Amikor az ember horrorfilmet néz

Hét végén a családom elutazott a Balatonra, ami mindig nagy öröm nekem, ilyenkor úgy töltöm a napot, ahogy akarom. Délelőtt vettem három sárgadinnyét, ezt például nem tehettem volna meg, ha a feleségem itthon van, azt mondja, hogy ő nem ad hatvan forintot egy kiló dinnyéért, szezonban. Azután kikölcsönöztem az Intervideótól egy horrorfilmet, hétköznapokon ez is tilos nekem a gyerek miatt. Kellemes napom volt, délutánra enyhült a meleg, lenge szellő fújdogált, és én sóvár vágyakkal gondoltam az estére, amikor egy izgalmasnak ígérkező film után töméntelen sárgadinnyét fogok fogyasztani jégbe hűtve. Délután még megnéztem a tévében az unitárius egyház műsorát és az Okos Vilmos című angol rajzfilmet, azután odakészítettem a karosszékem mellé, az asztalra mindent, ami az élvezetekhez szükséges, cigarettát, hamutartót, egy takarót, ha netán hűvösödne, és egy pohár kólát, amit némi konyakkal dúsítottam. Végül benyomtam a kazettát a Sötétkamra című horrorfilmmel, s már az első percek után tapasztalnom kellett, hogy a film, amit kikölcsönöztem, felülmúl minden várakozást. Jóformán még tájékozódni sem volt időm, hol és mikor játszódik a történet, máris két embert ölt meg az ismeretlen rém, akinek csak a farmernadrágját lehetett látni meg a baltát, amint lecsap az áldozatokra, egy fiatal férfira és egy fiatal nőre, róluk is csak annyit lehetett tudni, hogy szerelmesek egymásba. Nem akarom az egész történetet elmesélni, és ezzel elrontani azoknak az örömét, akik csak ezután kölcsönzik ki a filmet, elég az hozzá, hogy a cselekmény folyamán kilenc embert mészároltak le…, illetve tízet, ha beleszámítom azt a személyt is, akit egy sötétkamrában belefojtottak az ezüstnitrátos előhívóba. A film készítői az izgalmakat mesterien fokozták, a feszültség két gyilkosság közt még rémesebb volt, mint maguk a merényletek; minduntalan roppant az avar, ajtók nyíltak ki lassan, elaludt a villany, hullámzani kezdett a függöny, valaki elvágott egy telefonzsinórt… S már megkönnyebbülésnek számított, amikor végre lecsapott a balta. Mire a film végére kiderült, hogy a gyilkos tudatalattijában gyermekkori sérelmek bukkantak fel, amelyek ellenállhatatlanul ölni kényszerítették – a horrorfilmekben fontos szerepet játszik mindig a pszichoanalitika –, addigra én már se élő, se holt nem voltam. Reszkető kézzel nyúltam cigarettáért, de a zacskó üres volt. Amíg tépelődtem, hogy lemenjek-e a sarki éjjel-nappal nyitva tartó boltba, az előszobából gyanús neszt hallottam. Dobogó szívvel kilopakodtam, s döbbenten láttam, hogy a beépített szekrény ajtaja nyitva van. Eszeveszetten turkálni kezdtem a ruhák között, a kezem nem ért el senkit, de a konyhában megcsikordult az ablak. Berohantam a konyhába, az ablak csikorogva lengett a feltámadt szélben, pedig emlékeztem rá, hogy bezártam. Alaposan bereteszeltem az ablakot és visszamentem az előszobába. A lábam a földbe gyökeredzett. Ajtócsapódást hallottam a folyosó felől, majd egy fojtott kiáltást. Feszülten figyeltem, egészen belekábultam a figyelembe, amikor egy éles csengetés térített észre. Az én ajtómon csengettek. A vérem megfagyott. „Ki az?” – ennyit bírtam rebegni, a torkom kiszáradt. „Én vagyok, B. Pali – mondta a hang kívülről. – Erre jártam és láttam, hogy ég nálad a villany.” Megkönnyebbülten sóhajtottam, nagy kő esett le a szívemről. B. Pali jó barátom, ráadásul erős dohányos, biztosan van nála cigaretta, nem kell a boltba mennem. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem B. Palit. „Sápadt vagy – mondta –, rosszul érzed magad?” „Jól vagyok – mondtam –, örülök, hogy feljöttél.” „Nincs valami ennivalód?” – kérdezte, amikor leültünk a konyhában. Pironkodva vallottam meg, hogy még egy darab kenyér sincs itthon, csak az a három dinnye a fridzsiderben, tudok adni egy szeletet. „Dinnye? – kérdezte különös hangsúllyal. – Milyen dinnye?” „Sárgadinnye” – mondtam, s már szedtem is elő egyet, persze a legkisebbet. Elvette tőlem a dinnyét, elgondolkodva nézte egy ideig, azután elrévedt a tekintete valahová a hátam mögé. „Nincs egy késed?” – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, már észre is vette az asztalon a hosszú, éles konyhakésünket. Felvette. Bal kezében a dinnyét tartotta, jobb kezében a kést. „Dinnye – suttogta maga elé. – Hogy én mennyit szenvedtem miatta gyermekkoromban! Nagyon szerettem a sárgadinnyét, különösen ezt a fajtát, az ananászt, de a mostohám soha nem adott belőle. Én csak a héját kaphattam meg, azt is jól kikaparva.” A hangja elfátyolosodott, és csak ezt hajtogatta: „Dinnye… sárgadinnye…” Egyszer csak különös fényt vettem észre a szemében. Úristen – döbbentem rá hirtelen a veszélyre –, a gyermekkori sérelmek! Nem kapott soha sárgadinnyét, és most ezért bosszút akar állni a világon. Pillantásom a kezére esett, görcsösen szorongatta a kés nyelét. A hegye a mellemnek irányult. Elöntött a verejték. „Vágjál magadnak egy szeletet – sikoltottam –, nekem egy pillanatra ki kell menni!” Annyit láttam még, hogy tébolyult mozdulattal felemeli a kést, azután már csak a fenyegető kiáltást hallottam: „Neked is vágok!”

Berohantam a hálószobába, minden ajtót bezártam. Reszketve ültem az ágyamon.

Elképzelhetetlen és szörnyű volt, ami azon az estén történt. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok rá.

B. Pali az összes dinnyémet megette.