Kémek minden mennyiségben

Ó, milyen szépek voltak ifjúságunk kémei a moziban, egy Mata Hari Garbóval, egy Marlene Dietrich a Sanghaji expresszben, egy dr. Sorge. Emelt fővel néztek szembe a puskacsövekkel, miután megtették kötelességüket a hazájuk iránt, akárcsak Korda Sándor Négy toll című filmjében az angol felderítő, aki néma dervisként tekereg a fuzi-vuzik táborában, hogy hírt adjon a lázadó Mádi hadmozdulatairól Kitchener lordnak. Ezek a régi, klasszikus kémek még magányosan dolgoztak, és általában szerelmi kapcsolataik révén jutottak be a tábornokok dolgozószobáiba, ahonnét titkos dossziékat loptak el, efféle feliratokkal: Cleopatra-hadművelet vagy Damoklesz kardja. Egyedül James Bond őrzött még meg valamit ezekből a hagyományokból, ő ma is magányosan dolgozik, igaz, a technika minden eszköze a rendelkezésére áll. Zsebórája egy gombnyomásra átalakul láncfűrésszé vagy lépegető exkavátorrá, felfújható mellényével – amely álcázott sárkányrepülő – üldözői elől könnyűszerrel a magasba emelkedik. De hiába a technika, James Bond felett is lassacskán eljár az idő. A kung-fut, a fúvócsövet és a jégcsákányt egyaránt mesterien alkalmazó hagyományos kémek helyett a mozivásznon és a képernyőn megjelentek a kopaszodó és kissé köpcös tisztviselő kémek, akik fényűzően berendezett irodákban ülnek, és szállítmányozási vállalatnak álcázzák magukat. S mintha semmi közük nem volna az eseményekhez, csak gombokat nyomogatnak az íróasztalukon, aminek következményeképp felrobban egy telefonfülke, egy férfi pedig a száguldó metró elé zuhan csúcsforgalom idején. A sejtelmes képekből eleinte semmit sem értünk – sokszor később sem. A rezidensek tekintetéből hiába próbálunk kiolvasni valamit, közönyösen sakkoznak előkelő klubjaikban, ahogy ezt a nemrég bemutatott Russicum című videofilmben is láthatjuk.

A film kezdetén a római Piazza Navonán agyonlőttek egy apácát, aki a Russicum nevű orosz katolikus templom-kolostor személyzetéhez tartozik. Ebben a kolostorban szlavisztikai kutatásokat végeznek a jobbára ukrán és litván származású szerzetesek, egy egész pincét betöltő számítógéprendszerrel dolgozzák fel a kutatás eredményeit. De vajon valóban szlavisztikával foglalkoznak?… És az apáca, akit agyonlőttek, valóban apáca volt? Ezekre a kérdésekre csak a film vége felé kapunk választ, amikor már annyi a hulla, hogy össze sem tudjuk számolni, és csak kapkodjuk a fejünket, mert még mindig nem értünk semmit, de az izgalmaktól és a talányoktól sokkoltan ülünk a képernyő előtt. Akit mi CIA-ügynöknek hittünk, az be van építve a KGB-be, akiről pedig biztosak voltunk, hogy a KGB embere, arról kiderül, hogy jezsuita rendfőnök, de nem ő gyilkolta meg a segítőkész újságírót, akiről meg fogjuk tudni, hogy a Deuxiéme Bureau-nak dolgozott, és neonáci kapcsolatai voltak. Az értesülés a vatikáni hírszerzés vezetőjétől származik, akiről pedig sokáig azt hittük, hogy a Moszad ügynöke… És ez így megy tovább egészen a tűréshatárig, soha semmiben nem lehetünk biztosak.

A filmről egy épületes anekdota jutott az eszembe, néhány évvel ezelőtt mesélte nekem egy tekintélyes amerikai közéleti személyiség.

A CIA-nek tíz év kemény munkájával sikerül kiképezni egy szuperügynököt, akit rezidensnek küldenek a Szovjetunióba. Az ügynök a kiképzés végére hamisítatlan orosszá válik, megtanulja valamennyi nyelvjárást, tud már balalajkázni, úgy issza a vodkát, mint a vizet. Amikor ejtőernyőjével leereszkedik a nagy orosz sztyeppére, azonnal feltalálja magát. Tökéletes papírjaival befogadják egy faluba mint hadiárvát, akinek apját, anyját megölték a németek Dnyepropetrovszkban. Egyszerű kolhozparasztoknál talál otthonra, a mamuska nagyon megszereti őt, vasárnaponként pirogot süt neki. A legények között is ő a legkapósabb, vidám lakodalmakon elsőnek ropja a táncot, s már választottja is van, egy Maruszja nevű sztahanovista fejőnő, akivel együtt járnak a Komszomolba. Persze itt is kitűnik a többiek közül, úgy fújja a marxizmus–leninizmust, mint más senki. Egy vasárnap este azután, vacsora közben, amikor már az ötödik pirogot falja, feltűnik neki, hogy a mamuska fürkészve nézi őt, majd fejcsóválva meg is szólal.

– Mondd csak, Jevdokim Alekszandrovics, nem vagy te véletlenül amerikai kém?

Az ügynök elsápad, de igyekszik uralkodni magán.

– Ugyan már, Jevgenyija Petrovna… Miből gondol ilyen csúnyaságot?

– Nono – csillapítja szelíden a mamuska –, nem kell azért úgy felfortyanni. Én ezt csak azért gondoltam, mert eddig még néger nem volt a mi falunkban…

Idáig az anekdota. Amikor az amerikai úr befejezte, még eltűnődve hozzátette: „Tudja, ha az ember közelről látja, hogyan működnek nálunk a dolgok, akkor ez az egész nem is olyan képtelenség… akár meg is történhetett volna.”