K. G. Gy levelei

 

K. G. Gy levelei

 

Ne essen pánikba. Gondoljon arra, hogy az injekcióskúra legfőbb eredménye az önbizalom visszanyerése. A sikerélmény akkor is fennáll, ha a kielégülés nem történik meg. Sőt ez esetben egy magasabb szellemi szférából élvezheti testi fölényét, anélkül, hogy ebben kicsinyes, fárasztó és nem mindig ízléses jelenetek akadályoznák. Ebből a felajzott, de kielégületlen állapotból már nagyon sok jelentős mű született. Goethe is hasonló körülmények között írta a Faust legszebb részleteit, erre utal híres mondása: „Spermen sind die Gedanken”. Keresse fel ilyenkor a természetet, élvezze a tiszta levegőt. Ám ha tömegközlekedési eszközöket vesz igénybe, javasoljuk a szoros – lehetőleg gumírozott alsónadrágot –, hogy csúcsforgalomban az egymáshoz szorulással járó esetleges inzultusokat elkerülje. Ami az eljárás káros hatását illeti, a cikkben foglaltakat valószínűleg félreértette. A merevedés ugyanis csupán öt-hat óra elteltével lehet káros – elsősorban a partnerre nézve. Ha észreveszi, hogy az eljárás önre ilyen folyamatosan elnyújtott hatással van, legjobb, ha partnerét meglepi egy olasz nyelvkönyvvel vagy Hernádi Gyula összegyűjtött műveivel. Így a partnere az egymáson eltöltött hosszú időt tanulással vagy olvasással hasznosíthatja.

 

*

 

 

Azt tanácsoljuk, hogy ne rohanjon csőstől a házba. Ésszerűnek tartjuk, ha fokozatosan, először egy szeretővel kezdi a vallomását, nehogy a hirtelen öröm a férjéből előre nem látható hatásokat váltson ki. Ha az eredményt kedvezőnek találja, óvatosan tovább folytathatja, de ne vesse el a sulykot. A tapasztalat azt mutatja, hogy öt-hat szerető után a férjek kezdenek ismét közönyössé válni. Szerdahelyi Szabolcs értékes cikksorozatának van azonban egy hiányossága is. Nem említi elég nyomatékosan, hogy akadnak férjek, akik – feltehetően gyermekkori traumákból eredően – nem szeretik, ha a feleségük szeretőt tart. Természetesen a virágcsokor ez esetben sem marad el, legföljebb a kórházban kapja majd meg, ahol nyolc napon túl gyógyuló sérüléseiből kifolyólag ápolják.

 

*

 

 

A védekezés többféle módját is alkalmazhatjuk. Amennyiben közeledése a szomszédjánál ellenérzésre talál, úgy védekezésül javasoljuk a kung-fuból ismert oldalsó talpélrúgást, amely a herékre irányul. Ha a közeledés sikeresnek bizonyul, úgy a védekezés legegyszerűbb és legismertebb módja az óvszer alkalmazása, amit a körülményeknek és a partner ízlésének megfelelően választunk ki. Igen kedveltek az eper- és mangóízű, valamint a jázmin illatú óvszerek. A szín lehet olívzöld vagy okkersárga, ez nem különösen lényeges, feketét azonban semmi esetre se válasszon. A fekete szín ugyanis karcsúsít. Még megjegyezném, hogy az első találkozás hangulata nagyon fontos. Mindig tartson otthon egy kis csokoládélikőrt vagy más finom kontyalávalót. Ha az első közeledés alkalmából helytelenül viselkedik, úgy kezdheti az egészet hátulról.

 

*

 

 

Kedves olvasónk nagyon jól látja a helyzetet. A tévé jelenleg komoly válságban van, a megnyirbált költségvetés nem teszi lehetővé, hogy igényes, új felvételekkel kísérletezzenek. Azt az elengedhetetlen feladatot is, hogy képernyőre vigyék a magyar drámairodalom klasszikus alkotásait, csak úgy tudják megoldani, ha igénybe veszik a belső munkatársak kapacitását, ezzel megtakarítva a magas színészi honoráriumokat. A tervek szerint a közeljövőben kezdik el Vitray Tamás irányításával a Bánk bán forgatását. A kiszivárgott hírek szerint Bánk bán szerepét Pálfy G. István személyesíti meg, míg Petur bánét Ilkei Csaba. Gertrudis szerepében a kitűnő Takács Marira gondolt a rendező, Kertész Zsuzsát mint Melindát láthatjuk. Ottó szerepét Juszt Lászlóra osztották, Biberachot Baló György játssza. Nagy sikerre számíthat a Tiborcot alakító Hankiss Elemér, aki nemrég egy hatásosan előadott drámai monológgal hívta fel képességeire a figyelmet. A művelődési kormányzat azóta nagy várakozással tekint a tévé elnökének szereplése elé. Szeretnék végre több darabban látni.

 

*

 

 

Kedves asszonyom, nagyon remélem, hogy nincs oka a kétségbeesésre. Az indulatokból fakadó kitörések mögött esetleg olyasvalami lappang, amire talán nem is gondol. Ismertem egy asszonyt, akinek a férje vasárnap reggel, mielőtt elment hazulról, azt mondta: „Elegem van ebből a sok macerából. Megyek Földvárra deszkát árulni…” Az asszony őrjöngve szaladt a szomszédokhoz, hogy a férje elemészti magát. Holott csak annyi történt, hogy a férfi felmondott a munkahelyén, és a spórolt pénzével betársult egy balatonföldvári fakereskedésbe. A másik eset egy ismert pszichiáterrel történt meg. Ezt a pszichiátert felkereste egy feldúlt férfi azzal a panasszal, hogy rettenetes kényszerképzetei vannak. Konzervgyárban dolgozik, és amikor reggel belép az üzembe, egy titkos hang azt súgja neki, hogy most azonnal vegye ki a hímtagját és tegye be az uborkaszeletelőbe. A pszichiáter erős nyugtatókat írt fel a férfinak és meghagyta, hogy két hét múlva jöjjön vissza. Két hét múlva a férfi még feldúltabb volt, azt mondta, hogy most már semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy egyszer kiveszi és beteszi az uborkaszeletelőbe. A pszichiáter a legerősebb nyugtatókat írta fel, de a férfi hetekig nem jött vissza, míg azután egyszer beállított, szörnyű állapotban. „Bekövetkezett a legrosszabb – mondta síri hangon. – Egyik reggel, amint beléptem az üzembe, rögtön éreztem, hogy nem bírom magam tovább türtőztetni. Kigomboltam, kivettem és betettem az uborkaszeletelőbe…” „Maga szerencsétlen! – szörnyülködött a pszichiáter. – Mi történt azután, hogy kivette és betette az uborkaszeletelőbe?” „Ne is kérdezze, doktor úr – mondta a férfi csüggedten. – Mind a kettőnket kirúgtak.”

Remélem, kedves asszonyom, ezek az esetek meggyőzték róla, hogy nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, amikor a férje azt kiabálja, hogy szeretné alulról szagolni az ibolyát. A dolgok tisztázása érdekében nem ártana, ha diszkréten és nagyon tapintatosan utánajárna, nincs-e véletlenül a férje ismeretségi körében, netán a munkatársai között egy Ibolya nevű hölgy.

Ez esetben a dolog egyértelmű.

