Szeretni kell Théophile Gautier-t

Jó ideje andalgok egy pici falucska határában, fogalmam sincs róla, hogy Bulgáriában vagyok. Szovjet katonai autó hozott idáig, valahonnét a keserű, kiégett Szerbia mélyéről, a vezetőnek azt mondtam, hogy húsz kilométerre, egy Duna-parti szerb városkába szeretnék eljutni, Prahovóba. Órák hosszat kalandozott velem, végül diadalmasan letett egy falusi iskola előtt, két faragott faoszlop között, a harang alá. Betűzgetem a cirill feliratot, a falut Bregovónak hívják, ez egy kicsit hasonlít Prahovóhoz, bizonyára ezért is választotta a katona, lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy ne nagyon távolodjon el a falu nevétől, különben lerakott volna kétszáz kilométerrel előbb, Pozsarevácon. Nem veszem nagyon szívemre a dolgot, de azért a lelkes kiáltás is elmarad: Istenem, mindig arra vágytam, hogy meglássam egyszer Bregovót. Elég rendes falu úgy máskülönben, őszi színekben pompázó szőlősdombok veszik körül. Szekerek döcögnek el mellettem, felállított hordókkal, a hordókból kibuggyannak a szőlőfürtök. Megnyugtató idill. Hosszú idő után az első kép, ami némileg a békére emlékeztet, holott az utolsó német alakulatok éppen ezen a tájon vonultak ki alig három hete Bulgáriából.

Katonai autó fékez mellettem. A vezető kihajol az ablakon: hová? „Budapestre.” Tiszta badarság, de mit mondjak? Zavartan bámul rám, s azt mondja, így magyarul: „Szegin.” Azután int, hogy üljek mellé, s elvisz Vidinbe. Teljesen mindegy.

 

*

 

Irdatlan hodály közepén fekszem egyedül egy iskola kórteremmé átalakított osztályában. Kevésre rá, hogy Vidinbe érkeztem, lábaim felmondták a szolgálatot, teljes kimerülés, ismeretlen jótevőim behoztak ide, egy tarajos gőte és egy lepkegyűjtemény közé. Először egy bolgár orvos vizsgált meg, azután egy orosz katonaorvos. Néhány percre rá belopódzott hozzám egy másik bolgár orvos. Ez így van az ápolónőkkel is. A bolgár nővér alighogy kiveszi hónom alól a lázmérőt, rögtön utána besomfordál az orosz nővér, és ő is megméri a lázam. Az önuralmat a falon lógó képeken a komor és büszke férfiak tekintete tartja bennem. Nagy nehezen kibetűzöm a nevüket: Hriszto Botev, Alekszander Sztambulijszkij.

Nem csekély feltűnést keltettem a városban, amikor megérkeztem. Ruházatom Szerbiában teljesen comme il faut-nak számított, itt összefutottak a lakosok, mintha tűz ütött volna ki. Meglehetősen hanyagul öltözöm mostanában. Mezítláb járok, cipőm már fél éve levált a lábamról, viszont bokámtól a térdemig kék-fehér-piros szerb nemzeti színekben virító, gyapjú lábszármelegítő, erre egy csatjavesztett, elrongyolt bricsesznadrág borul. Ingem nincs. Kabátomat – elöl-hátul olajjal festett sárga jelek, félreérthetetlen bizonyítékul, hogy német tábor lakója voltam nemrég – zsákkal béleltem ki, s mivel gombok nincsenek rajta, madzaggal kötöttem körül. Fejemen megfeketedett magyar katonasapka. Az úton mindenki megszólított, szörnyülködtek, átkozódtak, az érzékenyebbek sírva fakadtak. Tulajdonképpen ettől merültem ki.

Szerénytelen kórtermembe is jönnek látogatók. Egy bolgár kertész ül az ágyamon. Magyarországon élt valaha. Sapkáját gyűrögeti zavartan, s mindent elkövet, hogy megnyugtasson. „Vége a háborúnak – hajtogatja –, lesz béke meg sok zöldség meg Lehel-piac meg nagyságos asszony meg sok Erzsike.” Erzsike a lányokat jelenti számára általában. „Sok-sok nagy Erzsike” – mondja áhítattal.

Azután egy magyar hajós érkezik. Két hónapja aknára futott a hajója a Dunán, azóta itt él Vidinben, még egyetlen hatóságnál nem jelentkezett, félt a németektől, most fél az oroszoktól. A németek idejében bujkált, de már járkál a városban, tud valamicskét bolgárul, senki sem bántja. Kezdik megszokni, az utcán ráköszönnek: hogy van, kapitány úr? Mégis fél, az a rögeszméje, hogy elviszik hadifogságba. „Maga nem tudja, mi az, Szibéria – mondja –, az apám mesélt róla. Ólombányák!” Felírja a címét. Gönyű, Komárom megye. „Ha egyszer hazajut, menjen el a feleségemhez, és mondja meg neki: keresse fel Farkas Jóskát, köpje szemen, s figyelmeztesse, hogy azt a dolgot nem felejtettem el.” Boldog vagyok. Kossuth Lajos érezhette így magát, amikor Turinban hazai látogatót kapott: íme, eljött hozzám Magyarország!

Az iskola előtt álló orosz őrszem bevezeti a terembe Sziszi Sziramahovot. Tizenhét év körüli kislány, kék intézeti ruhában. Egy fiút keres itt, aki kék szemű és franciául beszél. Ha angolul beszélő barna szeműt keresett volna, akkor is csak engem adnak neki, mivelhogy egyedül vagyok. Azt mondja, már ismer, az úton találkoztunk, egész éjjel nem aludt, annyira meghatotta sanyarú sorsom. Nagy doboz rahat nevű édességet hozott nekem, csendben elszopogatja az egészet. Választékosan beszél franciául, lassan és nagyon körülményesen, s kissé ódon zengzettel. Először magáz, azután átmenet nélkül tegezni kezd. Elmeséli, hogy szófiai, francia missziós iskolába járt, a bombázások idejére költözött Vidinbe egy rokonához, de holnapután már utazik vissza. A papája tanár. „Nem akarsz velem jönni Szófiába?” – kérdi. „Miért ne?” – mondom. „Gimnáziumba jártál?” – érdeklődik. „Igen.” „Ki a kedvenc költőd? Nekem Théophile Gautier. Főleg ezt a versét szeretem: Premier sourire du printemps… Szeretnéd, ha elmondanám neked?” „Ó, hogyne.” Elszavalja, kis piszkos keze közben a szíve fölött. Az utolsó sornál már könnyezik: Printemps tu peux venir… „Most pihenned kell – mondja azután –, holnap is eljövök.” S elrendezgeti szégyenletes holmimat a széken, melynek karfájára akasztva a lábszármelegítő. „Ezek a magyar zászló színei?” „Nem, a jugoszlávé.” „A magyarokat jobban szeretem” – mondja sokat sejtetően.

Alighogy elvonul, egy orosz tiszt látogat meg. Itt járt éppen, amikor lefektettek, látta hiányos öltözékemet, s most hozott ajándékul egy derékszíjat. Nagyon szép, széles fekete derékszíj. Csatján a horogkereszt felett biztató szavak: Gott mit uns.

Azután egy bolgár ápolónő lép be, óriási csokor őszirózsával.

Premier sourire du printemps.

 

*

 

