Írókról

Ádám

Elment valaki közülünk, akivel, amíg köztünk tartózkodott, öröm volt találkozni is. Halála után huszonnégy órával mondta be a rádió a hírt, s annak a barátjának, aki nem hallotta, csupán harminchat órával később vált minden véglegessé és visszavonhatatlanná. Mindenesetre harminchat órányi szomorúságot takarított meg. „Hosszas betegség után, ötvenkét éves korában elhunyt Réz Ádám…” – búcsúztatta a hivatalos közlemény, felsorolván remekbe szabott fordításait Balzactól Shaw-ig, Hašektől Malamudig és Sadoveanuig. „Az egyik legjobb magyar műfordító távozott körünkből…” – méltatta a hivatalos közlemény, s a tartózkodó szöveg az idegennek nem sejdíthette a „távozás” rémítő stációit, melyekről a barátok is csak riadtan mertek suttogni. S a mű értékelése mögött sem rögződhetett a leírhatatlan: az arc, a mosoly, a végtelen báj és emberi kedvesség. A hivatalos közlemény, melyet hivatalos szervek írnak alá, nem érzékenyülhet el annyira, mint a barátok, akik szívük szerint így adták volna a világ tudtára a hírt: elment közülünk egy édes fiú, egy édes, ártatlan, jó fiú, aki a kortársunk volt, és akit nagyon szerettünk…

Az érték, melyet ránk hagyott, jelentős és maradandó, de most még nem tudunk számot adni róla. Kábultan ülünk, zavarba jövünk egy hirtelen felvillanó nevetéstől, aztán elhallgatunk, mert megint csak ő jutott az eszünkbe. S közben magunkat figyeljük, mekkora a bennünket ért ártalom, hiszen a barátaink halála a saját szervezetünket is koptatja, akárcsak létfontosságú szerveink sorvadása.

De most még legalább együtt ülünk, kortársak és barátok. Barkochbát játszunk egy nagy teremben. Ádám kiment a sötét folyosóra, amíg mi megegyezünk a feladványban, melyet végtelen találékonyságával egyedül csak ő tud megfejteni. Sokáig várunk rá, némán és szorongva. Azután egyikünk feláll, utánamegy, hogy megnézze, mi is történt vele…

Írók huszonöt év körül

Alig ismerjük őket. Nem beszélnek küzdelmes gyermekkorukról, írói módszerükről, s még sohasem hallottam tőlük, hogy alkotói válsággal küszködnének. Nem állíthatom, hogy túlságosan közlékenyek, bár azt sem állítom, hogy barátságtalanok. Nem lihegnek az igyekezettől, hogy közénk tartozzanak, és nem rendülnek meg a kinyilatkoztatásainktól. Bizalmatlanok és okosak. Még nem történt meg velük az élet. Néhány évvel ezelőtt – tizennyolc évesen – okosabbak voltak, de azóta, szerencsére, sokat felejtettek. Szigorúságuk mintha enyhült volna, láthatólag elnézőbbek irántunk. Már nem mindig éreztetik a fölényüket, ám attól még mindig elzárkóznak, hogy átadjanak valamit lenyűgöző ismereteikből. Nincs is rá idejük. Kvantummechanikával foglalkoznak, japánul tanulnak, és librettókat írnak rockoperákhoz.

Ez mind nagyon fontos és hasznos dolog. De azért bizony jólesne, ha egy kicsit velünk is foglalkoznának.

Hiszen felelősek értünk.

Hogyan viselkedjünk a fiatal írókkal?

Viselkedjünk velük egyszerűen és természetesen, mintha mi is írók volnánk. Ne panaszkodjunk soha, hogy milyen nehéz a helyzetünk, az ő helyzetük sokkal nehezebb. Nekünk ugyanis – ha nem jut eszünkbe semmi – vannak még emlékeink, ezekre az emlékekre a társadalom alkalmanként igényt tart, a társadalom a mi emlékeinkkel igazolja önmagát. Ezért azután a fiatal írók hétről hétre kiszorulnak a lapok hasábjairól, melyeket a mi emlékeink töltenek meg. A fiatal íróknak – szegényeknek – nincsenek emlékeik, nem ismertek senkit, nem hajtották őket nyugatra a leventékkel, nem vertek cölöpöt a felosztott földek mezsgyéin, s nem énekelték kitárt szívvel, hogy: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják…” A fiatal íróknak mi leszünk az emlékeik, és nagyon kell vigyáznunk, hogy milyen emlékek leszünk. Ne legyünk velük fölényesek, de megalkuvók sem. Viseltessünk türelemmel útkereséseik iránt, de azért figyelmeztessük őket, hogy az utat előbb-utóbb meg kell találni. Semmi esetre se éreztessük velük, hogy mi az utat már megtaláltuk. Dicsérjük fennen, hogy milyen nagyszerűen tudnak repülni, de ne hallgassuk el, hogy végre a gyaloglást is meg kellene tanulni. Ez a gondolat különben Orbán Ottótól, a kitűnő pedagógustól és irodalompolitikustól származik.

Ha azt akarjuk, hogy a fiatal írók úgy őrizzék meg emlékünket, amint kivont karddal állunk a szirt fokán, ne zárkózzunk be előttük, tárjuk szélesre műhelyünk ajtaját. Cseresznyézzünk velük egy tálból, írjunk előszót műveikhez, mutassuk be őket.

Gondoljunk mindig arra, hogy mennyivel rosszabbul járunk, ha ők mutatnak be bennünket.

Meddig fiatalok az írók?

Rendíthetetlenül hiszek benne: helyes és fontos vállalkozás, hogy időről időre fiatal írókat mutatunk be. Pontosabban fogalmazva, olyan ígéretes kezdőknek adunk lehetőséget, akik azzal válnak fiatal írókká, hogy bemutatjuk őket. Az ígéretes kezdők, amint megtudják magukról, hogy ők fiatal írók, azon nyomban lázas tevékenységbe kezdenek: felmérik a helyzetüket, szemlére bocsátják a közérzetüket és körülhatárolják az igényeiket. A fiatal írók – ahogy mondani szokás – a helyüket keresik a társadalomban, abban a társadalomban, amelynek berendezésével igencsak elégedetlenek. Frissen szerzett jogosítványukkal türelmetlenül száguldoznak az irodalom országútjain, a homlokukon egy titkos jellel, amely – mint a kezdő vezetők T betűje – arra figyelmeztet, hogy ne érjen senkit váratlanul, ha szabálytalanul előznek, hirtelen fékeznek, vagy túllépik a megengedett sebességet. Ez a szeszélyes közlekedés óhatatlanul kisebb-nagyobb koccanásokat eredményez, de hát hunyjunk szemet felette. Legyünk megértők a fiatal írókkal, akik mindaddig fiatal írók maradnak, amíg a helyüket keresik a társadalomban, általános érvényűnek tartják a közérzetüket, jogosaknak az igényeiket, és megváltoztathatónak a világot. S ha a viselkedésüket olykor barátságtalannak érezzük, elég, ha megsúgunk nekik egy titkot: Ne tévessze meg őket, hogy a látásunk megromlott, a járásunk lassú, és a hangunk öreges. Ez csupán a látszat.

MI IS MINDANNYIAN FIATAL ÍRÓK VAGYUNK.

Miben különböznek a nő írók?

Ha nő írók írásairól beszélünk, sohasem felejtjük el, hogy a nő írók nők. A nő írók női jellegét szívesen vesszük észre, de azt sohasem vesszük észre, hogy a férfi írók férfiak. A nő írók műveire mindig rácsodálkozunk, és néha azt szoktuk mondani: úgy ír, mint egy férfi. Ez elismerésnek számít. A férfi írók esetében igen ritkán mondjuk valakire, hogy úgy ír, mint egy nő. Ez nem számít elismerésnek. Az irodalom nemek szerinti felosztásában akaratlanul is fügét mutatnak az előítéletek. (Katherine Mansfield novellájában vad nősténységet vél felfedezni egy magyar méltatója.) Az ex librisek Pegazusain mindig férfiak lovagolnak, ezek a férfiak szánalomra méltóan cingárak, a szemükben őrület lobog. A múzsák viszont nők, pirospozsgás és nyugodt tekintetű hajadonok. A legjobb, amit tehetünk, ha meg sem kíséreljük, hogy felismerhető jegyeket fedezzünk fel a nő írók világában. Minden felfedezés azonnal megcáfolható.

Fiatal írókat mutatunk be ismét, s a fiatal írók most történetesen – és kivételesen – nők.

De ezt tekintsük a legszemélyesebb magánügyüknek.

