Mese egy fiúról

Mikor először jött a szerkesztőségbe, a fülére lebegő, műanyag fülek voltak ragasztva, a cipőjét ezüstös színűre festette. A földön ült törökülésben, és félrehajtott fejjel, szelíden várta a hatást, mint egy Krisna-hívő a Bráhmaputra partján. Milyen furcsa fiú – mondta a kézbesítő néni, akinek már voltak tapasztalatai fiatal írókkal kapcsolatosan. Az írásai is nagyon furcsák – mondtuk mi is fejcsóválva, s próbáltuk összerakni a piros-zöld-indigókék írógépszalagokról árulkodó kéziratlapokat, amelyek valahogy sohasem illeszkedtek egymáshoz. Aztán kezdtük megszokni őt, és azt is kezdtük megszokni, hogy az írásai rendre megjelennek nálunk, és a kézbesítő néni is megszokta, hogy a fiú az ezüstcipőben verseket szaval neki a főzőfülkében, a főszerkesztőnk pedig megvert egy írót, mert az rosszakat mondott róla. Mármint a fiúról, akinek ugyan minden gomb hiányzott a kabátjáról, de tűrhetően tudott már héberül, szanszkritul és szuahéliul. (Persze csak a szomáliai nyelvjárásban.)

Észre sem vettük, és az alakja kezdett legendássá válni. És akkor már azt tartottuk furcsának, hogy egy időre elmaradt a szerkesztőségből. Persze azért a legendák tovább működtek, különös hírek terjedtek a személyéről, ezeknek a valódiságában nem volt módunk kételkedni. Egyesek Casablancában találkoztak vele, amint éppen fehér dzsellabában Konrád Györgyről tartott előadást egy berber törzsfőnöknek. Mások Jeruzsálemben látták imaszíjjal a karján és a fején, miközben Dávid tizenkettedik zsoltárát morzsolta, s egy kis cédulát rejtett a Siratófal kövei közé.

Nem vagyok egész biztos benne, csupán feltételezem, hogy a cédulán körülbelül ez állhatott:

„Örökkévaló! Add, hogy olyannak fogadjanak el, amilyen vagyok, és ezért senki se toszogasson. Továbbá engedd meg, hogy úgy írjak, ahogy nekem tetszik, akár lila írógépszalaggal is, ha ahhoz van kedvem…”

És az Örökkévaló – aki meglehetősen lazán reagál ezekre a cédulákra – kivételesen teljesítette a kérését. Amint ez az alábbiakban is látható.