Csak mondom, mondom a magamét

Húsz éve lassacskán, hogy mondom, mondom, húsz éve, mindig ugyanazt, nincs sok eltérés, felfortyanok, magyarázok, bizonyítok, panaszkodok, s a válasz is mindig ugyanaz: és miért nem dolgozol? Mi az, hogy nem dolgozom, én dolgozom csak a világon egyedül, most éppen három forgatókönyvből tartom el a családomat, három filmrendező vár rám egyszerre a Hiltonban, mind a három fagylaltot eszik, és mind a háromnak látomása van… És miért nem dolgozol? Azért nem dolgozom, mert nem dolgozom, mert folyton azt kérdezed, hogy miért nem dolgozom, nem tudom, miért nem számít ez neked munkának, amikor ez a legnehezebb munka a világon, vicceket írni operettlibrettókba, próbált volna meg egyszer a Lukács György vicceket írni operettlibrettókba… Miért nem a regényedet fejezed be? Be fogom fejezni, ahogy egy kis lélegzethez jutok, be fogom fejezni, te csak légy nyugodt, decemberre be fogom fejezni, de legkésőbb februárra, júliusra, októberre, és mi van akkor, ha nem fejezem be, úgysem olvassa senki, ki olvas ebben az országban, a könyvtárosok már nem győznek neveket kitalálni a kartotékokra, hogy jobb legyen a statisztikájuk, a marcali könyvtárban megnéztem a könyvem kartotékját, egyetlen olvasóhoz jutottam el, bizonyos Niederländer Dezsőhöz, akkor meg miért olyan fontos, hogy befejezzem a regényemet, a Niederländer Dezső majd várni fog egy kicsit… Azért fontos, hogy befejezd, mert pénzt kapsz érte. A bérmunkákért is pénzt kapok, és legalább tisztességesen keresem a kenyerem, művészetet minden balfácán tud csinálni, remélem, nem akarod összehasonlítani a léha művészetet a becsületes ipari munkával, a kedvedért itt helyben csinálok neked művészetet, kapásból elmondok egy novellát, egy igazi magyar novellát, nem is kell rajta gondolkodnom, kivétel nélkül minden magyar novella így kezdődik: Béla reggel felébredt, szájában a cigaretta fanyar ízével, gépiesen felhúzta a redőnyt, a nap fehér botként vágott be a szobába… az Írószövetség nyolcszáz tagja közül hatszázan írják ugyanezt a novellát, miért olyan nagy bűn, ha én ehelyett egy forgatókönyvvel szarakodom, egy ódon Szigligeti-darabbal, amikor felvettem az előleget, a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy a darab ötös-ötödfeles jambusokból áll, de nekem mindent kell tudni, én nem vagyok művész, aki megengedheti magának, hogy ne tudjon írni ötödfeles jambusokban, hát most rovom az ötödfeles jambusokat, „Idén bővült velük a báli lista, / Apjuk Donátfi hírneves jurista, / Ez Etelka, ott Gizella a másik. / Az anyjuk fényes partira vadászik. / Emez szelíd, amannak jobb a chance-a, / Hogy megjelent, betelt a carte de dance-a / S ott Donátfiné boldog pír az arcán, / Mellette Rejtei a híres arszlán…”, hát nem ez az igazi profi munka, mutass nekem valakit, aki ezt utánam csinálja… Miért nem a regényedet írod? Mert most jöttem meg Baden-Badenből, ahol egy koprodukciós revü összekötőszövegéről tárgyaltam, mert nem volt már télikabátom sem, muszáj volt venni magamnak egy Thermomantelt, ami éppen olyan, mint egy ballonkabát, csak meleg, és voltam a Boden-tónál is, a merseburgi várúr meghívott egy teára, és megmutatta a szobát, ahol a nagy német költőnő, die Königin der Dichterinnen, Anette von Droste-Hülshoff meghalt, és ettől olyan biedermeier hangulat fogott el… A hülyeségeid helyett miért nem írsz? Mert most éppen az egyik színháztól elküldtek nekem egy darabot, kapitális egy ökörség, két hét múlva már bemutató, azt mondták, nyúljak hozzá egy kicsit, de ahogy befejeztem a nyúlkálást, azonnal elkezdek írni, most jó formában is vagyok, Anette von Droste-Hülshoff helyes irányba terelte az életemet… A regényedet fejezd be, te hülye. Hogy tudok így komolyan dolgozni, amikor mindennap én hozom haza Danikát az első béből, olyan aranyos gyerek, mindenre fekete csillagot kap, olvasásra, matekra, külalakra, de már írt egy novellát Méreg a szájban címmel, ami úgy kezdődik: EGÉSZ CSALÁD MEGHALT. GYEREK MÉG ÉL. TITKOS SZÁMOT HÍVOTT FEL, a kezdet ígéretesnek látszik, ez a gyerek valahonnét kiszimatolta, hogy az irodalom az a pálya, amihez a legkevesebb tanulás és a legkisebb adottság kell, ez a gyerek vagy író lesz, vagy kukás… Az isten szerelmére, miért nem dolgozol? Nem mondanád meg, miért kell nekem mindig dolgozni, amikor én már nyugdíjas vagyok, és úgy szeretnék élni, mint a normális nyugdíjasok, akik vasárnaponként hajnalkát ültetnek Budaörsön, szeretnék ezüstnyelű botra támaszkodva Horatiust olvasni egy padon, miközben lábam alatt zörg az őszi avar, kávécskát akarok inni a Négy Évszak klubban, az epehólyagomról akarok társalogni egy szőke loknis kacér özveggyel… Mondd meg őszintén, semmit sem csinálsz? Dehogynem. Bejárok a szerkesztőségbe, és leadom azokat a kéziratokat, amelyek mind így kezdődnek: Béla reggel felébredt, szájában a cigaretta fanyar ízével, azután levelet írok Tapolcára, kedves Vigh Jolán, hangulatos írásait nagy örömmel olvastam, különösen a Rigófütty című nyerte meg tetszésemet, sajnos terjedelmi okok miatt nem tudjuk közölni… És mért nem dolgozol? Azért nem dolgozom, mert… és te miért mentél el, miért mentél el, te voltál az egyetlen, aki odafigyeltél, aki miatt érdemes volt dolgozni, most minek írjak, ha te nem vagy, a keserves istenit, miért mentél el, miért mentél el, te drága…