Hogyan viselkedjünk a fiatal írókkal?

Viselkedjünk velük egyszerűen és természetesen, mintha mi is írók volnánk. Ne panaszkodjunk soha, hogy milyen nehéz a helyzetünk, az ő helyzetük sokkal nehezebb. Nekünk ugyanis – ha nem jut eszünkbe semmi – vannak még emlékeink, ezekre az emlékekre a társadalom alkalmanként igényt tart, a társadalom a mi emlékeinkkel igazolja önmagát. Ezért azután a fiatal írók hétről hétre kiszorulnak a lapok hasábjairól, melyeket a mi emlékeink töltenek meg. A fiatal íróknak – szegényeknek – nincsenek emlékeik, nem ismertek senkit, nem hajtották őket nyugatra a leventékkel, nem vertek cölöpöt a felosztott földek mezsgyéin, s nem énekelték kitárt szívvel, hogy: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják…” A fiatal íróknak mi leszünk az emlékeik, és nagyon kell vigyáznunk, hogy milyen emlékek leszünk. Ne legyünk velük fölényesek, de megalkuvók sem. Viseltessünk türelemmel útkereséseik iránt, de azért figyelmeztessük őket, hogy az utat előbb-utóbb meg kell találni. Semmi esetre se éreztessük velük, hogy mi az utat már megtaláltuk. Dicsérjük fennen, hogy milyen nagyszerűen tudnak repülni, de ne hallgassuk el, hogy végre a gyaloglást is meg kellene tanulni. Ez a gondolat különben Orbán Ottótól, a kitűnő pedagógustól és irodalompolitikustól származik.

Ha azt akarjuk, hogy a fiatal írók úgy őrizzék meg emlékünket, amint kivont karddal állunk a szirt fokán, ne zárkózzunk be előttük, tárjuk szélesre műhelyünk ajtaját. Cseresznyézzünk velük egy tálból, írjunk előszót műveikhez, mutassuk be őket.

Gondoljunk mindig arra, hogy mennyivel rosszabbul járunk, ha ők mutatnak be bennünket.