Az első sorok

A világ, amelybe belecsöppentem, szűk udvari bérlakás volt a Király utcában, szemben a Király Színházzal, ahol életem első színielőadását láttam. Piaci kofák laktak a házunkban, szabad bejárásom volt mindegyikhez, de leginkább Frau Markovics almahéjjal teleszórt vaskályhája mellett üldögéltem, és hallgattam a rémséges történeteket a kályhacsőben lakozó szörcsögő és vinnyogó szellemekről. Frau Markovics levendulát árult a Hunyadi téri piacon, a földön guggolt a bódék tövében, s egyhangú szomorúsággal dalolta: La-a-vindl… La-a-vindl… A szomszédokat jártam délutánonként, mindenütt tágasabb volt, mint nálunk. Két apró szobában zsúfolódtunk össze, nagyszüleim, anyám, anyám nővére és három fiútestvére. Anyám keveset volt otthon, egy leíró irodában gép- és gyorsírt késő estig, de a három fiú – nyomdász, szűcs, pincér – többnyire a konyhában lebzselt, a három közül kettőnek rendszerint nem volt munkája. Anyám nővére házakhoz járt manikűrözni, azután cseléd lett, bejárónő a nálunk alig valamivel gazdagabb családoknál. Nagyapámat a hadikölcsönök vitték a tönk szélére, óbudai krejzleráját rég elárverezték, s bizonytalan üzletek után futkosott egész nap. Kemény kis buta ember volt szegény, még zsidónak is tökéletlen, imádkozás helyett csak mormogott a templomban, nemigen ismerte ki magát az imákban. Nagyapám apja – és összes felmenője is – cserzővarga volt, negyvennyolcban harcolt a magyarok szabadságáért, s kapott egy kardvágást az arcára egy osztrák svalizsértől. Erről sok szó esett a mi sültkrumpli szagú otthonunkban, a könnyűlovas pengéje vasárnaponként ünnepi fénybe vonta a végrehajtók által letarolt Király utcai lakást. A kardvágás némi agyrázkódást is okozhatott, dédnagyapám gőgös ember lett, zsinóros magyar ruhákban járt, és restellte továbbadni fiainak a tisztes ipart. Nagyapámnak – mivel gyenge ember volt – pici vegyeskereskedést nyitott Óbudán, két másik fiát – Henrik bácsit és Poldi bácsit – gazdatisztnek taníttatta. Poldi bácsira még én is emlékszem, örökösen kiabált, mintha mindenki süketnéma lett volna azon a Schossberger-birtokon, ahol intéző volt. Arcából csak a hivalkodó, hosszú, pödrött bajusz rögződött meg az emlékezetemben. S még a temetés is, az óbudai rabbi példabeszéde a nagy tölgyről, amelyet elkezd rágni a szú, és addig rágja, amíg „a nagy tölgy az icipici szú rágásától… az az óriási fa, az a hatalmas, büszke tölgy egyszer csak ledől… Te, aki itt fekszel, Pollák Lipót…” Dédnagyapám nevét nem is olyan régen fedeztem fel egy Magyar zsidók a szabadságharcban című füzetkében, amelyhez dr. Jókai Móricz írt előszót. Bizony ott volt, Pollacsek Ármin házaló és Pollner Jakab templomszolga között, Pollák József tímár.

 

Nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, anyám anyját még a háború kitörése előtt elvitte a „galoppierende”. A gyerekek nemsokára tetvesedni kezdtek, a nagyapám ezért szoros, ám sikertelen kapcsolatot tartott fenn Óbuda valamennyi házasságközvetítőjével. Az újságokban feladott hirdetéseire, melyekben egy szenvedélyektől mentes izraelita vallású kereskedő keresett jószívű és házias anyát hat gyermekének, nem tolongtak a jelentkezők. A nagyapámnak végül is meg kellett elégednie egy hibás múltú s még vallásilag is rendezetlen hölgy kezével.