A szófiai szerelvénynek alig tudunk a közelébe férkőzni. A pályaudvar tele bevonuló legényekkel, ülnek a földön, lógnak a vonat lépcsőjén, egy kézzel a lépcső korlátjába kapaszkodnak, másik kezükkel a katonaládát tartják a levegőben. Így utaznak majd éjszakától reggelig. A felszállás reménytelennek látszik, de Sziszi bátran a vonathoz lép, szól valamit bolgárul a legényeknek, azok hátrafordulnak, végigmérnek, szemükben együttérzést és szánalmat látok, lekászolódnak a lépcsőről, és utat engednek nekünk. Sziszi a peronon is magyaráz valamit, mindenki segít, lépésről lépésre begyömöszölődünk a fülke belsejébe. Képtelenség megmozdulni, a csomagtartókban is katonák kuporognak. De legalább nem fázunk, a törött ablakokon keresztül hűvös szél fúj, s el-ellebegteti a tömör verejték-, fokhagyma- és bagószagot. Sziszi merengve pislog fejünk fölött a csomagtartó irányába, s megint mond valami titokzatosat bolgárul. Erre lemászik a csomagtartóból két katona, s rosszkedvűen bár, de nem barátságtalanul mutatják, hogy foglaljam el a helyüket. Ez a lány csodákra képes, persze, fogalmam sincs, mit mesél rólam. Gyanítom, hogy valami elképesztőt hazudik, de nem merem megkérdezni, félek, szégyenkeznem kellene. S nem is udvariaskodom, feltornázom magam a csomagtartóba, nem rossz hely, talán aludni is lehet. Sziszit nem látom felülről, sikerült valahogy leülni a bőröndjére, az emberhullámok összecsaptak fölötte. Villany nincs a fülkében, a pályaudvar lámpásai még szórnak némi halvány fényt a bozontos, kucsmás fejekre, de ahogy a vonat elindul, síri sötét lesz, s csend is, az emberek elgyötrődtek, egymásnak dőlve, félálomban szuszognak.

Egyszerre Sziszi csengő hangját hallom a mocorgó, horkanó mélységből: „Lamartine-t tanultatok?” „Ó, hogyne” – sóhajtom. „Lamartine-t is szeretem – mondja Sziszi –, de persze nem annyira, mint Théophile Gautier-t. És tudod, ki jutott most az eszembe?” „Nem tudom.” „Marceline Desbordes-Valmore.”

Most már biztos vagyok benne, ha valaha lányom lesz, nem íratom francia missziós iskolába.

„Ismered Marceline Desbordes-Valmore-t?” – kérdi türelmetlenül Sziszi. „Nem ismerem – mondom, miközben a kemény priccsen fent, nyögve megfordulok. S hozzáteszem, mert tapasztaltam, hogy érzékeny: –, de ha ismerném, hidd el, Sziszi, nekem is pont ő jutott volna most az eszembe.”

 

*

 

Szófiában harmadik napja esik az eső. Sziszi minden reggel eljön értem a Hriszto Botev utcába, ahol egy lebombázott ház egyetlen épen maradt földszinti szobájába szállásoltam el magam. Csatangolunk egész nap a latyakban, gyuvecst ebédelünk a kifőzdékben, moziba járunk. Sziszi, amikor csak teheti, francia verseket szaval, a tizenkilencedik század közepéig bezárólag. S lop a papájától teljesen használhatatlan francia könyveket. Tapintattal, de határozottan megmondtam neki, ne hozzon több könyvet, nincs is kedvem olvasni, mostanában sokat romlott a látásom. A szobában enyhe rothadásszag, az ajándékba kapott élelmiszerek megkezdték bomlásukat. Az utcán minden lépésnél megállít valaki, szánakozik egy sort, azután megajándékoz ötven levával, húsz tojással, száz cigarettával, kendőbe kötött, malomkerék nagyságú sajttal. A kifőzdében nem fogadnak el pénzt az ebédért, a cukrászdában addig hordják elém az édességeket, amíg el nem menekülök, a mozikban idegenek váltják meg a jegyemet, illetve Szisziét is, mivelhogy velem van. Ha bolgárul szólnak hozzám, már nem is figyelek oda – különben sem értem –, tudom, hogy adni akarnak valamit, gépiesen hajtogatom: merci. A döbbent arcokról néha leolvasom, a legképtelenebb dolgokra mondtam: merci, de oda se neki, a módszer jó, tíz közül nyolc esetben beválik. Pravoszláv apáca állít meg, szól hozzám, mondom: merci. Két gyerek tart mellette egy óriási kosár szőlőt. Lecsípek egy fürtről néhány szemet. Félreérthetetlen jelek: enyém az egész kosár. Szent Cirill és Method! Haza sem bírom vinni! Nem baj. Követnek egész a szállásomig, megyek előttük, mint a hammelni patkányfogó. Merci, Madame, Merci, Madmoiselle. Merci, ma soeur.