 

*

 

 

Kedves olvasónk kérdésén magam is sokat töprengtem. De talán egy tanmesével jobban meg tudom világítani a problémát, mint a bonyolult fejtegetésekkel. Ez a tanmese egy buzgó vízvezetékszerelőről szól, aki egyszer elindult az éppen felszabadult segédjével egy csatornaduguláshoz. A buzgó vízvezetékszerelő nem győzte útközben mondogatni a segédjének, hogy mi mindent kell tudni, ha főnök akar lenni. Végre megérkeztek a helyszínre, az elakadt trágya, emberi ürülék sötéten kavargott alattuk. A főnök nem vesztegette az idejét, tüstént lemászott a létrán, és egészen eltűnt a szennyes áradatban. Kisvártatva egy rakás lócitrom között megjelent a feje, s csak annyit mondott: „A hatos kulcsot!” A segéd leadta a kulcsot, a főnök feje ismét eltűnt. Azután megint felmerült, és a nyolcas kulcsot kérte. Azután a kettes kulcsot, a négyes kulcsot, az ötös kulcsot. Egy ideig nem történt semmi, csak a bűzlő iszap bugyborékolt, majd hirtelen apadni kezdett. Egyre gyorsabban apadt, és már látni lehetett a főnököt is, feje búbjáig elborítva a fekáliával. A buzgó vízvezetékszerelő még egy utolsó csavart meghúzott, azután letörölte a trágyát a szeméről, kiköpött egy kis ürüléket a szájából, és diadalmasan felszólt a segédnek: „Látod, fiam, így kell ezt csinálni, ha főnök akarsz lenni. Különben adogathatod egy életen át a kulcsokat.”

 

*

 

 

Az istenért, ne tegye, kedves asszonyom! A házasságtörésnek nagyon sok fokozata van, a férje kalandjai a legenyhébb változatot merítik ki. A távolban történő házasságtörés a távolság növekedése arányában veszít a jelentőségéből, nyolcszáz kilométeren felül már említésre sem méltó. Szép számmal akadnak olyan helyzetek, amelyekben a kaland semmi esetre sem számít házasságtörésnek, például – hogy csak néhány példát említsek – vasúti hálófülkében Celldömölk és Szombathely között… Vízparton, holdfényben, nyári éjszakán… Esős vasárnap délután egy hétvégi házban, miközben duruzsol a kandalló. Én csak azt tudom tanácsolni, vegye körül továbbra is a férjét szeretettel, figyelemmel. Megérdemli. Mert higgye el, asszonyom, nincs nagyobb hűség a világon, mint az, ha valaki tizennyolc éven át ugyanahhoz a nőhöz hűtlen.

 

*

 

 

Kedves olvasónk némileg túloz. A politikát valamiféle eszményi szinten képzeli el, glóriával a politikusok feje fölött. Ez azonban sehol a világon nem így működik. Ezért még nem kell csalódni a demokráciában, ami ugyan – Churchill szavaival élve – a legrosszabb intézmény, kivéve a többit. A demokrácia abban is rejlik, hogy nyíltan megírhatta nekünk a véleményét, és én is elmondhatom önnek félelem nélkül az alábbi történetet. Értse, ahogy akarja.

Egy nemrégiben nyílt – ma diszkréten masszázsszalonnak nevezett – vállalat tulajdonosa ekképpen dicséri valakinek kétes erkölcsű tevékenységét.

– Képzelheti, mennyire adok a színvonalra, ha a saját lányomat is behoztam az üzletbe. Pedig az eredeti foglalkozása politológus, kitüntetéssel végezte el az egyetemet, négy nyelven beszél, és alapító tagja az uralkodó pártnak.

– Miért nem küldte akkor politikai pályára? Ma már talán képviselő is lehetne.

– Ugyan! – legyint csüggedten a vállalkozó. – A bolond anyja még ide is nehezen engedte el.

 

*

 

 

Megértem az aggodalmát, asszonyom, de a rábeszélés ebben az esetben nem sokat ér. A fiának magától kellene eldönteni, hogyan alakítsa sorsát a saját érdekében. Erre azonban – megmondom őszintén – kevés esély van. Talán egy tanmesével jobban megvilágíthatom a helyzetet.

Egy gazdag vállalkozó, miközben a Mercedesét vezeti, észrevesz a járdán egy régi ismerőst. Megáll mellette, és odainti a kocsihoz.

– Mi van magával? – kérdezi. – Rémesen néz ki. Lefogyott, piszkos, és ne haragudjon a nyíltságomért, még büdös is.

– Foglalkozási ártalom – mondja a régi ismerős.

– Mivel foglalkozik mostanában?

– Elefántirigátor vagyok.

– Ez meg miféle foglalkozás?

– Tudja, egy cirkuszban dolgozom, ahol elefántok is szerepelnek. Az elefántokkal mindig baj van, ha kimennek a közönség elé. Ugyanis a rivaldafénytől megijednek, hascsikarást kapnak, és nagy lepényeket hagynak a porondon. Ennek az orvoslására alkalmazott az igazgatóság. Mielőtt a szám elkezdődik, engem a markos cirkuszi szolgák megragadnak, bedugnak sorjában az elefántok fenekébe, és jól megcsavarnak. Erre az elefántok helyben elvégzik a dolgukat, és nem hagynak lepényeket a porondon.

– De hát ez rettenetes – szörnyülködik a vállalkozó. – Nézze, nekem most úgyis szükségem van egy megbízható emberre, tisztességes fizetéssel. Adok magának előleget, rendesen felöltözik, és holnap eljön hozzám dolgozni.

– Sajnos, nem tehetem – rázza a fejét az ismerős.

– Csak nem akar továbbra is elefántirigátor maradni?

– Tudja, hogy van ez!… Ha az ember egyszer már belekóstolt a művészetbe!

 

Az a baj, kedves asszonyom, hogy nagyon sokan vagyunk elefántirigátorok.

 

*

 

 

Tökéletesen egyetértek kedves olvasónkkal, ma sem látni semmi jelét, hogy az eladók érdekeltek lennének a forgalom növelésében. A múltkor én is kifordultam a boltból, mert amikor egy hajszárító ára után érdeklődtem, az eladó azt válaszolta, hogy: tessék megnézni, rajta van az árcédulán.

Hogy milyen a korszerű kereskedelem, erről szól a következő tanmese:

Egy nyugati áruházi konszern ellenőre a könyvek vizsgálata közben észreveszi, hogy az egyik áruház műszaki osztályának eladója háromszor annyi fizetést vesz fel, mint a többiek. Szóvá is teszi ezt az áruház igazgatójának, aki válasz helyett lekíséri az ellenőrt a műszaki osztályra, győződjék meg a saját szemével, hogyan dolgozik az illető.

Az eladó éppen egy vevővel foglalatoskodik, aki már vett egy horgászbotot, és most éppen egy másik horgászbotot forgat a kezében.

– Jó, ha kéznél van egy tartalék horgászbot is – mondja az eladó –, sosem lehet tudni, hogy az egyikkel nem történik-e valami.

– Igaza van – mondja a vevő –, csomagolja be ezt is.

Erre az eladó elővesz egy bőrtokot.

– Ha már van két szép horgászbotja, tartsa egy rendes tokban, így sokkal elegánsabb, nem beszélve a kényelemről.

– Látja, erre nem is gondoltam – bólint a vevő. – Csomagolja be.

Az eladó azután még rásóz a vevőre egy összecsukható széket, egy hordozható rádiót, egy adó-vevő készüléket és egy felfújható gumikarikát.

Majd így folytatja:

– Nézze ezt a jó kis motorbiciklit. Ezzel akkor megy horgászni, amikor akar. Nem kell a zsúfolt autóbuszon tolongani.

– Remek ötlet – mondja a vevő. – Már számlázhatja is.

– Ha van két nap szabadideje, nem érdemes hazamenni esténként – tanácsolja az eladó –, itt ez a kényelmes sátor, maradjon kint, élvezze a napfelkeltét.

– Ne is folytassa – mondja lelkesülten a vevő. – Írja a számlához a sátrat is.

Amikor a vevő a pénztárhoz megy, az ellenőr odalép az eladóhoz.

