujjak közébe. Azután elébe veszi a kiázott bal lábat, bebugyolálja egy törülközőbe. Szépen, gondosan végzi a munkáját, van ideje, senki nem vár türelmetlenül a sorára, ahogyan Csíkszereday Ernő elnézi a fürdőzőket, akár be is csukhatja a boltot, több lába nem lesz mára. Dr. Szilassy lába megrezzen az ölében, az éles kis szike érzékeny bőrfelülethez ért. Dr. Szilassy felszisszen: – Ez kész viviszekció, amit maga csinál.

Csíkszereday Ernő nem jön ki a sodrából. – A magot ki kell kaparni, ügyvéd úr – mondja a szakember felsőbbségével. – A magot nem szabad bennehagyni.

– A magot! – ismétli dr. Szilassy dühösen. – Ez nem egy cseresznye. Ez egy láb.

Csíkszereday Ernő jó magyar ábrázata elkomorul. A szentségit neki! Úgy látszik ma már az úriemberek sem tudnak disztingválni. És egyáltalán úriembernek számít-e az ilyen, akinek a sarkán az elhanyagolt bőrkeményedést már úgy kell hámozni, mint egy narancsot! De nem szól semmit, nem reszkírozza az ötven fillér borravalót. Eljön még az idő, amikor megadja a választ, megtudja még a világ, hogy ki az a Csíkszereday Ernő.

Pillantása a bejárat mögött toporgó Kassák Jóskára esik. Megcsóválja a fejét. – Hát még mindig nem jött az a Stark? No majd én idehívom.

S az érces hang végigsöpör a klórszagú, hűvös öltözősoron: – Jöjjön már Stark! Megfagy a kuncsaft.

Dr. Szilassyt elönti az epe. – Mit ordibál? – rivall a pedikűrösre. – A bütykömmel foglalkozzon! Eleget ordibálnak ebben az országban.

Csíkszereday Ernő ezt már nem tűrheti. Lelöki az ölében tartott törülközőről dr. Szilassy lábát. A tekintete parázslik. – Lassabban, ügyvéd úr! – szólal meg mély, dacos izzással. – Engem ezekkel ne vegyen egy kalap alá, ügyvéd úr! Én becsületes, magyar ember vagyok…

És olyan fenyegető méltósággal emeli a magasba a tyúkszemvágó szikét, hogy dr. Szilassy valóban megrémül. Csend támad hirtelen a strandon, mintha valamennyi fürdőző meghallotta volna Csíkszereday Ernő kinyilatkozását. Azután újból csobban a víz, távolabbról egy labda csattanása hallatszik, s megszólal a hangszóró is: Te büszke kozák…

Néhány lépésnyire az öltözőtől, dr. Piróthné elmélyülten gusztálja a lapjait. – Te büszke kozák – dúdolja szórakozottan –, add vissza az órám…

Stark bácsi az irodában hallotta meg Csíkszereday Ernő kiáltását, Bozsik kartárs székén ült és ábrándozott. Az irodába azért nyitott be, hogy kiválogassa a következő négy lemezt. Azon tűnődött éppen, hogy a Van egy kis Csepelem-mel vagy a Te büszke kozák-kal kezdje-e a fürdővendégek szórakoztatását, amikor észrevett az asztal sarkán egy levelet. A levél Bozsik kartársnak szólt, és Stark bácsi úgy érezte, hogy neki ezt a levelet haladéktalanul el kell olvasnia. Már a megszólítás is bizsergő izgalmat váltott ki Stark bácsiból, kiderült ugyanis, hogy Bozsik kartárs kettős életet él, mint a Schöberl bútor, amely nappal fotel, éjjel ágy.

„Apci, már megint rossz voltál – kezdte a levelet az a bizonyos T. M. Tótfelpéczről – ahogy ez a boríték hátoldalán olvasható volt –, s aztán így folytatta: – Három autóbuszhoz is kigyalogoltam az ínhüvelygyulladásommal, és ki az, aki nem jött? A nagy Bozsik Béla. Az igazgató elvtárs. Tudod, kinek lehetsz te a nagy ember, Bozsik Béla? Aki nem ismert még, amikor a medencét klóroztad és hordtad a virslit a Szántó méltóságos úrnak. Akkor jó voltam neked ott a masszőr asztalán, meg a családi kádban. Emlékszel még, te nagy Bozsik Béla? Menj csak be egyszer a hármas kabinba, még mindig ott van a szív, amit te véstél az ajtóba a bicskáddal, amikor én már a hipermangános lavórban ültem, és amikor te azt mondtad, hogy te csak velem tudsz kettőt, mert te mindig egylövetű voltál. Én meg bolond, ártatlan szívvel elhittem neked mindent. Akkor még nem gondoltam, hogy egy szajha fog elvenni tőlem, egy Mucsi Bözsi, aki még azt is be tudta mesélni neked, csak a Schlummer volt előtted. Hát a Bakos? Hát a Mikovics? Hát a Steffkó? De te mindent elhiszel, amit ez a puncimanci turbékol a füledbe, neki nem kritizálod a cicijét, meg azt a szép festett, dajerolt haját. Én nem várhatok órák hosszat egy hidegdajerra, nekem ott van a pártoktatás meg a népnevelés, most már készülünk november hetedikére is. Ha nem volna nekem a Párt, talán már nem is élnék. Azt is hallottam, hogy tagjelöltet akarsz csinálni belőle, ha ezt megteszed, lesz egy-két szavam a Lombos elvtárshoz. Térj észre, Apci, te aki annyit adsz a politikai fejlettségre, lásd be végre, hogy nem való hozzád ez a nő…”

Eddig olvasta csak a levelet Stark bácsi, azután visszatette az asztal sarkára és hozzálátott, hogy sorba rakja a lemezeket. Úgy döntött, hogy először jön a Te büszke kozák, azután a Van egy kis Csepelem, azután a Zsüliettnek nincsen nadrágja és végére marad az Ahmed, szólt a kalifa, Bagdadban egy moziba’! A levéltől Stark bácsi egy kicsit elszomorodott, mert a saját árvaságára gondolt. Nincs nagyobb árvaság a világon, mint amikor az ember már a postást sem várja. Ebben az évben mindössze két levelet kapott, az egyiket a zsidó szentegylettől, a másikat egy ismeretlen asszonytól, aki aziránt tudakozódott, hogy nem találkozott-e a férjével Sztari Oszkolban. Ezért a Bozsik kartársért – akiről a legjobb indulattal sem lehetett elmondani, hogy egy Adolph Menjou – két nő is harcolt, T. M. Tótfelpéczről, meg a Mucsi Bözsi, akit mellesleg Stark bácsi is jól ismert, ő hozza a Magasépítő Vállalat konyhájáról a Május 1. Egészségügyi és Népfürdő dolgozóinak az üzemi ebédet. Nagyon rendes lány, Bozsik kartársnál legalább húsz évvel fiatalabb, szép szelíd halszeme van. Stark bácsihoz különösen barátságos, amikor összeszedi a tányérokat, mindig megkérdezi tőle: – Ízlett az ebéd Stark bácsi? – Amire Stark bácsi rendszerint ugyanazt válaszolja: – Finom volt, nagysád. Utoljára Auschwitzban ettem ilyen jót.

Stark bácsinak már családja sincs, egyetlen rokona maradt csak életben, egy nagybátyja, a nyolcvanöt éves Grósz Izsó, aki a korához képest még elég fürge ahhoz, hogy Stark bácsit minden héten húsz-harminc forinttal megpumpolja. Izsó bácsi világéletében mindig pumpolásból élt, utolsó rendes foglalkozásának emléke még a Monarchia sóskifli illatú világába vész, Izsó bácsi akkor Bécsben ügynökölt margitszigeti forrásvízzel, krischtali wasserrel, ahogy ő szokta mondani. Grósz Izsót a zordon napokban csak azért nem vitték el, mert egy ismerős nyilas jött érte, bizonyos Tóth testvér, aki a maga böllérbicska szagú kedélyével így hangoskodott a szobában: – Maga még él, maga kövér zsidó? Na majd én gondoskodom róla, hogy ez a dolog megszűnjön. – Mire Izsó bácsi méltatlankodva megfenyegette reumától meggörbült ujjával: – Magának nem tartozom semmivel, Tóth úr! Maga nekem ne csináljon kellemetlenségeket. – A nyilas elröhögte magát és békén hagyta Izsó bácsit, aki azontúl egy dörneri parasztnál húzódott meg, mint erdélyi menekült.

Stark bácsinak nem a családja hiányzik, sok örömet soha nem lelt a családjában – kivéve persze szegény Arankát, aki egy príma asszony volt –, neki a meghitt kapcsolatok elmaradása fáj a legjobban. Milyen különös is a sors. A drága, felejthetetlen emlékű Aranka életében több ilyen meghitt kapcsolata akadt, mint a halála után. Amióta meghalt a csodálatos, pótolhatatlan hitves, talán ha három személy fordult meg mindössze Stark bácsi megereszkedett epedáján, egy volt jegyszedőnője, aki csak repríznek számított, egy takarítónő a színházból, aki ellopta utolsó értékét, egy sévres-i porcelánfigurát, és egy boldogtalan asszony, aki minduntalan azt hajtogatta, hogy ő nem egy tucatnő, ő egy zsidó asszony, ezért azután ötven forintot kellett adni neki. Persze, egyikkel sem volt a dolog olyan ausserordentlich finom, mint amiért hajdanán egy csokrot állíttatott össze a Steiner Vili virágkereskedésében, Stark bácsi nem a pállott utóízeket hagyó kalandokra vágyik, hanem igazi szenvedélyre. Hiszen még egyáltalán nem olyan öreg. Egy ötvennégy éves férfi, ha megfelelő egyénnel kerül össze, még nagyon érdekes, finom dolgokat képes mutatni. Stark bácsi erről sokat tudna mesélni, csak sajnos nincs kinek. Csíkszereday Ernő az egyedüli, aki meghallgatja, igaz, hogy közismerten buta ember, de mégiscsak abban a világban élt valaha, amelyben flitteres ruhájú lokálnők nyüzsögtek, volt pezsgő és sósmandula és rafinált ajakmunka. Az is igaz, hogy a pedikűrös leginkább hallgat, amikor Stark bácsi az érettkori szerelem lehetőségeit fontolgatja, akkor mutat csak némi érdeklődést, ha Stark bácsi már igen-igen elveti a sulykot. A minap például, amikor Stark bácsi azt állította, hogy ő egy este tizenhatot is képes csinálni, Csíkszereday Érnő felkapta a fejét. – Nono. Ilyet már ne mondjon, Stark. Ilyesmi nem létezik.

– Számoljon csak, Csíkszereday úr – mondta huncut képpel Stark bácsi. – Nyalsz meg nyalsz, az tizenhat.

Ezt a jó mondást a színházban hallotta Stark bácsi Joó Aladártól. A színházban nagyon sok olyan ingerlően ordináré dolgot hall, amilyet soha nem hallott korábban. Ezért azután a színház az egyedüli vigasz magányos életében. A felvonások közti szüneteket követően, ha már elmosta a büfében a poharakat, mindig van egy félórácskája, amit a művésztársalgóban tölthet. Itt végre magába szívhatja azt a légkört, ami már gyerekkorában is vonzotta, a színház bűvös légkörét. S még mindig nem bír betelni az élménnyel, hogy a színészek, akik néhány perccel ezelőtt életre-halálra viaskodtak a színpadon, a társalgóban szovjet tábornoki egyenruhában snóbliznak, vagy rokokó parókában, karddal az oldalukon folytatják a félbehagyott ultipartit, s közben ilyesféléket mondanak, aszerint, hogy mi az adu: – Zöldike, pintyőke, fúr-farag és krampácsol. – És néha azt is mondják hogy: – Makkot kapott a táborba’ Csumbuk János Péter.

Tavaly egy ízben beugrott statisztának, ez is megrázó élmény volt, reszketett a lába és alig kapott levegőt az izgalomtól, amikor a Dohányon vett kapitány című darabban beterelték a színpadra, mint egyikét a bojároknak, akiknek a cár éppen letörni készül a szarvát. Friedmann úr, a színházi fodrász hosszú vörös szakállt ragasztott neki és bozontos bajuszt, hasán a naftalinszagú lila düftin köpenyt tányérnyi csillogó strassz fogta össze, a fejébe malomkő nagyságú szőrmekucsmát nyomtak. A jelenet Nagy Péter palotájában játszódott, ahol a betóduló – kardalosokból, segédszínészekből és díszítőkből álló – bojárság elhelyezkedett az asztalok körül. Az utasítás szerint nehéz kupákat emelgettek, s közben dacosan legyintgettek, ezek a dacos legyintések a cárnak szóltak. Nagy Péter – akit Fodor Kálmán alakított – egyszercsak megelégelte a bojárok viselkedését, döngő léptekkel elindult az asztal felé, ahol Stark bácsi emelgette a kupáját, s megállt előtte egy mélyből jövő, rekedt hördüléssel: – Nézzetek a szemembe, bojárok! – Stark bácsi a többi bojárral együtt engedelmesen a cár felé fordult és borzasztóan megijedt. Fodor Kálmán szemében tébolyult, kegyetlen, mindent elemésztő tűz lobogott, s még a szája széle is rángott az indulattól, amikor így folytatta vészjósló szenvedéllyel: – Ezentúl reszketni fogtok tőlem, bojárok. – S hogy nyomatékot adjon a szavainak, összezárt öklével felnyomta Stark bácsi állát és az arcába sziszegte: – Különösen te, Szemjon Szemjonovics. – És ebben a megfagyott, dermedt pillanatban, tekintetében, a sértett hatalom dúlt fenségével, a szája széléből azt susogta a megfélemlített Stark bácsi fülébe: – Maga nem egy bojár, Stark, maga úgy néz ki, mint a Reb Menahem Ciceszbejszer.

Stark bácsi számára egy kálvária volt minden pillanat, amit a színpadon töltött. Szerencséjére a harmadik előadás után a masztixtól szőrtüszőgyulladást kapott az arcára, s így a kínjai végelértek. Ha nem is szándékozott többé fellépni, a kulisszák mögötti világ lassan vérré vált benne, mint a kánikula idején a Brunnerben felhajtott hideg ser. Stark bácsi egy egész rövid idő óta szorongó reményeket táplál magában, hogy a színház a magánéletében is változásokat hoz létre. Ahányszor visszagondol arra, ami a minap történt, egész lelke felborzolódik.

Négy nappal ezelőtt játszotta a színház utoljára a Támadás hajnalban című darabot, amelyben Rendessi Ilka, ez a mélyhangú nagy művésznő egy kivégzett partizán feleségét alakítja. Rendessi Ilka a jelenete előtt megkérte Stark bácsit, hogy hozzon neki két féldeci rumot, egyben. Stark bácsi térült-fordult, amilyen gyorsan csak lehetett, s amikor visszatért a rummal, Rendessi Ilka már az ügyelő pult mellett állt és az ügyelő készült inteni, hogy: színpadra. Még megvárta, amíg Rendessi Ilka felhajtja a két féldecit egyben, s már intett is. Akkor Rendessi Ilka – csak úgy „en passant” – Stark bácsit a tarkójánál fogva magához húzta és szájon csókolta, úgy csókolta szájon, hogy Stark bácsi szinte a manduláján érezte a nyelvét. Ettől Stark bácsi valósággal megbénult, állt, álldogált egyhelyben, és öntudatlanul a szája szélét nyalogatta. Azután – még mindig kábultan – az ügyelőpult mellé húzódott és benézett a színpadra. Rendessi Ilka a halott partizán – Horn Franci – mellett térdepelt és szívet tépően zokogott: – Jevdokim!… Jevdokim!… Mit tettek veled, Jevdokim?!… – Horn Franci közben pajkosan az orrát mozgatta, de ezt csak az ügyelőpult mellől lehetett látni. Nemsokára szünet következett és Stark bácsinak vissza kellett mennie a nézőtéri büfébe, aznap este már nem is találkozott Rendessi Ilkával. Az előadást követő három napon Rendessi Ilka a közelében sem járt a színháznak és így Stark bácsi már a negyedik napja viaskodik lelkében ezzel a levegőben lógó tisztázatlan csókkal, amely ifjúsága olvasmányainak emlékét idézte – na ja, hol vannak ma már az olyan gyönyörű, szerelmes könyvek, mint a Jön a rozson át, vagy Eschsruth Natháliától a Lengyelvér.

De ma ismét a Támadás hajnalban megy a színházban, és Stark bácsinak van egy spúrja, hogy valami történni fog. Az is megfordult az agyában, hogy előadás előtt elhelyez egy kis csokrot a művésznő asztalán, nem túl drágát, inkább csak jelképszerűt, egy aláírás nélküli névjegykártyával és néhány szerény, szép szóval – éppen mint amikor a felejthetetlen emlékű Arankának küldte az előző éjszaka kiérdemelt rózsákat:

 

Du bist wie eine Blume, so hold und schön, und rein…

 

Erről álmodozik Stark bácsi Bozsik kartárs székén, amikor meghallja Csíkszereday Ernő hangját. Feltápászkodik az asztal mellől, nagyot nyújtózik, s hirtelen ellenállhatatlan inger támad rá, az a bizonyos pisinger, ahogy ezt valamikor mulatós hajnalokon nevezte a városi intelligencia. Amióta Stark bácsi a strandon dolgozik, nyolcszor-kilencszer is ki kell mennie naponta, ami persze nem csoda, a medencéből felfröcskölő víz, a szivárgó csapok, tusolók, nyalóskutak alaposan igénybe veszik az ember hólyagját. Könnyű a fürdőzőknek, akik a korlátba fogódzkodva, ártatlanul szemlélődő tekintettel megmerevednek egy-egy percre a medencében, de Stark bácsi kénytelen a strandfürdő egyetlen vizeldéjét használni, ezt az ősrégi, olajjal szagtalanított intézményt, ahol a nyirkos, kátrányozott fal fölött még mindig olvasható a szabadalmi bejegyzésekről tájékoztató régi felirat: „Magyar szabad. Német szabad. Francia szabad…” s ahonnét – a régi adoma szerint – egy dörneri polgár bánatosan visszafordult egyszer, megállapítván magában, hogy csak a szegény tótnak nem szabad. Az inger, egyre erősödik, Stark bácsi már egész testében rángatózva indítja el a gramofont és zsebredugott kézzel szalad ki az irodából. A vizelde előtt mélyen beszívja a levegőt és visszatartott lélegzettel, lábujjhegyen tipeg a falhoz, a padlót sárgás folyadék borítja, a lefolyó szokás szerint ismét eldugult. Stark bácsi még meg sem könnyebbül egészen, amikor egy imbolygó árnyék vetődik rá. Bozsik kartárs áll az ajtóban, véres szemében csupa gyanakvó rosszindulat. – Na mi van, Stark? – szólal meg rekedten. – Parádézunk?

– Nem parádézom, Bozsik kartárs – mondja Stark bácsi szelíden –, csak vizelek egy kicsit.

Gyorsan rendbehozza magát és tipeg kifelé, az ajtóhoz.

Bozsik kartárs hangja a magasba emelkedik. – Mit tipeg itt Stark, mint egy szaró galamb?

Stark bácsi ezt a felsőbbséges kedélyt jól ismeri, még a Don-kanyar vidékéről. Nem is válaszol rá, az ajtóból tovább igyekszik, de Bozsik kartárs visszatartja, a karjánál fogva rántja vissza. – Idefigyeljen Stark! Jövőre lesz beruházás. Az elvtársak megígérték. Akkor rendbehozzuk ezt a mocskot. Na, mit szól hozzá?

– Nagyon örülök – mondja Stark bácsi, s az arcán látszik is, hogy nagyon örül. És amikor érzékeli, hogy Bozsik kartárs még mindig bizalmatlanul méregeti, egyre inkább örül.

Bozsik kartársnak van még mondanivalója. Egészen közel hajol Stark bácsihoz és fojtott indulattal lihegi: – Tudja azt maga Stark, hogy milyen klozetok vannak a Szuban?

Stark bácsi széttárja a karját és áhítattal bólogat. – Hol vagyunk mi még attól, Bozsik kartárs! – S egy kicsit hátrál, mert már hányingere van a házi készítésű törköly szagától.

– Ahhoz dolgozni kell, hogy mi is ott tartsunk – mondja Bozsik kartárs. – Azt nem adják ingyen.

Ezzel aztán végleg elfelejti, hogy miért is állt ide, a vizelde elé. Kezefejével, rövid hessegető mozdulatokat tesz. – Na menjen, Stark!

Ezt nem kell kétszer mondani Stark bácsinak. Olyan gyorsan eliszkol, hogy mire Bozsik kartárs magához tér, Stark bácsi hangja már az öltözőből hallatszik. – Nyitom már, művész úr!

Kassák Jóska szánalmas látványt nyújt. Görnyedten áll a szekrénysor előtt, karját összefonja a mellén, a kitartó napozás után szinte vacog a hűvös helyiségben.

Stark bácsi az ilyen nehéz helyzetben is tudja, hogy mi a teendő, nem szabad hagyni, hogy a kuncsaft szóhoz jusson. Már kellő távolságból elkezdi a siránkozást. – Jaj istenem, drága művész úr!… Ha én azt tudom, hogy a művész úr vár rám… Már nyitom is, drága művész úr, tetszik tudni, az irodában voltam, fel kellett tennem a lemezeket, tetszik hallani, művész úr… Zsüliettnek nincsen nadrágja, sem egy rendes, úri nagybátyja… Mit mondjak, elég blőd ez a dolog ezzel a Zsüliettel, de még mindig jobb, mint a… tetszik tudni, mire gondolok, művész úr?! Adok egy jó fésűt a művész úrnak, teljesen új, még senki sem használta, ez a pár hajszál a zsebemből került rá. Tessék parancsolni, művész úr, ha van még valami kívánsága a művész úrnak, én itt vagyok a közelben…

Annyi idő, amíg Stark bácsi mindezt elmondta, elég volt hozzá, hogy kinyissa a szekrényt és visszavonuljon az öltöző elé. Kassák Jóska még a száját sem nyitotta ki ezalatt.

Stark bácsi elégedetten ül le az öltőző előtt a padra, fejét a nap irányába fordítja és azt mondja a mellette kókadt szomorúsággal bóbiskoló pedikűrösnek: – Holnap rendbehozatom a lábamat, Csíkszereday úr. Ne is kérdezze, hogy miért.

Csíkszereday Ernő nem kérdez semmit, lehorgasztott fejjel ül, s még egy pillantásra sem méltatja azt a két elnyűtt lábfejet, amelyet Stark bácsi, mintegy szakmai megtekintésre, előrenyújt.

– Maga okos ember, Csíkszereday úr – hízeleg Stark bácsi –, ahogy én ismerem magát, már ki is találta, hogy miért. Annyit mondok csak, Csíkszereday úr, hogy holnap egy nagyon finom, kellemes dologra van kilátásom. – S amikor erre sem kap választ, még hozzáteszi: – Tudja Csíkszereday úr, szegény embernek is lehet szerencséje.

A pedikűrös teljesen elmerült a keserűségben, amit dr. Szilassy viselkedése váltott ki. Hej, de megmondta volna a magáét, ha nem kellene annyira a pénz. Minden fillérre szüksége van, hogy rendbe hozza végre azt a sárgára festett százéves parasztházat, ahová a háború után beházasodott. Özvegyasszonyt vett feleségül, gyerekkori játszótársát, a Hübner Ilonkát, akinek a férje Oroszországban esett el, féléves házasok sem voltak még. Csíkszereday Ernő úgy rendezte el a sorsát, hogy azt bárki megirigyelheti a Dörneren. Van egy négyéves kisfia, a Marcika, az ő nevelése tölti be Csíkszereday Ernő életét, de nem is találni a környéken ilyen okos, jólnevelt gyereket. Tisztán tartja a holmiját, nem kunyerál, komiszkodik, amikor aludni kell menni, segítség nélkül öltözködik és nem mulasztja el soha, hogy megcsókolja a leejtett kenyérdarabot. Csíkszereday Ernő tudja, hogyan kell foglalkozni a gyerekkel. Mert hát nem elég az rápirítani, vagy meghúzni a haját a halántéka fölött, meg is kell magyarázni, mi az, amiért Kisjézuska haragszik. Marcika egyenesen állva, lehajtott fejjel fogadja a jó édesapa intelmeit, melyek csak úgy záporoznak rá, amikor együtt vannak, vacsora előtt. Csíkszereday Ernő harmadik személyben beszél magáról, ő a jó édesapa, a feleség pedig a jó édesanya.

A nevelés a vacsora alatt is folytatódik a viaszosvászonnal terített konyhaasztal körül, amelyre a jó édesanya már mindent odakészített, kenyeret, sót, vizeskancsót, Marcikának a bodzaszörpjét, a jó édesapának egy kis tál fekete retket, amely jót tesz az emésztésnek, étvágyat és vért csinál. A kenyérhez nem szabad nyúlnia Marcikának, minden szeletet édesapától kell kérni, s azt is édesapa engedi meg, hogy kortyolgasson a hígított bodzaszörpből. Ha Marcika a vacsoránál szépen fogja a kanalat, örömet szerez édesapának, ám amikor kilöttyen a cibereleves az abroszra, akkor bánatot okoz. De ha például engedély nélkül kiszökik az udvarra, mert meghallotta a szomszédban Mauthner Pirike hangját, ezzel már nem is bánatot okoz, hanem vétkezik édesapa ellen. Aki pedig a jó édesapa ellen vétkezik, az a Kisjézuska ellen is vétkezik. Jó édesapa a szemrehányását még azzal is meg szokta tetézni, hogy: – Kisjézuska most nagyon sír. – Marcika ilyenkor annyira sajnálja a Kisjézuskát, aki miatta kénytelen sírni, hogy ő is sírvafakad. De hát ő komiszságból sír, nem úgy, mint a Kisjézuska, a jó édesapa szemébe is mondja az igazat: – Azért sír, mert rossz a lelkiismerete.

Csíkszereday Ernő felesége, Hübner Ilonka, nem vétkezik a Kisjézuska ellen, mégis gyakran sír. Napközben sírja ki magát, amikor a férje nincs otthon, dugványozás közben a kertben vagy amikor lekvárt főz, a konyhában. Valamikor háromszor is megnézte a Vihar a pusztán című filmet, amelyben Csíkszereday Ernő játszotta a főszerepet, ő volt az intéző, akibe beleszeretett a grófkisasszony. Hübner Ilonka nem tudja felfogni ésszel, hogy ez a keserű örömtelen férfi mellette ugyanaz, mint az a mulatós, hetyke legény, aki annyira tetszett neki a filmben. Csíkszereday Ernő nem is tagadja, belekóstolt ő minden huncutságba, ami csak van a világon, jól esik néha mesélni róla, a Szeleczkyről, meg a Fényes Alizról, de még egyszer már nem kellene az az élet.

A felesége, Hübner Ilonka, bizony nem bánta volna, ha – csak egy kicsit is – megismer valamit ebből a felelőtlen életből. Ezért is ment hozzá Csíkszereday Ernőhöz. A háború alatt, amikor megözvegyült, akadt egy kérője, a Pfeff Vili, jóvágású, fess férfi, a város legjobb kőművese, aki azóta sem nősült meg, mulatós, korhely ember lett belőle. Éjfél táján, amikor kijön a kocsmából, nagyokat kurjongat a házuk előtt, a Hübner Ilonka tudja, hogy ezek a kurjongatások neki szólnak, Pfeff Vili így adja tudtára, hogy még mindig őt szereti. Ilyenkor bűntudatos lélekkel a férjére pillant. Csíkszereday Ernő fel-felhorkanva alszik, fején az elmaradhatatlan hajlekötővel. Párnája mellett a kedvenc könyve, amelyből mindig olvas egy részt elalvás előtt: vitéz Somogyváry Gyulától a Virágzik a mandula.

Stark bácsi a padon töprengve fordul a pedikűrös felé. – Már régóta meg akarom kérdezni magától, Csíkszereday úr. Maga negyvenötben kiment Nyugatra. Hát minek jött vissza?

Erre már meg kell adni a választ. Csíkszereday Ernő hangja mélyen kong, mint az esti harangszó: – Semmiember az, aki otthagyja a hazáját.

Stark bácsi arcán nagyon is látszik, hogy ő ezzel nem ért egyet. Mutatóujjával megböki a pedikűrös karját és azt mondja: – Hát a Kossuth Lajos?

Csíkszereday Ernő ettől még komorabb lesz. – Az más. Neki muszáj volt.

– Na jó – egyezik bele Stark bácsi, hogy a Kossuth Lajosnak muszáj volt. – Akkor mondok magának egy másik példát. A Schwarz Jenő. – S csupán egy pillanatnyi szünetet tart, hátha erre is van Csíkszereday Ernőnek valami ellenvetése, azután árad belőle a szó. – A Schwarz Jenő mellettem ült a kereskedelmiben. Na, kérem. A kereskedelmi után egy tőzsdebizományosnál kezdett dolgozni és nemsokára maga is tőzsdézett. Was heisst, tőzsdézett? Eladta a Vérmezőt a bolgár kertészeknek. Ennek a Schwarz Jenőnek jó orra volt, harminchétben kiment Bécsbe. Amikor jött a Hitler, szépen átsétált a Brenneren, Olaszországba. És most figyeljen jól, Csíkszereday úr! Ma van ennek a Schwarznak egy szállodája Riminiben. Lehet, hogy nem egy Ritz, de egy megbízható, szolid szálloda, saját levélpapírral. És már nem is Schwarz a neve, hanem Sanbenedetti. Ennek is megvan a maga története. Amikor Olaszországban kezdték összefogdosni a zsidókat, ez a Schwarz egy kolostorban bujkált, ezt a kolostort úgy hívták, hogy San Benedetto. Amikor vége volt a cirkusznak, hálából felvette a kolostor nevét.

Amikor Stark bácsi látja, hogy Csíkszereday Ernő erre is rosszallóan csóválja a fejét, hozzáteszi: – Nem mondom, hogy ez egy gusztusos dolog volt tőle, de még mindig jobb, mintha a kolostor vette volna fel a Schwarz nevet. Nem igaz, Csíkszereday úr?

A pedikűrös megint csak hümmög egyet.

Stark bácsi elhallgat, belátja, hogy a pedikűrössel ma nem lehet gondtalan beszélgetést folytatni, a pad előtt vibráló fűcsomót bámulja. A nap már nem égeti a bőrét, egy kis széljárás támadt, amely a tikkasztó hőségbe őszies ízeket kevert. Az enyhe fuvallat úgy látszik elég volt hozzá, hogy az ízületi bántalmakra hajlamos fürdővendégek megriadjanak. Dr. Stadler és dr. Reményi törülközőkkel a hónuk alatt közelednek az öltöző felé. Stark bácsi feláll, s mielőtt elindulna a dolgára, jóindulatúan megveregeti a pedikűrös vállát. – Ne búsuljon Csíkszereday úr! Lesz még szőlő, lágy kenyér.

Az öltöző bejárata előtt Stark bácsi tájékozódó jelleggel körülnéz és nagyon elcsodálkozik. Kassák Jóska oson a kabinok mögött, a keskeny utat szegélyező bokrok árnyékában, meggörnyedve, hosszú, óvatos léptekkel, de nem ám a kapu felé, hanem abba az irányba, ahol tavaly egy traktor térdmagasságig döntötte le a kerítést, s amerre Bozsik kartárs is eltünedezik alkalmanként, hogy a közeli italboltban – ahogyan ő szokta mondani – egy kis motalkót vegyen magához.

Kassák Jóskának alapos oka van rá, hogy ne a kapun át hagyja el a strand területét. Észrevette ugyanis Horváth Gézát a bejárat előtt és azonnal visszafordult. De az egykori direktor sem véletlenül tartózkodott a bejárat környékén, ő ugyanis Kassák Jóskát látta meg, amint az öltöző felé igyekezett és a bejáratnál akart neki csapdát állítani. Úgy álcázta magát, hogy mélyen behajolt a pénztár ablakán és beszélgetésbe merült a dülledő szemű, vaskos tokájú Heldnével, az Arany János utcai Florida drogéria volt tulajdonosnőjével, akiről csak az imént derült ki, hogy őt is a színipálya vonzotta.

Horváth Géza, amint kikerül Gizike látószögéből, egyszeriben más ember lesz. Szomorú könnyzacskói ilyenkor élvetegen remegnek a szeme alatt; egy javakorabeli úr, aki még nem mondott le az élet ledér örömeiről. Sírós hangja is csupa huncutság, – Hát miért nem szólt nekem drága Terike? Ha szól nekem, magának bármikor csináltam volna helyet a színházban.

Az asszony párnás ujjaival végigsimogatja Horváth Géza májfoltos kezefejét. – Ezt komolyan mondja, Gézuka?

– A legkomolyabban.

– És milyen helyet szánt volna nekem?

– A legeslegjobb helyet, Terike. Jobbközép, harmadik sor, hatos szék.

Heldné kacag. – Maga javíthatatlan, Gézuka.

