Én már előre megmondtam

Nagyon haragszom egy Spiró György nevű íróra. Haragszom rá, mert remekmívű regényeket ír, amihez – korát tekintve – nincs joga. Ráadásul egymás után mutatják be darabjait a színházak, de más műfajban is sikere van, és szeretik a lányok. Egyelőre nem tehetek Spiró ellen semmit, de az idő nekem dolgozik. Én ugyanis naplót vezetek, amelybe naponta feljegyzek mindent, amiről úgy gondolom, fontos, hogy az utókor is megtudja. Spiróról például meg fogja tudni az utókor, hogy az Ikszek című regényének kéziratát a vonaton találta Sochaczew és Skiemiewice között. Erre megbízható tanúm is van, egy Krzmrzszki nevű kalauz, aki már Strzegomnál felfigyelt a jegy nélkül utazó magyar íróra, amint izgatottan piszkálta az orrát. Ez igen jellemző Spiróra, akiről azt is meg fogja tudni az utókor, hogy Csirkefej című darabjának ötletét – sőt a dialógusok jó részét is – egy Abdurrahman Hasszánbégovics nevű, korán elhunyt bosnyák írótól lopta. A darab egyetlen fennmaradt horvát nyelvű példányát Spiró a jajcei könyvtárban apránként megette.

Halálom után a naplóm megjelenik valamelyik irodalmi folyóiratban, nekem mindegy, hogy melyikben, mert én már akkor a hant alatt pihenek, azzal a boldog tudattal, hogy Spiró György kétes eredetű műveit a tanügyi hatóságok végre törlik a kötelező olvasmányok listájáról.

De mi történik akkor, ha nem jelenik meg a naplóm? Ezt az eshetőséget teljesen kizárhatom. Irodalmi folyóiratainkban alig akad egyéb közlésre méltó anyag, mint az elhunyt írók naplói, levelei vagy hátrahagyott jegyzetei. Ennek mindenki nagyon örül. Mert van-e szívderítőbb annál, mint amikor a naplókból, levelekből, hátrahagyott jegyzetekből megtudjuk, hogy nálunk az írók sohasem törtek lándzsát parázna tévhitek mellett, nyílt sisakkal állták a csapást, nem loptak nyakkendőt a Lafayette áruházból, és nem üldöztek senkit semmiért. Akik viszont őket üldözték, ezúttal megkapják a magukét név szerint, pontos lakcímmel – és kemény szavakkal illetve – szerepelnek a nyilvánosságra hozott naplókban, levelekben és hátrahagyott jegyzetekben.

Szeretem olvasni ezeket az írásokat, szinte valamennyit egyformán. De a legjobban attól vagyok elragadtatva, amikor az író még életében bízza ránk naplójának apró intimitásait. Így győzhetjük le az elmúlást! Nincs felemelőbb, mint dagadó izmokkal, egészségesen javítgatni hátrahagyott írásaink levonatát, miközben disznósajtot falatozunk ecetes tormával, és élvezzük a posztumusz elismerést.

A folytatásos közlések növekvő sikere egyre inkább arra ösztönzött, hogy magam is felajánljam valamelyik irodalmi folyóiratunknak hosszú évek óta vezetett naplóm jelentéktelen részleteit, amelyeket találomra válogattam ki, és ezért senki ne keressen bennük valamiféle teljességet.

1526. augusztus. Ma délután felkeresett Tomori. Nagyon fáradtnak látszott. Kérdeztem, miért hagyta el az érseki széket? Azt mondta, muszáj volt, haditervet készít, Mohácsnál akar megütközni a törökkel. Erről beszéltünk. Nem rejtettem véka alá, hogy a tervet rossznak találom. Megmondtam Tomorinak, hogy Mohácsnál vészre számíthat. „Még örülhetnek, ha a király nem fullad bele a Csele patakba.” Tomori dühösen becsapta maga mögött a felvonóhidat. Nem érdekel. Ami a szívemen az a számon. Nagyobb baj, hogy egész nap fájt az epém. Fölöstökömre borjú czémert faltam, nyersen becsinálva. Vajon hallgat-e rám Tomori?

1526. szeptember. Nem hallgatott. Most megnézheti magát. Tomori! A büszke vezér. Neki legyen mondva. De el, el, messzire a rút csatazajtól. Kicsiny cintermemben Rabelais-t olvasok. Jó író. Még hallani fogunk róla.

1708. február. Máma a fejedelem vezérlő sátrában ebédeltem. A menü igen jó volt. Borjúhús zuffával, ökörbél tejben, csuka lengyel lével, sályafánk. Feltűnt, hogy a fejedelem alig eszik, mindössze két tikmonyt kebelezett be, annak is inkább csak a székit. Gondterheltnek látszik nagyságod, jegyzém meg. Fülemhez hajolt, hogy még Bercsényi se hallja. Áruló van közöttünk. Vettem a bátorságot. Ha nem veszi zokon Nagyságod, én megmondom, ki légyen. No ki? Ki más, mint Ocskay László. Mire a fejedelem haragosan. Kend háborodott. Ocskay a legjobb vitézem etc… etc… Ne merészeljen ármánykodni Ocskayra etc… etc… Ráhagytam. Olyan izgatott volt, hogy megevett még egy tikmonyt. De inkább csak a székit. Szegény fejedelem. Nem tudja, mi folyik itt. Párnámra dőlve Montesquieu-t olvasom. Jó író. Hallani fogunk róla.

1956. október. Reggel felhívott Rákosi. Mondtam neki, hogy éppen reggelizem, hívjon vissza egy fél óra múlva. Már enni sem hagyja az embert. Fél óra múlva csengett a telefon. Itt Rákosi. Mi az, ami olyan sürgős magának? (Szándékosan nem tegeztem.) Tanácsot akar kérni tőlem. Magán már semmilyen tanács nem segít, mondtam. Az egyetlen tanács, amit adhatok, írassa a villát a nagyságos asszony nevére. Letettem.

1988. március. Ma a Kossuth-díj kiosztásánál találkoztam Aczéllal. Egy ismert író könyvét mutatta, illetve csak a dedikációt. „Aczél György elvtársnak, mindannyiunk gondoskodó atyjának, aki többet tett a magyar irodalomért, mint Kazinczy Ferenc, Gyulai Pál és Osvát Ernő együttvéve. Hűséges fiúi hódolattal…” Szánalommal néztem rá. Szegény, ha sejtené, mit fog ez róla írni két év múlva! Este az ágyban Csurkát olvasok. Jó író. Most fedezem csak fel, milyen politikai tisztánlátás rejlik A ló is ember című művében. Még sokra fogja vinni! Korán álomra hajtom a fejem, kezd fárasztani ez a naplóírás. Még pár száz évig folytatom, aztán abbahagyom.