– Gratulálok – mondja elismerően. – Maga aztán érti ezt a szakmát. Ilyet még nem is láttam! Bejön a vevő egy horgászbotot venni, és maga eladja neki a fél üzletet.

– Dehogy akart ez horgászbotot venni – legyint az eladó. – Bejött ide, és kért egy csomag steril vattát. Nézze, uram, mondtam neki, ha már ez a helyzet maguknál, ilyenkor menjen el mindig horgászni.

 

*

 

 

Mit is válaszolhatnék erre? „Az emberfaj sárkányfogvetemény”, mondhatnám a nagy költővel, Vörösmarty Mihállyal. De én inkább egy másik nagy költőtől, Zelk Zoltántól idéznék, aki az ide vonatkozó példázatot akkor mesélte el, amikor meghallotta, hogy Aczél György egy társaságban szeretettel emlegette őt, azt mondta róla, hogy Zelk egy kedves ember.

Az Atlanti-óceán egy tenyérnyi szigetén áll egy hajótörött az éhségtől csonttá aszottan, szakálla a derekáig ér. Félőrült tekintettel, kétségbeesetten integet egy hajó felé, amely felbukkan a láthatáron.

A hajó kapitánya kihajol a korláton, és azt mondja meghatottan a mellette álldogáló utasnak:

– Nézze, milyen aranyos ember! Ahányszor csak erre járunk, mindig ilyen kedvesen integet.

 

*

 

 

Ígérem kedves olvasónknak, hogy ezentúl magam is mérsékelni fogom az indulatos sorokat, melyekkel az erkölcs védelmét igyekeztem szolgálni. Nagyon nem szeretném, ha a jövőben sajnálatos testi károsodás érne. Ezért hát nem is vitatkozom, legföljebb egy bátortalan megjegyzést szeretnék tenni arról, ami a pincsijét illeti. Attól tartok, kedves hölgyem, hogy az nem pincsi, hanem egy bernáthegyi.

 

*

 

 

Azért ismerje el, kedves tanár úr, hogy politizálás eddig is volt az iskolában, csupán a vita és az ellenvélemények kifejtésének lehetősége nélkül. Ez az oka talán annak, hogy most nagyobb erővel törnek ki a visszafojtott indulatok, ámbár ezt sem látom tragikusnak, nem hiszem, hogy összefüggés volna a politika és egy gyermeteg fenyegető levél között.

Ami az utóbbit illeti, eszembe jut egy régi történet a nagyszerű Hegedűs Gézáról, aki még ma is oktat a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Egy ízben a növendékek legnagyobb ámulatára a kitűnő író egy hatalmas konyhakést helyezett az osztálykönyv mellé vizsgáztatás előtt. „Kéhem szépen – szólalt meg kedves, raccsoló hangján –, én egy levelet kaptam a minap, amiben ez állt: »Tanár úr, ha engem megbuktat, megölöm.« Mivel kéhem szépen a levél névtelen volt, ezért elhatároztam, hogy mielőtt valakit megbuktatok, előbb, kéhem szépen, leszuuuhom.”

 

*

 

 

Ami igaz, az igaz, ezen én is sokszor elcsodálkozom, és nem találok rá más magyarázatot, mint azt, hogy az elmúlt évtizedek annyira megedzettek bennünket, hogy azok a sötét előjelek, amiktől más népek már pánikba esnének, nekünk meg se kottyannak. Engedje meg, kedves olvasónk, hogy elmondjak erre egy meglehetősen triviális példázatot az örömlányról és az egykedvű vendégéről, aki a végén még fizetni sem akar. „Jól van – mondja az örömlány, kifáradva a veszekedéstől –, de vegye tudomásul, hogy kapott tőlem egy jó kis gonorrheát.” „Na, mondja már – legyint unottan a vendég. – Akkor most lesz nekem kettő.”

 

*

 

 

Az indokolatlan pesszimizmus valóban sokat árthat, ezért mindenképpen elítélendő a kudarcok eltúlzása. Persze attól is óvnunk kell kedves olvasónkat, hogy a vendégeink tiszteletére rendezett sajtófogadások ünnepi szónoklataiból vonjon le messzemenő következtetéseket.

Én ezt leginkább egy példázattal tudnám megvilágítani, a beteg emberről, aki a rendelőben némi aggodalommal veszi észre, hogy az orvos egyre gondterheltebben vizsgálja őt.

Kis idő múltán szorongva megkérdezi:

– Nagyon nagy baj van, doktor úr?

– Egyáltalán nincs nagy baj – feleli az orvos. – Nagy bajról akkor beszélhetnénk, ha én volnék olyan állapotban, mint maga.

 

*

 

 

Kedves olvasónk idealisztikus társadalmi viszonyokat kér számon abban az országban, ahol a demokráciának alig van hagyománya. A nép akaratát tükröző, meggyőző erőviszonyok akkor alakulhatnak csak ki, ha a választóknak is van meggyőződésük. Jelenleg azonban még bizonytalanul, hitetlenül és kettős lélekkel adják le a voksaikat.

Valahogy úgy vannak vele, mint a kiegyezés korabeli magyarok, akik a császártól várták a kitüntetést, de azt is szerették volna, ha Kossuth Lajos gratulál hozzá Turinból.

 

*

 

 

Örülünk neki, hogy kedves olvasónk kérelme sikeresen megoldódott, ez a rendszer működőképességét igazolja. Igaza van, hogy az ügyintézést megelőző társasjátékot kedélyesen fogja fel, tekintse továbbra is úgy, hogy ez egy évszázadok óta kialakult nemzeti sajátosság, mint az angoloknál a gyep nyírása vagy a németeknél a sörivás. A Rokonok című regényt mellesleg nem Móra Ferenc, hanem Móricz Zsigmond írta. Biztos vagyok benne, hogy a tévedésre kedves olvasónk előbb-utóbb magától is rájön.

Akárcsak az egyszeri rendőr, aki lelkesen újságolja a sógorának, hogy a Tőkét olvassa May Károlytól.

– De hát a Tőkét nem May Károly írta, hanem Marx Károly – mondja a sógor.

– Ebben lehet valami – gondolkodik el a rendőr. – Ugyanis már a hetvenedik oldalon tartok, és még sehol egy indián.

 

*

 

 

Sajnos nem vagyok elég járatos eucharisztikus kérdésekben, és így nem tudom, hogy illik-e a pápának ajándékot adni. Meggyőződésem, hogy a szentatya minden ajándéknál többre értékeli a bensőséges hitet és a jámbor áhítatot, amelyet lépten-nyomon tapasztalni fog hazánkban. Kedves olvasónknak mindenesetre figyelmébe ajánlom azt az anekdotát, amely II. Pál pápa szentföldi látogatása során született.

Amikor a szentatya Jeruzsálemben misézett, valamelyik szemfüles vatikáni tisztviselő észrevette, hogy egy zsidó egyházi küldöttség közeledik az emelvény felé egy hatalmas pergamentekerccsel, amelyet láthatólag át akartak nyújtani a pápának. Azonnal a küldöttséghez sietett, és halkan, ám szigorúan figyelmeztette a szakállas urakat, hogy őszentsége nem fogad el ajándékot.

– Ki beszél itt ajándékról? – rázta a fejét a küldöttség vezetője. – Ez az utolsó vacsora számlája.

 

*

 

 

Erre azt is válaszolhatnám kedves olvasónknak, hogy Kupa Mihály már nem fiatal ember, a fronthatások erősen befolyásolják, s mindig aszerint nyilatkozik, amilyen a napi közérzete. Az is lehet, hogy egy javasasszonyhoz jár Óbudára, aki kávézaccból jósolja meg az ország várható gazdasági mérlegét. De minden válasznál meggyőzőbb a tanmese az utasszállító repülőgépről, amelyen a tenger felett váratlan üzemzavar következik be.