A hölgy Drezdából válaszolt az apróhirdetésre egy levelezőlapon, amelyen a címzés fölött ez harsogott: Gott straffe England! Nagyanyám a Balti-öböl partjairól érkezett Drezdába, Oroszországban élt azelőtt, ám az oroszok az ártatlan kis magyar verebeket sem kímélték, akik a vörösre kárpitozott szentpétervári kabarék asztalai körül csiripeltek. Nagyanyám is vengerka volt, huszárruhában táncolt két húgával, Franci nénivel és Olga nénivel az orosz főváros állítólag nevesebb mulatóiban. De a „Kaiser Wilhelm I.” német gőzös csupán két lányt mentett meg a központi hatalmaknak, Olga néni Oroszországban maradt, férjhez ment egy poltavai újságíróhoz, sorsa ezentúl az ismeretlenség homályába vész, Franci néni Drezdában hódította meg egy háborús újgazdag szívét. Nemsokára leányuk született, aki férjhez ment később egy német báróhoz. Nagyanyám az Anschluss előtt találkozott a húgával utoljára, Bécsben, s azután szent borzadállyal mesélte otthon, hogy Franci néni „mit nazionalsozialistische Grüsse” üdvözölte őt.

Nagyanyám a Bánátban született, Pancsován, s a könnyelműbb életmódra akkor határozta el magát, amikor a templomi zászlók alatt s a pravoszláv szertartás fenségével utolsó útjára kísérte első hites férjét, egy vérbő fuvarost, Tabakovics Jovánt. Így hát a nagyanyámnak volt már tisztességes neve, mielőtt Pollák Judáné lett volna: özvegy Tabak Jánosné. Nem is értem meg soha, hogyan mehetett férjhez az én tötymöty nagyapámhoz, aki minden szabadabb megnyilatkozására csak ezt tudta mondani: jezsuit gondolkodás. És azt sem tudnám megfejteni, miféle nemzetiséghez tartozott; ha magyarul beszélt, svábbal keverte, ha pedig szerbül, akkor románnal. Talán csak az jelenthetett valamit, hogy főzés meg ablakmosás közben szerbül énekelt, s én is együtt énekeltem vele: „Kráj Milán putuje, krájcom szerukuje…” Ám ha hosszú ezüstláncon nyakába akasztotta a lornyonát, francia szavak is vegyültek rögtön a magyar, szerb és német szavak közé, s a francia négyes táncmesteri utasításainak kíséretében csapkodta a lapokat, amikor a nagyapámmal alsóztak, s a nagyanyámé volt minden ütés. Ez pedig így rögződött meg azóta is a fülemben: „Sénanglé, turdömé, été, plié…” Szerettem ott ülni mellettük, amikor kártyáztak, jólesett hallgatni a bemondásokat, például amikor makk volt az adu, és a nagyapám azt mondta: „Makkot kapott a táborba Csumbuk János Péter…” Járt még hozzánk kártyázni egy Schiffler nevű rendőrtanácsos, ő ezzel a kérkedő pattogással verte a konyhaasztalra a lapokat: „Tányérsapka?!… Suskanadrág?!… Templomból mozi?!… Naccságának cekkert vinni?!…” Ezt aztán én is megtanultam, és mondtam is sokat, és nem tudom, ki és mikor értette meg velem, hogy ennek a különös „überolásnak” az ütemére verték annak idején a különítményesek a falusi direktóriumok tagjait.

Schiffler rendőrtanácsosnak volt egy borzongató titka, melyet egyes-egyedül a mi családunkra bízott. Kisebbik fia nem tért vissza az orosz hadifogságból, beállt a Vörös Hadseregbe, és a polgárháborúban elesett. Valaki azután hazahozott róla egy elnyűtt fényképet, a ravatalon feküdt egyenruhában, vörös csillagos tányérsapkával a fején. A képet a nagyanyám rejtette el a lepedők között, a szekrényben. A nagyobbik Schiffler fiú pocsék jellem volt, tagja a kurzus valamennyi egyletének, sohasem dolgozott, a Baross Szövetség tartotta felszínen, ám az apja konok undorral hallgatta minden szavát: „Fontos az, hogy magyarok vagyunk… Ennél nagyobb dolog nincs a világon.” Amikor a konyhában lehalkult olykor a beszélgetés, tudtam, hogy Schiffler a másik fiát siratja, azt a halottat, akinek a képét senki sem láthatta.

