Ádám

Elment valaki közülünk, akivel, amíg köztünk tartózkodott, öröm volt találkozni is. Halála után huszonnégy órával mondta be a rádió a hírt, s annak a barátjának, aki nem hallotta, csupán harminchat órával később vált minden véglegessé és visszavonhatatlanná. Mindenesetre harminchat órányi szomorúságot takarított meg. „Hosszas betegség után, ötvenkét éves korában elhunyt Réz Ádám…” – búcsúztatta a hivatalos közlemény, felsorolván remekbe szabott fordításait Balzactól Shaw-ig, Hašektől Malamudig és Sadoveanuig. „Az egyik legjobb magyar műfordító távozott körünkből…” – méltatta a hivatalos közlemény, s a tartózkodó szöveg az idegennek nem sejdíthette a „távozás” rémítő stációit, melyekről a barátok is csak riadtan mertek suttogni. S a mű értékelése mögött sem rögződhetett a leírhatatlan: az arc, a mosoly, a végtelen báj és emberi kedvesség. A hivatalos közlemény, melyet hivatalos szervek írnak alá, nem érzékenyülhet el annyira, mint a barátok, akik szívük szerint így adták volna a világ tudtára a hírt: elment közülünk egy édes fiú, egy édes, ártatlan, jó fiú, aki a kortársunk volt, és akit nagyon szerettünk…

Az érték, melyet ránk hagyott, jelentős és maradandó, de most még nem tudunk számot adni róla. Kábultan ülünk, zavarba jövünk egy hirtelen felvillanó nevetéstől, aztán elhallgatunk, mert megint csak ő jutott az eszünkbe. S közben magunkat figyeljük, mekkora a bennünket ért ártalom, hiszen a barátaink halála a saját szervezetünket is koptatja, akárcsak létfontosságú szerveink sorvadása.

De most még legalább együtt ülünk, kortársak és barátok. Barkochbát játszunk egy nagy teremben. Ádám kiment a sötét folyosóra, amíg mi megegyezünk a feladványban, melyet végtelen találékonyságával egyedül csak ő tud megfejteni. Sokáig várunk rá, némán és szorongva. Azután egyikünk feláll, utánamegy, hogy megnézze, mi is történt vele…