Még ez is én vagyok

 

Római pillanatok

Rómát nem lehet leírni, Rómából csak pillanatokat lehet megragadni és magunkkal vinni. Rómáról ezer könyvet írtak, és ezer könyvből sem lehet igazi képet alkotni róla, de olykor egyetlen semmiségből is megtudunk valami fontosat. Mindenkinek megvannak a maga római pillanatai, s csak ezeket a pillanatokat mesélheti el, másra nem lehet vállalkozni. Sokszor voltam Rómában, és még most sem tudom, melyik nevén nevezzem. Mirabilia urbis Romae – szólították a középkorban. Létezik-e az az egyetlen jelző, amely ráillik, s amelyről ráismerek. Byron azt mondta: „Róma a lélek városa.” S talán ez áll hozzá a legközelebb.

 

Rómán kívül alig van más szépség a világon – mondta a nagy történész, Winckelmann, akitől szégyenszemre csupán ezt az idézetet ismerem, s ezt is egy német nyelvű útikönyvből. A könyv mottójaként szerepelt, és nagyon tetszett nekem. Én is így kiáltottam volna fel, amikor először jártam Rómában, ha történetesen már birtokomban van a könyv, Winckelmann mottójával: „Ausser Rom ist fast nichts Schönes in der Welt.” Pedig akkor Sorrentóból érkeztem Rómába, és egy hevült pillanatban Sorrentóról is el lehetett volna mondani, hogy azon kívül alig van más szépség a világon. Valószínűtlenül festői szállodában laktam Sorrentóban, valósággal ráépült a tenger szikláira, Parco dei Principinek hívták, s a bejáratáig egy őserdőn kellett keresztülvágni magamat. Ha kiültem este a teraszra, körös-körül a tenger hullámzott alattam, s a távolban egy világítótorony pislogott.

A szomszéd appartamentók egyikében Déry Tibor lakott, ugyanis egy magyar hét kulturális eseményei zajlottak éppen Nápolyban, ahol mint küldöttség szerepeltünk. Vacsora után rendszerint bekopogtam Déryhez, aki ilyenkor szívta a szivarját a teraszon, és a végtelen csendben álmodozó megjegyzéseket tett, ezekre a rövid megjegyzésekre novellákat lehetett volna felépíteni. Egyszer például így szólalt meg tűnődve – miközben Böbe asszony a háttérben az árcédulákat tépdeste le a Nápolyban vásárolt cipőkről: „Perugiában három hónapig laktam, a vécém ablaka Assisire nézett.” Nagyon irigyeltem Déryt, nemcsak a perugiai vécé miatt, hanem azért is, mert az étteremben olyan elegáns biztonsággal küldte vissza a pincérrel a poliplábakat paradicsomos mártásban – ha nem tetszett neki az egyik láb –, mint egy igazi nápolyi a felsőbb régiókból, egy marquese. Én soha nem tudtam volna megkülönböztetni két poliplábat egymástól. Így kell élni – gondoltam, és elképzeltem Déryt tollas kalpaggal a fején, karddal az oldalán egy Medici herceg asztalánál. „Nézze, Lorenzo – mondta a képzeletemben Déry –, a helyzet nem túl biztató, de majd adok magának egy-két tanácsot.”

Délelőttönként – amikor más dolgom nem akadt – egy Domenico nevű halász történeteit hallgattam a tengerparton, már kora reggel kikötött mellettem a bárkájával, fél nadrágszára hiányzott, és nyersen ette az apró rákokat. Volt egy másik ismerősöm is, egy trafikos, aki valamikor a királytól lovagi címet kapott, és mindenki így szólította: Cavaliere. A trafik falán számtalan kitüntetés lógott Garibaldi képe mellett, és egy magnetofonból régi induló recsegett: „La terra dei fion, dei suoni, e dei carmi…”

Szomorú szívvel hagytam el Sorrentót, bár az utazás Róma felé – meg kell hagyni – igen kellemes volt. A fülke már Nápolyban zsúfolásig megtelt katonákkal, s a csomagtartókon heverő piros sapkákról hosszú zsinóron kék bojtok lógtak le az orromig. A katonák harsogva énekeltek, grappát ittak, és leitatták a kalauzt is, aki az anarchiát éltette, és többé senkinek sem volt hajlandó megvizsgálni a jegyét.

A tömény törkölyszag körülöttem egyáltalában nem gátolt meg az élvezetben, figyelmesen szemügyre vettem a tájat, a szelíd Campagnát, az agro romano ciprusait Igazán sok szépet láttam, nem úgy mint Goethe, aki itáliai utazásainak már az elején megjegyzi, hogy a tájból szinte semmit nem tudott megfigyelni, olyan sebesen robogott vele a postakocsi.

Amikor leszálltam a vonatról, egyszerre nagyon magányosnak éreztem magam. Hiányzott a Parco dei Principi, hiányzott Domenico, a halász, és még a sorrentói trafikos is hiányzott. És nem volt mellettem Déry, aki valószínűleg még a Termini pályaudvaron kijelentette volna: „Egyszer konflissal kirándultam Frascatiba. Ciampinóban tűrhető pacalt ettem, melyet errefelé trippa alla corsának neveznek.” Egyedül kellett megbirkóznom a várossal, ami csupán lelkileg jelentett megterhelést, de gyakorlatilag nem látszott súlyos feladatnak. Rómával kapcsolatosan – humán neveltetésemnek és a képzőművészetek iránti érdeklődésemnek köszönhetően – némi tájékozottsággal rendelkeztem. Nem voltak ismeretlenek előttem a Capitolium oroszlánjai, Róma barokk palotái, az Angyalvár termei s a virággal szegélyezett lépcsők, amelyek a Piazza di Spagnáról vezetnek a Trinità dei Monti felé. Elég jól megértettem magam olaszul, s tudtam kívülről két Carducci-verset. A levelezőlapok képeiből azt is tudtam, hogy a Colosseum felett kék az ég, és a kék égen bárányfelhők úszkálnak. Az ég valóban kék volt, amikor megérkeztem Rómába, bárányfelhők is úszkáltak, ezt azonban abból a szűk utcácskából, ahol megszálltam, a Campo dei Fiori környékén, nem lehetett látni. Az egyedüli, ami ebben az ételszagú utcában a napfényre emlékeztetett, a szálloda neve volt. Solénak hívták, ami olaszul napot jelent. A kapuval szemben egy kárpitos dolgozott az utcán, az afrikot varrta be egy szúette szék támlájába. Ezt a kárpitost később sokszor láttam, sőt hallgattam is, mert mindenkinek, aki megállt előtte, elmagyarázta, hogy miért kell az afrikot varrással rögzíteni: „Az anyag mindig lefelé megy, Signore – mondta a kárpitos –, sohasem megy fölfelé. Ez a törvénye az anyagnak, Signore, mindig lefelé megy és sohasem felfelé.”

Az utca egész hosszában használt ruhákat árultak, az olaj- és halszagba naftalin keveredett, és a motorosok minduntalan a kapualjakba szorítottak. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez a környék ihlette Boccacciót az elragadtatott sorokra: „Ó minden városok virága, világ úrnője…” De ez olaszul sokkal szebben hangzik:

 

O fior d’ ogni citta, donna del mondo, O degna imperiosa monarchia!

 

A szállodát magyarok ajánlották, és éppen olyan volt, mint azok a szállodák, amelyeket magyarok ajánlanak. Már éppen azon tanakodtam, hogy keresek magamnak egy másik szállodát, amit a magyarok nem szoktak ajánlani, amikor a salétromos falon megpillantottam egy emléktáblát. A felirat arról tanúskodott, hogy római tartózkodása során itt szállt meg a nagy spanyol író, Miguel de Cervantes Saavedra. Ez az emléktábla eldöntötte a sorsomat, ha jó volt Cervantesnek, én a magam szerény œuvrejével mit akadékoskodok?! S az sem volt utolsó szempont, hogy odahaza majd elmondhatom: „Rómában abban a szobában laktam, ahol Cervantes a Példás elbeszéléseket írta, a vécém ablaka Giordano Bruno szobrára nézett.” Az igazság az, hogy a vécének nem is volt ablaka, és a lehúzó sem működött, a szobában pedig reménytelenül csöpögött a vízcsap. Valószínűleg már Cervantes idejében is csöpögött. De azért felemelő érzés volt, ha az ember arra gondolt, hogy csupán néhány lépésnyire ettől a csöpögő vízcsaptól égették meg 1600-ban Giordano Brunót, aki az anyag törvényeit kutatta, akárcsak a Via del Biscione-i kárpitos. Giordano Bruno eretnek tanaiban az anyagi elv elsőbbségét hangsúlyozta a formaival szemben, hirdetvén, hogy az anyag a formák sokaságát hozza létre önmagából. A szobor előtt arra gondoltam, hogy Cervantes – aki 1616-ban halt meg – még láthatta a lángok lobogását, s talán éppen az Albergo del Soléból indult el, hogy egy hosteria teraszán ülve tanúja legyen a látványnak. Ez a gondolat igen meghatott. Goethe érezhetett hasonló áhítatot, amikor Rómába érkezésének első napjaiban ezt jegyezte fel a naplójába: „Mindaz, ami eddig csak üres szó volt a számomra, írott hagyomány, egyszerre élő valóságként fogant meg bennem.”

Szerettem volna, ha bennem is minél előbb fogan meg élő valóságként az írott hagyomány, ezért kezembe vettem az útikönyvemet, amely hét napra beosztotta nekem Rómát, és egyetlen délutánba sűrítette a Campo dei Fiorit, a Piazza Navonát, a Via Giuliát és a Teatro di Marcellót. Módszeres ismerkedésem Rómával a Campo dei Fiorival kezdődött, s – mivel éppen dél volt, amikor kiléptem a szállodából – rögtön meg is csodálhattam, hogy tűnik el a térről a nyüzsgő piac, a bódék és standok százaival. Mintha a Tolbuchin körúti csarnokot délutánonként koncertteremmé vagy teniszpályává alakítanák át. Giordano Bruno szobrának talapzatáról piaci hulladékot söpörtek össze a város alkalmazottai, és a filozófus sötét csuklyája alól megrovóan tekintett a kék farmerekre, melyeken – éppen a legdomborúbb helyen – a Jézus márka volt látható. „Engem kövess!” – népszerűsítette a plakát a szemközti házfalon ugyanezt a márkát egy telt női fenéken, amit az inkvizíció Giordano Bruno korában igencsak zokon vett volna. Amíg a piacot bontották, az egyik ház ablakából egy férfi, hajhálóval a fején, leszólt egy másik férfinak – aki zsebre dugott kézzel ácsorgott a tér túlsó oldalán –, s elpanaszolta, hogy már három napja nem tette ki a lábát a házból. Mi történt? – kérdezte a férfi a tér túlsó oldalán. Erősen megfázott… Ebben az évben ő is sokat betegeskedett – legyintett a férfi a tér túlsó oldalán. Legalább a felesége kiszolgálja rendesen? Nem jó asszony. Olyan kövér, hogy már alig szuszog. Mindenért veszekszik. Nála ilyen nincs – mondta a férfi a tér túlsó oldalán. – Nála az történik, amit ő akar. A hajhálós férfi az ablakban azután arra kérte a másikat a tér túlsó oldalán, hogy hozzon fel egy üveg bort. De ne a szemben lévő trattoriából hozza, ott köpni való bort mérnek.

Mindent értettem, amit közöltek egymással, még az árnyalatokat is. Pedig egy hangot sem ejtettek. Nem is lehetett volna hallani a piaci lármától. Az arcukkal és a kezükkel beszéltek egymáshoz, hunyorgó szemmel, kifordított tenyérrel, az orruk fintorgatásával, levegőbe böködő ujjakkal. A Campo dei Fiori közönsége bizonyára még a tájszólást is fel tudta volna ismerni, lehet, hogy a hajhálós férfi az ablakban trasteverei tájszólásban panaszkodott a feleségére, aki kövér, és nem törődik vele. A férfi a tér túlsó oldalán pedig azzal a római dallammal válaszolt, amelybe még ősi szabin ízek keverednek.

Nem álldogálhattam tovább a Campo dei Fiorin, ha már az elején elfecsérlem az időt, a hetedik nap végén derül majd ki, hogy elmulasztottam megtekinteni a S. Maria Sopra Minervát vagy a S. Cecilia in Trasteverét. Vajon elegendő hat és fél nap Rómára? Éppen ezen tűnődtem útban a Piazza Navona felé, amikor a Corso Vittorio Emmanuele egyik könyvkereskedésének kirakatában vaskos könyv címlapjára esett a tekintetem: „Róma – egy élet is kevés hozzá.” Úgy emlékszem, ez volt a döntő pillanat, amikor emberből turista lettem, de ezt a műfajt rövid idő alatt sikerült a tökélyre emelnem. Lenyűgöző felületességgel pipáltam ki a kötelező látnivalókat, a S. Panteleo-templomot vagy Cancellaria palotáját. Egy pillanat a Palazzo Braschira, egy pillantás az útikönyvbe. A palotát VII. Pius pápa építtette, VII. Pius nagyon jó pápa volt, lehetséges, hogy Goethére is hatott, az ő példáját követi a jóságos öreg Faust a tragédia második részében. S ha aznap este levelet írok haza az első délután élményeiről, ezt a levelet valószínűleg így fogalmaztam volna: „Drágám, ma megtekintettem a Piazza Navonát, Róma talán legszebb terét, melynek ovális alakját – amint ez ismeretes – még Diocletianus császár alakította ki. A három kutat a tér közepén igen impozánsnak találtam, különösen Bernini alkotását, a Fontana dei Fiumit, a folyamok kútját. Majdnem egy percig néztem. Felfedeztem a mi Dunánkat is, persze allegorikus ábrázolásban. A másik két kútra is szántam egy-egy megilletődött percet, csakúgy mint a Palazzo Malomára, ahol valamikor Medici Katalin lakott vagy a S. Agnese in Agone-templomra, melyet a nagy Borromini alkotott. Azután továbbsiettem, mert a Via Giulia is benne volt még a napi tervemben. A Via Giuliát II. Gyula pápa terveztette úgy, hogy előbb leromboltatott egy szerteágazó középkori sikátorszövevényt, és meghagyta a gazdag polgároknak, hogy az út mentén építkezzenek. Ezeket a gyönyörű palotákat is sorra megnéztem, például a Magyar Akadémia épületét, a Palazzo Falconierit, azután a Palazzo Sachettit, a Palazzo Spadát és a Palazzo Famese kertjének falát, mert csak ez nyílott a Via Giuliára, és arra már nem maradt időm, hogy beforduljak a Via Farnesébe, mert még a tervemben szerepelt a Teatro di Marcello, amelynek alapjait Julius Caesar rakta le. Marcellus színházában mind a három klasszikus oszloprendet meg lehet figyelni, a jónt, a dórt és a korinthoszit…”

Végre kipipáltam a Teatro di Marcellót is, és elindultam hazafelé.