Nem volt a tanácsos sem vörös, sem fehér, szabadkőműves és legitimista volt, és a nagyapámat is beavatta a veszélytelen konspirációba. A királyság hívei Magyar Feltalálók Szövetsége fedőnéven szervezkedtek, s volt egy három helyiségből álló irodájuk, ahol is a nagyapámat szerény fizetéssel alkalmazták raktárosnak, altisztnek, mindenesnek. Meglátogattam egyszer-kétszer a hivatalában, mély felelősségtudattal bóbiskolt egy széken, ötven csomag porított spenótot őrzött három hónapig, más találmányra nem emlékszem. A Magyar Feltalálók Szövetségének részvényesei végül is nem restaurálták a Habsburg Monarchiát, megelégedtek annyival, hogy a hivatal feloszlása előtt küldöttséget menesszenek Bécsbe, egy koszorúval Erzsébet királyné szarkofágjára: „Felejthetetlen királynőnknek, királyhű magyarok.” Mi pedig örököltünk húsz csomag spenótot s egy kissé ütődött, nyugállományú tábornokot, bizonyos Sipnetzkyt, aki ezentúl gyakorta vett részt az alsós partikban, vörös lampaszos nadrágban ült a hokedlin, s ha piros volt az adu, azt mondta: „Rote Hosen tragen die Franzosen.”

Nagyanyámnak meg volt tiltva, hogy oroszországi élményeit emlegesse. De ha egyedül maradtunk odahaza, csodálatos történeteket mesélt nekem, s meg kellett esküdnöm mindenre, hogy nem árulom el soha senkinek azt a kalandot, amikor a nagyanyám tél közepén száz szál tearózsát kapott egy gárdatiszttől, egyetlen forró csókjáért. Csodáltam a gárdatiszteket, és csodáltam a nagyhercegeket, és csodáltam a nagyanyámat is, különösen, amikor jókedvében volt, és orosz románcokat énekelt. A hangulat tetőfokán félretolta az ebédlőasztalt, és megmutatta, hogyan táncolták a kánkánt Szentpéterváron. „Ráz… dvá…” – lebegtette kacéran a szoknyáját, és lábát a legyűrődött flórharisnyával fürgén emelgette a magasba. Közös sétáink boldogak és céltudatosak voltak. Délutánok a Meteor kávéházban, ahol a háztartásból elspórolt fillérekből tejeskávéztunk, mert itt játszott naponta Szmirnov Szergej és balalajkazenekara. Késő délután a Városliget következett. A Gundel bejárata előtt egy emigráns orosz portás fogadta a vendégeket festői kozák ruhában, s a nagyanyám rendszerint hosszasan elbeszélgetett vele.

Előfordult aztán, hogy szégyellnem kellett a nagyanyámat. Ez két ízben is megtörtént. Először, amikor román hajósokkal ismerkedtünk meg a Lipót körúton, s a hajósok vendégül láttak bennünket az uszályon. Nagyanyám becsípett a cujkától, dojnákat dalolt, s ledéren vihogva tűrte, hogy a hajósok csipkedjék meg fogdossák. Ez a kaland, ha szégyenletes volt is, de legalább köztünk maradt, ám a másiktól sokat szenvedtem.