Versenyen kívül

A közelmúltban harmincnál több fiatal prózaírót mutattunk be, java részüknek ez volt az első jelentkezése. Háromnak közülük azóta már kötetre van szerződése, egyesek ösztöndíjban részesülnek, nevükkel egyre gyakrabban találkozunk a lapok, folyóiratok hasábjain. Némelyikük tagja lett a fiatal írók József Attila Körének, tehát már igazolványuk is van róla, hogy fiatal írók. A bemutatottak táborából néhányan megrekedtek, első megjelenésük után soha többé nem mutatkoztak. Mások viszont otthagyták a munkahelyüket, hogy életüket ezentúl kizárólag az irodalomnak szenteljék. Többségük szerencsére továbbra is dolgozik mint jogász, újságkihordó, orvos, falusi tanító, nyomdai korrektor, zenetanár vagy pszichológus. Életkoruk húsz és harminc év között ingadozik, és eddig már sok fontos tudnivalót sajátítottak el. Tudják például, hogy a kéziratot kettes sortávolsággal illik gépelni, és a gemkapocs helye a bal felső sarokban van. Közérzetük általában kielégítő, kevés szót ejtenek a regény válságáról, s még egyiküket sem hallottam panaszkodni, hogy az idén nem őt küldték el egy tanzániai írótalálkozóra. Díjkiosztások idején arcizmuk sem rezdül, versenyen kívül futnak, eredményeiket akkor sem jegyzik, ha netán lehagynának is egyet-keltőt az élcsoportban törtetők közül. Biztosak benne, hogy előbb-utóbb ők is rajthoz állnak.

A kezdet mindenesetre biztató. A kéziratlapok tiszták és szabályosak. Huszonhat sor kettes sortávolsággal és egy gemkapoccsal a bal felső sarokban.

Mese egy fiúról

Mikor először jött a szerkesztőségbe, a fülére lebegő, műanyag fülek voltak ragasztva, a cipőjét ezüstös színűre festette. A földön ült törökülésben, és félrehajtott fejjel, szelíden várta a hatást, mint egy Krisna-hívő a Bráhmaputra partján. Milyen furcsa fiú – mondta a kézbesítő néni, akinek már voltak tapasztalatai fiatal írókkal kapcsolatosan. Az írásai is nagyon furcsák – mondtuk mi is fejcsóválva, s próbáltuk összerakni a piros-zöld-indigókék írógépszalagokról árulkodó kéziratlapokat, amelyek valahogy sohasem illeszkedtek egymáshoz. Aztán kezdtük megszokni őt, és azt is kezdtük megszokni, hogy az írásai rendre megjelennek nálunk, és a kézbesítő néni is megszokta, hogy a fiú az ezüstcipőben verseket szaval neki a főzőfülkében, a főszerkesztőnk pedig megvert egy írót, mert az rosszakat mondott róla. Mármint a fiúról, akinek ugyan minden gomb hiányzott a kabátjáról, de tűrhetően tudott már héberül, szanszkritul és szuahéliul. (Persze csak a szomáliai nyelvjárásban.)

Észre sem vettük, és az alakja kezdett legendássá válni. És akkor már azt tartottuk furcsának, hogy egy időre elmaradt a szerkesztőségből. Persze azért a legendák tovább működtek, különös hírek terjedtek a személyéről, ezeknek a valódiságában nem volt módunk kételkedni. Egyesek Casablancában találkoztak vele, amint éppen fehér dzsellabában Konrád Györgyről tartott előadást egy berber törzsfőnöknek. Mások Jeruzsálemben látták imaszíjjal a karján és a fején, miközben Dávid tizenkettedik zsoltárát morzsolta, s egy kis cédulát rejtett a Siratófal kövei közé.

Nem vagyok egész biztos benne, csupán feltételezem, hogy a cédulán körülbelül ez állhatott:

„Örökkévaló! Add, hogy olyannak fogadjanak el, amilyen vagyok, és ezért senki se toszogasson. Továbbá engedd meg, hogy úgy írjak, ahogy nekem tetszik, akár lila írógépszalaggal is, ha ahhoz van kedvem…”

És az Örökkévaló – aki meglehetősen lazán reagál ezekre a cédulákra – kivételesen teljesítette a kérését. Amint ez az alábbiakban is látható.

Piros hó

A levelet egy kézirathoz mellékelték, a papír sárga volt, s a bal sarkában egy olyasféle virág pompázott, amelyhez hasonlót érzelmes lelkű leánykák naplóiban lehet látni. Tisztelt szerkesztőség! – így kezdődött a levél, amiben még mindig nem volt semmi szokatlan, hiszen a lapokhoz címzett levelek általában úgy kezdődnek, hogy: Tisztelt szerkesztőség! – nem pedig úgy, hogy Sziasztok, apafejek! A levél a sárga papíron, a virággal a bal sarokban azután így folytatódott: Ezek a részletek, melyeket elolvasásra, véleménymondásra és (jó lenne) közlésre küldök Önöknek, egy 120 gépelt oldal terjedelmű kisregényből valók, melyet a nyáron fejeztem be. Címe: Piros hó. 15 éves vagyok, az Egri Dobó István Gimnázium tanulója…

A szerkesztő bácsi, akinek arcán minden barázda egy-egy elfelejteni való kézirat emlékét őrizte, szomorúan felsóhajtott, mert még nem sejtette, hogy ő most egy karácsonyi ajándékot kapott. Kezébe vette a kéziratot, hogy legalább az első tíz sort elolvassa – mert az első tíz sort azért mégiscsak illik elolvasni –, azután elolvasott még tíz sort, ami bizony már rendkívüli volt olyan esetben, amikor a mű címe Piros hó, s a mellékelt levelet zsinórírással írták, sárga papíron, virággal a bal sarokban. A szerkesztő bácsi azután tovább olvasta a kéziratot, és egyszer csak azt vette észre, hogy nagyokat mosolyog magában, azután nagyokat meghatódik magában. Azután gépiesen fogta a tollát és elkezdte kitenni a hiányzó ékezeteket, írásjeleket. Itt is húzott egy kicsit, ott is húzott egy kicsit, összevont, szétválasztott, és egyeztette néhol az alanyt az állítmánnyal. Ilyesmit a szerkesztő bácsik akkor szoktak csinálni, amikor egy írás tetszik nekik, de azért azt is szeretnék megmutatni, hogy ők bizony megdolgoznak a fizetésért. A szerkesztő bácsi még egyszer a levélbe pillantott – a virággal a bal sarokban –, és elolvasta az utolsó sorokat: Várni fogom a válaszukat, üdvözlettel: Kishonthy Edina.

Akkor aztán nekilátott, hogy válaszoljon. Nagyon sok válasz volt mindig a fejében, általában nem is szokott már gondolkodni, amikor írta a válaszokat. De most nem jutott semmi az eszébe, talán mert nem volt sárga levélpapírja, virággal a bal sarokban.

Ült, ült az üres papír előtt, és csak azt dünnyögte maga elé:

Ez tök jó, tinike.

Kis Zoltán novellái elé

Kis Zoltán huszonkét éves. Emmeline, avagy a válság műfordítói című novelláját két évvel ezelőtt írta, húszévesen. Jászberényben született, jogot hallgat az egyetemen, s a Ménesi úti szakkollégiumban lakik. Két novellája jelent meg eddig az Élet és Irodalomban, előtte pedig a Jelenlét címen megjelenő egyetemi antológia közölte írásait.

Már az első novellája meglepett. Nemcsak azért, mert érett volt, okos és fölényes, inkább az fogott meg, hogy a rövid írásban valami izgató megfejthetetlenség bujkált, akár egy kirakójáték alaktalan szeletkéjében. Később – amikor több írásával is megismerkedtem – néhány szeletke már egymáshoz illeszkedett, s merőben más kép alakult ki, mint amire számítottam. Kezdtem lassacskán észrevenni, hogy az író egy földöntúli fényektől derengő barlangvasútba vezet, ahol a merev viaszfigurák emberi mozdulatokat utánoznak, s az egész megtévesztően hasonlít az élethez. Kis Zoltán írásaiban fortélyosan egyensúlyozva játszadozik egymással a valóság és a fikció – akárcsak a most megjelenő novellában –, s közben zavarba ejtő képtelenségek teszik próbára a megbízható ítéletet.

Így az enyémet is. De a huszonkét éves Kis Zoltán puzzle játéka még nincs kirakva. Türelemmel várom – mást nem tehetek –, hogy újabb fontos részleteket hordozó szeletkék illeszkedjenek a teljes képhez, s legföljebb írástechnikai apróságokra hívom fel a figyelmét. Kis Zoli ilyenkor megértően bólogat.

Nem mondhatom, hogy rossz tanítvány.

Máris sokat tanultam tőle.