Este volt, mire visszaértem a Piazza Navonára, a teret kivilágították, és körös-körül zöld-fehér-piros zászlók lengedeztek. A Fontana dei Fiumi elé emelvényt állítottak, az asztalt is zászlóval takarták le, az emelvényen ülő férfiak mellén kokárdák virítottak, s egy köpcös férfi szónokolt, fején Garibaldi piemonti katonái, a bersaglierék széles karimájú, kakastollas kalapjával. Az emelvény oldalán ácsorgó zenészek is bersagliere-kalapot viseltek. Az ünnepi ruhás közönség felugrált a hevenyészve elhelyezett padokról a tér közepén, lelkesen tapsoltak és bravóztak. Amikor a szónok elhallgatott, a zenekar játszani kezdett, az Inno di Marcellit játszotta, és a szövegből megtudtam, hogy Itália felébredt, s fejét Scipio sisakja övezi. Ráncos arcú nénikékből álló kórus énekelte a dalt, és egy hetvenéves szoprán kezét a szívére téve visította túl a többieket: „Fratelli d’Italia, l’Italia s’e desta, dell’elmo di Scipio s’é cinta la testa…” Iskolás gyerekek defilíroztak az induló ütemére, futólépésben az emelvény előtt, egy szakállas tanárral az élükön. A gyerekek fején is kakastollas bersagliere-kalap volt, a cipők harciasan csattogtak a kövezeten. Azt hittem először, hogy egy hazafias ünnepségen veszek részt, de azután kiderült, hogy csupán önkéntes véradókat tüntetnek ki. A köpcös férfi a bersaglierék kalapjával sorra szólította az emelvény elé a kitüntetett véradókat: Biondi, Claudio… Reno, Giuseppe… Stardi, Antonio… Minden kitüntetett kapott egy oklevelet és egy kokárdát. Nagyon meg voltak illetődve. A látvány ifjúságom egy kedves olvasmányára emlékeztetett, De Amicis A szív című könyvére, a világ legszebb rossz regényére, amelyben hős lombard fiúk halnak meg, hogy a Risorgimento diadalt diadalra arasson.

Mire véget ért az ünnepség, a torkom egészen kiszáradt, de nem a meghatottságtól, hanem a sűrű magánytól, amely körülvett, attól, hogy nincs senki, akihez egy szót is szólhatnék. Vettem a Via S. Pantaleo sarkán egy üveg vörösbort, és elindultam hazafelé. A Campo dei Fiorin a kommunista párt tartott gyűlést, már elhangzottak a beszédek, az emelvény felett kifeszített vászonra ősrégi szovjet filmet vetítettek. Sztálin megértő mosollyal tömködte a pipáját. Giordano Bruno szobra mellett lelkes fiatalemberek gratuláltak a párt szónokának, ő is köpcös volt, de nem viselt a fején bersagliere-kalapot.

Az Albergo del Sole este még sivárabbnak látszott, mint délben, amikor elhagytam. A szobámban áporodott pinceszag terjengett. Találtam a szemétkosárban egy füzetes, rajzos regényt, valami erotikus horror volt, éppen illett a magányomhoz. Lefeküdtem, és elkezdtem olvasni. A párducbőrös nő kétségbeesetten kiáltozott a szájából kilógó szalagon: „Aiuto!… Aiuto!…” –, amikor elaludtam. Hajnalban kopogásra ébredtem. Félálomban az ajtóhoz botorkáltam, egy carabiniere állt az ajtó előtt. Ha igazi római lettem volna, nem ijedek meg, hanem másnap a lotterián megteszem a 18-as számot; rendőrrel találkozni hajnalban. De nem voltam igazi római, és nagyon megijedtem. Pedig a carabiniere nem látszott ijesztőnek. Kövérkés volt, vidám szemű és Ugo Tognazzira hasonlított. Kezében tartotta az útlevelemet. Azt mondta, a Questurán valamit nem látnak tisztán az útlevelemben, és meg is mutatta, hogy mi az. Könnyedén megmagyaráztam neki a dolgot, erre azt mondta: Va bene, és letette az útlevelet az asztalra. Ennyi volt az egész. Iszik egy pohár bort, Sergente? – kérdeztem, mert jólesett végre társalognom valakivel. Bólintott, és leült az egyetlen székre a szobában. Kihúztam a dugót az üvegből, és a bort egy fogmosópohárba töltöttem. Én az üvegből ittam, és az ágy szélére ültem. A bor könnyű volt és savanyú. Ezen a vidéken – mondta a carabiniere – a teramói borok a legjobbak, Campliból és Giulianovából. De nem rosszak a chieti borok sem. Jó bor terem például Casalbordinóban. Sokáig beszélgettünk még a borokról, a világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy egy szállodában hajnalban borokról beszélgetek egy carabinierével. A carabiniere elmondta, hogy van egy kis szőlője Velletriben, és megkérdezte, hogy nekem is van-e szőlőm valahol. Mondtam, hogy nekem nincs szőlőm, mert én író vagyok. Körülnézett a szegényes szobában, sugárzott az arcáról, hogy ebben erősen kételkedik, egy író legalábbis a Lord Byronban lakik vagy az Imperialéban, a Via Vittorio Venetón. Fogalma sem volt Cervantes Saavedráról. Előszedtem a bőröndömből egy könyvet, és megmutattam a képemet a címlapon, ez én vagyok. Nézte a képet, azután engem, a szeme szinte könnyes volt az áhítattól. Elmondta, hogy hol találom meg, ha bármire szükségem volna Rómában, fel is írta a címét egy papírszeletre, még a Questura címét is felírta. Azután azt kérdezte, hogy megtarthatja-e a könyvemet emlékül. Mondtam, tartsa meg, Sergente. De írjak is bele valamit. Még soha nem ajánlottam senkinek a könyvemet olaszul, zavartan tépelődtem, hogy mit írjak bele. De nem kellett sokáig tépelődnöm, a carabiniere szépen, érthetően diktálta, hogy mit írjak a könyvembe: „Al mio amico, Egidio.” Egidio barátomnak.

A szobába behallatszott a Campo dei Fiorira tartó kézikocsik zörgése, és valaki izgatottan kiáltozott: „Via… via… via…” az ablak szürkés függönye lassan megvilágosodott, el lehetett oltani a villanyt.

Mire megvirradt, már volt egy barátom.

 

O mirabilia urbis Romae.

 

Az útikönyvemben találtam egy anekdotát XIII. Leó pápáról, miszerint a szentatya egyszer megkérdezte egy zarándoktól, meddig marad a városban. Egy hétig – mondta a zarándok. Próbálja megismerni Rómát – biztatta a pápa. A másik vendégének, aki egy hónapig szándékozott maradni, azt tanácsolta, járjon sokat a városban, nézzen meg mindent, és meg fogja ismerni Rómát. Később előkelőbb vendég látogatta meg, s a pápa kérdésére így válaszolt: Egy évre szól a megbízásom. XIII. Leó erre nagyot sóhajtott: Sohasem fogja megismerni Rómát.

Ezekkel a történetekkel az útikönyvek ijesztgetik a turistákat: lám, ha nem használod az útikönyvet, sohasem fogod megismerni a világot. Nem ismerem Rómát – mondta Gregorovius, miután több ezer oldalt írt a városról –, mert még csak húsz éve élek itt. Nem mondom, ha az embernek csak egy hete van Rómában, jó, ha visz magával útikönyvet, de ha már tovább marad, hasznosabb egy közlekedési tájékoztató, amelyből megtudja, hogy melyik autóbusz indul a Piazza San Silvestróról és melyik a Piazza della Republicáról. S ha nagyon sok időt tölt a városban, akkor a legtöbbet ér, ha ki sem mozdul a Campo dei Fiori Ninóhoz vagy Lucióhoz címzett trattoriájából, borjúmájat eszik, hagymás babbal, és nézi a jókedvű piaci fuvarosokat, akik vörösbort vedelnek a polentájukhoz. Nem is kell olyan sokat ülni a trattoriában, amikor egyszer csak megtörténik a csoda; valaki a vállára üt, s bizalmas hunyorítással megszólítja: „Comme sta, Professore?” S abban a pillanatban már úgy érezheti, hogy otthon van, és számíthat rá, hogy San Giovanni ünnepén egy családhoz is meghívják főtt csigára, paradicsommártással.

Mindig is így szerettem volna nézelődni, tétlenül, amikor már sok időm volt Rómában, de akkor meg a dolgaim után kellett futkosnom. Csapnivaló forgatókönyveket foltozgattam, napközben megbeszélésekre loholtam a televízióba és egy szerény produkciós irodába, amely – láss csodát! – éppen a Via Giulián székelt. Róma – a látványok Rómája – csupán útközben köszöngetett vissza nekem, de néha olyan váratlanul, hogy a szívverésem is elállt. A produkciós iroda egy jezsuita kolostorban kapott helyet, az udvarán gyönyörűséges barokk kút állott, s az egykori auditorium ajtajára szegezték a táblát: „Italfilm. A csengő nem működik.”

A rendező, akivel közösen dolgoztunk, egy fokhagyma szagú bérházban lakott a Pantheon mellett, s a lépcsőházban a gyenge fényű lámpa reneszánsz freskómaradványokat világított meg. A lakás tetőteraszán valódi fa nőtt, s ahol az azálea nem burjánzott túlságosan magasra, leláttunk a Pantheon kupolájára.

A Pantheon környékén volt egy ódon hangulatú vendéglő, ott ebédeltünk rendszerint, egy Mario nevű elaggott pincér csoszogott rögtön az asztalunkhoz. Reszkető kézzel töltötte a grappát a poharunkba egy jegeces üvegből, s kérés nélkül is pontos időjárási prognózissal fogadott bennünket, fájós ízületeivel jó előre megérezte az északi szél, a tramontana közeledtét. Kevesen jártak ebbe a vendéglőbe, kínos öregségszagot árasztott, a törzsvendégek is öregek voltak, de olyan fürge, széles mozdulatokkal üdvözölték egymást, mint amikor még mint fiatal ügyvédek találkoztak a Palazzo di Giustiziában. A kortól megeresedett fajansztányérokból idilli képek néztek vissza ránk, falusi lányokkal évődő cilinderes urak és csökönyös szamarukat nógató parasztfiúk. A falon, rézüstök között egy régi olajnyomaton Camille Cavour vágyakozva tekintett az asztalokon a tejszínes gombákra. A tejszínes gomba volt a vendéglő specialitása.

Délutánonként a Canova cukrászda teraszán, a Piazza del Popolón azon vitatkoztunk, hogy vajon ismeri-e a magyar közönség Mario Marinettit. A hóbortos futurista költő alakját a rendező mindenáron be akarta csempészni a forgatókönyvbe. De az élettől lüktető Piazza del Popolón, ahol minden pillanatban történt valami, még a macskák is inkább érdekeltek, mint Mario Marinetti, nem is beszélve a tér közepén jósoló cigányasszonyokról s azokról a kirúzsozott ajkú borostás férfiakról, akik magas sarkú cipőkben tipegtek az asztalok között. De ezeket is csak én bámultam meg, Rómában még érvényes Horatius intelme: „Nil admirari.” Semmin se csodálkozzunk.

Rómát mellékesen fedeztem fel, azokból a gyönyörű pillanatokból, melyekkel lótásom-futásom közben a sors megajándékozott. S mondhatom, a Pantheon sokkal, de sokkal szebbnek látszott, amikor a Tazza d’Oro kávészsákjain capuccinót kortyolgatva pillantottam meg, s a Trevi-kút egy cipőkereskedés kirakatában tükröződve egyenesen lélegzetelállító volt. A halott Róma mindig ott állt az élő Róma hátterében, sohasem váltak el egymástól. Augustus császár mozdulata semmiben sem különbözött attól az öregúrétól, aki intett, hogy szeretne átmenni az úttesten. Egymás mellett álltak a Via dei Fori Imperiali mentén, Augustus császár és az öregúr, egyformán emelték karjukat az autósok felé…

Már nem jártam múzeumokba, templomokba sem. A Santa Maria Maggiore-bazilikába sem azért tértem be, hogy újra megnézzem a középhajó mennyezetét – melyet az első amerikai aranyszállítmányból vontak be arannyal –, hanem mert egy sudár termetű, feltűnően nemes arcú szicíliai ment előttem a kapu felé, fehér bugyogóban és hímzett kék bársony zekében. Piros sapka ült a szicíliai fején, s a csizmájánál csupán hosszú, hegyesre pödört bajusza volt fényesebb. Nem nézett se jobbra, se balra, emelt fővel, higgadtan lépkedett végig a márványkövezeten, az oltárral szemben letérdelt, és néhány percig imádkozott. Azután felkelt, s ugyanolyan határozott, gőgös tekintettel ment vissza, ahogy jött. Ennyire teátrális jelenetet még az Operában sem láttam. Turiddu a Parasztbecsület nagyjelenetében: – „Jól megharaptad a fülemet!…” – soha nem volt olyan fenséges, mint ez a szicíliai a Santa Maria Maggiore aranykupolája alatt. Biztos voltam benne, hogy aznap este sötét és ünnepélyes fogadalmat tett, amelynek következményeképp harmadnapra Agrigentóban megharapják egy másik, hasonlóan daliás férfi fülét. Erre aztán elkezdődik az élethalálharc, ahogy megtanultuk Mascagni operájából.

