Woody Allen játszik egymással

Woody Allen úgy járkál a saját filmjeiben, mint egy átjáróházban, amelynek legalább hat kapuja van. A Csillagporos emlékek című filmben filmet forgat az életéről, de persze az is film, amikor kívülről nézi a saját filmjét, és az is film, amikor kívülről nézi önmagát, amint a saját filmjét nézi. Ez a skizofrén csiki-csuki mintha csak Karinthy pszichoanalitikai fricskáját illusztrálná: álmomban két cica voltam és játszottam egymással. A film filmbeli nézői ugyanazok, mint a film szereplői és enyhén paranoid kritikusai, ők teszik fel a mérsékelten bárgyú kérdéseket is Woody Allennek New York valamelyik értelmiségi klubjában.

– Mit akart ezzel a filmmel?

– Egyszerűen mulattatni akartam.

– Nehéz önmagát rendeznie?

– Csak ellen kell állnom a premier plán kísértéseinek.

– Iskolában tanulta a filmezést?

– Ott nem tanultam semmit.

– Tudtommal filozófiát tanult?!

– Két évig hallgattam egzisztencialista filozófiát a New York-i egyetemen. A vizsgán tíz kérdésből egyre sem tudtam válaszolni. Jelest kaptam.

– Ön a filmjeiben mindig pszichoanalizál. Hol tart a politikában?

– A totális, becsületes demokrácia híve vagyok, de az amerikai rendszert is működőképesnek tartom.

Woody Allen kénytelen mindenre valami pokolian mulatságosat válaszolni, neki ez a dolga, ezt várják tőle, ő a komikus. Tőle meg lehet kérdezni azt is, hogy dugott-e már kecskét hajnalban, neki el kell viselni a körülötte rajzó értelmiségi aberráltakat s még a nőket is, akik elégtelen orgazmusuk miatt járnak pszichoanalitikushoz, de elégséges eszközökkel rendelkeznek ahhoz, hogy a kapcsolataikat pokollá tegyék. Az egyik Schopenhauert idéz szeretkezés közben, a másik a szenvedélyes csók előtt arcizomgyakorlatokat végez, a harmadik ismeretlenül bebújik Woody Allen mellé az ágyba, egy megejtően egyszerű indokkal: „A jósnőm mondta, hogy minket egymásnak rendelt a sors. Tudom, hogy maga nyilas, és jól kijön a halakkal.”

Más közönséges halandó már rég depresszióba esett volna, de egy brooklyni biboldó ezt nem engedheti meg magának. Ő csak nyomja a sódert, próbálja megértetni, hogy kutyaszart ér ez az egész önmegvalósítás, jóga, sokkterápia, zen buddhizmus; minden a szerencsén múlik, párválasztás, érvényesülés, ez mind a szerencse dolga, s még az is, hogy hol pottyanunk a világba.

„Ha például Berlinben születek – mondja rezignáltan Woody Allen –, most lámpaernyő volnék.”