Csak mondom, mondom a magamét

Húsz éve lassacskán, hogy mondom, mondom, húsz éve, mindig ugyanazt, nincs sok eltérés, felfortyanok, magyarázok, bizonyítok, panaszkodok, s a válasz is mindig ugyanaz: és miért nem dolgozol? Mi az, hogy nem dolgozom, én dolgozom csak a világon egyedül, most éppen három forgatókönyvből tartom el a családomat, három filmrendező vár rám egyszerre a Hiltonban, mind a három fagylaltot eszik, és mind a háromnak látomása van… És miért nem dolgozol? Azért nem dolgozom, mert nem dolgozom, mert folyton azt kérdezed, hogy miért nem dolgozom, nem tudom, miért nem számít ez neked munkának, amikor ez a legnehezebb munka a világon, vicceket írni operettlibrettókba, próbált volna meg egyszer a Lukács György vicceket írni operettlibrettókba… Miért nem a regényedet fejezed be? Be fogom fejezni, ahogy egy kis lélegzethez jutok, be fogom fejezni, te csak légy nyugodt, decemberre be fogom fejezni, de legkésőbb februárra, júliusra, októberre, és mi van akkor, ha nem fejezem be, úgysem olvassa senki, ki olvas ebben az országban, a könyvtárosok már nem győznek neveket kitalálni a kartotékokra, hogy jobb legyen a statisztikájuk, a marcali könyvtárban megnéztem a könyvem kartotékját, egyetlen olvasóhoz jutottam el, bizonyos Niederländer Dezsőhöz, akkor meg miért olyan fontos, hogy befejezzem a regényemet, a Niederländer Dezső majd várni fog egy kicsit… Azért fontos, hogy befejezd, mert pénzt kapsz érte. A bérmunkákért is pénzt kapok, és legalább tisztességesen keresem a kenyerem, művészetet minden balfácán tud csinálni, remélem, nem akarod összehasonlítani a léha művészetet a becsületes ipari munkával, a kedvedért itt helyben csinálok neked művészetet, kapásból elmondok egy novellát, egy igazi magyar novellát, nem is kell rajta gondolkodnom, kivétel nélkül minden magyar novella így kezdődik: Béla reggel felébredt, szájában a cigaretta fanyar ízével, gépiesen felhúzta a redőnyt, a nap fehér botként vágott be a szobába… az Írószövetség nyolcszáz tagja közül hatszázan írják ugyanezt a novellát, miért olyan nagy bűn, ha én ehelyett egy forgatókönyvvel szarakodom, egy ódon Szigligeti-darabbal, amikor felvettem az előleget, a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy a darab ötös-ötödfeles jambusokból áll, de nekem mindent kell tudni, én nem vagyok művész, aki megengedheti magának, hogy ne tudjon írni ötödfeles jambusokban, hát most rovom az ötödfeles jambusokat, „Idén bővült velük a báli lista, / Apjuk Donátfi hírneves jurista, / Ez Etelka, ott Gizella a másik. / Az anyjuk fényes partira vadászik. / Emez szelíd, amannak jobb a chance-a, / Hogy megjelent, betelt a carte de dance-a / S ott Donátfiné boldog pír az arcán, / Mellette Rejtei a híres arszlán…”, hát nem ez az igazi profi munka, mutass nekem valakit, aki ezt utánam csinálja… Miért nem a regényedet írod? Mert most jöttem meg Baden-Badenből, ahol egy koprodukciós revü összekötőszövegéről tárgyaltam, mert nem volt már télikabátom sem, muszáj volt venni magamnak egy Thermomantelt, ami éppen olyan, mint egy ballonkabát, csak meleg, és voltam a Boden-tónál is, a merseburgi várúr meghívott egy teára, és megmutatta a szobát, ahol a nagy német költőnő, die Königin der Dichterinnen, Anette von Droste-Hülshoff meghalt, és ettől olyan biedermeier hangulat fogott el… A hülyeségeid helyett miért nem írsz? Mert most éppen az egyik színháztól elküldtek nekem egy darabot, kapitális egy ökörség, két hét múlva már bemutató, azt mondták, nyúljak hozzá egy kicsit, de ahogy befejeztem a nyúlkálást, azonnal elkezdek írni, most jó formában is vagyok, Anette von Droste-Hülshoff helyes irányba terelte az életemet… A regényedet fejezd be, te hülye. Hogy tudok így komolyan dolgozni, amikor mindennap én hozom haza Danikát az első béből, olyan aranyos gyerek, mindenre fekete csillagot kap, olvasásra, matekra, külalakra, de már írt egy novellát Méreg a szájban címmel, ami úgy kezdődik: EGÉSZ CSALÁD MEGHALT. GYEREK MÉG ÉL. TITKOS SZÁMOT HÍVOTT FEL, a kezdet ígéretesnek látszik, ez a gyerek valahonnét kiszimatolta, hogy az irodalom az a pálya, amihez a legkevesebb tanulás és a legkisebb adottság kell, ez a gyerek vagy író lesz, vagy kukás… Az isten szerelmére, miért nem dolgozol? Nem mondanád meg, miért kell nekem mindig dolgozni, amikor én már nyugdíjas vagyok, és úgy szeretnék élni, mint a normális nyugdíjasok, akik vasárnaponként hajnalkát ültetnek Budaörsön, szeretnék ezüstnyelű botra támaszkodva Horatiust olvasni egy padon, miközben lábam alatt zörg az őszi avar, kávécskát akarok inni a Négy Évszak klubban, az epehólyagomról akarok társalogni egy szőke loknis kacér özveggyel… Mondd meg őszintén, semmit sem csinálsz? Dehogynem. Bejárok a szerkesztőségbe, és leadom azokat a kéziratokat, amelyek mind így kezdődnek: Béla reggel felébredt, szájában a cigaretta fanyar ízével, azután levelet írok Tapolcára, kedves Vigh Jolán, hangulatos írásait nagy örömmel olvastam, különösen a Rigófütty című nyerte meg tetszésemet, sajnos terjedelmi okok miatt nem tudjuk közölni… És mért nem dolgozol? Azért nem dolgozom, mert… és te miért mentél el, miért mentél el, te voltál az egyetlen, aki odafigyeltél, aki miatt érdemes volt dolgozni, most minek írjak, ha te nem vagy, a keserves istenit, miért mentél el, miért mentél el, te drága…

A fiatal író magánya

Egy fiatal író önmagával beszél, mintha tökéletesen egyedül volna a világon. „Itt egy novella kezdődik – dünnyögi önmagának –, beszélni fogok. Mondani akarok valamit. Kezemben a toll, előttem a papír, írok, beszélek, írok. Gondolataim vannak, ezeket elmondom, leírom, elmondom…”

Ménes Attila egészen fiatal író, és egészen különös jelenség, hosszú, fehér tunikát visel, divatjamúlt fekete nadrágja a bokájáig ér. Amint hallom, autóstoppal járja az utakat, a vállán tarisznya, meztelen lábán saru. Biztonságos menedéket remél mindenütt, de csak málló falú házakra bukkan, ahol a törött ablakok kiégett rétekre nyílnak, az ajtók rosszul zárulnak, és vizeletszagúak a folyosók.

Fejlődésének jelenlegi fokán ez az orrfacsaró reménytelenség az írói légköre – mondhatnám: az ambiance-a – ennek a nagyon tehetséges fiatal írónak, aki úgy beszél önmagával, mintha tökéletesen egyedül volna a világon. „Írok, beszélek, írok… Leírok mindent, ami az eszembe jut. Nem írok le mindent, ami az eszembe jut… Kihúzok egy szót, találóbbat keresek, megigazítom a szemüvegemet, folytatom az írást. Az írást folytatnom kell. Folytatom. Ez itt egy novella, magyar nyelven íródott, írója 22 éves, az ikrek jegyében született…”

Egy fiatal író önmagával beszél, és semmi vigasztalót nem tud mondani önmagának.

Költő, növésben

A közelmúltban nem csekély feltűnést keltettek egy eddig ismeretlen költő – Petri Lukács Ádám – versei, melyeket a Mozgó Világ közölt májusi számában. A folyóirat elején a Mozgó-lexikonban a rövid életrajz mellett – amelyből megtudtuk, hogy a költő általános iskolai tanuló – egy téves adat is helyet kapott:

„Először idén tavasszal jelentek meg versei az Élet és Irodalomban.” Valójában ezek a versek nem jelentek meg, talán azért, mert amikor elfogadtuk a verseket, a költő még tíz centivel kisebb volt, és így alig vettük észre. Pedig észre kellett volna venni már korábban is, amikor még tizenöt centivel volt kisebb, és rövid, ám érett tanulmánnyal szólt hozzá egy akkoriban zajló kényes irodalmi vitához. A tanulmányt nem közöltük, mert nem akartuk még inkább bolygatni az amúgy is felzúdult kedélyeket, ezt sikerült is megértetnünk vele, és azt is sikerült megértetnünk, hogy a jelentős tanulmányokat nem szokás kockás irkalapokra írni. Azután Petri Lukács Ádám még öt centit nőtt, és már versekkel jelentkezett, történetesen nálam. Én rögtön el is kezdtem olvasni az első verset, amely egy iskolatáskául szolgáló hátizsákból került elő egy órarend és egy földrajzkönyv mellől. Ám a versnek nem volt órarend és földrajzkönyv illata, bár a tárgyilagossága alig maradt el a földrajzkönyvétől. Csakhogy ez a tárgyilagosság könyörtelen volt, szívszorítóan kíméletlen. Pőrére vetkőztetett kapcsolatok szomorúsága áradt a sorokból fegyelmezetten és visszafojtottan, és még az írásjelek is higgadt pontossággal irányítottak a lényegre.