Horváth Géza egy lovagias csókot csücsörít a levegőbe, s kihúzza a fejét a pénztár ablakából. Körülnéz. Jócskán eltelt az idő, Kassák Jóska ezalatt háromszor is felöltözhetett. A háta mögött nem ment ki, az biztos, éberen figyelte, ki megy el a pénztár előtt. Beljebb merészkedik, s megáll az öltöző sarkánál, ahonnét szemével végigpásztázhatja a strandot, de Gizike elől azért rejtve marad. Kassák Jóskát nem látja sehol. Tovább lopakodik, beles az öltöző ajtaján, de csak a három ügyvéd pucér fenekét pillantja meg. Csüggeteg tekintete a medence szélén ácsorgókra siklik, majd a gyűrűhinta megroggyant oszlopaira, a büfé lehúzott redőnyére, a kiürült dicsőségtáblára, s végül megállapodik a düledező kerítésen. S ami eddig csak sejtelem volt, most fájdalmasan tudatosul benne, Kassák Jóska megszökött előle, mint egy adós a hitelező elől, úgy szökött meg, mint egy régimódi csábító a lichthofon keresztül, amikor az asszony egy kopogásra felsikolt: – Férjem, a lovasrendőr! – Végtelen gyengeség fogja el, a fejéből kiszökik a vér, a sírás környékezi. Hát olyan ember ő, aki elől szökni kell, akivel már szóba sem lehet állni? Hát micsoda világ ez? Mi lett az emberi fajból?

Gizike dr. Ádlerné két handrömijének bűvöletében megfeledkezett a férjéről. De most, hogy egy unalmas parti megy, egy csendes kirakodóvásár, Gizike az öltöző felé fordul, fájós derekát nyújtóztatva. S amikor észreveszi a férjét, már érzi, hogy nagy baj van. – Gézuka! – sikolt fel akkora kétségbeeséssel, hogy dr. Piróthné lapot húzó keze megáll a levegőben, s ahogyan tekintetével a férje felé bukdácsoló Gizikét követi, a többiek meglátják, hogy dzsókert húzott.

Gizike két keze közé fogja Horváth Géza arcát, s minden mondatnál ráz rajta egy kicsit. – Mi történt, cicukám? Rosszul vagy?

Horváth Géza feje erre-arra bicsaklik. – Hagyj békén, Gizus – nyögi végre. – Eccer már hagyjál engem békén.

– Gyere, leültetlek, cicukám! – vonszolja Gizike egy pad felé a férjét. – Idehozom az orvosságodat.

Horváth Géza arcán végiggördül egy könnycsepp, s ott csillog a szája szélén, a fekete bibircsókon.

– Nem köll nekem az orvosság – sírja el magát –, nem köll nekem már semmi, csak egy kubméter föld az alsóvárosi temetőben.

 

 

Stark bácsi az irodában újabb lemezeket tesz fel. Először egy részlet jön a Gül Baba című operettből, Gábor diák és Mujkó kettőse, utána az Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd, azután a Tíz perc az nagy idő, Elemér, majd a távoli múltból ittfelejtett Ne sírj, kislány, minden május tovaszáll, s végül a Szulikó. Bozsik kartárs az íróasztalra borulva alszik. Stark bácsi lábujjhegyen kioson az irodából, elérkezett az idő, hogy végre szemügyre vegye a hármas kabinban a nyíllal átlőtt szívet, amelyet Bozsik kartárs vésett az ajtóba, amikor még nem volt politikailag fejlett. Ahogy kiér a szabadba, a hangszóró már bömböli is: Lefittyent a csizmám szára… Horn Franci a hangszóróval együtt dúdolja a dal szövegét, mármint az a szöveget, ahogy ő énekelte valaha, amikor még a Mujkó szerepét játszta Kiskunfélegyházán: Lecsisszent a fitymám szára…

Kassák Jóska fulladozva botorkál a Dörner felé, érzi, hogy már nem sok kell hozzá, és kitör rajta az asztmaroham. A pumpa ott van a zsebében, de nem veszi elő. Bárcsak összeesne itt, bárcsak a mentők vinnék el, hogy megtudja az a pesti jabranc, milyen szerencsétlen, beteg ember ő, s talán még Horváth Géza is megsajnálná. De a Dörner susogó gesztenyefái alatt, a nyugalmat árasztó virágos udvarok mentén a rosszullét magától elpárolog. A torkában még ott az a kis fojtogató érzés, de ennek már nincs köze az asztmához, a szégyen szorongatja, hogy neki így kellett elbánnia egy emberrel, aki jó volt hozzá, nehéz időkben kenyeret adott neki, akárcsak – amíg tehette – a drága Daniss Lenci, akire még visszaemlékezni is öröm, s aki ha látta volna, hogyan bújt el Horváth Géza elől, mennydörgő hangján azt mondaná: – Jezsuita dolog volt ez, Józsi. Magyar ember ilyet nem csinál. – Daniss Lenci valóban nem tett volna soha ilyesmit, ő inkább segített mindenkin, akin csak tudott. Őket is, a Nyuczkyval együtt, akkor vette oda a társulatához, mellyel a visszacsatolt Felvidéken szándékozott portyázni, amikor már egy esztendeje szerződés nélkül voltak, miután Tunyoghy Dudus a soproni társulatot, ahol három esztendeig pályáztak, szélnek eresztette. A vízivárosi Csarnok Kávéházban írta alá a szerződésüket a szögletes arcú, bikanyakú és nagyhangú direktor, aki pályája során legalább egy tucatszor ment tönkre és mindig talpraállt, s aki csakis Bocskai ruhát viselt, mert ennél nincs szebb viselet a magyar ember számára. A társulat tagsága is jó magyar emberekből tevődött össze, mármint Daniss Lenci szempontjai szerint, amelyek gyökeresen mások voltak, mint ahogyan a korszellem kívánta. Azt, hogy ki a jó magyar ember, Daniss Lenci már abból is meg bírta állapítani, milyen hangsúllyal mondja be az alsósnál azt hogy: – Gyerünk, kontra gyerünk és gyerünk! – Jó magyar embernek számított még a szemében, aki megadta a kártyaadósságát és érzéssel dalolta el azt a nótát, hogy Halványsárga rózsát bokrétába szödtem… Ám ha tót fuvarosokkal alsózott a vágfarkasdi restiben, ő is tótul mondta minden ütés után: – Eszcserász! – Szívesen borozgatott kassai szász kupecekkel, s a rozsnyói huculok udvarán nádfonatú demizsonból itta a borókapálinkát. S egyszer Rahón azért kísérték be csendháborításért, mert egy szálfa termetű pajeszos, vörös zsidóemberrel egymást átölelve bömbölték az éjszakába a kihalt Fő utcán:

 

Félre bánat, félre bú, Az én rúzsám ojjojjojjoj Oj, de nagyon szomorú…

 

Az őrszobán a rendőrtiszt – Pestről odaszalajtott úrifiú – tanácstalanul nézte őket, különösen azt a valószínűtlen jelenséget, a hatalmas zsidóembert, akinek csizmaszárából egy bicska nyele állt ki. Addig-addig nézte, amíg a Sinái hegyi kolosszus elvesztette a türelmét, széles pofacsontjai között bizalmatlan apró szeme megvillant. – Mit bámul az úr? Nem látott még felvidéki magyart?

A rendőrtiszt mosolyogni próbált, de ez nem sikerült neki, inkább az látszott az arcán, hogy most kezd igazán semmit nem érteni a világból. Daniss Lencitől – miután kitudódott, hogy a helyi színtársulat igazgatója – már tegeződve kért elnézést.

Daniss Lenci megszorította a rendőrtiszt kezét és azt mondta: – Csókolom a seggödet, fogalmazó uram.

Azután rágyújtottak a Vlasta cigarettákra, amelyek a vörös zsidó zsebéből kerültek elő.

Az is igaz, hogy a vörös zsidó, mielőtt rágyújtott, előbb megcsókolta a Vlasta cigarettát. Azután Daniss Lenci rávette a fogalmazót, hogy játsszanak néhány parti máriást, a kártya ott rejtőzött a Bocskai-kabát belső zsebében. S mivel még nem józanodott ki teljesen, egész idő alatt azt énekelte, hogy:

 

Hej Ancsurka potye szem Wo bist du gewesen? Jakszombile táncováty, Da bin ich gewesen…

 

Daniss Lenciről csupán a temetése napján vált ismertté, hogy eredetileg Danningernek hívták és óbudai Braunhaxler ősei még bakator szőlőt szüreteltek a Testvérhegy lejtőin.

Kassák Jóskának élete végéig felejthetetlen emléke marad az a nap, amikor Daniss Lencit temették. Ez volt az utolsó felhőtlen napja Nyuczkyval, akit három héttel később kórházba szállítottak, de még ott az óbudai temetőben, a régiek között, olyan aranyosan ordináré volt, mint valaha soproni derb szubrett korában. A színházból rajtuk kívül csak Joó Aladár utazott fel Budapestre, és a vonaton lelkére kötötte Kassák Jóskának, ne szóljon arról senkinek, hogy ő is ott volt a temetésen, ez neki – a párttagnak és szakszervezeti bizalminak – sokat ronthat a helyzetén. De azért a kupéban, ahol csak ők hárman tartózkodtak még elmesélt egy sötét emléket a kommün idejéből, akkor ő még kisfiú volt és a ligetben sétált a drága boldogult mamával. Egy bokor mögül előlépett Cserny Jóska, s mögötte megjelentek tányérsapkás cimborái. A hírhedett Lenin-fiú egy kést tartott a kezében, és így szólt a megriadt mamához: – Látja nagysád, erre a késre burzsujvér tapadt. – A mama gyorsan elrángatta őt, s a hátuk mögött még hallották a Lenin-fiúk röhögését.

A Nyuczky erre nem szólt semmit, neki egészen más emlékei maradtak ezekből az időkből. Ő akkor fiatal színésznő volt egy kőbányai félig műkedvelő társulatnál, a toborzónapon három helyen is szavalt, Várnai Zseni versét szavalta, amelynek minden strófája úgy végződött: „Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek.”

Egy sovány, égő szemű fiatalember, akiről kiderült, hogy a közoktatásügyi népbiztosságnál dolgozik, minden helyszínre elkísérte, s a liget bokrai között megállapította Nyuczkyról, hogy született Strindberg-színésznő, aki hivatott Wedekind- és Sudermann-szerepek eljátszására is, megígérte, hogy az új szezonban helyet csinál neki a Thália Színházban. Ám Strindberget és Sudermannt elsodorták az események, így aztán a kommün Nyuczky számára a beteljesületlen remények kora maradt. Ősztől már Sugár Vili társulatánál pályázott Kispesten, a Vén bakancsos és fia a huszár-ral nyitottak, s a nyomtatott plakátok alján ez volt olvasható: Censurat postul, Budapesta. Dr. Muresian.

Joó Aladár aggodalmai Kassák Jóskára is hatottak, a temető bejáratánál vásárolt olcsó kis koszorú szalagjára óvatosan csak ennyit íratott: „Búcsúzunk tőled, K. József és hitvese”.

A ravatalozó előtt meglepődtek, hogy mennyien jöttek el a szétszóródott társulatból, a ravatalt virágok és koszorúk borították, a szalagokon homályos célzatú feliratokkal: „Boldogan pihensz, mert megérted… A kassai társulat 1940.” „Felejthetetlen dirikénk előtt végső térdrehullással Singer Manci és Ila.”

Joó Aladár a koszorújának szalagjára ezt íratta: „Dalt érdemelt, mert költő…” Daniss Lencinek elfogytak a közeli hozzátartozói, a családból csupán távoli rokonok álldogáltak a ravatal oldalán, vásott arcú öregek, akiknek fején a fekete kalapot zöld zsinór övezte, berliner kendős parasztasszonyok. Riadtan és idegenkedve nézték a sok furcsa, ismeretlen embert, a kifestett nőket, akik ott zsibongtak, nevetgéltek, egymást ölelgették a ravatal körül. A rokonok közül némelyek a Miatyánkot mondogatták: – Vater unser… – A színészek ezen is kuncogtak, mert valahogyan így jutott a fülükbe: Fóda unza…

Nem volt hivatalos búcsúztatás, a Színművészeti Szövetség tudomást sem vett Daniss Lenci haláláról. Egy Szomráki Gyula nevű színész intézte el a formaságokat, vezető tagja volt a régi társulatnak, kemény vonású, érzékeny arcú, szép férfi, aki nemrég került fel a Nemzeti Színházhoz és nagy jövőt jósoltak neki. Ő beszélte meg a búcsúztatás részleteit a pomázi evangélikus lelkészi hivatalban, és ő fizette a színésztemetéseken elmaradhatatlan cigánybandát, ezúttal néhány nagyon fekete képű sovány zenészt, egy Filatorigát környéki vendéglőből érkeztek vicinálissal, és a prímás orrából két kis vattacsomó állt ki. Kassák Jóska a felét sem ismerte az összegyűlteknek, örült, ha felfedezett egy-egy ismerős arcot. A régi pályatársak közül Pécsről eljött Hajduska Gizi, az elevenszemű kassai szubrett, Seregi Margit, az öreg súgónő, aki füstölt füllel főzte a kocsonyát Losoncon, a tüdőbeteg képű Tar Béla, a kárpátaljai társulat táncoskomikusa, aki letérdelt a ravatal előtt, s fejét imára kulcsolt kezére hajtva mormolt valamit. Ott volt még feleségével az elegáns Széky István, az utolérhetetlen rezonőr, aki arra volt büszke, hogy lófő székely. Azután egy papos külsejű, méltóságteljes öreg színész, Szirmai Antal, egy serdületlennek látszó szeplős kislány álldogált mellette és zavarában a hüvelykujját szopogatta. A kislányról hamarosan kitudódott, hogy Szirmai Antal ötödik felesége, Nusikának hívják és az apja első vájár a komlói bányában.

Kassák Jóska felfedezett még két ismerős színészt, ezek mindössze egy esztendeig pályáztak a társulatban, már a távoli múltban elkallódtak, s mintha egy Vas Gereben-regény lapjai közül léptek volna ki, úgy hívták őket: Bódog Vince és Kocogh Bálint.

Nyuczky, Kassák Jóskával ellentétben, szinte mindenkit ismert. A szertartás alatt önfeledten repkedett a kisebb csoportokba verődött színészek között, s forró pályatársi csókokat váltott. Egy kopott lengyelkés, táblabíró külsejű úrral pedig olyan sokáig ölelkezett, hogy utána Kassák Jóska feltette azt a gyanakvó kérdést, amely házasságuk kezdeti időszakában gyakrabban hangzott el: – Pipikém! Ez benne volt a nyolcszázhetvenkettőben?

Szerény saccolása szerint ugyanis Nyuczky ennyi kalandot bonyolított le mozgalmas pályája során.

Nyuczky azonban most is csak azt felelte, mint máskor: – Mit tudom én. Nem káptalan a fejem.

A gyászmenet elindult a megásott sír felé. A targoncát a koporsóval hangtalanul követték a rokonok, komoran meredtek maguk elé, s egyszer hátranéztek méltatlankodással a tekintetükben, mert valahonnét a menet közepéről nevetés csattant fel. Joó Aladár az egész úton kadarka illatú dali történeteket mesélt, ezek a történetek átjátszottak voltak, mint egy pakli zsíros tarokk-kártya. Azután körülvették a nyitott sírt, s amíg a gyászhuszárok a koporsóval, meg a koszorúkkal bíbelődtek, a cigányok halkan játszani kezdtek, azt játszották, hogy: Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele… S csak akkor hagyták abba, amikor előlépett a pomázi evangélikus lelkész, akinek nagy vörös orra volt, érces hangja és már az első szavaiból is kitűnt, hogy igyekszik megtenni a magáét. Daniss Lencit büszke tölgyhöz hasonlította, amely magányosan áll az irtás közepén. – Te, aki itt fekszel, Danninger Daniss Lőrinc – dörögte a pomázi lelkész –, hasonlatos voltál ezen magányos, büszke tölgyhöz. Nagy művész voltál, azon konok, bús magyar fajtából, amely ha föltette életét egy magasztos célra, kitartott mellette mindhalálig. Mi volt a te magasztos célod, Danninger Daniss Lőrinc? A magyar géniusz alázatos szolgálata…

A magyar géniusz nagyon hatott a jelenlévőkre, halk szipogás kezdődött. Joó Aladár később ezt így mesélte: – Akkora siker volt, hogy háromszor húzták vissza a koporsót.

A pomázi lelkész azután felsorolta Daniss Lenci pályájának jelentősebb állomásait, nem felejtette ki a felvidéki, kárpátaljai szerepléseket sem, azon helyeket, ahol szomjas lélekkel várták a magyar géniuszt. Ekkor a pap rákacsintott a prímásra és a banda ismét játszani kezdett:

 

Egy rózsaszál szebbem beszél, mint a legszerelmesebb levél…

 

Végül a lelkész ezekkel a szavakkal fejezte be a gyászbeszédet: – Te sem érhetted meg, Danninger Daniss Lőrinc, hogy lángoló érdemeidért a hálás nemzet a boldog és nyugalmas öregség babérjait nyújtsa feléd. Jutalmad elnyered majd az égi mezőkön, az örök békét Isten mindenható trónusa előtt. Felejthetetlen testvérünk, nyugodjál békében… Azután csend lett, csak a banda játszott:

 

Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál…

 

A gyászoló gyülekezet meghatottan hajigálta a göröngyöket a sírgödörbe. Hajduska Gizi hangosan zokogni kezdett.

– Megvolt neki – súgta a Nyuczky Kassák Jóska fülébe. – Rozsnyó és Beregszász között cumizott neki a vonaton.

Szomráki Gyula megköszönte a pomázi lelkésznek a szép beszédet és kezet szorított a rokonokkal.

– Így meghalni, kérem szépen – csóválta a fejét egy berlinerkendős néni. – Nem hagyott semmi jusst maga után.

Csapottvállú, iparosképű ember állt a néni mellett, politúrtól megbarnult bütykös mutató ujját a halántékán megforgatta, s levonta a következtetést: – Bohém ember volt, kérem. Aztán ez lett a vége.

A gyülekezet lassacskán szétszéledt, csupán néhányan maradtak együtt. Leginkább azok, akik részt vettek a felvidéki és később a nyugat-magyarországi turnékon. Kassák Jóskáékon kívül Szomráki Gyula, Hajduska Gizi, Bajmóczy Iza, Széky Pistáék, Szirmai Tóni a komlói kis feleséggel és természetesen Joó Aladár, aki aznap mindenáron ki akart rúgni a hámból. Szomráki Gyula továbbra is a házigazda szerepét játszta, s meghívta a társaságot Mandel bácsi ortodox kóser kifőzdéjébe, az ötlet mindenkit felvillanyozott, egy boldog munkácsi évad emlékét juttatta az eszükbe.

– Mandel bácsi megbízható bort mér – mondta Szomráki Gyula – igazi kapitalista bort, még köze volt a tőkéhez. Öt perc híján egy teljes órát villamosoztak az erzsébetvárosi kifőzdéig, fáradtan és éhesen telepedtek le a főzelékszagú, dísztelen helyiségben, ahol előbb összetoltak két asztalt. Az egyik asztal elnyűtt, kockás viaszosvászon terítőjén egy héber betűkkel díszített tálban két-három pogácsa hervadozott.

Mandel bácsi kifőzdéjében a berendezés fogyatékosságait a külső világ teljes kiküszöbölése pótolta. A falakon nem lógtak képek, felhívások, figyelmeztetések. De a konyhába nyíló lengőajtó fölött itt is húzódott egy transzparens, akárcsak az állami vendéglőkben, ahol a fehér vásznakon az alkotmány valamely fontos cikkelyére hívták fel a figyelmet. Mandel bácsi a maga transzparensén mindössze ennyit közölt a világgal: „Taleszek tisztítását, rojtozását, taleszbejtlik hímzését vállalom.”

Az imakendők rojtozása és a bársony tasakok hímzése kétségkívül Mandel néni esti elfoglaltsága volt. Őt soha nem lehetett látni a kifőzdében, csak a hangja hallatszott a konyhából, általában a Rezsin nevű szakácsnőt szekírozta, olykor annyira emelkedett hangon, hogy amikor a lengőajtó kinyílt, a vendégek is hallhatták a szörnyű fenyegetéseket. – Maga nekem tegye, amit mondok, Rezsin. Ha maga nekem nem engedelmes, mehet dolgozni a magyar államhoz.

Estefelé, amikor megnövekedett a forgalom, Mandel bácsinak a veje segített a felszolgálásban, egy hajlotthátú mogorva férfi, akit Mandel bácsi csak úgy szokott emlegetni: – Az a gólem. – Ősi zsidó szitkokat mormolva járkált a konyha és az étkező helyiség között, s úgy tette le a tányért a vendég elé, hogy szinte csattant az asztalon. Erős nyírségi tájszólással beszélt, s ha valamelyik tudatlan vendég megkérdezte, hogy nem alföldi-e, megvető gőggel csak annyit mondott: – Szabolcsi!

Mandel bácsi vejének komor képe akkor borult el igazán, ha valaki étlapot mert kérni tőle. Étlapot ugyanis nem tartottak a kifőzdében, nem volt rá szükség, a jobb vendégek betéve tudták a választékot. Húsleves maceszgombóccal, leveshús paradicsommártással, libamájas zsíros kenyér, péknél sütött sólet füstölt marhaszeggyel és töltött libanyakkal, amelyet halzlinak neveztek. A halzlit Mandel néni sűrűn megspékelte fokhagymával. Borból csak egyetlen fajtát szolgáltak fel, azt az áttetsző, fanyar rizlinget, melyet a hitközség verpeléti szőlejében szüreteltek a rabbinátus szigorú ellenőrzése mellett. A sólet után ez a bor volt Mandel bácsi kifőzdéjének fő vonzereje. Megtörtént egyszer, hogy egy vendég a harmadik liter bort rendelte a harmadik adag sólet mellé. Mandel bácsi a felesége riadalmai ellenére is kiszolgálta a vendéget, azzal az egyszerű indokkal, hogy ha zsidó, nem árt neki a sólet, ha pedig gój, nem árt neki a bor…

A késő délutáni órákban a társaságon kívül még senki nem tartózkodott a kifőzdében és Mandel bácsi sem nagyon strapálta magát a kiszolgálással. Háromszor benyitott ugyan a lengőajtón, s rögtön vissza is fordult a konyhába, mint aki még nem jutott el a végső elhatározásig. De amikor elnyűtt papucsával végre odacsoszogott az asztalhoz, deresedő szakállán a lebegő morzsák elárulták, hogy nem bírta abbahagyni a nassolást az illatos fazekakból. Szomráki Gyulát szívélyesen üdvözölte: – Van szerencsém művész úr. A sóletra sajnos várni kell. – A többieknek így mutatkozott be: – Én vagyok a Mandel bácsi, azért ne tessék nagyon megbámulni, nem vagyok olyan szép. De tessék mondani, mit ér a szépség manapság? – Ezt a bölcsességet mindannyian megtapsolták. Joó Aladár mondott valamit, aminek a világon semmi veleje nem volt, hacsak az nem, hogy egyúttal elsütött két zsidó szót. Mindkét szót rosszul használta, de Mandel bácsi nem tett rá megjegyzést. Rég hozzászokott ezekhez a sigánokhoz, még a régi világban, amikor az Eckhardt képviselő úr evett nála sóletet. Mandel bácsi kifőzdéjét valaha előszeretettel látogatták bizonyos fajvédő körök, s törzsvendégnek számított a rabiátus Héjjas képviselő úr, aki igencsak szeretett évődni Mandel bácsival. A füstölt marhaszegy és a kemencében barnára sült tojások jelentősen mérsékelték az előítéleteit.

Egyszer például Mandel bácsi a zsidók hazafisága mellett szóló érvként azt merte mondani: – Tudja a méltóságos úr, hogy a Kossuth bankókat is zsidók nyomták?

Mire Héjjas képviselő úr legyintett és csak annyit jegyzett meg: – Nem is volt rajta bróhe.

Eckhardt képviselő úr a fényképét ajándékozta a kifőzdének, ma is ott látható a kredenc tetején egy rézmozsárnak támasztva. Eckhardt képviselő úr díszmagyarban áll a képen, melynek sarkába ezt írta: „Mandel bácsinak hálával a csodás halzlikért. Dr. Eckhardt Tibor.”

Szomráki Gyula kezdetnek négy üveg bort rendelt, ugyanannyi üveg szikvízzel, s megkérdezte Mandel bácsit, hogy friss-e a pogácsa.

Mandel bácsinak erre is volt egy üde válasza. – Olyan friss, mint én vagyok.

Megegyeztek még harminc pogácsában, ezeket a pogácsákat egy Síp utcai pék sütötte libahájjal, libatepertővel.

Amikor Mandel bácsi kicsoszogott, a társaság hirtelen elhallgatott, az elmúlt órák élményei most kezdtek enyhe szomorúsággá érlelődni. A fáradtság és szomjúság káprázatában Daniss Lenci ismét megjelent közöttük, Bocskai-ruhája gyűrött volt, s a zsinórok szakadozottak. Vértelen emlékképéből nem volt könnyű visszaidézni azt a bömbölő hangú, zömök férfit, aki ruszin faúsztatókkal nasi-vasit játszott hajnalig az eszenyi restiben.

Szegény Daniss Lenci, hogy ilyen érdemtelenül végezze az életét. Igazságtalanul bántak el vele, pedig hát befogadhatták volna, ahogyan másokat is befogadtak, akik nem is voltak rá érdemesek. Hiába, az ember nem tudja, mit hoz a sorsa, ők is végezhetik még így, talán még rosszabbul, mint a Daniss Lenci. Széky Pista elárulta, hogy ő erre bizony sokat gondol, s meg is beszélte egy szobrásszal, hogy még életében kifaragtatja a kopjafáját, azt akarja, hogy neki is kopjafa álljon a sírján, akárcsak az apjának, nagyapjának a sepsiszentgyörgyi temetőben. Joó Aladár, az örök jópofa erre kinyilatkozta, hogy a jövő héten abonál a Jószív temetkezési egyletben, mert nem akarja úgy végezni, mint az egyszeri dali színész, aki gyalog ment ki a temetőbe, megásta a sírját, belefeküdt, magára hányta a földet és alulról kinyomta a keresztet.

Nyuczky és Bajmóczy Iza nem vett részt a férfiak krizantém illatú borongásaiban, fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva. Együtt pályáztak hajdanán Szegeden és Mohácson, jól emlékeztek egymás alkalmi lovagjaira, s most piros csokornyakkendős, panamakalapos urak szellemét idézték, akikkel tavaszi rántottcsirkét vagy párolt őzgerincet vacsoráztak a vidéki vendéglők vadrózsával befuttatott lugasaiban. De amikor Nyuczky meghallotta, hogy miről beszélnek a férfiak, ő is hozzászólt. – Én az ilyesmire sosem gondolok. Én ziher, hogy nem fogok meghalni.

Mielőtt ebben bárki kételkedett volna, Mandel bácsi behozta a tálat a friss libatepertős pogácsákkal, s még el sem helyezte az asztalon, már mindenki nyúlt oda. Azután a bor következett, meg a négy üveg szódavíz, amit Mandel bácsi lerakott melléjük a padlóra. Joó Aladár felkapott egyet, de Szomráki Gyula figyelmeztette, nehogy az asztalra tegye, a szódásüveg ismeretlen rituális okokból tréflinek számít. Mohón töltöttek a borból, tagadhatatlanul jó bor volt, üdítően keserédes, nem hagyott cukorízt az ember szájában, csak azt a kis kenyérhéj zamatot, ami a tisztességes borok sajátja. A négy liter borból kettő azonnal elfogyott. A hangulat emelkedni kezdett, Daniss Lenci visszakullogott a síri világba.

Szomráki Gyula átölelte Kassák Jóska vállát, s leereszkedő kedvességgel kérdezte: – Hát hogy megvagy, Józsi?

– Jól – mondta Kassák Jóska. – Megböcsülnek.

– Játszol?

– Sokat is. Túl sokat is. Prózát meg mindent.

Szomráki Gyula egy kicsit mérlegelte magában Kassák Jóska szavait. Széttárta a karját, mint aki nem tehet semmiről, és azt mondta: – Nagyot változott a világ, Józsi.

Nyuczky és Bajmóczy Iza emlékei közben megrekedtek egy Krausz nevű szegedi postatakarékpénztári igazgatónál, aki mulatságos ember lehetett, sokat kacagtak rajta. Bajmóczy Iza a kacagástól köhögő rohamot kapott, miután Nyuczky a következő megállapítást tette: – Olyan volt a farka, mint egy német rohamsisak.

Szirmai Tóni rosszallóan csóválta a fejét, ilyet nem lett volna szabad mondani a Nusika előtt. Kabátja belső zsebéből előhúzott egy képes levelezőlapot, amely a parlamentet ábrázolta, a kupoláján vörös csillaggal, s már meg is volt címezve: „Todor Ferenc elvtárs és b. családja, Komló.” A képes levelezőlapot Nusika kezébe nyomta ezekkel a szavakkal: – Tudod, mit ígértél anyuskádnak? Most menj szépen és írasd alá a lapot mindenkivel.

Nusika kelletlenül állt fel, s először Nyuczky és Bajmóczy Iza elé rakta a levelezőlapot.

Szirmai Tóni gyönyörködve nézte Nusika esetlen mozdulatait, a kislány még pukkedlizott is, amikor Nyuczky aláírta a lapot.

Voltaképpen a mézesheteknél tartottak, két hónap se telt el az esküvő óta. Ezt az emlékezetes eseményt Szirmai Tóni a továbbiakban csak így emlegette: – Amikor Nusikát kivettem a káderból.

– Mindez rendben volna – szögezte le Szomráki Gyula. – De bírod-e még?

Szirmai Tóni azonnal megértette a kérdés lényegét, arcán öntelt mosoly jelent meg. – Még adok is neki egy húzás fórt.

Nusika odalépett Joó Aladárhoz, aki az asztal alatti fuszizásban nem lebecsülendő eredményeket ért el. Hajduska Gizi ugyanis levetette a cipőjét, lábfejét bedugta Joó Aladár nadrágszárába és a sípcsontját masszírozta. Miután mindketten aláírták a levelezőlapot, Joó Aladár felajánlotta Nusikának, hogy igyanak pertut. Nusika már a harmadik pohár bort itta, a szeme bepárásodott és kezdett kancsalítani. A székekbe kapaszkodva érte el az asztalfőt, ahol Szomráki Gyula ült, s egyszercsak elfogta az érzelem.

– Ti mind olyan édesek vagytok – rebegte, majd kislányos lelkesedéssel hosszan és kitartóan szájon csókolta Szomráki Gyulát.

Szirmai Tóni szigorúan rákiáltott: – Azonnal ülj vissza a helyedre.

– Nem ülök – visított Nusika. – Én is bohém akarok lenni, mint ti.

Sűrű felhők gyülekeztek. Szirmai Tóni arcán vörös foltok jelentek meg. – Azonnal leülsz, vagy visszaküldelek a káderbe.

Nusika megszeppent. Panaszosan nyöszörögte: – Husi! Hát ilyen vagy?

Végül is akkor határozta el magát, hogy elmozdul, amikor Szomráki Gyula barátságosan megveregette a kezefejét. – Menj vissza, gyermekem. Egy hű feleségnek az áldott jó ura mellett a helye.

Nusika visszaült a székére, hüvelykujját a szájába vette és nagyot csuklott.

– Ez már ziher, hogy bohém lesz – állapította meg a Nyuczky elismerően.

A hangulat érezhetően megromlott, ehhez Joó Aladár is hozzájárult. Eddig is a szavába vágott mindenkinek, de most már szóhoz sem lehetett jutni tőle. Tajtékozva cáfolt meg hitvány és rosszindulatú állításokat, melyek egyébként fel sem merültek a délután folyamán. Neki aztán ne beszéljenek, hogy milyen volt régen. Azokban a cudar időkben! Amikor annyira rosszul ment egy színész sora, hogy kéthavi gázsiból akár családi házat is vehetett magának Rákospalotán. Mi volt az neki, hatszáz négyszögöl gyümölcsöst venni, öt sor mandulával?!…

Szomráki Gyula elámulva, majdhogy meghatottan hallgatta. Régóta ismerte Joó Aladárt és nem emlékezett rá, hogy valaha is családi házat vett volna Rákospalotán, vagy hatszáz négyszögöl gyümölcsöst, öt sor mandulával. De arra az időre jól emlékezett, hogy három évig szerződés nélkül tengődött, s ki tudja, mi lett volna a sorsa, ha nem akad össze egy nálánál tíz évvel idősebb megözvegyült artistanővel. Az artistanő betanította arra a mutatványra, amelyben addig a megboldogult férje volt a partnere. Joó Aladár egy vándorcirkusz porondján tulipános lajbiban, rámás csizmával a lábán, tűzről pattant partnerével együtt, színes rongylabdákat hajigált bekeretezett vásznakra, melyeken lassacskán kialakultak a képek, naplemente a rónaságon vagy vitorlás hajó a hullámzó Balatonon. A műsorban így szerepeltek: „A két Kövesdi. Matyó rongyfestők.”

Szomráki Gyula addig nem szólt egy szót sem, amíg Joó Aladár még elérhető távolságban lebegett, ahonnét bármikor vissza lehetett húzni, mint egy faágak közt fennakadt luftballont. De amikor a felhők felé kezdett emelkedni, s azt mesélte, hogy Debrecenben a fukar Gömöritől ötszáz pengő fellépti díjat kapott, már észre kellett téríteni.

– Igaz, ami igaz, Aladár – szólalt meg Szomráki Gyula. – De azért egy valami még te sem lehettél azokban a boldog időkben.

Joó Aladár sejtette, hogy Szomráki Gyula szavainak rejtett éle van, s gyanakodva kérdezte: – Például micsoda?

