Horror

Amikor amerikai közreműködéssel megalakult az Intervideo vállalat, én már az első pillanattól kezdve a leglelkesebb ügyfelei közé tartoztam. Nyakra-főre kölcsönöztem ki a rémesnél rémesebb horrorfilmeket, amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy valamiféle rejtve szunnyadó szadista hajlam tört felszínre a lelkem mélyéből. Álmaimban vonatokat robbantgattam, szárnyas fantomként száguldoztam a levegőben. Amikor már eléggé megrémültem magamtól, felkerestem P. P.-t, a kitűnő pszichológust, aki háromféle gyógymódot is ajánlott a szadista hajlamok leküzdésére: olvassak századvégi norvég regényeket, tanuljak japánul, vagy lépjek be az öreg cserkészek Lord Baden-Powellről elnevezett egyesületébe. Én az utóbbit választottam, eleinte felemás sikerrel. Előfordult, hogy reggel még a vízzel pacskolva énekeltem a kádban: „Fiúk, fel a fejjel, az óra közel, kel a magyar égen a hajnal…” és este már ismét azon képzelegtem, hogy a dobozból homoki viperákat eregetek szét az Írószövetség prózai szakosztályának ülésén. De azért fokozatosan gyógyultam, egyre kevesebbet gondoltam arra a borzongatóan kéjes pillanatra, amikor F. Gy.-t megmarja a vipera, és egyre többet énekeltem, hogy: „Úgy zúg, mint a harci trombita, a Lomnic és a Hargita…”

Ám a teljes gyógyulásig nem voltam képes eljutni. Egy végzetes pillanatban ugyanis kikölcsönöztem az Intervideótól a Piranhák című filmet, amely újból életre keltette szégyenletes hajlamaimat. A piranhákról (Rooseweltiella mattereri) illik tudni, hogy brazíliai folyamokban élő kis termetű halak. Szájukban késéles fogak vannak, és nagyon falánk természetűek. Hatalmas falkákba tömörülve rajzanak a vízben, megtámadják a folyón áthajtott állatokat, egy-egy ökröt néhány másodperc leforgása alatt szőröstül-bőröstül felfalnak. A horrorfilm arról szólt, hogy a CIA egy tökéletes biztonsági berendezéssel őrzött medencében piranhákat tenyészt, ezeket később a vietnami folyókba fogják letelepíteni, a piranhákkal akarják megritkítani a vietkongok sorait. De hiába tökéletes a biztonsági berendezés, valakinek mégis sikerül leereszteni a vizet, a piranhák a csatornán keresztül beáramlanak egy békés kis folyócskába, melynek partjain másnap készülnek felavatni az új, összkomfortos üdülőtelepet. Az események sora már hajnalban elkezdődik. Egy öreg horgász üldögél a stégen, lábát derűsen a vízbe lógatja, s a botjával bíbelődik. Végre elhajítja a horgot, és csendes elégedettséggel szemléli, hogy gyűrűzik a víz az imbolygó parafa körül. A kies tájék békét és nyugalmat áraszt, a hajnali napfényben a lombok szívderítően susognak. A horgász arcára egyszerre jeges rémület ül ki, a folyó a lába körül tajtékzik, mintha felforrott volna. Kétségbeesett üvöltéssel kirántja a lábát a vízből, illetve csak kirántaná, de nincs neki lába, mert a piranhák közben elnassolták…

Nem akarom az egész filmet elmesélni – bárkinek rendelkezésére áll az Intervideónál –, elég az hozzá, hogy rettenetes hatással volt rám, az öreg cserkészekkel eltöltött idő szinte kitörlődött az emlékezetemből. Már az első éjjel azon tépelődtem, hogy fogom piranhákkal benépesíteni a hévízi tavat egy forró augusztusi napon; ilyenkor legtöbb ott a keletnémet turista. De hát piranhák nincsenek Magyarországon, ezért a képzelet szárnyán Brazíliába repültem, és egy kézitáskának álcázott akváriumban csempésztem fel a piranhákat a Lufthansa Rio de Janeiróból Frankfurtba induló járatára, ámbár magamban éreztem, hogy a dolog nem megoldott. A kézitáskát a repülőtereken minden bizonnyal átvilágítják, s még ha sikerül is valamilyen módon feljuttatnom a repülőgép utasterébe, valószínűleg nem marad feltűnés nélkül, amikor időről időre egy fél kiló nyers marhafelsált dobálok a táska belsejébe. Ezzel el is ment a kedvem egy időre a piranháktól, és lassacskán – egy másik horrorfilm hatására – a parapszichológia felé kezdtem orientálódni. Erős gondolatkoncentrációval lavinát zúdítottam a síelőkre az ausztriai Oberstinkfussban, és sziklának ütköztettem egy utasszállító repülőgépet, amely Tiranából Pekingbe tartott, albán költőkkel a fedélzetén. (Különös, hogy szadista képzelgéseim milyen gyakorisággal kapcsolódtak az irodalomhoz.)