Az első remekül leütött hang végigzengett a versen, és még akkor is zengett, amikor már befejeztem az olvasást, és meghatottan bámultam a költőt; zavart öntudattal toporgott előttem, mint aki éppen most nyert meg egy görkorcsolya-bajnokságot a Ligetben.

Ezúttal elmaradtak az idősebb pályatárs intelmei, nem is volt szükség erre. Ez a költő igazi tehetség – gondoltam –, sok mindent tud már, és amit nem tud, magától fogja megtanulni. Még nem sejti, mi vár rá. Megdicsőülten áll egy sikeresnek ígérkező pálya kezdetén, kefehaja az égnek mered, s miközben hátizsákjában az elpiszkolódott radírok mellett tovább gyűrődnek az irkalapok, kérlelhetetlen ítéletet tart az emberi és társadalmi viszonyok felett.

Költői pályájának következő szakaszában a szigorúsága feltehetően enyhülni fog. Megtanul majd cigánykereket vetni, kavicsokat gyűjteni, és fél lábon ugrálni a járda szélén. Elnézőbb lesz, játékosabb, gyerekesebb.

De ehhez még néhány centit nőnie kell.

A menekülés attitűdje

Milyen szépen szökdöstek át a kávéházi ablakokon a régi elbeszélők kürtőkalapos szökevényei, abban a bódult korban, amikor még a beszélyek valahogy így kezdődtek: A tavalyi telet Aix-en-Provence-ban töltöttem, egy kamilla illatú penzióban… A terézvárosi kifőzdék füstjéből szabad utak nyíltak még a sejtelmes kastélyok és délszaki promenádok felé, de itthon is akadtak behavazott fogadók, ahol a szökevények tovább szőhették álmaikat, s ahol a kandalló fölött az ingaóra olyan időt mutatott, amely – egy Szindbád nevű szökevény szavaival élve – talán soha nem is létezett.

Ez az álombeli ingaóra csalogatja Tóth Gábor Ákos szökevényeit is egy követelőző és nehéz világban, amikor minden út el van torlaszolva. Ezek a szökevények kiábrándultabbak, mint fátermörder-galléros elődeik, fásult varázslókként lépik át a tér és az idő határait, s „kezük között tangóharmonikává gyűrődik a világ. 1 : 1 000 000 léptékben játszanak rajta, a félhangokat nem számítva”.

Egy földrésznyi barlangvasút viaszfigurái bólogatnak ebben a szokatlan irodalmi tenyészetben, melynek megértéséhez azért jól rögzített létrafokok vezetnek: nyelvi találékonyság és hibátlan, végleges mondatok.

Tóth Gábor Ákos fiatal író, sovány, szerény és nagyon türelmes. Kötetnyi írása van, könyve még tincs. Rossznyelvű szökevények szerint, manapság a kiadó akkor vállalkozik csak egy fiatal író első kötetének kiadására, ha az már előbb egy másik kiadónál megjelent.

Dömdödöm… Dömdödöm…

Valamikor régen egy finom, művelt asszony azt kérdezte tőlem, ismerem-e Lázár Ervint. Mondtam, hogy ismerem. Mire a finom, művelt asszony azt mondta, hogy ő Lázár Ervint az írásai alapján egy tündérnek képzeli, és nekem erről mi a véleményem? Ezen egy kicsit elgondolkodtam, de nem mondtam ellent, hanem azt mondtam, hogy ő tényleg egy tündér, bár a tündéreknek a kevéssé ismert fajtájához tartozik.

Abban az időben – ez úgy húsz évvel ezelőtt történt – Lázár Ervin még robusztus volt, mint a Rübezahl, a német hegyek varázslója, ám barátságos is, mint egy bácskai marhakereskedő, s hosszú, lekonyuló bajszával, vállát verdeső varkocsával még magyar történelmi arcképekre is emlékeztetett, úgy a kuruckor tájáról. Általában azokban a kocsmákban lehetett találkozni vele, ahol a részegek a legkötekedőbbek voltak, a csapos pedig a leggorombább. A kötekedő részegek azután – mert nekik is nagy, piros szívük volt – megvallották a titkaikat Lázár Ervinnek, félelmetes titkokat lehetett tőlük megtudni. Egy ízben például a Lordok házához címzett kocsmában az egyik részeg elárulta, hogy nemsokára elpusztítja a világot. Lázár Ervin akkor egy fél deci kevertért megváltott tíz embert, a következő féldeci árán már egymillióan élhették túl a végítéletet, a harmadik féldeci után meg volt mentve az emberiség, beleértve a goromba csapost, Nemes Györgyöt, az ÉS főszerkesztőjét és Balaskó Jenő alanyi költőt. A részeg ugyan tett némi ellenvetést, de Lázár Ervin csak annyit mondott neki, hogy: „Hohó! Nem oda Buda!” Mire a részeg csüggedten böffentett egyet, majd engedelmesen bebotorkált abba az erdőbe, amely láthatatlanul körülvette Lázár Ervint, ott azután szelíd krokodillá változott vagy küszvágó csérré. Ezt az erdőt ugyanis csupa olyan lények népesítették be, akik éjfél és hajnali három óra között találkoztak Lázár Ervinnel, állástalan újságírók, meg nem értett költők, lesántult zsokék, filozofikus hajlamú csőlakók minden elképzelhető nemből. Lázár Ervin erdejében levetették polgári alakjukat és nevüket, új neveket kaptak, efféléket, mint Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos vagy Ló Szerafin. És csak a nagyon beavatottak tudták, hogy a kiöregedett cirkuszi oroszlán állás nélküli tánc- és illemtanár volt a Nagyfuvaros utcában, amíg nem találkozott Lázár Ervinnel. (A többiekre is emlékszel? – kérdezem a lányomat, aki korához képest elég jól megjegyez mindent. Krisztina már sorolja is lelkesen: Vacskamati, Aromó, a nyúl, Dömdödöm és persze Mikkamakka. Melyik a Dömdödöm? Nagyon aranyos, nem tud beszélni, mindenre azt mondja, hogy dömdödöm… A lányom harminckét éves, és orvos, de múlhatatlan emlék az életében, hogy egyszer ő játszotta Mikkamakkát egy iskolai ünnepségen.)

Így járta éjszakáról éjszakára a világot Lázár Ervin, amíg azután egy hajnalban hazament, mert derengett a fejében, hogy valahová valamit írnia kell. Borostásan, csapzottan, a kialvatlanságtól véres szemekkel leült a hokedlira – sokkal több bútorzata nem is volt –, az asztal fiókjából kihúzta az elcsorbult ceruzát meg a tiszta papírt, és a körülményekhez képest olvasható betűkkel írni kezdett: „A furfangos pintyőke. Lázár Ervin meséje.”