Mindent elsöprő jóságáradat ömlik át egész Bulgárián. A háború alatt nagy mennyiségű gyengédségfölösleg gyűlt össze az emberekben, most igyekeznek a tehertől megszabadulni. Nyájas és szelíd boldogság sugárzik az arcokról, ámulva járják körül az orosz katonákat, mint valami hihetetlen csodát, s ha egy harckocsi végiggördül az utcán, jelentősen és némi büszkeséggel bólogatnak: lám, milyen nagy, erős szláv testvérünk van. A kávéházakban pravoszláv papok teáznak orosz tisztekkel. A felszabadító Sándor cár szobrát mindennap friss virág borítja… Engem meg elborít a gyümölcs, lekvár és tojás, nemsokára mozdulni sem lehet a szobában. Elgondolkoztató mégis, honnét tudják, hogy a sárga festékkel bemázolt kabát jelzi az igazi énemet, s nem a „Gott mit uns” feliratú fekete derékszíj? A kétes dísztől egyébként ma reggel megszabadultam. Elmentem egy borbélyhoz, nagyon rendes kis üzletet találtam, először azt hittem, hogy egy képcsarnok, a falon legalább száz olajnyomat lógott. A rilai kolostor ősszel, bolgár harcosok aprítják a törököt meg ilyesmi. A díszhelyen azonban, szemben a kasszával Sztálin képe, mellette gyászkeretben Borisz cár. (Meg kell jegyeznem, nem ritkaság ez az összeállítás, finomabb helyeken az előbbiekhez csatlakozik a cárné képe is. Még finomabb helyeken: Sztálin, Hriszto Botev és az egész cári család.) Az őszhajú, halkszavú mester megnyírt, megborotvált, persze nem fogadott el munkadíjat, hanem ő adott még száz levát és tíz csomag cigarettát. Én pedig nagylelkűségi rohamomban lecsatoltam a derékszíjamat, a mesternek ajándékoztam, fenjen rajta borotvát. Meghatottan körülnézett, mi lehet az a még nagyobb dolog, amivel ezt viszonozhatná, aztán ragyogó mosollyal leakasztotta a cár képét, és a kezembe nyomta.

Az ablak párkányán áll most a kép, öt kiló császárkörte mögött, figyelmesen nézegetem. Nem nagyon szép cár, erősen kopasz, és csúnya orra van. Titokzatos módon hunyt el, az emberek azt mondják: a németek gyilkolták meg. Szeretett mozdonyt vezetni, és vonakodott hadat üzenni a Szovjetuniónak.

Hallottam már rosszabb cárról is.

 

*

 

Végre megérkezik Sziszi. Nem egyedül jön, alacsony, kopaszodó, Vilmos császár-bajuszos urat húz maga után. Bemutatkozunk. Ancso Sziramahovnak hívják, Sziszi nagybátyja, optikus a foglalkozása, de az üzletét lebombázták. Mivel Sziszitől megtudta, hogy rossz a szemem, hozott magával néhány szemüveget, próbáljam fel. Megadóan rakosgatom fülemre a kereteket, s adom vissza azután sajnálkozva. A kis Sziramahov egyre csalódottabb, nincs szívem elszomorítani, az utolsó szemüvegre azt mondom kegyesen: megfelel. Je vois merveilleusement. Mindent ferdén látok és egészen homályosan. Az optikus kicsit csodálkozik, a lencséket szemtengelyferdülésre csiszolták, ritkán találkozik két egyforma asztigmatizmus. Megnyugtatom, hogy ez egy rendkívüli találkozás volt. Elbúcsúzunk, háromszor nyúlok a keze mellé, míg végre sikerül kezet ráznunk. „Kedves nagybátyád van” – mondom Sziszinek. „Most ő is velünk lakik” – feleli Sziszi a hátam mögül. Érdekes, a szemüveggel az orromon azt hittem, hogy előttem áll. Szisziéket is kibombázták, és most az optikus nagybácsival együtt laknak, egy másik Sziramahovnál. Ezért engedik Sziszit csavarogni, legalább kevesebben vannak otthon.