Az utastérben egyszer csak megszólal a hangszóró:

– Kedves utasaink, itt a kapitány beszél. Ha kinéznek az ablakon, láthatják, hogy a gép jobb oldalán az egyik motor kigyulladt. De semmi ok nincs a pánikra, a gép három motorral is célhoz ér.

Kisvártatva ismét megszólal a hangszóró:

– Kedves utasaink, a bal oldalon is kigyulladt egy motor, de a gép a megmaradt két motorral tökéletes biztonságban folytatja a repülést.

Az utasok még fel sem ocsúdnak, amikor a hangszóró ismét recsegni kezd:

– Kedves utasaink, amint ezt önök is láthatják, ha kinéznek az ablakon, a jobb oldalon mind a két motor lángokban áll. Aggodalomra nincsen ok. Egy motor is elég hozzá, hogy a legközelebbi repülőtéren leszállást hajtsunk végre.

Alig telik el néhány perc, a kapitány újra jelentkezik:

– Kedves utasaink, mind a négy motor működésképtelenné vált. Őrizzék meg a nyugalmukat, mert a gép úgy van építve, hogy siklórepüléssel is simán le tud szállni. És ha most jól kinéznek az ablakon, a tengeren látni fognak egy pici piros tutajt. Én onnan beszélek…

 

*

 

 

Nem nagyon értem kedves olvasónk indulatát egy olyan kérdésben, amelynek eldöntése – lévén, hogy más, fontosabb problémák is vannak a világon – még igazán várathat magára. Lehet, hogy egyes tekintélyes tudósok szerint az ufók léteznek, más tekintélyes tudósok szerint viszont nem léteznek. Ezek közé tartozik munkatársunk, Füredi László is, aki foglalkozására nézve csillagász, és csak az utóbbi években kényszerült rá, hogy egy baromfikeltető állomáson mint szexológus dolgozzék. Én, a magam részéről – bár nem vagyok tekintélyes tudós –, hajlok az elképzelésre, hogy az ufók léteznek, és hogy már sok űrlény járt közöttünk, akik a Földön nyert tapasztalataikat magukkal vitték az ismeretlen galaxisokba. Erre utal az anekdota egy távoli bolygóról érkezett űrhajóról, melynek utasai rövid sétát tesznek a Földön.

Az űrlények megjelenése óriási szenzációt kelt, mindenki látni akarja a távoli világok különös, géphangon beszélő lakóit. A tiszteletükre rendezett sajtófogadáson záporoznak rájuk az újságírók kérdései.

– Önöknél mindenkinek három karja van?

– Igen… bip bip… nálunk mindenkinek három karja van… bip bip – hangzik a válasz.

– És önöknél mindenkinek egy szeme van a homloka közepén?

– Igen… bip bip… nálunk mindenkinek egy szeme van… bip bip… a homloka közepén.

– És önöknél mindenkinek ilyen hegyes sárga sapka van a fején?

– Nem… bip bip… nálunk nem mindenkinek van hegyes sárga sapka a fején… bip bip… csak a zsidóknak.

 

*

 

 

Kedves olvasónk az áldatlan állapotra a saját házasságából hoz fel egy példát, amely olyan találó, hogy fölöslegessé teszi a választ. Kedves olvasónk ugyanis a házassági évfordulójára kapott feleségétől két nyakkendőt, egy pirosat és egy kéket. Az ünnepi vacsorára hosszas töprengés után a kék nyakkendőt vette fel. Amikor a felesége meglátta, sírásra készen, panaszos hangon felkiáltott:

– Tudtam!… Éreztem, hogy a piros nem fog tetszeni!

 

*

 

 

Kedves asszonyom, amint ezt ön is tudja, az emberek nem egyformák. Minden attól függ, vágyik-e még azokra a bizonyos kalandokra, amelyek az ismerkedési esteken várnak egy magányos özvegyasszonyra. Ha igen, uccu neki! Ha nem, tegye édesebbé az életét továbbra is egy jó csibelevessel, egy Bogumil-féle epeteával valamint Hernádi Gyula legújabb munkáival. Mindenesetre ne hagyja, hogy az ismerősei kinevessék, játssza meg előttük a titokzatos nőt, aki, bár nem jár ismerkedési estekre, de azért volna miről mesélnie… Szívlelje meg a következő történetet, amely két aranyos, okos nőről szól.

Néhány évvel ezelőtt ünnepelték a tévében egy bensőséges műsor keretei között a nagyszerű színésznő, Makay Margit nyolcvanadik születésnapját. Az éltes kora ellenére is még mindig szép és vonzó asszony elmondta, hogy nemcsak szellemileg, de testileg is fiatalnak érzi magát, példa erre, hogy még mind a harminckét foga megvan. Ez a harminckét fog nagyon izgatta a művésznő barátnőjét – aki korban sem sokkal maradt el mögötte –, a kitűnő írónőt, Palotai Borist. Néhány napig rágódott a dolgon, majd felhívta Makay Margitot.

– Drága Margitkám – kezdte mézédes hangon –, olyan nagyszerű volt a műsorod, annyira boldoggá tett, hogy teljesen egészséges vagy, és annak külön nagyon örültem, hogy megvan még mind a harminckét fogad. Fel is akartalak rögtön hívni, de alig bírtam felemelni a kagylót, olyan menstruációs görcseim voltak…

 

*

 

 

Én nem lennék ennyire szigorú a barátokhoz, mint kedves sárbogárdi olvasónk. Ezekért a nemesi címekért az ősök megszolgáltak Szapolyai János vagy II. Lipót alatt. Ami jár, az jár. Gondoljon arra is, hogy egy nemesi címer milyen jól mutat a hálószoba falán a nachtkasztli fölött. Inkább azon csodálkozom, hogy a kormány – ismervén nemzeti jellegű politikáját – még nem ruházta magára a jogot, hogy nemesi címeket osszon az arra érdemeseknek. Ez olcsóbb is jóval, mint a pénzjutalom. Nem is beszélve arról, hogy a jól választott előnevek mennyivel magasztosabban csengenének egy-egy ünnepélyes beszámolóban. Képzeljünk el egy parlamenti tudósítást: „szabadegyházi Szabad György megadta a szót alsó- és felsőtorgyai Torgyán Józsefnek, majd petőfalvi Pető Iván interpellációja következett…” Felvirágozna a heraldika is, az alkalmazott grafikusok nem győznék gyártani az ötletesnél ötletesebb címereket.

Egy címerjavaslatom nekem is volna az ismert politikus számára, aki a fegyvereladási botrányban egymás után többször is megcáfolta önmagát:

Zöld mezőben áll egy férfi, és hazudik.

 

*

 

 

Kedves olvasónk elkeseredésében kissé erős kifejezést használt, de azért nem lehet megróni, hiszen a bélcsavarodástól való félelem vezette a tollát. S bár megértem felháborodását, mégis meg kell jegyeznem, hogy azt pusztán külső jelekből ő sem állapíthatja meg, kinek van szüksége hashajtóra és kinek nincs. Az emberek fölöslegesen nem állnak sorba órák hosszat. Szeretném megvigasztalni kedves olvasónkat azzal az anekdotával, amely a Bánfi-hajszesz fénykorában keletkezett, amikor még kanyargó sorok álltak a csodaszerért a gyógynövény-kereskedések előtt.

Egy ízben a sor közepe táján egy rendőr várakozott. Meleg volt, tűzött a nap, a rendőr levette a sapkáját, és legyezni kezdte magát vele. A mögötte álló férfi csodálkozva nézte, majd meg is szólította.

– Szintén hajszeszre vár?

– Igen – mondta a rendőr.

– De hiszen magának dús haja van.

