Költő, növésben

A közelmúltban nem csekély feltűnést keltettek egy eddig ismeretlen költő – Petri Lukács Ádám – versei, melyeket a Mozgó Világ közölt májusi számában. A folyóirat elején a Mozgó-lexikonban a rövid életrajz mellett – amelyből megtudtuk, hogy a költő általános iskolai tanuló – egy téves adat is helyet kapott:

„Először idén tavasszal jelentek meg versei az Élet és Irodalomban.” Valójában ezek a versek nem jelentek meg, talán azért, mert amikor elfogadtuk a verseket, a költő még tíz centivel kisebb volt, és így alig vettük észre. Pedig észre kellett volna venni már korábban is, amikor még tizenöt centivel volt kisebb, és rövid, ám érett tanulmánnyal szólt hozzá egy akkoriban zajló kényes irodalmi vitához. A tanulmányt nem közöltük, mert nem akartuk még inkább bolygatni az amúgy is felzúdult kedélyeket, ezt sikerült is megértetnünk vele, és azt is sikerült megértetnünk, hogy a jelentős tanulmányokat nem szokás kockás irkalapokra írni. Azután Petri Lukács Ádám még öt centit nőtt, és már versekkel jelentkezett, történetesen nálam. Én rögtön el is kezdtem olvasni az első verset, amely egy iskolatáskául szolgáló hátizsákból került elő egy órarend és egy földrajzkönyv mellől. Ám a versnek nem volt órarend és földrajzkönyv illata, bár a tárgyilagossága alig maradt el a földrajzkönyvétől. Csakhogy ez a tárgyilagosság könyörtelen volt, szívszorítóan kíméletlen. Pőrére vetkőztetett kapcsolatok szomorúsága áradt a sorokból fegyelmezetten és visszafojtottan, és még az írásjelek is higgadt pontossággal irányítottak a lényegre.

 

„Jó volt ez a nap. Reggel felkeltem, megírtam anyámnak a levelet, óvatosan az ágya szélére raktam, nehogy felébredjen ő vagy a barátja. Ezután fogat mostam és elmentem papám első feleségéhez (féltestvérem anyjához-félanyámhoz?) hogy onnan – mondjuk így, félanyám lányával és félanyám 2. férjével – M.-mel kirándulni menjek, barátok és M. új felesége, ezenfelül féltestvérem féltestvérének kíséretében. Késő délután értem haza. Kundera a zsebben, március 15-e a levegőben…”

 

Az első remekül leütött hang végigzengett a versen, és még akkor is zengett, amikor már befejeztem az olvasást, és meghatottan bámultam a költőt; zavart öntudattal toporgott előttem, mint aki éppen most nyert meg egy görkorcsolya-bajnokságot a Ligetben.

Ezúttal elmaradtak az idősebb pályatárs intelmei, nem is volt szükség erre. Ez a költő igazi tehetség – gondoltam –, sok mindent tud már, és amit nem tud, magától fogja megtanulni. Még nem sejti, mi vár rá. Megdicsőülten áll egy sikeresnek ígérkező pálya kezdetén, kefehaja az égnek mered, s miközben hátizsákjában az elpiszkolódott radírok mellett tovább gyűrődnek az irkalapok, kérlelhetetlen ítéletet tart az emberi és társadalmi viszonyok felett.

Költői pályájának következő szakaszában a szigorúsága feltehetően enyhülni fog. Megtanul majd cigánykereket vetni, kavicsokat gyűjteni, és fél lábon ugrálni a járda szélén. Elnézőbb lesz, játékosabb, gyerekesebb.

De ehhez még néhány centit nőnie kell.