Madár vígan dalol a lombos ágon

Ugye szerettek videózni, gyerekek? Hát akkor gyertek, üljetek körém, mondok egy mesét. Volt egyszer egy király, és annak volt egy lánya. Szép volt ez a lány, aranyhaja a földig omlott, apjának mégis bánatot okozott, mert nem tudott örülni semminek, nem érdekelte semmi, unatkozott reggeltől estig és estétől reggelig. Hiába vett neki az apja videót, a legizgalmasabb filmeknél is csak ásított, s még jó, ha nem aludt el. Kihirdette egyszer a király, hogy aki olyan filmmel rendelkezik, ami ezt az állapotot megszünteti, annak odaadja a lánya kezét, s ráadásul a fele királyságát. Jöttek is a lovagok hetedhét országból, fényes ruhákba öltözött apródok vitték mögöttük bársonypárnákon a kazettákat. Felvirradt a nap, amikor a lovagok bemutathatták a tudományukat, s az egész nép izgatottan leste, meggyógyul-e vajon a királylány. Jelentkezett az első lovag, nyalka vitéz volt, tetszett az udvarhölgyeknek, csak a királylány nézte közömbösen. „A nevem Warner Bros – hajolt meg a lovag –, és a világ legizgalmasabb akciófilmjét hoztam magammal.” Hát bizony volt is izgalom, harapdálta a szája szélét az udvari nép, amikor a főhős lezuhant a Mount Everest csúcsáról, de azután a mellényzsebéből kieregetett egy piciny ejtőernyőt, amely az óceán fölé érve átalakult tengeralattjáróvá, majd a végső küzdelem kétezer méter mélységben, egy elsüllyedt hajó fedélzetén zajlott le, mégpedig lézerpisztolyokkal. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Elkullogott a lovag, s máris jött a következő, az meg oroszlánhangon jelentette be magát. „Metro Goldwyn Mayer vagyok – bömbölte –, és a világ legerotikusabb filmjét hoztam el.” No, ilyet sem látott még az udvari nép, akkora volt a lihegés, hogy körös-körül elaludtak a gyertyák a teremben, csinálták alulról, felülről, kivették, betették, a királynak állandóan járt a keze a nadrágzsebében. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Ez a lovag is lelépett a porondról, átadta a helyét egy másik gőgös lovagnak, aki így mutatkozott be: „Ha valaki még nem ismer, Paramount Pictures a nevem, és ebben a kazettában a világ legköltségesebb katasztrófafilmje van.” Alighogy befejezte a mondókáját, a képernyőn megjelent egy luxushajó négyezer gondtalan utassal. Azután azt lehetett látni, hogy a tengeren forrni kezd a víz, lángnyelvek szöknek a magasba. Egy – eddig ismeretlen – tenger alatti tűzhányó tört ki, a felszínen sűrű, sötét láva terjengett, s kezdte körülvenni a hajót, mely azután perceken belül szénné égett. A lávatömeg egyre szélesedett, már megközelítette New York partjait, az emberek az utcán összeestek a hőségtől, és leomlott egy kétszázemeletes toronyház. A teremben pisszenés sem hallatszott, az udvari nép lélegzetét visszafojtva figyelte az eseményeket. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Elunta a király a dolgot, és azt mondta a lovagoknak: „Ha a következő sem jár sikerrel, annak már leüttetem a fejét. Hát így jelentkezzetek!” Nagy csend támadt erre, senki sem mozdult. Azután mégiscsak előállt egy kis serkenő bajuszú legényke, nem volt azon cifra ruha, csak egy hímzett lajbi, a vállán meg egy tarisznya. „Hunnia a nevem, felséges királyom, megpróbálkoznék én is.” Megmosolyogta a király, és azt kérdezte: „Hát te miféle csodafilmet hoztál?” „Én csak egy olcsó fekete-fehér filmet – mondta a legényke –, ötven éve készítették, fog is egy kicsit recsegni a hangja.” Kuncogás futott végig a teremben, a király pedig kezdte megsajnálni a legényt. „Hallottad a feltételeket?” – kérdezte. De a legény bátran nézett a szemébe. „Egy életem, egy halálom, azt is felséged kezébe ajánlom.” S a tarisznyájából máris előhúzott egy ütött-kopott kazettát, elszántan belenyomta a készülékbe.

A képernyőn festett díszlet jelent meg, festett hold sütött a festett Tiszára, s a címet – Dankó Pista – szomorú hegedűszó kísérte. A hang tényleg recsegett egy kicsit. A film egy szegény cigánylegényről szólt, aki gyönyörű dalokat költött és beleszeretett egy szegedi úri kisasszonyba, szerenádot adott neki az ablaka alatt: „Elmondanám én is titkát szívemnek, elmondanám, hogy mily híven szeretlek…” – dalolta. Az egyik udvarhölgy akkor észrevette, hogy a királylány ajkai egy picit szétnyílnak… A cigánylegény azután megszöktette a szegedi úri kisasszonyt, de nagyon szűkösen éltek, mert a dalok nem kellettek senkinek. Bánatában Dankó Pista – mert ő volt a cigánylegény – eladta Stradiváriusát, és elment mulatni egy kávéházba, a saját dalaival mulatott, és a kávéház közönsége együtt énekelte vele, hogy: „Egy cica, két cica, száz cica, jaj, megfogta az icipici egeret…” Ekkor az udvarhölgy megint észrevette, hogy a királylány lába a nóta ütemére jár az asztal alatt, kacsintott is a királynak, nézze már meg, mi történik.

Nem akarom az egész filmet elmesélni, volt abban minden, ami kell, szerelem, csalódás, külföldi siker, ott sírt a vonó a végtelen orosz sztyeppéken, és Vlagyimirovics nagyherceg tűnődve vette tudomásul, hogy: „Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány…” És bizony kipirult a királylány orcája is, ezt már a király is észrevette.

És a film végén – amikor a haldokló Dankó Pista azt suttogta maga elé: „a hegedűm… a nótám…” – nagyot sóhajtott a királylány, és könnyes hangon énekelte a banda halk játéka nyomán: „Eltörött a hegedűm, nem akar szólalni…” És már a könnyei patakzottak, amikor megjelent megint a festett hold, és rásütött a festett Tiszára.

A király meghatottan ölelte át a serdülő bajuszú legénykét, és azt mondta neki: „Meggyógyítottad a lányomat, legyen hát a tiéd a fele királyságommal együtt.” Ujjongott az udvari nép, csak a fő-fő kamarás – aki másodállásban filmesztéta volt, és Mikácsi Gergelynek hívták – lépett oda gondterhelten a királylányhoz: „Én nem akarok ebbe beleszólni, felséges királylány, de nem értem ezt az egészet. A világ legrafináltabb filmjeit hozták el ide, mindegyike komputerekkel kiszámított hatástechnikával készült, és neked mégis ez a szegényes, elavult film tetszett, amelyben nem volt egyetlen jó kép, elfogadható vágás, ötletes dialógus… Elmondanád, hogy miért tetszett?” A királylány pedig erre dalban válaszolt: „Elmondanám, de hasztalan beszéd, hideg szobor vagy, meg sem értenéd…”

Megtartották a lagzit, Hencidától Boncidáig ott volt mindenki. Az ifjú pár kapott a királytól nászajándékul egy színarany videót, minden pénteken lejátszottak vele egy-egy régi magyar filmet, kivéve amikor a Tom és Jerry ment a tévében, mert azt is nagyon szerették.