– Nem is nekem lesz. A feleségemnek viszem.

– A felesége kopasz?

– Nem – rázta a fejét pironkodva a rendőr. – Csak ott lent… tetszik tudni, hol… kicsit hiányos a szőrzete.

– Miért izgatja ez magát? – kérdezte a férfi.

– Engem nem izgat – legyintett csüggedten a rendőr. – De a haverok mindig cukkolnak vele.

 

*

 

 

Mindenképpen azt javasolnám kedves olvasónknak, hogy legalább egyszer próbálja ki. Lehet, hogy kellemesen fog csalódni, bár a viselkedést a nudista strandon meg kell szokni. Ha például egy hölgyismerősével találkozik, ne süsse le a szemét szemérmesen. Ez a legrosszabb. Ilyenkor a tekintete olyan tájakra kalandozhat, ami a naturisták szemében nem kívánatos. Nézzen a hölgy szemébe, beszélgessen vele a gyerekekről, az iskolai oktatás hiányosságairól, a parapszichológiáról éppen olyan fesztelenül, mintha egy értekezlet szünetében találkoztak volna. A feleségének abban igaza van, hogy komoly, felelősségteljes állásokat betöltő férfiak is találhatók a naturisták között. Bár a például felemlített tízgyerekes családapával kapcsolatosan némi kételyeim támadtak.

Lehet, hogy nem is nudista.

Csak nem volt még ideje felöltözni.

 

*

 

 

Biztos védekezés nincs, de azért mégis azt tanácsoljuk, hogy nyugodtan vágjon neki az útnak. A tapasztalatok azt igazolják, hogy éppen azok betegednek meg, akik túlzottan vigyáznak magukra. Nem tudom, mi a helyzet Burmában, de a Bahama-szigetekről van némi fogalmam abból a tanmeséből, amit éppen a minap hallottam.

Egy turistacsoport utazik repülőgépen a Bahama-szigetekre. Az előzékeny kapitány minden látnivalóról tájékoztatja az utasokat. Az egyik széken egy süket ember ül, aki ilyenkor a szomszédjától érdeklődik, hogy mit mondott a kapitány. A szomszéd már nagyon unja, hogy ordítania kell, igyekszik rövidre fogni a válaszokat.

Megszólal a hangszóró:

– Kedves utasaink, Anglia felett repülünk, ha kinéznek az ablakon, már láthatják is Dover fehér szikláit…

Mire a süket:

– Mit mond?

A szomszéd türelmetlenül:

– Kövek…

A kapitány ismét megszólal:

– Kedves utasaink, most jó ideig semmi említésre méltót nem fognak látni. Alattunk az óceán tarajos hullámai…

– Mit mond?

– Víz…

A süket elszunnyad, s csak akkor riad fel, amikor a kapitány megint jelentkezik.

– Kedves utasaink, utunk végcélja felé közeledünk. A Bahama-szigetek felett repülünk, a távolban már látni a repülőtér kifutópályáját. Felhívjuk kedves utasaink – főképp a férfi utasok – figyelmét, hogy a Bahama-szigetek lakosságának ötven százaléka AIDS-szel fertőzött, ötven százaléka pedig tüdőbeteg…

A süket, aki az egészből egy szót sem ért:

– Mit mond?

A szomszéd tölcsért formál a szája elé:

– Olyan nőt kell fogni, aki köhög…

 

*

 

 

Nem tudok róla, hogy volna olyan tanfolyam, amely forgatókönyvírókat képez ki. De nincs is szükség rá. A forgatókönyvírás nem annyira bonyolult, mint gondolná. Megpróbálom kedves olvasónknak az alapvető tudnivalókat röviden ismertetni. Vegyünk egy mindenki által ismert témát, a Tetemrehívást Arany Jánostól. Az első jelenetet úgy képzeljük el, hogy az erdőben fekszik Bárczi Benő, majd egy arra járó paraszt felfedezi a tetemet. Ez a forgatókönyv nyelvén a következőképpen fejeződik ki:

Erdő kistotál fentről

Krán süllyed

Fárt előre közeli

Tetem kistotál ansnittig

Tőr a mellben makro közeli

Tág second igazít tőrre

Kettős makro

Paraszt lába fárt

Krán emelkedik

Paraszt kistotál

Play back:

Ez Bárczi Benő

Szélgép krán süllyed

Csurgó vér lassú fárt

Krán közeli makro

Ha kedves olvasónk ebből a szemléltető kis részletből nem tanul meg forgatókönyvet írni, úgy mondjon le a terveiről. De ha mégis megtanulna, ez esetben szintén mondjon le, mivelhogy magyar film belátható időn belül nem készül.

 

*

 

 

A szándék dicséretes, mégis azt javasolnám kedves olvasónknak, hogy mellőzze a lírát és maradjon meg a szigorúan tárgyszerű ismertetésnél. A puszta adatok sokszor hatásosabbak, mint a költészet. Gondoljon arra is, hogy az érzékeny jobboldali sajtóból – Szentkorona, Hunnia-füzetek – milyen nemkívánatos reakciót váltana ki, ha dolgozatát ekképpen kezdené:

„Az isaszegi csata előestéjén Spitz Ármin őrnagy magához kérette Stern Izrael tizedest…”

 

*

 

 

Bizonyára jól teszi. Bízza ezt a kérdést, kedves olvasónk, a mi körültekintő, a demokráciát végsőkig tiszteletben tartó kormányunkra. Az igazi nagy politikusok mindig is a saját érdekeiket háttérbe szorítva, megfontoltan cselekedtek. Példa erre a lett gárda – Lenin testőrsége – parancsnokának egyik kiadatlan naplórészlete:

„Lenin elvtárs éppen olyan egyszerűen élt, mint minden más szovjet ember. A hétvégeket, elfáradva az országos gondoktól, Moszkva melletti szerény dácsájában töltötte, együtt élvezték a természet szépségét feleségével, Krupszkaja asszonnyal. Egy ízben, amikor Krupszkaja asszony ebéd utáni álmát aludta, gyermekzsivaj hatolt be a szobába. Kicsiny fiúcskák labdáztak az ablak előtt. Lenin elvtárs kihajolt az ablakon, és halkan ennyit mondott: Nem tennétek meg nekem, hogy egy kicsit távolabb menjetek játszani?…

Ilyen egyszerűen, kedvesen szólt a gyerekekhez.

Pedig agyon is lövethette volna őket.”

 

*

 

 

Ha értenék hozzá, amit kedves olvasónk kérdez, akkor most nem neki válaszolnék, hanem a rózsadombi villám építkezését ellenőrizném. Sajnos, ez az a terület, amelyhez éppoly kevéssé értek, mint kedves jászszentandrási olvasónk. Én csak azt tudom, hogy a meggazdagodás módjai sokfélék és kiszámíthatatlanok. Az egyik lehetőségről éppen a minap hallottam, a Magyarországon élő kitűnő angol újságíró, Charles Taylor Couts hozta az ide vonatkozó tanmesét egyenesen Londonból.

Az ismert angol milliomost megkérdezi egy újságíró, hogyan tett szert ekkora vagyonra.

– Nálam ez viszonylag hamar ment – válaszolja a milliomos. – Három hét alatt lezajlott az egész folyamat.

– Három hét alatt! – lelkendezik az újságíró. – Ez valóban csodálatos. Nem mondaná el az olvasóközönségnek, hogyan tette meg az első lépéseket?