A római pillanatok még akkor is varázslatosak, ha nem éppen a legkellemesebbek. A Piazza Cavouron egy nyári éjszaka rohamrendőrök támadtak rám, amikor egy üveg grappát rántottam ki a táskámból. Mire magamhoz tértem, hat géppisztoly irányult a mellemnek, s az üvegből egy rendőr húzta ki a dugót. Tömör izgalom vett körül, a rendőrök sisakjukkal s a pajzsukkal az arcuk előtt ijesztőek voltak, akár egy repülő csészealj utasai. Moccanni sem mertem, bár fogalmam sem volt róla, miért nem szabad grappát inni éjszaka a Piazza Cavouron. A rendőr, aki kihúzta a dugót, azt mondta: hu, és megborzongott, amit nem is csodáltam, mert a legolcsóbb grappát vásároltam, és ha a Spagna téren húztam ki a dugót, a Piazza del Popolón is megborzongtak az érzékenyebbek. A rendőrök nem kis undorral szagolgatták az üveget, azután morogva továbbálltak, csak az a rendőr maradt velem, aki az üveget tartotta. Bedugaszolta az üveget, visszaadta, és fejcsóválva nézett rám. Nem látszott barátságtalannak, ezért bátortalanul megkérdeztem: „Nem ihatom meg a grappát?” „Dehogynem – mondta a rendőr. – Ha ezt meg tudja inni!” Az arcom nem tükrözött nagyon sok értelmet, s a rendőr, mint aki valami fontos dolgot akar megmagyarázni; felemelte az ujját: „Adok magának egy tanácsot – mondta. – Szép lassan húzza ki az üveget a táskájából. És ne itt az úton. Menjen be a térre, és üljön egy padra.” „Állva nem ihatok?” – kérdeztem. „Állva is ihat – mondta. – De csak ott bent a téren. És az üveget lassan vegye ki. Nagyon lassan.” „Miért?” – kérdeztem. „Pszt – tette az ujját a szájára titokzatosan. – Csinálja úgy, ahogy mondtam. Akkor nem lesz semmi baj.” Ezzel otthagyott. Besétáltam a térre, és leültem egy padra. Nagyon lassan vettem ki az üveget a táskámból, és nagyon gyorsan húztam meg. Tényleg nem történt semmi. Még egyszer meghúztam, erre sem történt semmi, csak egy kicsit elkábultam. Amikor átmentem a Ponte Cavouron, tűzoltóautók szirénáit hallottam. Reggel azután az újságokból értesültem róla, hogy harminc benzinespalackot – a nálunk is ismert Molotov-koktélt – robbantottak az éjjel, s jórészt a Piazza Cavour környékén.

Szegény zsaru – gondoltam –, ennek sem lehetett könnyű éjszakája, és még én is gondot okoztam neki a grappámmal, amikor az üveget olyan gyorsan rántottam elő, akár a terroristák, amikor megcélozzák a chilei követség ablakát.

Nem mondhatom, hogy ez volt a legüdébb római pillanatom, amit átéltem, de azért jobban megőrzöm emlékezetemben, mint a San Marcello-templom kápolnáját. Gondolom, mások hasonlóan vannak vele. Az a vörhenyes és kissé lóarcú angol hölgy, akinek kimért tekintetével a Piazza della Rotondán találkoztam, már elfelejti Giacomo della Porta szökőkútját a tér közepén, amikor még mindig emlékezni fog arra, hogy egy fekete hajú fiatalember kezét a bicikli kormányáról a szívére tette, s utánozhatatlan kedvességgel kiáltott feléje: „Che Bella!”

S egy római pillanatra én is emlékezni fogok örökké, bár ennek nem voltam tanúja, Lénard Sándor – a Micimackó híres latin fordítója – örökítette meg könyvében. A kitűnő humanista író Mussolini bukásának megrendítő hatását egyetlen gyönyörű pillanatban tömörítette:

„A történész talán csodálkozni fog, hogy a hírt nem követte vérfürdő – írja Lénard Sándor. – Hogy a felszabadult tömeg nem ment késsel a reszkető fasisztáknak, akik este kilenckor még uralmon voltak… A magyarázat egyszerű: mindenkinél ott állt a Vezér képe, kidobhatta az ablakon. Másnap nem vérben, hanem bokáig gipszben gázolt a járókelő, és nem holttesteket, hanem üvegcserepeket kerülgethetett.

Talán az egyetlen épen maradt, de merőben szokatlan, barna fejdíszt viselő szobrát a San Silvestro téren láttam másnap, a történetet is elmesélték:

Talicskán vitte oda egy idős úr. A szobrot vászon takarta, leleplezése nem ment egykönnyen. Az öregúr fekete öltönyében rendkívül elegáns volt, s júliusban szokatlanul, még fekete mellényt is viselt, ómódian vastag arany óralánccal a hasán, keresztben. Olyan ünnepélyes volt, mint egy meghatott nagybácsi kishúga esküvőjén. Lehúzta a nadrágját, és elhelyezte a fejéket. Utána gondosan rendbe hozta önmagát és öltözékét, s a művelet közben hirtelen összeszaladt tömeg előtt meghajolt.

– Uraim! Elnézésüket kérem! Bocsánatukat kérem. Vi prego. Fogadalom volt. Un voto.”

S ehhez képzeljük még hozzá a taglejtéseket is, amelyekkel feltehetően az öregúr a szavait kísérte, azokat a kifejező mozdulatokat, melyeknek eredete talán még a város alapításának idejére nyúlik vissza, az etruszkok és a szabinok próbálták magukat imigyen megértetni. Ezek a mozdulatok változóak, akár a nyelvjárások, dagályosabbak vagy hevesebbek, mások a Porta Portese bolhapiacán, mások az elegáns Via Vittorio Venetón, és megint mások a Vatikán dombján, ahová a szent Róma 1871-ben Garibaldi kakastollas katonái elől sértődötten száműzte magát.

Hatvan esztendőnek kellett eltelni, amíg a pápa kibékült az olasz állammal, a Vatikán szuverén ország lett, s falai közül egyre sűrűbben gördültek ki a Mercedesek és a nyolchengeres Lanciák. Az utasok reverendáját lila cingulus övezte, s az autókból, Róma utcáin, már nem áldásra nyújtották kezüket, hanem a rikkancsoknak intettek a délutáni lapokért. A vatikáni autók külön rendszámot kaptak: S. Ch. V. – Status Christianus Vatican –, de mivel a rómaiak a betűket így olvasták: Si Christus Vidisset – ha ezt Krisztus látná –, a rendszámot V-re változtatták. A Vatikánnak testőrei vannak – festői egyenruhájukat még Michelangelo tervezte –, és rendőrfelügyelői, akik divatos nyakkendőiket a Rinascente áruház férfiosztályán szerzik be. A misék alatt ott húzódnak meg a székesegyház oszlopai mögött, a tekintetükben igen kevés az áhítat, és éppúgy fel lehet ismerni őket, mint a világ valamennyi titkosrendőrét. A nyakkendős inkvizítorok éberségének többször is tanúja voltam, láttam például, amint a pápai mise alatt egy angol fiút fogtak közre. Arab nyelvű mise volt, s libanoni papok áldoztattak a székesegyház széltében-hosszában. Az angol fiú minden paptól elvett egy ostyát. Azután újból körbejárt, úgy nyelte az ostyákat, akár egy állófogadáson az aprósüteményt. Amikor az inkvizítorok közrefogták, behúzta a nyakát, tudta, hogy mit követett el, s félszegen mentegetőzni kezdett: „A good breakfast.” Hiszen ő csak reggelizni akart. Az egyik felügyelő megfenyegette az ujjával, nagyobb baj nem történt. Rosszabbul járt viszont az a kopott kis vidéki plébános, aki zárórakor, amikor már mindenkit kitereltek a székesegyházból, még egy ideig bújócskát játszott a felügyelőkkel. Hol az egyik, hol a másik oldalhajóban tűnt el, egy kicsikét még imádkozni szeretett volna. Azután elkapták. A felügyelők nem sokat teketóriáztak a kopott kis plébánossal, kétoldalt karon ragadták, valósággal a levegőbe emelték, úgy tették ki a kapu elé. A kopott kis plébános nagyot sóhajtott, az égre nézett, valószínűleg ő is arra gondolt: Si Christus vidisset.

A Vatikánnak is vannak hétköznapjai. Valaki elmesélte nekem, hogy egy nyitva felejtett kapun át betekinthetett a pápai rezidencia udvarára. Svájci testőrök lézengtek a pápai hordszék – a sedia gestatoria – körül, az egyik ugrókötelezett a hordszék hevederével. Azután megjelent a pápa, kíséretével, a famiglia pontificával. A szentatya barátságos mosollyal üdvözölte a testőröket, az egyiket vállon veregette, és kérdezett tőle valamit. A testőr elpirult, látszott, hogy a szentatya valami huncutságot kérdezett tőle. A pápa azután elhelyezkedett a hordszéken, a testőrök felemelték, a pápa még mondott nekik valamit, a testőrök mosolyogtak. A pápa is mosolygott. Azután elindult a menet, s a pápa már nem mosolygott. A hordszéken mozdulatlan fenséggel már a Pontifex Maximus ült, s két ujját lassan a magasba emelte. S néhány perc múlva Szent Péter terén, ahol a zarándokok ezrei várakoztak, elemi erővel tört ki az ujjongás: „Il Papa!… Il Papa!…” S megszólaltak az ezüstharsonák: Tu es Petrus!…

A zarándoklatokkal a Vatikán jelentős bevételre tesz szert. Jegyet kell váltani a nyilvános audenciára, és fizetni kell, hogy egy reflektor néhány pillanatra megvilágítsa a S. Maria di Loreto oltárát vagy Michelangelo Mózesét a San Pietro in Vincoli-templomban. A Péter-fillérekből részvényeket vásárolnak, ezeket a részvényeket páncélszekrényekben őrzik a Banco di Santo Spirito vatikáni székházában, melynek homlokzatán az imádkozó Szűzanyát neondicsfény veszi körül. A zarándokok hitét azonban semmi sem ingatja meg. A Lateránban talpig feketébe öltözött szicíliai asszonyok zokogva és térden kúszva teszik meg az utat Poncius Pilátus palotájának lépcsősorán, amelyet Szent Heléna, Nagy Konstantin anyja hozatott Rómába. A faburkolatú lépcsőkön apró rézhengerek mélyednek a márványalapig, pontosan azokon a helyeken, ahová Krisztus vére csepegett. A zarándokok kendőiket belemártogatják a lyukakba, így viszik haza magukkal Krisztus kétezer éve megalvadt vérét, a kendő azután féltett ereklye lesz Palermóban vagy Montevideóban, a festett gipsz Mária-szobrok talapzatán.

Róma repülőterére – az Aeroporto Leonardo da Vincire – a nap minden órájában érkeznek repülőgépek külföldi zarándokokkal. A zarándokok oldalán japán fényképezőgépek lógnak, kezükben tax free-zacskókat szorongatnak. A zakók hajtókáján korong alakú jelvények tanúsítják, hogy viselőik nem pastasciuttát enni jöttek Rómába. Találkoztam már libanoni, malaysiai, afrikai, sőt japán zarándokokkal is, egyszer pedig amerikai zarándokokkal sodródtam a nyilvános audenciára. Jelvényeiken ezt a feliratot olvastam: Új házasok zarándokútja, ami elég furcsa volt, mert csupa idősebb férfiból és nőből állt a csoport, csupán a papjuk volt fiatal és nagyon vidám. És ő is viselte reverendáján a jelvényt: Új házasok zarándokútja. Audiencia után légkondicionált autóbusz várta az amerikai zarándokokat, és engem is hívtak, hogy menjek velük. Különösen a papnak tetszettem. Nem mentem velük, mert nem tartottam zarándokokhoz méltónak a légkondicionált autóbuszt. Én inkább azokat az első zarándokokat választottam példaképül, akik már a hetedik évszázadban megjelentek Rómában, s még a skandináv királyságokból is az apostolok lován érkeztek, rongyos iszákjaikban északi szentek foggyökereivel. Ha jól kiléptek, három hónap alatt elérték a várost. Amikor a Monte Marióról meglátták a hajnali szürkületben derengő Rómát, csonttá aszott kezükkel magasba emelték a keresztet, és hálaadó himnusszal ünnepelték a magasztos pillanatot.

 

O Roma nobilis, orbis et domina, Cunctarum urbium excellentissima, Roseo martyrum sanguine rubea, Albis et virginum liliis candida, Salutem dicimus tibi per omnia, The benedictimus salve! per saecula. (Oh, nemes Róma, világ úrnője, első a város városai között, vörös a mártírok vérétől, fehér a szüzek liliomától. Légy üdvöz. Téged áldunk a századok sodrában.)

 

Amikor az első zarándokok porlepte saruikkal végigvánszorogtak a Via Flaminián, a levegőben még érezni lehetett a keleti gótok tűzcsóváinak füstjét. A középkorban szokássá vált, hogy Rómát időnként elpusztítsák, nem is igen számított uralkodónak, aki legalább egyszer nem gyújtotta fel, ez csupán a hun Attilának nem sikerült. Sikerült azonban Alarik vizigótjainak, Genserik vandáljainak, Vitigernek, a keleti gótok királyának, a Szicíliából Ostiáig hajózó szaracénoknak és Robert Guiscard normannjainak. S mindezek együttesen sem végeztek olyan módszeres pusztítást, mint V. Károly zsoldosai 1527-ben. A martalócok az áruló Charles de Bourbon parancsára felgyújtották a várost, s a tűzvésznek áldozatul esett a Santa Maria Maggiore, a Szent Péter-székesegyház és a Laterán. Képek és szobrok ezrei kerültek a szemétre, egy kupacban a szétszakított falikárpitokkal, a fajansz remekekkel és az ötvösművészet felbecsülhetetlen értékeivel. Tönkrementek a Borgia-lakosztályok freskói, feltörve hevertek a szentek szarkofágjai, s még II. Gyula pápa holtteste mellől is elrabolták a pápai jelvényeket.

