A szörnyetegek köztünk vannak

John Carpenter Elpusztíthatatlanok című filmje olyan tudományos fikció, amely akár valóság is lehetne. És azért jó film, mert nemcsak izgalmas, de aktuális gondolatokat is ébreszt. Hétköznapi sorsokról szól, egyszerű emberekről, akik hisznek Amerikában, és semmi mást nem akarnak, mint békésen elrendezkedni a világban. Akárcsak az a szőke, kék szemű fiú is, aki megérkezik vidékről a nagyvárosba, és egy városszéli, menhelyül szolgáló barakktáborban köt ki, ahol az emberek éppen olyanok, mint ő, hisznek Amerikában, és semmi mást nem akarnak, mint békésen elrendezkedni a világban. Corned beef konzerveket bontanak fel, és ügyet sem vetnek a menhely melletti imaház vak néger prédikátorára, aki apokaliptikus látomásokat zihál feléjük: „Nyelvük alatt kígyóméreg – remeg az indulattól a vak néger prédikátor –, nyomukban pusztulás… elvették vezetőink szívét, és vakká tettek bennünket… ébredjetek, itt vannak közöttünk!…”

Ebben még nincsen semmi különös, egy vak néger prédikátor általában apokaliptikus látomásokban dolgozik. Ám az egyik este zavarossá válik a televízió képernyője, egy szakállas arc dereng fel, a kép alig kivehető, de az izgatott hangot tisztán lehet hallani. „Impulzusaink manipuláltak… A tudat megsemmisítésével próbálnak irányítani… közömbössé váltunk, csak magunkkal törődünk…” S mintegy a szavait bizonyítandó, az egyik munkás feláll, legyint. „A franc üssön beléd” – mondja, és átkapcsol egy másik csatornára. Egyedül a szőke és kék szemű fiú gondolkodik el a hallottakon. Belopódzik az imaházba, ahová eltűnni látta a vak néger prédikátort, néhány hívének társaságában. Az imaházban elrejtve gyanús dobozokra bukkan, de arra már nincs ideje, hogy a tartalmukat megvizsgálja. Rendőrautók szirénái hallatszanak, s a levegőben egy helikopter köröz. A rendőrök körülveszik a tábort, buldózerekkel rombolják le a sátrakat és barakkokat, a vak néger prédikátort híveivel együtt elhurcolják és agyonverik. De a szőke és kék szemű fiú a pusztítás után visszatér a füstölgő, kiégett imaházba, megtalálja az épen maradt dobozokat, ezek tartalma azonban tökéletesen érdektelen. A dobozokban fekete szemüvegek halmozódnak, amilyeneket a vakok szoktak viselni. A szőke és kék szemű magával visz egy szemüveget, de csak a városban próbálja fel, amikor a tűző nap már bántja a szemét. És akkor hihetetlen dolog történik. A falakra mázolt vidám és barátságos reklámok elszürkülnek a fekete szemüvegen keresztül, és a helyükön dísztelen feliratok jelennek meg: „Dolgozzatok szorgalmasan!… Szaporodjatok!… Bízzatok a vezetőitekben!…” Azután valaki aggódva kérdezi, a szőke és kék szemű fiú felpillant, és egy vicsorgó szörnyeteg arcát látja a fekete szemüvegen keresztül. De amikor leveszi a szemüveget, tekintete egy segíteni kész, becsületes amerikai polgár tekintetével találkozik. És amikor – ismét a szemüveggel az orrán – alaposabban körülnéz, már minden harmadik járókelőben felfedezi a szörnyeteget. Szemüveg nélkül ezek mind józan, becsületes amerikaiak, szeretik a baseballt, vasárnap báránysültet fogyasztanak, s talán még amerikaiabbak is, mint egy átlag amerikai. Ott ülnek a hivatalokban, a bárpultok előtti székeken, a járőrkocsikban. És amit mondanak, az is igazi amerikai, nyílt és bizalomgerjesztő: Isten, haza, népnemzeti gerinc, demokrácia. A szőke, kék szemű fiúnak ettől az idegei felmondják a szolgálatot, rátámad egy szörnyetegre, és ezzel elárulja magát, bár akkor még nem tudja, hogy a szörnyetegek egy idegen galaxisból beszivárgott élőlények. Kérlelhetetlen hajtóvadászat kezdődik a szőke és kék szemű fiú után, aki fekete szemüveget visel. Fantasztikus jelenetek sora következik, de ez a mondanivaló szempontjából érdektelen, már csak kaland, nem tanulság. A tanulság a fekete szemüveg, melynek birtokában a szőke és kék szemű fiú töprengve kérdezi önmagától: „Ezek mióta élhetnek közöttünk?” S csak ezt a választ tudja adni magának: „Talán mindig is itt voltak.”

És még mindig élnek, ha meg nem haltak – fejezhetnénk be a mesék szabályai szerint.