Napközben persze – mint minden valamirevaló tündérnek – neki is volt polgári foglalkozása, az Élet és Irodalom prózai rovatát szerkesztette, leveleket körmölt szorongó szerzőknek Ceglédbercelre, ezek a levelek csekély eltéréssel ugyanazt a hangot ütötték meg: „Tisztelt uram (asszonyom)! Macskajaj című novelláját dicséretes helyesírása ellenére terjedelmi és egyéb okokból nem tudjuk közölni. Ne adja fel a reményt. Írjon sokat és jelentkezzen ismét, húsz-harminc év múlva.” A szerkesztőségben töltött órák estére azonban kiestek az emlékezetéből, és ha valaki megkérdezte, hogy mit csinált egész nap, rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy szkanderezett egy törökkel. S ha az illető nem elégedett meg a válasszal, és a dolgok mélyére akart hatolni, azt is megtudhatta, hogy Lázár Ervin a törökkel a Rókus kórház előtti kis téren találkozott, ahol egy padon folyt a küzdelem váltakozó kimenetellel késő délutánig, amikor is a török – akinek korábban faiskolája volt Izmirben – annyit mondott csak, hogy ülgyürüm bender cselebi, és feladta a harcot. Voltak, akik kétségbe vonták Lázár Ervin szavait, mert éppen abban az időben, amikor állítása szerint a törökkel szkanderezett, látták őt a Sport cukrászdában, amint egy Mariska nevű felszolgálólánynak két szál hervadt tulipánt nyújtott át. Én azonban – aki mindennap együtt voltam vele – tudtam, hogy Lázár Ervin egyszerre lehet két helyen is, szkanderezhet a törökkel a Rókus kórház előtt, s egyidőben virágot is nyújthat át ideiglenes szerelmének, az enyhén tramplicska Mariskának, aki ráadásul olyan kancsal volt, hogy amikor sírt, a hátán folytak végig a könnyei. A fennhéjázóbbak még azzal is akadékoskodtak, hogy miért találkozott volna éppen egy törökkel, amikor mások évekig járják a kocsmákat, és nem látnak soha egy fikarcnyi törököt. Ezeket csak sajnálni lehetett a tájékozatlanságuk miatt. Engem egyáltalán nem lepett meg, hogy Lázár Ervin szkanderezett egy törökkel, mint ahogy az sem lepett volna meg, ha azt hallom, hogy egy buddhista zarándokkal nasi-vasit játszott az Almási téren. Lázár Ervin úgy vonzotta magához a különös alakokat, mint a hammelni patkányfogó. Szemtanúja voltam, amikor egyszer megjelent a Hungária kávéházban egy csapat vörösre sikált arcú vénlánnyal. Khaki színű malaclopóban, lapos sarkú férficipőben trappoltak Lázár Ervin mögött, voltak vagy nyolcan, egy teljes svájci vöröskeresztes küldöttség. Lázár Ervin leültette őket, majd rájuk mosolygott, miközben behajlított mutatóujjával végigsimította a bajuszát: „Mit isztok, lányok, állom a cechet!” Ettől a mosolytól a fakó hajú és ráncos arcú szüzek viháncoló csitrikké változtak át, vihogva kortyolgattak bele a vermutba, amelyből Lázár Ervin egy rundot rendelt, egy rund konyakot és egy rund vermutot a „valamelyiket csak megisszák” elvből kifolyólag, mivelhogy a nyelvi nehézségek miatt csupán az ösztöneire tudott támaszkodni. Ám az ösztönei helyesnek bizonyultak, a hervatag diakonisszák megitták a vermutot is meg a konyakot is, és kuncogva tűrték, hogy a fuvaros kedélyű, nagy, bajuszos ember dévajkodjon velük, benyúljon a malaclopó alá és megpaskolja a combjukat. Vérbő balzaci jelenet volt, akárcsak egy Dubout-illusztráció a Pajzán históriákból.

A helvét matrónákat Lázár Ervin az Emke-aluljáróban gyűjtötte maga köré, és ugyancsak ott szedte össze később azt a két bantu négert is, akik vakon követték őt a Hírlapkiadó klubhelyiségébe. Soha nem láttam még emberi szemekben olyan rajongással teli ámulatot, ahogy ezek a fekete fiúk tekintettek Lázár Ervinre. Különben szerények voltak és illemtudók, és csak nagy nehezen lehetett rábírni őket az alkoholfogyasztásra. De Lázár Ervinnek ez is sikerült. Borba mártott ujjával titokzatos köröket rajzolt az asztalra, s minden kör után bűvös szavakat hallatott: unguru limbu! Ez azt jelentette, hogy ő a nagy varázsló, aki megszabadítja a bantukat a gonosz nyamnyamoktól. Ekkor lépett az asztalhoz az ismert marosvásárhelyi előadóművész, Tompa László, s egy ideig csodálkozva nézte a nem mindennapi együttest. Lázár Ervin pedig elbűvölő mosollyal rámutatott a bátortalan négerekre: „Látod, apám, meghívtam két erdélyit.” Tompa László erre nagyot csuklott, aztán nagyot sóhajtott, s mivel soha nem szűnt meg fajtája sorsán gyötrődni, azt sóhajtotta: „Ők legalább már szabadok.” Ennél a mondatnál hagytam el a helyiséget, mivelhogy dolgom volt egy emelettel feljebb, a nyomdában. Mire visszajöttem, már két feslett leányzó is ült a társaságban, az asztalon üres borosüvegek sorakoztak, és vidám nótázás folyt. A kis bantuk immár a nyamnyamok zaklatásaitól megmentve, félig elázva énekelték Lázár Ervin vezényletére: „Nyaszaföldön lassan jár a posta…”

Máig sem tudom, mi volt az a varázserő, amellyel megbabonázott mindenkit, aki a közelébe került. Alkalmi ismerősei aligha sejtették, hogy egy nagy író szállt le hozzájuk, Lázár Ervin nem úgy viselkedett, ahogy a nagy írók szoktak. Nagy írók ritkán jártak gyűrött nadrágban, és a nagy íróknak soha nem jutott volna az eszébe, hogy a 12-es autóbuszon, az Oktogonnál, leszállás előtt kinyilatkozzanak. „Én most a barátomhoz megyek. Aki akar, velem jöhet.” Ez így történt meg Lázár Ervinnel, harmincan szálltak le utána az autóbuszról, ezeket mind meghívta a barátjához, aki lakásavató bulit tartott a Nagymező utcában. (S aki még most is beleborzong, ha visszagondol rá, hogy négyen ott akartak maradni nála örökre, hárman pedig megkérték kezét a kedvesének, a szép és gömbölyded Gizellának.) A harminc utas mindenre elszántan követte Lázár Ervint, mint a nemesek valamikor Héderváry Kontot Budára. Pedig feltehetően egyikük sem olvasta a Berzsián és Didekit, a Bikfi Bukfi Bukferencet vagy a Szegény Dzsoni és Árnikát, ezeket a gyönyörűséges remekeket.

Persze ennek – mint fent említettem – van már húsz esztendeje, és húsz esztendő még egy tündér életében is nagy idő. Megnősül közben, felnevel két gyereket, és a gyomra táján apró fájdalmak figyelmeztetik, hogy most már jó lesz vigyázni a varázslatokkal. Egyre gyakrabban ül a hokedlin valami megmagyarázhatatlanul rátörő szomorúsággal, akárcsak Berzsián, a költő, aki a lyukasserpenyő szomorúságából olykor belesüllyed a hervadtdália állapotba. „A hervadtdália állapotból már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúsága következhet. Azokból pedig nagyon nehéz kikászolódni.” Amikor május 5-én felhívtam Lázár Ervint, hogy gratuláljak neki a születésnapján, a hangjából úgy éreztem, hogy éppen a vízzelteltszarvasnyom szomorúság állapota forog fenn.

– Honnan tudtad, hogy születésnapom van? – kérdezte elhaló hangon.

– Kinéztem az Irodalmi lexikonból.

– Azért szép tőled, hogy hívtál – mondta, és ez egy kicsit már élénkebben hangzott. Ez már csak lyukasserpenyő szomorúság volt.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Úgy, ahogy – mondta. – Itt is fáj, ott is fáj.

– Nekem egy tenyérrel nagyobb a májam – mondtam. Gondoltam, hogy ezzel megvigasztalom.

– Te beszélsz! – sóhajtott. – Neked még van májad.

Azután még mondtunk egymásnak ezt-azt, de semmi olyat, ami feljegyezhető volna az emberiség számára. Semmi örök érvényű nem volt abban, amit beszéltünk.

– A gyerekek hogy vannak?

– Fruzsi most érettségizik.

– Zsiga?

– Zsiga is jól van.

Csakhamar elbúcsúztunk egymástól. Letettem a kagylót és elbambultan néztem magam elé. S csak ültem, ültem, és azt hajtogattam magamban, hogy dömdödöm… dömdödöm… Később ugyanezt hajtogattam, de már kérdő hangsúllyal. Dömdödöm?… Dömdödöm?

Hát tényleg elmúlt az ifjúság? Hát tényleg elmúlt?

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy elborult az ég. A szürke belvárosi házak fölött tompa, fenyegető robajjal közeledtek a pomogácsok.

