A fiatal író magánya

Egy fiatal író önmagával beszél, mintha tökéletesen egyedül volna a világon. „Itt egy novella kezdődik – dünnyögi önmagának –, beszélni fogok. Mondani akarok valamit. Kezemben a toll, előttem a papír, írok, beszélek, írok. Gondolataim vannak, ezeket elmondom, leírom, elmondom…”

Ménes Attila egészen fiatal író, és egészen különös jelenség, hosszú, fehér tunikát visel, divatjamúlt fekete nadrágja a bokájáig ér. Amint hallom, autóstoppal járja az utakat, a vállán tarisznya, meztelen lábán saru. Biztonságos menedéket remél mindenütt, de csak málló falú házakra bukkan, ahol a törött ablakok kiégett rétekre nyílnak, az ajtók rosszul zárulnak, és vizeletszagúak a folyosók.

Fejlődésének jelenlegi fokán ez az orrfacsaró reménytelenség az írói légköre – mondhatnám: az ambiance-a – ennek a nagyon tehetséges fiatal írónak, aki úgy beszél önmagával, mintha tökéletesen egyedül volna a világon. „Írok, beszélek, írok… Leírok mindent, ami az eszembe jut. Nem írok le mindent, ami az eszembe jut… Kihúzok egy szót, találóbbat keresek, megigazítom a szemüvegemet, folytatom az írást. Az írást folytatnom kell. Folytatom. Ez itt egy novella, magyar nyelven íródott, írója 22 éves, az ikrek jegyében született…”

Egy fiatal író önmagával beszél, és semmi vigasztalót nem tud mondani önmagának.