Egy napon azzal a hírrel jöttem haza, hogy az iskola tornatermében valamelyik este előadás lesz, amelyen Eleonora Borogyina, a cári operaház tagja lép fel, zongorán kíséri férje, Cserkasszkij herceg. Az előadásra a szülőket is meghívták, és a nagyanyám lelkesen vállalkozott rá, hogy elkísér. Nyakába akasztotta elmaradhatatlan lornyonát, és egy régi kalapskatulyából előhalászott egy zöld tollas fekete bársonykalapot, amely rám – hiszen hozzászoktam már nagyanyám hóbortjaihoz – nem tett különösebb hatást. Nagyapám pedig csak legyintett, és csak annyit mondott: „Schausst aus wie a Hure.” Amikor a tornateremben nagyanyám körülményesen letelepedett a szülők részére fenntartott helyen, már érezni lehetett a feszültséget. Azután Eleonora Borogyina elénekelt egy áriát a Pique Dame-ból, s amikor graciőzen meghajolt, a tapsba kuncogás vegyült, és Cserkasszkij herceg szigorúan felvonta a szemöldökét. Nagyanyám tollas kalapja láthatólag nagyobb érdeklődést keltett, mint a cári operaház örökös tagjának szereplése. Tatjana dalánál már nem volt kétség, hogy a zöld tollak képezik az est fénypontját, fuldokló kacagás robbant a tornaterem minden sarkában. Cserkasszkij herceg zongorázás közben többször is a közönséghez fordult, és azt sziszegte: „Ruhe!” S egyszer nagyanyám is a magasba emelte a lornyonát, és ő is azt kiáltotta: „Ruhe!” El lehet képzelni! Szerencsére nem tartott sokáig az előadás, én meredten ültem a helyemen az egész idő alatt, nem mertem a nagyanyámra nézni, mert ha összeakadt a tekintetünk, rögtön integetni kezdett, és feltűnő mozdulatokkal mutatta, hogy mekkora élményben van részünk. És az előadás után sem tudtam megakadályozni, hogy a nagyanyám oda ne ügessen a kottáit rosszkedvűen csomagoló Cserkasszkij herceghez. Dús keblére helyezte a tenyerét, meghajolt, és mondott valamit oroszul a hercegnek, akinek először csak az arca borult el, azután a zongora fedeléhez csapta a kottaköteget, és kivörösödve azt morogta: „Lassen Sie mich in Ruhe, Madame!”

Lankadtan mentünk hazafelé, a tornateremben még szégyelltem a nagyanyámat, de most inkább sajnáltam. Nagyokat sóhajtozott útközben, nagyon megrendült, hogy a herceg még arra sem méltatta, hogy oroszul válaszoljon neki. Szerettem volna enyhíteni a kínjain, s azon töprengtem, mivel vigasztalhatom meg.

– Hamisan énekelt – mondtam végül is megfontoltam, és éreztem, hogy ez jólesett a nagyanyámnak.

– Na, siehst du – mondta. – Ezek nem igazi hercegek. Ezek svindlerek.

 

A nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, mégis igazi nagyanyám volt. Az apám vér szerinti apám volt, mégsem volt igazi apám. Megszületésem előtt néhány nappal vette el az anyámat valamiféle polgári kegyeletből. Kisgyerek koromból alig van emlékem róla, nem emlékszem rá, hogy egyszer is láttam volna. Személyét egy Galántai nevű könyvügynök képviselte kétszer egy évben. Karácsonykor és a születésnapomon beállított hozzánk apám szeszélyes ajándékaival; ötéves koromban kaptam egy krómnikkel Watermann töltőtollkészletet, hatéves koromban egy lexikont. Kisebb ünnepekkor az apám megbízásából megjelent nálunk Oszkár bácsi, a nevezetes mesemondó, leült mellém unottan, elmesélte a Kacor királyt, a nagyapámnak elmondott egy-két zsidóviccet, azután továbbállt, hogy a főváros megbízásából ugyanezt elmondja a Margitszigeten is. Sokáig azt hittem az apámról, hogy katona, anyám egyetlen képet őrzött róla, amely még a háború alatt készült. Apám a kardja markolatára tette a kezét, s félrecsapott csákója alatt hetykén hunyorgott a magasba.