Luther a művészeteknél jobban szerette a német knédlit, és ezzel bölcs mérsékletének adta tanújelét, akárcsak Wittenbergi pontjaival, melyekben síkraszállt a szertartások pompái és a szentek látványos kultusza ellen. Még a házastársi kötelességekkel kapcsolatosan is mérsékelt álláspontot hangoztatott: „Zweimal in der Woch’…”. Követői, a protestáns Landsknechtek már kevésbé voltak mérsékletesek. Mezítlábas szerzeteseket törtek kerékbe, s meggyalázott apácákat vetettek a Tiberisbe. A Vatikán könyvtárát a lovak almozására használták, Veronika kendőjével a kocsma hányadékát törölték fel, és darabokra törték Konstantin keresztjét.

VII. Kelemen pápa bezárkózott az Angyalvárba, és sírt. Éjjel-nappal sírt. „Uram, istenem! Hát azért teremtettél, hogy ezt lássam?” – sírt a pápa, s még nem is tudta igazán, hogy mit sirat. Amikor a lángok elhamvadtak, véget ért egy káprázatos korszak, az európai művészet legtermékenyebb korszaka – melynek annyi szála kötődött Rómához –, a reneszánsz.

Ám a legnagyobb veszély Rómát négyszáz évvel később fenyegette, amikor egy fekete inges diktátor szűknek találta a város utcáit és kevésnek a vitamint, amit a rómaiak fogyasztanak. Ő maga is szerette a főzeléket, aminek következményeképp a város rövid idő alatt veteményeskertté változott. A Pinción sárgarépa és karalábé pompázott, a Capitolium uborkától zöldellt, Julius Caesar szobra körül karfiol virított, Augustus káposztafejekre nézett. Anglia éhen fog pusztulni – dörgölte a kezét a Duce, a biztos győzelmet a cékla és a zeller jelentette a Via dei Fori Imperiali két oldalán. De ettől még Róma Róma maradt. Az igazi baj csak akkor kezdődött, amikor a Vezér a város képét is meg akarta változtatni, és tervbe vette a hangulatos, ódon kis utcák lebontását. Gyűlölöm a festői Itáliát – mondta Mussolini, és nem sokkal rá csákányokkal estek neki a Borgónak, Róma egyik legfestőibb negyedének a Vatikán és az Angyalvár között, ahol Raffaello háza állt. Itáliának napfény és levegő kell – szólalt meg ismét a Vezér, és romba dőltek a középkori házak a Colosseum környékén. Azután a Piazza Navonát vette célba, de ez már saját párthíveinél is ellenkezésre talált. Róma múltja… a művészet… az emberiség értékei… – rebegtek félhangon, de a Duce megadta nekik is a választ. Az erősen lúdtalpas, egykori vidéki újságíró, ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről: „Voglio far tabula rasa con tutto quello che si chiama civiltà umana.” (Kiirtok mindent, amit úgy neveznek, emberi civilizáció.) De a Piazza Navona lebontására már nem került sor. 1943 őszén ötszáz Liberator jelent meg Róma egén, és a város átélte az első légitámadást. Mussolininek elakadt a hangja. S a megdermedt Rómában, a házak falain és a hidak pillérein megjelentek az első bátortalan tiltakozások: ha a Vezér hallgat is, Róma békét akar. Róma már nagyon régóta békét akart, és egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek az a városszerte elterjedt mendemonda, miszerint Szicíliában egy egész zászlóalj megadta magát három eltévedt angol haditudósítónak. Hogy a szövetségesek ismét elfogadják Róma nyílt város státusát, azt a terhet kellett kidobni a süllyedő hajóról, amelyért a legkevésbé volt kár, magát a Ducét. Mussolini a királyhoz fordult segítségért, de a gyáva kis király, aki minduntalan alávetette magát a fasiszta nagytanács akaratának, most az egyszer a sarkára állt. Victor Emmanuel kihúzta magát – már amennyire tudta –, és vaskos piemonti tájszólásban elküldte tiszteletbeli unokatestvérét melegebb tájakra. Mussolinit letartóztatták, Róma megmenekült.

A legszebb történeteket Róma rangon aluli rövid házasságáról Lénard könyvében olvastam, Lénard forrásai hitelesek és megbízhatóak. Mussolini és a király találkozását például egy borbély mesélte el neki a Via dei Condotti elején.

 

Rómát i. e. 753 évvel két ikertestvér alapította, Romulus és Remus, Mars isten és egy Vesta-szűz – Rhea Sylvia – gyermekei. A két csecsemőt valamely ármány következtében kitették a megáradt Tiberis partjára, de egy farkas rájuk talált, és saját emlőjén felnevelte őket. A gyermeket szoptató farkas megindító képét ma is ott láthatjuk minden városi intézményen, például a nyilvános illemhelyeken és a csatornanyílások fedelén. A két gyerek felcseperedett, és hozzálátott, hogy fallal vegye körül a szabin településeket a Tiberis két partján elterülő halmokon. A fal túlságosan alacsonyra sikerült, ezt Remus nyíltan megmondta Romulusnak, sőt át is ugorta a falat, nyomatékul, hogy az építkezések körül valami nincsen rendben. Romulus erre megölte Remust, és kikiáltotta magát királlyá. Róma ezután gyors fejlődésnek indult, a Palatinus-domb tövében megnyílt az első pizzeria, amelyben mézzel vagy fokhagymás olajjal megkent lepényeket árultak, s albanói bort mértek márványvályúkból az etruszk vendéglősök, akik aztán a jövedelemből villákat építettek a gyorsan épülő sugárutakon. A mai Via del Corso környékén a Via Latát fényűző boltokkal szegélyezték a görög kereskedők, és a kirakatokban a színes tunicák, tógák és peplonok művészien hullámzó redőit divatos csatok fogták össze, a bőrdíszművesek kígyófejben végződő öveket kínáltak. A Pergamonból, Korinthoszból érkező vevők keserűen tapasztalták, hogy a saruk ára egyre emelkedik, bár meg kellett hagyni, hogy olyan kecses formájú sarukat sehol másutt nem kaptak, mint Rómában, ahol a puhított kecskebőrt még színes bársonnyal is bélelték. Aki haladni akart a divattal, kénytelen volt gályára szállni és Ostiába hajózni, s még a gőgös és finnyás görögök is beletörődtek, hogy hiába volt nekik Platón és Szókratész, Aiszkhülosz és Arisztophanész, bizony a jövő az újvilágé, s erre az sem vigasz, hogy nem lehet Plautus közönséges musicaljeit Herondasszal egy napon emlegetni. A görögök orrát facsarta ugyan a félművelt római újgazdagok illatos olaja, de azért ők is Rómában töltötték a vakációt, csoportokba verődve bámulták a Fórum forgatagát, majd elutaztak néhány napra Pompeibe, mert csábította őket az idegenforgalmi jelmondat: „Pompeios defer, ubi dulcis est amor.” Pompeibe vigyél, ahol édes a szerelem…

Azután eltelt kétezer év, míg a múlt század közepén a Tiberis partján megjelent egy kecskeszakállas kis ember, aki Franciaországból jött, és egy trasteverei fuvaros kézikocsit húzott utána. A kézikocsiról leemeltek egy jókora fadobozt, amelyet háromlábú állványra állítottak. A fadobozból kis fémcső állott ki, amely a Ponte Sant’Angelo felé irányult, Bernini szelíd angyalain túl a San Pietro kupolájára. A doboz másik oldalán fekete kendő lógott le, a kis francia bebújt a kendő alá, s amikor kibújt a kendő alól, azt mondta: „Voilà”. Ünnepélyes pillanat volt ez, a város tündökletes arca először rögződött egy ezüstjodiddal bevont üveglemezen.

Rómát azóta is mindenki fényképezi, kattannak a fényképezőgépek zárai a katakombákban, Caracalla termáinak falai között és a Via Appián, azon a helyen, ahol Péter Krisztussal találkozott. Köszvénnyel küszködő amerikai hölgyek egy emlékképért Kodakjaikkal felmásznak a Victor Emmanuel-emlékmű legmagasabb pontjára. Azután lemásznak, és megkérnek valakit, hogy őket is örökítse meg Marcus Aurelius bronzszobra mellett vagy egy ókori kövön ülve a Fórumon, Phokas császár diadaloszlopa alatt. Engem egy müncheni úr kért meg, hogy fényképezzem le a Colosseum porondján, ahol úgy állt meg bajor kalapjával a fején, mint egy őskeresztény mártír, amint észreveszi a közeledő oroszlánt. Készítettem róla még egy felvételt a színház romos páholyában, gőgös arccal fordult a porond felé, és a hüvelykujját lefelé tartotta. Amikor bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, hogy az adóhivatalban dolgozik, és nagyon panaszkodott a drágaság miatt…

Egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy a müncheni úr belém helyezte a bizalmát, megszoktam, hogy Rómában mindenki velem fényképezteti magát, s közben elbeszélgetünk a világ dolgairól. Valósággal felderültek a tekintetek a Campidoglión, ha éppen arra őgyelegtem, s fényképeztem már törpe házaspárt, néger szerzetest, leszbikus holland lányokat, és egyszer lefényképeztem egy rosszkedvű pesti butikhercegnőt – Ottikát –, aki csupán azért jött Rómába, hogy egy teljes estémet tönkretegye.

Ottika a férjével – egy jobb sorsra érdemes diplomás úrral – a hangulatos Hotel D’Inghilterrában szállt meg, egészen közel a Spagna térhez. Késő délután érkeztek, én este találkoztam velük a szálloda halljában. Ottika addigra már tele volt bizalmatlansággal Róma iránt, ami azért nem akadályozta meg abban, hogy felkérjen egy városnéző sétára. Ottika erre az alkalomra bokáig érő, bonyolult selymekbe öltözött, s a fejére csavart, derekáig hullámzó lila kendővel egészen olyan volt, mint egy „femme fatale” a 30-as évek filmjeiből. A férje viszont hófehér vászonöltönyében és a piros szegfűvel a gomblyukában egy angol gyarmati tisztviselőhöz hasonlított, aki az alkirály fogadására készül Bombayban. Így indultunk el, s már az út elején láttam, hogy Ottika és Róma aligha fogják megszeretni egymást. Az első percekben még igyekeztem, megpróbáltam néhány lelkes szóval ecsetelni a város szépségeit. Erre Ottika lebiggyedt ajakkal megjegyezte: Látszik, hogy maga még nem volt San Franciscóban. Ottika ezt azért jegyezte meg, mert az előző évben a férjével együtt három hetet töltött San Franciscóban egy kalapgyáros nagynéninél, és azóta San Francisco volt az összehasonlítási alapja mindenre, amit civilizációnak neveznek, quello che si chiama civiltà umana – ahogy Mussolini mondotta. Ottikának különben is rosszkedve volt, mert a Via Bocca di Leone sarkán majdnem rálépett egy macskára. A macska nyávogott, Ottika pedig sopánkodott, hogy Róma utcái sötétek, és vadállatok leselkednek a sarkokon. Rosszkedve akkor oldódott csak némelyest, amikor egy utcai árustól ismerős szót hallott: cinquecento. A cinquecentóról – gondolom – nem a renaissance alkotásai jutottak az eszébe, hanem ifjúságának sejtelmes alkui az Astoria-szálló halljában. Ottika nagyon igényes – magyarázta nekem a férje, látszott, hogy egy kicsit szégyelli magát Ottika miatt, ő végül is rendelkezett némi klasszikus műveltséggel, kívülről tudott néhány sort Cicero első Catilina elleni beszédéből, s emlékezett az accusativusszal járó praepositiókra. A Via Condottin ittunk állva egy kávét a Caffé Grecóban, mert én erősködtem, hogy a Caffé Grecóban egyszer mindenkinek kell inni egy kávét. Ottika angolul rendelte meg a három kávét, s közben felkapcsolta valódi San Franciscó-i elemekkel működő világító fülbevalóit. De hiába kérte angolul a kávét, a kávé sem ízlett neki. Meg kellett védenem a Caffé Greco kávéját, mondtam is Ottikának, hogy ez a kávé eddig nagyon ízlett mindenkinek, például Byronnak, Goethének, Turgenyevnek, Samuel Morsénak és Buffalo Billnek. Ottika férje akkor a fülembe súgta, hogy ne vitatkozzak Ottikával, ő egy királynő, aki mindenben a tökéleteset keresi. Azután emlékek kezdtek villogni benne még azokból az időkből, amikor a Kölcsey gimnázium IV/B osztályába járt, és azt mondta, hogy szeretné megnézni a Tiberist. Elsétáltunk a Ponte Umbertóig, és megálltunk a híd közepén. Szemben velünk, a Ponte Sant’Angelón sejtelmesen ágaskodtak az ég felé Bernini gyönyörűséges angyalai, a szemünk előtt derengett az Angyalvár, a San Pietro kupolája, balra tőlünk, a híd lábánál Augustus mauzóleuma, s a holdtalan estén, kivilágítatlanul is olyan tündöklő belső fényt sugárzott minden, akárcsak Degas elragadtatott képein. Ottika már nem hasonlította össze a látványt San Franciscóval, mélyen unatkozott. Üresebb szemekkel Vitiger szakállas harcosa sem tekinthetett Rómára, szarvakkal ékesített sisakja alatt. Amikor Ottika férje zavarában már egy csomó sületlenséget összehordott a római légiókról, Brutusról és a Borgiák orgiáiról, végre megszólalt Ottika is, de csak ennyit mondott: „Fázik a lábam.” „Más generáció – súgta Ottika férje a fülembe. – Ez is a mai oktatás bűne. Nincs már latin, fütyülnek a klasszikára.” Ottika védelmében el akarta hitetni velem, hogy Róma csupán azoknak tárja ki szépségeit, akik kívülről fújják az accusativusszal járó praepositiókat.

