A hímzések pirossa alatt

Váczi Tamás huszonkilenc éves. Abban az időben, hogy Tardra ment és tanítani kezdett, huszonkét éves volt. Éppen annyi idős, mint annak idején Szabó Zoltán, amikor leírta A tardi helyzet első mondatát: „Az élet, amely a hímzések pirossa alatt meghúzódott, komor volt és nehéz.”

A matyó falu, melynek neve Szabó Zoltán könyve által fogalommá vált, kicsiny falu, 2400 lakossal. Az Alföld és a Felvidék határán bújik meg, Borsodban, keservesen művelhető partok – a Bükk halmokká szelídült nyúlványai – közé szorulva. Hogyan is szól a mondóka?:

 

Tardiak vagytok, két part közt laktok, ha a két part összemenne, Tardnak akkor vége lenne.

 

Sohasem jártam Tardon, ahol „ősztől tavaszig sárban hevernek a házak, mint a malacok”, s mégis rokoni közelségben éreztem mindig a falut, akárcsak azokat a porba fulladt orosz helységeket, melyeket Csehov vagy Turgenyev örökített ránk. Ismertem a keresztszemes hímzést, a „zsidómiatyánkos”, „törökmuzsikás”, „Kossuth-bankós”, „cigánykártyás”, „szíves-madaras” mintákat, emlékezetembe vésődtek a tardi öregek, akik „kerekes guzsalyokra hajolnak mereven, és csak a szükséges mozdulatokat végzik”.

De ez mind a régi Tard. Szabó Zoltán parasztjai már a sírban nyugosznak, abban a temetőben, ahol valamikor az egyik sírkőre e szavakat vésték:

Így hát én a halott falut ismerem. Az élőről alig hallottam mostanában, csupán a híres keresztszemes „kokostaréjost” láttam néha valamelyik Váci utcai bolt kirakatában.

Egy szép napon azután felkeresett engem az a Váczi Tamás, aki huszonkilenc éves, és huszonkét éves volt, amikor Tardon tanítani kezdett. Tarisznya lógott a vállán, a tarisznyából jókora köteg kézirat került elő, egy készülő könyv részletei. És akkor…

Akkor a kéziratlapokból rég elfeledett illat csapott meg, verejtékes, megbízható, igazi emberillat, s mögötte nehézkes és valódi emberi mozdulatok keltek életre, elbűvölő tájszavak hullámoztak valóságos népmesei lejtéssel. Szabó Zoltán első híradása után majd ötven esztendővel újra találkoztam a tardi temető ciprusaival, a partokra fölkaptató hepehupás dűlőkkel, az élettel a hímzések pirossa alatt.

Volt ebben a találkozásban valami népmesei, talán az a fiú – mint a mesebeli legkisebb fiú –, vállán a tarisznyával, melyben a csodafurulyánál is nagyobb varázslat lapult: a huncut fényű, józan szép magyar írás már-már feledésbe vesző varázslata. Kis idő múltán, amikor újra eljött a fiú – a Váczi Tamás –, elmondtam, mekkora csoda az, ha első jelentkezésre igazi írót ismerhetünk meg.

Habár ő abból is értett volna, ha – a népmesék szabályai szerint – annyit mondok csak neki:

– No fiam, szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál.