Dömdödöm… Dömdödöm…

Valamikor régen egy finom, művelt asszony azt kérdezte tőlem, ismerem-e Lázár Ervint. Mondtam, hogy ismerem. Mire a finom, művelt asszony azt mondta, hogy ő Lázár Ervint az írásai alapján egy tündérnek képzeli, és nekem erről mi a véleményem? Ezen egy kicsit elgondolkodtam, de nem mondtam ellent, hanem azt mondtam, hogy ő tényleg egy tündér, bár a tündéreknek a kevéssé ismert fajtájához tartozik.

Abban az időben – ez úgy húsz évvel ezelőtt történt – Lázár Ervin még robusztus volt, mint a Rübezahl, a német hegyek varázslója, ám barátságos is, mint egy bácskai marhakereskedő, s hosszú, lekonyuló bajszával, vállát verdeső varkocsával még magyar történelmi arcképekre is emlékeztetett, úgy a kuruckor tájáról. Általában azokban a kocsmákban lehetett találkozni vele, ahol a részegek a legkötekedőbbek voltak, a csapos pedig a leggorombább. A kötekedő részegek azután – mert nekik is nagy, piros szívük volt – megvallották a titkaikat Lázár Ervinnek, félelmetes titkokat lehetett tőlük megtudni. Egy ízben például a Lordok házához címzett kocsmában az egyik részeg elárulta, hogy nemsokára elpusztítja a világot. Lázár Ervin akkor egy fél deci kevertért megváltott tíz embert, a következő féldeci árán már egymillióan élhették túl a végítéletet, a harmadik féldeci után meg volt mentve az emberiség, beleértve a goromba csapost, Nemes Györgyöt, az ÉS főszerkesztőjét és Balaskó Jenő alanyi költőt. A részeg ugyan tett némi ellenvetést, de Lázár Ervin csak annyit mondott neki, hogy: „Hohó! Nem oda Buda!” Mire a részeg csüggedten böffentett egyet, majd engedelmesen bebotorkált abba az erdőbe, amely láthatatlanul körülvette Lázár Ervint, ott azután szelíd krokodillá változott vagy küszvágó csérré. Ezt az erdőt ugyanis csupa olyan lények népesítették be, akik éjfél és hajnali három óra között találkoztak Lázár Ervinnel, állástalan újságírók, meg nem értett költők, lesántult zsokék, filozofikus hajlamú csőlakók minden elképzelhető nemből. Lázár Ervin erdejében levetették polgári alakjukat és nevüket, új neveket kaptak, efféléket, mint Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos vagy Ló Szerafin. És csak a nagyon beavatottak tudták, hogy a kiöregedett cirkuszi oroszlán állás nélküli tánc- és illemtanár volt a Nagyfuvaros utcában, amíg nem találkozott Lázár Ervinnel. (A többiekre is emlékszel? – kérdezem a lányomat, aki korához képest elég jól megjegyez mindent. Krisztina már sorolja is lelkesen: Vacskamati, Aromó, a nyúl, Dömdödöm és persze Mikkamakka. Melyik a Dömdödöm? Nagyon aranyos, nem tud beszélni, mindenre azt mondja, hogy dömdödöm… A lányom harminckét éves, és orvos, de múlhatatlan emlék az életében, hogy egyszer ő játszotta Mikkamakkát egy iskolai ünnepségen.)

Így járta éjszakáról éjszakára a világot Lázár Ervin, amíg azután egy hajnalban hazament, mert derengett a fejében, hogy valahová valamit írnia kell. Borostásan, csapzottan, a kialvatlanságtól véres szemekkel leült a hokedlira – sokkal több bútorzata nem is volt –, az asztal fiókjából kihúzta az elcsorbult ceruzát meg a tiszta papírt, és a körülményekhez képest olvasható betűkkel írni kezdett: „A furfangos pintyőke. Lázár Ervin meséje.”