Nem akarok elfogult lenni Ottikával, rajta kívül voltak még más nagy szellemek is, akiknek nem tetszett Róma. Nem tetszett például Montaigne-nak, és nem volt elragadtatva Rómától Milton és Balzac sem. Egy Charles de Brosses nevű francia író szerint Romulus bizonyára részeg volt, amikor várost alapított ezeken a csúf halmokon. Sokkal többen vannak persze azok, akik felsőfokon zengedeztek Rómáról. Byron a koldusokat is irigyelte, hogy Rómában élhetnek, ódát írt a római koldusokhoz. Montaigne kitartóbb volt, mint Ottika, öt hónapig maradt a városban, bár a véleményét azután sem változtatta meg. Ottika másnap elutazott Firenzébe, mert még Pesten egy másik butikhercegnő azt mondta neki, hogy Firenze elegánsabb, mint Róma, és ott előnyösebben is lehet vásárolni.

Ottika legalább könnyű szívvel hagyta el Rómát – ezért még irigyeltem is –, nekem minden búcsú lelki megrázkódtatást jelentett, s még a Piazza della Republica hanglemezárusainak hangszóróitól is megfájdult a szívem:

 

Arrivederci Roma, Good bye, au revoir, Voglio ritornare, Via Margutta…

 

Éjszaka nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, hogy nemsokára ugyanazt fogom érezni, amit Ovidius, amikor hajnalban egy gálya fedélzetéről nézte a távolodó kikötőt, miután egész éjjel palatábláit, szeretőinek gyöngyházba vésett arcképeit és kedvenc görög auctorait csomagolta össze.

 

…illius tristissima noctis imago quae mihi supremum tempus in Urbe fuit… (…most is eszembe szökik ama rémteli éjfél, s virradata, amidőn elhagytam a várost…)

 

Így írt később arról a szomorú utolsó éjszakáról, s lehet, hogy ezekből a sorokból is éppen olyan sláger lett az ókori Rómában, mint az, hogy: Voglio ritornare, Via Margutta…

 

Ez a dal főképp azért hat meg, mert én is a Via Margutta egy parányi szállodájában lakom, kóbor művészek a lakótársaim, és absztrakt képeket mázolnak az ajtókra és a falakra. Aureliónak hívják a portást, aki – miután tudja, hogy író vagyok – nagyon tisztel, és tiltakozásom ellenére Professorénak szólít. Sono le sette, Professore – így ébreszt fel minden reggel. Aurelio született borúlátó, minden napra esőt jósol, és a legragyogóbb időben is esernyőt nyom a kezembe. Nemsokára már egy vekker ébreszt és nem Aurelio, és a Krisztina téri közértbe megyek vásárolni, nem a Via del Babuino – a Pávián utca – fűszereséhez, a patinás bor-régiségkereskedés mellett, ahol százezer lírát is elkérnek egy palack Gran Carusóért a nevezetesebb évjáratokból. S már nem találkozom a kis abesszin lánnyal sem, akit Claudiának hívnak, s aki minden reggel ugyanabban az órában jár vásárolni, mint én. Kedves arcú, vidám lány, „faccetta nera”, fekete arcocska, ahogy az egykori dal álmodott a szép abesszin lányról, akit majd felszabadítanak és elhoznak Rómába.

 

Faccetta nera, Bell’ abissina, Ti porterem’ a Roma liberata…

 

Claudia népes családnál szolgál, tizenkét paninót vásárol – zsömléket, melyeknek alig van belük –, három liter tejet, és mindig vesz mozzarellát is – sós lében úszkáló, hamvasan fehér bivalysajtot. Claudiát sem látom többé, a fűszerest, a trafikost sem. Amikor a szállodában a számlámat rendezem, Aurelio nem tagadja meg önmagát. „Pocsék időre számíthat, Professore. Lehet, hogy nem is száll fel a repülőgép.” Aurelio is hiányozni fog. „Visszajön még Rómába, Professore – ezt inkább állítja, mint kérdezi. – Van még dolga Rómában, igaz, Professore?”

Nem mondhatom, hogy nincs, sőt igen komoly elintéznivalóim vannak. A Pantheon mellett az ódon kis trattoriában nagyon megszerettem az öreg pincért, fontos, hogy megtudjam, fájnak-e még az ízületei. A San Francesco a Ripán van egy pizzeria, ahová mindig el akartam menni, de valahogy soha nem sikerült. A rendező, akivel együtt dolgoztam – nagy szakértő ezekben a dolgokban –, azt mondta, nincs még egy ilyen hely Rómában. Fokhagymás pirítóssal fogadják az embert és salátával, amelybe sonkát, sajtot és szardellát kevernek… Hogy el ne felejtsem! Néhány évvel ezelőtt, amikor az útikönyv napi beosztásai szerint töltöttem még az első hetemet Rómában, egy délutánt könnyelműen kihagytam, azt a délutánt, amelyre az útikönyv a következő látnivalókat javasolta: S. Maria in Cosmedin, S. Prisca, S. Alesio. Ezt a mulasztást is végre pótolnom kell. Nem is lehet felsorolni, hogy mennyi halaszthatatlan elintéznivalóm van még Rómában.

Aurelio bánatos halszemét a falra függeszti, XXIII. János pápa képére.

 

Szeretni kell Théophile Gautier-t

Jó ideje andalgok egy pici falucska határában, fogalmam sincs róla, hogy Bulgáriában vagyok. Szovjet katonai autó hozott idáig, valahonnét a keserű, kiégett Szerbia mélyéről, a vezetőnek azt mondtam, hogy húsz kilométerre, egy Duna-parti szerb városkába szeretnék eljutni, Prahovóba. Órák hosszat kalandozott velem, végül diadalmasan letett egy falusi iskola előtt, két faragott faoszlop között, a harang alá. Betűzgetem a cirill feliratot, a falut Bregovónak hívják, ez egy kicsit hasonlít Prahovóhoz, bizonyára ezért is választotta a katona, lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy ne nagyon távolodjon el a falu nevétől, különben lerakott volna kétszáz kilométerrel előbb, Pozsarevácon. Nem veszem nagyon szívemre a dolgot, de azért a lelkes kiáltás is elmarad: Istenem, mindig arra vágytam, hogy meglássam egyszer Bregovót. Elég rendes falu úgy máskülönben, őszi színekben pompázó szőlősdombok veszik körül. Szekerek döcögnek el mellettem, felállított hordókkal, a hordókból kibuggyannak a szőlőfürtök. Megnyugtató idill. Hosszú idő után az első kép, ami némileg a békére emlékeztet, holott az utolsó német alakulatok éppen ezen a tájon vonultak ki alig három hete Bulgáriából.

Katonai autó fékez mellettem. A vezető kihajol az ablakon: hová? „Budapestre.” Tiszta badarság, de mit mondjak? Zavartan bámul rám, s azt mondja, így magyarul: „Szegin.” Azután int, hogy üljek mellé, s elvisz Vidinbe. Teljesen mindegy.

 

*

 

Irdatlan hodály közepén fekszem egyedül egy iskola kórteremmé átalakított osztályában. Kevésre rá, hogy Vidinbe érkeztem, lábaim felmondták a szolgálatot, teljes kimerülés, ismeretlen jótevőim behoztak ide, egy tarajos gőte és egy lepkegyűjtemény közé. Először egy bolgár orvos vizsgált meg, azután egy orosz katonaorvos. Néhány percre rá belopódzott hozzám egy másik bolgár orvos. Ez így van az ápolónőkkel is. A bolgár nővér alighogy kiveszi hónom alól a lázmérőt, rögtön utána besomfordál az orosz nővér, és ő is megméri a lázam. Az önuralmat a falon lógó képeken a komor és büszke férfiak tekintete tartja bennem. Nagy nehezen kibetűzöm a nevüket: Hriszto Botev, Alekszander Sztambulijszkij.

Nem csekély feltűnést keltettem a városban, amikor megérkeztem. Ruházatom Szerbiában teljesen comme il faut-nak számított, itt összefutottak a lakosok, mintha tűz ütött volna ki. Meglehetősen hanyagul öltözöm mostanában. Mezítláb járok, cipőm már fél éve levált a lábamról, viszont bokámtól a térdemig kék-fehér-piros szerb nemzeti színekben virító, gyapjú lábszármelegítő, erre egy csatjavesztett, elrongyolt bricsesznadrág borul. Ingem nincs. Kabátomat – elöl-hátul olajjal festett sárga jelek, félreérthetetlen bizonyítékul, hogy német tábor lakója voltam nemrég – zsákkal béleltem ki, s mivel gombok nincsenek rajta, madzaggal kötöttem körül. Fejemen megfeketedett magyar katonasapka. Az úton mindenki megszólított, szörnyülködtek, átkozódtak, az érzékenyebbek sírva fakadtak. Tulajdonképpen ettől merültem ki.

Szerénytelen kórtermembe is jönnek látogatók. Egy bolgár kertész ül az ágyamon. Magyarországon élt valaha. Sapkáját gyűrögeti zavartan, s mindent elkövet, hogy megnyugtasson. „Vége a háborúnak – hajtogatja –, lesz béke meg sok zöldség meg Lehel-piac meg nagyságos asszony meg sok Erzsike.” Erzsike a lányokat jelenti számára általában. „Sok-sok nagy Erzsike” – mondja áhítattal.

Azután egy magyar hajós érkezik. Két hónapja aknára futott a hajója a Dunán, azóta itt él Vidinben, még egyetlen hatóságnál nem jelentkezett, félt a németektől, most fél az oroszoktól. A németek idejében bujkált, de már járkál a városban, tud valamicskét bolgárul, senki sem bántja. Kezdik megszokni, az utcán ráköszönnek: hogy van, kapitány úr? Mégis fél, az a rögeszméje, hogy elviszik hadifogságba. „Maga nem tudja, mi az, Szibéria – mondja –, az apám mesélt róla. Ólombányák!” Felírja a címét. Gönyű, Komárom megye. „Ha egyszer hazajut, menjen el a feleségemhez, és mondja meg neki: keresse fel Farkas Jóskát, köpje szemen, s figyelmeztesse, hogy azt a dolgot nem felejtettem el.” Boldog vagyok. Kossuth Lajos érezhette így magát, amikor Turinban hazai látogatót kapott: íme, eljött hozzám Magyarország!

Az iskola előtt álló orosz őrszem bevezeti a terembe Sziszi Sziramahovot. Tizenhét év körüli kislány, kék intézeti ruhában. Egy fiút keres itt, aki kék szemű és franciául beszél. Ha angolul beszélő barna szeműt keresett volna, akkor is csak engem adnak neki, mivelhogy egyedül vagyok. Azt mondja, már ismer, az úton találkoztunk, egész éjjel nem aludt, annyira meghatotta sanyarú sorsom. Nagy doboz rahat nevű édességet hozott nekem, csendben elszopogatja az egészet. Választékosan beszél franciául, lassan és nagyon körülményesen, s kissé ódon zengzettel. Először magáz, azután átmenet nélkül tegezni kezd. Elmeséli, hogy szófiai, francia missziós iskolába járt, a bombázások idejére költözött Vidinbe egy rokonához, de holnapután már utazik vissza. A papája tanár. „Nem akarsz velem jönni Szófiába?” – kérdi. „Miért ne?” – mondom. „Gimnáziumba jártál?” – érdeklődik. „Igen.” „Ki a kedvenc költőd? Nekem Théophile Gautier. Főleg ezt a versét szeretem: Premier sourire du printemps… Szeretnéd, ha elmondanám neked?” „Ó, hogyne.” Elszavalja, kis piszkos keze közben a szíve fölött. Az utolsó sornál már könnyezik: Printemps tu peux venir… „Most pihenned kell – mondja azután –, holnap is eljövök.” S elrendezgeti szégyenletes holmimat a széken, melynek karfájára akasztva a lábszármelegítő. „Ezek a magyar zászló színei?” „Nem, a jugoszlávé.” „A magyarokat jobban szeretem” – mondja sokat sejtetően.

Alighogy elvonul, egy orosz tiszt látogat meg. Itt járt éppen, amikor lefektettek, látta hiányos öltözékemet, s most hozott ajándékul egy derékszíjat. Nagyon szép, széles fekete derékszíj. Csatján a horogkereszt felett biztató szavak: Gott mit uns.

Azután egy bolgár ápolónő lép be, óriási csokor őszirózsával.

Premier sourire du printemps.

 

*

 

A szófiai szerelvénynek alig tudunk a közelébe férkőzni. A pályaudvar tele bevonuló legényekkel, ülnek a földön, lógnak a vonat lépcsőjén, egy kézzel a lépcső korlátjába kapaszkodnak, másik kezükkel a katonaládát tartják a levegőben. Így utaznak majd éjszakától reggelig. A felszállás reménytelennek látszik, de Sziszi bátran a vonathoz lép, szól valamit bolgárul a legényeknek, azok hátrafordulnak, végigmérnek, szemükben együttérzést és szánalmat látok, lekászolódnak a lépcsőről, és utat engednek nekünk. Sziszi a peronon is magyaráz valamit, mindenki segít, lépésről lépésre begyömöszölődünk a fülke belsejébe. Képtelenség megmozdulni, a csomagtartókban is katonák kuporognak. De legalább nem fázunk, a törött ablakokon keresztül hűvös szél fúj, s el-ellebegteti a tömör verejték-, fokhagyma- és bagószagot. Sziszi merengve pislog fejünk fölött a csomagtartó irányába, s megint mond valami titokzatosat bolgárul. Erre lemászik a csomagtartóból két katona, s rosszkedvűen bár, de nem barátságtalanul mutatják, hogy foglaljam el a helyüket. Ez a lány csodákra képes, persze, fogalmam sincs, mit mesél rólam. Gyanítom, hogy valami elképesztőt hazudik, de nem merem megkérdezni, félek, szégyenkeznem kellene. S nem is udvariaskodom, feltornázom magam a csomagtartóba, nem rossz hely, talán aludni is lehet. Sziszit nem látom felülről, sikerült valahogy leülni a bőröndjére, az emberhullámok összecsaptak fölötte. Villany nincs a fülkében, a pályaudvar lámpásai még szórnak némi halvány fényt a bozontos, kucsmás fejekre, de ahogy a vonat elindul, síri sötét lesz, s csend is, az emberek elgyötrődtek, egymásnak dőlve, félálomban szuszognak.