Apai nagyapám körorvos volt Szécsényben, vele is csak egyszer találkoztam életemben. Annyit tudok róla, hogy ezüstnyelű sétapálcája volt, imádta a nőket, és leginkább magyar nemes szeretett volna lenni. A család egyik ága valamikor megkapta a „zelenkai” előnevet, amiért azután a család más része több évtizeden át ostromolta a hivatalokat. Végül is nem lettünk zelenkai Kardosok, de azért a nagyapám mégiscsak vitte valamire a társadalomban, mert amikor meghalt, a gyászjelentésben már ez állott: Dr. Kardos Sándor egészségügyi tanácsos, Nógrád és Hont megye tiszteletbeli tiszti főorvosa.

Apám is orvosnak készült, el is végzett két szemesztert, akkor beleszeretett a némafilmek hajdani csillagába, Lenkeffy Icába, és novellákat írt hozzá. A novelláktól egyenes út vezetett az újságírásig. Közben kitört a világháború, apám fiatalon vonult be katonának, megsebesült – élete végéig bicegve járt, lábszárcsontjában megakadt egy golyó –, s mint hadnagy szerelt le, két Signum Laudissal és még egy csomó más kitüntetéssel. A háború végén Komédia címen színházi lapot alapított, amelyet egy régi lexikon tanúsága szerint a kommün idején tiltottak be hazafias tartalma miatt, s egy újabb lexikon tanúsága szerint a fehérterror idején tiltottak be demokratikus tartalma miatt.

Az igazság az volt, hogy az apám nemigen politizált. Üres óráiban színházi öltözőkben üldögélt, és gyűjtötte az anyagot Függöny mögött című napi pletykarovatához az Esti Kurírban. A politika csak annyit jelentett az életében – ha ugyan ez politikának nevezhető –, hogy szeretett bizonyos magyar katonatiszti tartásban tetszelegni. A hadirokkant státus, a számos kitüntetés és íróasztalán Károly király dedikált arcképe alaposan megtette a magáét. Újságírói népszerűségét egyéni kedvességének köszönhette, a született kedves embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik nem tesznek senkiért semmit, de előre köszönnek mindenkinek. Sikamlós történetei nem mindig maradtak a jó ízlés határain belül, de az ő nógrádi kiejtésével előadva mégiscsak valami sajátos bájt nyertek. Palóc beszéde miatt úgy is emlegették: Kárdos Pistá, s számtalan anekdota kerengett személye körül. Az utókorra inkább róla szóló anekdotákat hagyott, mint megrendítő műveket.

A nehéz időket eleinte könnyen vészelte át, hadi érdemei révén kivételezettséget élvezett, kamarai tag volt, és légoltalmi tömbparancsnok. Ezekben az években gyakrabban találkoztunk, de végül is nem tudtunk mit kezdeni egymással, pedig olykor siralmasan igyekeztünk. Én a műveltségemet fitogtattam előtte, az apám kis trágárságokkal igyekezett a bizalmamba férkőzni. Hibátlan eleganciája zavarba ejtett, orromat facsarta a virginia dohánnyal keveredő kesernyés kölniillat.

A fagy nem engedett fel soha közöttünk.

A háború után valahol – nagyon messze – kezembe került egy magyar újság, amelyben apámról emlékeztek meg, s azt írták róla, hogy amikor elhurcolták, fehér tiszti egyenruhába öltözött, s mellére tűzte a kitüntetéseit. Tiszteletre méltó gesztus lett volna, illő az apámhoz, a „zelenkai” előnévhez s Károly király arcképéhez az íróasztalon. De hát én jól emlékeztem egy fényképre, amelyet a Harc című nyilas lap közölt az internált zsidó újságírókról, akik végre nem mérgezik többé a magyar sajtót. Esetlen fekete télikabátban álldogált ezen a képen az apám, szégyenkezve és zavartan, mellén sárga csillaggal. Palócos ábrázatára stürmeri jeleket retusáltak. Mi hitele maradt hát ezek után az emlékezésnek apám utolsó napjára Buchenwaldban, miszerint „a mindig elegáns, szellemes, snájdig Kardos Pista végignézett szégyenletes rabruháján, és azt mondta: oda kell adnom kivasaltatni. Így mégsem mehet az ember krematóriumba.”

