Volt egyszer egy fiú egy nagy tarisznyával

Huszonkilencedik életévét töltötte be, amikor eljött hozzám az a fiú, aki most harminckét évesen elment meghalni. „Felkeresett engem az a Váczi Tamás – írtam akkor róla –, aki huszonkilenc éves, és huszonkét éves volt, amikor Tardon tanítani kezdett. Tarisznya lógott a vállán, a tarisznyából jókora köteg kézirat került elő… Volt abban a találkozásban valami népmesei, talán maga a fiú – mint a mesebeli legkisebb fiú –, vállán a tarisznyával, melyben a csodafurulyánál is nagyobb varázslat lapult: a huncut fényű, józan szép magyar írás már-már feledésbe vesző varázslata.”

Egyhuzamban olvastam el a kéziratot, nem is lehetett abbahagyni, az első leütött hang – más-más fekvésben bár – mindvégig ott rezgett a fülemben. A hömpölygő sorokból olyan orgona búgását hallottam, amilyet göcsörtös kezű magyar mesterek faragtak falusi templomokba, és az áhítatnak, amit keltett, akác- és kakukkfű illata volt.

Amikor újra eljött a fiú – a Váczi Tamás –, elmondtam, mekkora csoda az, ha első jelentkezésre igazi írót ismerhetünk meg.

Nem tudok mit kezdeni a halálával, valójában nem is ér el a tudatomig. Itt van előttem utolsó kéziratainak egyike, amíg olvasom, ismét betölt a szavak varázsa, amely egy villanásnyi időre láthatóvá teszi azt a garabonciás kedvességű fiút – a Váczi Tamást –, s hallom mögötte kíséretül a falusi orgonát, még szól az öreg hangszer, még zengi az Erős vár a mi Istenünk-et… míg egyszer csak a templomszolga leveszi a lábát a fújtatóról…

Négy százados emelje a ravatalra – mondanám megrendülten Fortinbrasszal.