Azok a régi, jó filmek…

A ragtime a század első évtizedében jött divatba, sápadt arcú fiatalemberek fújták a szaxofont, a hajuk rátapadt a halántékukra. A projektográfokban Marie Pickfordnak és Chaplinnek tapsolt a közönség, Kínában elkezdődött a boxerlázadás, és Nizsinszkij New Yorkban megismerkedett Rudolph Valentinóval. 1911-ben Irving Berlin új száma, az Alexander’s Ragtime Band meghódította Amerikát, 1912-ben már nálunk is hallhatta, akinek volt tölcséres gramofonja, bár itthon a lányok még mindig a drájsrittot gyakorolták a valcerhoz, és Sipuluszt olvastak lefekvés előtt. Nemsokára kitört a világháború, a prohibíció és a charleston, de népszerűségben egyik sem vetekedett a ragtime-mal. Irving Berlin számának sikerét legföljebb Edna Ferber Az úszó város című regénye közelítette meg, elborította a könyvpiacot kötve-fűzve, és a regényből készült később Amerikában az első hangosfilm. Ezután eltelt még vagy másfél évtized, és 1938-ban filmre vitték az Alexander’s Ragtime Band történetét is, Tyrone Powerral és Alice Faye-vel a főszerepekben. Én akkor tizenhárom éves voltam, semmit sem tudtam még a ragtime-ról, számomra – a korcsolyapálya rekedt gramofonjának közvetítésével – a Ramona volt a fő sláger. „Ramona, te fekete szemű lidérc, Ramona, te sohasem adsz, csak ígérsz…” Az Alexander’s Ragtime Band két évvel később került csak a hazai mozikba, akkor már a lambeth walkra táncolt a világ, és suttogó baritonok sóhajtották a táncparkettek felé, hogy: „Könnyebb, mint az egyszeregy, bal lábadat jobbra tedd…” A külvárosi Ipoly moziban találkoztam végre a nagy sikerű filmmel, elsöprő hatást gyakorolt rám, és az élményt még az is tetézte, hogy akkor csókolóztam először egy mozi oldalpáholyában. Első szerelmemet Noéminak hívták, egy évvel idősebb volt nálam, ami erősen determinálta kapcsolatunk tartósságát. Legközelebb már egy dús hajú hetedikessel ment a moziba, az Alipang, a fekete szultánt nézték meg, egészen a bejáratig kísértem őket, jegyre ugyanis nem volt pénzem. A szívem összetört. Az akkori hetedikest, aki összetörte, ma is szoktam látni, ismert külpolitikai újságíró lett belőle, Gömöri Endrének hívják, és hál’ istennek, már majdnem kopasz. Olykor a TV képernyőjén is feltűnik magabiztos mosolyával, de én megvetően nézek vissza rá, soha nem fogom megbocsátani neki a gyászos pillanatot, amikor a Turán mozi előtt azt mondta: „Na, most menj szépen haza, öcsi.” Az Alipang, a fekete szultánt azóta sem láttam, de az Alexander’s Ragtime Bandet még kétszer megnéztem, mert úgy éreztem, hogy sorsom hasonlatos a Tyrone Poweréhoz, engem is elszakított szerelmemtől a végzet…

Közben teltek-múltak az évek, elég nyugtalanul folydogáltak, egy kicsit sok volt a macera. Eltelt ötven esztendő, a hajam deres lett, s már-már hajlamos voltam beletörődni, hogy vége a nyárnak, elmúlt a lángoló érzelmek kora, amikor egyszer csak az Intervideo ajánlatai között megpillantottam az Alexander’s Ragtime Bandet. A szívem hevesen dobogni kezdett. Volt ott más régi film is, például a Krisztina királynő Garbóval és a Gázláng Boyer-val, de nekem csak az Alexander’s Ragtime Band kellett. Azonnal kikölcsönöztem a filmet, és rohantam haza, de előbb vettem három perecet és két zacskó savanyúcukrot. Este a legbüdösebb légfrissítővel bepermeteztem a szobát, a feleségemnek pedig azt mondtam, ne kérdezzen semmit, csak szorosan üljön mellém.

A kazettát beraktam, a film peregni kezdett, és nekem nemsokára kigördült az első könnycsepp a szememből. A feleségem is szipogott, és feszesre húzta lábán a flórharisnyát. A perecek morzsolódtak, a zacskók a savanyúcukorral zörögtek. A kezünk egymásra talált a sötétben. A film vége éppen úgy megrázott, mint amikor először láttam az Ipoly moziban, a csalfa Noémival. Tyrone Power hangversenyt ad a Carnegie Hallban, és az utolsó szám előtt kiáll a közönség elé. „Ezt a dalt – mondja az ünnepélyes csendben – annak a nagyszerű asszonynak ajánlom, aki valamikor sikerre vitte…” Alice Faye egy taxiban hallgatja fáradtan és meggyötörten a közvetítést a hangversenyteremből. A szája sírásra görbül. A taxis, aki még emlékszik a hajdani sztárra, szó nélkül elindul a Carnegie Hall felé.

És a következő jelenetben már ott látjuk Alice Faye-t Tyrone Power karjai között a színpadon. A közönség őrjöng, miközben nyolcvan szaxofon emelkedik egyszerre a magasba: „Come in here, Come in here, the Alexander’s Ragtime Band…”

El lehet képzelni, mit éreztünk. A feleségem a szájára szorított zsebkendő mögül elfúló hangon rebegte: „Ugye, mi nem hagyjuk el egymást soha?” „Nem – mondtam feltörő könnyeimmel küszködve –, a mi szerelmünk örök és végzetes.” S az ujjaim már ott matattak a szoknyája peremén.

A feleségem nem győzött betelni az élménnyel.

Gyönyörű esténk volt.

Még szerencse, hogy aznap sikerült korán lefektetni a három unokát.