Szomráki Gyula csendesen tagolva, hatásosan hozta: – Például szakszervezeti bizalmi.

Joó Aladár felállt, erre csak állva, felülről lehetett válaszolni. A szeme vészesen összeszűkült, úgy nézett Szomráki Gyulára, mint egy huszárfőhadnagy holmi nyomorult bakézer tisztre. – Kinyalom a seggüket – mondta dacosan, s alsó ajkát előretolva elhallgatott. Aztán úgy hördült fel, hogy előbb az oldalára csapott, egy láthatatlan kardmarkolatra. – De a portopémat nem adom!

Mandel bácsi a konyhában csak a hangoskodást hallotta, s tapasztalatai alapján volt némi sejtelme, hogy mi lehet az oka. Kiállt hát a lengőajtó elé, felemelte a mutatóujját, és igen dacosan így szólott: – Én megmondtam előre. A sóletre várni kell.

Mandel bácsi megjelenése lehűtötte Joó Aladár indulatait. Minden átmenet nélkül leült, belemarkolt hátulról Hajduska Gizi hajába, s úgy mondta, borízű érzékiséggel: – Ezt a szőke asszonyt pedig elveszem feleségül. – Elázott arcán szétterült egy céltalan mosoly. – Milyen voltam, Gizám?

– Átütő – mondta Hajduska Gizi.

A kifőzdébe új vendégek érkeztek. Izgatott fiatalemberek, szélesre tömött aktatáskákkal. Kihajtott inget viseltek, s a stoppolt pulóvereken rengeteg jelvény sorakozott. Némelyikük lábán nyersbőr bakancs volt, mint például a szúrós szemű, bajuszos fiatalemberén is, aki a hangadónak látszott. – Sólet van? – kérdezte a bajuszos fiatalember Mandel bácsitól. – Mert ha nincs, hát lögyen.

Mandel bácsi irodalmi ismeretei megrekedtek Kóbor Tamás és Izrael Zangwill regényeinél, fogalma sem volt róla, hogy ezeket a szavakat egy bizonyos Móricz Zsigmond nevű író adta Rózsa Sándor szájába. Igaz, hogy Rózsa Sándor betyáros szűkszavúságával nem sóletet rendelt, hanem patkót a lovára.

Mandel bácsi megint elmondta, hogy a sóletre várni kell, és felajánlotta a libatepertős pogácsákat. A bajuszos fiatalember fölfortyant, Mandel bácsi ne alkudozzék velük, ez nem handleráj, ha nincs sólet, hozzon három liter bort.

– Már sólet sincs – szólalt meg komoran egy himlőhelyes fiatalember, amint Mandel bácsi visszacsoszogott a konyhába. Kivette a pipát a szájából és kiverte egy hamutartóba. – Akár a kulákoknál. Nincs zsír. Nincs hús. Nincs liszt.

– Nincs sólet – tette hozzá a bajuszos.

A szomszéd asztalnál Szomráki Gyula a kérdő tekintetekre halkan válaszolt. – Írók.

Ez mély benyomást tett a társaságra, figyeltek egy kicsit, különösen Széky Pistát érdekelte, hogy miről beszélnek az írók egymás közt.

– Mi van az Új Hang-nál? – kérdezte egy hektikás képű fiatalember. A szája cserepes volt.

A himlőhelyes keserűen legyintett.

A bajuszos fiatalember tekintete a lengőajtó fölé tévedt, Mandel bácsi hirdetményére, miszerint a kifőzdei tevékenységen kívül taleszek tisztítását, rojtozását is vállalja. Az arca ellágyult egy pillanatra, de amikor megszólalt, ismét kérlelhetetlen volt. – Ami az Új Hang-nál folyik, az tiszta kispolgári ellenforradalom.

A hektikás képű ádámcsutkája sebesen mozgott. – Én elküldeném őket egy évre Sztalinvárosba.

– Kubikolni – mondta a himlőhelyes.

Miután Széky Pista ízelítőt kapott, hogy miről beszélnek az írók egymás közt, többre nem volt kíváncsi.

Daniss Lenci szelleme ismét megjelent közöttük.

Szegény Lenci. Kijárt volna neki a végtisztesség a társadalom részéről. Jó volt az az ember mindenkihez, soha nem maradt adós a gázsival. Igaz, kiküszködte a szubvenciót minden korban, még a Kun Bélától is kapott szubvenciót annak idején. Zsidókat is bújtatott, itt van például a Seregi Manci, akit Schön Margitnak hívtak, végig ott súgott a társulatnál. Hát a Singer Jolán meg a Singer Ica!?! És az is igaz, hogy ők játsztak a legtovább, amikor a többi társulat már rég letette a lantot. Akkor is játsztak Kőszegen, amikor abba a fináléba, hogy: Újra fürdünk tejbe-vajba’! – már távoli ágyúszó szűrődött. Ez lett volna az a nagy bűn, amit nem bocsátottak meg neki? Lehet. De az is lehet, hogy csak az elnyűtt Bocskai-ruhából ítélt fölötte a világ.

Azért a társaság tudott még valamit, de erről nem szívesen beszéltek. Pedig hát ez sem volt nagy vétek, inkább csak mosolyogni – vagy sírni – kellett rajta. Az utolsó előadásokat játszták már valahol a nyugati határvidéken, amikor Daniss Lenci levelet küldött a Szálasinak, Sopronba. Nem volt ebben a levélben semmiféle hűségnyilatkozat. Daniss Lenci negyvenöt tavaszán egyszerűen csak szubvenciót kért a Szálasitól a következő évadra.

A társaság kezdett elfáradni. Fél hét felé járt az idő. Hallgattak, szedelőzködtek. Szomráki Gyula kapkodva fizetett, a Bánk bán ment a Nemzetiben, s ő alakította benne a Peturt. Mindenkinek volt valami terve aznap estére, egyedül Széky Pistáék készültek a kilencórás gyorssal vissza, Debrecenbe, ahol másnap reggelre az új igazgató társulati ülést hívott össze. Szirmai Tóni a Nemzeti Szállodába igyekezett, hogy lefektesse Nusikát, szegény kislány teljesen elpilledt, s azt motyogta folyton a harminc évvel idősebb Szirmai Tómnak: – Ugye, nem fogsz soha megcsalni, husi? – Joó Aladár meghívta Hajduska Gizit a Jereván bárba, mely tíz órakor nyitott, addig majdcsak eltöltik valahogy az időt abban a garszionierben, amelynek a kulcsát egy pesti barátjától kölcsönözte. Kassák Jóska már nagyon régóta nem járt Budapesten, azt tervezte a Nyuczkyval, körülnéznek a városban, megnézik a Rákóczi úton a kirakatokat, szépen, öregesen sétálnak egy keveset.

A kifőzde előtt sokáig búcsúzkodtak, Nyuczky a sírással küszködve ölelte meg a régi kollégákat: – Isten áldjon meg benneteket, kedveskéim. – A meghatottság átragadt a többiekre is. Akik a temetőben egy könnyet sem ejtettek, most megrendülten álltak, s búcsúztak valamitől, amit kimondani talán nem is tudtak volna. Szomráki Gyula végre elfogott egy taxit, ez aztán véget vetett az érzelmeskedésnek, ment mindenki a maga útjára. Kassák Jóskáék együtt indultak el Szirmai Tónival és Nusikával a Rákóczi út felé, de már a második sarkon különváltak. Szirmai Tóni sietett és Nyuczky nem bírt lépést tartani vele.

Igen örültek neki, hogy végre magukra maradtak. Egymásba karolva rótták szótlanul a vigasztalan erzsébetvárosi utcákat, a nyitott kapukon át ráláttak az udvarokon a fatákolmányokra, melyeket a zsidók a sátoros ünnepükön lombokkal díszítenek. Szomorú szagokat leheltek ezek az erzsébetvárosi udvarok, égetett rongyok, zománcavesztett lábosok és avas ételek gőzét. Már az Akácfa utca végén jártak, amikor Kassák Jóska megszólalt. – Ez jól sikerült. Szép délután volt.

– Szép – mondta Nyuczky. – Jó kolléga ez a Szomráki Gyuszi.

– Beszélgetett velem – mondta Kassák Jóska. – Kedves volt hozzám.

Megálltak egy hirdetményekkel teleaggatott kerítés előtt. Kassák Jóska a Nemzeti Színház plakátját kereste. – Itt van – mondta, s rámutatott a Bánk bán szereposztására. – Petur bán: Szomráki Gyula.

A Nyuczky is elolvasta. – Petur bán: Szomráki Gyula.

– Aladár nagyon szemtelen volt vele – mondta Kassák Jóska.

– Meg is kapta a magáét – mondta a Nyuczky.

Sötétedni kezdett, s mintha a szürkület a levegőt is lehűtötte volna, fázni kezdtek egy kicsit. Amint kiértek a Rákóczi útra, felgyúltak a városi fények, egy ház tetején piros neon betűk lángoltak: Szabad Nép. Szemben pedig kék neonból kibontakozott a Daru cigaretta reklámja. Ezen a hűvös, tiszta, tavaszi estén a Rákóczi út nagyvilágian csillogott, szinte minden tizedik házra szereltek már neont, ha mást nem, egy vörös csillagot, vagy annyit csak, hogy: Tefu. Megélénkült a forgalom, villamosok zörögtek, bogárhátú Pobedák suhantak el mellettük. Az üzletek is ki voltak világítva. Az egykori Guttmann áruház kirakatában az egyik mosolygós képű bábun bokáig érő bőrkabát feszült, férfias, széles övvel.

– Ez aztán egy életre szól – mondta a Nyuczky.

De Kassák Jóskát a bőrkabát nem nagyon érdekelte, inkább a lódenkabátokat tanulmányozta, már a télen szeretett volna venni magának egyet. – Nem is drága – mondta arra a jólszabott kabátra, amelyen egy cédula lógott: „Trencskó fazon.” Hatszáz forintba került. Kassák Jóska megbámult még a kirakatban egy barna kordbársony zakót is, amelyet úgy hirdettek: „1951 divatja.” A zakó nem tetszett neki. – Ilyet régen csak a svábok viseltek – állapította meg.

Minden üzlet előtt megálltak, még a trafikok kirakatai előtt is, sok apró, hasznos holmit lehetett látni a polcokon, alumíniumszegélyű üveg hamutartókat például, az üveglapok alatt színes képek voltak láthatók: a Kreml tornya, a Lomonoszov Egyetem, a hóval borított Ararát. Az elegáns vonalú Gamma öngyújtókhoz kis üvegfiolák szolgáltak, mindegyik egy töltet benzint tartalmazott. Igen praktikusnak látszott még az egyszerű borotvafenő készülék is, a pengét bele kellett csak tenni egy kis tokba, s egy zsinóron fel-alá huzigálni.

– Ilyet legközelebb veszek magamnak – mondta Kassák Jóska, de a Nyuczky ezt már nem is hallotta, annyira elfáradt, le akart végre pihenni a szállodában. Kassák Jóska kelletlenül fordult vissza a Nyár utca felé. A Continental, ahol szobát vettek ki már csak két sarokra volt, a Nyár utca és a Dohány utca sarkán.

Külsőleg nem volt szép szálloda, valamikor kereskedelmi utazók szálltak meg benne, akik aztán reggelenként a szálloda mellett a Hungáriának nevezett gőzfürdőben áztatták ki magukból a gazdasági válságok nyomasztó gondjait, s a melegvízben a Pester Lloyd tőzsderovatát olvasták. A szálloda hallját nemrégiben korszerűsítették, piros kókusz szőnyeg borította a padlót és kovácsoltvas falikarok világítottak meg egy nagyméretű képet, amelyen elszánt arcú martinászok táplálták a kemencét. A lépcső két oldalán zöld faládákban datolyapálmák magasodtak, a lift működött, többet nem is lehetett kívánni egy szállodától.

A fiatal portás barátságosan nyújtotta át a kulcsot Kassák Jóskának, Nyuczkytól még meg is kérdezte: – Megvolt a séta, Kassák néni?

Nyuczkyt még soha életében nem szólították Kassák néninek, de a portás ezt nem tudhatta, a nyilvántartó könyvben így szerepeltek: Kassák József és Kassák Józsefné. A portás hangjából az is kisejlett, hogy Pestre ruccanó vidékieknek tartja őket és a Nyuczky megtagadta volna önmagát, ha elmulasztja a kínálkozó lehetőséget. – Megvolt, kedveském – bólogatott ártatlan buzgalommal –, nagyon sok szépet láttunk. Még múzeumban is voltunk.

– Melyikben, kisztihand? – érdeklődött a portárs.

– Hát a Ligetben – mondta a Nyuczky, mert emlékezett rá, hogy arrafelé vannak a múzeumok.

– Biztosan a Szépművészetiben – mondta a portás.

– El tetszett találni – lelkendezett a Nyuczky. – Ott is ebédeztünk a Ligetben. Hát, az ebéd nem volt valami híres.

– Azt elhiszem, Kassák néni. Azért a hazai koszt más, mint a vendéglői. – A portáson látszott, hogy nagyon elégedett magával. Büszke volt az intelligenciájára, hogy csak ránéz egy vendégre, máris tudja kiféle-miféle, és azt is tudja milyen hangot kell megütni vele. Rámosolygott Kassák Jóskára, aki szótlanul hallgatta a Nyuczkyt. – Jó pihenést kívánok, Kassák bácsi. Azt hiszem, ez rá is fér a Kassák bácsira.

– Rá bizony, az öregemre – helyeselt a Nyuczky és belekarolt Kassák Jóskába. – Na gyere, te öreg csont.

Kassák Jóska zárkózott főhajtással köszönt el. – Maga nagyon kedves, fiatalember – mondta. – Ez igazán ritka manapság.

Egymásba karolva ballagtak a lift felé, Kassák Jóska a liftajtóból joviálisan integetett a portásnak.

Tanárember – állapította meg a portás, akit tavaly származási okokból nem vettek fel az egyetemre. – Régivágású vidéki tanárember. – S tovább próbálgatta az intelligenciáját. – Kertes családi házban laknak, biztosan szentkép is lóg a falon. Hajnalban a néni visszavágja a rózsákat és a spájz tele van befőttel. Finom emberek.

A liftben Kassák Jóska elismerően megveregette a Nyuczky lapockáját. – Micsoda egy ribanc vagy!

– Naná – mondta a Nyuczky és kacéran félrehúzta a fején a kis kalapot. Majd ábrándosan megjegyezte: – Nem tehetek róla, hogy tetszettem neki.

Ám amint beértek a szobájukba, a Nyuczky ruhástul hanyatt feküdt az ágyon, s roppant nyögés szakadt ki belőle: – Jaj istenem, Józsi, jaj édes istenem.

A szobában megáporodott a rózsavíz illatú permet, mint a mellékutcai mozik nézőterén. Ki kellett nyitni az ablakot. Kassák Jóska a párkányra könyökölt és lebámult az úttestre, az ablak a Dohány utcára nyílott. A szálloda eszpresszójából fény szűrődött a járdára, s kihallatszott a zongora. A zongorista azt játszotta: Engem a rumba döntöget romba… Kassák Jóska szeretett volna még egy kicsit lemenni, elüldögélni az eszpresszóban, de már ő is kezdte érezni a fáradtságot. Hiába, hatvan év az mégiscsak hatvan év. Elfordult az ablaktól és leült az ágy végébe, a Nyuczky lába mellé, ujjaival végigsimogatta az átnyirkosodott selyemharisnyát, a leszaladt szemek siralmas csíkjait. Nyuczky nyitott szájjal feküdt az ágyon, a szemét lehunyta és egyfolytában nyögdécselt. – Jaj, édes istenem, Józsi, édes Józsikám, minek kellett nekem az a kóser bor, Józsi, jaj a lábam, édes istenem, masszírozd meg egy kicsit, Józsi.

Kassák Jóska lehúzta a harisnyát a Nyuczky lábáról, megnyomogatta a bokáját, azután följebb a görcsös izmokat, s már egyáltalán nem is akaródzott lemenni az eszpresszóba. Szép, tiszta szobájuk volt, és Kassák Jóska elégedetten állapította meg magában, hogy nagyon jó dolog egy szép, tiszta szállodában lakni. Az éjjeli szekrényeken a selyemernyős lámpák sárga fényében kristály hamutartók csillogtak, s az ágyak előtt, a mutatós csővázas ülőgarnitúra asztalára kerámia vázát helyeztek, három szál tulipánnal. Jól esett nyomogatni a Nyuczky lábát ebben a szép tiszta szobában, a jószagú, friss ágyneműn, a bőre még mindig sima volt, sima és meleg. Nyuczky élvezte a nyomogatást, nyögdécselései sok kis apró horkanássá oldódtak. Kassák Jóska keze egyszerre csak a szoknya alá csúszott, a Nyuczky meglazult, hurkás combjaira és még onnét is tovább. Nyuczky hirtelen felült az ágyon, s úgy bámult Kassák Jóskára, mint aki nem hisz a szemének. – Maga őrült – lihegte. – Maga szatír!

Kassák Jóska belefúrta homlokát a Nyuczky combjai közé és a szoknya alatt ripizett. – Most nem menekül, nagyságos asszonyom!

A Nyuczky már nevetett, ismét a régi volt, az édes, jó, közönséges Nyuczky. Belemarkolt Kassák Jóska hajába és a tarkója fölött megrántott egy gyér, ősz tincset. – Maga őrült – hajtogatta. – Maga vad csődör. Maga toszókirály!

Kassák Jóska továbbra is a szoknya alatt matatott, úgy tett, mintha le akarná rántania Nyuczky rózsaszín, flanel bugyiját. – Le a míderrel, nagyságos asszonyom!

A Nyuczky két kézzel védekezett. – Mondja, mit tesz velem? Ha a férjem ezt megtudja!… – S a vállánál megragadva tolta el magától Kassák Jóskát, aki fel-felhördülve állt ellen, újra meg újra támadott, amíg az utolsó hördülés fájdalmas zihálássá nehezedett.

Kassák Jóska alaposan elfáradt. Kapkodva szedte a levegőt, arcával a Nyuczky combjához simult. Nyuczky is lihegett, azután egy tétova mozdulattal eloltotta a selyemernyős lámpát. Mozdulatlanul pihentek a sötétben, az eszpresszóból kiszűrődő zenét hallgatták. A zongorista egy divatos számot játszott és rekedt hangon énekelt hozzá: Messze túl a Kék hegyen van az én hazám… A Rákóczi út forgalmának moraja felerősödött, békés moraj volt, barátságos és álmosító. Kassák Jóska úgy szólalt meg, mint aki már az álom határán lebeg. – Azért itt lehet élni.

A Nyuczky nem válaszolt. Kis idő múltán Kassák Jóskának – talán bóbiskolt is egy keveset – eszébe jutott, hogy a Nyuczky nem válaszolt. Felült az ágyon, és rámeredt a Nyuczky vonagló arcára. Először azt hitte, hogy a sötétség kápráztatja, közelebb hajolt egy kicsit, s torkot szorítóan tudatosult benne, hogy a Nyuczky sír. Könnyei végigcsurogtak az arcán, lefolytak a tokájára, s benedvesítették a fekete csipkés blúzt, melyet Rendessi Ilkától kapott kölcsön. A semmiből jött ez a sírás, annyira meghökkentően és váratlanul, hogy Kassák Jóska egészen megbénult tőle, már őt is a sírás kerülgette. Nyuczky kinyújtotta a kezét Kassák Jóska felé és a sírástól fulladozva nyöszörgött. – Fogd meg a kezem, Józsi… Jaj, édes Józsi… Ugye, már nekünk jó lesz mindig, Józsi? Ugye már nem kerülünk többé az utcára? Ugye, Józsi?… Ugye ez a kommün nem fog soha megbukni, ugye Józsi?…

Kassák Jóska megfogta a Nyuczky kezét és belőle is kitört a sírás. Finom, jó kis sírás volt, mindennél többet ért, szinte betetőzte ez a zavartalanul szép napot.

 

 

Olyan boldog nap volt ez, amit mindig elő lehet venni, mint egy régi anzikszkártyát, melyen fehér hattyúk úsznak a tavon. Másnap a vonaton Joó Aladár megígérte, hogy az első szakszervezeti beutalót ők kapják, választhatnak a balatonvilágosi bányászüdülő, vagy a fémipari dolgozók pihenésének céljára átalakított bujáki vadászkastély között. Az utazás kellemes volt, ki sem mozdultak az étkezőkocsiból. Kassák Jóska – mintegy előlegként a szakszervezeti beutalókra – megengedett magának egy borjúpörköltet káposztasalátával. Nyuczky egy pár debrecenit rendelt tormával, és nagyokat kacagott Joó Aladáron, aki részletesen elmesélte felsüléseit Hajduska Gizivel a kölcsönkért garszonierben. A nehézségeket Joó Aladár a kóser bornak majd később a Jereván bárban elfogyasztott keverteknek tulajdonította. Hajduska Gizivel kapcsolatosan Nyuczky emlékeiben felmerült egy csornai turné, amikor Hajduska Gizi az öltözőben lelkendezve közölte vele, hogy férjhez megy, egy artista kérte meg a kezét. De a Nyuczky kérdésére, hogy mi a neve az artistának, Hajduska Gizi nem tudott rögtön válaszolni, kivett előbb egy kis cédulát a táskájából és arról olvasta: „A három Lindner.” Joó Aladár az elmaradt finálé ellenére sem bánta meg a Hajduska Gizivel eltöltött estét, nagyon jól szórakoztak a Jereván bár műsorán, amelynek az volt a címe: Halló, itt Moszkva. A műsorban fellépett egy kijevi énekesnő, egy tbiliszi tánccsoport, s egy moszkvai bűvész, aki vörös zászlókból rózsákat varázsolt és a rózsákból békegalambokat.

Az élet aznap továbbra is szórta rájuk ajándékait. Kassák Jóska délelőtt a próbatábláról értesült róla, hogy ráosztották Szokolov őrnagy szerepét a Támadás hajnalban című darabban, amelyet Putnoki Sándor fog rendezni. Ez a Putnoki eredetileg magyar–orosz szakos bölcsész volt, de művészettörténetet is hallgatott és ügyesen rajzolt. A színházba Késmárki Lajos a minisztérium javaslatára díszlettervezőnek szerződtette. Putnoki rajongása a színművészet iránt nem ismert határt.

A színház általában vendégrendezőket foglalkoztatott, és Putnoki Sándor minden próbán részt vett, jegyzeteléssel igyekezett hasznosítani magát. Szívós küzdelmet folytatott közben, hogy egyszer önállóan rendezhessen, amíg végre kipróbálhatta képességeit a Dohányon vett kapitány című operettben. Fáradhatatlan elméleti előkészítéssel látott munkához, a kisujjában volt Sztaniszlavszkij és Vahtaganov, de a próbákon rendszerint összetévesztette a színpadi balt a nézőtéri ballal, és olyan helyzeteket teremtett, melyekben a színészek nem tudtak mozogni. Putnoki Sándor haja már kora ifjúságában kihullt, de a halántéka fölött a megmaradt tincseket hosszúra növesztette, félszeg, gyerekes ábrázatát vékony bajusszal ellensúlyozta. Joó Aladár egyszer a német mesék óriásáról Rübezahlnak nevezte el, ez a név azután ráragadt, a színészek a háta mögött jókat nevettek a buzgó Rübezahlon, aki egész könyvtárral a hóna alatt téblábolt közöttük. Az előadást a színészek végülis összedobták, a bemutató baj nélkül zajlott le, s nagy sikert aratott Akakij Akakijevics szerepében Horn Franci. Különösen az a jelenete maradt emlékezetes, amikor a rábízott tengerésznövendékek tiszteletére rendezett estélyen, a hölgykoszorú előtt, kardját hátulról a lába között dugta ki, jobb kezével elöl megragadta, s azt kiáltotta: – Uraim! Hüvelybe!

A puha lelkű Késmárki Lali a Dohányon vett kapitány sikere után továbbra is megbízott Putnoki Sándorban, és odaadta neki a Támadás hajnalban című darabot, amely már igazi feladat volt, elmélyült felkészülést kívánt. Putnoki Sándort nem kellett biztatni, hamarosan átélte a rá váró feladatot, magatartása láthatóan katonásabb lett, kemény léptekkel rótta a színház folyosóit és az amuri partizánok dalát dúdolta.

Amikor Kassák Jóska felment a titkárságra, hogy átvegye Szokolov gárdaőrnagy szerepét, Putnoki Sándor is ott lebzselt az iroda előtt. Kassák Jóska megköszönte neki a szerepet, amit közben átfutott, két oldal volt mindössze, s talán tizenkét mondat.

– A kis szerepet is meg kell becsülni, Józsi bátyám – mondta Putnoki Sándor. – A háborúban a közkatonák döntik el a csaták sorsát.

Ez a kijelentés már feltehetően azoknak a hadtörténeti munkáknak az eredménye volt, amiket Putnoki Sándor szorgalmasan kölcsönzött ki a városi könyvtárból.

Örömteli nap volt ez, Kassák Jóska alig várta, hogy megossza a jó hírt Nyuczkyval, aki albérleti otthonukban becsinált levest főzött a főbérlőnek, a magatehetetlen Pollner néninek, mit sem sejtve róla, hogy ez az örömteli nap még az ő számára is tartogat valamit.

Kassák Jóska már indulóban volt hazafelé, amikor az igazgatói irodából kilépett Késmárki Lali és feltűnő szeretettel átölelte a vállát. – Mondd meg a Nyuczkynak – súgta a fülébe, hogy a fizetését ezer forintról ezerkétszáz forintra emeltem.

Itt már csak sírni lehetett a boldogságtól.

Nyuczkyval azután egész délután Szokolov gárdaőrnagy szerepét tanulmányozták. Nem tudták miről szól a darab, a kigépelt két oldalon csupán a végszavakkal ismerkedhettek meg és Szokolov gárdaőrnagy tizenkét mondatával. Az első felvonásban három mondata volt, a második felvonás első képében nyolc, a második képben egy. A harmadik felvonásban semmi. Nyuczky talált valamit az első felvonásban, ami nagyon hatásosnak látszott.

Fedorenkó: …Te is ezekkel a tejfelesszájúakkal tartasz, Fjodor Petrovics, te a régi katona?

Szokolov: Én nemcsak régi katona vagyok, Leonid Szergejevics, hanem régi kommunista is.

Nyuczky erre megjegyezte: – Ezt nagyon jól kell majd hoznod, Józsi. Ebben poén van.

A krebiznit ekkor még észre sem vették.

Este a Nyuczky újra felvette kerek kis kokett kalapját, elindultak a Hengerlibe, hogy megünnepeljék a nap sokat ígérő eseményeit. A Hengerli a város legnépszerűbb borozója volt, kívül a belvároson, présházak és borpincék közé ékelve, azon a lankás vidéken, amelyet Dallosnak neveztek, s ahonnét szőlőskertek kordonjai kúsztak fel a közeli Dallos-hegyre. Még a múlt század végén nyitotta meg a borozót egy Hänger Mátyás nevű vendéglős, s a lugasos kerthelyiségben valaha, záróra előtt, a dörneri sramlizenekar vidám dallal emlékezett meg róla:

 

Hänger, der Wirth, In Dallos Bezirkt…

 

A Hengerli az államosítás után is megőrizte egykori hangulatát, csupán a nevét változtatták meg Dallos csárdára. A falakon meghagyták az együgyű strófákat, melyek a Dallos-hegy borát dicsérték, a csapos a régi kármentő mögött mérte a bort és még mindig ízletes maradt a halászlé.

A pincér azonnal odasietett Kassák Jóskáékhoz, jól ismerte őket, a színház rendszerint a Hengerliben tartotta a bemutatókat követő banketteket. Halászlét és túróscsuszát rendeltek és Kassák Jóska mélységesen sajnálta, hogy a népi zenekarnak épp aznap volt a szabadnapja, pedig ő mulatni szeretett volna, beledanolni a felesége fülébe azt a nótát, amivel utoljára akkor mulatott, amikor a soproni Gambrinus vendéglőben megkérte a Nyuczky kezét:

 

A szegedi halastóban Hertelenkedik egy öreg béka, Hun kiugrál, hun meg be, Hun beugrál, hun meg ki, Csak a szívem szakad ki…

 

Végül is megelégedett vele, hogy úgy viselkedjék, mint egy hajdani járási szolgabíró, aki éppen hagyatéki ügyekben jár el a megyeszékhelyen, s ennek megfelelően parádi vizet rendelt a borhoz, melyet mázas kancsóban kért. A Nyuczky viszont egy régimódi tragika modorát vette fel és drámai erővel utasította a pincért: – Egyszer s mindenkorra tanulja meg fiam, hogy a halászléhez külön tányér dukál a szálkáknak.

Mire Kassák Jóska merengve megjegyezte: – Valamikor Hänger úr egy koronát fizetett minden szálkáért. Hol vannak már azok az idők?!

Jól esett látni, hogy a pincér róluk suttog a vendégeknek, észre lehetett venni az arcáról, amint közli a vendégekkel, hogy ők művészek, és Kassák Jóska azt is észrevette, hogy egy festett hajú szőke asszony túlméretezett műfogsorral, beléje villant egy kacér mosolyt. Elhízott, kopasz férfi ült a festett hajú nő mellett, mohón evett és pörköltlé csurgott le az állára.

Már a túróscsuszánál tartottak, amikor egy hajlott hátú, beesett arcú, borostás férfi jelent meg az asztalok között, s minden asztalra letett egy szelet papírt. A papír felső részén, a bélyegzővel nyomott szövegből meg lehetett tudni, hogy doktor Hajnal, vizsgázott grafológus, öt forintért két írott sorból részletes jellemzést nyújt. „Megismerheti az egyéniségét” – hirdette a megvonalazott és félbevágott irkalapon doktor Hajnal. Nyuczky nem sajnálta az öt forintot, kíváncsi volt rá, milyennek látja az egyéniségét egy vizsgázott grafológus. De a két sor nehezen akart megszületni, Nyuczkynak nem jutott semmi az eszébe, és végül Kassák Jóska mondta neki tollba, hogy:

 

Kis lak áll a nagy Duna mentében, Oh, mi drága e lakocska nékem…

 

A grafológus azután összeszedte az irkalapokat, leült egy üres asztalhoz és elkezdte írni a jellemzéseket, Nyuczkyn kívül még hárman vállalkoztak rá, hogy megismerjék az egyéniségüket. Doktor Hajnal sebesen rótta a sorokat, látszott rajta, hogy nagyon érti a dolgát. Hamarosan el is készült a jellemzésekkel, s legelőször a Nyuczkyét tette le az asztalra. Kassák Jóska kifizette az öt forintot, de a grafológus még nem tágított mellőlük. Lelkiismeretes grafológus volt, akinek többet ért az elismerés, mint a pénz. Nyuczky hangosan olvasta fel a papírszeletről, hogy őt elsősorban lelki gazdagság jellemzi. „Nagyon tud örülni az élet szépségeinek, de ha csalódás éri, könnyen elkeseredik, s lelkén a kishitűség lesz úrrá. Érzelmi világában elfojtott vágyak vannak, de tartózkodik az alkalmi kalandoktól. Megbízható és hűséges ahhoz, akit szeret. A költészet iránt fogékony, de nem rabja a hiú ábrándoknak. Ha legyőzi kishitűségét, boldog életre számíthat.”

Amikor Nyuczky az utolsó mondatot is elolvasta, a grafológus megkérdezte: – Stimmel, nagyságos asszony?

Nyuczky erre azt felelte: – A lelkembe látott, doktor úr.

Nyuczkynak valóban tetszett a jellemzés, a grafológus ott kapta el a lényeget, hogy ha őt csalódás éri, könnyen elkeseredik. Kassák Jóska egyetlen kis részletben érzett csak bizonytalanságot, mármint abban, hogy a Nyuzky annyira tartózkodna az alkalmi kalandoktól.

– Miért? – fortyant fel a Nyuczky. – Milyen kalandjaimról tudsz mostanában?

Kassák Jóska ránézett a Nyuczky ráncokkal szabdalt, táskás arcára, s tokáján a kis szemölcsre, és kénytelen volt elismerni, hogy a Nyuczkynak ezúttal igaza van. Azután ő is kezébe vette a papírlapot és eltűnődött rajta, miből állapította meg a grafológus, hogy a Nyuczky megbízható és hűséges ahhoz, akit szeret. A költészet iránti fogékonyságot nem volt nehéz kitalálni a megadott sorokból: Kis lak áll a nagy Duna mentében… A szegény Nyuczky az „áll”-t egy ellel írta, doktor Hajnal alighanem ebből következtetett, hogy bár fogékony a költészet iránt, de nem rabja a hiú ábrándoknak.