Anyám büszkébb volt apámra, mint én, az anyámat mintha Szomaházy István – a Mesék az írógépről szerzője – találta volna ki. A kor tucatterméke volt, tölgyfa burkolatú ügyvédi irodák elmosódott háttere, akit havi százhúsz pengőért agyonszekíroztak, de akinek apám ismertebb neve révén mégiscsak volt némi ködös kapcsolata az Abbáziában nyaralók, a Park szanatóriumban pihenők és a Spolarichnál vacsorázók köreivel. Az anyám luxusa ugyan legföljebb egy negyedéves előfizetés volt a Színházi Életre, jobb években egy olcsó operabérlet, fél órácska egy Buchwald-széken, ahol fondorlatos módon mindig kierőszakolta a társalgást a mellette ülő úriasszonyokkal, akiknek azután elmondhatta, hogy Siófokon szerinte a közönség már sajnos nem az, ami régen volt. Soha nem nyaraltunk Siófokon, anyám reménytelen ábrándjai nem ismertek határt. Egyetlenegyszer reszkírozott meg egy aligai üdülést, előszezonban, hat napig. A világ legolcsóbb penziójának legdohosabb szobájában írogatta a lelkes anzikszokat az ismerősöknek és a tekintélyes ügyvédi iroda principálisainak és bojtárjainak. Egész idő alatt esett az eső, alig mozdultunk ki a szobából, kolbászt és kenyeret ettünk. De esténként azért beültünk egy tejeskávéra a kioszkba, ahol az anyám szenvedélyesen ismerkedett, mindenkinek elmondta, hogy ez csak előnyaralás nálunk, egy szeszély, egy semmiség, és most készülünk egy hosszabb al-dunai útra, amelyre a bolgár kormány hívott meg bennünket, ugyanis az apám nemrég kitüntetést kapott a bolgár cártól. A kitüntetés mellesleg igaz volt, mi is az újságban olvastunk róla. De hogy miért kapta az apám, azt a mai napig sem tudom.

Így éltünk mindig, a valóság és az ábrándok határain, végül már magam is alájátszottam az anyám hóbortjainak, megadóan bólogattam, amikor azt mesélte éppen valakinek, hogy jövőre egy Châlons-sur-Marne-i intézetbe szándékozik beíratni. A valóságban az iskola legrosszabb tanulói között jegyeztek, és nyolcadikban ki is csaptak, mert az első félévben hét tantárgyból buktam meg, és volt vagy háromszáz igazolatlan órám. És ha nem csaptak volna ki? Nemsokára amúgy is zárt vagonban utaztam a bori rézbányák felé…

Elég az hozzá, csaknem nyolc évig voltam távol. Mire megjöttem, addigra anyám is meglelte a magukra maradt zsidó asszonyok békéjét a társadalmi munkákban. Életében először érezte jól magát, éjjel-nappal zakatolt, csasztuskákat írt, és felszólalt a lakógyűléseken. Magával cipelt a vállalati összejövetelekre, bár nemigen dicsekedhetett velem, még azokban a harcos időkben sem számított túlzott karriernek, ha valaki építkezésen dolgozik mint kőművessegéd.