Ezt még meséld el, Pista…

Melyiket? A Háy Gyulát a börtönben. Ugyan, hagyjátok, százszor hallottátok már. Inkább egyetek ebből a disznósajtból, a Zsuzsinak van egy hentese, Dabasról hozza az árut… Előbb meséld a Háy Gyulát. Na jól van, szóval ül a Háy a cellájában, egyszer csak kulcscsörgés, belép hozzá a smasszer, szép nagydarab ember, s csak nézi a Gyulát szúrósan. Végre megszólal. Mondja, Háy, ismeri maga az Örkényt? Gyula tétovázik, nem tudja, hogy jó-e neki, ha ismer engem. Hát ismerem, mondja. Az Örkény Istvánt? Az Örkény Istvánt. Az írót? Az írót. Aki azelőtt patikus volt? Patikus volt. A smasszer szó nélkül odavág a Gyula elé egy csomag cigarettát, ezzel kimegy. Háy ebből megtudja, hogy előnyös neki, ha ismer. Másnap megint benyit hozzá a smasszer. Mondja, Háy, jól ismeri maga az Örkényt? Mi az, hogy jól ismerem, nálunk szokott vacsorázni. Az Örkény magánál vacsorázott? Nem is egyszer. Az Örkény István? Az Örkény István. Aki patikus volt? Aki patikus volt. Újabb csomag cigaretta, a smasszer könnyekkel a szemében kivonul. Aztán ez így megy tovább, a smasszer, amikor csak szolgálatban van, benyit a cellába. Gyula mesél, neki soha olyan barátja nem volt, mint az Örkény, egyszer még az életét is megmentette, nagy ember az Örkény, óriási író. Minden alkalommal egy csomag cigaretta. Mondja, Háy, kérdezi egyszer a smasszer, szép ember az Örkény? Mi az, hogy szép, egy Jávor Pál! Olyan, mint ahogy ír, olyan akkurátus, magyaros? Hogy magyaros? Olyan a hangja, mint az estvéli harangszó, és ha látná, amikor a bajuszát pödri! Szóval, jó magyar ember? Hogy jó magyar ember? Ilyen jó magyar ember nincs még széles e világon. Ezúttal két csomag cigaretta. Gyula elégedett, na, mondja magában, ezzel az Örkénnyel megfogtam az Isten lábát. Csakhogy telik-múlik az idő, a smasszer meg nem jelentkezik. Eltelik két hét is, amikor felpattan a cella ajtaja, ott áll a smasszer, remeg a dühtől, az arca lila, s csak annyit tud kinyögni fojtott felháborodással: Az Tömörkény, te piszok!… De most már tényleg egyetek, nézzétek, milyen hamvas ez a disznósajt, ilyen csak Dabason van, Zsuzsi, hozz egy kis lila hagymát!… Előbb meséld el, Pista, a Boldizsárt. De hát mindannyian ismeritek. Nem baj, csak meséld el. Jó, de ez az utolsó…

Elég az hozzá, hogy írószövetségi közgyűlés ötvenkettőben, ezzel mindent megmondtam. Késő estig tart, utána nem tudok elaludni, éjfélkor felhívom a Boldizsárt. Aludj nyugodtan, Iván, mondom neki, a dolog el fog simulni. Miféle dolog? Nézd, Iván, ez nem telefontéma, de hidd el nekem, mindent megteszünk érted, amit tehetünk. Mi a francról beszélsz? Fő, hogy ne izgasd fel magad, Iván, már beszéltünk Horváth elvtárssal, ő hajlik rá, hogy meg nem történtté tegye az ügyet, személyesen fog beszélni Révai elvtárssal. A szentségit neki, mondd már meg, hogy miről van szó? Arról van szó, hogy bízzál a barátaidban. Te vagy egy barát? Igen, Iván, és mindig megpróbálok segíteni, ha valaki nagy bajban van. Ki a franc van bajban? Te is tudod, Iván, miről van szó, de most ne beszéljünk róla, holnapra, remélem, minden tisztázódik. Legjobb, ha beveszel egy nyugtatót, nehogy kárt tegyél magadban. Te teljesen meghülyültél, nekem semmi okom nincs a nyugtalanságra. Tényleg azt hiszed, hogy nincs? Miért volna, te idióta?! Én nem akartam erről beszélni, Iván, de ha kiprovokálod, kénytelen vagyok rá. Ez nem titok, mindenki látta, hogy mit csináltál, még Horváth elvtárs is. Mit csináltam? Piszkáltad az orrod. Ez még nem lett volna baj, de amit kipiszkáltál, azt a Sztálin elvtárs szobra alá dörgölted… Óriási üvöltés, Iván lecsapja a kagylót… De nem ez a poén. Eltelik húsz év, én már rég elfelejtettem az egészet, ülök az új kocsimban. A járdán ott slattyog a Horváth Márton. Ismertek, milyen udvarias vagyok, letekerem az ablakot, kiszólok a kocsiból: elvihetem valahová, Horváth elvtárs? Beül mellém, nagyon hálás, beszélgetünk útközben erről-arról. Ahogy a jó elvtársak szoktak. Mielőtt kiszáll a kocsiból, azt mondja, már rég meg akartam magától kérdezni valamit. A maga jó barátja, Örkény elvtárs, ez a Boldizsár nem bolond egy kicsit? Miért volna bolond? Nagyon okos, becsületes fiú, családszerető meg minden. Már nagyon régen történt, mondja Horváth Márton, talán az ötvenes évek elején, egyszer hajnalban rettenetes csengetésre ébredek. Kibotorkálok a kapuhoz, ott áll a maga barátja, ez a Boldizsár, télikabáttal a pizsamáján. Amikor meglát, elkezd üvöltözni: Vegye tudomásul, Horváth elvtárs, én csak nagyon ritkán piszkálom az orromat, és ha ki is piszkálok valamit, soha nem dörgölöm a Sztálin elvtárs szobra alá… De most már tényleg vegyetek a disznósajtból, a Zsuzsi meg fog sértődni, ha nem vesztek, direkt nektek hozatta Dabasról…

Várj egy kicsit, Pista, előbb még meséld el, hogy volt az, amikor bedumáltad a Dérynek, hogy a Szent Péter nem más, mint a Zelk Zoli. Dehogy dumáltam be, én csak azt mondtam a Tibornak, hogy a Szent Péter mostanában különösen viselkedik, állandóan snóblizni hívja az angyalokat. Erre a Tibor – ismeritek, milyen rabiátus természetű – odament a Szent Péterhez, jól lehordta, legalább itt viselkedj egy kicsit komolyan, Zoli, nem kell mindig hülyéskedni. Jól megráncigálta a szakállát. Képzelhetitek! Ha nem vagyok ott, legalább húszezer év purgatórium… De most már tényleg hagyjuk abba, nézzétek, milyen szép, gusztusos ez a bárányfelhő…

Kit érdekel a bárányfelhő, Pista, csak mesélj még, te édes. Mesélj, mesélj még, te drága, te felejthetetlen…

Én már előre megmondtam

Nagyon haragszom egy Spiró György nevű íróra. Haragszom rá, mert remekmívű regényeket ír, amihez – korát tekintve – nincs joga. Ráadásul egymás után mutatják be darabjait a színházak, de más műfajban is sikere van, és szeretik a lányok. Egyelőre nem tehetek Spiró ellen semmit, de az idő nekem dolgozik. Én ugyanis naplót vezetek, amelybe naponta feljegyzek mindent, amiről úgy gondolom, fontos, hogy az utókor is megtudja. Spiróról például meg fogja tudni az utókor, hogy az Ikszek című regényének kéziratát a vonaton találta Sochaczew és Skiemiewice között. Erre megbízható tanúm is van, egy Krzmrzszki nevű kalauz, aki már Strzegomnál felfigyelt a jegy nélkül utazó magyar íróra, amint izgatottan piszkálta az orrát. Ez igen jellemző Spiróra, akiről azt is meg fogja tudni az utókor, hogy Csirkefej című darabjának ötletét – sőt a dialógusok jó részét is – egy Abdurrahman Hasszánbégovics nevű, korán elhunyt bosnyák írótól lopta. A darab egyetlen fennmaradt horvát nyelvű példányát Spiró a jajcei könyvtárban apránként megette.

Halálom után a naplóm megjelenik valamelyik irodalmi folyóiratban, nekem mindegy, hogy melyikben, mert én már akkor a hant alatt pihenek, azzal a boldog tudattal, hogy Spiró György kétes eredetű műveit a tanügyi hatóságok végre törlik a kötelező olvasmányok listájáról.

De mi történik akkor, ha nem jelenik meg a naplóm? Ezt az eshetőséget teljesen kizárhatom. Irodalmi folyóiratainkban alig akad egyéb közlésre méltó anyag, mint az elhunyt írók naplói, levelei vagy hátrahagyott jegyzetei. Ennek mindenki nagyon örül. Mert van-e szívderítőbb annál, mint amikor a naplókból, levelekből, hátrahagyott jegyzetekből megtudjuk, hogy nálunk az írók sohasem törtek lándzsát parázna tévhitek mellett, nyílt sisakkal állták a csapást, nem loptak nyakkendőt a Lafayette áruházból, és nem üldöztek senkit semmiért. Akik viszont őket üldözték, ezúttal megkapják a magukét név szerint, pontos lakcímmel – és kemény szavakkal illetve – szerepelnek a nyilvánosságra hozott naplókban, levelekben és hátrahagyott jegyzetekben.