Nyuczkynak kedve támadt egy cigarettára, ez is szökőévenként egyszer fordult elő, a grafológus jellemzése alaposan megrendítette. Kassák Jóska vett a csaposnál egy csomag kék Darut és egyúttal magának is rendelt egy kávét. Nyuczky rágyújtott, s a fejét feltartva úgy szürcsölte a füstöt, hogy a cigarettát két ujja végébe csípve, szinte függőlegesen tartotta. Félig lehunyt szempillái alól álmodozva bámult a füst után, s most egészen olyannak tűnt, mint akinek érzelmi világában elfojtott vágyak dúlnak. Kassák Jóska szótlanul keverte a kávéját, tekintete egy dülöngélő korhely elrajzolt képére rögződött a falon. Ez a jókedvű polgár a felirat tanúsága szerint a Dallos-hegy borát mértékkel és tartózkodva itta, mármint literes mértékkel és pincében tartózkodva. S mintha a korhely keresztbe kancsalító szemei sugallották volna a keserű felismerést, igencsak elmulasztották élvezni az élet apró örömeit. Jó volt így csöndesen bámészkodni, mindketten megilletődtek ettől a régi hangulatokat idéző estétől, emberemlékezet óta nem jutott eszükbe, hogy kiruccanjanak valahová Nyuczkyval együtt, kettesben. De ez most igazi kimenő volt, vacsora, bor, fekete kávé, össze sem lehetett hasonlítani azokkal a kis kilengésekkel a Grosbois cukrászdában, ahová néhanapján beugrottak egy krémesre vagy egy szelet puncstortára. Ezt a kiruccanást ezentúl sűrűbben is megengedhetik maguknak, végre pótolhatják, amit annyi éven át elmulasztottak, pedig hát a Nyuczkyról csak az imént állapította meg a grafológus, hogy nagyon tud örülni az élet szépségeinek. Az élet szépségeihez tartozott még a nyár is, ami előttük állt, Joó Aladár szakszervezeti beutalójával, a nyaralás, amiről eddig csak a régi Színházi Élet-ekből nyerhettek némi benyomást, a képekkel illusztrált hirdetésekből, amelyek bemutatták dr. Steinné minden igényt kielégítő szállodáját Abbáziában vagy Weiner Lajos exkluzív panzióját Ótátrafüreden. Folyóvíz a szobákban… dancing bar… francia konyha… saját uszoda…

Olyan távoli világ volt ez, amire irigykedni sem lehetett, az ember nem irigykedik a walesi hercegre, vagy a kapurtalai maharadzsára. A tenger napfényözönben csillogott a Színházi Élet nyári képein, a tengerparti korzókat pálmafák szegélyezték, és Lábas Juci szalmaszállal szívta a Camparit Sorrentóban, a Parco dei Principi teraszán, Gaál Franci az Égei-tengeren töltötte a nyarat báró Wertheim Géza jachtján, s pici tengerészsapkával a fején az árbocrúdnak támaszkodott. Biller Irén Athénből üdvözölte a Színházi Élet olvasóit, Bársony Rózsi pedig galambokat etetett a Szent Márk téren.

Nyuczky még délután kikeresett a szekrény aljából egy régi Színházi Élet-et, melynek anzikszai között szerepelt egy kép Balla Liciről, amint Balatonvilágoson belemerül a hullámokba. Ugyanazokba a hullámokba, melyekbe nemsokára ők is belemerülhetnek Joó Aladár szakszervezeti beutalójával. Kassák Jóska még nem vetette el egészen a bujáki vadászkastély gondolatát sem, egy vadászkastély is nagyon finom dolog lehet, köröskörül erdők és ózon, s a falakon mindenütt kitömött muflon- és vaddisznófejek.

De a nyaralásból nem lett semmi. Három héttel a Támadás hajnalban bemutatója előtt Nyuczkyt erős gyomortáji fájdalmakkal be kellett vinni a városi kórházba, dr. Soós Elemér osztályára. – Ebben a korban senkinek sem árt egy alapos kivizsgálás – mondta dr. Soós Elemér, és Kassák Jóska még bízott benne, hogy a Nyuczky ott lesz a premieren. De a fájdalmak nem múltak el, Nyuczky rohamosan fogyni kezdett, s már a morfium tartalmú gyógyszerektől kábultan hallgatta meg Kassák Jóska lelkendező beszámolóját a bemutatót követő napon, az ő vastapssal fogadott jelenetéről, a „krebizniről”, s a szovjet helyőrség parancsnokának elismerő szavairól a Hengerliben tartott banketten. Július közepén, amikor a Nyuczky már tizenkét kilót fogyott és összeaszott arcában félelmessé nőtt a fogsora, dr. Soós behívta Kassák Jóskát az orvosi szobába. – Édes Józsikám – mondta dr. Soós –, szembe kell nézni a tényekkel. Lehet, hogy másfél év, de az is lehet, hogy csak két hónap… A rákkal, édes Józsikám, még mindig tehetetlen az orvostudomány. – Végül hozzátette: – Megkérnélek édes Józsikám, vigyél el egy levelet a Cicának, és mondd meg neki, hogy puszilom azt a gyönyörű kis punciját.

 

 

A nyár első hetei gyötrelmesen teltek, Kassák Jóska alig mert az utcára menni, a szégyenkezés sem tartotta vissza a sírástól, amely mindig váratlanul tört rá, a Népbüfében, a Grosbois cukrászdában vagy egy padon, a Kapisztrán téren. De kétségbeejtő volt otthon is, az elszennyesedett szobában, a mosatlan ágyneműk között, a kínzó és elviselhetetlen álmokkal. A színházból mindenki elutazott a nyáron, a balatonvilágosi szakszervezeti beutalót Joó Aliék megtartották a maguk számára, Horn Franci az apja szülőfalujában, Bátaszéken töltötte a szabadságát, Rendessi Ilka Budapestről küldött képeslapokat. Kassák Jóska a magányát három öregúrral osztotta meg, velük a Kapisztrán téren barátkozott össze. A három öregúr – egy nyugalmazott MÁV tanácsos, egy hajdani levéltáros és egy volt kereskedő – kora délutánonként a megszokott padon várta Kassák Jóskát a tér poros szederfáinak árnyékában, szemben a viharokról álmodó hygrométerrel. Mindhárman öregemberek voltak, filléres gondokkal küszködtek, s a megváltozott világ gondoskodott róla, hogy legyen miről beszélgetni a padon. A MÁV tanácsostól megvonták a vasúti szabadjegyét, a levéltáros nem kapott a Tanácstól kedvezményes szénutalványt, a volt kereskedőhöz mindig késve érkezett a kétszáz forint segély, amelyben az izraelita hitközség részesítette. Az ebéd utáni beszélgetéseknek megvoltak a maguk visszatérő fordulatai. A nyugalmazott MÁV tanácsos alkalmanként elmondta, hogy a vasúti szabadjegyével évente kétszer is elutazott Salzburgba, de most nem tud elutazni Tiszanánára sem, ahová a lányát – aki egy tönkrement földbirtokoshoz ment feleségül – kitelepítették. A hajdani levéltáros kérvényeket írt a Tanácshoz, ezekben a kérvényekben plebejus származására hivatkozott. Birtokában volt ugyanis egy kétszáz éves okirat, melyben a dallosfői jobbágyok javait írták össze, s az ő ükapjának neve mellett a tulajdont jelző rubrikában ez állott: „Tsak a puszta fasza vagyon.”

A volt kereskedő viszont a Nyugdíj Intézetet ostromolta folyamodványaival, kérve az elvtársakat, hogy vegyék figyelembe, azokat az éveket, amikor – mielőtt önállósította magát – egy Meinl-fiókban dolgozott, mint boltvezető. A folyamodványokban finoman sejtette, hogy ezen állása világnézeti okokból szűnt meg. Ez valóban igaz volt, habár abban a könyörgő levélben, amelyet a főnökeinek írt, buzgón ecsetelte lojalitását Julius Meinl világnézete iránt, s felsorolta a háborús kitüntetéseit. A levélre maga az ügyvezető igazgató Freiherr von Reichersberg válaszolt, s válaszában azt írta, hogy persönlich megérti őt, nagyon sajnálja a történteket, s tudatában van, hogy a Meinl cég egy igen tapasztalt munkaerőt veszít el. A volt kereskedő, aki már-már családtagnak érezte magát egykori gazdáinál, meg szokta említeni, hogy éppen akkor mondtak fel neki, amikor a híres japán színésznő is beházasodott a Meinl családba és azontúl Mitschuko Meinl Tanaka néven lépett fel az UFA filmekben.

Kassák Jóska többnyire csak hallgatott, ezekben a napokban még panaszkodni sem volt kedve, de mint színész, személyiségnek számított, az öregurak szívesen fogadták maguk közé, s eldicsekedtek színházi kapcsolataikkal. A nyugalmazott MÁV tanácsos elmondta, hogy ő még Moissival látta a Jedermann-t Fiumében. A hajdani levéltáros büszke volt rá, hogy egyszer együtt ebédelt Pálmai Ilkával. A volt kereskedő pedig eldúdolta a Rip van Winklé-ből:

 

A réten áll egy szélmalom, Rip kipi, ripi kopi…

 

Amikor Kassák Jóska kora délután elbúcsúzott tőlük, az öregurak tiszteletteljesen néztek utána, s egy ideig csak róla beszéltek.

– Vérbeli művész – mondta a nyugalmazott MÁV tanácsos.

– Pesten is játszott – tette hozzá a hajdani levéltáros.

A volt kereskedő még ennél is többet tudott: – Fedák Sári volt a partnere.

Kassák Jóska a Kapisztrán térről egyenesen a kórházba ment, cserélte a Nyuczkynak a régi Színházi Élet-eket és vitte a madártejet egy kis rózsás cseréptálban. A Nyuczky ágyán ülve meghallgatta a nővérek gyengéd árulkodásait: – A művésznő ma nagyon engedetlen volt… a művésznő már megint rosszul viselkedett. – Nyuczky ilyenkor könyörgő tekintettel fordult Kassák Jóska felé, nehogy ő is megfeddje, vele senki nem volt megelégedve a kórházban. – A művésznő engedély nélkül fel akart kelni… a hármaska későn csengetett az ágytálért. – Az édes Nyuczkyból hármaska lett, egy vergődő kis összeaszott hármaska, félénk és megszeppent, mint egy gyerek. Annyira gyenge volt, hogy a Színházi Élet kiesett a kezéből, rendszerint Kassák Jóska lapozgatta a szeme előtt. Nyuczky csak a képeket nézegette, Fellegi Terit a Queen Mary fedélzetén és Bánki Vilmát a Sejk fiá-ban. Egyedül a főnővér volt barátságos hozzá, Ilonka néninek szólította. – Ne tessék hallgatni senkire – mondta Kassák Jóskának – tessék mindig hozzám fordulni. Mi nagyon jól kijövünk az Ilonka nénivel. – Margitkának hívták a főnővért. Irgalmas rendi apáca volt valaha, s a kórházban mindenki szerette. A férfiak utánamentek a női kórtermekbe, kedvesen incselkedő szavakat súgtak a fülébe és egy diabéteszes agglegény nagy csokor rózsával megkérte a kezét. Margitka mosolyogva fordította vörösre súrolt arcát az ablakon át a Dimitrov tér felé, ahol a padokon olvasgatva nyurga kamaszok várták mindig a nővérképzősöket. – Van nekem már vőlegényem – mondta Margitka sejtelmesen, és olyan átszellemült képpel bámult le a térre, mintha ott ült volna a padon, svájci sapkával a fején és egy gyűrött Szabad Nép-pel a kezében, az ő sugárzóan szép vőlegénye is.

Kassák Jóska kapott Margitkától egy szentképet is, lopva csúsztatta a kezébe, Szent Antal volt látható a képen, glóriával a feje fölött.

Így telt el a nyár. Mire szeptember elején megtartották az évadnyitó társulati ülést, Kassák Jóska már kijárt néha a strandra is, a medence szélén üldögélve meghallgatta Horn Franci régi történeteit, melyeknek hőseiről lekopott a festék, mint a zsíros tarokk-kártyák filkóiról. Jó volt megint együtt lenni a többiekkel, a levegő frissebb lett körülötte, úgy érezte magát, mint akire egy szellőzetlen szobában végre rányitják az ablakot. És amikor a próbatáblán meglátta a nevét – a Három a kislány-ban Tschöll papa szerepét osztották rá – már majdnem boldog volt. A társulati ülést követően Késmárki Lali és Zsupin Gábor vezetőségi értekezletet hívott össze, a megbeszélésen, mint szakszervezeti bizalmi részt vett Joó Aladár is, aki másnap az olvasópróba előtt beszámolt Kassák Jóskának. Az értekezletre Zsupin Gábor egy füzetnyi jegyzettel készült fel. A jegyzeteket még az elmúlt évad végén készítette, amikor egy hétig minden este a nézőtéren ült, ebben az időszakban egyébként a varrodától a fodrászműhelyig mindenüvé bedugta az orrát és szorgalmasan irkált. Még azt is feljegyezte magának, hogy Friedmann Dezső főfodrász a műhelyben munkaköpeny nélkül knippelt, a varroda vezetője – Solymosi Béláné – pedig munkaidőben privát varrással foglalkozott. A feljegyzésekben szerepelt a bútorok felelőtlen tárolása, és a díszítők – jobbára dörneri lakosok – üzleti tevékenysége, a szünetekben ugyanis stanicliban cseresznyét árultak és házi készítésű száraz tésztát. A színészek beismerték, hogy a dörneri fiúktól vásárolják előadás alatt a bort, A és B minőségben. Az A jelentette a Dörneren az „alcsót”, a B pedig a „brímát”.

– Ez jó tréfának hangzik – mondta Zsupin Gábor – de a valóságban nagyon komoly fegyelemsértés. A színházban vasfegyelmet kell tartani, akár egy tengeri hajón. Azután rátért a társulat tagjainak magánéletére, abban is igen sok kivetnivalót talált, bár megjegyzéseiből arra lehetett következtetni, hogy az információk jó részét özvegy Joanovicsné Róth Stefániától szerezte. Elrettentő példának az egyik táncost hozta fel, aki esténként nyilvános helyeken enyeleg egy közismerten beteges hajlamú gyógyszerésszel. De ez még mind semmiség volt, a java csak most következett. Zsupin Gábor nem volt rest kiszámítani, hogy a színészek átlagos életkora megközelíti a negyvenöt évet, a társulat öreg, hiányoznak a tehetséges fiatalok, és ha nincsenek tehetséges fiatalok, nem lehet szerepet osztani. Késmárki Lali erre azt mondta, hogy csak annyi fiatal színészt tud szerződtetni, amennyi státusz a rendelkezésére áll, ő nem fog senkit az utcára küldeni. Zsupin Gábor szabadkozott, arról szó sincs, hogy valakit az utcára küldjenek, erre más megoldás is adódik, három-négy színészt vissza kell csak minősíteni segédszínésznek, ő máris meg tudná nevezni azokat, akiket nyugodt lelkiismerettel visszaminősítene.

– Kire gondolt? – kérdezte Kassák Jóska, de Joó Aladár nem tudott rá válaszolni.

– Ehhez azért lesz nekünk is egy-két szavunk – mondta Kassák Jóska, háta mögött a krebizni fölényes biztonságával, s megpróbálta magában kitalálni, ki lehet az a négy színész, akit Zsupin le akar söpörni a pályáról. De nem jutott tovább a fakóhangú, esetlen Huber Dezsőnél, akit Késmárki Lali az elmúlt tavasszal csábított át a színházba a Szerszám- és Edénygyár öntevékeny színjátszó csoportjából. Közben sorra érkeztek a színpadra a Három a kislány szereplői, Mácsai Boriska, Hallama Ernő, Horn Franci. Fodor Kálmán gáláns mozdulattal maga elé engedte Simó Editkét, aki a hóna alatt ezúttal is Sztaniszlavszkij Színészetika című művét szorongatta. Letelepedtek a történelmi emlékeket őrző székekre, ezeket a díszítők a bútorraktárból hordták fel egy hosszú asztal köré, amely utoljára a Vásza Zseleznová-ban szerepelt. Kassák Jóska az asztalfőhöz közel, egy renaissance zsámolyt választott magának. Zsupin Gábor frissen, ruganyosan vonult be, mint egy teniszbajnokság első esélyese. Fehér rövidnadrágot viselt, s magával hozta a darab díszletterveit egy keményfedelű mappában. Az asztalfőn foglalt helyet egy vörös bársonykárpitos karosszékben, melynek két oldalán a támla csúcsait faragott oroszlánlejek ékesítették. Kassák Jóskát feszélyezte Zsupin közelsége, ezért felcserélte a renaissance zsámolyt az asztal végén Rendessi Ilka thonet hintaszékére a Warrenné mesterségé-ből. Zsupin Gábor kivette a díszleteket a keményfedelű mappából, átadta a három kartonlapot Hallama Ernőnek, hagy köröztesse a szereplők között, nézzék meg, milyen díszletekben fognak játszani. Egyúttal felhívta a figyelmet a Három a kislány rendezői felfogására, melyet a díszlettervekben is következetesen érvényesített, ez a rajzokon jól látható. A Tschöll család halványlila árnyalatú otthona mögött sötétszínű kortina ereszkedett a színpadra, Bécs külvárosának elmosódott vázlatával, a szürke bérkaszárnyákon túl a manufaktúrák kéményeinek füstje gomolygott. Amikor visszakerültek a rajzok az asztalfőre, Zsupin elmerült a szövegkönyvben, és azt mondta: – Kezdhetjük.

Az évad első próbája nagyobb bonyodalmak nélkül elkezdődött, Zsupin fel sem nézett a szövegkönyvből, egyfolytában jegyzetelt. Akkor szólalt csak meg, amikor Fodor Kálmán időnek előtte pompázni akart drámai színezetű hangjával, figyelmeztette Fodor Kálmánt, hogy olvassa a szöveget és hagyja a játékot későbbre. Azután rászólt Horn Francira is, hogy csak azt olvassa, ami a szerepében áll. Horn Franci ugyanis elszórt néhány csipetnyit abból a fűszerből, amivel valaha megízesítette Novotni, a bécsi titkosrendőr figuráját. De az igazi baj később kezdődött, amikor Kassák Jóskára került a sor. Tschöll papa első megszólalását hosszas lapozás előzte meg. Kassák Jóska reggel elhagyta valahol a szemüvegét, alig látott, a szerepet messze eltartotta magától. Akadozva olvasott, egy-egy mondatot többször is megismételt, s a végszavakat nem vette észre. Zsupin először ráförmedt, hogy olvasni azért tudni illene. Azután már nem is szólt, csak összefonta karját a mellén és vészjósló türelemmel várta ki, hogy Kassák Jóska végre felfedezze, hol is tartanak. Fodor Kálmán segíteni akart Kassák Jóskának, a szerepe fölé hajolt, ujjával rábökött a végszóra, de Zsupin intett neki, hogy foglalkozzék csak a maga szerepével. A kínos helyzet végül is úgy oldódott meg, hogy Horn Franci, amikor nem volt szüksége rá, továbbította a szemüvegét Kassák Jóskának, a szemüveg folytonosan kézről-kézre járt. Zsupin erre sem szólt semmit, de az arcán időnként ideges fintor jelent meg, s lesújtó pillantásokat vetett Kassák Jóskára. Az első próba ünnepi hangulata Zsupin viselkedésétől elromlott, egykedvűen darálta mindenki a szövegét. Horn Franci is lemondott róla, hogy Novotni titkosrendőr szerepét tótos kiejtéssel ízesítse, Fodor Kálmán pedig szorongva gondolt a debreceni színházban uralkodó állapotokra, ahol is az új főrendező bevezette a színészeknek a próbák előtti reggeli tornát. Egyedül Simó Editke játszta el, hogy ő mennyire más, mint a többiek, ő komolyan veszi, amit Zsupin Gábor mondott a társulati ülésen: a vidéki színésznek egy szocializmust építő országban nagyobb a felelőssége, mint azoknak az úgynevezett művészeknek, akik a párizsi Odéon deszkáin lépnek fel, vagy a Broadway kétes tisztaságú kulisszái között. Tschöll papa legkisebb lányának édes, bátortalan szavait, melyeket Schuberthez kellett volna intéznie, lopva Zsupinhoz intézte, minduntalan rásandított, mintha csak azt akarta volna tudni, helyesen értelmezi-e a szöveget: – Hogy lehet egy ember ilyen jó, ilyen megértő, mint maga, drága Franz? – lelkesedett Editke és megdörgölte csöpp kis orrát.

Zsupin Gábor lelkét ekkor érintette meg először Simó Editke romlatlan, harmatos egyénisége.

A próba eléggé későn ért véget, a színészek siettek a Pannóniába. Kassák Jóska nem ment a többiekkel, leült a színészbejáró előtt a kispadra. Beszélni akart végre Zsupinnal, akivel eddig minden kapcsolatot kereső kísérlete kudarcba fulladt. Meg akarta magyarázni Zsupinnak, hogy ő negyven éve eszi a színművészet kenyerét, január óta tagjelölt, nagyon beteg a felesége, és mindenkivel előfordulhat, hogy elhagyja a szemüvegét. Gondolkodott valamin, ami még hatásosabb, amikor tudatosult benne, hogy valaki áll mögötte. Hátranézett, Zsupin támaszkodott a pad támlájára, s megfagyott tekintettel a földre mutatott. – Valamit elvesztettél – mondta. A hangja száraz volt, mint egy bíróé, amikor ítéletet hirdet.

A földön egy kis színes papír hevert, s Kassák Jóska összekuszálódott lélekkel döbbent rá, hogy ez a szentkép, amit Margitkától kapott. Lassan hajolt le a szentképért, tudta hogy most valamit mondania kell, és semmi nem jutott az eszébe. – Nagyon beteg a feleségem – motyogta, de amikor felnézett, Zsupin már nem állt a pad mellett, épp befordult a Lenin út irányába. Kassák Jóska még mindig maga előtt látta Zsupin kemény, könyörtelen pillantását, amitől valósággal kilelte a hideg. Nyögve feltápászkodott és elindult a Kapisztrán tér felé.

A három öregúr összébbhúzódott a padon, helyet adtak Kassák Jóskának, azonnal észrevették, hogy az öreg színészt súlyos gondok gyötrik. Egy ideig tapintatosan hallgattak. A nyugalmazott MÁV tanácsos – aki alig félórája kapta meg az SZTK-ban a szokásos hystamin injekcióját – szólalt meg először. – Nehéz az élet, művész úr.

Erre a hajdani levéltáros azt mondta: – Már mi sem vagyunk a régiek.

A volt kereskedő pedig azt mondta: – Az antiszemitizmus manapság nagyobb, mint valaha. – Azután hosszasan fejtegette az antiszemitizmus megjelenési formáit, hogy mennyire más, ha azt mondják, hogy zsidó, de igaza van, vagy ha azt mondják, hogy igaza van, de zsidó.

Ebben mindannyian egyetértettek, ám ez egy cseppet sem nyugtatta meg Kassák Jóskát.

Másnap rettegve ment a próbára, de nem történt semmi, amitől rettegni kellett volna. Zsupin szenvtelen utasításokat adott: – Maradj a helyeden, várjál, amíg a Kálmán kimegy… Most még ne állj fel, csak akkor állj fel, amikor Editke odalép hozzád… – Az első próbák eseménytelenül zajlottak le. Zsupin egyre hallgatagabb lett, tartózkodott az összezördülésektől, lassacskán beletörődött, hogy vannak dolgok, amiket egyelőre nem érdemes bolygatni. Még Horn Francira sem szólt rá, aki pedig igyekezett lépésről-lépésre adagolnia maga megedzett generálfiguráját, amely éppen olyan jól illett a bécsi titkosrendőrre, mint Populescu Dragomirra, vagy Akakij Akakijevicsre a Dohányon vett kapitány-ban. Zsupin megunta már, hogy ahányszor csak felemeli a hangját, Horn Franci ártatlan képpel mindig ugyanazt válaszolja: – Miért ecsém? Ez jaó. Ettől mulat a nép. – Horn Francival kezdett különben is megbékülni, őt legalább szereti a közönség, mindig hoz valamit, ami nem mondható el Huber Dezsőről, aki mint Binder, a vidám bécsi iparosmester, semmiben sem különbözött attól az elszánt, újításért harcoló maróstól, akinek a szerepére tavaly Késmárki Lali meggondolatlanul szerződtette. Zsupin konok türelemmel irányította a próbákat, erőt gyűjtött a küzdelemre, amely keménynek ígérkezett. Fodor Kálmán közben a háttérből hatásos antrékat szervezett magának, s a társalgóban külön rendezte a darabot. Mindennap felkereste a varrodát, újabb és újabb ötletei támadtak a ruhákkal kapcsolatosan, s halálra kínozta a fiatal szabót, Nyári Artúrt, akit Artúrónak nevezett, néha meg fartúrónak, de leginkább Mademoiselle-nek. Nyári Artúr elkeseredetten panaszkodott mindenkinek Fodor Kálmánra, de amikor Horn Franci arra akarta rávenni, hogy egyszer ő is mondja meg a magáét, Nyári Artúr sírós hangon azt felelte: – Én ehhez gyáva vagyok, Franci bácsi. Nem lehet mindenki egy Zója.

A Grinzingben eddig makulátlan hírű Tschöll család kezdett szánalmasan lezülleni. Még Tschöll mama is – akit egy Balázs Henriett nevű öreg dali színésznő alakított – a bűn útjára lépett, s csak arra volt gondja, hogy minél hatásosabb mutatványokat végezzen két láthatatlan kötőtűvel. Az üde Tschöll lányok, akiket a florisdorfi apácák illemre, házi munkára és Grillparzer verseire oktattak, levetették magukról polgári neveltetésüket és különös módon viselkedtek. Hunfalvy Ica vihogott, forgott és a lábait rázta, mindenáron meg akarta mutatni, hogy fiatalosabb a hugicájánál, mármint Simó Editkénél, aki valami végzetes tévedés folytán Irina szerepét élte át a Három nővér-ből. Mácsai Boriska a combjait összezárva tipegett ide-oda a színpadon, és el is magyarázta az öltözőben Hunfalvy Icának, hogy így szoktak járni a szűzlányok.

– Érdekes – mondta erre Hunfalvy Ica –, azt hittem, azért jársz így, mert félsz, hogy kiesik a méhed.

A bomlásnak indult család elfajzott légkörében már fel sem tűnt Horn Franci újabb ötlete: mielőtt megszólalt, felfújta és mutatóujjával megütögette az arcát, miközben pukkanó hangokat hallatott. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ám ezt még senki sem sejtette, és Fodor Kálmán továbbra is elbizakodott megjegyzéseket tett a társalgóban. – Zsdanov ide, Zsdanov oda, ennek a balfácánnak nincs egy fia gondolat a fejében, megint nekünk kell megcsinálnunk a darabot.

Kassák Jóska is túltette már magát az olvasópróba megrázkódtatásain, egyre bátrabban alakítgatta magában Tschöll papa figuráját, Horn Franci hasznos tanácsai alapján.

A vihar a harmadik rendelkező próbán tört ki, s rögtön olyan elemi erővel, hogy a díszítők is besomfordáltak a színpad szélére, tátott szájjal lesték, hogy mi történik. Joanovicsné Róth Stefánia abbahagyta a körözöttes zsemlék kenését, mert nem volt már biztos benne, hogy a szünetben elfogynak. Az első villám Kassák Jóskára sújtott le, és éppen egy idilli pillanatban, amikor az eseményektől átszellemülten leült Balázs Henriett mellé, hogy elandalodjék vele a múlt emlékein: – Árva a ház, nincs kacagás… – De amikor odaértek, hogy: – Messzire száll, mint a madár, az ifjúság… – Kassák Jóska felállt és karjait szárnyakként lengetve, derekát erre-arra hajlítva körbe sasszézta a színpadot.

– Mi ez? – hallatszott egy hang a nézőtérről. Ez a hang fojtott volt és elkeseredett. – Mi ez? – hallatszott másodszor is, dúlt haraggal. Zsupin kiemelkedett a széksorok közül, s végsőkig ajzott dühvel ordította harmadszor is: – Mi ez???

A társalgóban a színészek meghallották Zsupin hangját, odasereglettek az ügyelőpult mellé, szemben a díszítőkkel, akik a színpadi jobbról követték az eseményeket. Kassák Jóska lehorgasztott fejjel megmerevedett a színpadon, egész testében reszketett. A keze is remegett, amikor a szeme fölé emelte, hogy megkeresse Zsupint a homályos nézőtéren. – Édes fiam – hebegte –, édes fiam, ezs benne van a serepben.

– Mi van benne a szerepben? – üvöltött Zsupin. – Az van benne, hogy úgy járkálj, mint egy vén buzeráns? Az van benne, hogy a protézisedet csattogtasd? Az embernek a gyomra felfordul, amikor rádnéz.

Csend lett, egy pisszenés sem hallatszott, Kassák Jóskát a szégyen megdermesztette, ajkai hang nélkül mozogtak, tétova tekintete az ügyelőpult felé vetődött, a kollégákra, akiknek az arcán félelem és részvét tükröződött. Fodor Kálmán intett, hogy fel se vegye az egészet, Hunfalvy Ica az öklét rázta, Huber Dezső a fejét csóválta.

Zsupin visszaült a helyére, egy ideig a pici olvasólámpával matatott, amely a széksorok közé helyezett pulton megvilágította a szövegkönyvet. Az indulattól kifulladva, rekedten szólalt meg: – Folytassuk!

Kassák Jóska szédülten ment vissza a helyére, alig bírt leülni, Balázs Henriett a karjánál fogva támogatta.

Újra vették a számot, Kassák Jóska meg sem mert moccanni, mereven, fakó hangon énekelte Balázs Henriettel:

 

Itt maradunk, Csendben vagyunk, Lassacskán elballagunk…

 

Amikor az következett, hogy:

 

Könnye pereg, Úgy pityereg Két vén gyerek…

 

– már nem is lehetett a hangját hallani. A szeméből valódi könnyek szivárogtak. Ezután egy rövid menüettnek kellett volna következni, de a koreográfus még nem állította be a táncot. A táncrefrén alatt Balázs Henriett jobbra-balra rángatta Kassák Jóskát, hogy valamiképp kitöltsék az időt.

– Elég – szakította félbe a zenét Zsupin. – Vegyük a felvonás elejétől.

Kassák Jóska attól a naptól fogva tudta már, hogy a sorsa meg van pecsételve. Nincs az a krebizni, ami megmenthetné a szégyentől, hogy visszaminősítsék segédszínésznek, akár le is veheti a zakójáról a Magyar–Szovjet Baráti Társaság emlékérmét. Lefogyott, összement, ha lehetett, kerülte a színháziak társaságát, ezért azután ritkán ebédelt, mert a próbák után a Pannónia és a Népbüfé is tele van színészekkel, némelyek éthordóban viszik haza a körömpörkölteket, a maradékot azután este megmelegítik az ütött-kopott rezsókon. Rendessi Ilka – akinek a megjelenése a vidéki korzókon alig néhány esztendeje még ünnepi pillanatnak számított – zörgő lábosokkal szokott végighaladni a Lenin úton. Dehát egy óra elmúlt, Rendessi Ilka rég otthon ül, a Hamlet-et olvassa, Késmárki Lali már tavaly megígérte neki az anyakirálynő szerepét.

 

 

A volt jezsuita kolostor órája kettőt üt. Ez már jócskán délutánnak számít ebben a városban, ahol a polgárok a déli harangszóra ülnek asztalhoz, és a Pannóniában két óra után nem szolgálják fel az előfizetéses menüt. Kassák Jóskának van rá esélye, hogy a Népbüfében nem találkozik senkivel a színháziak közül. Beles az ajtón, de csak a pultot látja, amely mögött egy Terikének nevezett kövérkés asszonyka – aki a színészeknek egy fél merőkanállal mindig többet ad – a söröskancsókat mosogatja lompos felületességgel. Hirtelen tör rá az éhség, erős vágyat érez egy adag káposztástészta iránt, amely ott szerepel a falnak támasztott palatáblán, a krétával rótt napi ajánlatok között. S már nincs ideje félrehúzódni, amikor Nyári Artúrka siet ki a helyiségből, kezében egy kis csomag süteménnyel.

– Kezitcókolom Józsi báci – köszön Artúrka pöszén és nagyon lelkesen. Ez a túláradó lelkesedés általában azoknak szól, akik nem szekírozzák őt, s nem tesznek minduntalan megjegyzést a hajlamaira, ezek közé tartozik Kassák Jóska is. Az ilyenekkel Artúrka azonnal közlékeny lesz, minden szava olyan behízelgő mintha csókokat dobálna.

– Hallom – mondja Artúrka –, hogy bánik ez a peszti jabranc a Józsi bácival. Én egészen el vagyok keszeredve, én annyira szeretem Józsi bácit…

– Jól van, Artúr – mondja rosszkedvűen Kassák Jóska. – Inkább azt mondd meg, van valaki bent?

– A Fodor művész úr – mondja Artúrka és az arca egészen elkomorul. – Nem tetszik elhinni, hogy én mennyire utálom eszt az embert. Ez nem isz ember, ez egy cafat, eszt meg kéne fojtani. Ész tesszék elhinni nekem, ez egy rossz színész, ez egy büdösz ripac, eszt minden színházból kirúgták, mert mindenütt cak rontja a levegőt. Ez egy szenki, egy nímand, tesszék elhinni nekem…

Kassák Jóska félbeszakítja a szóáradatot. – Te nem itt szoktál ebédelni, Artúr. Be vagy fizetve a Friedrichnéhez.

– Ma nem ettem meg az ebédet – mondja panaszosan Artúrka. – Szemmit nem ettem.

– Miért? – kérdezi Kassák Jóska. – Mi volt ma az ebéd?

– Babcuszpájz – mondja Artúrka, és elfintorodik.

– Nem szereted a babot?

