Mindennapi borzalmaink

A videózás lassan átalakítja az életünket, beleszól napi időbeosztásunkba, étkezési rendünkbe. A bútorgyárak már a tévé figyelembevételével tervezik otthonunkat, a képernyő befolyást gyakorol baráti és családi kapcsolatainkra. Ismeretes az anekdota a szexuális zavarokkal küszködő férfiról, akitől a pszichológus az analízis során megkérdezi, hogy milyen módon szokott szeretkezni. „Általában hátulról” – feleli a férfi. „Még nem gondolt rá – érdeklődik a pszichológus –, hogy hagyományosan próbálja meg?” „Gondoltam rá – mondja a férfi –, de akkor nem látom a tévét.”

Egyre jobban belemerülünk a fotelmozi szenvedélyébe, a videofilmiparnak pedig igencsak meg kell erőltetnie magát, hogy mindig újat találjon ki a számunkra. Az alapképletek – Drakula, Frankenstein, A múmia bosszúja – lehetőségei már ezerféle változatban kimerültek, helyüket egy időre elfoglalták az idegen galaxisok szörnyei, a megtébolyult komputerek, a parapszichológia által okozott katasztrófák és a KGB vagy a CIA láthatatlanul pusztító fegyverei. Ám a fogyasztó hatalmas étvágyának ez már mind kevés, egyre türelmetlenebbül követeli a maga napi – semmi eddigihez nem hasonlítható – borzalmait. A szegény videofilmipar pedig elgyötörten sóhajtozik: „Mit akartok még tőlem? Hát nem adtam meg mindent, ami csak lehetséges; denevérembert, gyilkos csecsemőket, könyörületet nem ismerő androidokat?! Tízezrek törik nap mint nap a fejüket, hogy kiszolgáljanak benneteket, hogy valami újat találjanak ki, amitől még a leggyakorlottabb videofilmnézőnek is megfagy a vére. De hát meg kell értenetek, ez nem sikerülhet mindig…”

A Rémálom délben című, nemrég bemutatott videofilm alkotói elmondhatják magukról, hogy nekik sikerült. Igaz, nem sokat teketóriáztak pszichológiai háttérrel, hitelességgel, nem sok magyarázatot adtak. Csupán a főcímben láttuk, hogy valakik terveznek valamit – hogy kik és miért, az végig nem derült ki –, egy sejtelmes arc hajolt a komputer fölé, amely kékes fényben kattogott és villogott, s a képernyőjén megjelent a felirat: Az akció elkezdődött.

A film kezdetén egy békés amerikai kisvárost látunk, a főutca bisztrójába betér egy öreg farmer. Dupla hamburgert kér, nagy pohár paradicsomlével. Amikor a csinos felszolgálólány eléje teszi a tálcát, az öreg farmer arca eltorzul, felkap egy kést, és belevágja a lány kezébe. Azután lövöldözni kezd, agyonlő három embert szaporán, míg végül őt lövik le. Mert a másik utcában is eltorzul egy férfi arca, az is lövöldözni kezd, míg egy harmadik késsel nem ront rá. Házak gyulladnak ki, járművek robbannak fel, zavaros tekintetű emberek lopakodnak az utcákon, kezükben kés, balta és lőfegyver, változatos minőségben. Mindenki gyilkolni akar, a városka lakóinak idegzetét titokzatos vírus fertőzte meg, a halottak sebeiből vér helyett zöld savó folyik…

Azt hiszem, ennyi elég is hozzá, hogy érzékeltessem a Rémálom délben című film értékeit. Igazán üde film, habár a logika szempontjából találhatunk benne némi kivetnivalót. De hát ne legyünk annyira aggályosak, mint egykor a felejthetetlen emlékű Örkény István volt, aki egetverő dramaturgiai érzékével szét tudott szedni minden történetet. Egy ízben azzal szórakoztunk, hogy képtelennél képtelenebb filmötletekkel próbáltuk egymást túlszárnyalni. Örkény sorra vetette el az ötleteimet, míg végül olyat találtam ki, amiről azt hittem, ez már felülmúlhatatlan. Ennyi volt az alapötlet: Moszkvában, az éjszaka leple alatt, a mauzóleumból kínai ügynökök elrabolják Lenint… Örkény erre is a vállát vonogatta: „Nem jó.” „Miért?” – kérdeztem sértődötten.

Azt mondta: „Még három tartalék van nekik a fridzsiderben.”