Egyszerre Sziszi csengő hangját hallom a mocorgó, horkanó mélységből: „Lamartine-t tanultatok?” „Ó, hogyne” – sóhajtom. „Lamartine-t is szeretem – mondja Sziszi –, de persze nem annyira, mint Théophile Gautier-t. És tudod, ki jutott most az eszembe?” „Nem tudom.” „Marceline Desbordes-Valmore.”

Most már biztos vagyok benne, ha valaha lányom lesz, nem íratom francia missziós iskolába.

„Ismered Marceline Desbordes-Valmore-t?” – kérdi türelmetlenül Sziszi. „Nem ismerem – mondom, miközben a kemény priccsen fent, nyögve megfordulok. S hozzáteszem, mert tapasztaltam, hogy érzékeny: –, de ha ismerném, hidd el, Sziszi, nekem is pont ő jutott volna most az eszembe.”

 

*

 

Szófiában harmadik napja esik az eső. Sziszi minden reggel eljön értem a Hriszto Botev utcába, ahol egy lebombázott ház egyetlen épen maradt földszinti szobájába szállásoltam el magam. Csatangolunk egész nap a latyakban, gyuvecst ebédelünk a kifőzdékben, moziba járunk. Sziszi, amikor csak teheti, francia verseket szaval, a tizenkilencedik század közepéig bezárólag. S lop a papájától teljesen használhatatlan francia könyveket. Tapintattal, de határozottan megmondtam neki, ne hozzon több könyvet, nincs is kedvem olvasni, mostanában sokat romlott a látásom. A szobában enyhe rothadásszag, az ajándékba kapott élelmiszerek megkezdték bomlásukat. Az utcán minden lépésnél megállít valaki, szánakozik egy sort, azután megajándékoz ötven levával, húsz tojással, száz cigarettával, kendőbe kötött, malomkerék nagyságú sajttal. A kifőzdében nem fogadnak el pénzt az ebédért, a cukrászdában addig hordják elém az édességeket, amíg el nem menekülök, a mozikban idegenek váltják meg a jegyemet, illetve Szisziét is, mivelhogy velem van. Ha bolgárul szólnak hozzám, már nem is figyelek oda – különben sem értem –, tudom, hogy adni akarnak valamit, gépiesen hajtogatom: merci. A döbbent arcokról néha leolvasom, a legképtelenebb dolgokra mondtam: merci, de oda se neki, a módszer jó, tíz közül nyolc esetben beválik. Pravoszláv apáca állít meg, szól hozzám, mondom: merci. Két gyerek tart mellette egy óriási kosár szőlőt. Lecsípek egy fürtről néhány szemet. Félreérthetetlen jelek: enyém az egész kosár. Szent Cirill és Method! Haza sem bírom vinni! Nem baj. Követnek egész a szállásomig, megyek előttük, mint a hammelni patkányfogó. Merci, Madame, Merci, Madmoiselle. Merci, ma soeur.

Mindent elsöprő jóságáradat ömlik át egész Bulgárián. A háború alatt nagy mennyiségű gyengédségfölösleg gyűlt össze az emberekben, most igyekeznek a tehertől megszabadulni. Nyájas és szelíd boldogság sugárzik az arcokról, ámulva járják körül az orosz katonákat, mint valami hihetetlen csodát, s ha egy harckocsi végiggördül az utcán, jelentősen és némi büszkeséggel bólogatnak: lám, milyen nagy, erős szláv testvérünk van. A kávéházakban pravoszláv papok teáznak orosz tisztekkel. A felszabadító Sándor cár szobrát mindennap friss virág borítja… Engem meg elborít a gyümölcs, lekvár és tojás, nemsokára mozdulni sem lehet a szobában. Elgondolkoztató mégis, honnét tudják, hogy a sárga festékkel bemázolt kabát jelzi az igazi énemet, s nem a „Gott mit uns” feliratú fekete derékszíj? A kétes dísztől egyébként ma reggel megszabadultam. Elmentem egy borbélyhoz, nagyon rendes kis üzletet találtam, először azt hittem, hogy egy képcsarnok, a falon legalább száz olajnyomat lógott. A rilai kolostor ősszel, bolgár harcosok aprítják a törököt meg ilyesmi. A díszhelyen azonban, szemben a kasszával Sztálin képe, mellette gyászkeretben Borisz cár. (Meg kell jegyeznem, nem ritkaság ez az összeállítás, finomabb helyeken az előbbiekhez csatlakozik a cárné képe is. Még finomabb helyeken: Sztálin, Hriszto Botev és az egész cári család.) Az őszhajú, halkszavú mester megnyírt, megborotvált, persze nem fogadott el munkadíjat, hanem ő adott még száz levát és tíz csomag cigarettát. Én pedig nagylelkűségi rohamomban lecsatoltam a derékszíjamat, a mesternek ajándékoztam, fenjen rajta borotvát. Meghatottan körülnézett, mi lehet az a még nagyobb dolog, amivel ezt viszonozhatná, aztán ragyogó mosollyal leakasztotta a cár képét, és a kezembe nyomta.

Az ablak párkányán áll most a kép, öt kiló császárkörte mögött, figyelmesen nézegetem. Nem nagyon szép cár, erősen kopasz, és csúnya orra van. Titokzatos módon hunyt el, az emberek azt mondják: a németek gyilkolták meg. Szeretett mozdonyt vezetni, és vonakodott hadat üzenni a Szovjetuniónak.

Hallottam már rosszabb cárról is.

 

*

 

Végre megérkezik Sziszi. Nem egyedül jön, alacsony, kopaszodó, Vilmos császár-bajuszos urat húz maga után. Bemutatkozunk. Ancso Sziramahovnak hívják, Sziszi nagybátyja, optikus a foglalkozása, de az üzletét lebombázták. Mivel Sziszitől megtudta, hogy rossz a szemem, hozott magával néhány szemüveget, próbáljam fel. Megadóan rakosgatom fülemre a kereteket, s adom vissza azután sajnálkozva. A kis Sziramahov egyre csalódottabb, nincs szívem elszomorítani, az utolsó szemüvegre azt mondom kegyesen: megfelel. Je vois merveilleusement. Mindent ferdén látok és egészen homályosan. Az optikus kicsit csodálkozik, a lencséket szemtengelyferdülésre csiszolták, ritkán találkozik két egyforma asztigmatizmus. Megnyugtatom, hogy ez egy rendkívüli találkozás volt. Elbúcsúzunk, háromszor nyúlok a keze mellé, míg végre sikerül kezet ráznunk. „Kedves nagybátyád van” – mondom Sziszinek. „Most ő is velünk lakik” – feleli Sziszi a hátam mögül. Érdekes, a szemüveggel az orromon azt hittem, hogy előttem áll. Szisziéket is kibombázták, és most az optikus nagybácsival együtt laknak, egy másik Sziramahovnál. Ezért engedik Sziszit csavarogni, legalább kevesebben vannak otthon.

„Ó, Georges – kiált fel az utcán Sziszi, mint egy Musset-regényhős, s megszorítja a karomat. – Be kell valamit vallanom. Nekem vőlegényem van, Leoncsu Joszipof” „Merci” – mondom önkéntelenül, mivel bolgár szót hallok. Szerencsére Sziszi nem figyel rám. „Leoncsu rendes fiú – sóhajtja –, partizán volt, a trnovói harcokban meg is sebesült. De most nem jön hozzánk. Megmondtam neki, hogy most ne jöjjön.” „Ez csúnya dolog, Sziszi – mondom a lelkiismeret-furdalástól sötéten –, ilyet nem lehet csinálni Leoncsuval, Leoncsu az életét kockáztatta az emberiségért…” „Tudom – mondja megtörten Sziszi –, de nem elég művelt.” „Leoncsu nem szereti Théophile Gautier-t, mi?” – kiáltok felháborodva. „Nem is ismeri” – rebegi Sziszi, s csuklani kezd, mint mindig, amikor sorsdöntő kérdések előtt áll.

Nagyon nyomott hangulatba esünk.

A Cár Szamuil utca sarkán megállít egy apró termetű, idős hölgy. Törékeny testén bokáig érő, fekete selyemruha, sűrű ősz haján széles karimájú, fekete szalmakalap. „Parlez-vous français?” – kérdi. „Oui, Madame.” Rám emeli szemét, tekintetében mélységes gyöngédség. „Nem először látom önt ezen a környéken. Láttam a kabátján, hogy ön is abból a pokolból jött, amit a sátáni gonoszság teremtett ezen a földön. Ha tudná, mennyire átéreztem az önök szenvedéseit, mennyire megindított az önök sorsa. Ugye, meghívhatom egy kávéra?” Szívesen visszautasítanám, de mandulavágású szemével olyan könyörögve néz rám, hogy igent bólintok. „Ó, de sajnálom!” – kiált fel gyötrötten. Ezen kissé elcsodálkozom, de rögtön észbekapok, helytelenül bólintottam, itt igent kell bólintani, ha nemet akarok mondani. Gyorsan javítok, az öregasszony belénk karol, így tipegünk szépen hármasban a Cár Borisz utca felé. Mire a bedeszkázott ablakú, romos kávézóba érünk, már tudom is, ki ez az agg hölgy, s megrendülve ülök le mellé az asztalhoz. Ő a szultána. Az utolsó török szultán, Abdul Hamid emigrációban élő özvegye. „Áldom az Istent – mondja, s a meghatottságtól behunyja a szemét –, hogy a törökök nem vettek részt ebben az embertelen háborúban. A török nép nem kegyetlen, nekem elhiheti, mon fils.” Kavargatom a kávémat, és nem merek felnézni. Az Egri csillagokra gondolok meg a Janicsárok végnapjaira. Sziszi unatkozik, a lábamat rugdossa az asztal alatt. Számára ez nem egzotikum, hiszen a Sziramahov nagypapa még fezt viselt. „A török népet nem lehetett volna belekényszeríteni abba a szörnyűségbe, amit a németek műveltek. Nekem elhiheti, mon fils. A muzulmánok és a zsidók békében és barátságban éltek egymással ezer éven át. És ez így is lesz mindig, nekem elhiheti, mon fils. – Szemrehányó pillantást vet Sziszire. – A bolgárokkal pedig úgy éltünk együtt, mint a jó testvérek.” Nagy tapintatlanságnak tartom, hogy Sziszi éppen ma tűzte a keblére a túlzott méretű jelvényt, Hriszto Botev, a törökök engesztelhetetlen ellenségének képmásával.

A kávézó előtt sokáig búcsúzkodunk. „Isten áldja meg, mon fils. Találja meg a drága jó szüleit. Legyen az élete hosszú és boldog. Au revoir, mon fils.” Tenyerem a szívem fölé helyezem, s megindultan, ám nagyon előkelően lihegem: „Au revoir, votre Majesté!”

Azután gyorsan továbbsietek Sziszivel, mert még mindig nincs cipőm, és nagyon fázik a lábam.

 

*

 

Utolsó délutánom Szófiában. A bánat és az elmúlás szele lebeg Hriszto Botev utcai szállásomon, a fonnyadó szőlők és rothadó sajtok fölött. Vettünk egy üveg rakiját, Sziszi akkorákat húz belőle, mint a bolgár Nemzeti Milícia egy sokat próbált őrmestere, a földön ül, sír és csuklik. Mi is történt? Találkoztam véletlenül egy volt lágertársammal, pesti vagány, éppen Isztambulba készül. Felfedezett egy pasast, aki átcsempészi a határon, Plovdivban már várja őt. Ha akarom, vele mehetek. Akarom? Akarom. Nem tudom, persze, mit keresek Isztambulban? De mit keresek Szófiában? Itt csak szőlőt ad mindenki meg sajtot, de még egy pár cipőt sem tudtam szerezni – igyekszem meggyőzni magam, hogy az életem csakis Isztambulban jöhet rendbe. Zsebemben a vonatjegy: Szófia–Plovdiv–Szviléngrád. Összecsomagolom Sziramahov papa könyveit, és visszaadom Sziszinek, szipog, s közben számolja, hogy megvan-e mind. Megsimogatom a haját, erre úgy néz rám, hogy egy pillanatra kísértésbe esem: eldobom a vonatjegyet, átölelem Sziszit, s beköltözöm Sziramahovékhoz örökre. Sziszi behunyja a szemét, feszülten gondolkozik, míg végre megtalálja a hangulathoz illő verset. Sully-Prudhomme: A törött váza. Il est brisé n’ y touchez pas – fejezi be végre, s megmered egy patetikus mozdulatban. „Mennünk kell, Sziszi – mondom szelíden, s aztán, hogy nem mozdul: –, nézd, Sziszi, neked itt van az apád, az anyád, egy csomó nagybácsi, no és Leoncsu! Hány rendes lány örülne, ha volna egy Leoncsuja”. Sziszi egy pillanatra kiesik zárdai franciaságából. „Teljesen hülye vagy” – mondja egyszerűen. Ettől dühös leszek. „Valljuk be őszintén, Sziszi, mi azért sokat idegesítettük egymást. Nekem például a hátamon futott végig a hideg, ahányszor szavalni kezdtél, s ráadásul ezt az álomba ringató Théophile Gautier-t…” Ez hatott, Sziszi feláll, hóna alá csapja a könyveket, felveti a fejét. Szája széle remeg, amikor elindul. Nagyon megsértettem. Az úton egy szót sem szól. Később leülök a vonat lépcsőjére. Sziszi előttem álldogál. „Nem akarsz megcsókolni?” – kérdi hűvösen, mint akinek az egész nem számít, csak egy kis szívességet tesz. „Tényleg, Sziszi, két hétig csavarogtunk együtt, és még meg sem csókoltalak.” „Gondolod, hogy hagytam volna?” Megcsókoljuk egymást, de nem nagyon. Sziszi jellegzetes fintorral legyint, ahogy a fásult, elhagyott, magányos asszonyok: „Comme les autres histoires de la guerre.” A vonat hirtelen indul, Sziszi a meglepetéstől kitátja száját, szemében vad rémület. Szalad a vonat után, eltorzult kis arcán végigfolynak könnyei, valamit üvölt bolgárul, nem értem, hogy mit, csak a hangsúlyból sejtem, hogy keserű, kétségbeejtő panasz. Kihajolok az ablakon, s – ó, szörnyű beidegződés – ezt kiáltom vissza: – Merci!

Ettől Szviléngrádig egyfolytában levert vagyok.

Printemps tu peux venir…

Az első sorok

A világ, amelybe belecsöppentem, szűk udvari bérlakás volt a Király utcában, szemben a Király Színházzal, ahol életem első színielőadását láttam. Piaci kofák laktak a házunkban, szabad bejárásom volt mindegyikhez, de leginkább Frau Markovics almahéjjal teleszórt vaskályhája mellett üldögéltem, és hallgattam a rémséges történeteket a kályhacsőben lakozó szörcsögő és vinnyogó szellemekről. Frau Markovics levendulát árult a Hunyadi téri piacon, a földön guggolt a bódék tövében, s egyhangú szomorúsággal dalolta: La-a-vindl… La-a-vindl… A szomszédokat jártam délutánonként, mindenütt tágasabb volt, mint nálunk. Két apró szobában zsúfolódtunk össze, nagyszüleim, anyám, anyám nővére és három fiútestvére. Anyám keveset volt otthon, egy leíró irodában gép- és gyorsírt késő estig, de a három fiú – nyomdász, szűcs, pincér – többnyire a konyhában lebzselt, a három közül kettőnek rendszerint nem volt munkája. Anyám nővére házakhoz járt manikűrözni, azután cseléd lett, bejárónő a nálunk alig valamivel gazdagabb családoknál. Nagyapámat a hadikölcsönök vitték a tönk szélére, óbudai krejzleráját rég elárverezték, s bizonytalan üzletek után futkosott egész nap. Kemény kis buta ember volt szegény, még zsidónak is tökéletlen, imádkozás helyett csak mormogott a templomban, nemigen ismerte ki magát az imákban. Nagyapám apja – és összes felmenője is – cserzővarga volt, negyvennyolcban harcolt a magyarok szabadságáért, s kapott egy kardvágást az arcára egy osztrák svalizsértől. Erről sok szó esett a mi sültkrumpli szagú otthonunkban, a könnyűlovas pengéje vasárnaponként ünnepi fénybe vonta a végrehajtók által letarolt Király utcai lakást. A kardvágás némi agyrázkódást is okozhatott, dédnagyapám gőgös ember lett, zsinóros magyar ruhákban járt, és restellte továbbadni fiainak a tisztes ipart. Nagyapámnak – mivel gyenge ember volt – pici vegyeskereskedést nyitott Óbudán, két másik fiát – Henrik bácsit és Poldi bácsit – gazdatisztnek taníttatta. Poldi bácsira még én is emlékszem, örökösen kiabált, mintha mindenki süketnéma lett volna azon a Schossberger-birtokon, ahol intéző volt. Arcából csak a hivalkodó, hosszú, pödrött bajusz rögződött meg az emlékezetemben. S még a temetés is, az óbudai rabbi példabeszéde a nagy tölgyről, amelyet elkezd rágni a szú, és addig rágja, amíg „a nagy tölgy az icipici szú rágásától… az az óriási fa, az a hatalmas, büszke tölgy egyszer csak ledől… Te, aki itt fekszel, Pollák Lipót…” Dédnagyapám nevét nem is olyan régen fedeztem fel egy Magyar zsidók a szabadságharcban című füzetkében, amelyhez dr. Jókai Móricz írt előszót. Bizony ott volt, Pollacsek Ármin házaló és Pollner Jakab templomszolga között, Pollák József tímár.

 

Nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, anyám anyját még a háború kitörése előtt elvitte a „galoppierende”. A gyerekek nemsokára tetvesedni kezdtek, a nagyapám ezért szoros, ám sikertelen kapcsolatot tartott fenn Óbuda valamennyi házasságközvetítőjével. Az újságokban feladott hirdetéseire, melyekben egy szenvedélyektől mentes izraelita vallású kereskedő keresett jószívű és házias anyát hat gyermekének, nem tolongtak a jelentkezők. A nagyapámnak végül is meg kellett elégednie egy hibás múltú s még vallásilag is rendezetlen hölgy kezével.

A hölgy Drezdából válaszolt az apróhirdetésre egy levelezőlapon, amelyen a címzés fölött ez harsogott: Gott straffe England! Nagyanyám a Balti-öböl partjairól érkezett Drezdába, Oroszországban élt azelőtt, ám az oroszok az ártatlan kis magyar verebeket sem kímélték, akik a vörösre kárpitozott szentpétervári kabarék asztalai körül csiripeltek. Nagyanyám is vengerka volt, huszárruhában táncolt két húgával, Franci nénivel és Olga nénivel az orosz főváros állítólag nevesebb mulatóiban. De a „Kaiser Wilhelm I.” német gőzös csupán két lányt mentett meg a központi hatalmaknak, Olga néni Oroszországban maradt, férjhez ment egy poltavai újságíróhoz, sorsa ezentúl az ismeretlenség homályába vész, Franci néni Drezdában hódította meg egy háborús újgazdag szívét. Nemsokára leányuk született, aki férjhez ment később egy német báróhoz. Nagyanyám az Anschluss előtt találkozott a húgával utoljára, Bécsben, s azután szent borzadállyal mesélte otthon, hogy Franci néni „mit nazionalsozialistische Grüsse” üdvözölte őt.

Nagyanyám a Bánátban született, Pancsován, s a könnyelműbb életmódra akkor határozta el magát, amikor a templomi zászlók alatt s a pravoszláv szertartás fenségével utolsó útjára kísérte első hites férjét, egy vérbő fuvarost, Tabakovics Jovánt. Így hát a nagyanyámnak volt már tisztességes neve, mielőtt Pollák Judáné lett volna: özvegy Tabak Jánosné. Nem is értem meg soha, hogyan mehetett férjhez az én tötymöty nagyapámhoz, aki minden szabadabb megnyilatkozására csak ezt tudta mondani: jezsuit gondolkodás. És azt sem tudnám megfejteni, miféle nemzetiséghez tartozott; ha magyarul beszélt, svábbal keverte, ha pedig szerbül, akkor románnal. Talán csak az jelenthetett valamit, hogy főzés meg ablakmosás közben szerbül énekelt, s én is együtt énekeltem vele: „Kráj Milán putuje, krájcom szerukuje…” Ám ha hosszú ezüstláncon nyakába akasztotta a lornyonát, francia szavak is vegyültek rögtön a magyar, szerb és német szavak közé, s a francia négyes táncmesteri utasításainak kíséretében csapkodta a lapokat, amikor a nagyapámmal alsóztak, s a nagyanyámé volt minden ütés. Ez pedig így rögződött meg azóta is a fülemben: „Sénanglé, turdömé, été, plié…” Szerettem ott ülni mellettük, amikor kártyáztak, jólesett hallgatni a bemondásokat, például amikor makk volt az adu, és a nagyapám azt mondta: „Makkot kapott a táborba Csumbuk János Péter…” Járt még hozzánk kártyázni egy Schiffler nevű rendőrtanácsos, ő ezzel a kérkedő pattogással verte a konyhaasztalra a lapokat: „Tányérsapka?!… Suskanadrág?!… Templomból mozi?!… Naccságának cekkert vinni?!…” Ezt aztán én is megtanultam, és mondtam is sokat, és nem tudom, ki és mikor értette meg velem, hogy ennek a különös „überolásnak” az ütemére verték annak idején a különítményesek a falusi direktóriumok tagjait.

Schiffler rendőrtanácsosnak volt egy borzongató titka, melyet egyes-egyedül a mi családunkra bízott. Kisebbik fia nem tért vissza az orosz hadifogságból, beállt a Vörös Hadseregbe, és a polgárháborúban elesett. Valaki azután hazahozott róla egy elnyűtt fényképet, a ravatalon feküdt egyenruhában, vörös csillagos tányérsapkával a fején. A képet a nagyanyám rejtette el a lepedők között, a szekrényben. A nagyobbik Schiffler fiú pocsék jellem volt, tagja a kurzus valamennyi egyletének, sohasem dolgozott, a Baross Szövetség tartotta felszínen, ám az apja konok undorral hallgatta minden szavát: „Fontos az, hogy magyarok vagyunk… Ennél nagyobb dolog nincs a világon.” Amikor a konyhában lehalkult olykor a beszélgetés, tudtam, hogy Schiffler a másik fiát siratja, azt a halottat, akinek a képét senki sem láthatta.

Nem volt a tanácsos sem vörös, sem fehér, szabadkőműves és legitimista volt, és a nagyapámat is beavatta a veszélytelen konspirációba. A királyság hívei Magyar Feltalálók Szövetsége fedőnéven szervezkedtek, s volt egy három helyiségből álló irodájuk, ahol is a nagyapámat szerény fizetéssel alkalmazták raktárosnak, altisztnek, mindenesnek. Meglátogattam egyszer-kétszer a hivatalában, mély felelősségtudattal bóbiskolt egy széken, ötven csomag porított spenótot őrzött három hónapig, más találmányra nem emlékszem. A Magyar Feltalálók Szövetségének részvényesei végül is nem restaurálták a Habsburg Monarchiát, megelégedtek annyival, hogy a hivatal feloszlása előtt küldöttséget menesszenek Bécsbe, egy koszorúval Erzsébet királyné szarkofágjára: „Felejthetetlen királynőnknek, királyhű magyarok.” Mi pedig örököltünk húsz csomag spenótot s egy kissé ütődött, nyugállományú tábornokot, bizonyos Sipnetzkyt, aki ezentúl gyakorta vett részt az alsós partikban, vörös lampaszos nadrágban ült a hokedlin, s ha piros volt az adu, azt mondta: „Rote Hosen tragen die Franzosen.”

Nagyanyámnak meg volt tiltva, hogy oroszországi élményeit emlegesse. De ha egyedül maradtunk odahaza, csodálatos történeteket mesélt nekem, s meg kellett esküdnöm mindenre, hogy nem árulom el soha senkinek azt a kalandot, amikor a nagyanyám tél közepén száz szál tearózsát kapott egy gárdatiszttől, egyetlen forró csókjáért. Csodáltam a gárdatiszteket, és csodáltam a nagyhercegeket, és csodáltam a nagyanyámat is, különösen, amikor jókedvében volt, és orosz románcokat énekelt. A hangulat tetőfokán félretolta az ebédlőasztalt, és megmutatta, hogyan táncolták a kánkánt Szentpéterváron. „Ráz… dvá…” – lebegtette kacéran a szoknyáját, és lábát a legyűrődött flórharisnyával fürgén emelgette a magasba. Közös sétáink boldogak és céltudatosak voltak. Délutánok a Meteor kávéházban, ahol a háztartásból elspórolt fillérekből tejeskávéztunk, mert itt játszott naponta Szmirnov Szergej és balalajkazenekara. Késő délután a Városliget következett. A Gundel bejárata előtt egy emigráns orosz portás fogadta a vendégeket festői kozák ruhában, s a nagyanyám rendszerint hosszasan elbeszélgetett vele.

Előfordult aztán, hogy szégyellnem kellett a nagyanyámat. Ez két ízben is megtörtént. Először, amikor román hajósokkal ismerkedtünk meg a Lipót körúton, s a hajósok vendégül láttak bennünket az uszályon. Nagyanyám becsípett a cujkától, dojnákat dalolt, s ledéren vihogva tűrte, hogy a hajósok csipkedjék meg fogdossák. Ez a kaland, ha szégyenletes volt is, de legalább köztünk maradt, ám a másiktól sokat szenvedtem.

Egy napon azzal a hírrel jöttem haza, hogy az iskola tornatermében valamelyik este előadás lesz, amelyen Eleonora Borogyina, a cári operaház tagja lép fel, zongorán kíséri férje, Cserkasszkij herceg. Az előadásra a szülőket is meghívták, és a nagyanyám lelkesen vállalkozott rá, hogy elkísér. Nyakába akasztotta elmaradhatatlan lornyonát, és egy régi kalapskatulyából előhalászott egy zöld tollas fekete bársonykalapot, amely rám – hiszen hozzászoktam már nagyanyám hóbortjaihoz – nem tett különösebb hatást. Nagyapám pedig csak legyintett, és csak annyit mondott: „Schausst aus wie a Hure.” Amikor a tornateremben nagyanyám körülményesen letelepedett a szülők részére fenntartott helyen, már érezni lehetett a feszültséget. Azután Eleonora Borogyina elénekelt egy áriát a Pique Dame-ból, s amikor graciőzen meghajolt, a tapsba kuncogás vegyült, és Cserkasszkij herceg szigorúan felvonta a szemöldökét. Nagyanyám tollas kalapja láthatólag nagyobb érdeklődést keltett, mint a cári operaház örökös tagjának szereplése. Tatjana dalánál már nem volt kétség, hogy a zöld tollak képezik az est fénypontját, fuldokló kacagás robbant a tornaterem minden sarkában. Cserkasszkij herceg zongorázás közben többször is a közönséghez fordult, és azt sziszegte: „Ruhe!” S egyszer nagyanyám is a magasba emelte a lornyonát, és ő is azt kiáltotta: „Ruhe!” El lehet képzelni! Szerencsére nem tartott sokáig az előadás, én meredten ültem a helyemen az egész idő alatt, nem mertem a nagyanyámra nézni, mert ha összeakadt a tekintetünk, rögtön integetni kezdett, és feltűnő mozdulatokkal mutatta, hogy mekkora élményben van részünk. És az előadás után sem tudtam megakadályozni, hogy a nagyanyám oda ne ügessen a kottáit rosszkedvűen csomagoló Cserkasszkij herceghez. Dús keblére helyezte a tenyerét, meghajolt, és mondott valamit oroszul a hercegnek, akinek először csak az arca borult el, azután a zongora fedeléhez csapta a kottaköteget, és kivörösödve azt morogta: „Lassen Sie mich in Ruhe, Madame!”

