Az utcáról jött be…

Ezt szoktuk mondani a szerkesztőségben, amikor ismeretlen szerző jelentkezik egy tűrhető kézirattal, amelyben lehet, hogy nincs feltűnő stiláris botlás és a mondatok világosak, de mégis hiányzik belőle valami. Ám a felsorolt erények már teljesítménynek számítanak manapság, amikor elismert írók efféle mondatokat vetnek papírra: „A szél beleette magát a neszekbe és lemosta magáról létezése lehetőségeit.” Az a puszta tény, hogy a szándékok érthetők és a szöveg áttekinthető, persze még nem elegendő ahhoz, hogy irodalomnak nevezzük, de legalább beszélni tudunk róla, elmondhatjuk válogatott közhelyeinket, amelyekből a szerző tapasztalhatja, hogy milyen okosak vagyunk, de az a valami, ami addig hiányzott, feltehetően továbbra is hiányozni fog.

Ennyit bevezetőül addig a pillanatig, amikor Herold Ágnes „bejött az utcáról”, kezében egy köteg kéziratpapírral. Hogy pontos legyek – az ünnepi pillanat megérdemli a pontosságot –, egy kávéházban találkoztunk, én capuccinót ittam, ő sört rendelt, nagy szakértelemmel válogatott a sörök márkáiból. Ebből kiderült, hogy legalábbis a sörök tekintetében tájékozott, nem téveszti össze a Drehert a Kaiserrel. Később az is kiderült, hogy spanyol szakos egyetemi hallgató, és dolgozatokat szokott írni. Lorca nőalakjairól. Szépirodalmi munkái még sehol sem jelentek meg. Ez volt minden, amit sikerült kivennem a szavaiból, nem tudtam meg például, hogy olvasta-e Proustot és szereti-e Esterházy Péter műveit. Udvarias fölénnyel kezdtem el olvasni az első kéziratlapot, mert úgy véltem, hogy enélkül nem tudom előadni megrögzött intelmeimet: ne írja le soha azt, hogy „mondta Béla kacagva”, és azt se, hogy: „a nap fehér botként vágott be a szobába”. De már az első mondatnál bizseregni kezdett az agyam, és – ahogy, mint kezdő író, fogalmaznám – „hevesen verni kezdett a szívem”. Pedig csak egy takarékos terjedelmű, köznapi mondatot olvastam, egyszerű alannyal és állítmánnyal, és dísztelen jelzőkkel. De az a bizonyos meghatározhatatlan valami, ami hiányozni szokott azoknak a műveiből, akik „az utcáról jöttek be”, most nem hiányzott. Azután, ahogy olvastam, továbbra sem hiányzott. Hogy mi az a valami, ami minden erőltetettség nélkül, eszköztelenül is elbűvöli az olvasót, ezt – úgy gondoltam – közösen fogjuk megbeszélni Herold Ágnessel, mert én magamtól aligha tudok rájönni. De ő közben a második üveg sört kortyolgatta, s látszott rajta, hogy nem nagyon akar hozzászólni, inkább azt állapította meg, hogy a sör nem elég hideg. Erre magamnak kellett kitalálnom, hogy valószínűleg a szemléletről van szó, egy senkiéhez nem hasonlítható szenvedélymentes, önmagát sem magyarázó szemléletről. De hogy mi tesz egy írást, amiben nincsenek fortélyos nyelvi játékok, mindenáron láttatni kényszerítő hasonlatok, igazi irodalommá, nem tudom. És hogy mi tesz egy lányt, aki spanyol szakos egyetemi hallgató, és napközben Cervantest elemez, igazi íróvá, ezt sem tudom.

Borzasztó nagy rejtély nekem ez az egész irodalom.

Herold Ágnes úgy adta át a kéziratát, hogy ez itt egy regény. Én ezt nem éreztem, de becsületszóra elhittem neki. Én egy igazi írónak becsületszóra minden szavát elhiszem.