– Szívesen – mondja a milliomos. – Az egész úgy kezdődött, hogy valamikor régen volt húsz fontom. Véletlenül megláttam, hogy valahol két szerszámoskamrát árusítanak, darabját tíz fontért. Megvettem mind a kettőt, rendbe hoztam, és a következő héten már húsz fontért adtam el darabját. Amint eladtam, azonnal vásároltam két fabarakkot húsz-húsz fontért. Rendesen kitakarítottam, és egy héten belül sikerült eladnom negyven fontért mindegyiket. Ezután böngészni kezdtem az újságokat, és találtam is egy hirdetést, melyben két kis üvegházat ajánlottak eladásra, nyolcvan fontot kértek értük. Mivel akkor már volt nyolcvan fontom, megvettem a két üvegházat…

– És persze azokat is rendbe hozta…

– …megvettem a két üvegházat, hazamentem, otthon várt rám egy távirat, amelyben értesítettek, hogy birminghami nagybátyámtól ötmillió fontot örököltem. Na, mondtam magamban, a fene se fog tovább szarakodni ezekkel az ócska bódékkal…

 

*

 

 

Nem szabad kishitűeknek lennünk, a miniszterelnök úr tudja, hogy mit beszél, még ha a látszat ellene szól is. Lehet, hogy egy ideig még – nem hiszem, hogy harminc-negyven évnél tovább tart – összébb kell szorítanunk a nadrágszíjat, de senki nem fog éhen halni, lesz kenyér, hús, szabad vallásgyakorlás és félárú mozijegy a nyugdíjasoknak. Az Isten meg fog bennünket segíteni. Vagyis – ahogy a felejthetetlen emlékű költő, Devecseri Gábor mondaná: – Lesz macesz.

De hát ez már egy másik történet.

Devecseri híres volt arról, hogy az utolsó pillanatokban szállítja a kéziratait, de ha felhívtuk az Élet és Irodalomtól a leadás napján – olykor többször is –, mindig azt válaszolta: nem kell betojni, lesz macesz. Majd késő este megjelent a cikkel a nyomdában, amikor már szedték a lapot, és mindannyian az idegkimerülés határán voltunk. Na ugye! Ő megmondta, hogy lesz macesz.

Egy ízben megkérdeztük tőle, hogy mi az alapja ennek a macesz dolognak?

Erre Devecseri a következő tanulságos történetet mesélte el nekünk:

Egy szegény zsidó a zsidó húsvét nagy ünnepe előtt elmegy a rabbihoz.

– Rabbi! Nincs egy krajcárom otthon. Este beköszönt az ünnep, és nem tudok venni maceszt.

A rabbi felnéz az égre, mormol valamit, majd ünnepélyesen kinyilatkozik:

– Menj haza. Lesz macesz.

A szegény zsidó reménnyel teli szívvel hazamegy, délutánig vár, de nem történik semmi. Akkor újból elrohan a rabbihoz.

– Két óra van az ünnep beálltáig, és még mindig nincs otthon macesz.

A rabbi megint felnéz az égre, megint mormol valamit, azután kinyilatkozik:

– Menj haza. Lesz macesz.

A szegény zsidó hazamegy, vár egy darabig, de ezután sem történik semmi. Fél órával az ünnep előtt sebtiben eladja az ágyát, ágyneműjét, ingét, ruháját, mindent, ami mozdítható, és a pénzen megveszi a maceszt.

Ünnep után keserű szemrehányást tesz a rabbinak.

– Azt ígérted nekem, hogy lesz macesz.

Mire a rabbi ártatlan képpel:

– Nü? És nem volt?

 

*

 

 

Egyáltalán nem túlzottak. A Szovjetunió egyes vidékein a lakosság ma a legalapvetőbb élelmezési cikkekből is hiányt szenved. Ennek okaival és a kibontakozás perspektívájával a közgazdászok egész serege foglalkozik, de a legbölcsebb tanulmányokkal sem lehet, sajnos, jóllakni. A súlyos helyzetet találóan jellemzi az a frissen kelt anekdota, amelyet kiküldött tudósítónk hozott egyenesen Moszkvából.

Éjfélkor, egy egész napos fárasztó ülés után Gorbacsov kimegy a kongresszusi palotából friss levegőt szívni. Elcsigázottan rója a Kreml udvarát, az agya kábult, már-már látomásai támadnak. Az egyik árkád alatt a falhoz támaszkodva egy jól megtermett csontvázat lát.

– Maga kicsoda? – kérdezi riadtan.

– Iván Vasziljevics gárdahadnagy, őfelsége II. Miklós cár testőrségéből.

– És mit csinál itt?

– Semmit. Csak eljöttem egy kicsit kísértgetni.

Gorbacsov kábultan botorkál tovább, és néhány árkáddal odébb egy másik csontvázat vesz észre. Ez a csontváz azonban kicsi, hajlott és törékeny. A főtitkár őt is megszólítja.

– Maga kicsoda?

– Szergej Szerafimovics kőműves.

– Maga is kísértget?

– Egy nyavalyát! – legyint a kicsi csontváz. – Én most jöttem a munkából.

 

*

 

 

Nehéz kérdést tett fel nekem kedves olvasónk, erre csak nagyon hosszasan és bölcs önmérséklettel tudnék válaszolni. Ehhez azonban most nincs hely. Elégedjék meg egyelőre egy tanmesével, ami szerintem elég jól megvilágítja a kérdést.

A Tanács körúton sétál egy rendőr. Hirtelen odalép hozzá egy fiatalember, és izgatottan lihegi:

– Azonnal jöjjön, biztos úr! A Kálvin téren összeverekedtek a rendőrök a buzeránsokkal.

Mire a rendőr kacéran megriszálja a fenekét, és azt kérdezi félreérthetetlen negéllyel:

– És mondd, picim, győztünk?

 

*

 

 

Sajnos, azt kell mondanom, hogy ez lehetetlen, csupán nagyon kirívó esetekben élhetünk törvényes jogunkkal. Ha kedves olvasónk bedől egy nyelviskola hirdetésének, miszerint négy hét alatt megtanul angolul, majd a tanfolyam végén úgy érzi, hogy alig haladt valamit, ez esetben – legalábbis a nyelvtanárok várható érvelése szerint – magára vessen, a saját képességeiben keresse a hibát. A reklámetika nagyon bonyolult kérdés, de reklám nélkül a modern kereskedelem nem működik. Az ügynökségek a kívánt hatás elérésére a legkiválóbb pszichológusokat foglalkoztatják, és horribilis összegeket áldoznak egy-egy áru népszerűsítésére. Nem tudom, ismeri-e kedves olvasónk a tanmesét, amely a Coca-Cola cég amerikai reklámügynökének vatikáni tárgyalásairól szól.

Az ügynök dollármilliókat ajánl fel az egyháznak arra az esetre, ha a Coca-Cola márkanevet valamelyik imába becsempészik, például ilyesféleképpen: „Mindennapi Coca-Colánkat add meg nekünk…” Az ügynök hiába srófolja fel már-már csillagászati magasságokba a reklámra szánt összeget, a vatikáni tisztviselők hajthatatlanok, az ajánlatot visszautasítják.

Az ügynök csalódottan hagyja el a pápai rezidenciát, s közben így morfondírozik magában:

– Csak tudnám, mennyit kaphattak ezek a pékektől…

 

*

 

 

Ezt bizony én sem tartom lehetetlennek, és csak azt tudom mondani kedves olvasónknak, hogy kár előre izgatni magát. Bízzunk benne, hogy a hatóságok bölcsen és tapintattal fognak dönteni a kényes kérdésekben, bár ezek a kérdések egyáltalán nem egyszerűek. Hogy mennyire nem azok, jól példázza a következő történet.

Megrendült turistacsoportok ténferegnek az auschwitzi haláltábor szörnyű látnivalói között. Az egyik idegenvezetőnek feltűnik egy kisírt szemű, ősz hajú, idős asszony, aki egy szál rózsával a kezében bolyong a barakkok mentén. Mélységes részvéttel odalép hozzá.