Napközben persze – mint minden valamirevaló tündérnek – neki is volt polgári foglalkozása, az Élet és Irodalom prózai rovatát szerkesztette, leveleket körmölt szorongó szerzőknek Ceglédbercelre, ezek a levelek csekély eltéréssel ugyanazt a hangot ütötték meg: „Tisztelt uram (asszonyom)! Macskajaj című novelláját dicséretes helyesírása ellenére terjedelmi és egyéb okokból nem tudjuk közölni. Ne adja fel a reményt. Írjon sokat és jelentkezzen ismét, húsz-harminc év múlva.” A szerkesztőségben töltött órák estére azonban kiestek az emlékezetéből, és ha valaki megkérdezte, hogy mit csinált egész nap, rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy szkanderezett egy törökkel. S ha az illető nem elégedett meg a válasszal, és a dolgok mélyére akart hatolni, azt is megtudhatta, hogy Lázár Ervin a törökkel a Rókus kórház előtti kis téren találkozott, ahol egy padon folyt a küzdelem váltakozó kimenetellel késő délutánig, amikor is a török – akinek korábban faiskolája volt Izmirben – annyit mondott csak, hogy ülgyürüm bender cselebi, és feladta a harcot. Voltak, akik kétségbe vonták Lázár Ervin szavait, mert éppen abban az időben, amikor állítása szerint a törökkel szkanderezett, látták őt a Sport cukrászdában, amint egy Mariska nevű felszolgálólánynak két szál hervadt tulipánt nyújtott át. Én azonban – aki mindennap együtt voltam vele – tudtam, hogy Lázár Ervin egyszerre lehet két helyen is, szkanderezhet a törökkel a Rókus kórház előtt, s egyidőben virágot is nyújthat át ideiglenes szerelmének, az enyhén tramplicska Mariskának, aki ráadásul olyan kancsal volt, hogy amikor sírt, a hátán folytak végig a könnyei. A fennhéjázóbbak még azzal is akadékoskodtak, hogy miért találkozott volna éppen egy törökkel, amikor mások évekig járják a kocsmákat, és nem látnak soha egy fikarcnyi törököt. Ezeket csak sajnálni lehetett a tájékozatlanságuk miatt. Engem egyáltalán nem lepett meg, hogy Lázár Ervin szkanderezett egy törökkel, mint ahogy az sem lepett volna meg, ha azt hallom, hogy egy buddhista zarándokkal nasi-vasit játszott az Almási téren. Lázár Ervin úgy vonzotta magához a különös alakokat, mint a hammelni patkányfogó. Szemtanúja voltam, amikor egyszer megjelent a Hungária kávéházban egy csapat vörösre sikált arcú vénlánnyal. Khaki színű malaclopóban, lapos sarkú férficipőben trappoltak Lázár Ervin mögött, voltak vagy nyolcan, egy teljes svájci vöröskeresztes küldöttség. Lázár Ervin leültette őket, majd rájuk mosolygott, miközben behajlított mutatóujjával végigsimította a bajuszát: „Mit isztok, lányok, állom a cechet!” Ettől a mosolytól a fakó hajú és ráncos arcú szüzek viháncoló csitrikké változtak át, vihogva kortyolgattak bele a vermutba, amelyből Lázár Ervin egy rundot rendelt, egy rund konyakot és egy rund vermutot a „valamelyiket csak megisszák” elvből kifolyólag, mivelhogy a nyelvi nehézségek miatt csupán az ösztöneire tudott támaszkodni. Ám az ösztönei helyesnek bizonyultak, a hervatag diakonisszák megitták a vermutot is meg a konyakot is, és kuncogva tűrték, hogy a fuvaros kedélyű, nagy, bajuszos ember dévajkodjon velük, benyúljon a malaclopó alá és megpaskolja a combjukat. Vérbő balzaci jelenet volt, akárcsak egy Dubout-illusztráció a Pajzán históriákból.

A helvét matrónákat Lázár Ervin az Emke-aluljáróban gyűjtötte maga köré, és ugyancsak ott szedte össze később azt a két bantu négert is, akik vakon követték őt a Hírlapkiadó klubhelyiségébe. Soha nem láttam még emberi szemekben olyan rajongással teli ámulatot, ahogy ezek a fekete fiúk tekintettek Lázár Ervinre. Különben szerények voltak és illemtudók, és csak nagy nehezen lehetett rábírni őket az alkoholfogyasztásra. De Lázár Ervinnek ez is sikerült. Borba mártott ujjával titokzatos köröket rajzolt az asztalra, s minden kör után bűvös szavakat hallatott: unguru limbu! Ez azt jelentette, hogy ő a nagy varázsló, aki megszabadítja a bantukat a gonosz nyamnyamoktól. Ekkor lépett az asztalhoz az ismert marosvásárhelyi előadóművész, Tompa László, s egy ideig csodálkozva nézte a nem mindennapi együttest. Lázár Ervin pedig elbűvölő mosollyal rámutatott a bátortalan négerekre: „Látod, apám, meghívtam két erdélyit.” Tompa László erre nagyot csuklott, aztán nagyot sóhajtott, s mivel soha nem szűnt meg fajtája sorsán gyötrődni, azt sóhajtotta: „Ők legalább már szabadok.” Ennél a mondatnál hagytam el a helyiséget, mivelhogy dolgom volt egy emelettel feljebb, a nyomdában. Mire visszajöttem, már két feslett leányzó is ült a társaságban, az asztalon üres borosüvegek sorakoztak, és vidám nótázás folyt. A kis bantuk immár a nyamnyamok zaklatásaitól megmentve, félig elázva énekelték Lázár Ervin vezényletére: „Nyaszaföldön lassan jár a posta…”