– Nem szeretem – mondja Artúrka és szégyenlősen lehajtja a fejét. – Puki-pukit cinál… Inkább itt ettem egy kisz mákosz tésztát. A Szanyikának pedig vettem két meggyesz pitét. Szaladok isz vele, a Szanyika nagyon szereti a meggyesz pitét… Csókolom, Józsi báci, ész ne hagyja magát a Józsi báci. Az a peszti jabranc tehet egy szívesszéget a Józsi bácinak…

Ezzel elindul. Kassák Jóska keserűen néz utána. Puki-puki – mondja magában. – Puki-puki. Az egész élet egy nagy puki-puki.

S már el is dönti, hogy nem megy be a Népbüfébe, inkább a Grosbois cukrászdában eszik két túrós batyut egy tejeskávéval. A Grosbois-ba nemigen járnak a színháziak, akik ebéd után a Pannóniával szemben lévő Vörös Csillag presszót frekventálják. A Grosbois cukrászda – vagy ahogy az itteniek hívják: a Grobi – távol van a városközponttól, Kassák Jóskának viszont útba esik hazafelé. A város eme nevezetességét becsukott szemmel is megtalálja, aki az Arany János utcán halad az Arany Kígyó patika irányába, a cukrászüzem az épület alagsorában üzemel, és a szellőző ablakain át rumos és vaníliás krémek illata árasztja el a környéket. A cukrászda bejárata a Schulek Mihály utcára nyílik, ahol a vendégeket a forradalmi ünnepek kulisszái fogadják. A bejárattal szemben található ugyanis a Városi Tanács dekorációs raktára, amely zsúfolásig tömve van a május elsejei felvonulások kellékeivel, s a helyszűke miatt Wilhelm Pieck és Enver Hodzsa elvtárs képe már hónapok óta kint áll az utcán a falnak támasztva, az arany hímzéssel keretezett vörös zászlók között. A Grosbois cukrászdát – akárcsak a barokk jezsuita kolostort – minden útikönyv megemlíti, s az utazók, akik szeleburdi ifjúságukban megfordultak benne, szívesen emlékeznek vissza rá, mármint arra az állapotra, ahogy akkoriban látták az altwien tálakkal, sèvres-i amorettekkel, a meisseni figurákkal díszített falipolcokkal, s a zenélő ajtóval, mely egy régi francia dallamot csilingelt, ha valaki belépett a helyiségbe, azzal a szándékkal, hogy a félbarna kapucíner mellé csokoládés vagy gyümölcsös angolkenyeret fogyasszon, melynek receptje ősi idők óta apáról fiúra szállt. Az illatos csemegét már rég nem az apró bádog sütőformákban szolgálják fel a vendégeknek, a cukrászda azért mégis megőrzött valamit a régi idők hangulatából. Meghagyták a bronzlábakon álló kis kerek márványasztalokat, az aranyszínű ripsszel kárpitozott biedermeyer székekkel, s a falakon az ezüstkék, selymes fényű tapétákon a Mode de XIX siècle feliratú képeket. Bár az államosítás felért egy Szent Bertalan éjszakával, a Grosbois cukrászdával még mindig kegyesebben bánt el a sors, mint az Arany János utca túlsó oldalán az Arany Kígyó patikával, melynek pincéjében a Megyei Gyógyszertár vállalat új igazgatójának utasítására kalapáccsal verték szét a holicsi tégelyeket. A Grosbois cukrászdában a pusztítás nem volt ennyire megfontolt, az időre és a karbantartás hiányosságaira bízták, hogy letörlődjön a múlt iránti nosztalgiákat ébresztő berendezés álmatag hímpora. Már az első hetekben összetört a faberakásos pultot díszítő két sèvres-i amorette és egy meisseni falipolc. A bonbonierek száma igen hamar megcsappant, s a pultról eltűnt az altwien tál, melyben annakidején a maron glacé-t tartották. A helyét most egy pléhtálca foglalja el, melybe a kávéfőzőből a zaccot ürítik. A mennyezet alatt köröskörül felszabdalták a tapétát, ólomszürke bergman csövek állnak ki a falból. A megritkult Mode de XIX siècle divatképek helyére – két helyütt is – a Szovjetunió című folyóiratból kivágott litográfiák kerültek, Tarasz Lucsenkótól a Hajóúsztatók a Volgán és Mumisz Csucsumbajevtől a Május elseje Taskentban. A biedermeyer székek már alig bírják a terheket, a széthasadozó ripszek mögül kikandikál öreges testük. Nyögnek, sóhajtoznak az Arany János utcai MÉH-telep dolgozói alatt, akik munka után betérnek a cukrászdába egy-két üveg Zsiráf sörre. De a dolgozók is kényelmetlenül feszengenek a karcsú székeken, amelyeknek valaha csak a sarkát érintették kecses domborulataikkal azok a finom kisasszonyok, akik a kezükben napernyőt szorongattak és mandulatejet szürcsölgettek, habkönnyű holipnival.

A híres Grosbois cukrászda lassacskán szétesik, olyan szemérmetlen lompossággal hervad el, mint egy fin de siècle szépasszony, aki egy trénfőhadnagy végzetes párbaja következtében tébolyultan mereszti szemét a semmibe, elhanyagolja a frizuráját, és többé nem hajlandó mídert viselni.

De a bejárat mellett még ott látható a rózsaszín márvány emléktábla, melyet a százéves évforduló alkalmával avattak fel, s amelyről megtudhatjuk, hogy a cukrászdát a múlt század első felében alapította egy Grosbois Móricz nevű Brassóból ideszármazott cukrászmester. Az ő fia volt Grosbois Lajos, aki résztvett a szabadságharcban, és két esztendőt raboskodott Kufstein falai között. A cukrászda mai képét Grosbois Eduárd idejében nyerte, őt követte Grosbois Armand, aki érdemeiért kormányfőtanácsosi címet kapott… Mivel az emléktáblát 1943-ban helyezték el a falon, az utolsó Grosbois-ról már nem esik említés. Csak nagyon kevesen tudják, hogy az a horgasorrú, sűrű szemöldökű férfi, aki nyári délutánokon egy fagylaltoskocsit tol végig a Lenin úton, maga Grosbois Henrik. Délelőttönként a Kapisztrán teret veszi birtokba, délben a strandon horgonyoz le, este pedig a Lenin úti korzón adagolja a fagylaltot a tölcsérekbe, szomorú lóarcán a hugenották örök mártíromságával.

A Grosbois cukrászdából három széles ablak nyílik az Arany János utcára, valaha mindhárom metszett üvegből készült, szecessziós díszítményekkel, melyek a Grosbois család jelmondatát vették körül: Les affairs font les hommes.

A metszetek sejtelmes résein át lehetett észrevétlenül szemügyre venni a város exkluzív világát, különösen vasárnap délutánonként, ekkor tartotta összejövetelét a Malonyai-asztal, amely a nevét Malonyai Spatz Dezsőtől, a város híres akvarell festőjétől nyerte. A Malonyai-asztal tagjai közé tartozott a helyi intelligencián kívül Gruber Soma, a Takarékbank igazgatója, Langfelder Jenő az Arany Kígyó patika tulajdonosa, és természetesen nem hiányozhatott a Polgári Hírlap főszerkesztője – Jászai Dénes – sem, aki azelőtt az Államvasutak szolgálatában állott, s minden pletykát tudott, ami csak keringett a városban. A MÁV-nál betöltött hivatalától a rossz nyelvek szerint azért fosztották meg, mert szikratávírón elpletykálta, hogy a budapesti gyors elindult a városból Tótfelpécz felé.

Hűvös elegancia áradt a biedermeyer relikviákkal zsúfolt helyiségből, ahol a felszolgálólányok hófehér fityuláikkal és kikeményített kötényeikkel kegyes szolgálatokat teljesítő klarisszák benyomását keltették, s cseppet sem hasonlítottak a jelenlegi presszóslányhoz, Valikához, aki a vendégek előtt törli a kötényébe a kezét. Valika ugyanis állandóan eszik. A pult mögött, egy barokk konszolon tartja azt a kis alumíniumfazekat, amellyel minden délelőtt átszalad a Népbüfébe egy adag székelygulyásért vagy bácskai rizseshúsért. S ahányszor a pult mögé kerül, hogy egy féldeci rumot töltsön ki a vendégnek, mindig csipeget egy keveset az ételből. Valika kövér, jóindulatú lány, minden betérőnek úgy örül, mintha közeli hozzátartozója érkezett volna meg, a vendégeket kedveskémnek vagy édeskémnek szólítja, bizalmas titkokat árul el nekik az életéből, melyeket a vendégek a saját bizalmas titkaikkal viszonoznak.

A három ablak közül ma már csak az egyiken látszanak a metszetek, ezen át pillant be Kassák Jóska a helyiségbe, s rögtön vissza is hőköl, csalódottan. A cukrászdában mégis tartózkodik a színháziak közül valaki – akire a legkevésbé sem számított volna: Mácsai Boriska. Ezt a szelíd, csendes lányt a legritkább esetben lehet nyilvános helyen látni, legföljebb a Pannóniában fordul meg néha, ha valaki nekiadja az ebédjegyét, mint például ma Joó Aladár, aki reggel óta a szakszervezeti aktívák egésznapos értekezletén vesz részt, erről holnap fog beszámolni a színházban. Mácsai Boriskától kellene Kassák Jóskának a legkevésbé tartania, ő biztosan nem hozná szóba azt a véres háborút, amely közte és Zsupin Gábor között dúl, talán nem is tud róla, rendíthetetlen közönnyel viseltetik a színház eseményei iránt. A társulati ülésen a hangját sem lehet hallani, elégedett minden szereppel, amit ráosztanak, sőt azt sem bánja, ha nem játszik. Próbák után hazamegy, pörköltet vagy paprikáskrumplit készít magának, olykor kakaós piskótát, amit azután elmajszol a Kapisztrán téren egy padon. Nincsenek látványos kalandjai, pedig szinte parasztian egészséges lány, vonzza is a férfiakat, de nem mennek vele semmire. Neki ezek a civakodó, emésztő szerelmek nincsenek ínyére. Persze, a testnek is megvannak a maga követelményei, ebből Mácsai Boriska sem vonja ki magát. Ha úgy gondolja, hogy le kell feküdnie valakivel, hát lefekszik vele, nem nagyobb szenvedéllyel, mint ahogy a pörkölthöz a hagymát metéli.

Arra azonban nagyon vigyáz, hogy alkalmi ágyasai ne a színházból kerüljenek ki, neki megfelel egy díjbeszedő is, aki a villanyszámlát hozza, vagy hetenként egyszer a házmester kamasz fia, akinek tapasztalatlansága és mérhetetlen izgalma meghatja Mácsai Boriskát. Gyengéden bánik a fiúval, s apró anyai puszikkal halmozza el.

Estére el is felejti az egészet, az ágyban elalvás előtt régi leányregényeket olvas. Ezekből a leányregényekből született meg a férfiideálja, az a deresedő halántékú férfi, már jóval túl a negyvenen, akinek esténként a lábára húzhatná a papucsát. – Maga az én drága kincsem – mondaná neki a férfi vacsora után –, maga az én kis világszép feleségem. – Mert napközben magázódnának, s csak az ágyban suttogná a férfi fülébe: – Kezedbe tettem a lelkem, tégy vele, amit akarsz.

Kassák Jóska, mielőtt továbbindulna, a metszet üvegrésein át még egyszer rápillant Mácsai Boriskára, s különös dolgot vesz észre rajta. Feltartott kisujjal emeli a szájához teáscsészéjét, s olyan aprókat szürcsöl belőle, mint egy galamb. A körméről még azt a halvány lakkot is lemosta, amit használni szokott, szőke haját hátul kontyba fogta, és elrévülten bámul az ajtó felé. Ha valaki nem ismeri, egy falusi állatorvos feleségének hihetné, akinek csak egy óra múlva indul a vonata, addig itt üti agyon az időt a cukrászdában. Az arcára nem rakott semmi festéket, mégis olyan, mint egy érett őszibarack, akárha a falusi levegő csípte volna vörösre. S ahogyan leteszi a teáscsészét a csészealjra, már e mozdulatban is a vidéki kúriák repkénnyel befuttatott, napsugaras tornáca sejlik fel. Olyan otthonosan is ül a székén, mintha mindig ide szokott volna betérni, ahányszor csak felruccan a városba, apró komissiókra: gumit venni a befőttes üvegekre, szalagálét a vasárnapi süteményhez.

Az igazság az, hogy Mácsai Boriska hónapok óta tegnap járt itt először, útban a Kapisztrán tér felé, az alagsorból párolgó illatos gőzök becsalogatták egy gesztenyés-tejszínes süteményre. És akkor olyasmi történt vele, ami csak a régi leányregényekben esik meg: bejött egy férfi, és leült a szomszéd asztalhoz, és Mácsai Boriska szíve – amint azt tegnap is olvasta egy füzetes regényben – hatalmasat dobbant. Lelkét titokzatos sugallat kerítette hatalmába, úgy érezte, a végzet játszik vele, álmai lovagja jelent meg testi valóságában, ábrándjai elérhetetlen délibábja… A férfi nem volt már fiatal, ötvenes évei elején járhatott, de a nyakkendőjétől a cipőjéig – ha egy kissé kopottan is – régimódian úri volt rajta minden. Egy hosszú feketét rendelt Valikánál, majd egy könyvet vett elő a táskájából, látszott, hogy régi könyv, cirádás, aranyozott kötése volt, s a lapok közül kiállt egy magyaros díszítésű könyvjelző, piros rojtokkal. Azután elmerült az olvasásba, és amikor Valika hozta a hosszú feketét, a könyvjelzőt áttette a következő oldalra s becsukta a könyvet. Azután körbejártatta a szemét a helyiségben, és a pillantása találkozott Mácsai Boriskáéval. Elég sokáig tartott ez a pillantás, amíg Mácsai Boriska úgy találta, hogy most már illik elfordulni. A férfi egy szalvétával leitatta a bajusza alá ragadt kávécsöppeket, és újra felütötte a könyvet. Mácsai Boriska elővette a retiküljéből a szerepét és ő is olvasni kezdett, a férfi a lapok zizegéséből ismét feléje fordult, Mácsai Boriska lehunyt szemmel, némán mozgó ajkakkal elmélyülten memorizált. A férfi egy noteszlapra írt valamit, a papírszeletet becsúsztatta a könyv lapjai közé. Azután ismét találkozott a pillantásuk, most még bensőségesebben, mint amikor először nézték meg egymást. Mácsai Boriska biztos volt benne, hogy a férfi előbb-utóbb szól valamit hozzá, de mégsem történt minden úgy, mint a leányregényekben. A férfi kisvártatva visszatette a könyvet az aktatáskájába, a pulthoz ment, ott fizetett, de előbb néhány szót váltott Valikával. Néhány perc múlva Mácsai Boriska is fizetett, miközben szórakozottan elrévedt Mumisz Csucsumbájev képén, s azt kérdezte Valikától: – Nem tudja véletlenül, ki volt ez az úr?

– Nem tetszik ismerni a Lesznai tanár urat? – kérdezte Valika, s látszott rajta, hogy nagyon csodálkozik, a városban mindenkinek ismernie kell Lesznai tanár urat.

– Aha – bólintott erre Mácsai Boriska. – Hát ő a híres Lesznai tanár úr. – Most hallotta először ezt a nevet.

– Pazar ember, mondta Valika. – Még egy ilyen ember nincs is a városban.

Mácsai Boriska lesütötte a szemét. – Nős? – kérdezte.

– Özvegy – mondta Valika. – A felesége tíz évvel ezelőtt halt meg. Én még ismertem.

– Szép asszony volt?

– Szép – mondta Valika. – Nagyon egyszerű, de szép. Jó háziasszony volt.

– Tíz év – méregette Valika szavait Mácsai Boriska. – Azóta nem volt senkije?

Hát így állunk – gondolta Valika, s egyszerre nagyon beszédes lett. – Lehetett volna. Válogathatott volna! Egy ilyen férfi! De ő olyan magának való ember, csak a könyveinek él. Ha van egy kis ideje, lent tölti a présházában. Van egy kis szőlője a Dallos-hegyen. A gyümölcsösét is meghagyták.

Mácsai Boriska valósággal megszédült Valika szavaitól. Présház a hegyen! Gyümölcsös! S mindaz, ami ezzel jár, faragott bútorok a tornácon. Sok szép régi edény, mázas cseréptálak, virágmintás kancsók és rézmozsarak. Nyár végén nagy üstökben forr a lekvár… Jóságos isten, hányszor álmodott erről! Nagy fakanállal keveri a lekvárt, mezítláb áll a kövön, lenge köntösben, mely alig takarja el a combját. A férfi a háta mögé oson, a tarkóján érzi pipa szagú leheletét. Azután hátulról átöleli őt, s a kezét felülről becsúsztatja a köntös alá… Színes, régi takarókon szeretkeznek, a csendben csak a tücskök ciripelése hallatszik, felettük egy Aladin-lámpa pislákol. S mellettük egy ruháskosárban kockás dunnák alatt szenderegnek a lekváros üvegek…

Mácsai Boriska már nem restellte teljesen kiadni magát Valikának. – És mondja Valika, gyakran jár ide?

– Hétköznap mindig. Kettő és három között, amikor vége a tanításnak. – Valikán látszott, hogy mindent ért. Végigmérte Mácsai Boriskát. – Ha én olyan szép volnék, mint a művésznő!…

Mácsai Boriska szeretett volna valami kedveset válaszolni Valikának, de benyitott egy bricsesznadrágos úr, és Valika már vele foglalkozott. Segített levenni a régi redingot kabátot, amit azután egy fogasra akasztott.

 

 

Valika ma már rögtön azzal fogadta Mácsai Boriskát, aki pontosan két órakor megjelent a cukrászdában: – Még korán van. Egy kicsit később szokott jönni, inkább fél három felé.

Lesznai tanár úr az iskola könyvtárában éppen befejezi a jegyzetelést Széchenyi naplójá-ból. A naplók neki is megvannak otthon, ez az egyetlen kötet hiányzik, a hatodik, amely a legnagyobb magyar 1844 és 1848 közötti feljegyzéseit tartalmazza. Lesznai tanár úr már a regénye kétharmadánál tart, az 1847-es esztendőnél, amikor Debrecenben közlik Széchenyivel, hogy a Tisza szabályozására kért egymillió forint első részletét – négyszázezer forintot – megtagadták tőle. Már az első Debrecenben töltött nap is rosszul kezdődött, a Fehér Ló fogadóban szállásolták el. Degoutanter Schmutz – írja erről. „Undorító piszok.” És Lesznai tanár úr szorgalmasan másolja: Konte die ganze Nacht nicht schlafen… Regen und ungeheuer Larm! Überhaupt in Ungarn… Schmutz und Larm. Ich bekomme immer mehr Eckel vor dem Land und meinen Landsleuten. O wie grau und dumm, und verkehrt ist alles!

Ezt a naplórészletet Lesznai tanár úr mindenképpen bele akarja illeszteni a könyvébe. Természetesen magyarul, s ahogy olvassa a szöveget, már fordítja is magában: „Egész éjjel nem tudtam aludni… Eső és rémes lárma! Mindenütt ez van Magyarországon… Piszok és lárma. Egyre nagyobb undort érzek az ország és a honfitársaim iránt. Ó, milyen szürke, ostoba és összekuszált itt minden!”

Lesznai tanár úrnak ma rossz kedve van, ha naplót vezetne, nem sokban különbözne Széchenyi naplójegyzetétől. Amikor leült az asztalához, úgy találta, hogy valaki kutatott a jegyzetei közt. S bár ezekben az írásokban semmi nem volt, amiből kellemetlensége származhatna, mégis felizgatta a dolog, annál is inkább, mert amikor belépett a könyvtárba, észrevette ősi ellenségét, Bay tanár urat, amint a folyosón sündörög. Az asztal sarkán talált néhány meghívót, a Szerszám- és Edénygyár kultúrotthonában két fővárosi író – helyesebben egy író és egy költő – találkozik holnap az olvasóival. Mi sem természetesebb, hogy ezt az író-olvasó találkozót is Bay tanár úr vezeti be.

Lesznai tanár úr mind a két írót jól ismeri, valamikor baráti viszonyban állt velük, gyakran kvaterkáztak együtt a Dallos-hegyi présházban. Mindketten javakorabeli férfiak voltak, már a múltban is elismertek, és gyökeres ellentétei egymásnak. Az íróról számos anekdota keringett, főként mértéktelen italozásáról, szókimondásáról és bogaras szokásairól. Langaléta termetén minden ruhája kinőttnek látszott, a nadrágja a bokájáig ért, kabátja ujja pedig épphogy eltakarta a könyökét. A költő jóval alacsonyabb és kövérkésebb volt nála, inkább egy rendezett körülmények közt élő banktisztviselőnek látszott, mintsem költőnek. Az egyetlen, ami az öltözékén arra utalt, hogy mégsem tartozik a közönséges emberek sorába, talán az volt, hogy mindig pettyes nyakkendőt viselt, amit úgy kötött meg, mint egy sálat. Körbehúzta az ing gallérja alatt, de csak egyszer vetette át a nyakán, nem hurkolt hozzá bonyolult csomókat. Mindketten páratlan tehetséggel robbantak be az irodalom világába, s most azon igyekeztek, hogy az ízlés keretein belül megfeleljenek a kor követelményeinek, s közben megőrizzék a tisztességüket. Az író mesékkel próbálkozott, a költő pedig verses drámákat fordított színházaknak. Lesznai tanár úr teljes számkivetettségében is megértette őket, a háború után még sokáig levelezett velük. Ezért elvárta volna, hogy értesítsék őt a jövetelükről. Dehát nem akart túl korán ítélkezni. Otthon talán a postaládájában már ott lapul a levél az író szálkás betűivel és a szokásos megszólítással: „Édes egy testvérem, Lesznai Lekszi…”

Mindent összevéve ez a nap nem tartozik Lesznai tanár úr legboldogabb napjai közé, van még valami, ami nem hagyja nyugton, ami állandóan megzavarja a gondolatait és belenyilall a szívébe. Tegnap, amikor a Grosbois cukrászdában egymásra pillantottak a szomszéd asztalnál ülő hölggyel, akiről Valikától megtudta, hogy színésznő, olyasfajta érzés kerítette hatalmába, amilyet már nagyon régen tapasztalt, valamiféle – mondjuk így: együvé tartozás érzése – nem is tudná ezt pontosan kifejezni, jó lett volna egy pár szót váltani vele, akármiről. Erre talán meg is lett volna a lehetőség – a hölgy olyan kedvesen és nyíltan nézett rá – de ő, talán azért, mert már rég elszokott az efféle közeledésektől, elmulasztotta az alkalmat, ami feltehetően soha többé nem tér vissza. Különös, hogy tegnap óta mennyit gondol erre a találkozásra, már reggel erre ébredt, azóta is ott motoszkál az agyában. Ma mindenesetre megkérdezi Valikától, hogy mikor szokott betévedni a hölgy a cukrászdába. Valika talán mást is elárul róla, persze, csak ha magától beszél, ő nem fog kérdezni semmit. Lesznai tanár úr berakja a jegyzeteit az aktatáskába, és indul a könyvtárból lefelé a lépcsőn, a tanári könyvtár a harmadik emeleten van. A második emelet lépcsőfordulóján összetalálkozik Bay tanár úrral, kurtán köszönnek egymásnak: – Szervusz-szervusz! – és Bay tanár úr már siet is tovább, látszik, hogy kerüli a beszélgetést Lesznai tanár úrral. Mostanában gyakran látni Bay tanár urat, amint kilép az igazgatói irodából, egy kiadványt készül megjelentetni, amelyhez az iskola támogatását kéri: A történelemoktatás torzításai a kurzus éveiben. A földszinten, a gimnázium patinás aulájának falán egy túlméretezett vörös márványtábla előtt örökmécses ég. A tábla felső részébe vésett aranyozott ötágú csillag alatt felirat: „Hódolat és hála hazánk felszabadítóinak”. A márványt frissen csiszolták, egy-egy elmosódott, szinte csak körvonalaiban felsejlő betű arról tanúskodik, hogy régebben itt egy másik felirat állott. Lesznai tanár úr jól emlékszik a régi feliratra is, amely előtt a diákoknak tisztelegniük kellett, s a tanárok is megemelték a kalapjukat.

Ifjú, ki erre haladsz, főd hajtani el ne mulasszad,

Hős szívű, hű tanítód gyászos emléke előtt.

Istent, s a Hazát tagadó hordának ellene kelvén,

Durva vörös katonák sortüze ölte meg őt.

Bay tanár úr most ér ki a kapun, Lesznai tanár úr hosszan elnéz utána.

Arra is emlékszik, hogy ki írta ezt a förtelmes disztichont.

A gimnáziumtól tíz perc séta a Grosbois cukrászdáig, Lesznai tanár úr ezt a tíz percet is kihasználja. Már napok óta alakít magában egy verset, egy jólismert magyar nóta dallamára. Ezzel a sokszakaszos verssel az volna a célja, hogy valamiképpen beleverje a nebulók fejébe a szinte megtanulhatatlan latin nemi szabályzatot. Az egész utat végigdúdolja, mint egy megrögzött korhely, aki az elmúlt éjszakai dáridót idézgeti magában:

 

Hímnemű az us, ur végű állatnév, s a dé, gé, té, bicep-tövű, tudom rég, dens, er, nis, cis, alis, ollis-t se bánom,   ha i-tövű, a hímnembe ponálom….

 

Az Arany János utca és a Schulek Mihály utca sarkán le kell lépnie a járdáról. A városi Pártbizottság dekorációs raktárából tegnap óta az utcára került még Mao Ce Tung elvtárs is és két munkás most támasztja a falnak Kim Ir Szen elvtárs képét. Már semmi hely nem maradt a gyalogjáróknak és olyan most a járda, mint egy november 7-i ünnepség dísztribünjének a háttere.

– A Gerőt ne hozzuk ki? – kérdezi az egyik munkás.

– Á… – legyint a másik. – De a Dimitrovnak nem árt egy kis levegő.

Valika kiállt a cukrászda ajtaja elé egy kis levegőt szippantani, s amikor meglátja Lesznai tanár urat, az arca felragyog.

– Csókolom, tanár úr… – s lehalkított hangon, bizalmasan rebegi: – Itt van ő is.

– Kicsoda? – csodálkozik Lesznai tanár úr.

– A művésznő – suttog Valika.

Lesznai tanár úr erre nem szól semmit, megy befelé a cukrászdába, s rögtön megpillantja Mácsai Boriskát, egy könyv fekszik előtte az asztalon, kék papírba kötve, mint az iskolai tankönyvek. Mácsai Boriska felveszi a könyvet, bele-belelapoz.

– Egy finom hosszú duplát – mondja a tanár úr háta mögött Valika. – Majd odaviszem a művésznő asztalához.

Lesznai tanár úr tiltakozó mozdulatot tesz, de Valika már a pult mögött áll, felé se néz, a zaccot veri ki a bádogtálcára.

Lesznai tanár úr elindul megszokott törzshelye felé, s már majdnem eléri Mácsai Boriska asztalát, amikor észreveszi, hogy egy házaspár foglalta el a helyét. Egy pillanatra megtorpan, körülnéz. Mácsai Boriska leteszi a könyvet és olyan barátságos, nyílt mosollyal néz a tanár úrra, hogy az már felér egy köszönéssel.

– Kezit csókolom – adja meg magát zavartan Lesznai tanár úr.

Mácsai Boriska a mellette levő székre mutat. – Tessék helyet foglalni, tanár úr.

Lesznai tanár úr leül, az aktatáskáját elhelyezi a lába mellett a földön, s képe most egészen olyan, mint egy érettségiző növendéké. – Ha már ilyen kedvesnek tetszett lenni, tessék megengedni, hogy bemutatkozzam.

– Fölösleges, tanár úr – mondja áhítattal Mácsai Boriska. – A tanár urat mindenki ismeri a városban. Inkább nekem kell bemutatkoznom…

Lesznai tanár úr feltartja a tenyerét, jelezvén, hogy ő akarja folytatni. – Mácsai Boriska művésznő… és most tetszik készülni a Hédi szerepére a Három a kislány-ban.

– Hát ezt is tetszik tudni!? – csapja össze két kis puha tenyerét Mácsai Boriska. – Nem hiába mondják a tanár úrról, hogy egy igazi nagy tudós… Egy Goethe.

– Ez azért túlzás – mondja Lesznai tanár úr –, s ahogy Mácsai Boriska tiszta, kedves arcába néz, minden keserűségét elfelejti. – Mondhatok valamit a művésznőnek?

– Hát persze – mondja Mácsai Boriska.

– Tetszik tudni, nem vagyok biztos benne, hogy a művésznő nem veszi sértésnek… de a művésznőről első látásra senki sem gondolná, hogy színésznő.

– Olyan csúnya vagyok?

– Éppen ellenkezőleg – mentegetőzik Lesznai tanár úr. – Olyan finom és egyszerű. Hogy úgy mondjam… Szinte arisztokratikus.

Ez jólesik Mácsai Boriskának, de csak akkor szólal meg, amikor Valika győzelmes mosollyal letette a kávét a tanár úr elé és visszavonul a pult mögé.

– Az emberek azt gondolják, hogy minden színésznő romlott.

– Tőlem az ilyesféle gondolkodás távol áll – mondja Lesznai tanár úr –, talán azért, mert nem vagyok egészen járatlan a színház világában… Valamikor írtam egy színdarabot, be is mutatták a Nemzeti Színházban.

– A pesti Nemzeti Színházban?! – álmélkodik Mácsai Boriska. – Mi volt a címe?

– A könyves király… Könyves Kálmán Árpád-házi királyunkról szólt.

– Aki megtiltotta a boszorkányüldözést, ugye?

– No, nem egészen – mosolyodik el Lesznai tanár úr. – Annyira felvilágosult még ő sem volt. Bár a köztudatban valóban így emlegetik: de sorcibus, quae non sunt, valójában azonban a mondás így hangzott: de strigis, quae non sunt… vagyis csak a strigákra vonatkozott. A strigákon azokat a boszorkányokat értették, akik állatokká tudtak változni…

– A tanár urat élvezet hallgatni! – lelkendezik Mácsai Boriska. – Egy élő lexikon.

– Ez a foglalkozásom – mondja szerényen Lesznai tanár úr. – Történelem–latin szakos tanár vagyok. – Tekintete a kék borítóba csomagolt könyvre esik az asztalon. – Mit tetszik olvasni?

Mácsai Boriska maga sem tudja, mi a címe a könyvnek, amelyet reggel kicsent a főbérlő könyvei közül, puszta kellék csupán, akár a lapossarkú trottőr cipő, amit már évek óta nem hordott, s most kegyetlenül nyomja a lábát. Felelet helyett előre lapoz a címoldalig, s Lesznai tanár úr hangosan olvassa.

– A tenger munkásai Victor Hugótól. Látom, tetszik szeretni a romantikus könyveket?

– Nagyon – mondja Mácsai Boriska. – Akár hiszi, a tanár úr, akár nem, én még most is nagyon romantikus vagyok.

– Nocsak – mondja Lesznai tanár úr.

S Mácsai Boriska végre elmondhatja azt a szép gondolatot, amelyet ma reggel gondolt végig, amikor elképzelte, milyen lesz az első beszélgetése Lesznai tanár úrral: – Én hiszek benne, hogy még vannak nemeslelkű emberek a világon.

Lesznai tanár úr keserűen bólogat. – Ebben én is hittem valaha.

Mácsai Boriska meleg tenyerét ráteszi Lesznai tanár úr kezére, egészen közelhajol az arcához, s úgy mondja, halkan és komolyan: – Nem szabad soha elkeseredni, tanár úr. Az élet mindig tartogat váratlan szépségeket.

Lesznai tanár úr szíve a torkában dobog. Legalább húsz évet fiatalodik a beszélgetés alatt, amely tovább folydogál, a maga kakukkfű- és rezedaillatú medrében. Szó esik a szeretetről, amelynek irányítania kellene a világot, a húslevesről, amelyből nem szabad kihagyni a gyömbért és a lestyánt, a Dallos-hegyi présházról, amelyet paradicsommá tudna változtatni egy gyöngéd női kéz, s végül arról, hogy a legnagyobb csoda, ha két ember megérti egymást… Lesznai tanár úr, aki betéve fújja Horatiust és Juvenalist, lassacskán kék hímzésé változik egy szép nagy konyhai falvédőn…

Valika a pult mögött csípőre tett kézzel gusztálja az egymásba merülő párt, mint egy szobrász az elkészült alkotását.

 

 

A jezsuita kolostor órája már hármat kongat, de az óraütést csak nagyon tiszta időben hallani a sötét Kádár közben – ahová most fordul be Kassák Jóska –, a városnak ezt a részét a nap még a legverőfényesebb délutánonként is elkerüli.

A Kádár köz, ahol Kassák Jóska immáron három esztendeje lakik, enyhe íveléssel bújik meg két némileg módosabb utca – a Halász utca és a Tímár utca – közt, tizennégy házból áll. A házak mind egyemeletesek, de a földszinti műhelyek többségére rozsdás vasredőny borul, mindössze három iparos űzi még a mesterségét a füstös, homályos helyiségekben, egy asztalos, egy rádióműszerész és egy kárpitos, aki minden reggel kirakja a műhelye elé két cikornyásra faragott szúette faszék keretét. A kárpitos rendszerint az úttest közepén dolgozik – sámliját reggeltől-estig ott látni a hepehupás macskaköveken –, s kötözi az afrikot a székek támlájába. Az afrikot bizony meg kell kötözni, hogy miért, azt a kárpitos szívesen meg is magyarázza az alkalmi bámészkodóknak: – A mi szakmánkban, kérem, az anyag mindig lefelé megy, sohasem fölfelé. Ez a törvénye a mi szakmánknak.