– Bocsásson meg, asszonyom, nem akarom felszakítani a régi sebeket, de látom az arcán a szenvedést. A férjét gyászolja? Az asszony a sírással küszködve bólint.

– Igen.

– Agyonlőtték? – kérdezi az idegenvezető elcsukló hangon.

– Nem.

– Éhen halt?

– Nem.

– Gáz?

– Nem.

– De hát az istenért, mi történt vele?

– Rettenetes dolog – rázza meg a zokogás az ősz hajú, idős asszonyt. – Kiesett az őrtoronyból…

 

*

 

 

Kétségkívül sokan gondolkodnak hasonlóan, mint kedves olvasónk, némelyek talán még azok közül is, akik a törvény megalkotásában közreműködtek. Valahogy úgy vannak ezzel, minta mesében a hetyke nyuszi, aki gondtalanul fütyörészve járja az erdőt.

A hetyke nyuszi egy rókaodú elé ér, a rókagyerekek vidáman játszadoznak körülötte.

– Mit csinálsz, nyuszika? – kérdi az egyik rókagyerek.

– Hogy mit csinálok? – pattog kérkedően a hetyke nyuszi. – Meg fogom subázni a mamátokat.

A rókagyerekek sivalkodva bújnak vissza az odúba, ahonnét kisvártatva felháborodottan ront ki a rókamama.

– Te semmirekellő pernahajder! – támad neki a hetyke nyuszinak, aki inaszakadtából menekül előle az erdőbe.

A rókamama űzi, kergeti a hetyke nyuszit, ám egyszer csak belelép egy csapdába.

Látván a helyzetet, a hetyke nyuszi visszasompolyog, méregeti jobbról is, balról is a csapdában vergődő rókamamát.

– Ahogy így elnézlek, ronda vagy és gusztustalan – mondja elgondolkodva, miközben lassan gombolni kezdi a nadrágját. – De hát mit csináljak? Már megígértem a gyerekeknek…

 

*

 

Kedves olvasónk, akinek a nevét ezúttal utólagos engedélyével megrövidítés nélkül közlöm – Bokrétás András, Pécs, Madách utca –, jóízű, tanulságos, személyemet is igen megtisztelő levelet küldött lapunknak. Érdemesnek tartom teljes terjedelmében közölni.

 

 

*

 

 

Kedves olvasónk túlzó következtetéseket von le egy rövid és humorosnak szánt írásból. Ha a cikket figyelmesen olvassa, meggyőződhetett volna róla, hogy tollammal nem magát a természetgyógyászatot vettem célba, hanem azt a két természetgyógyászt, akiket a tévé bemutatott. S akik közül az egyik valamiféle rugós micsodával azt kutatta, hogy a gyógyszer, amit beveszünk – és amit esetleg orvos írt fel –, jótékonyan hat-e a szervezetünkre vagy sem. A másik pedig az előzőhöz hasonlóan primitív szerkentyűvel azt mutatta ki, hogy a hálószobánkban melyek azok a helyek, ahol huzamosabb tartózkodás esetén rákos megbetegedés leselkedik ránk. Én ebben valóban nem hiszek. A természetgyógyászatnak azonban nagyon sok ágazata van, némely módszer iránt ma már az orvostudomány is érdeklődik.

Vannak azután rejtett képességű természetgyógyászok is, amint ezt az alábbi beszélgetés bizonyítja. A beszélgetés a Margitszigeten, egy gyengélkedő leány és természetgyógyász hajlamú udvarlója között hangzott el:

– Nem tudom, mi van velem. Úgy fáj a fejem.

– Adok rá egy puszit… Fáj még?

– Már nem fáj… De a szemem nagyon ég.

– Adok rá egy puszit… Elmúlt?

– Elmúlt… A nyakamon is érzek valami furcsa bizsergést.

– Adok arra is egy puszit… Bizsereg még?

– Már nem…

Mire a bokorból megszólal egy kukkoló borízű hangja:

– Mondja, mester, aranyeret nem gyógyít?

 

*

 

 

Kedves olvasónk levele nyomán magam is megtekintettem az ingatlanokról közölt fotókat, valóban nem sok különbséget fedeztem fel közöttük. Vannak azonban olyan rejtett értékek, amelyeket a képek alapján nem láthatunk meg. Elmondok erről egy tanmesét, melynek főszereplője a kaliforniai Grün – valószínűleg Budapestről vándorolt ki Amerikába –, akinek a telkén olajat találnak.

A kaliforniai Grünhöz dől a pénz. Amikor már annyi olajkút sorakozik a telkén, mint egy kisebb arab emirátusban, így szól a feleségéhez.

– Lassacskán gazdagabbak vagyunk, mint a Rockefeller. Építsünk mi is egy olyan kastélyt, mint amilyen neki van.

Megbíznak egy ügynököt, hogy – kerül, amibe kerül – Rockefeller rezidenciája mellett vegyen egy birtokot. Amikor már megvan a birtok, egy vállalkozót alkalmaznak, hogy éppen olyan kastélyt építsen rá, mint a Rockefelleré, sőt a kert és a belső berendezés között se legyen semmi különbség.

Megépül a kastély.

Egy szép napon ki-ki a maga kerítése mellett nyírja a füvet, Rockefeller és a kaliforniai Grün.

Rockefeller nem bírja megállni megjegyzés nélkül:

– Szép kastélya van magának is.

– Az van – mondja flegmán a kaliforniai Grün.

– Éppen olyan, mint az enyém – állapítja meg Rockefeller.

– Nono! – tiltakozik a kaliforniai Grün. – Az enyém jobb.

– Már miért lenne jobb? Pontosan olyan, mint az enyém.

– Valamiről megfeledkezik – mondja a kaliforniai Grün. – Nálam nincs zsidó szomszédság.

 

*

 

 

Kedves olvasónk abban téved, hogy csupán ismétlésről van szó. A szóvivő a maga érces baritonján nemcsak ismétel, hanem megerősíti az elhangzott álláspontot, annak nyomatékot ad, éteri magasságokba emeli, akárcsak egy reklámfőnök a felkínált árucikket. Amit egy politikus kénytelen higgadtan és szerény mosollyal előadni, azt a szóvivő beleharsogja a köztudatba. Vannak természetesen jó szóvivők, és vannak kevésbé jók. Az utóbbiak igyekezetükben annyira elragadtatják magukat, hogy már-már ártanak az ügynek, amit képviselnek. A boldogult antivilágban is voltak szóvivők, bár akkor csacsenereknek hívták őket, minden valamirevaló üzletember foglalkoztatott egy csacsenert. A csacsener az üzleti tárgyalások alatt ott állt a főnök közelében, és olykor szavakkal, olykor csak gesztusokkal, de mindig mélyen átélten reagált.

Történetünk egy házasságközvetítőről szól, aki minden üzleti tárgyalásához igénybe vette egy csacsener – vagyis, ahogy ma mondanák: szóvivő – szolgálatait. Egy ízben a házasságközvetítő egy túlságosan is buzgó csacsenert alkalmazott.

A tárgyalás ekkor a következőképpen zajlott le:

– Nézze, fiatalember, tudok magának ajánlani egy igazán tehetős lányt.

Mire a csacsener széttárta a karját, és szinte fuldokló lelkesedéssel búgta bele az ügyfél fülébe:

– Mi az, hogy tehetős?… Egy Rothschild!

– A lánynak nagyon szép arca van.

– Mi az, hogy szép arca van?… Egy Mona Lisa!

– Ügyesen zongorázik.

– Ha már itt tartunk… Egy Fischer Annie!

– És nagyon kellemes hangja is van.

– Kellemes hang? Nekem legyen mondva… Egy Jeritza Mária!

– Mindemellett azt is meg kell mondanom, hogy van egy kis púpja.