Közben elkezdtem japánul tanulni, elég jól haladtam, s már úgy látszott, hogy a gyógyulás útjára lépek, amikor történt valami – ma is megborzongok, ha visszagondolok rá –, és ismét felkavarodott a lelkem. Egy tavaszi vasárnap délelőtt a budapesti állatkertben sétáltam, kezemben a japán tankönyvvel, amelyben éppen azt olvastam: „Iwasaki úr szorgalmasan dolgozik, mert az élet alapja Japánban a munka és szorgalom”, amikor hirtelen felpillantottam. Az akvárium előtt találtam magam, és a pénztár fölött egy táblára esett a tekintetem.

A táblán ez állott: Piranhaivadékok 250 forintért kaphatók.

Valósággal tarkón vágott ez a rövid hirdetmény, nem akartam elhinni, hogy az állatkertben piranhákat lehet vásárolni. Azután arra gondoltam, hogy miért ne lehetne az állatkertben piranhákat vásárolni, ez is az egyik jele, hogy közeledünk az igazi demokráciához, egy fejlett, civilizált országban bárki tarthat a lakásán csörgőkígyót, hópárducot vagy sivatagi kazuárt. Az akvárium látogatói közül – rajtam kívül – senkit sem kavart fel ez a hirdetmény, gyermekded csínyeken törték a fejüket, hogy majd kinek a fürdővizébe csempésznek piranhákat, s leginkább az anyósuknak akartak meglepetést szerezni: „Nézze, mama, milyen aranyos halacskák, dugja csak be az ujját…”

Bezzeg én!… Az akvárium pénztárosnője nem sejthette, milyen ördögi gondolatok forognak az agyamban, amikor elfúló hangon megkérdeztem:

– Itt valóban árulnak piranhákat 250 forintért?

Méltatlankodva válaszolt:

– Ennél olcsóbban sehol sem kapja meg. Az állatkereskedőknél legalább háromszáz.

Szédelegve mentem haza. Milyen ostoba és tájékozatlan voltam. Képzeletemben alattomos brazil folyókból horgásztam ki életem kockáztatásával a piranhákat, s közben a megoldás itt volt, egy karnyújtásnyira tőlem. Késő délutánig sikerült elfelejtenem minden japán szót, amit addig tanultam, gondolatvilágomat egészen betöltötte az állatkerti piranhák által felkínált új lehetőség. Álmodozásaimból erőteljes csöngetés riasztott fel. S. Gy. író állott az ajtóban.

S. Gy.-ről tudni kell, hogy jó barátom, mégis gyakran volt tárgya szadista fantazmagóriáimnak, mivelhogy báró Eötvös József óta a magyar irodalomban ő írja a leghosszabb regényeket, amelyeket nekem kétszer kell mindig elolvasnom, először kéziratban, másodszor pedig a megjelenést követően. S csupán a minap fejeztem be egy ezeroldalas regényét, amelyből ötszáz oldal kizárólag lengyel nevekből állott; mintha egy varsói telefonkönyvet olvastam volna.

S. Gy. aznap jókedvű volt és bizakodó. Megivott három doboz sört, majd felbontatta velem azt a drága whiskyt, amit a pszichológusomnak készítettem elő másnapra.

– Nagyon jól haladok az új könyvemmel – mondta –, a hétszázadik oldalnál tartok. Nyáron már olvashatod is a kéziratot.

Alig figyeltem a szavaira. Lelki szemeim előtt ismét a piranhák jelentek meg, éles kis fogaikkal, amint könyörtelenül rátapadnak az áldozat húsára.

Akkor S. Gy. mondott valamit, amitől a végzete megpecsételődött.

– Hévízen fogom befejezni. Képzeld el, beutaltattam magam Hévízre. – Elöntött a forróság. A szám széle reszketni kezdett.

– Mikorra? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Augusztus tizenötödikén utazom – felelte. – Tizenhatodikán én leszek az első, aki beugrik a tóba…

Kimentem a szobából, mert már nem tudtam türtőztetni magam.

Most hetven piranhát nevelek. Még méltányos áron szereztem be őket az állatkertből. Azóta már ott nem lehet kapni, a kiskereskedők az összeset felvásárolták, némelyik négyszáz forintot is elkér egy ivadékért. A piranhákat egy nagyméretű akváriumban tartom Csobánkán, a hétvégi házam pincéjében. Szépen fejlődnek, ami nem is csoda, mindennap másfél kiló lóhúst dobok be nekik. Augusztusig jelentős szaporulatra számíthatok.

Tegnap felhívott S. Gy. A hangjából felhőtlen optimizmus sugárzott.

– Ahogy megbeszéltük – mondta. – Augusztusban, amint megjöttem Hévízről, jelentkezem a kézirattal.

Nem válaszoltam. Tekintetem a semmibe révedt, mint mindig, amikor rám tör a roham.