Máig sem tudom, mi volt az a varázserő, amellyel megbabonázott mindenkit, aki a közelébe került. Alkalmi ismerősei aligha sejtették, hogy egy nagy író szállt le hozzájuk, Lázár Ervin nem úgy viselkedett, ahogy a nagy írók szoktak. Nagy írók ritkán jártak gyűrött nadrágban, és a nagy íróknak soha nem jutott volna az eszébe, hogy a 12-es autóbuszon, az Oktogonnál, leszállás előtt kinyilatkozzanak. „Én most a barátomhoz megyek. Aki akar, velem jöhet.” Ez így történt meg Lázár Ervinnel, harmincan szálltak le utána az autóbuszról, ezeket mind meghívta a barátjához, aki lakásavató bulit tartott a Nagymező utcában. (S aki még most is beleborzong, ha visszagondol rá, hogy négyen ott akartak maradni nála örökre, hárman pedig megkérték kezét a kedvesének, a szép és gömbölyded Gizellának.) A harminc utas mindenre elszántan követte Lázár Ervint, mint a nemesek valamikor Héderváry Kontot Budára. Pedig feltehetően egyikük sem olvasta a Berzsián és Didekit, a Bikfi Bukfi Bukferencet vagy a Szegény Dzsoni és Árnikát, ezeket a gyönyörűséges remekeket.

Persze ennek – mint fent említettem – van már húsz esztendeje, és húsz esztendő még egy tündér életében is nagy idő. Megnősül közben, felnevel két gyereket, és a gyomra táján apró fájdalmak figyelmeztetik, hogy most már jó lesz vigyázni a varázslatokkal. Egyre gyakrabban ül a hokedlin valami megmagyarázhatatlanul rátörő szomorúsággal, akárcsak Berzsián, a költő, aki a lyukasserpenyő szomorúságából olykor belesüllyed a hervadtdália állapotba. „A hervadtdália állapotból már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúsága következhet. Azokból pedig nagyon nehéz kikászolódni.” Amikor május 5-én felhívtam Lázár Ervint, hogy gratuláljak neki a születésnapján, a hangjából úgy éreztem, hogy éppen a vízzelteltszarvasnyom szomorúság állapota forog fenn.

– Honnan tudtad, hogy születésnapom van? – kérdezte elhaló hangon.

– Kinéztem az Irodalmi lexikonból.

– Azért szép tőled, hogy hívtál – mondta, és ez egy kicsit már élénkebben hangzott. Ez már csak lyukasserpenyő szomorúság volt.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Úgy, ahogy – mondta. – Itt is fáj, ott is fáj.

– Nekem egy tenyérrel nagyobb a májam – mondtam. Gondoltam, hogy ezzel megvigasztalom.

– Te beszélsz! – sóhajtott. – Neked még van májad.

Azután még mondtunk egymásnak ezt-azt, de semmi olyat, ami feljegyezhető volna az emberiség számára. Semmi örök érvényű nem volt abban, amit beszéltünk.

– A gyerekek hogy vannak?

– Fruzsi most érettségizik.

– Zsiga?

– Zsiga is jól van.

Csakhamar elbúcsúztunk egymástól. Letettem a kagylót és elbambultan néztem magam elé. S csak ültem, ültem, és azt hajtogattam magamban, hogy dömdödöm… dömdödöm… Később ugyanezt hajtogattam, de már kérdő hangsúllyal. Dömdödöm?… Dömdödöm?

Hát tényleg elmúlt az ifjúság? Hát tényleg elmúlt?

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy elborult az ég. A szürke belvárosi házak fölött tompa, fenyegető robajjal közeledtek a pomogácsok.