– Egy kis púp? – csapta össze a kezét a csacsener. – Egy egész hegy!

 

*

 

 

Kedves olvasónk valószínűleg kevés történelmi ismerettel rendelkezik, ezért áll csodálkozva a jelenség előtt. Ez a metamorfózis nem ismeretlen annak, aki már tanulmányozta – vagy esetleg a saját bőrén tapasztalta – a magyar történelem nagy változásainak egyöntetű utóhatását. Gondoljunk csak a szabadságharc bukása utáni időkre vagy a tanácsköztársaság leverését követő állapotokra, vagy akár a fordulat évének pálfordulásaira.

Lelki szemeimmel szinte látom az ezer évvel ezelőtt élt Tuhutumot, amint megigazítja a keresztet párducbőrös kacagányán, majd bozontos szemöldöke jelentős rándítása mellett odasúgja Gyirmut fülébe: „Ez a Tonuz nagy pogány vala…”

A második világháború idején született egy szólásmondás arról, hogy ki az igazi magyar:

Aki először piros volt, azután fehér, azután zöld.

 

*

 

 

Én nem használnék ilyen erős kifejezéseket, mint kedves olvasónk. A fent említett megnyilvánulásokat elsősorban a komolytalanság jellemzi. Torgyán úr – és más kisgazda politikusok – érvei nem eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy a franciák ezért sebtiben lebontsák a Clemenceau-szobrot. Torgyán úr persze tud komolyan is gondolkodni, csak nála, sajnos, nem lehet soha tudni, hogy mit gondol komolyan, és mit szán választási propagandának. Meg vagyok róla győződve, hogy ha bizonyos kérdések kiéleződnek, Torgyán úr kijelentései is higgadtabbak és politikusabbak lesznek.

Tetszik talán ismerni a történetet a kis nyusziról, aki az erdő mélyén komor képpel ráspolyozza a körmeit.

– Mit csinálsz, nyuszika? – kérdi tőle a róka.

– Ráspolyozom a körmeimet, azután megyek, és megölöm az oroszlánt.

Arra jár a farkas is.

– Mit csinálsz, nyuszika? – kérdezi.

– Megyek, és megölöm az oroszlánt.

Ugyanezt feleli a medvének, az őzikének és a tarajos sülnek.

Ám egyszer csak az oroszlán pillant be a nyuszi odújába.

– Mit csinálsz, nyuszika?

Mire a nyuszi:

– Láthatod. Ráspolyozom a körmeimet… és közben hülyeségeket beszélek…

 

*

 

 

Az értelmezést kedves olvasónkra bízom. Én legföljebb egy tanmesét fűzhetek hozzá, ezt is értelmezheti úgy, ahogy akarja.

Kovács úr szeretne megszabadulni elviselhetetlen feleségétől. Sokat töpreng rajta, hogyan lehetne ezt büntetlenül megtenni, míg végül egy barátjától hasznos tanácsot kap: feküdjön le az asszonnyal, ahányszor csak bír, akár négyszer-ötször is naponta. A felesége ebbe fél év alatt garantáltan bele fog pusztulni.

Kovács úr megfogadja a tanácsot.

Néhány hónap múltán ismét találkozik a barátjával. Kovács úr már csont és bőr, a felesége tolja maga előtt tolókocsiban. Keze-lába reszket, az arca szederjes. Remegő ujjal mutat hátra, az asszony felé, majd a barátja fülébe súgja:

– Már csak egy hónapja van hátra… Ő még nem tudja…

 

*

 

Sz. Gábor budapesti olvasónk egy népszerű napilapból kivágott hirdetést küldött el nekünk nem csekély felháborodással.

A hirdetésből – melynek címe: A pápa érintését lakásába viheti – a következőket tudjuk meg.

 

 

Kedves olvasónk tragikus hangvételű levele alaposan kedvemet szegi, hogy humorral válaszoljak rá, holott a téma bőségesen adna rá alkalmat. Ami a butaságot illeti, ennek mindig van társadalmi alapja, a vizsgálódást ilyenkor a hatalom gyakorlóival kellene kezdeni. Semmi esetre sem fogadhatjuk el, hogy csak a középkorban tapasztalhattunk ilyesmit, vagy hogy egy mai, gazdaságilag hanyatló tendenciájú országban a butaság aránya nagyobb volna, mint egy fejlődőképes, demokratikus országban. Különbség azért mégis van, amint ezt meggyőzően kifejti Carlo M. Cipolla Az emberi butaság alapvető törvényei című munkájában: „Az ókort, a középkort, az újkort és a mai kort szemügyre véve meglepő, hogy minden fölemelkedőben lévő országban megtalálható ugyanaz a százaléknyi buta ember. Mindazonáltal egy-egy fejlődőfélben lévő országban szokatlanul magas az okos egyének száma is, akik igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani az arányt, és akik ugyanakkor elegendő nyereséget termelnek maguknak és a közösség többi tagjának ahhoz, hogy a fejlődést visszavonhatatlanná tegyék.”

Ez igen érdekes megállapítás, bár minket per pillanat jobban érdekel, hogyan alakul a helyzet a gazdaságilag fejletlenebb országokban. A kitűnő olasz gazdaságtörténész erre is megadja a választ:

„Egy hanyatló országban a buta egyének százalékos aránya ugyancsak hasonló, mégis, figyeljük meg, hogy a népesség fönnmaradó részében, különösen a hatalom birtokosai körében, riasztóan elszaporodnak a hatványozottan buta gazemberek, és hogy a hatalmon kívül lévők között ugyancsak riasztóan növekszik az ügyefogyottak aránya. A nem buták összetételének ilyetén megváltozása elkerülhetetlenül fölerősíti a buták arányának pusztító hatását, és romlásba dönti az országot…”

Lehet, hogy egy kissé eltávolodtam a pápai láb által érintett szőnyeg ereklyévé magasztosulásától. Ezt azonban kedves olvasónk levele indokolta, melyben az emberi ostobaság egy eléggé riasztó példájából ő maga is politikai következtetéseket von le, s már-már a demokráciában is kételkedik. Egyben a közvéleményt is ostorozza, hogy nem lép fel a jelenség ellen.

Ismét a Berkeley Egyetem professzorának szavait idézem:

„Nincs abban semmi meglepő, hogy az ügyefogyott emberek rendszerint nem ismerik föl a butaság veszélyességét. Ez a tény nem több, mint ügyefogyottságuk egy újabb megnyilvánulása. Ami meglepő, hogy gyakran az okos embereknek sem sikerül felfogniuk, hogy a butaság milyen pusztításra és rombolásra képes. Rendkívül nehéz megmagyarázni, hogy miért van ez így. Csupán hipotetikus érvénnyel mondhatjuk, hogy az okosok a buta gazemberek támadásának pillanatában gyakran hibáznak, öntelten és lekicsinylően viselkednek ahelyett, hogy nagy mennyiségű adrenalin kiválasztásába fognának, és felkészülnének a védekezésre.”

Ehhez még hozzáfűzném, hogy a védekezés ne legyen soha drasztikus. Ez esetben az ostobák mártíroknak kiáltanák ki magukat, s annak a nadrágnak a darabjait árulnák, amelyet akkor viseltek, amikor fenékbe rúgták őket.

Kedves olvasónk figyelmét pedig felhívom rá, hogy a kitűnő olasz professzor tanulmányának bővebb részleteit megtalálhatja a Mozgó Világ szeptemberi számában.

 

*

 

 

Egyáltalán nem tartom kedves olvasónk levelét fecsegésnek. Jóleső érzés, hogy sikerült örömet okozni szegény Habsburg Ottónak, akinek semmije sem maradt, és most az ön jóvoltából mégis van egy szép díványpárnája. Na ja – mondhatja meghatottan –, az én kedves matyarjaim!…