Szelíd férfi, szelíd orangutánnal

Clint Eastwood bejön a csehóba, és leül a bárpulthoz. Ismerjük ezt a pillanatot, az amerikai álomipar minden nagy hőse bejön egy film közepe táján a csehóba, és leül a bárpulthoz. A háttérben valaki bendzsózik, vagy egy néger játszik a zongorán, vagy egy rekedt hangú nő énekli, hogy: „ott lent, Coloradóban”. Burt Reynolds is le szokott ülni a bárpulthoz, ő mindenkivel barátkozik, megcsipkedi a nők fenekét, és odaszól az énekesnőnek:

„Halló, szivi!” Aztán egyszer csak megjelenik valaki az ajtóban… James Caan is leül a bárpulthoz, ő náthás és kialvatlan, s miközben a poharáért nyúl, a szeme fennakad azon, akit keres. Az illető elsápad, keze a csípője felé csúszik… Clint Eastwoodot észre sem vesszük, amikor bejön. Akkor figyelünk csak fel rá, amikor már ott ül a pultnál, és sört iszik egy dobozból. Nem néz semerre, nem érdekli, mi történik a háta mögött, lassan kortyolgatja a sört, kék szeméből sugárzik a magány és a szomorúság. Nincsenek indulatai, nem válaszol a csapos fecsegésére, a kihívásokra rá sem hederít, a fenyegetések leperegnek róla, s csupán a bőre, amely ráfeszül az arccsontjára, rándul meg olykor a halántéka alatt. Ül a bárpultnál, kér még egy doboz sört, és csak akkor fordul meg, amikor már legalább húszan sorakoznak fel ellene, és azt mondják neki: „Reszketni fogsz, mint vak buzi a lacikonyhán.” Akkor a bőr elkezd ugrálni a halántéka alatt, és csakhamar mentőautók szirénáznak a csehó környékén.

Ilyen az, amikor a magányos Clint Eastwood bejön a csehóba, és leül a bárpulthoz. És most képzeljük el, mi történik akkor, ha egyszer nem egyedül jön be, hanem – ahogy ez a Bármi áron című filmben esik meg – a barátjával, egy jólfejlett orangutánnal. A Clyde nevű orangután is éppen olyan, mint Clint Eastwood, lassú járású, szelíd és magányos. Ül a bárpultnál, sört kortyolgat a dobozból, és ha böffent egyet, bocsánatkérően néz Clint Eastwoodra, aki csak annyit mond neki: „Te tahó!” Clyde-nak egyetlen szenvedélye van, a dolgát kizárólag várakozó rendőrautókban szereti elvégezni.

Ebben a filmben a békés természetű Clint Eastwood egy bérverekedőt játszik, az amerikai fogadóipar egy kiszolgáltatott áldozatát. Két-háromezer dollárért verekszik puszta ököllel, miközben a feje felett százezer dolláros tétek cserélnek gazdát.

Ám egy napon észreveszi magán, hogy kezdi megszeretni a fájdalmat, már „úgy eszi, mint a cukrot”. Ilyenkor minden józan verekedőnek abba kell hagyni. Clint Eastwood is idejét látja, hogy visszavonuljon és valami polgári foglalkozás után nézzen, amikor a fogadóirodák könyörtelen maffiája belekényszeríti egy utolsó mérkőzésbe a leghírhedtebb verekedővel, akiről az a hír járja, hogy már két ellenfelét verte agyon. De, ez a másik verekedő is csak a megélhetésért harcol, ő is hallgatag, szelíd és magányos, akárcsak Clint Eastwood. Két szelíd és magányos férfi veri egymást laposra a megélhetésért, vérszomjas nagymamák, őrjöngő biztosítási ügynökök és emberi mivoltukból kivetkezett rövidáru-kereskedők előtt.

Csupán a rezignált és kissé anarchoid hajlamú orangután nézi higgadtan az eseményeket. Mit lehet itt tenni? Ő nem tudja magát szavakkal kifejezni.

Megy és belecsinál egy rendőrautóba.