A menekülés attitűdje

Milyen szépen szökdöstek át a kávéházi ablakokon a régi elbeszélők kürtőkalapos szökevényei, abban a bódult korban, amikor még a beszélyek valahogy így kezdődtek: A tavalyi telet Aix-en-Provence-ban töltöttem, egy kamilla illatú penzióban… A terézvárosi kifőzdék füstjéből szabad utak nyíltak még a sejtelmes kastélyok és délszaki promenádok felé, de itthon is akadtak behavazott fogadók, ahol a szökevények tovább szőhették álmaikat, s ahol a kandalló fölött az ingaóra olyan időt mutatott, amely – egy Szindbád nevű szökevény szavaival élve – talán soha nem is létezett.

Ez az álombeli ingaóra csalogatja Tóth Gábor Ákos szökevényeit is egy követelőző és nehéz világban, amikor minden út el van torlaszolva. Ezek a szökevények kiábrándultabbak, mint fátermörder-galléros elődeik, fásult varázslókként lépik át a tér és az idő határait, s „kezük között tangóharmonikává gyűrődik a világ. 1 : 1 000 000 léptékben játszanak rajta, a félhangokat nem számítva”.

Egy földrésznyi barlangvasút viaszfigurái bólogatnak ebben a szokatlan irodalmi tenyészetben, melynek megértéséhez azért jól rögzített létrafokok vezetnek: nyelvi találékonyság és hibátlan, végleges mondatok.

Tóth Gábor Ákos fiatal író, sovány, szerény és nagyon türelmes. Kötetnyi írása van, könyve még tincs. Rossznyelvű szökevények szerint, manapság a kiadó akkor vállalkozik csak egy fiatal író első kötetének kiadására, ha az már előbb egy másik kiadónál megjelent.