Szeretem olvasni ezeket az írásokat, szinte valamennyit egyformán. De a legjobban attól vagyok elragadtatva, amikor az író még életében bízza ránk naplójának apró intimitásait. Így győzhetjük le az elmúlást! Nincs felemelőbb, mint dagadó izmokkal, egészségesen javítgatni hátrahagyott írásaink levonatát, miközben disznósajtot falatozunk ecetes tormával, és élvezzük a posztumusz elismerést.

A folytatásos közlések növekvő sikere egyre inkább arra ösztönzött, hogy magam is felajánljam valamelyik irodalmi folyóiratunknak hosszú évek óta vezetett naplóm jelentéktelen részleteit, amelyeket találomra válogattam ki, és ezért senki ne keressen bennük valamiféle teljességet.

1526. augusztus. Ma délután felkeresett Tomori. Nagyon fáradtnak látszott. Kérdeztem, miért hagyta el az érseki széket? Azt mondta, muszáj volt, haditervet készít, Mohácsnál akar megütközni a törökkel. Erről beszéltünk. Nem rejtettem véka alá, hogy a tervet rossznak találom. Megmondtam Tomorinak, hogy Mohácsnál vészre számíthat. „Még örülhetnek, ha a király nem fullad bele a Csele patakba.” Tomori dühösen becsapta maga mögött a felvonóhidat. Nem érdekel. Ami a szívemen az a számon. Nagyobb baj, hogy egész nap fájt az epém. Fölöstökömre borjú czémert faltam, nyersen becsinálva. Vajon hallgat-e rám Tomori?

1526. szeptember. Nem hallgatott. Most megnézheti magát. Tomori! A büszke vezér. Neki legyen mondva. De el, el, messzire a rút csatazajtól. Kicsiny cintermemben Rabelais-t olvasok. Jó író. Még hallani fogunk róla.

1708. február. Máma a fejedelem vezérlő sátrában ebédeltem. A menü igen jó volt. Borjúhús zuffával, ökörbél tejben, csuka lengyel lével, sályafánk. Feltűnt, hogy a fejedelem alig eszik, mindössze két tikmonyt kebelezett be, annak is inkább csak a székit. Gondterheltnek látszik nagyságod, jegyzém meg. Fülemhez hajolt, hogy még Bercsényi se hallja. Áruló van közöttünk. Vettem a bátorságot. Ha nem veszi zokon Nagyságod, én megmondom, ki légyen. No ki? Ki más, mint Ocskay László. Mire a fejedelem haragosan. Kend háborodott. Ocskay a legjobb vitézem etc… etc… Ne merészeljen ármánykodni Ocskayra etc… etc… Ráhagytam. Olyan izgatott volt, hogy megevett még egy tikmonyt. De inkább csak a székit. Szegény fejedelem. Nem tudja, mi folyik itt. Párnámra dőlve Montesquieu-t olvasom. Jó író. Hallani fogunk róla.

1956. október. Reggel felhívott Rákosi. Mondtam neki, hogy éppen reggelizem, hívjon vissza egy fél óra múlva. Már enni sem hagyja az embert. Fél óra múlva csengett a telefon. Itt Rákosi. Mi az, ami olyan sürgős magának? (Szándékosan nem tegeztem.) Tanácsot akar kérni tőlem. Magán már semmilyen tanács nem segít, mondtam. Az egyetlen tanács, amit adhatok, írassa a villát a nagyságos asszony nevére. Letettem.

1988. március. Ma a Kossuth-díj kiosztásánál találkoztam Aczéllal. Egy ismert író könyvét mutatta, illetve csak a dedikációt. „Aczél György elvtársnak, mindannyiunk gondoskodó atyjának, aki többet tett a magyar irodalomért, mint Kazinczy Ferenc, Gyulai Pál és Osvát Ernő együttvéve. Hűséges fiúi hódolattal…” Szánalommal néztem rá. Szegény, ha sejtené, mit fog ez róla írni két év múlva! Este az ágyban Csurkát olvasok. Jó író. Most fedezem csak fel, milyen politikai tisztánlátás rejlik A ló is ember című művében. Még sokra fogja vinni! Korán álomra hajtom a fejem, kezd fárasztani ez a naplóírás. Még pár száz évig folytatom, aztán abbahagyom.

A hímzések pirossa alatt

Váczi Tamás huszonkilenc éves. Abban az időben, hogy Tardra ment és tanítani kezdett, huszonkét éves volt. Éppen annyi idős, mint annak idején Szabó Zoltán, amikor leírta A tardi helyzet első mondatát: „Az élet, amely a hímzések pirossa alatt meghúzódott, komor volt és nehéz.”

A matyó falu, melynek neve Szabó Zoltán könyve által fogalommá vált, kicsiny falu, 2400 lakossal. Az Alföld és a Felvidék határán bújik meg, Borsodban, keservesen művelhető partok – a Bükk halmokká szelídült nyúlványai – közé szorulva. Hogyan is szól a mondóka?:

Sohasem jártam Tardon, ahol „ősztől tavaszig sárban hevernek a házak, mint a malacok”, s mégis rokoni közelségben éreztem mindig a falut, akárcsak azokat a porba fulladt orosz helységeket, melyeket Csehov vagy Turgenyev örökített ránk. Ismertem a keresztszemes hímzést, a „zsidómiatyánkos”, „törökmuzsikás”, „Kossuth-bankós”, „cigánykártyás”, „szíves-madaras” mintákat, emlékezetembe vésődtek a tardi öregek, akik „kerekes guzsalyokra hajolnak mereven, és csak a szükséges mozdulatokat végzik”.

De ez mind a régi Tard. Szabó Zoltán parasztjai már a sírban nyugosznak, abban a temetőben, ahol valamikor az egyik sírkőre e szavakat vésték:

Így hát én a halott falut ismerem. Az élőről alig hallottam mostanában, csupán a híres keresztszemes „kokostaréjost” láttam néha valamelyik Váci utcai bolt kirakatában.

Egy szép napon azután felkeresett engem az a Váczi Tamás, aki huszonkilenc éves, és huszonkét éves volt, amikor Tardon tanítani kezdett. Tarisznya lógott a vállán, a tarisznyából jókora köteg kézirat került elő, egy készülő könyv részletei. És akkor…

Akkor a kéziratlapokból rég elfeledett illat csapott meg, verejtékes, megbízható, igazi emberillat, s mögötte nehézkes és valódi emberi mozdulatok keltek életre, elbűvölő tájszavak hullámoztak valóságos népmesei lejtéssel. Szabó Zoltán első híradása után majd ötven esztendővel újra találkoztam a tardi temető ciprusaival, a partokra fölkaptató hepehupás dűlőkkel, az élettel a hímzések pirossa alatt.

Volt ebben a találkozásban valami népmesei, talán az a fiú – mint a mesebeli legkisebb fiú –, vállán a tarisznyával, melyben a csodafurulyánál is nagyobb varázslat lapult: a huncut fényű, józan szép magyar írás már-már feledésbe vesző varázslata. Kis idő múltán, amikor újra eljött a fiú – a Váczi Tamás –, elmondtam, mekkora csoda az, ha első jelentkezésre igazi írót ismerhetünk meg.

Habár ő abból is értett volna, ha – a népmesék szabályai szerint – annyit mondok csak neki:

– No fiam, szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál.

Volt egyszer egy fiú egy nagy tarisznyával

Huszonkilencedik életévét töltötte be, amikor eljött hozzám az a fiú, aki most harminckét évesen elment meghalni. „Felkeresett engem az a Váczi Tamás – írtam akkor róla –, aki huszonkilenc éves, és huszonkét éves volt, amikor Tardon tanítani kezdett. Tarisznya lógott a vállán, a tarisznyából jókora köteg kézirat került elő… Volt abban a találkozásban valami népmesei, talán maga a fiú – mint a mesebeli legkisebb fiú –, vállán a tarisznyával, melyben a csodafurulyánál is nagyobb varázslat lapult: a huncut fényű, józan szép magyar írás már-már feledésbe vesző varázslata.”

Egyhuzamban olvastam el a kéziratot, nem is lehetett abbahagyni, az első leütött hang – más-más fekvésben bár – mindvégig ott rezgett a fülemben. A hömpölygő sorokból olyan orgona búgását hallottam, amilyet göcsörtös kezű magyar mesterek faragtak falusi templomokba, és az áhítatnak, amit keltett, akác- és kakukkfű illata volt.

Amikor újra eljött a fiú – a Váczi Tamás –, elmondtam, mekkora csoda az, ha első jelentkezésre igazi írót ismerhetünk meg.