Életem jelentős részében nem sok örömet okoztam az anyámnak, igaz, hogy másoknak sem, még magamnak sem. Amikor az első könyvem megjelent, az anyám el sem hitte, hogy igaz, annyi mindent terjesztett addig is nem létező dicsőségemről, azt hitte, hogy ezt is ő találta ki. Amikor azután felocsúdott, még éppen annyi ideje maradt az életből, hogy telekürtölje híremmel a világot. Szerencsére már nyugdíjban volt, és így győzte a munkát. Írt és telefonált valamennyi külföldi és belföldi, közeli és távoli ismerősének, valamennyi barátnőjének és kollégájának, felolvasta nekik a könyvről szóló kritikákat, s hozzátette, hogy ezeknél is sokkal jobbakat írtak volna rólam, de az Írószövetség nem engedte. Ellesett beszélgetéseket jegyzett meg a villamoson, amelyek meggyőzték, hogy mindenki rólam beszél, s azután már csak így mutatkozott be: „Kardos G. György édesanyja vagyok.” Azután felvételét kérte a Fészek Klubba, s a kérelmében ezt írta: „Fiam külföldön is jól ismert híres író…” Sikereimnek csúcsán anyám egy éjszaka rosszul lett, s reggel bevittem a kórházba. Két napig haldoklott, mindvégig inkább azon igyekezett, hogy ezt ne vegyem észre. Amikor már nem lehetett nem észrevenni, az anyám megadta magát, és magyarázóan suttogta a fülembe: „Ez már az exitus.” Mintha azt akarta volna mondani: figyeljem meg jól, még hasznomra lehet a megfigyelés. Jó és tiszta lélek volt, tisztán és tárgyilagosan várta a halált, és ügyet sem vetett a fiatal orvosnő butácska igyekvésére: „Meglátja, Jolika, két hét múlva úgy fog szaladni…” De azért az orvosnőnek is odavetette: „A fiam híres író.” Anyám utolsó szavai ezek voltak: „Ne felejtsd az órám a fiókban.” Majd egy görcsös vérhányás után meghalt. Megvártam, amíg rendbe teszik, felmossák a követ körülötte, azután a spanyolfal mögött még néhány percig elidőztem vele. Azután egy ollóval óvatosan felbontottam a varrást a kabátom hajtókáján, vagyis megszaggattam a ruháimat. Azután elkezdtem rögtön intézni a halál bonyolult ügyvitelét kórházi és állami hivatalok íróasztalai előtt. Anyám közben békésen feküdt egy tepsiben, feltehetően rendezett állapotban, amint ezt a boncsegéd kétszáz forintért megígérte. „Mert nem mindegy, kérem szépen, hogyan helyezzük vissza a koponyát, tudni kell egy kicsit ügyeskedni, kérem, a hajat úgy kell elrendezni…”

A zsidó szentegyletnél megpróbálták a temetkezési költségeket mind magasabbra srófolni, mivelhogy anyám végakarata a pogány hamvasztás volt. Az illetőnek, akivel tárgyaltam, nem láttam az arcát, egész idő alatt inhalált, s az irodát sűrű kamillaillat töltötte be. Akkor lebbentette csak fel homlokáról a törülközőt, amikor kifakadtam, és a mérsékelt helyárakkal üzemelő tiszta és ápolt köztemetőkre hivatkoztam. „Könnyű a gojoknak – mondta dühösen. – Háromszázötven temetésük van egy héten. Mi örülhetünk, ha egy év alatt van annyi.”

Ilyen egyszerű volt az egész. Nem nyikorogtak éjjel a bútorok, nem repedtek meg maguktól a poharak, nem voltak figyelmeztető álmaim. Pedig mennyiszer hallottam a nagyanyámtól efféle csodákról. Neki a halál éppen olyan mesebeli volt, mint az ifjúság, a vágtató kozákokkal, a nagyhercegekkel és a tearózsákkal. Nagyanyám gyönyörű halottai élénk színekkel haltak meg, a betegség torzító jelei nélkül, illő mozdulatokkal, és az ő elvárásai szerint végszavaztak. A nagyanyám nem hagyta, hogy a világ olyan legyen, amilyen valójában, olyannak kellett lennie, amilyennek ő akarta. És én most semmit nem szeretnék annyira, mint azt, hogy az ő hóbortos ábrándjai szálljanak meg, ha egyszer majd egy tiszta papírlapra leírom az első sorokat:

„A kronstadti hadikikötőben már három napja begyújtott kazánnal vesztegelt a Nord-Deutscher Lloyd Lübeck nevű gőzöse. A köd lenyomta a füstöt, a fedélzeten összezsúfolódott utasok szórakozottan szétmázolták a kormot az arcukon, s komor figyelemmel bámulták az orosz cirkálót, amely a közelben horgonyzott, s fegyvertornyai a Lübeckre irányultak.

A fedélzetnek a hajó tatja felé eső részén – ahonnét a cirkáló már nem volt látható – két magányos nő állt…”