A rádióműszerész műhelyéből három rádió szól egyszerre. A földön mindenütt rádiók hevernek, háború előtti típusok, az igénytelen néprádiók mellett világvevő Orionok, három plusz egycsöves Tungsram Standardok, s a félkörbe ívelő dobozok hasonlatosak a sírkövekhez a régi zsidótemetőben.

Két házzal arrébb, az asztalos műhelyében egyhangúan surran a gyalu, s a faforgácsok kiröpködnek a macskakövekre. A műhelyek barátságos neszei jelentik az életet ebben a savanyúszagú sikátorban, ahol valamikor zöldkötényes kádármesterek kalapácsa döngött az udvarokon. Minden háznak van hátul egy kis udvara, ahol a mesternék tyúkokat tartottak, malacokat neveltek, s büdöskék és szarkalábak virítottak az udvart szegélyező virágágyakban.

Az utolsó kádármestert, aki még kitartott düledező házában, Hrúz Andrásnak hívják, kilencvenkét éves és arról nevezetes, hogy rokona a nagy költőnek, Petőfi Sándornak, a Sándor bácsinak, ahogy ő emlegeti alkalmanként, ha meglátogatja egy vidéki tanító vagy egy elvtárs a Tanács szociális osztályáról. Sokat, persze, nem tud nekik mesélni a Sándor bácsiról, inkább csak az István bácsit szidja embertelenül, aki a házába fogadta, mint pendelyes gyermeket, de aki aztán kitette a szűrét, amikor – ezt Hrúz bácsi így meséli – vén, bolond fejjel elvette azt a cemendét. Hrúz bácsi nagyon haragszik az István bácsira – meg minden Petrovicsra –, pedig azért egy kisebb örökség rá is szállott, például az a szép gyökérpipa, ami ott látható a szekrény tetején, az még a Sándor bácsi pipája volt és az is lehet, hogy éppen arra gyújtott rá, amikor befordult a konyhába. Hrúz bácsi havonta háromszáz forintot kap a Tanácstól, mert rokona a nagy költőnek. Ez a rokonság be van bizonyítva, ugyanis a szociális osztály, mielőtt a háromszáz forintot kiutalta volna, előbb meghívott a városba egy ismert Petőfi-kutatót, aki az illetékes elvtárssal együtt ment el Hrúz bácsihoz. A Petőfi-kutató, amint megtudta, hogy Hrúz bácsi apját Hrúz Jánosnak hívták és eredetileg a gömöri Hrúzok közül származott, azonnal rákérdezett a liptói Hrúzokra is. Egy óra múltán a tanácsi elvtárs szédülni kezdést a Hrúzok követhetetlen családi kapcsolataitól, melyek behálózták az egész országot Sárostól, Nyitrától a Kunságig és a Hajdúságig. A Petőfi-kutató nagyon értette a dolgát, bizalmasan összehunyorított Hrúz bácsival, amikor felfedték a régi családi titkokat, például annak a Hrúz Ancsurkának a dolgát, akit Szepesbélán megejtett egy bizonyos Mikolasek. A tanácsi elvtárs ekkor lehajtotta a fejét, már tudta, hogy a háromszáz forintokat ki kell fizetni. Pedig Hrúz bácsi eleinte nem bízott a Tanácsban, kérésével először Rákosi elvtárshoz fordult, aki néhány sorban válaszolt is neki, a levelet ő maga írta alá. Rákosi elvtárs levele éppen olyan féltve őrzött ereklye Hrúz bácsi házában, akár a gyökérpipa a szekrény tetején, vagy az a nemzetiszínű kokárda, amely a régi ingek közt lapul, s amelynek a szalagján ez a felirat olvasható: „1920. Britannia.”

A kárpitos egy kék ripszhuzattú sezlont szegecsel, amikor meglátja Kassák Jóskát, szájából kiköpi a szegeket a tenyerébe, ahányszor az öreg színész hazaballag a színházból, mindig váltanak egy-két szót, általában arról, hogyan lehet az asztmarohamokat megelőzni. A kárpitos is asztmával szenved, de ő nem hallgat az orvosokra, egyéni módszerrel kúrálja magát, a műhelyben mindig tart az afrikhegyek közt egy üveg terpentint. – Terpentint kell szagolni, művész úr – tanácsolja Kassák Jóskának is –, a terpentin, az a legjobb az asztmára. – De mert Kassák Jóska épphogy csak bólint neki, s nem áll meg egy pillanatra sem, a kárpitos csalódottan csapja vissza a szájába a szegeket és majdnem lenyel egyet. Kassák Jóska görnyedten kínlódja magát tovább a Pollner-ház felé, amelynek apró tornyáról szinte valamennyi cserép hiányzik, de még így is a legtekintélyesebb háznak számít a Kádár közben. A műhely lehúzott redőnyei fölött a falon fekete betűk ágaskodnak az ablakok pereméig: Pollner Miksa szikvízgyára. A redőnyt öt esztendeje nem húzta fel senki. A háború utolsó évében megözvegyült Pollner néni a lakatot a kulcsokkal magától adta át a városi Ingatlankezelő Vállalatnak. A szikvízgyárát a házzal együtt államosították. Pollner néni négy szoba hallos lakásának két szobájába társbérlőket költöztettek, egy Varga János nevű rendőrt a feleségével és hároméves gyermekével. A hármadik szobát – ahol most Kassák Jóska lakik – azért nem vették el Pollner nénitől, mert Kassákék még idejében beköltöztek, mint albérlők.

A hatvan forint, amit Kassák Jóska fizet az albérletért, Pollner néni egyedüli jövedelme, ebből fedezi a lakbért és a villanyt. Fűtésre nincs gondja, a két szomszéd szoba cserépkályhája átmelegíti az ő szobáját is, arra kell csak vigyázni, nehogy a meleg az ablakon át kiszökjön. Ezért azután Pollner néni ősztől tavaszig nem is szellőztet, tömködi a rongyokat és az újságpapírokat az ablaktáblák közé. Szerencséjére a rendőrék jó emberek, nem múlik el nap, hogy Irma – így hívják a rendőr feleségét – ne vinne be Pollner néninek egy kis fazékban meleg ételt, s mellé gyümölcsöt, retket, süteményt. Amikor még a Nyuczky telenként elég gyakran kocsonyát főzött, Pollner néninek is jutott mindig egy jókora tányérral, de még a Népbüféből hazahordott ételek egy része is Pollner nénihez került. Mostanában pedig, hogy Kassák Jóska magára maradt, nem ritka, hogy az egész ebédjét odaadja. Pollner néni ezt a jóságot úgy hálálja meg, hogy hatvan éve gyűjtögetett képes levelezőlapjaiból feláldoz néha egyet-egyet. Ünnepek idején pedig apróbb ajándékok is előkerülnek a lassacskán kiürülő vitrinből, porcelánnyuszi, balatonfüredi emlékpohár, sárgaréz pecsétnyomó. A Nyuczky egyszer kapott egy régi albumot, amelybe Pollner néni még lánykorában lemásolta a szívéhez nőtt költeményeket, Reviczky Gyulától a Pán halálá-t, Kiss Józseftől Simon Judit balladájá-t és Heinétől a Két gránátos-t. Varga Andriska pedig kikuncsorogta Pollner néni sublódjáról azt a fénylő testű, sima tapintású kagylót, melynek torkából – ha Andriska a füléhez emeli – a tenger zúgása hallatszik. A Pollner-ház kapujától 26 lépcső vezet fel a lakás ajtajáig, melyet emberemlékezet óta nem lehet becsukni. Kassák Jóska a könyökével lök egy kicsit az ajtón, s már benn is van a csupasz előszobában, ahol egy régi gázóra kattog ütemesen. Vargéné reggeltől-estig vizet melegít a konyhában, az előszobát belepi a pára, s még a hallban is sűrű mosodaszag terjeng. A hallt piszkoszöld posztófüggöny választja el az előszobától, s egy kerti lomtár benyomását kelti. Varga János – a rendőr – mindenüvé fogasokat szerelt a falra, a fogasokon a hólapátoláshoz hordott ócska kábátok lógnák, gumicsizmák és locsolószerszámok fölött. Varga János szerzett a hallba egy köztéri padot meg egy rozsdás vasasztalt, ezen az asztalon tartja a füzeteit, a hallba ül ki ugyanis éjjelente tanulni, hogy ne zavarja a családját. Szeptember eleje óta őrsparancsnoki tanfolyamra jár, naponta órák hosszát gyakorolja a zsinórírást és másolja a példákat a főnévképzésről abból a szürkefedelű könyvből, amelyet a Belügyminisztérium adott ki a rendőrtanosztályok számára: „A rendőr ír. A betűvetés formája az írás. A rendőr jó lövész. Ne légy hiú, mert a hiúság nevetséges. A találékony nyomozó ötletesen nyomoz.” Fogalmazási feladványok is vannak a könyvben: „Jelentsen fel valakit sikkasztás vétsége miatt. Fogalmazzon jelentést egy közlekedési balesetről. Írjon levelet feljebbvalójának üdülési szabadságáról…”

S akinek a szabatos mondatok még nehezére esnek, annak a könyvecske világos példákkal könnyíti meg a fogalmazást. A példák közt szerepelő Balázs Béla r. tizedes így foglalja össze feljebbvalójának a nyaralás örömeit:

Alhadnagy bajtárs!

A nyári üdülési szabadságomat a balatonlellei rendőrüdülőben töltöm. Velem van kis családom is, akik nem győznek betelni a magyar tenger látványával. Üdülőnk igen szép, lakályos, kényelmes fekhelyekkel és elsőrendű kiszolgálással. Büszke vagyok rá.

Naponta fürdünk a Balatonban és a napi pihenést gyermekeink játékra fordítják, amiből még a felnőttek is kiveszik a részüket.

Naponta ötször étkezünk és az ellátásunk kitűnő. A jó levegő és a napfény nem csak rám van kellemes hatással, hanem gyermekeimet is napbarnítottá tette.

Sajnos, szabadságom nemsokára letelik és újra kell kezdenem a mindennapi munkát, de szívesen teszem, mert a demokrácia építésében veszek részt, s testületünk színvonalát emelem. Szabadságomról bevonulva, újult erővel, kipihenve kezdem el munkámat.

Bajtársaimat külön-külön a viszontlátásig szeretettel köszöntöm…

A könyv fogalmazási példáit Varga János rendszerint félhangosan olvassa, többször is elismétel egy-egy mondatot. Kassák Jóska, aki amúgyis nehezen alszik, kínlódva hallgatja éjjelente az egyhangú motyogást Berkó György sükösdi születésű, foglalkozásnélküli egyénről, aki a betörést elismerte, s elmondotta, hogy lopás céljából pénzt és árut vett magához, amelyet a magával hozott zsákban helyezett el, azzal a szándékkal, hogy azt elviszi…

Kassák Jóska már többször is szólni akart a rendőrnek, aztán mégsem szólt. A rendőrék nagyon jók hozzá, Varga János tekintetéből árad a tisztelet, amikor találkoznak, a kis Andris pedig délutánonként bekéredzkedik az ölébe, arra kéri, hogy meséljen neki a mesebeli kiskirályról, akinek udvarába betévedt egy kisleány, amikor épp javában uzsonnázott tulipántos asztalán. Andriska betéve tudja már a mesét, de azért újra és újra meghallgatja. Szívből kacag Kassák Jóska bumfordi mozdulatain, ahogy jobb kezével a meggombásodott falra mutat, bal kezével pedig az elkorhadt ablakpárkányra:

 

Ugye szép itt, ugye jó itt? Nézz csak ide, meg oda! Drágakőből van az udvar, gyémántból a palota…

 

A rendőrné – amióta a Nyuczky kórházban van – minden nap kisöpri a szobáját, port töröl, szellőztet és még virágot is tesz az asztalra egy csorba szegélyű vizeskancsóba. Jóindulatú, szorgalmas asszonyka, ég a keze alatt a munka, s azzal serkenti magát, hogy mindig kiabál valakivel, a férjével, mert egy tohonya ember, hagyja magát mindenkitől az orránál fogva vezetni, Andriskával, mert csak játszik a bilin, kaki meg sehol, Pollner nénivel, mert meghagyott egy szárnyacskát a gyenge csirkelevesből.

Kassák Jóska szobájában meglátszik a rendőrné keze nyoma, csodákra azonban ő sem képes. A nedves falak hideg dohot árasztanak, a szag beleeszi magát a ruhákba, s a szekrény aljában a régi Színházi Élet-ek címlapjait penészfoltok borítják. A két fotelből kiállnak a rugók, az asztal lapja vasalónyomokról árulkodik, az ágy közepén a hatalmas gödröt pokrócokkal kell kitömni.

A rendőr éjszakai mormolása lényegében semmivel sem rémesebb, mint Pollner néni állandó köhécselése. Pollner néni ezzel a köhécseléssel jelzi, hogy gondjai vannak, nem találja az orvosságát, vagy nem tudja elolvasni a levelet, amelyet aznap hozott a postás. Délelőtt például egy megrendítő levelet kapott, ezt a levelet is a rendőrné olvasta fel neki. A Magyar–Szovjet Baráti Társaság meghívta Pollner nénit egy ismerkedési estre, amelyen megjelennek a jereváni testvérszervezet aktivistái is, s a műsoron Aram Hacsaturjan művei szerepelnek Schőn Olga zongoraművésznő előadásában.

A Magyar–Szovjet Baráti Társaság levele Pollner nénit nyugtalansággal töltötte el, többször is behívta a rendőrnét a szobájába és mindig ugyanazt kérdezte:

– Mondja, Irmus, mit akarnak ezek tőlem?

A rendőrné pedig azt mondta: – Macerálják az embert. – Azután azt mondta: – Inkább a tetőt javítanák meg, megint leesett két cserép.

Pollner néni az együttérzést bőségesen megjutalmazta. Adott a rendőrnének egy régi színes anzixot, amelyen egy indiai ökrösfogat volt látható, amint áthalad a megduzzadt folyón. Az anzixot Pollner néni fiának egy pesti dáma címezte Innsbruckba, még az első világháború első évében: Herrn Pollner László de Vitéz. Einjährig freiwilliger beim Tiroler Kaiserjäger regiment, No 1.

Pollner néni fia később az Isonzónál elesett.

A rendőrné a konyhában elolvasta a képeslapot, kíváncsi volt rá, mit írt Pollner néni fiának a pesti dáma. A pesti dáma ezt írta: Kedves Latzi! Mindkét lapját megkaptam, melyet köszönök. A Vörös Keresztbe nem iratkoztam be, de nem is fogok. Én most bejárok egypár kórházba, botokat, cigarettát, kártyákat viszek a szegény honvédeknek, de ez mind semmi a magyar katonák hősiességéhez képest. Minden jót és bátorságot kívánok, üdvözli Weinerné, Stefi.

Pollner néni, amint magára maradt, már kezdte sajnálni a könnyelműen elkótyavetyélt anzixot. Gyűlölködő pillantást vetett az ajtó felé. – Ezeknek már minden kellene – motyogta. S ezzel elaludt.

A rendőrné azután Andriskával elment a Dörnerre, már tegnap mondta Kassák Jóskának, hogy el fog menni, le kell verni a diót a sógoránál. A rendőr hátul az udvaron matat, még maradt a kerítésen egy kis bab, kizörgeti egy tálba a lila szemeket a pergamenné száradt hüvelyekből.

Kassák Jóska szobáját a rendőrné délelőtt felsúrolta és a padlót újságpapírral borította be, az ablak tisztán csillog, az elsárgult tüllfüggöny egy lavorban ázik a hallban, az asztalon egy papírszeletkén három meggyes pite és egy befőttes üvegben madártej. A madártejet a rendőrné feltehetően a Nyuczkynak szánta, nem tudja, hogy a Nyuczky gyomra már a madártejet sem veszi be. Kassák Jóska kikanalazza a madártejet, egész nap nem evett semmit, az édes, sűrű lé most maga a gyönyörűség. Utána elmajszolja a három meggyespitét is, a jóllakottság és a csend elbágyasztja. Tudja, hogy nem szabad elaludnia, nemsokára indulhat a Nyuczkyhoz a kórházba. Ötkor alapfokú szeminárium, de oda már úgysem ér el, tegnap átfutotta az anyagot, „a sztolipini reakció”, egy szót sem értett belőle, dehát a tagjelöltségének előbb-utóbb úgyis búcsút mondhat. Hogy el ne aludjon, céltalan tevékenységekbe menekül. Fel-alá jár a szobában, hallgatózik a Pollner néni szobájába nyíló ajtó előtt, kinyitja a falikút csapját, elzárja. Megáll az ablak előtt, átbámul az asztalos műhelyébe, ahol most hallgat a gyalu. Az asztalos egy deszkarakáson ül és a levesét kanalazza. Azután lerakja a lábost egy zsámolyra, nyújtózik egyet és megkeveri az enyvet a petróleumfőzőn.

 

 

Kassák Jóskának ismerős ez a mozdulat, Sopronban is egy asztalosnál lakott albérletben, méghozzá nem is akármilyen asztalosnál, jómódú poncihter gazda volt mellesleg, öt hold földet birtokolt a Fertő-tó partján. Lahm Brunónak hívták, s nem az Ikva túlpartján lakott, mint általában a poncihter gazdák, már a nagyapja a várkerületben vett házat, a Templom utcában, ama híres épület mellett, amelynek kapuja felett egy tábla hirdette: „Itt élt Engelmeyer Mór evangélikus lelkész, Petőfi Sándor és Arany János lelki rokona.” A Lahm-család jeles polgárcsaládnak számított a városban, az ősök között szép számmal akadtak városi tanácsnokok és Lahm Brunó felesége főzte Sopronban a legjobb babstercet a saját Fertő-tó mellett termett babjukból. Ezt a babot tavi babnak is nevezték, ami See Bohnen németül, de a poncihterek nyelvén ez így hangzott: Széé pón. Olyan híres bab volt ez, hogy még Napóleon is felismerte soproni tartózkodása alatt, amikor a Gambrinus fogadóban a Lahm-ősök valamelyikének babjából készült babsterccel kínálták: – Széé pón. – mondta császár többször is, és a tábornokok mind egyetértően bólogattak. – Széé pón – mondták ők is. Voltak persze akadékoskodók, akik szerint a császár csak azt akarta kifejezni, hogy ízlik neki az étel: C’est bon – ezt értették a soproniak széé pón-nak.

Lahm Brunó még sok jóízű történetet tudott, voltaképpen azért is tartott albérlőt, hogy ezt a sok jóízű történetet valakinek elmesélhesse. Tagbaszakadt, bővérű ember volt, s biztos benne, hogy a világ valamennyi dolgát el tudná intézni, ha rábíznák. Kassák Jóskának is gyakran mondta: – Hozza csak ide egyszer azt a nőszemélyt, majd én elintézem a maguk dolgát.

Kassák Jóska ugyanis elárulta neki, hogy már huzamosabb ideje szerelmes egy nem túl fiatal primadonnába, Nyuczky Ilonába, akit a színházban csak „a Nyuczkynak” neveztek, s korából kifolyólag nemrég kezdett áttérni a derb szubrett szerepkörbe. Kassák Jóska időről-időre tájékoztatta házigazdáját a szerelem esélyeiről és kudarcairól. Nem voltak ezek igazi kudarcok, a Nyuczky még senkitől nem tagadott meg semmit. Kassák Jóskát különben is kedvelte, szó sem volt róla, hogy barátságtalan, vagy visszautasító lett volna hozzá. Egyszerűen nem vette komolyan ezt az orchidea illatú, áradó szerelmet, egy ilyen kimustrált vén szajha iránt, – ahogy önmagát nevezte. Kassák Jóska a maga 46 évével úgy viselkedett, mint egy századvégi alanyi költő, s megmászta volna – ha a Nyuczky ezt kívánja tőle – a Lővérek csúcsát egy szál havasi gyopárért. Nagy, látványos szenvedési jeleneteket rendezett. Ezek mellett a Nyuczky sem tudott elmenni érzéketlenül. Leült a kispadra Kassák Jóska mellé, megsimogatta a fejét és azt mondta gyöngéden: – Ne szenvedj, Józsi, mondd meg őszintén, ha pinát akarsz. – A Nyuczky ugyanis közönséges volt, mint egy markotányosnő a harmincéves háborúban. Igaz, ártatlanul, valami bájos egyszerűséggel volt ordináré. A közönségessége abból állt, hogy mindent a nevén nevezett, s ha valaki ezt a szemére vetette, így válaszolt: – Miért, a pina akkor is pina, ha azt mondom róla, hogy rózsabimbó.

Az Erzsébet teret körülvevő házak egyikében foglalt szállást, két vénkisasszonynál, s a két vénkisasszony, amióta a Nyuczky náluk lakott, egyre sűrűbben járt gyónni. Kassák Jóska az előadások után mindig hazakísérte a Nyuczkyt, karonfogva álldogáltak a leeresztett vasúti sorompó előtt, ilyenkor szaladt át a városon Ebenfurt felé a burgenlandi vonat, az utasok piros-fehér-piros zászlókat lengettek ki az ablakokon és azt kiáltozták ütemesen: – Rot-weiss-rot, bis zum Tod!

Vészterhes idők voltak ezek, a levegőben lógó változásokat a város is megérezte, a színház is rosszul ment. Negyed házak előtt adták a Fehér ló című operettet, amelyben Kassák Jóska az öreg Ferenc József szerepét játszta, míg Nyuczky mint tűzrőlpattant fogadósné bűvölte el a közönséget. Joó Aladáré volt a leghálásabb szerep, ő énekelte el, mint Zsiga, a Wolfgang-tó partján álló fogadó vendége – a darab slágerét:

 

Mondják, hát mit tehet a Zsiga, Zsiga, róla Hogy szebb a Royal Apollo se volt talán…

 

Minden este játsztak, így hát Kassák Jóska nem tudta elfogadni Lahm Brunó meghívását, pedig az asztalos egyre sűrűbben hangoztatta: – Hozza már ide azt a nőszemélyt, majd én megmondom magának, hogy érdemes-e elvenni feleségül. A feleségem babsterce eddig még mindenkit jobb belátásra bírt.

A sors úgy akarta, hogy egyszer mégis elfogadhatták a meghívást. Tunyoghy Dudus egy szép napon közölte a színészekkel, hogy két napra átadta a színház épületét a grazi társulatnak. A legnagyobb meglepetést az keltette, hogy a graziak is a Fehér ló-val készültek debütálni. S még azzal a szomorú ténnyel is szembe kellett nézni, hogy a két előadásra napok alatt minden jegy elkelt. Ágfalva és Brennberg teljes létszámban képviseltette magát, s külön autóbuszok szállították Eisenstadtból, Oberpullendorfból és Wienerneustadtból a burgenlandi nézőket. A graziak diadalmenetben vonultak be Sopronba, s már a pályaudvaron a brennbergi bányászok fúvószenekara fogadta őket. Az első előadásra a soproni társulat tagjainak a kakasülőn szorítottak helyet. Teljesen idegeneknek és kívülállóknak érezték magukat, mintha egy egzotikus ország vallási szertartásán vettek volna részt. A színpadra virágcsokrok hullottak, s a Berlinből származó primadonna csókokat dobált a nézőtér felé, s minden puszi után azt mondta bársonyos hangján: Tschüss! Amikor a furnérlemezre festett hajó – fedélzetén a császárral – megjelent a színpad szélén, a nézőtérről népviseletbe öltözött kardalosok riszálták magukat a színpadra, a kezükben táblákat tartottak az osztrák tartományok neveivel: Steyermark, Salzkammergut, Voralberg, Tirol… s a zenekar néhány taktust játszott a tartományokat jellemző dallamokból. A sort egy magyaros ruhás menyecske zárta le a Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs dallamára lépkedett a színpadra, minden piros-fehér-zöld volt rajta, s a kezében tartott táblán ez állt: Burgenland. Addigra már a császári hajó is megérkezett, Ferenc József kilépett a partra, s felzendült a Gotterhalte. A közönség felállva tapsolt percekig. És ez még mind eltörpült ahhoz a sikerhez képest, amit egy Horst Klenmke nevű német színész aratott, ő játszta a Zsigát, vagyis a grazi előadásban a Sigismundot. Mielőtt belekezdett a számába, egy pillanatra hátat fordított a nézőtérnek, de mire visszafordult, már kis Hitler-bajusz virított az orra alatt. Karját előrelendítette, s a jellegzetes vezéri pózban énekelte, hogy:

 

Was kann der Sigismund, dafür, dass er so schön ist Was kann der Sigismund dafür, dass man ihn liebt…

 

A számot szűnni nem akaró vastaps követte, s a Soproni Hírlap munkatársa felírta egy cédulára az előadásról írandó kritikájának a címét, amit akkor talált ki: „Hol vagyunk mi még ettől?”

A nézők továbbra is dőltek a kacagástól és Joó Aladár fanyarul megjegyezte: – Ezek már előre telezaufolták magukat sörrel, itt akkora lesz a siker, hogy szék nem marad szárazon. – Előadás után a graziak meghívták a soproni társulatot a másnapi bankettre, melyet a Gambrinusban szándékoztak tartani. Kassák Jóska erre az estére beszélte meg Lahm Brunóval a régóta esedékes vacsorát, Lahmné híres babstercével, amely jobb belátásra fogja bírni a Nyuczkyt, akár valami szerelmi bájital. Este nyolc órára ígérkeztek Lahmékhoz, Kassák Jóska némi szorongással készült az estére, s arra próbálta rávenni a Nyuczkyt, hogy viselkedjen úgy, mint egy úrinő. Itt nincs helye a sikamlós történeteknek, ez egy nagyon finom család, a falakon mindenütt német háziáldások függnek, s teljesen fölösleges, hogy a Nyuczky részletesen kifejtse, hogy milyen hatást tesz rá a bab. A Nyuczky megígérte, hogy úgy fog viselkedni, mint egy apáca, s ha kell még el is pirul néha. Nagy csokor virággal állítottak be Lahmékhoz, ahol az ebédlőasztalra már elő volt készítve két kancsó kékfrankos. De előbb meg kellett kóstolni Lahm Brunó házi készítésű diópálinkáját, miközben az asszony még kint a konyhában tevékenykedett a babsterccel. A bővérű asztalos, akit lefegyverzett a Nyuczky szűzies tartózkodása, igyekezett nagyon választékos lenni, s minden kijelentését ezzel kezdte: – Egyszerű ember vagyok, kérem, bocsásson meg a művésznő, ha nem mindig jól fejezem ki magam. – Nyuczky elszopogatott még két pohárka diópálinkát, s a szeme kezdett bepárásodni.

– Ízlik, művésznő? – kérdezte az asztalos, miközben a negyedik pohárkát töltötte a Nyuczkynak.

Mire a Nyuczky a kaméliás hölgy romantikus fájdalmával a tekintetében azt felelte: – Ez olyan finom volt, Lahm úr, hogy felállt tőle a pöcköm.

Kassák Jóska megdermedt, az asztalos azonban távolról sem volt úgy meghökkenve, amint az várható lett volna, az arcán bizonyos felszabadultság volt látható. Odafordult Kassák Jóskához és a fülébe súgta: – Eredeti teremtés.

S mintegy összehasonlításképp, a saját feleségéről kezdett beszélni. Hogy az asszony előtt még egy jót káromkodni sem lehet, még annyit sem lehet mondani: a fene egye meg. Állandóan templomba jár és oltárterítőket hímez a Ferenc-rendi kolostornak. Arról pedig – tetszik tudni, mire gondolok, művésznő –, nem is érdemes egy szót sem említeni, akkor engedi csak magához, ha gyereket akar.

– És hány gyerekük van? – kérdezte a Nyuczky.

– Egy – mondta az asztalos. – Most tessék számolni, művésznő.

Miután Lahmné még mindig nem jelentkezett az étellel, a Nyuczky kiment a konyhára, hogy segítsen neki. Sokáig időztek odakinn, s amikor az asszony bejött az ebédlőbe, kezében a tál babsterccel, az arca piros volt, mint a pipacs.

A Nyuczky pedig egy nagyúri dáma finom mosolyával megjegyezte: – Jól elbeszélgettünk az Erzsikével.

Az asztalos rosszat sejtett. – Miről, ha szabad kérdeznem?

– Ez nem tartozik a férfiakra – mondta a Nyuczky. – Igaz, Erzsike?

Az asszony lehajtotta a fejét, az egész vacsora alatt nem szólt egy szót sem.

A látogatásnak hamar végeszakadt, Kassák Jóska arra hivatkozott, hogy még el akarnak érni a Gambrinusban tartott bankettre. Búcsúzáskor a Nyuczky jobbról is, balról is megcsókolta Lahmnét és sejtelmesen hunyorított hozzá: – Ne felejtsd el, Erzsike, amit mondtam neked.

Lahm Brunó pedig azt mondta Kassák Jóskának: – Irigylem magát ezért a huncut asszonyért.

A diópálinkával kevert kékfrankos megtette hatását. Dülöngélve bandukoltak a kihalt Zárda utcán át a Gambrinus felé.

A Fabricius-ház előtt a Nyuczky hirtelen megállt és aggódó pillantást vetett Kassák Jóskára. – Ugye, nem voltam közönséges, Józsi? Ugye nem kellett szégyellned magad miattam?

Kassák Jóska nem akarta elrontani az ünnepi hangulatot. – Úgy viselkedtél, Nyuczky, mint egy csillagkeresztes dáma.

A Nyuczky arca felragyogott. – Na látod, Józsi, tudom én, mi az illem.

Kassák Jóskának valami az eszébe jutott: – Miről beszélgettetek Lahmnéval a konyhában?

– Női dolgokról – mondta a Nyuczky. – Megmagyaráztam az Erzsikének, hogy a világon a legjobb dolog bibizni és ha én nyolcvan éves leszek, még mindig bibizni fogok.

– Rémes vagy, Nyuczky – nyögött fel Kassák Jóska. – Csak azt tudnám, hogy miért szeretlek ennyire?

– Mert aranyos vagyok – mondta a Nyuczky. – Aranyos és közvetlen.

A Gambrinusból kihallatszott a mulatozás zsivaja. A Fehér ló egyik számát énekelték.

 

In Salzkama’ gut, Doa ka’ ma gut Lustig sein…

 

– Legyél a feleségem, Nyuczky – mondta Kassák Jóska, mielőtt beléptek a fogadóba.

A Nyuczky meghatottan pislogott. – Hát tényleg a lelkedből szeretsz, Józsi?

– A lelkemből szeretlek, Nyuczky – monda Kassák Jóska, és a lelkét most valóban elöntötte az érzelem, de azért azzal a poénnal fejezte be a vallomást, amit már oly sok darabban elsütött: – Szeretlek, mint galamb a tiszta búzapálinkát.

Két hét múlva megtartották az esküvőt és egy hónapra rá Tunyoghy Dudus bejelentette, hogy feloszlatja a társulatot. Becsületesen kifizette az elmaradt gázsikat, ami csupán arra volt elég, hogy Kassák Jóskáék felutazzanak Pestre és egy bútorozott szobát kivegyenek egy hónapra a Bérkocsis utcában. Előbb azonban elbúcsúztak Lahméktól. Erzsike még egy kis csomagot is készített nekik az útra, és Lahm Brunó Kassák Jóskát félrehúzta egy bizalmas közlésre: – Valami különös történt a feleségemmel. Esténként már ő kezdeményezi a dolgot, odabújik az ágyamba, és olyan szavakat suttog a fülembe, hogy lassacskán én szégyellem magam.

Kassák Jóska mindent értett és ismét elöntötte a melegség a Nyuczky iránt.

Pesten a teljes reménytelenség fogadta őket. A színházi szezon még tartott, újabb szerződésre semmi kilátásuk nem volt. A Csarnok kávéház, ahol a vidéki igazgatók nyárvégeken a társulatokat toborozták, kongott az ürességtől. Végül a Nyuczkynak eszébe jutott egy régi kapcsolata a kultuszminisztériumból, őt kereste fel, hogy segítsen rajtuk. Sikerült is kapniuk egy engedélyt, hogy iskolákban léphessenek fel nevelő célzatú műsorral, s kaptak egy ajánlólevelet is az iskolák igazgatóihoz. Nagy nehezen összeállították a műsort, mely a Szeressük egymást gyerekek-kel kezdődött, s szerepelt benne az a dal is, hogy:

 

Rákóczi várában, Kassa főutcáján, Lakat van a síron, szegény magyar száján…

 

A műsor egy vidám kupléval fejeződött be, melynek strófánként visszatérő tanulsága az volt:

 

Az Ész egy mennyei kincs, Jó, hogy ha van, de nagy baj, ha nincs…

 

Meglepően sok iskolába fogadták be őket, a gyerekeknek mindössze harminc fillért kellett fizetniük a részvételért, egy-egy előadásra 30 pengő is összejött. Az előadásokat a tornatermekben tartották, a gyerekek mindenen röhögtek, még azon is, amikor Kassák Jóska egy leventesapkával a fején, szívére tett kézzel mély belső izzással azt énekelte, hogy:

 

Hol ősi Kárpát, Őrzi álmát hű Csaba vezér, Ki csillagoknak útján újra visszatér…

 

 

Kassák Jóska mégiscsak elszenderedett a karosszékben, nem is emlékszik rá, mikor tört rá az álom. Egy régi, Délibáb című színházi lapot tart a kezében, valószínűleg abból akart olvasni valamit, amikor elaludt. Kábultan ébred, jó időbe telik, amíg végre feltápászkodik a karosszékből. Az órájára néz, pár perccel múlt öt óra, a színházban most kezdődik az alapfokú szeminárium, amire úgysem akart elmenni. De a Nyuczkynál sem tartózkodhat már sokáig, a kórház – ha jól kilép – negyedórára van a Kádár-köztől. Visszafelé a színházig fél óra, s félhétkor már öltözés. Kassák Jóska vizet enged a falikútból, benedvesíti az arcát, iszik is egy keveset, csak úgy pohár nélkül, tenyérből. A lakásban még mindig nagy a csend, csak az ablakon át tör be egy hirtelen gyors robaj, az asztalos most húzza le a műhelyében a redőnyt. Kassák Jóska kilép a kapun, néhány lépésnyire befordul a Tímár utcába, amely egyenesen a kórházig vezet, de a kórház előtt egy kis kiszögelléstől már Schenk Lajos utcának hívják, arról az orvosról kapta a nevét, aki a nagy diftériajárvány idején oly sokat tett a gyermekek megmentéséért. Kassák Jóska negyedik hónapja rója nap mint nap ezt az utat, szinte már minden házat ismer, földszintes és egyemeletes házak szegélyezik az utca két oldalát. Az egyik szürke, földszintes ház előtt a padon egy öregasszony levegőzteti minden délután a papagáját és szünet nélkül beszél hozzá: – Lórika, szereted a Rózsi nénit?