Nem tudok mit kezdeni a halálával, valójában nem is ér el a tudatomig. Itt van előttem utolsó kéziratainak egyike, amíg olvasom, ismét betölt a szavak varázsa, amely egy villanásnyi időre láthatóvá teszi azt a garabonciás kedvességű fiút – a Váczi Tamást –, s hallom mögötte kíséretül a falusi orgonát, még szól az öreg hangszer, még zengi az Erős vár a mi Istenünk-et… míg egyszer csak a templomszolga leveszi a lábát a fújtatóról…

Négy százados emelje a ravatalra – mondanám megrendülten Fortinbrasszal.

Az utcáról jött be…

Ezt szoktuk mondani a szerkesztőségben, amikor ismeretlen szerző jelentkezik egy tűrhető kézirattal, amelyben lehet, hogy nincs feltűnő stiláris botlás és a mondatok világosak, de mégis hiányzik belőle valami. Ám a felsorolt erények már teljesítménynek számítanak manapság, amikor elismert írók efféle mondatokat vetnek papírra: „A szél beleette magát a neszekbe és lemosta magáról létezése lehetőségeit.” Az a puszta tény, hogy a szándékok érthetők és a szöveg áttekinthető, persze még nem elegendő ahhoz, hogy irodalomnak nevezzük, de legalább beszélni tudunk róla, elmondhatjuk válogatott közhelyeinket, amelyekből a szerző tapasztalhatja, hogy milyen okosak vagyunk, de az a valami, ami addig hiányzott, feltehetően továbbra is hiányozni fog.

Ennyit bevezetőül addig a pillanatig, amikor Herold Ágnes „bejött az utcáról”, kezében egy köteg kéziratpapírral. Hogy pontos legyek – az ünnepi pillanat megérdemli a pontosságot –, egy kávéházban találkoztunk, én capuccinót ittam, ő sört rendelt, nagy szakértelemmel válogatott a sörök márkáiból. Ebből kiderült, hogy legalábbis a sörök tekintetében tájékozott, nem téveszti össze a Drehert a Kaiserrel. Később az is kiderült, hogy spanyol szakos egyetemi hallgató, és dolgozatokat szokott írni. Lorca nőalakjairól. Szépirodalmi munkái még sehol sem jelentek meg. Ez volt minden, amit sikerült kivennem a szavaiból, nem tudtam meg például, hogy olvasta-e Proustot és szereti-e Esterházy Péter műveit. Udvarias fölénnyel kezdtem el olvasni az első kéziratlapot, mert úgy véltem, hogy enélkül nem tudom előadni megrögzött intelmeimet: ne írja le soha azt, hogy „mondta Béla kacagva”, és azt se, hogy: „a nap fehér botként vágott be a szobába”. De már az első mondatnál bizseregni kezdett az agyam, és – ahogy, mint kezdő író, fogalmaznám – „hevesen verni kezdett a szívem”. Pedig csak egy takarékos terjedelmű, köznapi mondatot olvastam, egyszerű alannyal és állítmánnyal, és dísztelen jelzőkkel. De az a bizonyos meghatározhatatlan valami, ami hiányozni szokott azoknak a műveiből, akik „az utcáról jöttek be”, most nem hiányzott. Azután, ahogy olvastam, továbbra sem hiányzott. Hogy mi az a valami, ami minden erőltetettség nélkül, eszköztelenül is elbűvöli az olvasót, ezt – úgy gondoltam – közösen fogjuk megbeszélni Herold Ágnessel, mert én magamtól aligha tudok rájönni. De ő közben a második üveg sört kortyolgatta, s látszott rajta, hogy nem nagyon akar hozzászólni, inkább azt állapította meg, hogy a sör nem elég hideg. Erre magamnak kellett kitalálnom, hogy valószínűleg a szemléletről van szó, egy senkiéhez nem hasonlítható szenvedélymentes, önmagát sem magyarázó szemléletről. De hogy mi tesz egy írást, amiben nincsenek fortélyos nyelvi játékok, mindenáron láttatni kényszerítő hasonlatok, igazi irodalommá, nem tudom. És hogy mi tesz egy lányt, aki spanyol szakos egyetemi hallgató, és napközben Cervantest elemez, igazi íróvá, ezt sem tudom.

Borzasztó nagy rejtély nekem ez az egész irodalom.

Herold Ágnes úgy adta át a kéziratát, hogy ez itt egy regény. Én ezt nem éreztem, de becsületszóra elhittem neki. Én egy igazi írónak becsületszóra minden szavát elhiszem.

Elvarázsolt arcképek

A varázslót – akinek kiállítása a napokban nyílt meg Kőbányán a Pataki István Művelődési Központban – Adolf Clemensnek hívják és van egy Leicája, melyet időnként elkattint, teljesen észrevétlenül. Mindenki azt csinálja közben, amit akar, rá lehet gyújtani, szabad olvasni, fel és alá járkálni, élveteg mosollyal teázni, vagy egy könyvet keresni a könyvespolcon. A varázsló halkan beszél, mint egy jobb körökben forgó lélekbúvár, nem tesz fel tolakodó kérdéseket, nem mondja senkinek, hogy forduljon arra, amerre a fény beszűrődik az ablakon. Róla is csak annyit lehet megtudni, hogy Münsterben él, Dortmundban tanít egy főiskolán, és a bűvészete abból áll, hogy tökéletes beleérzéssel analizálja ki, mi rejlik a jelentéktelen gesztusok mögött, mit árul el magáról egy ember, miközben rágyújt, teázik, olvas, fel és alá járkál, vagy egy könyvet keres a könyvespolcon.

Amit csinál, az egy éteri szférákban lebegő vásári mutatványhoz hasonlít, gondolkodás nélkül talál rá a legrejtettebb modorosságokra, akárcsak Maud a csodapók, aki bekötött szemmel is megmondja: „mi van az úr zsebében.” Egy fényképezőgéppel bűvészkedő szakállas Szvengáli, akinek delejes pillantására a modellek önként ajánlják fel gyarló és meghitt önmagukat.

Pedig ezek a modellek nem akármilyen modellek. Némelyikük fél lábbal már a saját emlékműve talapzatán áll, kötelező olvasmány, jövendő utcanév. A kiállítás katalógusából megtudjuk, hogy Adolf Clemens „1981–86 között több mint száz, a magyar kulturális életet meghatározó és azt továbbfejlesztő személyiségéről készített portrét”. Azt is megtudjuk, hogy erre „a magyar kulturális élet sokszínűsége és vitalitása ihlette”. És azt is megtudjuk, hogy az udvarias szöveget nem magyar nyelven fogalmazták, a kiállításra az NSZK kulturális hete alkalmából került sor. Az impozáns méretű képeken magyar Dichterek, Schriftstellerek, Filmregisseurök és Bildhauerek mutatkoznak be, ahogy Clemens professzor incselkedő kamerája látja és láttatja „a magyar kulturális életet meghatározó és azt továbbfejlesztő személyiségeket”.

Például Somlyó Györgyöt, aki a róla készült képen párnák között hever, és Mallarmét olvas Pléiade kiadásban. Az ujján jókora pecsétgyűrű.

Schéner Mihály rozsdás biciklin ül, nyaka körül egy nyaláb kóc, mely a szakálla alatta mellére gyűrődik. Széles karimájú fekete kalapjával a fején egy vidor kedvű chaszid rabbi képzetét kelti.

Csoóri Sándor római arcélével, gondoktól gyötört tekintetével Brutust idézi március idusán, amint elrejtett tőrével a szenátus felé halad. Mögötte a plebs.

Kurtág György egy ajtófélfának dől, szemében a hajdan volt prédikátorok félszeg szigora: Hier stehe Ich, Gott helfe mir … Az ajtó sarkaiban a lakkréteg repedezett, a fali kapcsoló körül mállik a vakolat.

Jancsó Miklós tragikusan szép feje a csupasz fehér fal előtt – jellegzetes jancsói beállítás. Sejtelmes és elidegenítő.

Hernádi Gyula nem csinál semmit, csak elegáns, és öröm nézni, hogy mennyire elégedett.

Tandori Dezső egy fa törzséhez támaszkodik, a levelek félig eltakarják, mögötte kőfal. Merev figyelemmel bámul ki a levelek között, mint aki egy disztingvált zárt osztály kertjében az ápoló elől bujkál.

Boldizsár Iván feje a szék támlájára billen, beszélgetés közben elszundikált egy kicsit.

Megannyi remek, árulkodó pillanat.

A száz arckép között egyet találok mindössze, ami nem tetszik maradéktalanul – ez a saját ábrázatom. Rajtam is kifogott a varázsló fondorlata, nem nézek a világba elbűvölő mosollyal, fáradtan és öregesen kókadozom Melocco Miklós Corpusa alatt.

De hát nem merek szólni, mert eszembe jut, hogy mit válaszolt valaha a ligeti portrék felejthetetlen mestere a méltatlankodó hintáslegényeknek:

– Helfgott bácsi csak az anyagot adja. Az arcot mindig a kuncsaft hozza.