„Ó, Georges – kiált fel az utcán Sziszi, mint egy Musset-regényhős, s megszorítja a karomat. – Be kell valamit vallanom. Nekem vőlegényem van, Leoncsu Joszipof” „Merci” – mondom önkéntelenül, mivel bolgár szót hallok. Szerencsére Sziszi nem figyel rám. „Leoncsu rendes fiú – sóhajtja –, partizán volt, a trnovói harcokban meg is sebesült. De most nem jön hozzánk. Megmondtam neki, hogy most ne jöjjön.” „Ez csúnya dolog, Sziszi – mondom a lelkiismeret-furdalástól sötéten –, ilyet nem lehet csinálni Leoncsuval, Leoncsu az életét kockáztatta az emberiségért…” „Tudom – mondja megtörten Sziszi –, de nem elég művelt.” „Leoncsu nem szereti Théophile Gautier-t, mi?” – kiáltok felháborodva. „Nem is ismeri” – rebegi Sziszi, s csuklani kezd, mint mindig, amikor sorsdöntő kérdések előtt áll.

Nagyon nyomott hangulatba esünk.

A Cár Szamuil utca sarkán megállít egy apró termetű, idős hölgy. Törékeny testén bokáig érő, fekete selyemruha, sűrű ősz haján széles karimájú, fekete szalmakalap. „Parlez-vous français?” – kérdi. „Oui, Madame.” Rám emeli szemét, tekintetében mélységes gyöngédség. „Nem először látom önt ezen a környéken. Láttam a kabátján, hogy ön is abból a pokolból jött, amit a sátáni gonoszság teremtett ezen a földön. Ha tudná, mennyire átéreztem az önök szenvedéseit, mennyire megindított az önök sorsa. Ugye, meghívhatom egy kávéra?” Szívesen visszautasítanám, de mandulavágású szemével olyan könyörögve néz rám, hogy igent bólintok. „Ó, de sajnálom!” – kiált fel gyötrötten. Ezen kissé elcsodálkozom, de rögtön észbekapok, helytelenül bólintottam, itt igent kell bólintani, ha nemet akarok mondani. Gyorsan javítok, az öregasszony belénk karol, így tipegünk szépen hármasban a Cár Borisz utca felé. Mire a bedeszkázott ablakú, romos kávézóba érünk, már tudom is, ki ez az agg hölgy, s megrendülve ülök le mellé az asztalhoz. Ő a szultána. Az utolsó török szultán, Abdul Hamid emigrációban élő özvegye. „Áldom az Istent – mondja, s a meghatottságtól behunyja a szemét –, hogy a törökök nem vettek részt ebben az embertelen háborúban. A török nép nem kegyetlen, nekem elhiheti, mon fils.” Kavargatom a kávémat, és nem merek felnézni. Az Egri csillagokra gondolok meg a Janicsárok végnapjaira. Sziszi unatkozik, a lábamat rugdossa az asztal alatt. Számára ez nem egzotikum, hiszen a Sziramahov nagypapa még fezt viselt. „A török népet nem lehetett volna belekényszeríteni abba a szörnyűségbe, amit a németek műveltek. Nekem elhiheti, mon fils. A muzulmánok és a zsidók békében és barátságban éltek egymással ezer éven át. És ez így is lesz mindig, nekem elhiheti, mon fils. – Szemrehányó pillantást vet Sziszire. – A bolgárokkal pedig úgy éltünk együtt, mint a jó testvérek.” Nagy tapintatlanságnak tartom, hogy Sziszi éppen ma tűzte a keblére a túlzott méretű jelvényt, Hriszto Botev, a törökök engesztelhetetlen ellenségének képmásával.