– Szeretem – rikácsolja a papagáj –, Lórika aranyos, jóreggelt, Bauer úr…

Néhány házzal arrébb két korcs szelindek ugrik vicsorogva a kerítésnek, megugatnak minden járókelőt. Az utca közepe táján a parányi kocsmához közel egy serdületlen, szeplős lány ringat az ölében egy hároméves szőke kisfiút, aki arra van idomítva, hogy minden lánynak, aki elmegy előtte, azt mondja: – Kislány, subázunk?

A kocsma közönsége – helyszűke miatt jobbára az utcán isszák a sört – nagyokat derül ilyenkor és tíz-húszfillérrel jutalmazzák a mutatványt. Némelyik ház előtt egy-egy padon vagy konyhai hokedlin staniclikba gyömöszölt ráncos almák sorakoznak, egy stanicli ára két forint, a pénzt be kell dobni egy bádogdobozba. Az ablakokban kartonlapokra írt hirdetmények támaszkodnak az elszürkült függönyökhöz: gyerekágy, konyhaszekrény vagy alig használt bakancs eladó. A kórház előtt a hokedliken az almákat virágcsokrok váltják fel, szeszélyesen összeállított olcsó kerti virágok hervadoznak a dunsztosüvegekben, tátika, margaréta, bársonyka, egy-egy szál legényrózsa.

A kórház komor klinkertéglás épület, még a múlt században építették, az ablakokon vasrácsok. S aki divatos orosz regényeket olvasott valaha, abban irodalmi emlékek ébredeznek: egy járványkórház a tambovi járásban. A kórteremben, ahová Dr. Soós a Nyuczkyt helyezte, nyolc ágy van, ez még az előkelőbb helyiségek közé tartozik, mert vannak tizenkétágyas kórtermek is, de ha sok a beteg, a folyosókon is elhelyeznek néhány ágyat. Amikor Kassák Jóska belép a kórterembe, két nővér is tevékenykedik a Nyuczky körül. Mindkét nővér kövérkés, laposarcú és nagyfejű, két bernáthegyi kutyához hasonlatosak, az egyik kisebb és fiatalabb, a másik lomha és lompos öreg szuka, csak a rumoshordó hiányzik a nyakából a vöröskeresztes jelzéssel. A fiatalabb feltámasztja a magatehetetlen testet, a másik friss lepedőt húz az ágyra. A lehúzott lepedőből tömény ammóniaszag terjed szét a kórteremben, s a szomszéd ágyon fekvő Marinovné tüntetőleg egy zsebkendőt terít az arcára.

– Tessék kint várni, művész úr –, mondja az idősebb nővér –, majd szólok, ha be lehet jönni.

– Nagy fájdalmai voltak – mondja fontoskodva a fiatalabb nővér. – Morfiumot adtunk neki.

Kassák Jóska visszahúzódik a folyosóra, a piszkos pléhedényekkel megrakott tolóasztal mellé. Kisvártatva Marinovné is kijön a kórteremből és azt mondja bennfentes jelentőséggel a hangjában: – Sokat huggyozik szegényke.

Marinovné – egy bolgárkertész özvegye – négy hete fekszik a Nyuczky mellett, könnyű betegnek számít, az inzulinszintjét próbálják beállítani. Zömök, nagykeblű, fekete kofaasszony, nem látogatja senki, a mások hozzátartozóit édesgeti magához. A látogatók lassacskán kötelességüknek érzik, hogy neki is hozzanak valamit, egy kis gyümölcsöt, kirántott csirkecombot vagy egy csokor virágot. Egyedül Kassák Jóskával nem boldogul, pedig a csábítás valamennyi fortélyát kipróbálta már nála, valósággal kinézte magának Kassák Jóskát. Cigányosan fekete haját minden délután csigákba bodorítja, lábán a körmöket égővörösre festeti, fodrász és pedikűrös jár be hozzá a kórházba, s a nővérek zsebébe ötven és százforintosokat dugdos. Miért is ne, ha teheti? Ő aztán igazán megengedheti magának, egy hold kertje van a Dallos-hegyen, nála terem a legszebb paradicsom, s csak a kovászolt uborkáiból legalább háromszáz ötliteres üveget elad nyaranta. Van neki mit aprítania a tejbe, ehhez persze nem kis szorgalom kell. Hajnali négy órakor már kint van a kertben, szedi a paprikát, meg az uborkát. Neki a munka – ha egészséges – semmiség, déli harangszóra már az asztalon áll a tarator leves és a sütőben fortyog a gyuvecs. Az a férfi, aki az ő gyuvecsét megkóstolja, mind a tíz ujját megnyalhatja utána. Estére sem fárad el, boldogult férje hatvan éves múlt, amikor elhalálozott, de egyetlen napot nem hagytak ki, ő mindig fel tudta kelteni a vágyát.

Marinovné már többször is meghívta Kassák Jóskát, hogy látogasson el hozzá a Dallos-hegyre, a címét is felírta, Cseresznyés dűlő, 15-ös helyrajzi szám, de ezt nem is muszáj megjegyezni, csak meg kell kérdezni bárkitől, hol lakik a Canka – ez ugyanis a keresztneve –, a Dallos-hegyen mindenki ismeri őt.

Kassák Jóskát máskor is bosszantja a buja bolgár asszony tolakodása, most azonban irtózik tőle. A Nyuczkyn kívül nem érdekli senki és semmi a kórházban, s ezért azután amikor a fiatalabb nővér kinyitja az ajtót, hogy: – Be lehet jönni, művész úr! – már ott is terem a felesége ágya mellett. A Nyuczky kezét kitették a tiszta ágyhuzatra, a csuklója vékony mint egy hatéves kislányé, s csupacsont kezefején véraláfutásos lila foltok húzódnak.

Marinovné is visszafeküdt közben az ágyára s azt sóhajtja Kassák Jóska felé:

– Minek kínoz az Isten egy ilyen jó asszonyt!…

Három szál rózsa áll egy pohárban az éjjeliszekrényén, kivesz egy rózsát a vízből, dús keblei közé helyezi, de előbb szétnyitja kissé a hálóinget. A múlt század végén rejtőztek ilyen képek a serdülő diákok padjaiban.

A Nyuczky tátott szájjal alszik, gyér ősz haja elöl a homlokára tapadt, Kassák Jóska szálanként próbálja rendbehozni, minden hajszálat külön kell kicsipegetni a forró, nyirkos bőr ráncai közül.

De már hat óra van, Kassák Jóskának el kell indulnia, ha biztosan be akar érni a színházba. Megsimogatja a Nyuczky kezefejét, és felkel a székről.

– Ugye, meg tetszik majd látogatni – suttogja Marinovné a rózsával a keblei között, és olyan félreérthetetlen bizalmaskodással, hogy a szemben fekvő nyolcvanéves Steiner néni is felül az ágyán, megrökönyödve néz hol Marinovnéra, hol Kassák Jóskára.

Ez már Kassák Jóskának is több a soknál. Nagyot nyel, de azután türtőzteti magát, s egy régimódi rezonőr hangján szólal meg – kissé rekedten, ám dallamosan –, valami történelemelőtti polgári vígjátékból.

– Ha szabad így kifejezni magam… egy nagy büdös lófaszt, naccsád…

 

 

Hat óra előtt néhány perccelel Zsupin már ott ül a kispadon, a színészbejáró előtt. A szeminárium ötkor kezdődött, de alig jöttek el néhányan. Három műszaki, ketten a varrodából, Friedmann Dezső, a színházi főfodrász és Joanovicsné Róth Stefánia. A színészeket Hallama Ernő és Huber Dezső képviselte, de Huber Dezső is inkább a pipájával foglalatoskodott. A párt harca az otzovistákkal, mensevikekkel és likvidátorokkal szemben nem okozott nagy megrendülést.

– Nekem ezek az otzovisták már régóta gyanúsak – súgta Hallama Ernő Huber Dezső fülébe, de rögtön elhallgatott, mert Joanovicsné Róth Stefánia csúnyán nézett rá. Ő volt az egyetlen felszólaló.

– Ne tessék haragudni, főrendező elvtárs – mondta a buzgalomtól lihegve – ha megkérdezem, én ugyanis nem voltam itt az utolsó szemenáriumon, kik azok a likvidátorok?

Zsupin erre kötelességszerűen elmagyarázta, hogy a likvidátorok a pártot a tömegtől való elszakadás felé igyekeztek taszítani és gátolták a forradalmi erők összegyűjtését.

– A disznók – mondta Joanovicsné Róth Stefánia, aki mindenáron párttag akart lenni, mert úgy gondolta, hogy akkor megkapja a nézőtéri nagybüfét is.

Zsupin legnagyobb csalódása az volt, hogy Simó Editke sem jelent meg, holott a Pannónia előtt megbeszélték, hogy öt órakor találkoznak a szemináriumon. Ezért azután ő sem nagyon izgatta magát, fakó hangon darálta el, hogyan kerekedtek felül a bolsevikok a Trockij által szervezett augusztusi blokkon. A szemináriumot korán befejezte, azután kiült a kispadra, mára osztotta be magát ügyeletesnek és hétig már nem volt érdemes hazamennie. Még a strandon elkezdett magában fogalmazni egy szakítólevelet a Nagyasszonynak, azt próbálta most újraírni, kiigazítani, de az erőlködés egyre rémesebb mondatokat szült: „Ez a kapcsolat a végzetbe sodorhat minket, Margit…” – írta a képzeletében Zsupin, de érezte, hogy ez a hang tökéletesen idegen a Nagyasszonytól, aki napközben rosszindulatú színházi pletykákkal foglalkozik s csupán az ágyban visel koturnust. Ilyenkor a lepedőt a vállára veti, s úgy búgja a görög tragédiák fenségével Zsupin fülébe: – Ne kímélj, Agamemnon!…Szakíts szét!…Gyötörj meg!…

Zsupin árgus szemekkel figyeli az utcát, sehol egy lélek, csupán Késmárki Lali fordul be a főbejárat irányából a kiskapu felé.

– Benéztem a pénztárba – mondja Zsupinnak. – Még félházunk se lesz ma. Le kell vennünk a darabot a műsorról.

Zsupin egyetértően bólogat.

– Felmegyek az irodába – mondja Késmárki Lali. – Ha valami van, ott megtalálsz.

Késmárki Lalinak se volt ma könnyű napja. Amikor délben hazament, Julikát sírva találta a konyhában, könnyei belepotyogtak a paradicsomszószba. Kiderült, hogy délelőtt egy népnevelő járt náluk, s mindenféle kérdéseket tett föl, miközben Julika a töltetéket nyomogatta a paprikákba. – Mit adott az ötéves terv a falunak? – kérdezte a népnevelő és Julika nem tudott rá válaszolni. Azután a népnevelő többi kérdésére sem tudott válaszolni. Akkor a népnevelő megkérdezte, hogy szokott-e a férjével a szocializmus építéséről beszélgetni, például arról, hogy mi épül Sztalinvárosban? Julika erre is csak hallgatott. A népnevelő a fejét csóválta, és nagyon csodálkozott rajta, hogy valaki, akit ilyen felelősségteljes, bizalmi feladattal bízott meg a demokrácia, mint Késmárki elvtársat, ennyire nem foglalkozik a felesége nevelésével, ő például mindent megbeszél a feleségével, együtt fejlődnek, mert csak ez biztosítja a nyugodt házastársi légkört. Azután beleszagolt a konyhából kiáramló gőzökbe, és azt mondta, hogy ő is nagyon szereti a töltött paprikát, de a nyombélfekélye miatt nem ehet paradicsomot, a felesége egyszerű sós vízben főzi ki neki a paprikákat, melyeket azután egy kis tejfellel nyakonönt.

– Beszéljen a kedves férjével – mondta búcsúzáskor jóindulatúan a népnevelő. – Kérdezze meg tőle, mire készül most Koreában az imperialista reakció.

Julika szipogva mesélte el az esetet Késmárki Lalinak, aki minderre csak annyit tudott mondani: – Ne sírjon már, a dumnyezu istenit, magának ezzel nem kell foglalkozni.

De Julika csak tovább sírt. – Tudom, hogy én már nyűg vagyok a nyakán, kicsi Lali… Miért kellett magának ilyen buta asszonyt elvenni feleségül?… Velem nem lehet beszélni semmiről… Még azt sem mondja el, mi van a színházban…

– Mit terheljem magát az én gondjaimmal?

– Mert ahhoz is butának tart – dohogott tovább Julika, s látszott rajta, hogy mindenáron kötekedni akar.

Azelőtt nagyon ritkán veszekedtek, ezek a tavaszi záporokhoz hasonlatos civakodások rendszerint úgy értek véget, hogy Késmárki Lali az asztalra csapott:

– A dumnyezu istenit, csak nem fogunk összekapni ilyen ökörségeken?

Julika erre megszeppent, és egy perc múlva már, akárcsak szerelmük kezdetén, tömpe ujjaival végigcirógatta a férje arcát. – Kicsi Lali, kicsi buba, drága kicsi porcelánbuba.

Most azonban más volt a helyzet, ezt Késmárki Lali is jól tudta. Julika veszélyes korba ért, ahogy mondani szokták, a változás korába, úgy kellett vele bánni, mint egy beteggel. Ezért azután türtőztette magát és azt mondta szelíden:

– Tehetett volna még egy kis cukrot ebbe a paradicsomszószba.

Julika megint felzokogott, s mintha valami rettenetes sérelem érte volna, átrohant a hálószobába, becsapta maga mögött az ajtót. Egy ideig még hallatszott a sírása, azután csend lett és amikor Késmárki Lali belesett Julikához, az asszony összekuporodva feküdt az ágyon és békésen szunyókált.

Késmárki Lali végre nekiláthatott, hogy átnézze újra a színház műsortervét, amivel egy óra múlva jelentkezni kell Durucz elvtársnál, a városi Pártbizottságon. Nagyon félt ettől a találkozástól, bár a műsorterv elég megállapodottnak látszott, minden darabhoz mellékelve volt az eszmei mondanivaló, kivéve a Három a kislány-t, ehhez nem tudott kitalálni semmit, szorongott is miatta, a darab bemutatását mindössze egyetlen mondattal indokolta: „A fővárosban nemrég felújított nagysikerű, klasszikus dalművet színházunk is műsorára tűzte”.

A találkozás Durucz elvtárssal barátságosabb volt, mint gondolta volna. Az agit. prop. titkárra nem kellett egy percet sem várni, azonnal fogadta őt, átvette a három gépelt oldalt a színház műsortervével és becsúsztatta az asztalon heverő iratok közé.

– Majd egyszer elolvasom – mondta kedélyesen –, ha sok időm lesz. Késmárki elvtárs úgyis jobban ért hozzá, mint én. – Durucz elvtárs pirospozsgás arcából csak úgy sugárzott, hogy kedveli az élet örömeit, ez meglátszott az ebéd maradékából is, amely még mindig ott gőzölgött az irodában egy kis asztalon: marhapörkölt tarhonyával és uborkasalátával. A hosszúkás pohár aljában kétujjnyi sör gyöngyözött. Durucz elvtárs valami erős kenőccsel szorította hátra a haját, a tarkóján rövidre nyíratta, s inkább az ötödik tenornak látszott egy munkás dalkörben, mint a párt hivatalnokának.

– A színház – mondta elandalodva. – Valamikor ez volt az életem. A színház meg a mozi. Háromszor láttam a Ködös utak-at Jean Gabinnel… A Bűn és bűnhődés-t négyszer…

Azután arról kezdett mesélni, hogy kölyökkorában minden darabot megnézett az Újpesti Színházban. Különösen egy darab gyakorolt rá nagy hatást, egy operett, azon még sírt is és hosszú ideig szerelmes volt a primadonnába. A darab címe már nem jut az eszébe, csak egyetlen dal maradt meg az emlékezetében, s rögtön el is kezdte énekelni a dalt:

 

Merci bien, Köszönöm azt, hogy még egyszer Fellángolt az én szívem…

 

Késmárki Lali elmosolyodott és azt mondta: – Csárdás, ez volt a darab címe.

Durucz elvtárs bólintott, azután újra kezdte: – Merci bien… – azután elakadt.

Késmárki Lali folytatta:

 

Köszönöm azt, hogy oly boldog voltam, Mint még senkisem…

 

Durucz elvtárs újból emlékezni kezdett: Hogy egy könnycseppet láthattam égni a szemén…

S mintha duettben énekeltek volna, Késmárki Lali azonnal belevágott: – Hogy egy percig még fellángolt bennem a remény…

Durucz elvtárs behunyta a szemét, olyan mozdulatot tett a kezével, mint egy daltársulati hősszerelmes: – Merci bien…

Vidovics elvtársnő nyitott be az irodába, de azért Durucz elvtárs nem zavartatta magát: – Köszönöm azt, hogy még egyszer hittem a májusnak én…

Azután Vidovicsnéhoz fordult, akinek az arcán némi riadalom tükröződött.

– Megbeszéltük Késmárki elvtárssal, hogy jövőre szerződtet a színházhoz bonvivánnak… Mit van úgy megrémülve, Vidovics elvtársnő?

– Én nem vagyok megrémülve – mondta öntudatosan Vidovics elvtársnő. – Én csak szeretném megkérdezni Késmárki elvtárstól, hogy megkötötte-e már a szerződést a Szerszám- és Edénygyárral?

– Még nem – mondta Késmárki Lali. – De nemsokára sort kerítek rá.

Durucz elvtárs felállt.

– Köszönöm, hogy eljött, Késmárki elvtárs, majd én is meglátogatom magukat. De nem ám hivatalosan. Szeretnék egyszer egy előadást végignézni a kulisszák mögül. Megengedi nekem, Késmárki elvtárs?

– Természetesen, Durucz elvtárs – mondta Késmárki Lali, s ezzel vége is volt a kihallgatásnak, amitől napok óta annyira rettegett.

 

 

A kispadon Zsupin Gábor felkapja a fejét, csak néz előre mintegy megbabonázottan. Simó Editke tűnik fel a Lőwinger Ignác utca sarkán, de még nem vette észre Zsupint, maga elé bámul a földre, s mintha sántítana is egy kicsit.

Editke a délután folyamán alapos megpróbáltatásokon ment keresztül. Amikor felment a fiúhoz, a Török Leventéhez, még nem sejtette, miben lesz része. A múltkori együttlétből leszűrt némi tapasztalatot, s az egész úton a Bolgár–Magyar Barátság utcáig azon tűnődött, hogy milyen változatban adja elő magát. Gondolt a képzeletbeli Langfelder patikusnéra, amint egy legénylakáson rafinált érzékiséggel lihegi a házitanító fülébe: – Te kis csacsi, hát nem látod, hogy itt vagyok, hogy eljöttem hozzád?! – Még számtalan lehetősége volt, például egy igazi vamp, aki maga kezdeményez, előbb az egyik mellét bontja ki a blúz alól, majd lassan a másikat is, s a combja fölött felhúzza a szoknyáját, miközben az ajkába harap. Gondolt azután egy unott hetérára is, aki hosszúszárú szipkából szívja a cigarettát, s csakúgy félvállról veti oda: – Na, mi az, te még nem vetkőztél le?

Mindebből semmit nem tudott megvalósítani. A fiú már az előszobában nekiesett, az egyik kezével a mellét markolta, a másikkal benyúlt a bugyijába, s még be sem csukódott mögöttük az ajtó, már Editke egész feje benne volt a fiú szájában. Mire beértek a szobába, „A néppel tűzön-vízen át”-lámpaernyő mellé, már félig-meddig meztelen volt, s a fiúról is lekerült a nadrág. Észre sem vette, hogyan történt, a fiú az ágyon ült, ő pedig a lába előtt térdepelt és a szája ki volt peckelve. Még ez sem lett volna olyan nagy baj, Editkének erre is volt némi egyéni elképzelése, de a fiú ebben sem hagyta érvényesülni. Belemarkolt hátul a hajába és a saját szükségletei szerint mozgatta a fejét, határozott mozdulatain csak akkor lazított kissé, amikor Editke már kezdett fuldokolni. Akkor felemelte Editkét, az ágyra dobta és látszott rajta, hogy tudatában van a férfiasságának, hogy szinte élvezi, amint Editke az első súlyosabb érintésre feljajdul. Editke hiába próbált valamivel hozzájárulni az eseményekhez – például a lábát átvetni a fiú derekán –, Török Levente ebből semmit nem vett észre, fegyelmezetten dolgozott, mint aki egy szigorú labdarúgó edzésen vesz részt, s Editkét úgy kezelte, mint egy erre-arra pattogó labdát.

Editkének ideje sem maradt gondolkodni a helyzetén, akkor kezdett csak eszmélni, amikor a fiú hirtelen megfordította, a hasánál megemelte és hátulról ereszkedett belé. Akkor – hogy nem látta a fiú arcát – a kiszolgáltatottság állapotából próbált valamit kicsiholni: búrkalapos fehér nőnek képzelte magát, aki a Fidzsi-szigeteken egy vad törzs fogságába került, s most a törzsfőnök gyakorolja rajta a jogait. Ettől akkorát élvezett, hogy belesajdult az agya. A fiú is közel volt a végkifejlethez, Editke először hallotta a hangját, ilyesfélét mondott, hogy: – Most jön a nagy pillanat! – A nagy pillanat be is következett, a fiú teste Editke hátára ernyedt, azután lassacskán levált róla. A fiú szokatlanul gyengéd lett, sokkal gyengédebb, mint az első alkalommal. – Hozok egy konyakot, te édes – mondta, és megsimogatta Editke haját.

Amikor a fiú kiment a konyhába, Editke is feltápászkodott és felhúzta a bugyiját.

– Csak nem akarsz elmenni? – csodálkozott a fiú és elhelyezte az üveget a kovácsoltvas asztalon. Azután megint lehúzta Editke bugyiját. – Hadd nézzelek egy kicsit – mondta. – Olyan gyönyörű vagy.

Editke ettől egészen meghatódott.

A fiú elővette a bárszekrényből az alumíniumtalpú poharakat, töltött a vaníliaízű konyakból, ittak egy kicsit.

– Ugye nem bántad meg, hogy feljöttél hozzám? – kérdezte a fiú.

– Ó, dehogy – mondta Editke.

– Neked is jó volt?

– Isteni – mondta Editke. – Te nagyon tudsz.

– Te is – mondta fiú. – Te voltál a legjobb nő az életemben.

– Pedig még nem ismersz – mondta Editke, és boldog volt, hogy végre kapott egy párszavas szerepet. Most egy elragadtatott leányka volt, aki önfeledt szerelmében legyőzte a gátlásait és már nem röstell kezdeményezni. Kis kezét a fiú lába közé tette és puhán megsimogatta. – Majd meglátod milyen vagyok ahhoz, akit szeretek.

Ismét a fiú lába előtt térdelt, de már a saját akaratából, senki nem markolt a hajába, végre önálló lehetett és tevékeny, közben elégedetten vette tudomásul, hogy egyre nagyobbra kell tátania a száját.

– Csodálatos vagy – nyögte a fiú. – Egyszerűen csodálatos. A feleségem erre soha nem volt hajlandó.

És minden kezdődött elölről, azzal a különbséggel, hogy a fiú már ízlelgette Editke testét is, mindenütt megsimogatta, ahol elérte, a melleit csókolta, rátapadt a szájára, olykor még harapott is.

Azután ittak megint egy kis konyakot és Editke kiment a fürdőszobába, hogy rendbehozza magát. Amikor belenézett a tükörbe, ismeretlen arc nézett vissza rá. Piros foltok virítottak az arcán, a szája össze volt harapdálva, még a szeme is bedagadt.

Ráadásul alaposan feldörzsölődött, a combja között minden lépésnél szúró fájdalmat érzett.

– Klassz voltál – mondta a fiú, mikor Editke visszabicegett a szobába. – Minket a sors egymásnak teremtett.

– De te nős vagy – mondta Editke.

– Hát, igen – mondta fiú és egy kis fintort vágott hozzá.

– Lehet, hogy én is férjhez megyek – mondta ábrándosan Editke.

– Kihez?

– Egy rendezőhöz.

– Szereted? – kérdezte a fiú.

– Nem is tudom – mondta Editke. – Még nem feküdtem le vele. Te kis csacsi – mondta azután, azzal a hangsúllyal, ahogy a Langfelderné játszhatott a házitanítóval. – Csak nem vagy féltékeny? Nem érzed, hogy mennyire kívánlak? – Arcát ráhajtotta a fiú combjára, kis nyelvével rejtelmes tájak felé kalandozott.

– Ne, ne… – nyögött fel a fiú. – Holnap edzésem lesz.

Editke egy cuppanós puszival befejezte tevékenységét a fiú hasán. – Kár – mondta, és lassan öltözni kezdett.

A fiú tovább hevert az ágyon, mint aki mozdulni sem képes.

Közben megbeszéltek egy bizonytalan találkozót a jövő hétre, amit még telefonon le lehet mondani, a fiú nem tudta pontosan, mikor van edzése, és Editke sem tudta még, hogyan alakul a kapcsolat Zsupin Gáborral.

A fiú feltápászkodott, még egy köpenyt sem terített magára, úgy kísérte ki Editkét meztelenül. Most nem ajánlotta fel a negyed kiló valódi brazil kávéját, hanem azt suttogta szégyellősen és esetlenül: – Lehet, hogy szerelmes leszek beléd?

Az ajtóban még egy kicsit csókolóztak, a fiú nehézkesen és súlyosan, Editke csapongó szárnyalással, mint egy pillangó. De amikor ment lefelé a lépcsőn, alig bírta emelni a lábát.

 

 

Zsupin a kispadon nem hisz a szemének, úgy figyeli Editke botorkálását. Délben még viháncolt, mint egy kiscsikó. Közben a lány is észrevette őt, kis kezével révetegen integet, de ez is olyannak látszik, mint amikor egy fuldokló még utoljára kidugja a mélyvízből a kezét. Zsupin feláll és a lány elé siet. Editke szánalomraméltó látványt nyújt.

– Mi történt veled? – kérdezi Zsupin ijedten. – Csak nem vagy beteg?

– Megj… – suttogja Editke, azután megköszörüli a torkát, hangosan is elismétli: – Megjött. – S maga is elcsodálkozik, hogyan jött ki belőle ilyen mély basszus hang.

– Ki jött meg? – kérdezi Zsupin.

– A havim – mondja Editke. – Ez engem ennyire megvisel mindig. – S mert Zsupin elhallgat, panaszosan hozzáteszi: – Tudom, hogy most nagyon csúnyának látsz…

– Dehogyis – tiltakozik Zsupin. – Azon gondolkodtam csak, hogy mit lehetne tenni.

– Semmit – mondja Editke –, én már voltam ezzel orvosnál is.

– És mit mondott?

– Hogy ha egyszer lesz valakim, akkor majd megszűnik – jámbor bárányka-tekintetet vet Zsupinra –, dehát ez nem megy olyan könnyen, te is tudod, Gábor.

– Tudom – mondja Zsupin mély együttérzéssel, és szíve szerint felajánlaná Editkének, hogy ő hajlandó segíteni a baján. De ez nem a megfelelő pillanat, Editkét most bátorítani kell, hogy érezze, elesettségében nem áll egyedül. Zsupinnak egészen elfacsarodik a szíve, amint nézi a lányt, aki csámpásan áll előtte, s szinte bandzsít már a bedagadt szemével. – Akkor ma nem is jössz fel hozzám? – kérdezi szorongva.

– Egy teára azért felmehetek – mondja Editke –, ha meghívsz.

Editke minden szava olyan egyszerű, keresetlen és tiszta, hogy Zsupin önkéntelenül is a Nagyasszonyra gondol, s Editke mellett valósággal émelyedik önmagától, hogyan tudott odasimulni ahhoz a kenőcstapadású hordótesthez, amely éppen olyan bomlásnak induló fényűzést árasztott, mint a tárgyak a megkövült gellérthegyi villában. A klozet lehúzója delfti porcelánból készült, szélmalom és facipős holland menyecske kék rajzával, de a láncot már félig megette a rozsda. A fekete tükörcsempés kádba, amelybe reggelenként leereszkedett, sárgaréz létra vezetett, a létra fokai zöldesre oxidálódtak. A kád mellett egy márványpadkán drága ólomkristály kölniszórók sorakoztak, de a pomponok rég elvesztették rojtjaikat.

– Majd a Kossuth-díjból mindent megcsináltatok – mondta neki egyszer a Nagyasszony, s a szalonban a Buddha-szobor mellé már jóelőre elhelyezte azt a fénylő fehér Lenin-szobrot, melyet a moszkvai Pártbizottságtól kapott sikeres vendégszereplése alkalmából.

– Ha majd itt lesz a Révai, téged is meghívlak – mondta a Nagyasszony. – Nem ártanak ezek a kapcsolatok.

Ennek az ügynek örökre véget kell vetni, gondolja magában Zsupin, s egy gyors gondolattársítás következményeképp elhatározza, hogy a Három a kislány bemutatója után megemlíti Késmárki Lalinak, Simó Editkét is terjesszék fel a Szocialista Kultúráért emlékéremre.

Zsupin leülteti Editkét maga mellé a kispadra, aztán egy kicsivel messzebb húzódik, mert már kezdenek szállingózni a színészek, akik az első felvonás első képében szerepelnek, mint a Vörös Hadsereg tisztjei, akik a fasiszta túlerő elől kénytelenek visszavonni csapataikat egy jelentéktelen szovjet faluból, s csak két összekötőt hagynak maguk után, Rendessi Ilkát, egy bátor partizán, Horn Franci feleségét, s Mácsai Boriskát, a hőslelkű rádióslányt. Bonyolult egyeztetési okokból a darabban szinte ugyanazok a színészek szerepelnek, mint a Három a kislány-ban. Néhány perccel később megérkeznek a második kép szereplői is, az első Fodor Kálmán, ő egy SS-tisztet alakít, aki megtizedelteti a falu lakosságát és kivégezteti Horn Francit is, a bátor partizánt.

Mindenki időben érkezik, Zsupinnak mint ügyeletes rendezőnek nem lehet egy szava sem. A bejárat felől már hallani a tótfelpéczi lövészek bakancsainak csattogását a kövezeten, s a nótát közben:

 

Farkas Mihály nem lett vóna, Katona se lettem vóna…

 

A darabnak – a jó lőeredményeknek köszönhetően – ez a huszadik előadása, s mint más előadásokon, itt is kialakultak bizonyos szertartások. Az első képben visszavonuló szovjet tisztek – mármint Hallama Ernő, Huber Dezső és Joó Aladár – a második képben elkezdik megszokott ultipartijukat, s egy perc múlva már hallatszik is Joó Ali harsány bemondása: – Ződ, mint a fű, a rét, és a libagége. – Kassák Jóska átdíszítés alatt helyezi el a táblán a figurákat, amikor Horn Francit kivégzik, akkor kezdődik csak el a parti, amely általában a szünet végéig tart. Rosszkedvűen helyezi el a táblát az egyik asztalon, ezzel már jóelőre lefoglalja a helyet. Ma este megint sérelem érte Zsupin Gábor részéről. Amikor megérkezett a kiskapuhoz, kétrét görnyedve köszönt a fiúnak és Zsupin éppen csak visszabiccentett neki.

– Lehet, hogy ez a jabranc tönkretesz – mondja azután az öltözőben Horn Francinak, aki éppen egy elrongyolt pufajkát húz magára és a fejébe nyomja az elnyűtt szőrmekucsmát. – De egyszer ő is nagyon meg fogja ütni a bokáját.

– Ne törődjön vele, Zrínyi úr – mondja Horn Franci, s az arcára vörös csíkokat mázol, ugyanis az ő megkínzatásával kezdődik a második kép. Az előbb Rendessi Ilka is bejött az öltözőbe, fején oroszosan megkötött kendővel, s rögtön elkezdett panaszkodni Stark bácsira, aki egész este a nyomában van, nem tudja, mit akar tőle. Most is ott áll az öltözője előtt, s a száját csücsöríti, ahányszor meglátja őt.

