Elvarázsolt arcképek

A varázslót – akinek kiállítása a napokban nyílt meg Kőbányán a Pataki István Művelődési Központban – Adolf Clemensnek hívják és van egy Leicája, melyet időnként elkattint, teljesen észrevétlenül. Mindenki azt csinálja közben, amit akar, rá lehet gyújtani, szabad olvasni, fel és alá járkálni, élveteg mosollyal teázni, vagy egy könyvet keresni a könyvespolcon. A varázsló halkan beszél, mint egy jobb körökben forgó lélekbúvár, nem tesz fel tolakodó kérdéseket, nem mondja senkinek, hogy forduljon arra, amerre a fény beszűrődik az ablakon. Róla is csak annyit lehet megtudni, hogy Münsterben él, Dortmundban tanít egy főiskolán, és a bűvészete abból áll, hogy tökéletes beleérzéssel analizálja ki, mi rejlik a jelentéktelen gesztusok mögött, mit árul el magáról egy ember, miközben rágyújt, teázik, olvas, fel és alá járkál, vagy egy könyvet keres a könyvespolcon.

Amit csinál, az egy éteri szférákban lebegő vásári mutatványhoz hasonlít, gondolkodás nélkül talál rá a legrejtettebb modorosságokra, akárcsak Maud a csodapók, aki bekötött szemmel is megmondja: „mi van az úr zsebében.” Egy fényképezőgéppel bűvészkedő szakállas Szvengáli, akinek delejes pillantására a modellek önként ajánlják fel gyarló és meghitt önmagukat.

Pedig ezek a modellek nem akármilyen modellek. Némelyikük fél lábbal már a saját emlékműve talapzatán áll, kötelező olvasmány, jövendő utcanév. A kiállítás katalógusából megtudjuk, hogy Adolf Clemens „1981–86 között több mint száz, a magyar kulturális életet meghatározó és azt továbbfejlesztő személyiségéről készített portrét”. Azt is megtudjuk, hogy erre „a magyar kulturális élet sokszínűsége és vitalitása ihlette”. És azt is megtudjuk, hogy az udvarias szöveget nem magyar nyelven fogalmazták, a kiállításra az NSZK kulturális hete alkalmából került sor. Az impozáns méretű képeken magyar Dichterek, Schriftstellerek, Filmregisseurök és Bildhauerek mutatkoznak be, ahogy Clemens professzor incselkedő kamerája látja és láttatja „a magyar kulturális életet meghatározó és azt továbbfejlesztő személyiségeket”.

Például Somlyó Györgyöt, aki a róla készült képen párnák között hever, és Mallarmét olvas Pléiade kiadásban. Az ujján jókora pecsétgyűrű.

Schéner Mihály rozsdás biciklin ül, nyaka körül egy nyaláb kóc, mely a szakálla alatta mellére gyűrődik. Széles karimájú fekete kalapjával a fején egy vidor kedvű chaszid rabbi képzetét kelti.

Csoóri Sándor római arcélével, gondoktól gyötört tekintetével Brutust idézi március idusán, amint elrejtett tőrével a szenátus felé halad. Mögötte a plebs.

Kurtág György egy ajtófélfának dől, szemében a hajdan volt prédikátorok félszeg szigora: Hier stehe Ich, Gott helfe mir … Az ajtó sarkaiban a lakkréteg repedezett, a fali kapcsoló körül mállik a vakolat.

Jancsó Miklós tragikusan szép feje a csupasz fehér fal előtt – jellegzetes jancsói beállítás. Sejtelmes és elidegenítő.

Hernádi Gyula nem csinál semmit, csak elegáns, és öröm nézni, hogy mennyire elégedett.

Tandori Dezső egy fa törzséhez támaszkodik, a levelek félig eltakarják, mögötte kőfal. Merev figyelemmel bámul ki a levelek között, mint aki egy disztingvált zárt osztály kertjében az ápoló elől bujkál.

Boldizsár Iván feje a szék támlájára billen, beszélgetés közben elszundikált egy kicsit.

Megannyi remek, árulkodó pillanat.

A száz arckép között egyet találok mindössze, ami nem tetszik maradéktalanul – ez a saját ábrázatom. Rajtam is kifogott a varázsló fondorlata, nem nézek a világba elbűvölő mosollyal, fáradtan és öregesen kókadozom Melocco Miklós Corpusa alatt.

De hát nem merek szólni, mert eszembe jut, hogy mit válaszolt valaha a ligeti portrék felejthetetlen mestere a méltatlankodó hintáslegényeknek:

– Helfgott bácsi csak az anyagot adja. Az arcot mindig a kuncsaft hozza.