Lankadtan mentünk hazafelé, a tornateremben még szégyelltem a nagyanyámat, de most inkább sajnáltam. Nagyokat sóhajtozott útközben, nagyon megrendült, hogy a herceg még arra sem méltatta, hogy oroszul válaszoljon neki. Szerettem volna enyhíteni a kínjain, s azon töprengtem, mivel vigasztalhatom meg.

– Hamisan énekelt – mondtam végül is megfontoltam, és éreztem, hogy ez jólesett a nagyanyámnak.

– Na, siehst du – mondta. – Ezek nem igazi hercegek. Ezek svindlerek.

 

A nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, mégis igazi nagyanyám volt. Az apám vér szerinti apám volt, mégsem volt igazi apám. Megszületésem előtt néhány nappal vette el az anyámat valamiféle polgári kegyeletből. Kisgyerek koromból alig van emlékem róla, nem emlékszem rá, hogy egyszer is láttam volna. Személyét egy Galántai nevű könyvügynök képviselte kétszer egy évben. Karácsonykor és a születésnapomon beállított hozzánk apám szeszélyes ajándékaival; ötéves koromban kaptam egy krómnikkel Watermann töltőtollkészletet, hatéves koromban egy lexikont. Kisebb ünnepekkor az apám megbízásából megjelent nálunk Oszkár bácsi, a nevezetes mesemondó, leült mellém unottan, elmesélte a Kacor királyt, a nagyapámnak elmondott egy-két zsidóviccet, azután továbbállt, hogy a főváros megbízásából ugyanezt elmondja a Margitszigeten is. Sokáig azt hittem az apámról, hogy katona, anyám egyetlen képet őrzött róla, amely még a háború alatt készült. Apám a kardja markolatára tette a kezét, s félrecsapott csákója alatt hetykén hunyorgott a magasba.

Apai nagyapám körorvos volt Szécsényben, vele is csak egyszer találkoztam életemben. Annyit tudok róla, hogy ezüstnyelű sétapálcája volt, imádta a nőket, és leginkább magyar nemes szeretett volna lenni. A család egyik ága valamikor megkapta a „zelenkai” előnevet, amiért azután a család más része több évtizeden át ostromolta a hivatalokat. Végül is nem lettünk zelenkai Kardosok, de azért a nagyapám mégiscsak vitte valamire a társadalomban, mert amikor meghalt, a gyászjelentésben már ez állott: Dr. Kardos Sándor egészségügyi tanácsos, Nógrád és Hont megye tiszteletbeli tiszti főorvosa.

Apám is orvosnak készült, el is végzett két szemesztert, akkor beleszeretett a némafilmek hajdani csillagába, Lenkeffy Icába, és novellákat írt hozzá. A novelláktól egyenes út vezetett az újságírásig. Közben kitört a világháború, apám fiatalon vonult be katonának, megsebesült – élete végéig bicegve járt, lábszárcsontjában megakadt egy golyó –, s mint hadnagy szerelt le, két Signum Laudissal és még egy csomó más kitüntetéssel. A háború végén Komédia címen színházi lapot alapított, amelyet egy régi lexikon tanúsága szerint a kommün idején tiltottak be hazafias tartalma miatt, s egy újabb lexikon tanúsága szerint a fehérterror idején tiltottak be demokratikus tartalma miatt.

Az igazság az volt, hogy az apám nemigen politizált. Üres óráiban színházi öltözőkben üldögélt, és gyűjtötte az anyagot Függöny mögött című napi pletykarovatához az Esti Kurírban. A politika csak annyit jelentett az életében – ha ugyan ez politikának nevezhető –, hogy szeretett bizonyos magyar katonatiszti tartásban tetszelegni. A hadirokkant státus, a számos kitüntetés és íróasztalán Károly király dedikált arcképe alaposan megtette a magáét. Újságírói népszerűségét egyéni kedvességének köszönhette, a született kedves embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik nem tesznek senkiért semmit, de előre köszönnek mindenkinek. Sikamlós történetei nem mindig maradtak a jó ízlés határain belül, de az ő nógrádi kiejtésével előadva mégiscsak valami sajátos bájt nyertek. Palóc beszéde miatt úgy is emlegették: Kárdos Pistá, s számtalan anekdota kerengett személye körül. Az utókorra inkább róla szóló anekdotákat hagyott, mint megrendítő műveket.

A nehéz időket eleinte könnyen vészelte át, hadi érdemei révén kivételezettséget élvezett, kamarai tag volt, és légoltalmi tömbparancsnok. Ezekben az években gyakrabban találkoztunk, de végül is nem tudtunk mit kezdeni egymással, pedig olykor siralmasan igyekeztünk. Én a műveltségemet fitogtattam előtte, az apám kis trágárságokkal igyekezett a bizalmamba férkőzni. Hibátlan eleganciája zavarba ejtett, orromat facsarta a virginia dohánnyal keveredő kesernyés kölniillat.

A fagy nem engedett fel soha közöttünk.

A háború után valahol – nagyon messze – kezembe került egy magyar újság, amelyben apámról emlékeztek meg, s azt írták róla, hogy amikor elhurcolták, fehér tiszti egyenruhába öltözött, s mellére tűzte a kitüntetéseit. Tiszteletre méltó gesztus lett volna, illő az apámhoz, a „zelenkai” előnévhez s Károly király arcképéhez az íróasztalon. De hát én jól emlékeztem egy fényképre, amelyet a Harc című nyilas lap közölt az internált zsidó újságírókról, akik végre nem mérgezik többé a magyar sajtót. Esetlen fekete télikabátban álldogált ezen a képen az apám, szégyenkezve és zavartan, mellén sárga csillaggal. Palócos ábrázatára stürmeri jeleket retusáltak. Mi hitele maradt hát ezek után az emlékezésnek apám utolsó napjára Buchenwaldban, miszerint „a mindig elegáns, szellemes, snájdig Kardos Pista végignézett szégyenletes rabruháján, és azt mondta: oda kell adnom kivasaltatni. Így mégsem mehet az ember krematóriumba.”

Anyám büszkébb volt apámra, mint én, az anyámat mintha Szomaházy István – a Mesék az írógépről szerzője – találta volna ki. A kor tucatterméke volt, tölgyfa burkolatú ügyvédi irodák elmosódott háttere, akit havi százhúsz pengőért agyonszekíroztak, de akinek apám ismertebb neve révén mégiscsak volt némi ködös kapcsolata az Abbáziában nyaralók, a Park szanatóriumban pihenők és a Spolarichnál vacsorázók köreivel. Az anyám luxusa ugyan legföljebb egy negyedéves előfizetés volt a Színházi Életre, jobb években egy olcsó operabérlet, fél órácska egy Buchwald-széken, ahol fondorlatos módon mindig kierőszakolta a társalgást a mellette ülő úriasszonyokkal, akiknek azután elmondhatta, hogy Siófokon szerinte a közönség már sajnos nem az, ami régen volt. Soha nem nyaraltunk Siófokon, anyám reménytelen ábrándjai nem ismertek határt. Egyetlenegyszer reszkírozott meg egy aligai üdülést, előszezonban, hat napig. A világ legolcsóbb penziójának legdohosabb szobájában írogatta a lelkes anzikszokat az ismerősöknek és a tekintélyes ügyvédi iroda principálisainak és bojtárjainak. Egész idő alatt esett az eső, alig mozdultunk ki a szobából, kolbászt és kenyeret ettünk. De esténként azért beültünk egy tejeskávéra a kioszkba, ahol az anyám szenvedélyesen ismerkedett, mindenkinek elmondta, hogy ez csak előnyaralás nálunk, egy szeszély, egy semmiség, és most készülünk egy hosszabb al-dunai útra, amelyre a bolgár kormány hívott meg bennünket, ugyanis az apám nemrég kitüntetést kapott a bolgár cártól. A kitüntetés mellesleg igaz volt, mi is az újságban olvastunk róla. De hogy miért kapta az apám, azt a mai napig sem tudom.

Így éltünk mindig, a valóság és az ábrándok határain, végül már magam is alájátszottam az anyám hóbortjainak, megadóan bólogattam, amikor azt mesélte éppen valakinek, hogy jövőre egy Châlons-sur-Marne-i intézetbe szándékozik beíratni. A valóságban az iskola legrosszabb tanulói között jegyeztek, és nyolcadikban ki is csaptak, mert az első félévben hét tantárgyból buktam meg, és volt vagy háromszáz igazolatlan órám. És ha nem csaptak volna ki? Nemsokára amúgy is zárt vagonban utaztam a bori rézbányák felé…

Elég az hozzá, csaknem nyolc évig voltam távol. Mire megjöttem, addigra anyám is meglelte a magukra maradt zsidó asszonyok békéjét a társadalmi munkákban. Életében először érezte jól magát, éjjel-nappal zakatolt, csasztuskákat írt, és felszólalt a lakógyűléseken. Magával cipelt a vállalati összejövetelekre, bár nemigen dicsekedhetett velem, még azokban a harcos időkben sem számított túlzott karriernek, ha valaki építkezésen dolgozik mint kőművessegéd.

Életem jelentős részében nem sok örömet okoztam az anyámnak, igaz, hogy másoknak sem, még magamnak sem. Amikor az első könyvem megjelent, az anyám el sem hitte, hogy igaz, annyi mindent terjesztett addig is nem létező dicsőségemről, azt hitte, hogy ezt is ő találta ki. Amikor azután felocsúdott, még éppen annyi ideje maradt az életből, hogy telekürtölje híremmel a világot. Szerencsére már nyugdíjban volt, és így győzte a munkát. Írt és telefonált valamennyi külföldi és belföldi, közeli és távoli ismerősének, valamennyi barátnőjének és kollégájának, felolvasta nekik a könyvről szóló kritikákat, s hozzátette, hogy ezeknél is sokkal jobbakat írtak volna rólam, de az Írószövetség nem engedte. Ellesett beszélgetéseket jegyzett meg a villamoson, amelyek meggyőzték, hogy mindenki rólam beszél, s azután már csak így mutatkozott be: „Kardos G. György édesanyja vagyok.” Azután felvételét kérte a Fészek Klubba, s a kérelmében ezt írta: „Fiam külföldön is jól ismert híres író…” Sikereimnek csúcsán anyám egy éjszaka rosszul lett, s reggel bevittem a kórházba. Két napig haldoklott, mindvégig inkább azon igyekezett, hogy ezt ne vegyem észre. Amikor már nem lehetett nem észrevenni, az anyám megadta magát, és magyarázóan suttogta a fülembe: „Ez már az exitus.” Mintha azt akarta volna mondani: figyeljem meg jól, még hasznomra lehet a megfigyelés. Jó és tiszta lélek volt, tisztán és tárgyilagosan várta a halált, és ügyet sem vetett a fiatal orvosnő butácska igyekvésére: „Meglátja, Jolika, két hét múlva úgy fog szaladni…” De azért az orvosnőnek is odavetette: „A fiam híres író.” Anyám utolsó szavai ezek voltak: „Ne felejtsd az órám a fiókban.” Majd egy görcsös vérhányás után meghalt. Megvártam, amíg rendbe teszik, felmossák a követ körülötte, azután a spanyolfal mögött még néhány percig elidőztem vele. Azután egy ollóval óvatosan felbontottam a varrást a kabátom hajtókáján, vagyis megszaggattam a ruháimat. Azután elkezdtem rögtön intézni a halál bonyolult ügyvitelét kórházi és állami hivatalok íróasztalai előtt. Anyám közben békésen feküdt egy tepsiben, feltehetően rendezett állapotban, amint ezt a boncsegéd kétszáz forintért megígérte. „Mert nem mindegy, kérem szépen, hogyan helyezzük vissza a koponyát, tudni kell egy kicsit ügyeskedni, kérem, a hajat úgy kell elrendezni…”

A zsidó szentegyletnél megpróbálták a temetkezési költségeket mind magasabbra srófolni, mivelhogy anyám végakarata a pogány hamvasztás volt. Az illetőnek, akivel tárgyaltam, nem láttam az arcát, egész idő alatt inhalált, s az irodát sűrű kamillaillat töltötte be. Akkor lebbentette csak fel homlokáról a törülközőt, amikor kifakadtam, és a mérsékelt helyárakkal üzemelő tiszta és ápolt köztemetőkre hivatkoztam. „Könnyű a gojoknak – mondta dühösen. – Háromszázötven temetésük van egy héten. Mi örülhetünk, ha egy év alatt van annyi.”

Ilyen egyszerű volt az egész. Nem nyikorogtak éjjel a bútorok, nem repedtek meg maguktól a poharak, nem voltak figyelmeztető álmaim. Pedig mennyiszer hallottam a nagyanyámtól efféle csodákról. Neki a halál éppen olyan mesebeli volt, mint az ifjúság, a vágtató kozákokkal, a nagyhercegekkel és a tearózsákkal. Nagyanyám gyönyörű halottai élénk színekkel haltak meg, a betegség torzító jelei nélkül, illő mozdulatokkal, és az ő elvárásai szerint végszavaztak. A nagyanyám nem hagyta, hogy a világ olyan legyen, amilyen valójában, olyannak kellett lennie, amilyennek ő akarta. És én most semmit nem szeretnék annyira, mint azt, hogy az ő hóbortos ábrándjai szálljanak meg, ha egyszer majd egy tiszta papírlapra leírom az első sorokat:

„A kronstadti hadikikötőben már három napja begyújtott kazánnal vesztegelt a Nord-Deutscher Lloyd Lübeck nevű gőzöse. A köd lenyomta a füstöt, a fedélzeten összezsúfolódott utasok szórakozottan szétmázolták a kormot az arcukon, s komor figyelemmel bámulták az orosz cirkálót, amely a közelben horgonyzott, s fegyvertornyai a Lübeckre irányultak.

A fedélzetnek a hajó tatja felé eső részén – ahonnét a cirkáló már nem volt látható – két magányos nő állt…”