– Úgy látszik, ez is megbolondult – állapította meg Rendessi Ilka. – Ebben a színházban lassan mindenki megbolondul. – Azután megkérdezte Kassák Jóskát, hogy van a Nyuczky?

– Nagyon rosszul, szegénykém – mondta Kassák Jóska. – Ma nem is tudtam beszélni vele.

– Ennyit ér egy ember élete – mondta mély együttérzéssel Rendessi Ilka. – Ki tudja, hogyan végezzük mi is?

Azután visszavonult a saját öltözőjébe, melynek ajtaja előtt még mindig ott állt Stark bácsi, olyan esedező tekintettel, mint aki egy elintézetlen számla rendezésében reménykedik.

Rendessi Ilka az ajtóból visszafordul Stark bácsi felé, aki erre megint csücsörített és hunyorított is egyet bizalmasan.

A nagy művésznő – aki a díszítőktől az öltöztetőkig mindenkit tegezett, a maga megszokott, kissé érdes modorában azt kérdezte Stark bácsitól: – Mi a lópikulát akarsz tőlem, te vén farok?

Stark bácsi nem erre számított, nem is tudja hirtelenjében, mit válaszoljon, s csak azt hebegte: – Gondoltam, hozok a művésznőnek két féldecit.

– Majd szólok, ha akarok valamit – mondta Rendessi Ilka. – De ha mégegyszer meglátlak itt az öltöző előtt, tökönrúglak.

Ezzel becsapta maga mögött az ajtót, s leült Mácsai Boriska mellé, aki mint hős szovjet híradós lány, a mellét tömködte ki vattával a zubbonya alatt.

Rendessi Ilka is igazított valamit a rózsás kötényen. – A B 1204-es ma sem jelentkezett – mondta, s meghúzta a pertlit a két félretaposott férfibakancsán.

Pesten ugyanis a szabadsága alatt megismerkedett egy forgalmi tiszttel, akit következetesen B 1204-esnek hívott, ez volt a száma a reggeli gyors mozdonyának, amely Budapest és a város közt közlekedett. A forgalmi tiszt az első héten még küldött két szép képes levelezőlapot – „Étkezőkocsi a miskolci gyorson…” és: „Hegyek között robog a MÁV”, a mozdony orrán vörös csillaggal –, de már három hete egy sort sem írt.

– Így bízzon az ember a vasútban – sóhajtotta Rendessi Ilka. – Pedig jó, kemény ütközője volt.

Mácsai Boriska hallgatott. Nincs az a pénz, hogy ő valamit is eláruljon a színházban a magánéletéről. Pedig neki aztán igazán lett volna miről beszélnie. Fél hatig együtt ült a cukrászdában Lesznai tanár úrral, s már az első találkozáskor elérte azt, amiről álmodni sem mert: Lesznai tanár úr egész vasárnapra meghívta őt a Dallos-hegyi présházba. Mácsai Boriska megígérte, hogy segít leverni a diót az öt öreg diófáról, s azután birsalmasajtot főz délelőtt. Az ebédet is megbeszélték, bográcsgulyás lesz csipetkével, görögdinnye és szilvás gombóc, a görögdinnyét Lesznai tanár úr már kora reggel leereszti a kútba. Azt is megbeszélték, hogy ő vásárol majd be szombaton. Vesz a piacon marhalábszárt a bográcsgulyáshoz, prézlit a szilvás gombóchoz. Délután átöntik a tavalyról megmaradt bort egy kisebb hordóba, a nagyobb hordókat kimossák, kénezik, előkészítik a szürethez. A terv szerint késő este, az utolsó autóbusszal jönnek vissza a városba. Mácsai Boriska legszívesebben az éjszakát is ott töltené a présházban, de ezt még lesz idejük megbeszélni, holnap újra találkoznak Lesznai tanár úrral a Grosbois cukrászdában. Ma este mindenesetre kimossa az apró virágmintás batiszt hálóingét, holnap reggel, ha már kivasalta, néhány szál levendulával együtt hajtogatja össze, s a szekrény aljáról kikeresi a régi szegedi papucsát. Előadás után rögtön hazamegy, ez az a nap, amikor a házmester fia fel szokott osonni hozzá, ezzel a félszeg, gyámoltalan fiúval könnyen átélheti, milyen lesz az első éjszakája Lesznai tanár úrral.

Stark bácsit az inzultus Rendessi Ilkával úgy érte, mint egy ökölcsapás. Tétován áll egy ideig az öltöző ajtaja előtt, s azon gondolkozik, ne próbálkozzon-e mégegyszer, lehet, hogy ez csak egy szeszély volt Rendessi Ilkától, ezek a művészek mind nagyon szeszélyesek. De a közönség már kezd szállingózni a színházba és Stark bácsinak ott a helye a büfében, ahol ma – rosszkedve lévén – húsz fillérrel többet fog számítani minden üveg citromízű szörpért.

Közben megérkezik Rózsa bácsi is, hóna alatt az éneklő fűrésszel, előadás után egy sváb lakodalomba hivatalos a Dörneren. Zakója alatt, a fodros fehér ingén széles bőr hozentráger tartja azt a kifakult zöld térdnadrágot, amely a sváb lakodalmakon még mindig ünnepi viseletnek számít. A nadrág zsebéből füzetes regény áll ki, Heimatsglocke, ez a sorozat címe, s csak a Jóisten tudja, honnan szerzi be Rózsa bácsi ezeket a Bécsben kiadott szép szerelmes regényeket, amelyeket az üstdobra terítve szokott olvasni, mint jelen esetben az Ilse, a meersburgi molnár lánya címűt. Rózsa bácsi lesiet az orcseszterbe, összeszedi a vászonhuzatokat a dobokról, vele kezdődik a darab, ő a távolban morajló ágyúszó.

Néhány perc van már csak a kezdésig, a színészek felsorakoztak az ügyelőpult mellé. Az ügyelő int, s a kellékes még az utolsó pillanatban Joó Ali kezébe nyomja a hadi térképeket tartalmazó bőrtáskát. A társalgó lassacskán kiürül, csupán néhány segédszínész lézeng az asztalok mellett, mindegyikükön rongyos pufajka, őket fogja Fodor Kálmán kivégeztetni, mivelhogy a falu lakosságát megtizedelik. Fodor Kálmán is megjelenik a társalgóban, snájdig SS-tiszti egyenruha feszül rajta, s a monokliját föltéve gusztálja Joanovicsné Róth Stefánia körözöttes zsemléit. Kiválasztja a legnagyobbat, azután odaszól az egyik kivégzendő partizánhoz: – Gyere, Gyurka, neked is fizetek egyet.

– Köszönöm alássan, Kálmánkám – mondja a partizán, aki mellesleg fagottista a zenekarban.

Két-három SS-tiszt is lejött az öltözőkből a társalgóba, az egyik – akinek a mellén vaskereszt ékeskedik – odamegy a Mayer nevű díszítőhöz, halk vita kezdődik közöttük, azután a díszítő elmegy és kisvártatva már vissza is jön egy újságpapírba csomagolt üveggel. Az SS-tiszt nagyot húz az üvegből és visszaadja a díszítőnek. – Tedd le az öltözőbe – mondja. – Elég savanyú.

A darab első képe rövid, mindössze húsz perc, a színfalak mögül motorberregés hallatszik, a Vörös Hadsereg alakulatai a falu elhagyására készülnek.

Mácsai Boriska áll az ügyelőpult mellett, s már indul is a színpadra, az ő jelenete következik, rádiójával a falu egyik házában fogják elrejteni, de előbb még egy megható párbeszéde lesz Joó Aladárral, akihez titkos érzelmi szálak fűzik.

– Isten veled, Marjusa – mondja Joó Aladár –, még visszajövök hozzád.

Gyér taps hallatszik a nézőtér felől, a motorzúgás felerősödik. Rózsa bácsi is leveszi az üstdobról az Ilse, a meersburgi molnár lányá-t, néhány közelről becsapódó aknát produkál.

Huber Dezső már osztja is a lapokat, Hallama Ernő az öt makkjára bemondja az adut. Így mondja: – Mac Mahon.

Hunfalvy Ica viharzik be a társalgóba, fél órája még együtt volt Dr. Soóssal, Köviné titkos találkahelyén, de még le sem vetkőztek, máris összevesztek életre-halálra. Hunfalvy Ica aznap kapta meg Dr. Soósné levelét, ami hemzsegett a sértésektől. „Az egész város a maga kalandjairól beszél” – írta Dr. Soósné, majd megfenyegette, hogy ha nem hagyja abba a férjével való kapcsolatot, lehetetlenné fogja tenni a városban, neki ehhez megvannak az eszközei. A levelet a következő szavakkal fejezte be: „Művésznő, vonuljon vissza a bordellóba.” Hunfalvy Ica nem ezen sértődött meg – elvégre mit lehet várni egy megcsalt asszonytól –, hanem azon sértődött meg, hogy Dr. Soós védelmébe vette a feleségét, azt mondta róla, hogy nagyon rendes asszony, már sokat eltűrt tőle, amit más asszony nem tűrt volna el, jóban-rosszban kitartott mellette, s ha mégegyszer születne, akkor is a Lujzát venné el feleségül.

– Menj csak a kacsacsőrű Lujzikádhoz – fortyant fel Hunfalvy Ica –, olyanok a mellei, mint két kiszáradt kecskecsöcs. – Hunfalvy Ica még mondott egy-két szép találó példázatot az állatvilágból Dr. Soósnéval kapcsolatosan, azután elrohant a titkos találkahelyről, a Vörös Csillag cukrászdában megevett két krémest és bejött a színházba, az ilyen nehéz helyzetekben egy asszonynak mégiscsak a férje mellett a helye. De nem tellett bele néhány perc, összeveszett Joó Alival is, akinek éppen elfogták a tök ultimóját és Hunfalvy Ica megjegyezte, hogy ha már négy adura ultimót mondott, akkor az ásszal kellett volna indulnia. Mire Joó Ali elkergette a háta mögül és Hunfalvy Ica sértődötten visszavonult az öltözőbe, ahol éppen Rendessi Ilka kenegette az arcára a vérfoltokat. Hunfalvy Ica kifogyhatatlan volt a legkörmönfontabb becsmérlésekben Dr. Soós Elemér személyét illetően, majd a tirádáját ezzel a megállapítással fejezte be:

– Megette a fene azt a férfit, akinek olyan a bögyörője, mint a savanyúcukor. Mennél tovább nyalogatja az ember, annál kisebb lesz.

Szavai a legteljesebb megértésre találtak Rendessi Ilkánál – aki ma amúgyis férfigyűlölő hangulatban volt –, ám Mácsai Boriska nagy kitömött kebleivel csak ült szótlanul és ábrándos mosollyal az ajkai körül egy szakácskönyvet lapozgatott. Úgy döntött, hogy vasárnap délelőtt, amikor a birsalmasajtot megtűzdeli dióval, a diót előbb megforgatja vaníliás cukorban.

A második képben már javában folyt az SS-ek garázdálkodása, különösen Horn Francival bántak keményen, aki nem volt hajlandó elárulni, hol van a partizánok búvóhelye. Két SS elvitte, hogy kínvallatással kiszedje belőle, ezalatt Horn Franci az öltözőben a pufajkáját egy csupavér pufajkára cserélte, úgy kísérték vissza a színpadra, persze, továbbra sem vallott semmit.

Rendessi Ilka a nagyjelenetére vár, amikor beoson Stark bácsi és megáll az ügyelőpult mellett, kezében a két féldeci egyben. Rendessi Ilka ügyet sem vet rá. Akkor Stark bácsi lassan és tüntetően a szájához emeli a poharat, s a rumot szépen, komótosan elkortyolgatja. Hadd lássa ez a könnyelmű némber, hogyan vitte őt a züllés útjára. Mert az is lehet, hogy előadás után bemegy a Pannóniába, megiszik még egy rumot, és elhúzatja a cigánnyal:

 

Van egy szőke asszony, fehér, mint a rózsa, Annak az asszonynak halálos a csókja…

 

A színpadról pisztolylövés hallatszik, Fodor Kálmán hidegvérrel lelövi Horn Francit és parancsot ad, hogy a falu férfi lakosságát sorakoztassák fel előtte. Rendessi Ilka erre siet be a színpadra, s már hallatszik a jajongása: – Jevdokim!…

Ezek után megátkozza a németeket, s minden német anyát, aki ilyen torzszülötteket hoz a világra. Stark bácsi végignézi a jelenetet, keserű szívvel. Rendessi Ilka még mindig igézően hat rá. Az alkohol most kezd oldódni benne – soha életében ennyi szeszt nem ivott meg egyszerre –, az agya lassan elborul, nekiesik az ügyelőpultnak, azután az asztalnak, ahol Kassák Jóska már a felállított sakktáblával várja Horn Francit, s lever egypár sakkfigurát. Kitántorodik a társalgóból, nemsokára vége a felvonásnak, s neki már a büfében a helye. De mielőtt még elhagyja a társalgót, mutatóujját fenyegetően a mennyezet felé emeli: – Kurvák, stricik – rikoltja. – Ezentúl pénzért fogom venni a szerelmet.

Ez a kijelentés nem vált ki nagy izgalmat a jelenlévőkből, egyedül Joanovicsné Róth Stefánia kapja fel a fejét.

– Ha így áll a helyzet – szólal meg Joó Aladár –, mondok egy rebetlit pirosból.

Meg is csinálja a rebetlit, simán nyer három forintot a partin.

Hallama Ernő keveri a kártyát, Stark bácsi különös viselkedése most jut el a tudatáig: – Mégiscsak igaz, amit mondani szoktak – tűnődik hangosan: – Egy izraelita ne igya a pálinkát, hanem árulja.

Eközben Fodor Kálmán azt mondja a színpadon:

– Elég ebből a komédiából!… Akasszák fel a kommunista boszorkányt!… Ezt a dögöt pedig vigyék ki innét! – A dög Horn Franci. Két SS-katona karjánál fogva kivonszolja az ügyelőpultig. Horn Franci itt feláll, s már siet is az asztalhoz, rácsap Kassák Jóska kinyújtott bal öklére, amiből a sötét gyalog hullik a táblára. – Te kezdel, kislány – mondja.

Csakhamar vége a felvonásnak, ilyen rosszul talán még soha nem ment az előadás. Össze-vissza bakizott mindenki, s a színészek a közönségnek hátat fordítva röhögtek a másik bakiján. Szerencsére Zsupin Gábor a szünetben nem jött közéjük a társalgóba, Késmárki Lali valamiért felhívta magához az irodába.

Horn Franci egy merészet húz a futóval, s azt mondja Kassák Jóskának: – Most megtudod, kislány, mi az a nimzoindiai védelem.

Kassák Jóska jobban sakkozik Horn Francinál, általában egy negyedóra alatt ráver egy partit, a szünet végéig Horn Franci rendszerint bekapja a mattot. Ma azonban Kassák Jóska figyelmetlenül játszik – az első lépések után már vesztett egy gyalogot –, s amikor a második felvonásra készülnek, a játék kimenetele még mindig kétséges.

– Nem baj, kislány, megvárlak – mondja Horn Franci.

Tizenöt percet kell csak várnia, akkor jön ki a színpadról Kassák Jóska, hogy a moszkvai telefonnal eldöntse a színpadon folyó vitát. Mácsai Boriska, a német vonalak mögött rejtőző hős rádiós lány egyre-másra küldi a jelentéseket a náci horda rémtetteiről. A visszavonulás mindenképpen súlyos véráldozatokkal járna, felgyújtott falvakat s meggyalázott kolhozparasztok tetemeit eredményezné a német előnyomulás. Az ellentámadásnak viszont, legalábbis Fedorenko százados – Joó Aladár – véleménye szerint tüzérségi támogatás nélkül semmi esélye nincs. A megígért ütegek már három napja késnek. Ekkor határozza el magát Szokolov gárdaőrnagy – Kassák Jóska –, hogy a saját szakállára beszél a főparancsnoksággal. Kassák Jóska kisiet a színpadról, ezalatt a tisztek mély apátiába esnek, fel vannak készülve a visszavonulásra, Fedorenko százados már össze is csomagolt két üveg vodkát meg egy szamovárt.

Kassák Jóskának elég három perc, hogy leüsse Horn Franci egy gyalogját, meg azt a huszárt, amellyel Horn Franci megtámadta a vezérét.

Horn Franci döbbenten néz a táblára. – Elvesztettem a huszárom – mondja maga elé –, az én drága huszárom, az én drága huszárcsákóm. – S már halkan dúdolja is hozzá:

 

Átmentem a Királyhágón, Elvesztettem a huszárcsákóm…

 

Kassák Jóska keze, melyben a leszedett huszárt tartja, megáll a levegőben.

– Hát megvan, te bibas – lihegi önkívületi állapotban, s kivételesen némi cigányos hanghordozással. – Hát tudtam, hogy rá fogok jönni.

– Mire? – kérdezi gyanakodva Horn Franci.

– Hát hogy mivel nyitott Baján Szikszay Pipi… Hát a Nótás kapitány-nyal, te bibas…

– Na látod, kislány – mondja Horn Franci. – Még működik a memóriád.

S már ketten együtt éneklik:

 

Elvesztettem, sej, de megtalálom, Az én drága huszárcsákóm…

 

– Jó darab volt – mondja Kassák Jóska.

– Mulatott a nép – mondja Horn Franci.

– Azok voltak a szép idők – teszi hozzá Kassák Jóska, de a lelkesedés hirtelen lefagy az arcáról. Amikor felnéz, egy kegyetlen kék szempár mered rá. Zsupin áll Horn Franci széke mögött. Egy szót sem szól, csak nézi őt hidegen, rezzenéstelenül. A társalgóban vészjósló a csend, s ebbe a vérfagylaló csendbe szinte belerobban az ügyelő hangja: – Józsi bácsi!… A krebizni!

Kassák Jóska feltápászkodik, de az ügyelőpult felé el kell mennie Zsupin mellett. A fiú, mikor odaér hozzá, megszorítja a karját, s azt mondja halkan: – A jelenet után beszélni szeretnék veled.

Kassák Jóska tudja, hogy már mindennek vége. Ez az utolsó krebizni. Még annyi ideje van, hogy végiggondolja a jövő lehetőségeit. Visszaminősítik segédszínésznek, esetleg kellékesnek. Még a legjobb eset, ha kinevezik nézőtéri felügyelőnek, de a pályának vége. Holnap már be sem kell jönnie próbára, nem kétséges, hogy Tschöll papa szerepét elveszik tőle.

Az ügyelő int és Kassák Jóska betántorodik a színpadra, s most még ez az eddig biztos jelenet is rosszul sikerül. A két mondatát olyan halkan rebegi el, hogy nem megy át a rivaldán, a nézőtéren szinte semmit nem hallanak belőle. Ráadásul a krebizninél elfelejt a generalisszimusz képére nézni. Még Rózsa bácsi sem hallja meg a krebiznit, épp egy érdekfeszítő résznél tart az Ilse, a meersburgi molnár lányá-ban, Rudi, a radolfzelli gazda fia megmarkolja Ilse dirndlijét a keble fölött. S csak amikor a függöny egy ideje összement, tér magához Rózsa bácsi, hogy a harci zajnak jóval előbb el kellett volna kezdődnie, s így az ágyúzás másfél perces késéssel indul.

Utoljára Kassák Jóska hagyja el a színpadot, ahol a díszítők már elkezdik a bunker szétbontását, s építik fel a falu főterét. Amikor kiér a társalgóból, az első benyomása, hogy senki sem ült le az asztalok mellé, valamennyi szereplő félkörben áll Zsupin körül. S még Késmárki Lali is ott van a fiú háta mögött. Ez a jabranc arról is gondoskodott, hogy mindenki előtt szégyenítse meg őt.

Egy suttogás sem hallatszik, még a díszítők is olyan halkan fúrják a sprejcniket a padlózatba, mint ha egy koporsó fedelét zárnák le.

Zsupin odalép Kassák Jóskához: – Józsi bácsi – szólal meg halkan, azután elhallgat és újrakezdi. – Józsi bácsi… Most kaptuk a szomorú hírt, a Nyuczky nincs többé.

Kassák Jóska megtántorodik, az előtte álló szék támlájába kapaszkodik.

– Nyuczky – hördül fel. – Nyuczky!

Az igazság az, hogy a szomorú hírre Kassák Jóska már hetek óta fel van készülve, ahányszor csak bement a kórházba, mindig számított rá, hogy a Nyuczky ágyát üresen találja. De most nem erről van szó. Most nemcsak erről van szó. Könnyektől vöröslő szemével Horn Francit keresi, aki ott áll a többiek közt, s komolyan, lassan bólint, mintha csak azt jelezné: „Jól van, folytassad!”

Kassák Jóskát elönti a kétségbeesés. Tagoltan, érthetően beszél, de érezni, hogy belülről rázza az indulat. – Hát itthagytál, Nyuczky! Most hagytál itt, amikor végre rendbe jött az életünk… Mennyit küszködtünk együtt ezen a pályán!… S te most mentél el, amikor végre biztos fedél volt a fejünk felett… Hányszor mondtad nekem, végre eljött a mi világunk, Józsi… Már nekünk nem kell félni senkitől… Milyen boldogak voltunk, mind a ketten, ebben a gyönyörű új világban. – S mint aki a fájdalomtól tovább beszélni sem tud, elhallgat, hüppögve sír.

Zsupin melléje lép, átöleli a vállát. – Mi mindannyian melletted állunk, Józsi bácsi.

– Tudom, édes fiam – hüppögi Kassák Jóska –, te mindig nagyon jó voltál hozzánk, a saját gyermeke nem lehet ilyen jó az emberhez…

Zsupin megrendülten áll, a kezébe egy kis érdesbőrű ököl furakodik. Oldalra pillant, Editke tátott szájára, pici orrára, elragadtatott tekintetére, a lány úgy néz rá, mint egy hősre, egy férfira, egy igaz emberre és Zsupin át is éli, hogy ő most egy Oleg Kosevoj. Megszorítja Editke kezét, a szeme sarkában egy könnycsepp jelenik meg.

– Tudnod kell, Józsi bácsi – mondja –, hogy mi soha nem hagyjuk cserben egymást.

Az átdíszítésnek lassacskán vége.

– Öltözz át, Józsi bácsi – mondja Zsupin háta mögül Késmárki Lali. – Azt az egy mondatodat a második képből kihagyjuk. A Franci bácsi majd felkísér.

– Köszönök nektek mindent – mondja a sírással küszködve Kassák Jóska, és hagyja magát a karjánál fogva vonszolni Horn Francitól, fel a lépcsőn az öltözők felé. Az utolsó lépcsőfoknál még feljajdul: – Nyuczky! Mér’ hagytál el!? – Azután a folyosón rászól Horn Francira: – Ereszd már el a karomat, mert seggreesem.

Az öltözőben leülnek egymásnak háttal. Csak a tükörből látják egymást. De Horn Franci még mindig nem szól egy szót sem, a masztixot mossa le az arcáról.

Kassák Jóska a gimnasztyorkáját veti le. – Ez most már nem fog kirúgni – állapítja meg.

– Az biztos – mondja Horn Franci.

– Átölelt – mondja Kassák Jóska. – Még sírt is.

– Nagyon meg volt hatva – mondja Horn Franci. – De jól is csináltad. – Azután azt kérdezi: – Hazakísérjelek?

– Nem köll, Ferenc. Előbb bemegyek a kórházba… Mit gondolsz, hol lehet most?

– Kicsoda?

– Hát a Nyuczky.

– Egy mennyei daltársulatban debütál – mondja magasztosan Horn Franci. – De a teste még a tepsiben.

– Gondolod, hogy megmutatják?

– Ha adsz egy húszast a boncsegédnek, kihúzza neked a rekeszből.

– Megcsókolhatom a kezét?

– Az arcát is… sokkal többet nem tehetsz a tepsiben.

Kassák Jóska már majdnem átöltözött, a cipőjét húzza fel.

– Ha vársz még egy kicsit – mondja Horn Franci –, elkísérlek egy darabon.

– Nagyon rendes vagy hozzám, Ferenc – mondja Kassák Jóska –, de most akarok kimenni, amikor még mindenki színpadon van.

– Holnap a próbán úgyis találkozunk – mondja Horn Franci. – Végigmegyünk az első felvonáson.

Kassák Jóska leoson a lépcsőn és sikerül is észrevétlenül kijutnia a színházból.

Horn Franci még üldögél egy ideig, elgondolkodik az életen. Az ő felesége több mint harminc éve halt meg, testet-lelket felőrlő nyomorban éltek, fél évig nem volt szerződésük. Az asszony felakasztotta magát. Horn Franci azelőtt Hatházi Béla társulatánál pályázott Szegeden, kis szerepeket bíztak rá, s hiába próbálta megmutatni az oroszlánkörmeit a kis szerepekben is, senki nem vette észre. Utolsó szerepe egy Jesiva-növendék volt a Dybuk című zsidótárgyú darabban. Ott állt a rabbi mellett, aki misztikus imákkal megpróbálta kiűzni a rossz szellemet az önkívületben fetrengő hősnőből.

– Ezt a lányt megszállta a Dybuk – nyilatkozta ki a rabbi, s tekintetét az ég felé vetette.

Horn Franci, aki egész idő alatt a pajeszát csavargatta, ekkor rémülten a szívéhez kapott, s azt kiáltotta: – Jézus Mária!

Másnap Hatházi Béla felmondott neki.

Nagyon rég volt ez, azóta megtanulta a pályát az összes családi figurával együtt, s egyáltalán nem izgatta, hogy vérzivataros ripkónak tartották, egy vérzivataros ripkó könnyebben kapott szerződést vidéken, mint aki reinhardti szenvelgéssel öblögette a hangját.

Lentről felhangzik a taps, Horn Franci egy székre dobja a levetett göncöket, indul a lépcső felé, ő sem akar ma már találkozni senkivel.

A kivilágítatlan Lőwinger Ignác utca sarkán különös dolgot észlel, egy részeg támaszkodik pár házzal arrébb homlokával a falnak, keze az arca előtt, jobbra-balra tántorog, s még valami vinnyogó hangot is hallat. S csak amikor már néhány lépés választja el a kóbor éjszakai árnyéktól, döbben rá, hogy ez az ember Kassák Jóska, hogy Kassák Jóska zokog a falnál, olyan vigasztalhatatlan és csillapíthatatlan jajongással, hogy Isten ments, még megközelíteni is. Óvatos, hosszú léptekkel oson el a háta mögött, hasonlatosan Novotny rendőrfőnök járásához a Három a kislány-ban. A zokogásból ismétlődő szavak válnak ki, feltámadnak és újra belevesznek a jajongásba:

– Tündérem!… Gyönyörű tündérem!… Csillagom!… Gyönyörű csillagom!…

 

 

Mire Kassák Jóska eljut a kórházba, addigra a színházban vége a harmadik felvonásnak, s nemsokára a városban is kihal az élet. Elmúlt egy csendes, derűs, eseménytelennek mondható koraőszi nap 1951 szeptemberében. Még a Táncsics Népe sem tudott ma nagyobb szenzációt kitalálni az első oldalra, mint azt, hogy: „Feketén vágott Tótfelpéczen a volt csendőr”. A vezércikk Kuo Mozsót idézte, aki szerint „az egymással marakodó kapitalista államok tömbjével szemben egyre nagyobb vonzerőt gyakorol a gazdaságilag, politikailag, kulturálisan rohamosan fejlődő szocialista világ példája…”

Aki még akar inni egy pohár sört, az a Pannóniában megteheti, tizenegyig nyitva tart, a resti éjfélkor zár be.

Valamikor, amikor még működött a Polgári Kaszinó, a kereskedők és a lateinerek reggelig ferblizhettek az öblös fotelekben, a konyhát is nyitva tartották hajnalig. Dr. Reményi például – aki a Polgári Kaszinó vezetőségéhez tartozott – szinte minden estéjét itt töltötte. Most ő is otthon ül magányosan, s egy levél fekszik előtte. A levelet a lánya írta Svájcból, s mellékelt hozzá két képet is az unokáról. Évekig nem leveleztek egymással, a lánya egy református pap fiához ment feleségül és doktor Reményi mélységesen nehezményezte ezt a házasságot. Felveszi az asztalról a kisfiú képét. Pufók, szőke gyerek, csupa báj, s a praclijával, mintha neki integetne, a nagypapának.

Doktor Reményi nézi a képet, a meghatottságtól elszorul a torka, s azt mondja maga elé félhangosan: – Gójban még ilyen zűszt nem láttam.

 

 

Csíkszereday Ernőnek nem hiányzik az esti társadalmi élet, nála a nap úgy este kilencig tart. Ma ugyan ez egy kicsit meghosszabbodott. A rádióban a Csínom Palkó című darabot adták este, Csíkszereday Ernő megengedte Marcikának is, hogy meghallgassa, elvégre ez mégiscsak egy magyar darab, a magyar történelemről szól, s Marcika ebből csak tanulhat. De mire vége a daljátéknak, Marcika már régóta bóbiskol a székén. Csíkszereday Ernő felrázza Marcikát, és odaszól a feleségének, Hübner Ilonkának: – Fektesd le a gyereket. De az esti imáról ne feledkezzetek meg.

Hübner Ilonka átöleli az álmos, borzas gyereket, akkor Csíkszereday előre nyújtja a kezét Marcika arca felé: – Kezet csókolni édesapának.

Marcika gépiesen megcsókolja a feléje nyújtott kezet. Csíkszereday Ernő arcán látszik, hogy elégedett.

Az utca felől részeg danászás hallatszik:

 

Ich möchte noch’ moal zwanzig sein, Und soa verliebt, wie doamals…

 

Hübner Ilonka szája széle megremeg.

– Nem tudom, miért mindig a mi házunk előtt ricsajoznak? – mondja Csíkszereday Ernő és a fejére szorítja a hajlekötőt.

 

 

Az utolsó korhelyek a restiben gyülekeznek, szánalmas, lezüllött alakok, akik a záróra után a váróteremben töltik az éjszakát. Vannak persze, akik a pesti gyorsvonatot várják, mint például Bay tanár úr, aki a két pesti írót készül fogadni, vagy Varga tanító úr, aki ugyanezzel a vonattal utazik tovább Tótfelpéczre. Varga tanító úr még rendel egy fröccsöt, ideje van rá, az előbb jelentette be a megafon, hogy a pesti gyors harminc percet késik. Ezalatt még elmondhat egy-két jóízű történetet Bay tanár úrnak, például azt, hogy miként kapták a községben az Istenes Varga Jézus nevet. Az úgy volt, hogy a nagyapját küldte fel a község a debreceni diétára, hogy ott végre ország-világ előtt elmondhassa a tótfelpécziek panaszait. Amikor meglátta az emelvényen Kossuth Lajost, csak ennyit tudott kinyögni: – Jézus Krisztus megváltotta a világot, Kossuth Lajos megváltotta Magyarországot. – A nagyapja is tanító volt, a plébániával kötött kontraktusa még ma is megvan, s az egyik traktátusa így szól: „A községi mesternek joga van a község szilvafáit évente háromszor megtaszajtani.”

A szomszéd asztalnál dörneri tótok szivornyáznak, a helyi futballcsapatot gyászolják. Egyikük szinte sírva ismétli: – Nyimto gólképes csatársor… Nyimto gólképes csatársor…

 

 

A pesti gyors most hagyta el Dallosfőt, a városig már meg sem áll. Gyengén kivilágított indóházak mellett robog el, a helységek nevét el sem lehet olvasni, csak az ismeri ki magát, aki gyakorta rója ezt a vidéket. Dallosfő után Orgonás következik, azután Lengyelpuszta, Dióskert, Vámos… A kupék zsúfoltak, az a másodosztályú fülke is, ahol a két író utazik. Fejkendős parasztasszonyok ülnek mellettük, nagy kosarakkal az ölükben, szemben egy muzsikus cigány, két diákforma fiatalember és egy bőrkabátos férfi, hivatalos jellegű aktatáskával. A langaléta íróén kívül senki más hangja nem hallatszik, egy háromliteres demizson áll a lába előtt, jócskán meghúzza s a hangja betölti a helyiséget: – Hát nem látod, hogy mi folyik itt, hogy minden szavuk hazugság!?…

A puhaarcú költő egész picire összehúzza magát és könyökével oldalba böki az írót, hogy hagyja már abba. Különösen a szembenülő bőrkabátostól fél, aki le nem veszi a szemét róluk.

De az író rendületlenül folytatja: – Ezek csak rabolni tudnak… Lesöpörni a padlást… aki nem engedelmeskedik nekik, azt agyonverik…

A költő már reszket a félelemtől, esdeklő tekintetet vet az íróra és észrevétlenül a bőrkabátos felé hunyorít. Az utasok fel sem mernek nézni, lehajtják a fejüket és a batyuikkal bajlódnak.

Az író már túl sokat ivott hozzá, hogy meg lehessen állítani: – De egymást is gyilkolják… Ezek teljesen őrültek…

Ekkor – talán egy újabb oldalbavágás hatására – észhez tér. A tekintete találkozik a bőrkabátos tekintetével. De még fojtogatja az indulat. Még van mondanivalója. Méghozzá olyan súlyos, hogy azt már hangosan kimondani nem lehet.

Közel hajol a költő arcához, s a fülébe súgja:

– És a bort is vizezik.