A kávézó előtt sokáig búcsúzkodunk. „Isten áldja meg, mon fils. Találja meg a drága jó szüleit. Legyen az élete hosszú és boldog. Au revoir, mon fils.” Tenyerem a szívem fölé helyezem, s megindultan, ám nagyon előkelően lihegem: „Au revoir, votre Majesté!”

Azután gyorsan továbbsietek Sziszivel, mert még mindig nincs cipőm, és nagyon fázik a lábam.

 

*

 

Utolsó délutánom Szófiában. A bánat és az elmúlás szele lebeg Hriszto Botev utcai szállásomon, a fonnyadó szőlők és rothadó sajtok fölött. Vettünk egy üveg rakiját, Sziszi akkorákat húz belőle, mint a bolgár Nemzeti Milícia egy sokat próbált őrmestere, a földön ül, sír és csuklik. Mi is történt? Találkoztam véletlenül egy volt lágertársammal, pesti vagány, éppen Isztambulba készül. Felfedezett egy pasast, aki átcsempészi a határon, Plovdivban már várja őt. Ha akarom, vele mehetek. Akarom? Akarom. Nem tudom, persze, mit keresek Isztambulban? De mit keresek Szófiában? Itt csak szőlőt ad mindenki meg sajtot, de még egy pár cipőt sem tudtam szerezni – igyekszem meggyőzni magam, hogy az életem csakis Isztambulban jöhet rendbe. Zsebemben a vonatjegy: Szófia–Plovdiv–Szviléngrád. Összecsomagolom Sziramahov papa könyveit, és visszaadom Sziszinek, szipog, s közben számolja, hogy megvan-e mind. Megsimogatom a haját, erre úgy néz rám, hogy egy pillanatra kísértésbe esem: eldobom a vonatjegyet, átölelem Sziszit, s beköltözöm Sziramahovékhoz örökre. Sziszi behunyja a szemét, feszülten gondolkozik, míg végre megtalálja a hangulathoz illő verset. Sully-Prudhomme: A törött váza. Il est brisé n’ y touchez pas – fejezi be végre, s megmered egy patetikus mozdulatban. „Mennünk kell, Sziszi – mondom szelíden, s aztán, hogy nem mozdul: –, nézd, Sziszi, neked itt van az apád, az anyád, egy csomó nagybácsi, no és Leoncsu! Hány rendes lány örülne, ha volna egy Leoncsuja”. Sziszi egy pillanatra kiesik zárdai franciaságából. „Teljesen hülye vagy” – mondja egyszerűen. Ettől dühös leszek. „Valljuk be őszintén, Sziszi, mi azért sokat idegesítettük egymást. Nekem például a hátamon futott végig a hideg, ahányszor szavalni kezdtél, s ráadásul ezt az álomba ringató Théophile Gautier-t…” Ez hatott, Sziszi feláll, hóna alá csapja a könyveket, felveti a fejét. Szája széle remeg, amikor elindul. Nagyon megsértettem. Az úton egy szót sem szól. Később leülök a vonat lépcsőjére. Sziszi előttem álldogál. „Nem akarsz megcsókolni?” – kérdi hűvösen, mint akinek az egész nem számít, csak egy kis szívességet tesz. „Tényleg, Sziszi, két hétig csavarogtunk együtt, és még meg sem csókoltalak.” „Gondolod, hogy hagytam volna?” Megcsókoljuk egymást, de nem nagyon. Sziszi jellegzetes fintorral legyint, ahogy a fásult, elhagyott, magányos asszonyok: „Comme les autres histoires de la guerre.” A vonat hirtelen indul, Sziszi a meglepetéstől kitátja száját, szemében vad rémület. Szalad a vonat után, eltorzult kis arcán végigfolynak könnyei, valamit üvölt bolgárul, nem értem, hogy mit, csak a hangsúlyból sejtem, hogy keserű, kétségbeejtő panasz. Kihajolok az ablakon, s – ó, szörnyű beidegződés – ezt kiáltom vissza: – Merci!

Ettől Szviléngrádig egyfolytában levert vagyok.

Printemps tu peux venir…